3. fejezet - A kötés

Úristen. Végre. Úristen. Hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy végre kész legyen. Ideje volt már, nem? Ismételten szeretnék bocsánatot kérni az eltűnéseimért, ígérem, nem fordul elő többé. Valamint köszönöm a kommenteket. Tudom, hogy már írtam, de akkor is. Nagyon aranyosak vagytok mindannyian, teljesen elámultam. A vicces az, hogy egyikőtök Lokis ficcének első fejezetét valamelyik nap olvastam el.Megtennétek nekem egy szívességet? Az egyik legjobb barátnőm blogján található egy Éhezők Viadala történet. Örülnék, ha csekkolnátok, mert nagyon jó. Link.Na jó... akkor tessék!

- A most ébredő nézőinket is köszöntöm, ez itt a Jó reggelt Amerika – hangzott fel egy reggeli televíziós show házigazdájának nyálas köszöntése. Belevigyorgott a kamerába, mielőtt belekortyolt volna a már előre kikészített vizébe, s folytatta a szemlátomást érdekfeszítő beszélgetést az egészséges életmódot támogató iskolák pályázatának nyertesével. A sors iróniája, hogy épp az intézet, amelyik nyert legjobb barátnőm középiskolája volt. Szkeptikus tekinteteket lövelltünk egymás felé. – És Clark, mondja, mik a terveik?

- Köszönöm a kérdését. Kiépítjük az iskolánk menzahálózatát, s reméljük, hogy még ennél is nagyobb sikert aratunk. Ez egy hatalmas lehetőség.

- Még hogy menzahálózat! – nevetett Lydia nem messze tőlem, az asztalok letakarításával foglalkozva. – Csak azért nyerték meg, mert Clewich ismeri a zsűris spinét. Az egész suli tele van kövér kölykökkel.

Felemeltem a szemöldökömet.

- Te, mint médiakommunikációs hallgató, mégis mit vártál? – csipkelődtem belekortyolva a reggeli kávémba. – Nagyon nem lesz meg az A idén.

- Nagyon vicces!

Sohasem értettem, hogy a főnököm miért ragaszkodik az ilyen adások sugárzására a kávézóban, tekintetbe véve, hogy az esetek többségében, ha meg is állnak a vendégek, hogy leüljenek, akkor is inkább kiélvezik az ingyen internetelérés lehetőségét, nem pedig a plazmára tekintgetnek. Mivel komoly üzletemberek családjából jöttem, felajánlottam neki, hogy egy-két marketingtervvel előrukkolhatnék – elvégre annyi eltöltött év után talán ragadt rám valami tehetség -, de közölte, hogy maradjak a pincérnő-kiszolgáló funkciómnál. Így történhetett meg az, hogy vevő hiányában kénytelen voltam az agymosásra szakosodott adóra koncentrálni.

- Reméljük, a százezer dolláros nyeremény kisegítőként szolgál majd – kacsintgatott a megjegyezhetetlen nevű műsorvezető. Már éppen kommentáltam volna a remek alakítást, amikor a férfi hirtelen a füléhez kapott. – Megszakítjuk műsorunkat, és élőben közvetítjük a New Yorkban zajló eseményeket. Átadom a szót Tinának. Tina, mesélj, mi a helyzet?

A helyzet New Yorkban? Átfutott az agyamon, hogy valamit félremondhattak, mert amikor kinéztem az ablakon, minden a legnagyobb rendben volt, de aztán hangos robbanás rázta meg az épületet. A ricsaj arra késztette a pultot, hogy megremegjen, és egy sor kávés pohár hulljon a földre.

- A Zöld Manó ismét ámokfutásba kezdett – jelentette ki a szőke riporternő, beszéde alig volt érthető a pánikba esett menekülők kiáltásaitól, valamint a hangos helikopterpropellerek és fegyverelsülések zajától. – A rendőrség minden erejét beveti, hogy megelőzze a katasztrófát. Szerencsére az űrlények támadása után felkészültebben fogadták a hírt a rendőrőrsön, így most úgy tűnik, a béke hamarosan ismét visszatér városunkba. A Pókember és Ame—oh!

Egy vörös alak jelent meg a háta mögött, s kapta el a derekát, mielőtt még a vihorászó manó bombája eltalálhatta volna. A Pókember ugyan megmentette a nő életét, de a kamera valószínűnek tartottam, hogy totál káros lett, így az adás is megszakadt.

- Most mi a francot csináljunk? – Lydia kétségbeesett segélykiáltására felkaptam a fejemet. – Ha kimegyünk, a tömeg akár el is taposhat. – Bassza meg!

- Akkor maradjunk idebent – javasoltam és már fogtam is a kulcscsomómat, hogy belülről bezárjam a kávézót. – Le kell húzni a redőnyöket valahogy, elromlott az automata zár.

- Basszus!

- Abbahagynád a káromkodást, és mondjuk… segítenél? – ráncoltam össze az orromat, a nagy erőlködésben megfeszültek az izmaim. Megfogadtam, hogy a legközelebbi edzések során többet fogok dolgozni az erőmön. Úgy éreztem magam, mint egy hangya, aki megpróbál elcipelni egy rakás téglát egyik helyről a másikra. Gyűlöltem a tehetetlenséget, és attól tartottam, hogyha tovább csimpaszkodom, talán leszakítom az egészet. Annak ellenére, hogy a káromkodássorozat már az én nyelvem hegyén is elhelyezkedett, nem engedtem, hogy gyengeséget mutassak. Helyette inkább a fagyosszentként álló szerencsétlenség segítségéért kiáltottam. – Lydia!

Megrázta a fejét, mintha csak ki szerette volna söpörni a félelem gondolatait a fejéből, s már rohant is, hogy mellém érve megragadja szerkezet másik oldalát. Nem jártunk túlzott sikerrel, csak félig tudtuk megmozdítani a fájdalmasan nehéz redőnyt és miután újabb robbanások sokasága próbálta áthasítani a dobhártyánkat, úgy döntöttünk jobb lenne elbújni a védettebb helyekre. Pont akkor bújtunk a pult alá, amikor egy ablaktöréshez hajazó durranás remegtette meg a helyiséget. Valaki nekicsapódhatott a falnak, mert utána egy halk nyöszörgés adta tudtunkra, hogy a tulajdonosa velünk tartózkodik egy helyen. Lydia megszorította a kezemet, amikor megpróbáltam kikászálódni a rejtekhelyünk alól, jelezve, hogy jobb, ha most maradok. Összeszorított ajkakkal ráztam meg a fejemet, halkan susogva, hogy „csak kipillantok”.

- Ne – tiltakozott aggodalmasan. – Ne csináld!

- Lehet, hogy baja esett – erősködtem, megragadva a pult szélét. Erősen lehunyta a szemeit, arckifejezése meggyötört. - Segítenünk kell!

Óvatosan – ügyelve arra, hogy ha támadó az illető, ne lásson meg – emeltem fel a fejemet, épp úgy, hogy a szememmel képes legyek körbepásztázni. Pillantásom megakadt egy alakon, aki a földön feküdt, mellette egy kör formájú tárgy. Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a füsthöz, s ennek köszönhetően hunyorítással már ki tudtam venni az alakot. Milliószor láttam már őt a televízióban, tudtam kicsoda ő – minden ember, aki éppen aznap New Yorkban tartózkodott tisztában volt vele, hogy ő is egyike volt azoknak a hősöknek – a Bosszúállók szövetségének -, akik megvédték a világ szívét Loki ellen.

Eszméleténél volt, világító kék szemei áthatoltak a pánik okozta sokkomon. Esküdni mertem volna, hogy láttam már valahol, de amint megpróbált felállni, figyelmemet már inkább a mellkasán kiszakadt egyenruhájára szenteltem. Erősen vérzett a seb – elég mély volt, szinte megijesztett –, amelyet fogalmam sem volt, mi ejthetett.

Megfogtam az asztalterítőt és bár tudtam, hogy a hatás nem lesz olyan jó, mint amennyire neki szüksége lett volna rá, megközelítettem őt. Lassan – tartva vele a szemkontaktust – letérdeltem mellé. Vettem egy mély lélegzetet a pillanatban, mikor felült. Megragadta a kezemet, megakadályozva engem az anyag eltépésében. Kesztyűt viselt, a bőr csiklandozta a tenyeremet.

- Nem… szükséges.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, hozzám beszél. Azt is alig vettem ki, mi volt az én válaszom. A szám mozgott.

- Elvérzik – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, a terítő megadta magát kezem szorítása alatt. A célnak ugyan nem tűnt elég megfelelőnek, a semminél több volt. Hálát adtam az iskolámnak és a remek életmentői tanfolyamoknak, hiszen az agyamban megmaradó tanácsok nélkül eszembe sem jutott volna, hogy ilyen módon próbáljam elszorítani a sebet. Benyúltam a ruhája alá – a részen ahol kiszakadt könnyedén befért a kezem – és nem törődve a furcsa érzéssel megkötöttem a csomót a háta mögött. A hatás nem maradt el, elégedett sóhajomtól zengett a kávézó.

- Köszönöm. – Teljesen zavarba hozott, ahogy felemelte a kezét és engedte ujjait végigszánkázni az arcomon. A fülem mögé söpört egy kósza tincset és mondhatott valamit, de nem tudtam leolvasni a szájáról, a ritmusos dobolás lehetetlenné tette, hogy bármit is kivegyek. Megfeledkeztem a szituáció veszélyességéről, az agyam zsongott és a szívem megveszekedett módon kalimpált. Nem voltam az a szentimentális típus, mégsem voltam képes figyelmen kívül hagyni azokat a gyönyörű szemeit – méricskéltek, szinte óvatosan.

Kipirultam.

- Nem kellene visszamennie – böktem a mellkasa felé. – Ez nem fog sokáig tartani.

Amerika Kapitány szája szélén megjelent egy félmosoly.

- Volt már rosszabb is.

- Vigyázzon magára.

Megszorította a kezemet és – meglepettségemre és eufóriával vegyülő zavaromba – a szájához emelte, hogy megcsókolja a kézfejemet. Beleharaptam az alsó ajkamba és mire kettőt pislogtam ő milyen gyorsan jött, olyan tempóban fogta meg a pajzsát és távozott.

****

- Az utcákra visszaállt a béke, hála Campbell rendőrfőkapitány kiváló lélekjelenlétének – zengte boldogan a híradósnő. Lydia, Noah és én letelepedtünk a kanapéra. Hálás voltam legjobb barátnőm szerelmének, amiért gondoskodott a vacsoránkról és még teát is készített nekünk: mindketten remegtünk még a sokktól, felkaptuk a fejünket minden kisebb zajra. – A város ismét biztonságos.

- Meg sem említik a többieket – mormoltam összeráncolva a homlokomat.

- Mit vártál? A média mindig ízekre szedi őket – kommentálta Lydia. – Elég, ha mi tudjuk az igazságot, a többit amúgy is csak kiszíneznék.

- Ugyanezt csinálták a múltkor is – mondta Noah, íriszei megértően csillogtak, keze minduntalan szorosabban fogta Lydiaét. – Kértek még chipset?

- Köszönjük édes – búgta a barna hajú lány mellettem. Halványan elmosolyodtam, amikor megcsókolta, akaratlanul is megsimogatva a kézfejemet. A bőrömön bizsergett. – Elég lesz.

Bólintottam.

- Szerintem is, édes – próbáltam feldobni a hangulatot egy kis viccelődéssel, szemben azzal, hogy én is ramatyul éreztem magam. Lydia érzelmileg instabilabb volt, én már megedződtem az idők során. – Most, ha megbocsájtotok, elmegyek megfürdeni. Próbáljatok meg nem egymásnak esni a távollétem alatt, vagy bánom is én!

 Noah rám kacsintott, jelezve, hogy vette a próbálkozásomat és vigyorogva konstatáltam, hogy barátnőm is viszonozva a gesztust.

- Basszus – mormoltam, mikor végre becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját. Belenéztem a tükörbe, felemelve egyik vörös szemöldökömet. A nap eseményei ismét lepörögtem a szemeim előtt, mindig megállva annál a bizonyos kézcsóknál. Az égszínkék szemei, formás ajkai a bőrömön. Ahogy mosolyra húzódnak... – Basszus…

Lydia kiabálása megtörte a csendet.

- Minden rendben odabent, Cheals?

- Igen – kiabáltam vissza. -  Persze.

Az voltam? Basszus.