12. Fejezet - Hiányoztál

.

Sziasztok! Hogy miért hoztam ilyen gyorsan fejezetet? Mert szeretlek titeket!
Eredetileg csak Steve/Chealsea/Tony pillanatokat akartam, de rájöttem, ezekre szükség lesz.
Hmhmhm.
Puszi!

El sem tudom hinni, mennyire buta voltam.

Az agyam néha túlságosan lassan kapcsolt ahhoz, hogy rájöjjek, mit csinálok és miért – fogalmazhatunk úgy is, a reakcióképességem még a saját számat illetően is nevetségesen gyenge volt.

Az egész feltételezés, hogy távol akarom tartani magamtól őt butaságnak bizonyult összehasonlítva a szívemben tomboló viharral, nem éreztem még sohasem ennyire biztosan, mire van szükségem. A kétségek eloszlatása nem semmisítette meg félelmemet, minden pillanattal egyre nehezebb súlyt rakott a vállamra, de azzal nyugtattam magam, talán sikerülne legyőzni a gyomorfacsaró érzést, ha esélyt adok egy másiknak.

A kérdés már csak az, készen álltam-e erre. A válaszom bizonytalanul kongott a fejemben, megdübörögtetve bizonytalanul verdeső szívemet, ennek ellenére Ethan észrevette a csendességem és végigsimított a karomon.

- Menj csak, nem haragszom – mosolygott kedveskedve. Mogyoróbarna szemei szomorúan villantak meg, ám annál inkább próbálta palástolni előttem ezt. – Beszélj vele, mert már idegesít, hogy hagyom a vaskerekeket kattogni a fejedben.

- Ethan…

- Komolyan Chealsea – csendesített el. - Pocsék nézni, ahogy szenvedsz. Még az étvágyam is elment!

- Nem vagyok biztos magamban, és… - Megakadtam. Elmagyarázni olyan bonyolult dolognak tűnt, főleg egy olyan embernek, aki egy kicsit sem ismerte a viszonyunkat Stevevel. – Ez nem fog összejönni.

- Ha ezt mondogatod magadnak, persze, hogy nem. – Megrázta a fejét. – Menj, és legalább beszélj vele. Adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázhassa normálisan neked. Láttam, milyen ramatyul nézett ki, biztosan nem aludt tegnap este.

- Lydia azt mondta, keresett engem – ismertem el. – Tegnap este.

- Na, látod, fontos vagy neki. Bár amilyen szemeket meresztett rám, ezt már nem nehéz megtippelni – vigyorgott kisfiúsan, összekócolva a már úgyis minden irányba meredező haját. – Azt mondtad, végig melletted volt, amíg lábadoztál, nem igaz? Ha nem kedvelne téged őszintén, hát miért maradt volna?

Lassan bólintottam.

- Hazudott nekem. Állandóan. – Megköszörültem a torkomat. – A barátsághoz bizalom kell.

- E felől nem nyilatkozhatok – emelte fel kezeit védekezően maga elé. – Viszont az is lehet, hogy tényleg nem akart téged elveszíteni. Valószínűleg ugyanígy kiborultál volna akkor, és össze sem barátkozol vele. Nem állom a pártját, ha most erre gondolsz, de ezeket úgy tűnik, szépen átugrottad.

- Az a baj, hogy igazad van. – Összevontam a szemöldökeimet, nem tudva, merre haladjak tovább. Mindkét ösvény, amelyek közül választhattam, kitaposatlanul tárultak fel előtte, nem rejtett semmi instrukciót, merre haladjak. – Én csak… félek, Ethan.

- Mitől?

- Hogy elveszítem – vallottam be. – Folyamatosan veszélyes küldetéseken vesz részt, és ki tudja, mikor nem jön majd haza. Így is elég nehéz most, mi történne, ha valami komolyabb baja este? Most is, látnod kellett volna, milyen seb van a mellkasán! Egyszerűen nem merem ezt bevállalni.

- Szóval azért, mert félted őt, ellököd magadtól? – Legnagyobb meglepetésemre felnevetett. – Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam, már megbocsáss!

- Mégis miről beszélsz? – hőbörögtem.

- Nem utálnád magad, ha úgy történne vele valami, hogy közben azt hiszi, végleg elveszített téged? Alulértékeled magad, mert nem veszed észre mennyire… mennyire… – Gyermetegen helyes arcán átsuhant egy megmagyarázhatatlan kifejezés. Küzdött a mondandójával, és miután egy hangos sóhajjal kiengedte, megdermedtem ülőhelyemen. – Te egy csodálatos lány vagy, Chealsea Roth, és ezt nyilvánvalóan ő is látja. Buta lenne, ha nem, márpedig bizonyára nem az. Nem azt mondom, hogy könnyű lesz, mert nyilvánvalóan nem. Lehet, sőt több mint valószínű, idővel akad majd olyan, hogy megsebesül, de mi lenne, ha a siránkozás helyett inkább talpra állnál, és ott lennél mellette? Szóval szerintem kapd magad, fogd a táskádat, és húzd el a fenekedet az apartmanjáig, mielőtt még tényleg engedi annak a lotyónak, hogy rácuppanjon! Nagyon bánnád, ha nem így tennél.

- Azt mondod, keressem meg őt? – suttogtam alig halhatóan, s ő közelebb csúszott hozzám. A kezei közé fogta az arcomat, hasonlóan, ahogy Steve is szokta. Végigsimított a bőrömön, meleg érintése jól esett.

- Igen – helyeselt. – Ha valóban ezt akarod, márpedig te amióta megjöttél, ezt szeretnéd, akkor menj!

- Várj… azt mondtad, apartmanja? Te tudod, hol lakik?

- Hát persze. – Megvonta a vállát. – A legtöbb Bosszúálló itt lakik a Stark Toronyban. Bár mostanában inkább csak Bosszúállók Toronynak nevezik, mert leestek a betűk.

- Köszi.

Játékosan a fenekemre csapott, amint feltápászkodtam a kényelmes bőrkanapéjáról. A lábam egészen elzsibbadt a póztól, így jajveszékelve álltam fel, s sétáltam egy-két lépést. Amint a furcsa bizsergés távozott, immáron a ruházatomat igazgattam.

- Ideje lenne behoznod az elmaradásod – heherészett. – Később felhívhatnál.

- Rendben. – Egy gyors puszit nyomtam az arcára. – Elképesztő vagy.

- Ja. – Felém nyújtotta a táskámat. – Vigyázz magadra! Próbálj meg nem lerészegedve szaladgálni, rendben? Ma nem terveztem futást. Hacsak nem pucér maratonra gondoltál. Abba benne lennék, csúcs!

Megforgattam a szememet.

- Majd küldök üzenetet, oké? – A zsebembe mélyesztettem a készüléket. – Aztán tedd félre nekem azt a mártást, még a végén elhízol! Nem viselném túl jól, ha a lelki tanácsadóm egy kanapé krumplivá válna.

- Nem is tudtam, hogy téged érdekel az alakom – jegyezte meg. – Bár láttam, hogy elnézegetted a hátsóm. Ez azért megmagyarázza miért.

- Én? – Felemeltem az egyik szemöldökömet, mutatóujjammal játékosan megbökve a mellkasát. – Összekeversz valakivel. Kihagy a memóriád a sok egyetemi bulitól.

- Tagadd csak a nyilvánvalót, Roth. – Lőtt felém egy ravasz kacsintást. – Most menj, kezdődik a sorozatom.

- Még mindig adják a Született Feleségeket? – kacérkodtam, mire felém dobott egy párnát. – Jó éjt, Ethan.

- Jó éjt, Chealsea.

***

- Jó estét – köszöntött legnagyobb döbbenetemre egy monoton, géphang. Majdnem elejtettem a táskámat, amikor a semmiből megszólalt. – Mr. Stark ma nem fogad látogatókat. Megengedi, hogy hívjak Önnek egy taxit?

- Nem Mr. Starkhoz jöttem – szóltam a kelleténél hangosabban, gyanúsan méregetve a forrást, ahonnan azt sejtettem, vannak beépítve a hangszórók. A hall gyönyörűen, a dizájnnak megfelelően lett berendezve, a kék és fehér színek domináltak. Egy hatalmas csillár középen, gyanítottam, eredeti ezüst függőkkel. Néhány kép sorakozott a falon, híres festőktől, és bár a hatalmas üvegajtó és a lift eléggé lekicsinyítette a felhasználható helyet, akadt még ott néhány fotel is. Egyáltalán nem így képzeltem el fogadó helyiséget. – Mr. Steven Rogers-t keresem. Izé… itt van?

- Nem szóltak, hogy az úrnak látogatója lesz – érkezett a válasz. – Értesítem Miss Potts-t.

- Mondja meg, hogy Chealsea Roth vagyok – próbálkoztam, hátha esetleg Virginia emlékszik a nevemre. Őszintén szólva reménykedtem, hogy Steve legalább megemlített engem, és nem fogok totál idiótán ott ácsorogni előttük. – És ha Steve tényleg nincs itt, akkor…

- Elnézést, hogy feltartottam, Miss Roth – csendült fel ismét a számítógép. – Miss Potts szeretne Önnel beszélni.

- Öhm… Köszönöm?

A liftajtók kitárultak előttem, a halk zene azonnal megcsapta a fülem. A lágy, kellemes zongoraszó betöltötte a feszült csendet, s míg átszeltünk néhány emeletet, a lábammal egyáltalán nem megegyező ritmussal vertem a padlót.

Aztán kicsapódtak az ajtóm, és a vörös hajú nő a tévéből kedvesen rám mosolygott. Kezével intett, jöjjek beljebb.

- Már vártam, mikor toppansz be – újságolta dallamosan, mintha már régóta barátok lennénk. – Elég sokáig tartott.

- Tessék? – hüledezve meredtem rá. – Én…

- Igen, meglepett vagy – kacagott. – Steve nincs itthon, Tony elrángatta valahova. Elég ramatyul nézett ki, amikor hazajött, gondolom, ebben a te kezed van.

- Elmondta, ki ő – bukott ki belőlem. – Egy kicsit kiakadtam.

- Én is. Mármint, amikor megtudtam, hogy Tony a Vasember. Előfordul az ilyen. Belejössz.

Meg akartam kérdezni, mégis miképp jött rá, hogy bocsánatot kérni jöttem. Bele is kezdtem, ám félbeszakított.

- Honnan tudtad, hogy…

- Mi másért jöttél volna át kilenckor? – mutatott rá az egyértelmű bizonyítékra. – Ülj le. Megpróbáltad már felhívni?

- Nem tudtam, fel-e veszi a telefont – hebegtem. Akár nagy betűkkel is ráírhatták volna a homlokomra, hogy „lúzer!”.

- Abból, ahogy ma viselkedett, egyáltalán nem hinném, hogy nem tett volna – mesélte, miközben a kanapé felé terelgetett. – Kérsz inni?

A poharakra pillantottam az asztalon – tényleg számított rám –, s előtte egy nagyobb doboz barack lével. A nyál termelődni kezdett a számban a kedvencemet látva. Imádtam a barackot – egyszer Steve hozott nekem egy hatalmas adagot, és ketten megettük. Persze, azután egy óráig meg sem bírtam mozdulni.

- Igen, köszönöm – szorongtam.

- Tudod, Steve nagyon csendes, amikor itthon van – nyomta a kezembe az üveget, s színültig töltötte. – Alapvetően nem beszél senkinek sem, mármint a magán életéről. Most viszont tényleg borzalmasan nézett ki, úgyhogy rávettem, beszéljen nekünk.

Idegesen kortyoltam egyet, a beszéd elkerülése végett.

- Szóval kiakadtál – foglalt helyet mellettem. – Pontosan mitől?

- Eltitkolta. – Miért válaszoltam neki? Egy idegennek tűnt a szememben, mégis a zsigereimben éreztem, bízhatok benne. – Azt hittem, köztünk nincsenek titkok.

- Mindenkinek vannak titkai, Chealsea – sóhajtotta. – Nem kérheted tőle, hogy ne őrizzen meg bizonyos dolgokat.

- Tudom, nem is azt mondtam, hogy mindenről számoljon be – védtem meg magam. – De azért ez nem olyan kis titok. Kockáztatja az életét, és én még csak nem is tudtam róla!

- Elég sajátos módja az aggodalom kimutatásának – állapította meg halványan mosolyogva. – Szerintem legbelül tudja, nem vagy rá mérges, egyszerűen csupán magát vádolja az egész miatt. Legalábbis abból, hogy ha nem a zsákot püfölte, akkor járkált a szobában. Tony azt mondta, olyan, mint egy kopogó szellem.

- Elcsesztem – ismertem el. – Mindketten nagyon elrontottuk, Virginia.

- Egyrészt, szólíthatnál Peppernek. Másrészt, ezt rendbe lehet még hozni – nyugtatott meg. – Nem történt semmi komoly.

Mielőtt még válaszolhattam volna, egy hangos, férfi kacaj zengett túl. Egy sor dörmögő beszéd után végre kinyílt a lift ajtó, s én akár a golyó, amit puskából lőttek ki, olyan sebességgel álltam fel. Steve állt ott, még nem vett észre, mert túlságosan elfoglalta az alkohol illuminált Tony cipelése. A milliárdos egyszerre próbált nevetni, beszélni – amiből persze részeg hablatyolás lett – s járni, ez pedig meghaladta a képességeit. Steve a vállánál átvetetette Tony kezét, így támogatva őt, azonban, amikor meglátott, elengedte a férfit, aki érdekes arckifejezéssel landolt a padlón.

Csak néztük egymást egy darabig, észre sem véve, hogy időközben Tony szerelmet vallott Peppernek. (Persze mindenki tudta, hogy szerelmesek egymásba, hiszen lassan már két éve együtt jártak, de Tony bizonyára úgy gondolta, Pepper még nem értesült erről.)

- Én… - kezdtem alig halhatóan. – Beszélhetnénk négy szem közt?

- Most már hallani akarom! – csattant fel Tony türelmetlenül. (Természetesen egyáltalán nem ilyen érhetően mondta, a nyelve megakadt a mondatban.) – Pepper, hozz fánkot! Ma itt táborozunk.

Válaszul Pepper felemelte a szemöldökét.

- Mondd már, ne tökölj! – csapkodta meg barátja Steve kezét. – Majd én leszek a szóvivő! Szóval’, az itt a helyzet, hogy… izé.

Böfögött.

Pepper bosszúsan felsóhajtott, ám Steve állkapcsa ellazult, hiszen én küszködtem a mosoly ellen.

- Az a helyzet, hogy… Pepper, nem ülsz az ölembe?

Pepper felhorkantott, és csak a cipője kopogása és Tony panaszos morranása jelezte, hogy távozott.

- Szóval…

- Tudjuk – vágtuk rá egyszerre Stevevel.

Az ajkamba haraptam.

- Beszélhetnénk akkor? – helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat zavaromban, miközben legbelül könyörögtem, mondjon igent és essünk túl rajta.

- Persze. – Megköszörülte a torkát, majd nem törődve azzal, hogy a barátja röhögve mutogat, miközben valami útról hadovál, a lifthez mutatott. – Eggyel feljebb van a…

- Tökéletes.

Megközelítettem, és – talán meglepetésként érhette, mert libabőr futott végig a karján – megfogva a kezét a helyes irányba húztam.

Ahogy becsukódott mögöttünk az acélajtó, én nekidőltem a falnak, miközben ő végigsimított az ujjaimon.

- Nem hittem volna, hogy valaha is… felkeresel majd – vallotta be, kék szemei olyan hatással voltak rám, mint semmi más ezen a világon. – Méghozzá ilyen hamar.

- Bocsánatot szeretnék kérni – szóltam, miközben bevetett a nappalijába. Nem úgy tűnt, mintha túlzottan sokszor használná, szinte kongott az ürességtől. Megfogadtam, ha sikerül tisztáznunk a dolgokat, biztosan változtatni fogok ezen. – Nem szabadott volna így beszélnem veled, én csak… én…

Az egyik ujját szelíden az ajkaimra nyomta, belém fojtva a szót. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem.

- Az egész az én hibám.

- Ez nem igaz – ráztam meg a fejem, s elhúztam a kezét, hogy aztán tenyerem takarásába ringassam. – Mindketten elrontottuk ezt, Steve, nem csak te.

- Ne beszélj butaságokat – cáfolt meg. Egy perc néma csend után mélyen a szemembe nézett. – Ugye nem vesztettelek el teljesen? Meg… Megtudsz nekem valaha bocsátani?

- Egy feltétellel – mosolyogtam rá. – Elmondasz nekem mindent.

- Mindent – helyeselt. – Sajnálom.

- Én is sajnálom. – Eltűrtem egy kósza tincset az arcomból, ám az rakoncátlanul visszahullott a helyére. – Mi lenne, ha újra kezdenénk az egészet?

- Mondjuk egy vacsorával? – bukott ki belőle. Egy kissé elvörösödött – hogy ez mennyire aranyos! –, ahogy rájött, mit mondott. – Úgy értem… Izé…

- Csak ha te főzöl – mondtam gyorsan. – Tudod, hogy kijöttem a gyakorlatból.

- Megpróbálok összecsapni valamit – vonakodva válaszolta. – Előre szólok, nem vagyok túl jó szakács.

- Oké, abban benne vagyok, hogy együtt csináljuk, de itt, mert nem vállalom a mosogatást és egy taccsra vert konyhát – vihogtam. – Pepper nem fog a szívébe zárni.

- Megoldjuk – mosolyodott el és megfogta a zabolázhatatlan hajtincset és a fülem mögé söpörte.

- Ezért van Amerika Kapitány, nem igaz? – viccelődtem, teljesen megfeledkezve a félelmeimről. Természetesen még mindig ott motoszkáltak, ám a közelében mindent elfelejtettem. Emlékeztettem magam, hogy meg kellett még köszönjem még Ethannek a bátorítást. – Megment minden helyzetet.

-  Ez egy rossz vicc volt – mormogta. – Amerika Kapitány éppen elég gondot okozott.

- Utánad kellene olvasnom – préseltem össze az ajkaimat. – Ahhoz képest, hogy háborús hős vagy, elég jól tartod magad.

- Csodálkoztam is, hogy nem ez idegesített a legjobban.

- Az még várat magára – figyelmeztettem komoly arccal, azonban az álca megbukott, amikor elnevettem magam. – Elmondasz mindent. Edward Cullen amúgy is megváltoztatott mindent.

Furcsán nézett rám.

- Bocsi – kacagtam. – Bocsi. Bocsi. Bocsi.

Megpuszilta a homlokomat, s a perzselő hő magas hullámokban terjedt el a testemben. Meglepődtem, ezzel együtt a szívverésem majdnem ájulásszerű állapotba sodort.

- Nevetsz.

- Jó megállapítás – gúnyolódtam. – Köszönöm az ajándékot.

Felragyogott az arca.

- Szóval tetszett?

- Imádtam – átfontam a karjaimat a nyaka körül, és szorosan átöleltem.

- Fogadni mertem volna, hogy az puhított meg.

- Hát persze – mentem bele a játékba. – Na, jó, talán nem. Tudod, hogy még mindig haragszom rá, amiért „megölte” Finnick Odair-t.

- Te és a karaktereid – suttogta a fülembe. – Hiányoztatok.

- Te is hiányoztál nekem.

És igaz volt – így jó.

Következő rész... Hm.. Randizunk Steve Rogersszel.