14. Fejezet - Norman Osborn

Ilyenkor általában egy csomót beszélek, mert mindig dumálhatnékom van. Az a helyzet, hogy - már írtam, de nem tudom, hányan olvasták el -, hogy a jövő héten csak egy friss lesz, ha minden igaz, mert jövőhét utáni hétfőn lesz a születésnapom és úgy döntöttem, hogy ennek alkalmából dupla fejezettel jövök majd. Hogy miért? Mert munkamániás vagyok. De tényleg. Ha nem írok akkor éppen azt tervezgetem, mit fogok írni. Agyrém.
Remélem tetszeni fog ez a rész, mert őszintén szólva nem tudom, mit mondjak rá. (Nekem sohasem tetszenek az alkotásaim, ez van.)
Egy bizonyos valakinek üzenem, hogy LOMPOS.
Puszi! 

A csók három fázissal rombolta le a belső békémet.

Az első az édes sokk – az érzés, ami egyből levett a lábamról és a fellegekbe repített. Testem automatikusan az övéhez súrolódott, ahogyan levegőért kapkodva széttártam az ajkaimat és ő éhesen kapott a felsőhöz. Átfontam karjaimat a nyaka körül, megerősítésként, folytassa tovább, s erre úgy reagált, hogy lágyan – mégis birtoklóan – a csípőm szélébe markolt. Még sohasem tapasztaltam semmi hasonlót – csillagok felettem, égszakadás és földindulás körülöttem.

A második a felbátorodás – borzongás futott végig a hátamon, amint követve a gerincem vonalát lassan elérte, majd beletúrt vörös loknijaimba. Reakciómmal zöld utat engedtem neki, így már nem kellett puhatolóznia. Sokkal felszabadultabb lett. Nem félt megérinteni, most már nem csak ízlelgetett, hanem valóban csókolt. Azon gondolkodtam, vajon mennyi ideje vívódhatott ezen és miért nem tette meg jóval előtte… Tisztában voltam vele, mennyire nehezen nyílt meg előttem, s azt, hogy ezúttal megtette rettentően bátornak, hovatovább szexinek tartottam.

A harmadik a vágy – a szívem erős csapkodásokkal adta tudtomra, mennyire tetszik az összekapcsolódásunk. Lassan kortyolgattam az élvezet hullámait, belemarkolva a tarkóján lévő apró hajába. (Szerettem a hosszabb változatot is, de az új fazon, amit egy hónapja vágatott magának sokkal jobban bejött.) Ez tetszhetett neki, mert nagyot sóhajtott és még közelebb húzott magához. Teljesen nekipréselődtem, mindkettőnk idegrendszerét kínozva. Akármennyire is korainak tűnt és határozottan nem volt még itt az ideje, akartam őt. Minden porcikámat, dobbanásomat és kósza gondolatomat ő uralta – az egész világom csak Steve Rogers körül forgott. Lángtenger burkolt be minket, egymás karjaiban, szenvedélyesen összeforrva.

Hosszú – mégis másodperceknek tűnő – percekkel később lassan húzódott el, csak annyira, hogy kapjunk némi friss oxigént. Az orra még mindig súrolta az enyémet, nem is szándékozott még nagyobb távolságot kreálni közénk és ekkor végre rám nézett.

- Huh – susogta olyan halkan, mintha csak kifújta volna a levegőt.

Egy halovány mosoly kerekedett az arcomra.

- Aha – válaszoltam, pedig szükségtelennek tartottam. Lábujjhegyre álltam, és egy lágy puszit nyomtam a szájára. Ezek után sejtelmesen mosolyogva belesuttogtam az ajkaiba. – Köszönöm az estét, Mr. Rogers. Jó éjszakát.

Rákacsintottam, aztán a markomba fojtva a nevetésemet a dzsekimet megmarkoltam, majd célirányosan a lifthez tartottam. Megnyomtam a gombot, és mielőtt még becsukódtak mögöttem a liftajtók, még hozzátettem:

- Álmodj szépeket.

Az arcára kiülő döbbenet felülmúlhatatlanul megpecsételte az estémet – gyanítottam, revansot fog még venni.

Még akkor is csillagokat láttam, amikor fáradtan, de rózsaszín köddel a szemem előtt az ágyamba huppantam. Rögtön elnyomott az álom – végre volt egy jó napom.

***

Állásinterjú. Megint.

Már harmadszor fújtam be magam parfümmel, hogy még véletlenül se érezhessék meg rajtam, mennyire izgulok. A fejem zsongott, reméltem a fájdalomcsillapító időben hat majd, és pontosan ezért kihagytam a napi kávé adagomat. Nagyon ritkán akadtak ilyen lehetőségeim – ez egy nagyon fontos ajánlatnak bizonyult és őszintén szóval minden zsigerem azért imádkoztam, hogy megfeleljek Norman Osbornnak. A munka pénzt jelentett, a pénz pedig elűzte volna a gondjaimat – ha nem is végleg, legalább egy időre.

- Figyelj, csak mondd, hogy menni fog – nyöszörögtem a telefonban, Steve éppen csak felvette. Fogalma sem lehetett miről van szó. – Mondd, hogy nem fogom elcseszni.

- Micsodát? – Bizonyára felkelthettem, mert hangja rekedtesen mélyen szólt. Megborzongtam. – Chealsea, minden rendben?

- Persze, minden a legnagyobb rendben – nyugtattam meg gyorsan, s közben ő a vonal másik végén motoszkálni kezdett. – Elfelejtettem elmondani valamit tegnap. Izé, Ethan szervezett nekem egy állás interjút és ma kell mennem.

- Szóval Ethan szervezte. – Összekoccantak a fogai. Pillanatokig semmit sem mondott, aztán megtörte a csendet. – Értem.

Összeráncoltam a szemöldökömet.

- Most meg mi a baj?

- Semmi – mondta gyorsan. – Menni fog. Lehengerled majd a főnököd. Apropó, kihez is mész?

- Norman Osborn, az OSCORP vezérigazgatója – magyaráztam. – Félek, ugyanúgy járok, mint Sancheznél. Nem sült el túl jól, ráadásul Ethan azt mondta, nem valami könnyű eset a fickó.

- Hiszek benned – suttogta. – Itt lenne az ideje, hogy lassan te is elkezdj magadban hinni. Van mire büszke lenned.

Megmelegítette a szívemet, az idegességem olyan mértékben távozott, hogy akár ott helyben eljártam volna egy rituális örömtáncot – valószínűleg a belsőm is így gondolhatta, hiszen a pulzálás a hasam környékén felerősödött, helyettesítve a csomót, amivé alakult.

- Gondolod? – hebegtem.

- Tudom – erősített meg. – Addig foglak dicsérgetni, míg el nem hiszed magadról.

Elpirultam.

- Köszi… Steve. – Kisvártatva az órámra néztem. Körülbelül öt perccel ezelőtt rendeltem meg a taxit, szóval hamarosan ott kellett lennie. – Mit szólnál, ha vinnék fel neked reggelit az interjú után? Van valami dolgod ma?

- Minden dolgomat veled terveztem.

Beszívtam az alsó ajkamat – nem létezik, mennyire édes tudott lenni. Néha nem is tudtam elképzelni róla, ezzel együtt mennyire félénk is.

- Rendben. – Sietve megigazítottam a kontyomat. – Mit vigyek enni? Még mindig áfonyás palacsinta?

- Az jó lenne. – Ásított. – Egyébként teljesült.

- Micsoda?

- Szépet álmodtam – heherészte. A gyomromban lévő pillangók örömteli táncba kezdtek.

****

Semmi gáz, megcsinálod, győzködtem magam. Már szólították a nevemet és ignorálva a többi jelentkező gyilkos pillantását felálltam a helyemről. Gyorsan lezavarom az interjút, mormoltam magamban, aztán meglátjuk, sikerült-e. Ha lehúztam anya mellett húsz évet idegösszeroppanás nélkül – márpedig az barátok közt mondva is hatalmas teljesítmény –, az a néhány perc már tényleg semmiség. Megnézi az önéletrajzomat, elbeszélgetünk, és minden rendben lesz.

A férfi ott ült a dolgozó asztalnál, szemlátomást nagyon unatkozva. Elmélyedhetett a gondolataiban, mert fel sem nézett, amikor beléptem. Lassan megközelítettem a széket, és a papírjaimat odacsúsztattam neki. Szó nélkül vette át őket, s néhány eltelt kósza másodpercig rájuk meredt.

- Semmi végzettség? Diploma?

- Igazság szerint egyetem mellett dolgoznék – vallottam be. – De dolgoztam már pincérnőként. Tudom, semmi köze a munkakörömre, de strapabíró vagyok, és nem igazán felejtek.

- Értem – bólintott. – Hallottam már magáról.

- Tényleg? – Persze, hogy hallott.

- Igen. Különösképpen a szüleiről. – A papírok mögül szegezte rám ijesztő tekintetét. Igazság szerint a hideg is kirázott tőle, de szükségem volt arra a munkára. New Yorkban nem igazán érdemes válogatni. – Mondja, miért szeretne a személyi titkárom lenni? Azt hinné az ember, anyucinak és apucinak van elég pénze, hogy egy életre eltartsa magát.

- Nem szorulok a szüleim segítségére, önállósodom – vágtam rá összeszorított fogakkal. Mégis milyen jogon merte kétségbe vonni a szándékaimat? – Pontosan ezért szeretnék magamtól a lábamon állni, Mr. Osborn. Szükségem lenne erre a munkára és nem okoznék csalódást. Van egy álmom, amit megvalósítanék, és nem nyugszom, amíg valóra nem váll. Remélem, segíti a jövőmet.

- Kitörne az aranykalitkából? – Nem tudtam eldönteni, vajon gúnyolódik-e, vagy magának elmélkedik. Mindenestre reménykedtem benne, hogy a dolgok a helyes irányba terelődnek. – Milyen bájos. Teát, Miss Roth?

- Nem, köszönöm.

- Szóval maga Miranda Roth lánya? – Végigméricskélt. – Amikor értesültem róla a fiamtól, hogy munkát szeretne, bevallom, teljesen másra számítottam.

- Mégis mire?

- Az OSCORP egy olyan álom, amit lassan építettem fel – kezdte. – A szüleim híresek voltak a maguk nevében, nem látszottam az árnyékuktól. Megragadtam minden lehetőséget, hogy előrébb juthassak. Milyen furcsa, hogy én is olyan előítéletekkel fordultam Önhöz, mint anno mások hozzám. Valójában egy elkényeztetett hölgyet vártam, nem pedig egy vaslady-t.

Idegesítően kavargatni kezdte a csészéje aljára ragadt cukorréteget. Homlokán megjelent a nedvesség, testbeszédében és alapból a megjelenésében megbújt benne valami nyugtalanító.

- Rengeteg ember szeretett volna a helyembe lépni. Még ma is. De sohasem engedtem, hogy bárki is letaszítson a trónról, és ez az, ami megfogott magában. – A kanalával rám mutatott. – Ugyanazt látom Önben is, mint amilyen harminc évvel ezelőtt én is voltam. Céltudatosság. Legyőzhetetlenség. Tűz.

Miről hadovált nekem? Tűz? Vaslady?

- Kap tőlem egy lehetőséget, csak éljen vele – visszaadta a papírjaimat. – Megadom a kulcsokat, maga nyissa ki a zárat.

- Tehát felvett?

- Adja le az adatait a portán, még a mai nap folyamán értesítést kap a munkarendjéről. – Belekortyolt a gőzölgő italába. – További szép napot, Miss Roth.

- Köszönöm, Mr. Osborn. – Nem találtam a szavakat. Minden betű összekutyulódott. – Önnek is.

- Ígéretesnek tűnik, Chealsea – köszörülte meg a torkát, mielőtt a kilincsért nyúltam. – Az ajánlom, tényleg ne okozzon csalódást.

- Nem fogok – ígértem. – Nem fogok.

***

Alig kattant a lift ajtó, már le is raktam az asztalra a palacsintákat és a nyakába ugrottam. Először nem érhette miről van szó, mert egy árva hangot sem adtam ki, aztán a nevetésemet hallva átfonta karjait körülöttem és kissé megemelt.

- Sikerült – kacagtam önfeledten. Élveztem, ahogy lassú körökben pörgetett. – Steve, sikerült!

- Tudtam, hogy menni fog – biztosított, megszorítva kissé. Belélegeztem a finom illatát, teljesen elkábultam tőle. – Tudtam.

- Köszönöm – húztam el kissé, s tenyereim ölelésébe zártam az arcát. A levegő egyszerre fagyott meg és perzselődött fel közöttünk, ahogy mindig. Elektromos áram futott végig a gerincem vonalán, tekintetünk összekapcsolódott. Hihetetlenül kék íriszei vidáman csillantak fel.  – Sikerült.

Aztán megcsókoltam. Újra. Ismételten rá kellett jönnöm, mennyire tetszik ez nekem. Akár örökké az ajkaira tapadtam volna, ám ezúttal sokkal rövidebben érintkeztünk. Csupán pár perc messzemenően nem volt elég nekem.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb – lihegtem. – Tényleg teljesen elfelejtettem. Nem akarom, hogy azt hidd, bármiből is kihagylak, Steve.

- Shh – csitított, puszit nyomva a homlokomra. – Semmi gond, megértem.

- Biztos? Figyelj, most már minden rendben van közöttünk, nem szeretném, ha…

- Chealsea – szólt rám lágyan. – Semmi baj. Elég szépen bocsánatot kértél.

Megütöttem a vállát. Játékosan feljajdult.

- Mikor kezdesz el dolgozni? – simított végig a hajamon.

- Elméletileg holnap, ma hívnak fel a munkával kapcsolatban. – Megérintettem borostás állát. Egy kicsit szúrt. Rosszallóan néztem rá, mire elvigyorodott. – Egyébként ez a Norman egy kicsit fura.

- Hogy érted, hogy fura?

Megvontam a vállamat.

- Nem tudom, ráz tőle a hideg. – Vettem egy mély lélegzetet. – De semmi probléma, igazság szerint láttam már nála rosszabbat is.

- Biztos?

- Persze, ne aggódj már! – Megpusziltam az arcát. – Mi lenne, ha ennénk? Még meleg. Amikor odaértem, akkor sütötték.

- Oké.

Elhelyezkedtünk a kanapén, s az egyik tányért – amit már gondosan odakészített – a kezembe adta. Helyette is én szedtem, mert tudtam, mennyire szerencsétlen tud lenni. (Egyszer együtt ebédeltünk, s körülbelül a spagetti három negyede az ingjén landolt.) Szerencsére éppen időben fejeztük be a reggelizést, mert akkor kinyíltak a liftajtók és belépett rajta egy számomra ismeretlen nő.

- Steve, baj van Dakotában – szólt kanadai akcentussal. – Szükség van rád. Stark és Barton is megy.

Steve rám nézett, valószínűleg a kiakadásomat várva. Egy gombóc keletkezett a torkomban – nem akartam, hogy elmenjen, még akkor is, ha tudtam, muszáj. Az arcom elárulhatott, mert az ő kifejezése is megváltozott.

- Menj csak – préseltem ki magamból. – Majd találkozunk, ha hazajöttél.

Nem akartam én lenni a hátráltató tényező – ha szükség volt rá, hát mennie kellett.

- De…

- Menj – szakítottam félbe. – Ne várakoztasd őket!

A nő furcsán nézett rám. Copfba kényszerített hosszú fekete haja és gyönyörű szép kék szeme megrengetett. Vajon minden nő így néz ki, aki Stevevel dolgozik?

- Öt perc és indulnak, a tetőn várnak rád – szólt hirtelen. – Siess.

- Rendben – válaszolta kelletlenül Steve, de szemei nem hagytak el engem.

- Öltözz át, felkísérlek – mosolyogtam rá erőltetetten. Legnagyobb meglepetésemre ellenkezés helyett úgy tett, ahogy mondtam. Eltelt egy kis idő, mire visszatért, immáron a ruhában. Elállt a lélegzetem. – Szia, Kapitány.

Megérintette a részt az állam alatt, a bőrkesztyű csiklandozott.

- Menjünk fel – kezdeményezte.

- Oké.

Fent nagyon fújt a szél, rögtön dideregni kezdtem. Szerencse, hogy kontyban volt a hajam, mert már rég összekuszálta volna a helikopterből – ami egyébként a legnagyobb gépnek bizonyult, amit valaha láttam és egy hatalmas „S” betű jelezte, Tony Stark tulajdona – jövő hihetetlen erő. A bejárat még leengedve várta Amerika Kapitány csatlakozását. Felnéztem Stevere.

- Vigyázz magadra.

Tony kidugta a fejét, és intett egyet.

- Gyere már, Szöszi, később ráérsz enyelegni!

Megforgattam a szemem, és mielőtt még Steve elindulhatott volna, megragadtam az arcát és odahúztam egy hosszú csókra. Nyelvemet lassan végighúztam az ajtó ajkán, s ő belesóhajtott a csókba. (Tony hangosan fütyült, még a gépet is túlharsogta.) Mielőtt még belemelegedhettünk volna, gyorsan elléptem tőle.

- Menj, mentsd meg Dakotát és gyere vissza hozzám, te hős.

Szalutált, kacsintott, aztán a hatalmas acélajtó becsukódott mögötte és elindultak, lassan eltűnve a felhőrétegben.