13. Fejezet - A 'nem randi' randi.

Sziasztok!
Friss, ropogós, és megint egy gyorsan érkező fejezet. Nem tehetek róla, hogy ilyen gyorsan jön, ha ti ilyen édesek vagytok.:D Állandóan feldobjátok a napomat. Úgy járkálok-megyek mostanában, hogy a fellegekben vagyok. Meg sem érdemlem ezt az egészet, nem is tudom, miért csináljátok, de nagyon köszönöm. Ti vagytok a legjobbak, nem győzöm hangsúlyozni.

- Ez nem randi – győzködtem magam, miközben a szekrényemet ismételten feltúrtam valami normálisabb ruháért. Évek óta mondogattam magamnak, hogy ideje lenne végre egyszer rendszerezni a ruhásszekrényem, s így majd nem kell majd percekig szenvednem, míg valami alkalomhoz illőt találok, ám ez még váratott magára. Nem voltam késésben, hiszen már kiadósan megfürödtem, és Steve azt mondta, négy körül fog értem jönni, az óra pedig még csak háromnegyed hármat mutatott. – Tényleg nem az, túlreagálod.

Az elmúlt másfél órán át azzal győzködtem magam, teljesen félreértem a helyzetet és csak egy baráti összeröffenésre hívott meg. Ennek ellenére folyamatosan zakatolt a gondolat a fejemben, miszerint máshogy tervezte, s – amit a legfurcsább – tetszett az ötlet. Őszintén elmerengtem „mi lenne ha”.

Ha Lydia hazaért volna, biztosan nevetésben tör ki. Mint egy rakás szerencsétlenség, egy szál köntösben ácsorogtam a nyitott szekrényajtó előtt, amiben összekotorva hevertek a ruhadaraboknak csúfolt gönceim, és hangosan beszéltem az egyetlen személyhez, aki a szobában tartózkodott – hozzám.

- Nem randi. Csak két barát összeül és eszünk valamit. – Dobtam le az egyik felsőmet a fotelom karfájára. – Nem nagy dolog, jól érezzük magunkat és elszerencsétlenkedünk. Na meg aztán, nem mondta, hogy ez több is lenne, nem?

Idegesen helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, regulázva a ritmustalan lélegzésemet. Randi vagy nem randi, barátok vagy nem barátok, olyan eszeveszetten idegességet éreztem, hogy őszintén megvallva már nem számított. Vele lehettem, miközben elmeséli a történetét, és többet megtudhatok róla – egy tökéletes este kezdetének bizonyult.

Megakadt a pillantásom az egyik kedvenc pólómon. Még a fiatalabbik bátyám vette és a csodálatos kék színe pontosan illett a szememhez. (Nathaniel akkortájt Párizsban dolgozott tolmácsként és remek összeköttetései révén mindig még Amerikában meg sem jelenő ruhakölteményeket küldött nekem.) Majdnem elkacagtam magam, ahogy végigsimítottam a különféle színekkel kirakott amerikai zászló mintán – egy kis irónia.

Egy egyszerű, mégis mindkét opciónak tökéletesen megfelelő fekete nadrágot választottam hozzá, és a fekete tornacipőmet – csak remélni mertem, Természetanya nem szándékozik csúfos tréfát űzni velem egy esővel – elvégre kedves városomban gyakran előfordult az ilyesmi – ezzel is áldását adva ránk. Ránk? Létezett egyáltalán olyan, hogy mi?

Megforgattam a szememet – megint olyan vizekre eveztem, amit messziről terveztem elkerülni. Ezen még ráértem rágódni a randi után. Randi? Nem randi.

***

- Mondhatsz akármit, szerintem ez akkor is egy randi – csicseregte legjobb barátnőm a szokásos muffin adagja felett. Majdnem minden nap azzal tömte magát, ha akadt rá ideje, imádta az hagyományos pékséget nem messze tőlünk. Kedvességből odacsúsztattam neki egy pohár tejet, s futólag az ajtó üvegében ellenőriztem a hajam. – Nem is tudom, mióta nem láttalak ennyire feldobottnak.

- Már megint túl sokat képzelsz a dolgokba, Lydia – védekeztem, kerülve a szemkontaktust. Azt persze nem tettem hozzá, hogy nem olyan régen még nekem is veszekednem kellett saját magammal is ezt illetően.

- Szóval ti felétek a romantikus vacsit kibékülésnek nevezik – csúfolódott. – Most komolyan, Cheals, láttam, hogyan néztek egymásra. Ideje lenne abbahagyni a kerülgetést, nem?

- Az egyetlen, aki kerülget valamit, az te vagy – oktattam ki, a bőr az arcomon zavaromban égni kezdett. – Mégpedig egy rossz témát.

Csengettek, Lydia és én egyszerre néztünk össze. Belemosolygott a bögréjébe, leplezetlenül jót mulatva az összerándulásomon. Habár a szavaimat megmásíthattam, a testbeszédem elmondott mindent helyettem.

Olyan gyorsan suhantam ki a konyhából, akár a golyó, amit puskából lőttek ki, és közelítettem meg a bejáratot. Gyorsan megigazítottam a bőrkabátomat – ahogyan a kilincsért nyúltam, a pillangók örömtelien ficánkolni kezdtek a gyomromban.

- Szia – köszönt azonnal, s egy hatalmas mosoly terült szét az arcán. Steve Rogers ugyanolyan szívdöglesztően festett, mint úgy általában, ám ezúttal sem üres kézzel. (Mániája volt, hogy valahányszor meglátogatott, mindig hozott nekem valamit. Ha nem csokoládét, hát gyümölcsöt. Ha nem azt, hát egyéb dolgokat. Ijesztően okosan találta el őket.) Ezúttal egy csokor fréziával.

- Szia – válaszoltam az alsó ajkamat rágcsálva.

- Ezt neked hoztam – nyújtotta át nekem az ízlésesen elrendezett virágokat. A rózsaszín, piros, lila, fehér és narancssárga kavalkádja tökéletesen precizitással koronázta a hangulatomat. Legszívesebben helyben elájultam volna, vélhetőleg egyenesen a karjaiba. Pink pamacsfelhők gátolták a látásomat.

- Köszönöm szépen – suttogtam, az orromhoz emelve a kedvenc növényemet. Nagyon imponált az, hogy még mindig emlékezett rá, mit szeretek és figyelt rá. – Mindjárt jövök, csak vízbe teszem, aztán felőlem mehetünk.

Bólintott.

- Rendben.

Izgatottan szökdécseltem a szobámba egy vázáért. Dudorászva töltöttem meg a mosdóban, és a legkedvesebb dekorációmként az asztalomra helyeztem. (Biztosra vettem, egész éjszaka azt fogom bámulni alvás helyett.) Még utoljára beleszagoltam, aztán újból csatlakoztam Stevehez. Most nézett végig rajtam, a gödröcskéi elragadtattak. Az arca – akár tegnap este – most is felragyogott, kék tekintete megtelt azzal a furcsa, ismeretlen fénnyel. Ezt sohasem tudtam mire vélni.

- Gyönyörű vagy – dicsért meg, látszólag nem találva a szavakat. – Elképesztően… Úgy értem… Mármint… Mindig az vagy… Csak… Mármint…

- Steve – csitítottam, finoman a mutató ujjamat nekisimítva a szájának. Annak ellenére, hogy iszonyatosan édesnek találtam, mennyire összeszedetlenül próbált produkálni valami értelmes mondatot. – Értettem. És köszönöm a bókot is.

Megfogta a kezemet, és finoman megcsókolta azt. Az ismerős mozdulattól zakatolni kezdett a szívem. Az eset hónapokkal ezelőtt történt meg, mégis még mindig élénken élt az emlékezetemben az első – az űrlényes incidenst nem beleszámítva – találkozásom Amerika Kapitánnyal.

- Mehetünk? – kérdezte mély hangon, összekulcsolva az ujjainkat. – Elméletileg megvettem mindent, csak neki kellene látni.

- Elpusztítjuk a konyhádat – kuncogtam és lassan becsuktam magam mögött az ajtót. – Amúgy mit is csinálunk? Azt nem beszéltük meg tegnap.

- A kedvencedet. – Egy „hiszen ez teljesen nyilvánvaló” szemöldökfelvonással toldotta meg a válaszát.

Mivel ezúttal egyikünknek sem támadt kedve lépcsőzéshez – többnyire csak akkor haladtunk gyalog, amikor búcsúzni kellett és vágytunk még egy-két percre a másik társaságában –, a lifthez sétáltunk. Előreengedett – akár egy igazi úriember – és – ahogy tegnap is a Stark Toronyban – nekidőlve a falnak vizslattam őt.

- Milyen napod volt?

Megvonta a vállát.

- Semmi különös – válaszolta. – Igazság szerint aludtam egy kicsit. Bobbi azt mondta, jót tenne a sebemnek, ha egy kicsit kipihenném magam.

- Helyes – húztam ki magam. – Azt mondtad, hogy Bobbi? Ő is… hozzátok tartozik?

- Igen. – Úgy tűnt, vonakodva beszél a témáról. Valószínűleg azért, mert attól félt, kiborulok. – Ő az egyik orvos, de ügynök is.

- Nagyon sokat segített nekem. – Örömmel gondoltam vissza Barbara Morsera, hiszen részben neki köszönhettem a gyógyulásomat. Reméltem akkor Steve elmondta neki, újra minden rendben velem, hiszen tartoztam neki ennyivel. – Akárcsak te.

- Nem azért tettem, hogy szívességet tegyek – szögezte le. – Vagy, mert sajnállak. Ő sem, nem erre célzom, csak Sharon összekutyulta a dolgokat és… Utálom, hogy ezt hitted.

- Tudom, hogy nem igaz – húzódtam hozzá közelebb. – Egyszerűen csupán összezavarodtam. Az egész nap katasztrofális volt.

- Sajnálom – hajolt egy kicsit közelebb. – Pont a születésnapodon nem lehettem ott. El akartam menni, de eszméletlen voltam a fájdalomcsillapítótól.

- És voltál olyan buta, hogy pihenés helyett nekiálltál megkeresni? – Megsimítottam az arcát. – Te nem vagy százas.

- Te nem vagy százas, ha azt hiszed, képes lettem volna másra koncentrálni – lélegezte be a szavakat, lehelete súrolta az ajkaimat. A köztünk lévő forróság felerősödött, és már abba a hitbe ringattam magam, hogy esetleg megcsókol, de az ajtó egy kattanással kitárult előttünk. A bejárati ajtót kinyitotta előttem, aztán amikor megcsapott a hűvös szellő, dörzsölni kezdte a kezemet. Hogy elterelje a figyelmemet a hidegről, témát váltott. – Egyébként tudod milyen nehéz tegeznem téged? Mindenkit magázom, csak téged nem.

Elvigyorodtam.

- Igen, ha zavarban vagy néha még engem is lemagázol. – Nekidőltem egy kicsit, úgy haladtunk a Stark Torony felé. - Régi szokások nem igazán halnak el, azt mondják. Bár egy kicsit furcsálltam, ebben az évszázadban már nem csinálunk ilyesmit.

- Zöldalma illatod van – jegyezte meg alig halhatóan, jól terelve a témát.

- A samponom – mondtam. – Tetszik?

- Szeretem a zöldalmát, a kedvencem.

- Megtudtam rólad egy újabb dolgot. Furcsa, hogy te olyan sok mindent tudsz rólam, én pedig olyan keveset.

- Megbeszéltük, hogy változtatunk, nem igaz? – Úgy éreztem magam, mint egy bugyuta kislány, állandóan róla és az ajkairól fantáziálgattam. Abban a pillanatban is sokkal inkább a mozgásukra figyeltem, mintsem a mondani valójára. Olyan vonzóan váltak el egymástól és találkoztak újra. – Nem volt túl eseménydús életem a háború előtt.

- Ezt hogy érted?

- Mindannyian küszködtünk a megélhetésért, alkalmi munkákat vállaltam. – Nem nézett rám. Egy kicsit visszament a múltba, miközben mesélt. – Újságot hordtam ki, boltban dolgoztam. Nem igazán adtak nekem állást, mert satnya voltam.

- Satnya?

- Esetlen. Alacsony. Semmire sem jó.

- Nem tetszik, hogy így beszélsz magadról – dorgáltam meg. – Folytasd.

***

- Szóval folyamatosan jelentkeztem a hadseregbe – mesélte. Megvacsoráztunk, nagyon sok dologról kérdeztem, s ő belement a témába. A története elszomorított, elvégre szegénynek olyan sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, s ezeket egyáltalán nem érdemelte meg. Túl korán elvesztette a szüleit, s ahogyan mesélte, nagyon sok ideig semmi sem jött össze a számára. – Különféle helyekről. Buffalo, Queens és még sok másik. Sohasem fogadták el, mert rengeteg betegségem volt. Egyenként is túl sok.

Steve sóhajtott. Elhelyezkedtünk a kanapéján a félhomályban, néha egymásra, valamikor pedig a kinti tájat fürkésztük.

- De aztán sikerült – mutattam rá. – Hogyan?

- Egy napon a férfi, aki elkészítette a szuperkatona szérumot, felfigyelt rám. Nem igazán tudom, pontosan hogyan. Alávetett egy tesztnek, és megfeleltem. Adott egy esélyt.

- Tesztnek? Milyen tesztnek?

- Azt kérdezte, azért szeretnék-e csatlakozni, hogy nácikat ölhessek. Megmondtam neki, hogy nem, hisz így is volt. –

- És aztán?

- Elküldött egy kiképző táborba. Nagyon keményen bántak velünk, mert ez egy megtisztelő feladat volt, az első lenni valami újban. Én voltam a legszerencsétlenebb, de sohasem adtam fel. Végül én lettem a kiválasztott.

- Mert különleges vagy – érintettem meg a kezét. – Aztán te lettél Amerika Kapitány, igaz?

- Igen. – Vett egy mély levegőt, szemlátomást vívódott, elmondjon-e valamit. – Ott találkoztam Peggy Carterrel.

- Carter? Mint Sharon?

- Ő a rokona – helyeselt. Hirtelen minden összeállt. Sharon mindvégig tudta, kicsoda Steve, s miért volt távol a születésnapomon: egész végig félrevezetett engem. Bizonyára valamiféle igényt tartott Stevere. Összeszűkítettem a szememet. – Mindvégig hitt bennem. Még akkor is, mikor nem voltak hajlandóak bevenni a csapatba.. És akkor… mikor a legjobb barátom meghalt.

- Fontos volt neked?

- Mondhatni. Akkoriban nem igazán figyeltem az érzelmeimre. – Összeszorult a szívem, és karjaim lassan landoltak az oldalam mellett. – A második világháború időszaka más volt. Próbáltuk megállítani Hitlert, és a Hidrát. Nem fért bele a szerelem, akármennyire is kívántuk azt. A végén választanom kellett.

- Mi történt vele? Mármint Peggyvel.

- Még mindig él – suttogta. – De beteg. Minden esetre szép élete volt a háború után. Gyerekek, férj, jó karrier. Minden, amit csak kívánhattam neki.

- Nem vagy túl rajta, igaz? – Utáltam magam, amiért ez annyira rosszul esett. A szívem a torkomban dobogott.

Lassan felálltam, s megközelítettem az ablakot. A kilátás még csodálatosabbnak bizonyult, mint a lakásomból. (Való igaz, az alacsonyabban helyezkedett el.) Lassan megérintettem a hideg üveget.

Csak a lépései jelezték, ő is felállt és mellém ért.

- Már jó ideje megszoktam, hogy ez történt. – Felém fordult, és tenyerei meleg ölelésébe zárta az arcomat. – A másfél év alatt, míg megpróbáltam felzárkózni, rájöttem, a dühöm nem vezet sehova. Hetekig lejártam egy edző terembe, és püföltem egy boksz zsákot, mire rájöttem, már nem oszt, nem szoroz. Megszökök vagy meghalok.

- Érthető, hogy dühös voltál. Ez az egész borzasztó.

- Az a lényeg, hogy sikerült megtanulnom élni vele – mormolta alig halhatóan. – És látod, minden rosszban van valami jó.

Végigcirógattam a kézfejét.

- Annyira sajnálom, Steve – könnyesedett be a szemem, s lassan a sós cseppek legördültek az arcomon. Nem érdemelte meg a szenvedést, mégis kijárt neki. – Úgy sajnálom.

- Ne – tiltakozott. – Ne sírj!

- Én csak... – Elcsuklott a hangom.

- Nézz rám! – kérlelt. Megtettem. – Semmi baj, már minden rendben.

- De… te és Peggy… és ez az egész…

- Ez az egész már nem számít. – Hazudott, de hinni akartam neki. – Nem számít.

- Ugyan miért ne számítana?

- Mert itt vagy nekem – felelte mélyen a szemembe nézve. Elakadt a lélegzetem. – És sohasem voltam még olyan boldog, mint amilyen veled vagyok.

- Tényleg?

- Alulértékeled magad – csodálkozott néma megdöbbenéssel. Az orra súrolta az enyémet, a szemkontaktust azonban nem törte meg. A szívem egy teljesen új, eddig még ismeretlen ütemre kapcsolt. A lábaimat már nem én irányítottam, a tenyerem izzadni kezdett. A szikrák pattogtak közöttünk, a világ számomra megszűnt. – Olyan mintha fogalmad sem lenne, mennyire megváltoztattad az életemet.

- Azt tettem? Boldoggá tudlak tenni?

- Mindig – lehelte. – Mindig.

És megcsókolt.

Erről beszéltem.D: Képes voltam itt abbahagyni, mert egy szadista nőszemély vagyok. Hahahhahahhahahhahahhahahaha.