7. Fejezet - Töréspont 3/1

Meghoztam. Srácok! Hamarosan válaszolni fogok a kommentekre! Tudom-tudom, még nem válaszoltam az előzőkhöz, de annyira el vagyok havazva,  hogy nem akadt még időm rá a fejezet megírása előtt vagy után sem. Most is olyan gyorsan gépelek, hogy csak na! 

Gyorsan túl akarok esni ezen a három fejezeten, mert uh... majd meglátjátok.

Puszi!

Két hónappal később.

Nem az a típus voltam, aki szereti sajnáltatni magát, abban a helyzetben mégis úgy éreztem, olyan szerencsétlenség ért, amit sohasem tudok majd kiküszöbölni. A saját hibámból jutottam el odáig, én voltam a bolond, amiért nagy feldúltságomban elhanyagoltam az alapvető óvatossági, úttesti szabályokat, s annak ellenére, hogy a gázoló ment át a piroson, könnyedén megelőzhettem volna a tragédiát. Bolondságom miatt láttam mindennek kárát.

A telefonomat reszketősen szorongattam a kezemben, a félig üres vodkám a másikban igyekezett benne maradni az üvegben. A készülék kicsörgött, de az, akit szándékoztam hívni nem vette fel. Kínomban – és elég részeg állapotban – elnevettem magamat. Aligha tartottam fontosnak, hogy egyek, mielőtt inni mentem, szóval semmi sem szívta fel az alkoholt, s ez még inkább illuminált állapotba kergetett. A hangpostán ugyanaz a szöveg fogadott, mint az elmúlt hat alkalommal és annak ellenére, hogy a szívem összefacsarodott, végighallgattam és a sípszó után elkezdtem beszélni.

- Nem hittem v-volna, hogy ezt fogod c-csinálni v-v-velem – siránkoztam keservesen és nem törődve a következményekkel újabb kortyot nyeltem le. Mondják, hogy az alkohol az egyik legjobb búfelejtő. Igazuk van. Ha sírtam is, nem érdekelt, csak hadováltam mindent, ami kijönni akaródzott, és még józanon megesküdtem magamnak, hogy nem fogok. Megtettem, határok és tabuk nélkül, egy kicsit sem érezve bűntudatot vagy bármiféle sajnálatot. – Azt h-h-hittem s-s-számíthatok rád.

Hüppögtem. Miért? Ne!

- Elh… Elhittem, hogy b-b-barátok vagyunk – nyöszörögtem. – Hogy t-t-tényleg fontos v-v-vagyok neked.

Letöröltem a könnyeimet, és megszorítva az üveg nyakát, megdöntöttem. A folyadék már nem mart, helyette kellemes bizsergést hagyott maga után. Nem úgy, mint Steve.

- H-hazudtál. – Megálltam, hogy eldőlhessek. Néztem az alattam lévő vizet, csodálkozva milyen lenne „pancsizni” benne. Talán nem egy híd a legjobb helyszín az „Egy részeg lány kalandjai” című kisregényem főteréhez, azonban akkor ez szerepelt az elsők között, amik szöget ütöttek a fejemben. – Amikor h-h-hazamentem Lydiáék már arról beszélgetnek, hogy ki fogja majd át… átvenni a… a h-h-helyemet, ha v-v-vissza kell költöznöm anyuékhoz.

Nem is értettem, miért fecsegtem még mindig, a kontrolálatlan nyelvem rakoncátlankodott. Persze, az idióta dadogás nem szűnt meg azzal, hogy kevésbé koncentráltam rá, ahogy egyre jobban csúsztam szét, annál erősebbé vált.

- M-Miért?

Mielőtt még folytathattam volna, egy hangos sípolás és egy monoton, női hang jelezte, hogy megtelt a hangposta. Dühömben – annak ellenére, hogy tudtam, később megbánom majd – a földhöz csaptam a készüléket. Zokogtam.

Eltöröltem a könnyeimet. Nem tartottam magamat annak a típusnak, aki csak úgy próbálkozás nélkül feladja a dolgokat. Utáltam, ha gyengének tekintenek és nem is soroltam magamat abba a kategóriába. Azonban, ahogy újabb sós cseppek csordogáltak le az arcomon és a szívemnél a szúrás felerősödött, tudtam, már rég késő.

Ahogy a szédülés felerősödött és végigterültem a járókelőknek kialakított részen, összegezni kezdtem az életemet. Rájöttem, mennyi hibát követtem de, s ebből csupán négyet sajnáltam igazán.

Hiba volt őt megismerni…

…közel engedni magamhoz,

…nem körülnézni,

…és gyógyszerre inni.

Egy héttel ezelőtt:

- Kérem, meséljen magáról - trillázta a doktor kedves, bársonyos hangján. Ő volt az, aki mindvégig kezelt engem, s Steve is a lábadozási időszak után azt is elmondta, hogy remek összeköttetései alapján a barátja, Tony Stark, győzte meg a kezelésemről. Ahogy az idő telt és kezdtem beleszokni a mindennapos rutinba, rájöttem, a mihamarabbi javulás érdekében hagyatkoznom kell a - kéretlen, de jó szándékkal adott - segítségekre. Barbara Morse teljességgel megbízható személyiségnek tűnt és mivel tisztában voltam a Kamara által előírt szabályokkal, nem féltem többé a találkozásainktól.

Az agyrázkódásom miatt sok károsodás ért. A beszédgyakorlatokkal alig haladtam előre, a dadogásom sohasem tapasztalt erővel küzdött a javulás ellen, minduntalan előbukkant. (Különösképp, ha kellemetlen vagy mérges voltam.) A kézremegésem - mint a beszédhiba hűséges bajtársa - szintén folyamatos problémaként nehezítette meg a napjaimat. (Olyannyira, hogy nem tölthettem ki még egy pohár vizet sem, mert rendszerint visszaköszönt a pólómon.) Steve rajz és festészetgyakorlatai ugyan kellemes elfoglaltságnak bizonyultak – mindig sokat nevettünk és tényleg igyekezett segíteni annak ellenére, hogy levázoltam, én inkább az írás terén szereznék sikerélményeket –, mégsem nem haladtam.

Így hát - kudarcoktól csüggedve - arra kényszerültem, hogy a doktornő terápiájának rendszeres látogatója legyek. Ketten ültünk egy szobában, ő előttem mosolygott, miközben én belebakiztam a példamondatokba.

Unásig gyakoroltuk a mondatokat, már nem kellett a lapra néznem. (Természetesen tudtam az adatokat, de külön figyelmet szenteltünk a megfogalmazásnak, így nem mindegy, miképpen mondtam.)

- A nevem Chealsea Evangeline Roth. – Az elsőt viszonylag kevés esetben hibáztam el. A nevemmel nem sok gond akadt, hála Istennek legalább gond nélkül indíthattam egy beszélgetést. Persze, a továbbiak már döcögősen sikeredett. – H-h-huszonegy…

Nyeltem egyet.

- H-huszonegy.

Barbara előredőlt.

- Huszonegy éves v-vagyok—a francba!

- Türelem – sóhajtotta a doktornő. – Kezd el újra. Nyugodtan, tagoltan. Ne sürgesd magad, mert nagyon szépen haladsz!

Nagyon szépen haladtam? Őszintén szólva szerintem a következő állomás már a béka feneke alatti státusz lehetett.

Vettem egy mély lélegzetet és újra belekezdtem.

- A nevem Chealsea Evangeline Roth. – Az ujjaimat kezdtem el tördelni figyelemelterelésnek. – Huszonegy éves vagyok.

- Nagyon jó. Tovább!

- Az Upper East… S-Side-on—így nem megy!

Barbara összevonta a szemöldökét.

- Ezt nem lehet siettetni, Chealsea. – A tenyerét finoman a kézfejemre simította, támogatás nyújtva. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy szétesni kezdhettem. – Tudom, hogy nehéz.

- Holnap már d-d-dolgozni kell m-m-mennem – mormoltam. Nem utasíthattam vissza a nyilvánvaló parancsot, a munkám látta volna kárát. – Egy n-n-normális mondatot nem tudok v-v-végig… végigmondani.

- De ez nem a te hibád – erősködött. – Stevenek igaza volt, amikor azt mondta, nagyon erős lány vagy. A kitartásod tényleg páratlan. Alig három hete jöhettél csak ki a kórházból, és nézz, most hol tartunk! Mit szólnál, ha újra belekezdenénk?

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- A nevem Chealsea Roth. Huszonegy éves vagyok. Az Upper East Side-on nőttem fel, a szüleim neve Miranda és Nicholas Roth. A New York Egyetemre járok, újságíró szeretnék l-l-lenni.

- Csodálatos!

Nem, egyáltalán nem volt az.

***

A másnapot késéssel kezdtem, a fejem zsongott a pániktól. Délután kellett mennem, de – amilyen szerencsével rendelkeztem az elmúlt hónapokban – sikerült elaludnom. Háromszor estem el a ruhámban, mire sikerült felvennem és olyan erővel fésültem a hajamat, amivel talán csomókat téphettem ki, nem figyeltem. A táskámat felkapva szaladtam ki az ajtón – annak ellenére, hogy a doktornő határozottan kiemelte, ne erőltessem meg magamat az első hónapokban. Az állásom forgott kockán.

- Chealsea – a főnököm megrázta a fejét, amint megpróbáltam észrevétlenül besuhanni a kávézóba. Nagyon nyeltem, ahogyan minden igyekezetem ellenére a tekintetünk mégis összetalálkozhatott. – Megbeszéltünk, hogy csak akkor maradhatsz, ha betartod a szabályokat.

Na, igen, a szabályok. Már lefektette előttem őket, amikor meglátogattam. A betegszabadságomat képtelen voltam stornózni, hiszen szükségem volt a pénzre, amivel majd az egyetemet finanszírozhattam. A kórházi költségekre ment el a legtöbb pénz, szinte már a gatyám is. Sürgősen mozgósítanom kellett magam, ha eltartani magam és tanulni is egyszerre szándékoztam.

- S-Sajnálom. – Igyekeztem lassabban, de dadogás nélkül kommunikálni. Dr. Morse szerint ez lehetett a kulcsa a javulásomnak.

- Nézd, kedvellek – kezdett bele. – Értelmes lány vagy, de nem kivételezhetek veled állandó jelleggel. Még egy lehetőséget kapsz, ha elhibázod, el kell, hogy bocsájtsalak.

Bólintottam beszéd helyett, a torkomban felgyülemlett stressz-gombóc egyszerre lett kisebb – amiért nem azonnal rúgott ki -, és egyre nagyobb is – hiszen a lehetőség még mindig fennállt.

Egy hangos sóhajjal dobta felém a kötényemet. Magamat is meglepve elkaptam.

- Hiszek benned kislány – mormolta abban a fültanúságom tudatában. – Ne cseszd el, kérlek.

***

Minden rendben ment – legalábbis egy darabig.

A rendeléseket maximális gonddal vettem fel, a legtöbb vendég tapintatosan viselkedett velem, aminek nagyon örültem. Mások kritikáját már tényleg nem találtam szükségletemnek.

Fennakadt a szemöldökömön, amint az ajtó kinyitásának hangjára annak irányába fordultam. Majdnem elmosolyodtam, hiszen Steve jött be, ám ez a vágy rögtön összezúzódott, amint egy csinos szőke nő szorosan belekarolt. Olyan erősen bazsalygott, hogy kivillantak tökéletes fehér fogai. A szívemben mintha egy hatalmas bomba robbant volna fel, hirtelen minden lelassult körülöttem. Nem éreztem semmit, a lelombozottság mindent elsöpört maga után. Mit vártam, egyébként? Nem szándékoztam ódákat zengeni róla, mint azokban a bugyuta lányregényekben, viszont Steve szemmel láthatólag különleges férfinak bizonyult. Ő maradt az a kedves, helyes pasi, míg én átváltoztam egy dadogó, defektes szerencsétlenséggé. Megértettem tehát a döntését. Amúgy is… a barátok örülnek a másik sikerének, nem igaz? (Azok után, amit végigcsinált mellettem, határozottan tekinthettem barátomnak.) Igyekeztem elhitetni magammal, hogy tényleg csak a barátságát akartam.

- Szia Chealsea – Steve köszönt kedvesen, kizökkentve engem a kábulatomból. Vendég hiányában bátran nekidőlhettem a pultnak. – Ő itt egy barátom, a neve Sharon.

- S-Szia. – Kinyújtottam a kezemet, amit készségesen megfogott. Nem tetszett benne valami, talán a határozott ellenszenv, amit felém sugárzott. – Chealsea vagyok.

- Sharon Carter. – A hangja a negédes mézre emlékeztetett, amit mérges kígyóméreggel kevertek.

Idegesítettem saját magam.

- Hozhatok… valamit?

- Egy málnás shake jó lenne - a nő szólt.

Stevere néztem.

- Rendben. É-És te?

- Egy kávét. – Szarkasztikusan megrándult az arcom. – Tudod, hogyan szeretem.

- M-Mindjárt viszem.

Vettem egy mély lélegzetet, és gyorsan hátat fordítottam nekik. Szóltam a velem dolgozó kolléganőmnek és leadtam a rendelésüket. Általában ketten dolgoztunk egyhuzamban, csak úgy, mint a múltkori Zöld Manós incidensnél. Ezúttal azonban – nagy sajnálatomra – nem a legjobb barátnőmet osztották be mellém. Még csak nem is ismertem a lányt.

Nyugodj meg, győzködtem magam. Csak nyugodj meg és lélegezz mélyeket. Azt mondta, barátok. Lehet csak összefutottak és—ne már!

Ahogy a tálcámon landoltak a kért italok – tényleg, miért is kellett pont nekem kivinnem őket, amikor a másik, erre alkalmasabb társam erőfeszítést sem tett, hogy megmozgassa a fenekét? –, elindultam, hogy kivigyem nekik. A legnagyobb döbbenetemre épp akkor kaptam el őket, amint Sharon egy hatalmas puszit nyomott az arcra. Álltam ott, mint egy fagyosszent és képtelennek tűnt, hogy megmozduljak. Ez… mennyire gáz.

Büszkén – mert furcsa család vagy sem, Roth voltam és a név kötelezett –, rendületlenül raktam le a két csészét és távoztam.

- Egész aranyosak, nem? – Majdnem elejtettem a már üres szállítótárgyat, amikor meghallottam mit mondott a hozzám beszélő munkatársam. Nyilvánvalóan rájuk célzott. – Szép a szerelem.

- C-Csodálatos.

- Chealsea? – Sharon csicsergett nekem. Csicsergett? Kirázott a hideg. – Hoznál nekem még egyet? Nagyon finom volt.

- Persze - krákogtam.

Minden olyan gyorsan történt. Nem értettem, miért állt fel, amikor én is. Mit sem sejtve indultam el felé – Steve tekintetét mindvégig éreztem magamon és ez nem az első alkalom volt –, de amikor átnyújthattam volna neki, mintha meglökte volna a tálcát és az egész shake az ő blúzán landolt. Sikítozni kezdett.

Ekkor már tudtam, szándékosan tette, mégis az én hibámnak tűnik majd.

Ha Steve nem is, a másik lány „igazolhatja”.

Én is csatlakozni akartam a sikoltozáshoz.

Hatalmas bajba keveredtem.