8. Fejezet - Töréspont 2/3

Ez egy csúnya fejezet. Nagyon. Nagyon. Nagyon csúnya fejezet és utálom magam.

Köszönöm, hogy olvastok.

- N-Nem én voltam!

- Dehogynem, méghozzá szándékosan! – Sharon olyan hangosan kiabált, hogy a szemem sarkából még néhány járókelőt is sikerült elcsípnem, amint pletykára éhesen kandikálnak be az épületbe. Steve és a kollégám földbegyökerezett lábakkal bámultak minket, mintha egyikük sem tudná, mit mondhatna. A másik lányon nem csodálkoztam, hiszen alig ismertük egymást, de őszintén megvallva Steve segítségében reménykedtem. Nos, hiába, mivel úgy tűnt, szeretne kimaradni a dologból, s ezzel is megforgatta a hátamban azt a bizonyos nagykést. – Nézz már magadra, most is remegnek a kezeid! Azonnal szeretnék beszélni a főnökkel.

- Itt vagyok – csendült fel a főnököm nyugodt basszusa. Visszatartottam a sziszegésemet, elvégre tudtam, egyáltalán nem oldaná meg a kacifántos helyzetemet. Azzal azonban tisztában voltam, hogy ez után az eset után pedig már kezdhetek is böngészni az újsághirdetéseket, bár a „defektemmel” valószínűleg ellehetetlenedett a dolog. – Mi a probléma?

- Ez a nő itt, leöntötte az új blúzomat! – Rikácsolt. Összeszűkített szemekkel meredtem rá, gyűlölve még a létezését is. – Nem is tudom, hogyan alkalmazhatnak egy ilyen selejtes munkaerőt! Ezt még megjárja!

Csak egy blúz volt!

- Az elnézését szeretném kérni és természetesen átvállalom a tisztítását –mondta Marcus a kelleténél nyájasabban, amitől a gyomrom forgott. Eszem ágában sem volt „benyalni” Sharon Carternek. Felém fordította a tekintetét, és megkeményedtek az arcvonásai. – Veled pedig beszédem van. Most!

Sután bólintottam, még a bennem forrongó düh ellenére is elsápadtam. Követtem őt a raktárhelyiségbe, míg a kolléganőm rendezte a szőkeség ügyét. Miután becsapta maga mögött a hatalmas vasajtót, dühösen rám mordult.

- Figyelmeztettelek nemrég, hogy ennek nem lesz jó vége! – Teljesen jogosan bődült fel, míg én beleépítettem magam a falba. – Megmondtam, hogy vigyázz magadra, mert így is eleget tettem érted. Rég ki kellett volna rúgjalak!

- E-Esküszöm, hogy n-nem én v-v-voltam – dadogtam megsemmisülten.

Felemelte a szemöldökét.

- Már letisztáztuk a szabályokat, amikor felvettelek. Emlékszel az elsőre?

- „A vendégnek mindig igaza van” – ismételtem gépiesen. Nem bakiztam bele a mondatba, ami meglepőnek bizonyult, tekintve az idegességemet. – M-Marcus, kérlek…

- Ki vagy rúgva - morrant fel hidegen. – Szeretném, ha most azonnal távoznál. Eleget fogtam már a kezemet, kellj fel, mert ez a való világ.

- É-Értem. – Nem álltam neki könyörögni, a megmaradt tartásom még mindig esdeklett. A világom kis darabokba pattant össze, még sohasem aláztak meg ennyire. Minden rendben ment, amíg az a lány be nem toppant a férfivel, akiről azt hittem, az egyik legjobb barátom. Nem csak, hogy a szemem láttára kezdtek el nyalakodni, míg cserben is hagyott miatta. A szívem ismét szúrni kezdett. Ennyit róla és a híres-nemes barátságáról.

- A kötényedet.

A kezembe fogta a lágy anyagot és végigsimítottam rajta, mielőtt még leszedtem a derekamról. A büszkeségem ellenére is bekönnyesedett a szemem, alig bírtam visszatartani a zokogást. A Starbucks elindította a szabadságérzetemet, rengeteg remek emberrel találkoztam itt és dolgoztam együtt, s ennek egyik pillanatról a másikra véget kellett vetnem. A kötényem levetésével nem csak az állásomat veszítettem el, hanem a lelkem egy darabját is. Megsebeztek, többszörösen is.

- Sajnálom, kislány, én tényleg megpróbáltam.

Nyeltem egy nagyot, és ahelyett, hogy válaszoltam volna, kinyitottam az ajtót és a táskát felkapva haladtam a kijárat felé. Valaki utánam szólt, mégsem álltam meg. A lábaim magamtól siettek előre, miközben egyik kezemet makacsul a számra szorítottam. Nem adhattam meg Sharonnak az örömöt, hogy így láthasson. Nem értettem, miért akarta tönkretenni így az életemet, tekintve, hogy már így is teljesen megtépázott a balesetem, de amint a hideg levegő megcsapott, rájöttem, már nem is érdekel annyira. Elmerültem az önsanyargatásban.

A zsebemben kutakodtam a telefonom után, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet, azonban rájöttem, ez mégsem egy jót ötlet. Elrontani mindkettőnk napját egy ilyen hírrel – mert nyilvánvalóan következményekkel járt az elbocsájtásom – nem tűnt olyan jó ötletnek.

Lehunytam a szememet, és megálltam a zebránál.

- Chealsea? – Követett volna? Miért?

Összeráncolt homlokkal fordítottam el a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Kapkodta a levegőt, nyilvánvalóan futva tehette meg az utat felém. Mit akart még? Cserben hagyott.

- Tessék? – A hangom élesebben csengett, mint vártam. – Ne vesz… vesztegesd rám a drága i-i-idődet, a barátnőd már így is elintézte a d-d-dolgokat.

- Sajnálom, ami történt. Én akartam szólni, csak…

- C-Csak mi? Ledermedtél? V-Vagy talán féltél s-s-szembeszállni az akaratával? Erről v-v-volt szó?

- Chealsea, hallgass meg kérlek! – Vett egy mély levegőt, és belekezdett. – Sharon és én csak barátok vagyunk és megmondom a főnöködnek, hogy ez csak baleset volt. Teljesen leblokkoltam, nem hittem volna, hogy ilyet csinálna. Nem ilyennek ismertem meg őt, azt hittem, hogy kedves lány.

- P-Persze.

- Nem hiszel nekem?

- N-Nézd, most hazamegyek – sóhajtottam fáradtan. – M-Ma kirúgtak, Steve. Keresnem k-kell új állást és a… b-b-bankszámla egyenlegem m-minuszban van.

- Hazakísérjelek? – A lovagias énje előbukott, arra késztetve engem, hogy elfojtsak egy fintort. Annyira tetszett nekem, elhittem, minden rendben lesz mellette, ezúttal azonban ez az érzés mégsem járt át. Azonban ahogyan a szemébe néztem, éreztem, teljesen meglágyulok. Ragyogó kék szeme ámulatba ejtett és ismételten a csapdájában estem. – Nem kellene egyedül mászkálnod.

- Megoldom. – Megmondtam a vállamat. – Szeretnék egy k-kicsit egyedül lenni.

- De ugye később még felhívsz? – Ahogy a lámpa felé pillantottam, megérintette az arcomat. Az érintése nyomán megbizsergett a bőröm és a hasamban lévő pillangóraj rakoncátlanul táncolni kezdett.

- L-Lehet róla szó.

- Nemsokára lesz a szülinapod – mormolta lágyan. – Mi lenne, ha lejönnénk ide a parkba? Piknikezhetnénk egyet este.

Egyszer említettem neki, hogy szeretnék csillagokat nézni, hátha elkapunk egy-két hullócsillagot. Augusztus vége felé rengeteg szokott lenni, de nagyrészt csak a Central Parkban látni őket, mivel ott korlátozva van a fény. Erre emlékezett.

Elvigyorodott, amint az ajkamba haraptam.

- K-Később hívlak.

Odahajolt és legnagyobb meglepetésemre egy lágy puszit nyomott a homlokomra. Majdnem elszédültem, a sokkhatástól olyan tempóban kezdett el verni a szívem, hogy hallottam a fülemben a jellegzetes kismadár-a-kalitkában effektus dübörgését. Ha ez lehetséges, a maradék vér is kifutott az arcomból, mégis elpirultam. Úgy festhettem, mint egy rakás szerencsétlenség, mert testbeszéde puhatolózóvá vált és lassan érintette meg a karomat.

- Akkor várom – szólt, megköszörülve torkát. Valószínűleg azt hihette, butaságot csinált, meg kerülte a tekintetemet. – Ne ess kétségbe, rendben?

- Rendben. – Egy kósza tincset a fülem mögé söpörtem, de aztán mégis az arcomban landolt. Felemelte kezét, hogy megragadja a rakoncátlan fürtöket és visszahelyezze őket a helyükre. Ebben nem találtam fogást, elvégre az elmúlt két hónap során egyre inkább belsőségesebbek lettünk. A homlokomra adott csók csak azért lepett meg, mert ennyire intim vizekre azért mégsem eveztünk. (Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett.) – Sajnálom, h-h-hogy kiakadtam r-r-rád, csak… N-Nem a te h-hibád.

Megrázta a fejét.

- Megértem.

Halványan elmosolyodtam a lelkemben lévő viharral lévő kontraszttal szemben is.

- Jó éjszakát.

- Szia.

Még akkor is izzadt a tenyerem, amikor kinyitottam a szobám ajtaját. Megsemmisülten rogytam az ágyra, és az eddig visszatartott könnyeket ezúttal kiengedtem. Azt mondta, ne essek kétségbe. Steve biztosnak tűnt abban, hogy találok majd munkát, én azonban tudtam, ez nem olyan egyszerű. Mindezt köszönhettem a barátnőjének.

Megfogtam az egyik díszpárnát és teljes erővel a falnak csaptam. Művészi pontossággal vertem le az órámat.

Felnyögtem.

***

- Minden r-rendben van? Csak m-mert megbeszéltük, hogy felhívlak, de m-már lassan h-hat napja nem veszed fel a telefont. – Az elmúlt öt napban számtalan szöveges és hangüzenetet küldtem el neki, valamilyen okból kifolyólag egyikre sem érkezett válasz. Őszintén kezdtem már aggódni érte, tekintve, hogy ilyen egyáltalán nem csinált még sohasem. Vettem egy mély levegőt, és lassabban kezdtem hozzá a mondanivalómnak. Annak ellenére, hogy eleinte nem sok javulást láttam, Barbara gyakorlatai tényleg segítettek. – Steve, valami baj van?

Borzasztó volt rájönni, hogy megalakult barátságunk ellenére sem tudom, merre lakik. Sohasem jártam még a lakásában, de még csak meg sem említette, hiszen mindig ő jött át hozzám, ha szükségét lelte.

- Mindegy, ha… ha s-szeretnél beszélni, hívj fel. Tudod, holnap van a szülinapom és… és azt hittem, az estét együtt töltjük. N-Na mindegy, m-majd hívlak még.

Lydia leszervezett nekem egy állás interjút egy cukrászkádban. (Maga a beszélgetés nem ott zajlott, hanem a főnök cégénél.) Az egész napot együtt töltöttük az után, hogy kirúgtak. Láttam a szánalmat a szemében, ami kikészített, de igyekeztem nem mutatni. Barátok voltunk.

Oda siettem, és magamban ismételten a begyakorolt mondatokat ismételgettem, hogy még véletlenül se szúrja ki a munkáltató az ideiglenes beszédproblémámat. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb észreveszi majd, elvégre, ha felvesz, rendszeres egyeztetésekre kell majd járnom, ahol nem állhatok szótlanul. Dr. Morse azt mondta, ettől ne féljek, mert nagyon gyorsan tanultam és már rengeteg nehézségen átverekedtem magam. Ugyan néha még mindig hibáztam – különösen, ha gyorsan szerettem volna valakinek tudtára adni a mondani valómat –, ezeknek az eseteknek a száma az eddigiekhez képest azonban csökkent.

- Szóval maga Miss Chealsea Roth – üdvözölt engem egy kosztümös nő, megjátszott mosollyal a lejárt évjáratú rúzzsal kicicomázott ajkain. – Nagyon örvendek, Melinda Sanchez vagyok.

- Én is nagyon örülök. – Nyeltem egyet.

- Hozott magával önéletrajzot? Miss Northwell említette, hogy állásra lenne szüksége.

- Természetesen. – Felé nyújtottam a gondosan előkészített papírokat, s elégedetten konstatáltam az arcára kiülő döbbenetet.

- Szóval a NYU-ra jár? – Szemei gyorsabban olvastak, mint ahogy én levegőt vettem. – Önkéntes véradó, gyakorlattal rendelkezik a Starbucksból és— nocsak! Maga Miranda Roth lánya? Ismerősnek tűnt a neve.

- Igen, ő az édesanyám. – Kelletlenül megvakartam a kézfejemet. Anyuról beszélni mindig is kellemetlen témának bizonyult. Megmondtam Lydiának, hogy nem kellene feltűntetni a jótékonysági szervezetben aratott sikereimet. (Mégis rászedett.)

Egy-két udvarias kérdés-válasz után azonban újra megszólalt.

- És meséljen, miért szeretne itt dolgozni?

- Nos… - Erre nem számítottam. Lydia azt mondta, ha meglátja az önéletrajzomat, biztosan nem szeretne majd belemenni a részletekbe. Tévedett. Az ajkamba haraptam. – É-Én…

Felemelte a szemöldökét, kiszúrva, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Ez egy r-remek lehetőség – krákogtam szerencsétlenül. Miért mindig én?! – Szeretek… Szeretek új emberekkel találkozni, ez… ez egy r-re-remek lehetőség. Szükségem van a… a támogatásra az e-egyetemhez és… s-szorgalmas munkaerő vagyok.

Basszus. Az arcának rezdülése nem sugallt semmi jót.

- Nos, Claire… – Elcsesztem. Rohadt dadogás!

 - Chealsea – javítottam ki. Legszívesebben elkiáltottam volna magamat. A nevemet sem jegyezte meg!

- Őszinte leszek magával, kedves Chealsea, csak, hogy elkerüljük a félreértéseket. – Megkocogtatta a lapomat az asztalon. – Nem diszkrimináció miatt nem fogjuk felvenni.

Összeszorítottam az ajkaimat, ne remegjenek.

- Tisztában vagyok azzal, milyenek az emberek – mondta olyan megértéssel, mintha tényleg átérezné a helyzetemet. Csak megjátszotta. – Túl sok bántást szenvedne el. Nekem gondolnom kell a kialakított képünkre és az alkalmazottaim makulátlanságára.

Nem diszkrimináció? Pontosan az volt.

- Sajnálom, hogy így alakult.

- Én is – ismertem el. Elvettem tőle a dossziémat, - képtelesen – összeszedve megtört lelkem darabjait kisétáltam az ajtón.

- Kedveském – a recepciós néni kedvesen elmosolyodott. Érkezésemkor is őszinte jóindulatot láttam a szemében. – Hogy sikerült?

- Nem vettek fel – motyogtam.

- Sajnálom. – Összeráncolta a szemöldökeit. – Nagyon sápadtnak tűnsz, nem szeretnél leülni egy kicsit? Hoznék neked valamit enni.

- Nem, köszönöm. – Már két napja nem ettem semmit, olyan ideges voltam. – Örülök a találkozásnak.

Megsimította a karomat.

- Én is aranyom. Ne keseredj el, egy ilyen bájos lánynak, mint te, könnyű szerrel akad munka.

A visszafojtott zokogás összeszorította a torkomat. Anya sohasem beszélt így velem.

- K-Köszönöm.

- Vigyázz magadra.

- Ön is.

Elmorzsoltam egy kósza könnycseppet, ahogy az üvegajtó kitárult előttem.

Láttam a nőn, hogy tetszettem neki. Ígéretesnek tűntem a múltammal.

De a dadogás… elrontott mindent.

***

Ahogy a kulcsom fordult a zárban, Lydia felpattant a kanapéról. Izgatottan megrándultak az ajkai, míg én az ujjaimat tördeltem.

- Na, hogy sikerült?

- Sehogy. Nem vettek fel. Lefekszem.

Amilyen gyorsan csak lehetett, bezártam magam mögött az ajtót.

Aznap nem mentem ki, de hallottam, ahogy rólam pusmognak.

***

Arra keltem fel, hogy a lábam piszkosul fáj, és a matrac alattam borzalmasan kemény.

Ahogy kinyitottam a szememet az órára pillantottam. A naptáramban – amit még a kisebbik bátyámtól, Nathanieltől kaptam Párizsból – hatalmas betűkkel virított, hogy „Szeptember 9 – Cheals. Szülinap. J”

Üzenetektől világított a telefonomon az erre szakosodott felület, és izgatottan – hátha Steve írt – magamhoz vettem a készüléket. Csalódottan vettem tudomásul, hogy csak a bátyám – az előbb említett –, és néhány évfolyamtársam köszöntött fel.

- Boldog születésnapot, Cheals.

Arra készültem, hogy eszem valamit, nehogy bajom essen. Még egy kórházi számlába belerokkantam volna. Ekkor azonban halk suttogás ütötte meg a fülemet.

- Nézd, nem tudom, hogy mit csináljak - mormolta Lydia valakinek. Halkan megkocogtathatta a csészéjét. Megbújtam a fal takarásában. – Ha nem tudja fizetni az ő részét, mi lesz velünk?

- Csak talál magának valami munkát – Noah győzködte. – Nincs veszve semmit.

- Melinda telefonált – suttogta legjobb barátnőm. – Hiába kentem meg pénzzel, nem volt hajlandó felvenni őt. Egy egész hónapnyi fizetésemet öltem bele.

- Ezt hogy érted?

- Azt mondta, valamit valamiért. Én fizettem, hogy egyáltalán meghallgassa. – Remegni kezdtek a lábaim, az árulás fájdalma ellepte a testemet. Hogy mit tett? – Azt mondta, egy mondatot sem tudott végigmondani probléma nélkül. Mégis mit kezdhetne vele?

„Mégis mit kezdhetne vele?”

- Nem annyira vészes.

- Dehogynem! Ez a baleset tényleg tönkretette. – Lydia a sírás szélén állt. – Nem tudom helyette is fizetni a számlákat, de elküldeni sem szeretném, mert ő a barátnőm. A főbérlő viszont leszedi a fejünket, ha hozzá mennek a kifizetetlen csekkek.

- Mit fogsz csinálni?

- Megmondom neki. Csak ma ne, születésnapja van.       

Nem hallgattam végig a beszélgetésüket, alig bírtam visszatartani a keserves zokogásomat. Újabb késsel a hátamban robogtam vissza a szobámba, hogy felöltözhessek.

***

- S-Szükségem van rád – nyöszörögtem a telefonba. Ismét csak a rögzítő kapcsolt be. – Steve, kérlek…

A parkban ültem, nem tudva, mit kezdjek magammal. Az után, hogy fültanúja voltam a barátnőm árulásának, biztosan nem készültem hazamenni. A megspórolt pénzemmel nem sokra mentem, de elhatároztam, hogy este veszek magamnak egy mini tortát, ha már nagyobbra nem futotta.

Alig, hogy letettem a telefonomat, az megszólalt. A kijelzőn „Anya” villogott. Vettem egy mély lélegzetet.

- Tessék?

- Gyere fel, beszélnünk kell.

- Nem ér rá? Ma van a sz—

Félbeszakított.

- Nem, most.

Masszírozni kezdtem a nyakamat.

- R-Rendben.

***

- Hogy mersz ilyen helyzetbe hozni engem?! – Amint a liftajtók kitárultak előttem, anya kiabálni kezdett. Megrökönyödve álltam ott, nem értve, mi rosszat tehettem. – Tegnap az egyik részvénytársam kinevetett, amiért a lányom tőle kért állást!

- Anya, nem értem…

- Melinda Sanchez vetélytárs, hát nem érted?! – Rácsapott az asztalra. Számítottam rá, hogy a születésnapomon sem fogja megválogatni a hozzám intézett szavait. Sohasem tett kivételt. – Hogy lehetsz ilyen bolond?!

- Nem t-t-tudtam…

- Persze, hogy nem tudtad, hiszen sohasem figyelsz rám! – Ügyet sem vetett a minket bámuló takarítóra. – És ne dadogj!

- A-Anya…

- NE DADOGJ MÁR TE SZERENCSÉTLEN!

Még sohasem kiabált ennyire velem és én sem éreztem magam még ennyire sebezhetőnek.

- NE MERÉSZELJ MÉGEGYSZER ILYEN HELYZETBE HOZNI! – Összerezzentem. – Van fogalmad róla, mennyit ártott az üzletnek, hogy kiderült, a lányom egy fogyatékos? Nézz már magadra!

- Én n-nem akartam…

- Látni sem akarlak, TAKARODJ INNEN!

Hátráltam pár lépést, és majdnem elestem a saját lábamban. Ökölbe szorítottam a kezeimet, úgy hagytam el a régi lakhelyemet. Újabb pofon.

Az egyetlen dolog, ami ezek után képes volt némi reményt belém csalni a vibráló telefonom volt. Steve írt.

„Central Park, 8 óra.”