9 fejezet - Töréspont 3/3

Hát, megjöttem. Tegnap akartam felrakni a fejezetet, de sajnos valami közbejött, szóval ma sikerült. Kikaptam a félévimet, és büszke vagyok magamra, úgyhogy ez is motivált a fejezet megírásában. Ez az eddigi leghosszabb fejezet, bár nem állítom, hogy annyira tetszik. (Mostanában nem igazán vagyok megelégedve a munkáimmal. Ez van.)

Olvasgatom - és természetesen válaszolgatok - a kommenteiteket és mindig megmosolygok, amikor a "vaslapát" szót megpillantom. Úgy tűnik, sokatok szeretne nekimenni Sharonnak vaslapáttal. Hajrá, skacok!

Szeretlek titeket, és kérlek, ne utáljatok a fejezet miatt. Tudom, hogy mindannyian Chealsea/Steve pártiak vagytok és ők az igazi párosok. Ne ijedjetek meg, kérlek. Persze "utállak" kommentekkel bombázhattok, én élvezem!:D Puszi!

Megígérte. Megírta. Megbeszéltük. Eljön. Ezeket hajtogattam magamnak.

Én tényleg elhittem, hogy ott lesz.

Visszaszámolva majdnem három teljes órát várakozhattam – lefoglaltam azt a padot, ahol eddigi találkozásaink alapján törzshelyünknek mondhattam –, nem törődve azzal, mennyire nevetségesen festhetek azok szemében, akik már háromszor elmentek mellettem aznap. Nem érdekelt, mert – az igazat megvallva túlságosan is elvakultan, egy tini lány érzelmi szintjével – hittem benne.

Tudni kell, hogy New Yorkban még kora ősszel is előfordult a hideg időjárás, ezért lehelnem kellett a kezeimet – a tüdőm furcsa, hörgő hangokat is kiadott –, hogy ne bizseregjenek már annyira a csípős szél hatásától. Ahogy telt-múlt az idő, már nem csak a testem körül éreztem a fagyot. Úgy tűnt, a lelkemet belepte egy jégréteg, s ahogyan egy csapat lány nevetve kezdett mutogatni rám, nyomban egy csákánnyal ütögetni kezdték. Annyira megalázó volt! Százszor rosszabb, mint a legjobb barátnőm árulása vagy anyukám kiborulása.

A legpocsékabb születésnapot tudhattam magam mögött – tekintve, hogy alig egy óra maradt már csak belőle –, amin egyúttal arra is rá kellett jönnöm, nekem nincsenek barátaim. Sem Lydia Northwell, sem pedig Steve Rogers nem vette annyira a fáradtságot, hogy kiálljanak mellettem. Mindannyian elvesztették a hitüket bennem még a folyamatos próbálkozásaim – beleértve a rendkívül hosszú beszédórák és lelki fröccsadagolási terápiákat – ellenére is. A hátamba döfött késük erősebb hatást gyakorolt rám, mint eddigi életem során bármi más.

Beszédhibás voltam, de nem pedig egy kirakatba zárt majom. Miért vesztettem hát el minden számomra fontos embert magam körül?

Ahogyan ez a gondolat átsuhant az agyamon, mentem felpattantam az ülőhelyemről, és átdobva a táskámat a vállamon, immáron startra készen indultam el. Ám ekkor – villámcsapásszerűen – valaki olyan nevetést hallatott, ami a kígyók jellegzetes sziszegésére emlékeztetett.

- Szegény pici d-d-dadogós Chealsea. – Olyan sebességgel fordultam hátra, mintha a testemnek nem járna fájdalommal. Szembenéztem az alig ismert, de máris gyűlölt nőszeméllyel. Platinaszőke haja lágyan ölelték körbe az arcát, összehasonlítva hozzám ijesztően tökéletes benyomást keltett. (Bár hozzá kell tegyem, telekente magát sminkkel.) – Nem sikerült a randi, nem igaz?

- Te mit keresel itt? – Minek kérdeztem meg? Miért érdekelt? Talán, ha akkor lelépek, nem indulok meg még jobban azon a nyomorult lejtőn!

- Tényleg azt hitted, hogy számítasz neki? – Sharon összefonta karjait mellkasa előtt és oldalra billentett fejjel győztesen mosolygott. Szavai úgy visszhangoztak a fejemben, mint amikor az általános iskolai kiránduláson az egyik osztálytársaim egy barlangban (meg nem mondom, melyikben) az akusztikával viccelődtek, s mindenféle ökörséget kiabáltak, hogy ugyanezt ötszörösen hallgassák vissza. – Elárulom, nem érez mást irántad, csak szánalmat. Mit gondolsz, miért nem jött el?

- Honnan tudsz erről? – Nem bakiztam. A hangom egész bátornak csengett. – Egyáltalán mi közöd van hozzá?

- Velem sok mindent megbeszél – csicseregte dallamosan, mutatóujja köré tekerve egy szőke tincsét. – Tőlem kért tippeket, hogyan rázhatna le téged, például.

Akármennyire is mérges voltam rá, abszurdnak tűnt az ötlet.

- Steve nem ilyen.

- Persze a kritérium az volt, hogy ne bántsa meg az érzéseidet, elvégre ő egy végtelenül rendes srác. – Felemelte egyik szőke szemöldökét. – Különben is, van bennünk jóindulat. Hiszen mindenki tudja, hogy a családod szégyene vagy, és a barátaid sem a barátaid. Miért tetőzné hát a fájdalmaidat?

- Te t-t-teljesen be vagy kattanva – dühöngtem, ideges kacajomtól bizonytalanabb lettem. – Nincs időm a játékaidra.

- Hogy mondtad? N-N-Nincs i-i-időd? – Megrándult a kezem a zsebemben, közel álltam a pofon csapásához, holott Barbara kifejezetten kiemelte, ne erőltessem meg a csontjaimat egy jó darabig.

Ráfintorodtam, de amint megkezdhettem volna az utamat – nem érdekelt többé Lydia otthon tartózkodása – hazafelé mondott valamit, ami teljesen kihozott a sodromból és zúzta össze a megmaradt nyugalmamat.

- Szegény Steve – dorombolta, megnyalva bénán kikent ajkait. –  Milyen kár, hogy nem tudja megválogatni, kivel áll össze. A söpredéket is felszedi az utcáról, nem igaz? Én küldtem az üzenetet, mert tudtam, sohasem jönnél el, ha nem így tenném. Kiélveztem, amint itt nézhettelek szerencsétlenkedni. Talán most már felébredsz és rájössz, hogy egy olyasfajta ringyó, mint te, sohasem érdemelheti meg az én hősömet.

Lehunytam a szememet, és elszámoltam háromig, mielőtt döntöttem. El kellett gondolkodnom azon, vajon megbánást tanúsítanék-e, ha megtenném? Határozott nem.

Így hát összepréselt ajkakkal tántorodtam meg a helyemen, s átszeltem a közöttünk lévő kicsiny távolságot. Még a talpam sem érte a földet, amikor hirtelen a hajáért nyúltam és olyan erővel húztam meg, hogy nyivákolva hajolt előre.

- Idefigyelj szöszi – morrantam fel, és erősebben markoltam. A meglepettségtől csak jajveszékelésre futotta a számára. – Most lett elegem a játszadozásaidról. Takarodj a közelemből, vagy letépem a hajhosszabbításod és úgy ellátom a bajodat, hogy a hősöd rád sem ismer majd! Fogd magad, és szórakoztasd magad valaki más életének a tönkretételével, v-világos?

- Semmi nem vagy, csak egy fogyatékos! – Rikácsolása bántotta a füleimet. Eleresztettem és azonnal hátrált néhány lépést. Megrökönyödtem a kirohanásomtól, ezzel egyúttal nemes elégedettség forrongva száguldott végig az ereimben. – Azt hiszed, van esélyed nála? Ő az enyém!

- Te tényleg nem v-vagy normális – állapítottam meg a fejemet fogva. Hasogatott és tudtam, túlzásba vettem a dolgokat. – Ne keress, és legfőképpen ne zaklass engem. Jó lenne, ha leszállnál rólam.

- Féreg!

Felemeltem a szemöldökömet. Hát tényleg nem létezett nála méltóság? Én a helyében a csendben elballagást választottam volna. Ez is megmutatta, két ember mennyire különbözhet.

- Van egy remek barátod. – Fel sem ismertem a saját krákogásomat, olyan idegen élt hagyott benne a keserűségem. – Úgy látom, pénzből sincs hiányod. Minden rendben van veled, mégis utánam kajtatsz. Meg sem próbállak megérteni, mert szerintem valami nem oké, mármint a fejedben. Menj inkább haza, és aludd ki magadat.

- Ő nem az, akinek hiszed – kiabálta utánam, ám én nem készültem megállásra. El kellett szabadulnom a gondoktól, lehetőségeim szerint minél hamarabb. – Majd meglátod! Majd meglátod!

Igen. Megláttam – de erre térjünk vissza később.

A táskámban a pénztárcámért kutakodtam, a fejem olyan erősen lüktetett azt hittem, összeesem. Utaltam vagy sem, de előhalásztam a kis kék dobozt, amiben a felírt gyógyszeremet tartottam, és egyszerre két darabot is bevettem. Nem érdekelt.

Megtántorodtam a helyemen, várva, míg lecsusszan a torkomon. (Víz hiányában elég fájdalmasnak bizonyult, mivel percekkel később is olyan érzetet adott, mintha még mindig a torkomban lenne.) Kisvártatva a mellettem álló italbolt felé meresztettem a szemeimet. Ha egy mini tortát már lekéstem venni, még koccinthattam magammal a huszonkettedik születésnapom alkalmából.

Így kötöttem ki azon a hídon, teljesen lezúzva, átkozottul részegen. Nem voltam büszke rá, de megtörtént és vissza már nem pörgethettem az eseményeket.

Azt mondják, ami történt, azt megváltoztatni már nem lehet és nekem, azért a pár órányi élvezetért – a féktelen szabadságért és indokolatlan boldogságért – megérte.

***

 Napsütés. Fény. Meleg és— te jó isten!

Ezek voltak az első gondolatok, amik eszembe jutottak, ahogy megfordultam a kényelmes kanapén és lecsusszant rólam a takaró. Takaró?

Azonnal felpattantam, az engem kínzó macskajaj ellenére is. Körülnéztem, és legnagyobb meglepetésemre a helyiséget kicsit sem találtam ismerősnek. Mégis merre lehettem? Tekintetbe véve, hogy még mindig az elfogyasztott alkoholmennyiség és az előtte bevett gyógyszerek bódító hatása alatt lehettem egy bizonyos szintig, az agyam nem kapcsolt olyan gyorsan, ahogy szokott.

- Hát felébredtél – üdvözölt egy ismeretlen férfihang. Arra fordítottam a fejemet és egy kedves, körülbelül velem egykorú férfi nézett velem szemben. Jólöltözött, fekete farmert viselt, amit egy hozzá remekül passzoló szürke pulcsival egészített ki. Az ingje gallérja elegánsan kilátszott, ahogy azt a divatlapokban – amiket például folyamatosan nyálaztam a kórházban eltöltött felesleges időm során – mutatják. Ízlésesen kócos barna haja a létező minden irányba meredezett felfelé, mogyoróbarna szemei a reakciómat keresve megvillant ijesztően tökéletes, fekete szempillái alatt. Két kávéscsészét tartott a kezében és mielőtt kérdésáradatomat rázúdítottam, lerakta őket a mögöttem lévő dohányzóasztalra. – Jó reggelt.

Kérlek, mondd, hogy nem feküdtem le vele, fohászkodtam.

- Ki vagy te? – Küszködtem a rám telepedő hányingerrel. Beszéltem, s eközben megéreztem a leheletemet. A szemem sarkából elcsíptem egy gyors villanást a tükörben, saját magam képe megijesztett. Mit csináltam aznap éjjel?

- Sejtettem, hogy nem emlékszel rám – vigyorgott szélesen, fogsora rendezett és hófehér. Hogy nem emlékezhettem rá?

- Tegnap este…

- Nem, nem tegnap estéről. – Megrázta a fejét. – Nem csoda, hogy a tegnap estére nem emlékszel, mindazok után, ami történt. Mi már régebb óta ismerjük egymást. Legalábbis, azt hittem, te is megismersz engem. Reméltem.

- Ugye nem perverz vagy?

Zsebre vágta a kezét és egy kicsit közelebb jött. Kellemetlen érzésem támadt, hiszen ő olyan makulátlanul és tisztán festett, én pedig… nos, nem túl szalonképesen.

- Nem igazán, csak az évfolyamtársad.

- És hogy találtál meg? Miért hoztál ide?

- Kocogtam. - Védekezően felemelte a kezét a furcsa kérdésáradatom hallatán. Óvatosan méricskélt, mintha azt várná, mikor akadok ki és szaladok el. - Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy utánam kiabáltál. Megnyerő volt.

Ijedten pislogtam.

- Kiabáltam?

- Eléggé. Valami olyasmit, hogy 'vodka' és 'gyere, cuppants’! Utána egész végig arról győzködtél, hogy nem vagy porszívóügynök, csak eltévedtél Narniában…

A kezembe temettem az arcomat – semmi mentséget nem találtam arra, amit tettem. Olyannyira alkohol illuminált állapotba kerültem, hogy a telefonhívást követő harmadik korty vodka után már teljes képszakadás következett.

Vettem egy mély lélegzetet, eljutatva azt a fejem búbjától a lábujjhegyemig. Mégis hogyan magyarázhatnám meg? Ez pörgött az agyamban.

- Nézd én— - kezdtem, de félbeszakított.

- Aztán elkezdtél valami pasiról dumálni, viszont olyan érhetetlen volt, hogy nem vettem ki belőle semmit.

- Sajnálom. – Összeszorítottam az ajkaimat.

- Lehánytad az ingem. – Miért állt hát a nevetés szélén? Láttam, ahogy megremeg az arca az elfojtott nevetéstől.

- Bocsánat.

- Még sohasem éreztem magam ennyire jól.

- Tessék? – Felemeltem a szemöldökömet.

Az őrültségét azonnal megállapítottam - ám ettől még nem találtam kevésbé vonzónak –, még a fejem átkozott lüktetése ellenére is.

- Mármint… tudom, mennyire kivagy és nem haszonhúzásból… én csak… Szóval… az egyetemen csak néhány székre ülsz mellőlem, mégsem volt sohasem annyi bátorságom, hogy megszólítsalak.

Ha flörtölgetni akart velem, hát nagyon rossz időpontot választott. A táskámért.

- Nem úgy gondoltam. – A homlokára csapott. – Természetesen tetszel nekem, hiszen nézz magadra… de most tényleg csupán segíteni akartam.

- Még a nevedet sem tudom…

Sután felém nyújtotta a kezét.  

- Ethan. Ethan Mackenzie.  

Haboztam. Az agyamban kattogtak a kerekek, mérlegeltem minden lehetőséget mielőtt még elfogadtam volna. Meleg keze körbefonta az enyémet és utáltam magam, hogy automatikus Stevehez – akit akkoriban tettem a „vele-sem-beszélek-többé” listámra legjobb barátnőm mellé – hasonlítgatom őt. Már akkor érzékelhető volt a kettejük közti hatalmas szakadék, és talán pontosan ezért engedtem magamhoz közelebb minden eltelt másodperccel. Minden, ami vonzott Stevehez egyúttal taszított is, s minden, ami taszított Ethantől vonzott is hozzá.

- Chealsea Roth – krákogtam, aztán sután felkaptam az egyik bögrét.

Ethan a kanapéra bökött.

- Szerintem jobb lenne, ha elbeszélgetnénk – kezdte. – Nem vagyunk barátok, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék az lenni. Nem egy ideális helyzet, nem is így terveztem, viszont talán jobb is. Megtörtént és talán jó lenne a legjobbat kihozni belőle. Az emberek azt mondják, könnyebben megnyílunk olyasvalakiknek, akiket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerünk.

A legkézenfekvőbb kérdés szöget ütött a fejemben.

- Hol vagyok?

- A lakásomban, nem messze az egyetemtől.

Nem mertem neki megmondani, hogy az egyetemen lévő találkáinkra nem számítson, ha nem találok mihamarabb munkát. (Nyílván nem tudtam volna kifizetni a tandíjat.)

- Mikor t-találtál rám? – Elhelyezkedtem a helyen, ahol nemrégiben még az italmámort vészeltem át.

- Éjfél után. Tudom, furcsa, hogy ilyenkor kocogok, csak szeretem elkerülni a dugót és mániám a kilátás. – Kisfiúsan elmosolyodott, ahogy lehuppant mellém. – Cukrot?

- K…Köszi. – Kivettem két darab kockacukrot és a belepotyogtattam a gőzölgő csészébe.

- Gondolom, megvan az okod rá, amiért ennyire… Oké, valljuk be. Bocsáss meg a kifejezésért, olyan részeg voltál, hogy szerintem, ha megkérdezem, még a nevedet sem tudod elmondani rendesen. Sírtál, nevettél, kiabáltál, meg’ minden. Ezen nincs mit szépíteni.

Összeráncoltam a homlokomat.

- Nem vagyok ilyen.

- Tudom – ismerte el. – Néha figyeltelek.

- Figyeltél? – Sóhajtottam. – Nem győztél még, szerintem p-p-perverz vagy.

Felkacagott.

- Nem igazán. Egyszerűen csak érdeklődőm az emberek iránt. Már kisgyerekként is infókat gyűjtögettem a kisfüzetembe.

- És sohasem kérdezték meg, meleg vagy-e?

Rám kacsintott.

- Másodlagos hobbim volt a hölgyeket a házunk mögé csalni – heherészett. – Félre téve ezt, szarok rá, mit gondolnak.

Vulgáris vagy nem, nekem tetszett a fogalmazása.

- Ethan Mackenzie megmenti a részeg nőket, hazaviszi őket, aztán hátra csalja, hogy később a füzetébe írogasson róluk. Kezdetnek elég lesz.

Úgy tűnt, nem képes levakarni a vigyort az arcáról. Aztán, meglepettségemre komolyabb hangnemre váltott és arckifejezése is megváltozott.

- Mi történt? Avass be, kérlek. Ennyivel tartozol nekem.

Apró köröket rajzoltam a csésze oldalára, zavaromban máshova néztem.

- Volt egy balesetem néhány h…hónapja. – És azzal minden elmeséltem neki, töviről hegyire. Tisztán csengtek bennem a szavai, miszerint „szarik rá” mit gondolnak róla mások. Akaratlanul is követtem az elvét.

***

- Miért nem pereled be őt? Ez totál diszkriminatív!

- Egyrészt, mert arra sincs p-pénzem, hogy egyek, ezért nem lenne miből fizetni az ügyvédemet – mutattam rá. – Másrészt… inkább hagynám.

Megcsóválta a fejét és észrevettem a furcsa szokását, miszerint a kezeit tördeli, ha nagyon elmereng valamin. Az utóbbi egy órát masszívan átbeszéltünk, és jólesett, mennyire nem érdekli, hogy néha még mindig belebakizok a mondataimba. Megnyíltam egy idegen férfinak, kiteregettem azt a bizonyos szennyest és még csak nem is éreztem hibának. Teljesen megértett engem, és komolyan érdekelte a mondanivalóm. Egyenlőnek tekintett, nem holmi fogyatékosnak, akit megtépázott egy csúnya baleset. Ő meghallgatott. (Aznap még rengetegszer megcáfoltam a saját elhatározásaimat.)

Persze nem felejtettem el, hogy Steve is megtette ezt. Ő is meghallgatott és ő sem bánta, ha dadogtam. Akkoriban elhittem, őszintén nem bánja. (Persze, Sharon jött és elárult mindent és szétzúzott engem és a kis tagadás-buborékomat is.)

- Mi az, hogy hagynád?

- Épp eléggé m…megviselt ez a baleset. – Megvontam a vállamat. – Inkább munkahelyet keresek, és ahogy kinéz, új albérletet. Nem hiszem, hogy ezek után tényleg képes vagyok Lydia mellett maradni. Persze, érhető, hogy aggódik a pénzért…

- …de nem vártad el ezt egy barátodtól.

Szomorúan elmosolyodtam.

- Az elmúlt néhány hét katasztrofális volt, Ethan. – Ujjaim végigszántottak a hajamon. – Azt remélem, ezek után már tényleg sikerül f-f-felállni.

- Alig dadogsz, Chealsea – mondta lelkesen. – Ahhoz képest, amit mondtál, hatalmasat fejlődtél. Semmi okuk sincs, hogy ne alkalmazzanak. Az albérletet meg… tudok egy megoldást.

- Igen?

- Költözz ide – bökte ki. – Nem nagy lakás, én is egy fizetésből finanszírozom. A minap adtam fel egy hirdetést, és talán… ha érdekel…

- Alszom még rá, rendben? – Masszírozni kezdtem a tarkómat. – Ez nem olyan döntés, amit csak úgy megmerek hozni. Alig ismerlek és…

- …talán itt az ideje, hogy megismerj.

Játékosan belebokszoltam a vállába.

- B…Bosszantó vagy, befejezed a mondataimat.

- Csak arra próbálok utalni, hogy nincs okod félni tőlem. – Zavartan megvakarta az arcát. – Már elmondtam egy párszor.

- Nem is félek. Egyszerűen csak… Lydia…

- Megértem. – A kézfejemre simította a kezét. – Nem kell egyből rávágnod a válaszod. Fontold meg, ez is egy eshetőség.

Bólintottam.

- Megadod a számodat?

- Persze, de szerintem jobb lenne, ha hazakísérnélek. Látom, hogy támolyogsz még egy kicsit, talán segíthetnék.

Tehetetlenül néztem rá.

- Gondolod, hogy ez egy jó ötlet?

- Amilyen szerencséd van, elcsábulsz az italbolt előtt, mint tegnap este. – Megigazította a hajamat, zavaromban teljesen megszédültem. – Ha este ráérsz, elvinnélek vacsorára. Enned kellene valami normális ételt.

- Nem kell a jótékonyság, Ethan.

- Ez nem jótékonyság, hanem születésnapi ajándék – javított ki tudálékosan. – Nem hanyagolhatjuk el, hogy megvénültél.

- A huszonkettő neked vén? – Oldalra biccentettem a fejemet. – Tehát nem csak perverz, hanem pedofil is vagy? Ez egyre rosszabb, inkább ne árulj el semmit.

- Ebbe ne menjünk bele – nevetett. – Menjünk. Rendbe kellene szedned magad, és aludni sem ártana. Már megbocsáss, de olyan karikák vannak a szemeid alatt, hogy az iskolai hullahopp verseny óta nem láttam ilyeneket.

- Helyes, kerüld csak a témát. De ha a rendőrség rajtam keres majd téged, megbánod.

- Fecsegni fogsz, mi?

Végre valahára kicsalt belőlem egy igazi mosolyt.

- Mint a madár.

***

- Tudod, nem vagy túl óvatos – állapította meg, amikor elértük a tömbház bejárati ajtaját. Úgy döntött, felkísér egészen az ajtóig. – Nem csak a tömböt, még konkrétan a lakást is megmutatod egy olyan embernek, aki órákig bámult téged és csak nemrég ismered.

- Nem erőszakoltál meg, pedig megtehetted volna – jelentettem. – Amúgy sem tűnsz olyan edzettnek, hogy leteperj engem. Nyeszlett vagy.

- Nyeszlett? Ez kérem, izom.

- Izom a francokat – böktem meg a mellkasát. – Nyeszlett.

Sziszegett. Azonnal belékötöttem.

- Párszaszájú.

- Harry Potter fan vagy? – Fordult be velem a folyosón. – Újabb infó.

- Kerül a kisfüzetbe?

- Nagybetűkkel, Weasley.

Felkuncogtam. Újabb emelet, újabb folyosó és akkor…

…megláttam őt.

A falnak dőlt, és amikor találkozott a tekintetünk, kék szemei felcsillantak. Megkönnyebbülés futott át a vonásain.

- Chealsea…

- Steve – szóltam rekedten.

Aztán Ethanre pillantott és megkövült az arca.

Hoppá! Ne utáljátok a drágát, Ethan aranyos. Csak... na.. izé... engem utáljatok inkább. :D Lehet, hogy én is áldozata leszek a VASLAPÁT hadműveletnek. Úristen!