11. Fejezet - Szuperhős.

Hello-bello! Most nem hinném, hogy a kedvencetek leszek, de nagyon örülök, hogy olvastok engem, drágáim. JÓ LENNE, HA ELOLVASNÁTOK EZT IS, MERT KELLENE TISZTÁZNUNK VALAMIT.  Na szóval. Sokan kérdeztétek tőlem, miért más annyira az angol és magyar változat. Ez elég egyszerű - azért, hogy ne találjatok túl sok spoilert. Jelenleg nincs túl sok közös a két verzióban, majd csak a közepén találkoznak össze. Egyrészt ez jó is, mivel kétszer olvashatjátok a drágáimat. A másik ok az, hogy mivel magyar az anyanyelvem, könnyebben írok magyarul és ezért többet tudok. :DKöszönöm, hogy olvastok, drágáim. Annyira boldog vagyok, amikor olvashatom azokat a csodálatos véleményeket, amiket nekem írtok! Igyekszem mindig gyorsan válaszolni, és nem is érzem, hogy köztünk a tipikus blogger-olvasó viszony van. Egy kis baráti kör, nem igaz?

Valaki azt is megkérdezte, miért Euphoria a történet címe. Nos, azért, mert szeretem a dalt. A nyaram különleges pecsétje. Felvetette, hogy van - vagy volt? - egy ilyen nevű blogger. Nos, semmi közös sincs a két dologban. (Plusz - pikáns jeletek lesznek benne, ezért is Eufória - azaz Euphoria. Olvastam még a Harry Potter és a Félvér Herceget, ahol Harry Lumpsluck Professzornak eufória-elixírt készített, ez pedig tetszett.)

Lehet, hogy majd közzéteszek itt egy-két dolgot, hogy mit miért, kit mikor, és hogyan neveztem el. Ez majd idővel nagyon fontos lesz. Na. Na. Na. Fecsegtem egy csomót. Linkelek egy számot, amiért olvashatnátok a fejezetet. Szerintem passzol - mármint az első feléhez. Az élet szép.

http://www.youtube.com/watch?v=iC8tP9Oo52Y

- Hogy ki vagy? – hebegtem-habogtam, az agyam még szüntelenül sokkos állapotban próbálta elemezni a hallottakat, de minden igyekezet olyan káoszt okozott a fejemben, hogy még pislogni is elfelejtettem. Meredten bámultam az előttem álló férfira, miközben a gyomrom egyszerre hányt bukfenceket és zsugorodott össze parányira a felismeréstől.

A szívem erőteljesen kifejezte szándékát, miszerint szétfeszíti a mellkasomat és kiugrik – azt hittem, huszonkét évesen át fogok esni egy komoly szívroham -, s a tenyeremből csavarni lehetett – képletesen – a nedvességet. Annak ellenére, hogy feltettem a kérdést, egyáltalán nem vártam rá választ – és úgy tűnt, nem is szándékozik újra kimondani –, az információ már eljutott hozzám és nagyjából feldolgoztam. (A nagyjából egy kicsit túl erős kifejezés a sokkos állapotomra.)

A történelem első szuperhőse állt előttem, arca esdeklő kifejezése lassú hullámokban ringatott vissza a valóságba.

Amerika Kapitány – viszonylag tájékozatlannak tekinthettem magam azok után, mennyire vakul nem vettem tudomást a gyanús körülményekről. Legszívesebben fejen kólintottam volna magam a figyelmetlenségem miatt, elvégre annyiszor elfogott már a gondolat, miszerint valamint titkol – alkalomadtán napokra is eltűnt, néha életjelet sem adott –, erre azonban egyáltalán nem számítottam. Valljuk be őszintén, az emberek legalább kilencven százaléka nem fontolgatná, hogy az egyik barátja esetleg szuperhős mivoltát rejtegeti előtte, nem igaz? Mégsem háríthattam másra a felelősséget, még akkor sem, ha a tárgy egy teljesen abszurd tény volt.

Az igazat megvallva, csak néha napján néztem a híradásokat – ami minden bizonnyal sokkal előbb felvilágosíthatott volna –, így nem hallhattam túl sokat róla. A tévémet csupán filmnézésre használtam, mert a rossz hírek, amiket az adások sugároztak mindig elfuserálták a hangulatomat. (Lydia néha beszélt a Bosszúállókról, s úgy gondoltam ő a legnagyobb fanjuk. Úgy tűnt, ha tudta is az igazat, nekem nem mondta el.) Egy szó, mint száz, az, hogy Amerika Kapitány egyenlő Steve Rogersszel sohasem rakódott össze bennem.

A kezembe temettem az arcomat. Találkoztam vele, mármint a Kapitánnyal és bekötöttem a sebeit. Azaz Steve-vel és… Úristen. Visszagondolva a Zöld Manós esetre, rájöttem, mennyire közel álltam az igazsághoz.

Vajon ez a titok megváltoztatta a szemléletemet vele szemben? Ahogy felnéztem rá és találkozott a tekintetünk, nem tudtam eldönteni. Egyszerre akartam távol tartani magamtól, s közelebb húzni. Éhség fogott el, valahányszor forró pillantását rám szegezte, ez ugyanakkor a taszításának gondolatával is járt. Érzelmekről beszéltem, képtelenségekről hadováltam.

- Nem tudom, mit mondjak – nyögtem ki végül kétségekkel tele. – Steve, mégis… miért nem mondtad el nekem?

- Tudom – mormolta alig hallhatóan, erőfeszítéseket kellett tennem, hogy meghallhassam. – Már az elején el akartam mondani neked.

- De nem tetted – mutattam rá a tényre. – Nem tetted, és most sem akartad, csak így történt. Mit gondolsz, meddig játszhattad volna velem ezt a játékot?

- Nem játszottam semmilyen játékot, Chealsea. – Hangosan felsóhajtott, már-már keservesen. – Ez mindig is igazi volt nekem.

- Ez olyan, mintha egy hazugságra építkeztünk volna. – És minden összedőlt. – Már az elején elmondtam, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog nekem.

- Pocsékul éreztem magam miatta, de túl gyáva voltam, hogy azonnal elmondjam neked. – Testbeszéde megváltozott. Úgy kapkodott a válaszával is, akár egy fuldokló a mentőöv után. Talán attól félt, nem hallgatom végig. – Egyszerűen túlságosan szükségem volt rád. Még mindig van.

- Kinek? – sziszegtem. – Neked, vagy a Kapitánynak? Ja, bocs, ugyanazok vagytok. Biztos jót röhögtetek rajtam. Bevettem mindent, amit mondtál nekem.

- Még mindig a srác vagyok Brooklynból! – erősködött. – Még mindig ugyanaz vagyok!

- Nem tudok hinni neked – állapítottam meg, s akármennyire is fájt ez, attól még igaz volt.  Észre sem vettem, mikor kezdek el könnyeim patakokban záporozni a szememből, csak akkor csíptem el egy-egy sós cseppet, amikor azok legördültek az államon. – Akármennyire is próbálkozom, nem tudom elhinni, amit mondasz, Steve.

- Chealsea…

Félbeszakítottam. Nem tehette ezt velem – annyira fájt! Miért?

- Azt sem tudom, ki vagy. – Vettem egy mély lélegzetet, nem mertem ránézni, nehogy meggondoljam magam. – Most menj el, kérlek.

- De…

- Menj el, Steve.

- Rendben – szólt végül rekedtesen. Megijesztett a hangszíne, s ahogy szemem sarkából elcsíptem egy homályos masszát, megremegett az állam. Lassú léptekkel ment el mellettem, őrjítően, mintha elbúcsúzna. – Vigyázz magadra.

Aztán becsukódott utána az ajtó.

Az elmúlt hónapok eseményei lepörögtek a szemem előtt, párosulva egy-egy könnycseppel. Kismillió virág, mindenféle színben – a fréziák kiemelve. Egy. Hatalmas csokoládéhegyek, mert tudta, szeretem őket. Kettő. Közös filmnézés, hiszen ki nem hagyhatta, hogy tudálékosan ki oktasson, miért nem reális az Éhezők Viadala. Három. Főztem neki. Pocsék volt, mert nehezen bántam a kezemmel és elsóztam, mégis mindent megette, nehogy rosszul érezzem magam. Négy. Egyszer olyan fáradtan érkezett hozzám, hogy miután letelepedtünk az ágyamra rögtön el is aludt. Álmában néha-néha megszorította a kezem. Öt. Felhívhattam akármikor, ha a rémálmoktól nem tudtam aludni. Hajnali kettőkor sem morgolódott, beszélt hozzám. Hat. Egy délután elvitt a Central Parkhoz, csak, hogy megpróbáljunk madarakat rajzolni. Nem nevetett ki, én viszont hangosan kacagtam a kreációmon.  Nekidöntöttem a hátamat a vállának. Hét. Kerültem az autókat a balesetem után, igyekeztem nem taxival menni, és a zebrákon pedig egyedül sohasem mentem át. Így eshetett meg az, hogy a karjaiba vett és a hangos visításomat nevetéssel díjazva végigszaladt velem az úttesten. Nyolc.

A torkomat elszorította a zokogás, és lecsusszantam a fal mentén. A térdeimnek nyomtam a homlokom, s átkulcsoltam karjaimat alattuk.

Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem – s leginkább azért, mert helyesnek tűnt.  Talán rossz helyen találkoztunk, és rossz időben. Ha máshogy ismerem meg, s az elejétől őszinte velem, a dolgok máshogy alakulnak közöttünk. Így azonban még szükségem volt időre.

***

Összekuporodtam az ágyon, szorongatva a takarómat. Aludtam egy keveset, de nem eleget ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Hiába tömködtem magamba egy kis ételt, a visszájára fordult és egy pislogás múlva már távozott is belőlem. A gyomoridegem nem állt le, fokozatosan egyre rosszabb formációt öltött.

Aztán a helyzet még rosszabbra fordult, ugyanis egy kulcs kattant a zárban. Lydia nyilvánvalóan hazajött.

Reméltem, békén hagy és nem néz be, ám egy kiadós szöszmötölés – hazaérkezése után mindig pedánsan megigazítja a cipőjét és belenéz a tükörbe, hogy megigazítsa a külsejét – után az én ajtóm is kitárult. Bekukkantott, s amint meglátott, beleharapott az alsó ajkába. Határozottan halogatni akarta a beszélgetést, holott én már rég felkészültem rá. Közömbösen megvonogattam a vállamat, és intettem, üljön le.

- Nem kell mondanod semmit – suttogtam. – Nincs szükség rá.

- Tudom, hogy hallottad, amit tegnap mondtam. – A kezeit tördelte, kerülve a szemkontaktust. – Steve elmondta és… Chealsea, félreértetted.

- Nem hiszem, hogy bármit is félre érthettem. – Felemeltem egyik szemöldökömet. – Elég nyilvánvaló volt. Alig várod, hogy elmenjek innen.

- Nem erről van szó.

- Sohasem mondtam volna rólad ilyeneket, Lydia. Úgy sem, hogy igazak. – Nyeltem egy nehezet, nem akartam újra bőgni. – Nehéz időszakon mentem keresztül, ezt te is tudod, mégis úgy viselkedtél velem, mintha nem is a barátnőm, inkább egy fogyatékos lennék. Elegem van ebből, érted? Nem kell aggódnod azokért a csekkekért, kereshetsz új lakótársat.

- Miről beszélsz? – Ijedten felpattant a helyéről. –  Nem mehetsz el!

- Odaköltözöm az egyik barátomhoz. – Bíztam benne, hogy Ethan valóban nem bán majd egy női lakótársat. – Így lesz a legjobb.

- De hisz… - Nem találta a szavakat. – Te vagy a legjobb barátnőm, Cheals.

- Lehet. – Vettem egy mély levegőt. – Viszont ő nem bánja, hogy még nincs munkahelyem. Csak bajod lenne ebből, szóval ez van. Így döntöttem.

- Ne csináld ezt! – Megfogta a kezemet, és megszorította. – Nem érdekel, majd megoldjuk! Mindig megoldottunk eddig…

Átkoztam magam – megenyhültem.

- Akkor miért nem álltál ki mellettem? – Végigfutattam egyik kezemet a hajamon, eltűrve azt az arcomból. – Nagyon megbántottál, Lydia.

- Tudom. – Elhelyezkedett mellettem az ágyon. – Butaságokat beszéltem, aggódtam. Apuék már nem segítenek, és nem vagyok hozzászokva az ilyesmikhez.

- Hm.

- Ugye maradsz? – Reménykedve felcsillant a szeme. – Kérlek.

- Még gondolkodom rajta – válaszoltam, holott a válasz már megformálódott bennem. Túlreagáltam az egészet, belegondolva, Lydia indokait még nyers megnyilvánulásában is teljesen jogosnak találtam.

- Hoztam neked tortát. – Mosolygott rám. – Csokisat. Mit szólnál, ha ennénk belőle? Hozzak egy szeletet?

- Csokis? – Fontolgattam a dolgot, végül rábólintottam. – Legyen.

- Aztán mesélhetnél – jegyezte meg. Kiment a konyhába, s hallottam, ahogy kinyitja a hűtő ajtaját. Tányérok csörögtek és villák zörögtek, aztán két perccel később már a szobámban zsonglőrködött. Miután az ölembe helyezte a tálcát, kiöntött nekem egy pohár kólát. – Mi történt veled tegnap este? Steve nem tudta elmondani rendesen, olyan ideges volt.

- Steve itt volt?

- Aha – helyeselt. – Szerintem nem is aludhatott semmit, pedig elég rosszul festett. Felkutatta utánad az egész várost, de nem talált meg. Mondtam neki, hogy nyugodjon le, mert tudom, nem csinálnál butaságot és holnap mindenképpen megkeresünk téged.

Nem akartam kijavítani, úgy gondoltam, jobb eltitkolni előle a baklövésem. Semmi kedvem nem volt végighallgatni a letolását.

- Nehéz nap volt a tegnapi – erősítettem meg, apró darabokra törve a csokoládétól duzzadó süteményt.

- Nem dadogsz – jegyezte meg csodálkozva.

- Igen – helyeseltem. – Dr. Morse azt mondta, a hiba egy ideiglenes változat. Ez van.

- De hisz ez csodálatos! – Tapsikolni kezdett. – Erre iszunk! Mármint kólát. Na… és milyen érzés huszonkettőnek lenni?

Megforgattam a szememet. Be nem állt a szája. Jellemző.

- Fantasztikus – ironizáltam. – Semmi különös.

- Még nem adtam oda az ajándékodat – jutott eszébe hirtelen. – Együk meg a tortát, aztán odaadom. Szerintem tetszeni fog, bár tuti nem múlhatom felül az övét.

- Kiét? – Bennakadt a levegő. Pontosan tudtam, kiről van szó.

- Hát Steve-ét! Nem adta oda neked? – hüledezett. – De hisz ott van asztalon!

- Micsoda? – Most először pillantottam az üvegasztalomra, s valóban ott hevert egy ajándéktáska. Nem törődve, hogy még csak a felét ettem meg a tortából, lecsusszantam az ágyról és megragadtam. Ezúttal már idegességtől remegő kezekkel tártam szét. Egy cérnaszál szakított el attól, hogy elsírjam magam. Összepréseltem az ajkaimat. A Futótűz.

- Nyisd ki! – nevetett a legjobb barátnőm, szája félig tele. – A legelejét!

Úgy tettem, ahogy javasolta, s összeszorult a torkom. A legelső kiadás, Suzanne Collins alá is írta. Csak egyszer említettem neki, hogy álmom egy dedikált könyv az írónőtől, és megjegyezte. Talán tényleg fontos voltam neki.

Végighúztam az ujjamat a gyönyörű borításon, könnyek gyűltek a szemembe. Figyelt rám. Törődött velem. Valóban fontos voltam neki.

De akartam én ezt? Akármennyire akartam őt, akármennyire vágytam rá – féltem a világától, és ez abban a pillanatban meghatározott mindent.

***

- Ethan? – kopogtattam az ajtaján újra, s megkönnyebbülésemre végre hangokat hallottam kiszűrődni a lakásából. Nagy nehezen találtam meg az utat, elvégre nem túl sokra emlékeztem. – Itthon vagy?

Egy kiadós alvás – több mint hat óra –, s fürdés – beleértve a bőgést a zuhany alatt – után immáron nagyjából összeszedtem magam. Ethan megígérte, hogy elvisz vacsorázni, míg aludtam üzenetet is küldött, hogy ha tudok, menjek át hozzá.

- Szia – mosolygott rám kisfiúsan, ahogyan beinvitált a lakásába. – Azt hittem, már nem is jössz fel.

Megpróbáltam mosolyogni. Még mindig ramatyul éreztem magam.

- Megígértem – dörmögtem. Lehuppanva a kanapéra, a kezembe vettem az egyik díszpárnáját. – Van terved akkor?

- Rendeltem kínait. Remélem, szereted. – Egy tálcányi dobozzal ballagott vissza hozzám, miután egy kitérőt tett a konyhában. – Szezámos csirke, édes savanyú mártással. Egy kis sushi, és valami, aminek nem tudom kiejteni a nevét.

- Ideje felvenni azokat a kínai órákat – gúnyolódtam. – Egész jól felkészültél.

- Nem tudtam, mit szeretsz. De ha ez nem jó, rendelhetek mást is!

- Tökéletes – nyugtattam meg. – Enyém a csirke és a mártás. Nincs kedvem Nemóhoz.

- Úgy látom, nem sikerült túl jól az a beszélgetés – tapintat nélkül vágott bele, míg én a pálcikákkal szórakoztam. Dühösen lecsaptam őket az asztalra, és a villáért nyúltam. – Erről beszélek. Mesélj egy kicsit.

- Nincs mit mesélnem – hazudtam. – Nem jönnek össze a dolgok.

- Pedig szuperhős – csodálkozott küszködve a falattal. – A csajok buknak a szuperhősökre.

Majdnem elejtettem a dobozt.

- Ne mondd, hogy te is tudtad! – Elvörösödött az arcom. – Ethan!

- Miért, te nem? – Összeráncolt szemöldökei egyvonalban találkoztak. – Ő egy háborús hős! Róla írtam az első esszémet középiskolában, még mielőtt megtalálták.

- Fantasztikus – bosszankodtam. – Mindenki tudta, csak én nem!

- Ez nem gáz, Chealsea – tette vállamra a szabad kezét. – Steve nincs benne a kötelező tananyagban, és nem mindig mondják a nevét. Nem gáz.

- De, ez gáz! – pufogtam. – Ijesztő, mennyire vak vagyok! Hiszen néhányan még meg is bámulták!

- Mi történt köztetek?

- Barátok vagyunk. Azaz voltunk. Mit tudom én! – Beletúrtam a hajamba. – Elküldtem. Összekaptuk a port. Vagyis inkább csak én akadtam ki.

- Ez érthető, el kellett volna mondania – fogta az én pártomat. – Az tényleg nem a te hibád.

- Aha… - Továbbra sem szűntem meg gondolkodni. Az agyamban forogtak a berozsdásodott vaskerekek, és ezt ő is észlelhette, mert lerakta a dobozt és felpattant.  Mit csinálsz?

- Tudod mit? Elterelem a figyelmed. – Bolond arcot vágott, és kibiggyesztette a nyelvét.

- Béna vagy – kritizáltam. – Ülj le!

- Ahogy parancsolod, úrnőm! – Letérdelt előttem, kutyamód lihegve. – Parancsodra várok!

- Te bolond vagy – nevettem. – Állj fel!

- Ellentmondásokba keveredsz – vádolt meg. – Most üljek, vagy álljak? Ebbe még a Windows is belefagyna, Isten áldja Bill Gates-t!

- Mi ez a kocka duma? – Megböködtem a mellkasát. Aztán hirtelenjében a mosolyom elhervadt. Visszagondoltam, mennyit nevettem együtt vele. – Köszi, Ethan.

Visszahelyezkedett mellém, és átfonta egyik karját körülöttem. A vállára hajtottam a fejemet, belélegezve illatát.

- Szívesen lennék a barátod – suttogta, megtörve a csendet. – Szeretnék segíteni neked, és ezért kerestem fel az egyik ismerősömet.

- Tessék?

- Nem most akartam elmondani, de látom, mennyire rosszul érzed magad. Ez talán egy kicsit jobb kedvre derít. – Megérintette a kézfejemet. – Szóval találtam neked munkát. Középiskolában állandóan én írtam Harry Osborn háziját, szóval lógott nekem egy szívességgel. Lesz holnapután egy megbeszélésed az apjával, Norman Osbornnal. Tudod, ő az OSCORP vezérigazgatója.

- És… milyen munka?

- A titkárnője leszel – mesélte. – Harrynek az is elég volt, hogy azt mondtam, csinos vagy, de eltartott egy kis ideig, míg meggyőzte az apját. Norman elég kritikus személyiség, de aztán valahogy sikerült rászednie.

- Ethan – krákogtam. – Ethan…

- Örülsz?

- Hát… Hát persze! Azt sem tudom, mit mondjak! – Ragyogó vigyort villantott rám, aztán ez egy meglepett kifejezésbe torkollott át, mert olyan szorosan megöleltem, hogy csak zihálása jelezte, nem kap levegőt. Engedtem egy kicsit. – Köszönöm.

- Nincs mit! – Tette kezét a hátamra. – Csak mosolyoghatnál végre. Látod, idővel minden rendbe jön!

Igaz, ismertem el magamnak. Viszont…

Amennyire örültem az új hírnek, annyira akartam ezt megosztani Stevevel.

Ethan velem volt, és jelenléte felmelegített, kellemes bizsergéssel járatott á. Kedveltem őt, egy nagyon jó embert ismertem meg benne az alatt a röpke néhány óra alatt, amit együtt töltöttünk. Neki köszönhetem, hogy nem történt tragédia azon az estén és biztos voltam benne, hogy örök időkig hálás leszek neki a segítségért.

De Steve kellett nekem – és ez megijesztett.

Még egy megjegyzés: Azért ez is megmutatja Chealsea jellemét, és a történet realistaságát. Nem fog egyből Steve karjába ugorni, hogy "yeah, szuperhős vagy és ezt eltitkoltad előlem hónapokig, de szexi vagy úgyhogy szeretlek". Szeretem őt és érthető, hogy fél. Az ember mindig is félt olyan dolgoktól, amit nem ismer. Természetünk megalapozója! Puszi!