4. fejezet - Jótékonysági buli.

Sziasztok. :D Jó hamar meghoztam. Köszönöm a kommenteket, nagyon édesek vagytok! Az egyik olvasó ügyesen még a poént is lelőtte.:DD Minden esetre remélem tetszeni fog nektek! Puszi!

- Nem, apa, teljesen jól vagyok – győzködtem őt ismételten. Miközben egyik kezemmel a telefonomat szorítottam a fülemhez, a másikkal próbáltam leinteni egy taxit, hogy gyorsabban odaérjek a helyszínre. – Megígértem, hogy elmegyek, felesleges lenne lemondani az asztalfoglalást.. Mondd meg anyának, körülbelül öt perc és ott leszek.

Mormolt valamit – úgy sejtettem, hogy magának, mert nem értettem belőle egy árva kukkot sem –, aztán végre beadva a derekát kinyomta a telefont. Hatalmasat sóhajtva huppantam be a sárga szállítóalkalmatosság hátsó ülésére, s diktáltam be a nem éppen barátságos sofőrnek az célomat. Annak ellenére, hogy függetlenségem kivívásával kisebb családi perpatvart indítottam el hónapokkal ezelőtt, és nem igazán jelentem meg ilyesfajta céggel kapcsolatos rendezvényeken, most jónak láttam, hogy csatlakozzak a város felújítására alakult jótékonysági szervezethez. (Röviden HSZB, azaz Helyreállítási Szervező Bizottság.) Apa ötlete volt az űrlény sereg támadása után, s mivel a Roth Industries legtöbb részvényese csatlakozott elég jövedelmezőnek tudhattuk be. Ennek segítségével sikerült rendben hozni például a Wall Street-et, ahova egy jármű csapódott be, vagy a Central Parkot, ahol pedig sorozatos robbanások döntötték ki a fákat.

Hatalmas előrelépésnek bizonyult, hogy az egyik védelmező milliárdokkal állt mellénk. Támogatásával hatalmasat ugrottunk előre, a napokban kezdték el az Empire State Building munkálatait. A vezérigazgatóság úgy döntött, ideje lenne megszervezni egy közös ebédet, amivel köszönetünket nyilvánítjuk ki. Szerencsére szabadnapot kaptam – a főnökünk a Zöld Manós incidens után úgy tűnt, a tenyerén hordoz minket –, így eshetett meg az, hogy akkor – már a taxiból kiszállva – egy mélykék ruhában próbáltam átvágni magamat a tömegen.

Hangosan sóhajtottam, amikor majdnem elestem, szitkozódva az orrom alatt. Utáltam a magas sarkú cipőket, valószínűleg azért, mert túlságosan sokat kellett hordanom őket az elmúlt tíz évben.

- Basszus – szusszantottam mérgesen, megelégelve, hogy nem bírok átmenni egyik oldalról a másikra a gátló tényezők miatt. Megvonogatva a vállamat, körülnéztem, és gyorsan levéve mindkét cipőmet átslisszoltam az úttesten. Nem érdekelt, ha megbámulnak, még a forró talaj is jobban esett a lábamnak, mint a tortúra abban az égimeszelő cipőben. Az átérést egy diadalittas mosollyal koronáztam magam, visszacsusszanva a kényelmetlen „holdjáróba”.

- Ügyes – jegyezte meg valaki mellettem, amit odaértem az épülethez. Kissé összerezzentem, ahogy megismertem a hangot. – Szia.

- Hello Steve. – Sután integettem neki, holott ott állt csupán néhány lépésnyire mellettem. Vettem egy mély lélegzetet, a szívverésem nem akart helyreállni. Ismételten úgy éreztem magam, mint aznap reggel, a támadás napján. A természet furcsa játékot játszhatott velem, hiszen amikor felnéztem az arcára, elkapott a de ja vu érzése. 

- Csinos vagy.

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- Köszönöm - krákogtam. - Hát te mit keresel itt?

- Elkísértem valakit – ismerte el habozva. – Hallottam, hogy te is itt leszel, és gondoltam talán… megkérdezem minden rendben-e.

- Minden rendben? – Ráncoltam a homlokomat. Megköszörültem a torkomat. – Oh! Persze, hogy minden rendben. Gondolom hallottál a támadásról.

- Természetesen – mondtam egy féloldalas mosollyal. Nyeltem egyet. – Örülök neki.

- Én is. – A kilincsre pillantva egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerüljek a gondolataimban. Tudtam, hogy a válasz a következő kérdésemre valószínűleg nem lesz, mert ismertem már a szerencsémet és tisztában voltam vele, hogy baromsággal állok elő, de aztán mégis kiböktem. – Nincs kedved bejönni? Biztos téged is szívesen látnának. Ez egy jótékonysági buli.

- Nem is tudom – harapta be alsó ajkát, láthatóan keresett valami reakciót rajtam, mert nagyon méricskélt.

- Amúgy sem öhm… köszöntem még meg neked a múltkori szívességet – tettem hozzá. – Szeretném valahogy meghálálni.

- Nem azért csináltam, hogy meg kelljen hálálnod, nem az a típus vagyok.

- Tudom. – Felemeltem a kezeimet, igyekezve demonstrálni, hogy egyáltalán nem az volt a célom, ahogy azt valószínűleg értette. Elpirultam zavaromban. – Figyelj, nem kell jönnöd, ha nem szeretnél.

- Legyen. – Megvonta a vállát, s kinyitotta nekem az ajtót. – Tony fel lesz dobva, hogy mégis csatlakozom.

- Akkor legalább két embert is boldoggá teszel a mai napom – csipkelődéssel palástoltam a meglepettségemet. Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta gesztusokhoz, s bár annak ellenére, hogy ragaszkodtam a „független nő” szerephez, jól esett a figyelmessége. Igazi úriemberrel volt dolgom, ami ritkaságnak számított. – Azt mondtad, hogy Tony? Tony Stark?

- Igen, barátok vagyok. – A szavai ellenére valami átsuhant az arcán. – Hallottam, hogy apukád szervezi.

- Hát igen, jó kis marketingfogás, ha érted mire gondolok – kuncogtam. – De egyébként jó ötletnek tartom. A támadás óta kész káosz uralkodik a városban, örülnék végre, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba.

- Itt voltál… a támadás idején?

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- Otthon voltam, a legjobb barátnőmmel – meséltem. – Teljes katasztrófa volt, el kellett bújnunk az alaksorokba, nehogy megsérüljünk. Kitörtek az ablakaink és újra kellett festeni a konyhát is. Viszont szerencsére a Bosszúállók segítettek, úgyhogy nagyobb baj nem történt.

- Szerencsére – értett egyet. – Ne haragudj, hogy rákérdeztem. Érzékenyen érinthet a téma.

- Egyáltalán nem. – Megvontam a vállamat. – Túlléptem a dolgokon. Egy ilyen városban erősnek kell lennie az embernek, és én itt nőttem fel.

- Én is.

- És hol?

- Brooklyn – mondta. – De már nem ott lakom.

- Brooklyn jó hely – bazsalyogtam rá zavartan, megigazítva az egyik loknimat. – Itt a sok sznob nem tudja értékelni a jó hot dogot.

- Szóval lejársz Brooklynba hot dogot enni? – Elnevette magát, mire felemeltem a szemöldökömet. Nehéz volt játékosan dühös maszkot felölteni, figyelembe véve, hogy majd’ elaléltam a nevetésétől. Le kell vennem a rózsaszín szemüveget, döntöttem el magamban. A viselkedésem körülbelül egy kamaszlány szintjén maradt meg, és ezért utáltam magam.

- Nem látszik meg, hogy minden héten elmegyünk? – Mutattam az alakomra. – Nem vetem meg az evést, ha erre célzol.

- Egyáltalán nem – vágta rá rögtön. – Fantasztikusan nézel ki, csak… a legtöbb nő nagyon…

-… hisztis, ha az alakját emlegetik – egészítettem ki a mondandóját egy tudálékos vigyorral. – Én nem.

- Te teljesen más vagy – suttogta és az volt a benyomásom, hogy csak magának tette hozzá. Megállt a hallban, hogy körülnézzen – nem tudtam figyelmen kívül hagyni a mosolyát, amit a szemem sarkából elcsíptem –, én pedig odafordultam a recepcióshoz.

- Jó napot. Chealsea Roth vagyok, ő pedig a kísérőm – intettem Steve felé, tökéletesen rögtönözve. Csak remélni mertem, hogy anya tényleg nem bánja majd Steve megjelenését, mert én élveztem a társaságát és biztosra véltem, hogy sokkal jobban éreztem volna magam vele. Nem utolsó sorban tényleg meg szerettem volna neki hálálni a segítséget és – a kis szörny a hasamban elégedett dorombolással kommentálta a felismerésemet – talán jól sült volna el a dolog. Megismerni őt nem tűnt olyan rossz dolognak. A nő megmutatta az utat, s mosolyogva - gondoltam az extra borravaló reményében – köszöntött minket. Persze aztán leesett, hogy nem nekem örül annyira, sokkal inkább próbált a mellettem álló férfival szemkontaktust teremteni. Nem hibáztattam – elvégre nem tagadtam, hogy Steve Rogers számomra is igen vonzó volt -, de ugyanakkor rettenetesen idegesített.

- Nem szeretnék fejtörést okozni neked – súgta oda Steve, amikor végre hátunk mögött hagyhattuk a szempilláját rebegtető nőt. – Ha probléma, hogy itt vagyok, kérlek, szólj.

- Ne butáskodj már, Steve! – Megigazítottam az ingjét, amivel nem csak őt, de magamat is megleptem. Mikor lettem én anyáskodó? Hogy eltereljem a figyelmét a buta megmozdulásomról, elővettem humorosabb énemet és angol akcentussal hozzátettem. – Szükségem van egy gáláns úriemberre, aki elszórakoztat.

Megrázkódott a válla az elfojtott nevetéstől, de amikor megláttuk az öltönyös embereket, elhallgatott. A tömegben megpillantottan a szüleimet, és sietve – hogy levázoljam a helyzetet - megközelítettük őket. Mielőtt anya megkérdezhette volna, kivel érkeztem, hozzákezdtem:

- Remélem nem baj, hogy az egyik barátom is csatlakozik hozzánk – füllentettem műmosollyal. Apa megvonta a vállát, majd egy suta puszit hintett a homlokomra. Meglepett, hogy valóban tovább akarta játszani a törődő apa szerepet, hiszen az elmúlt tizenkét évben nem igazán mutatott érdeklődést felém. (Kivéve a ma reggeli incidenst, bár szerintem csak bizonyítékot szeretett volna, hogy lenyugtathassa anyát.) – A neve Steven Rogers.

- Érezzétek jól magatokat – szólalt meg végül. Anya azonban szemmel láthatólag visszatartotta a levegőt, nehogy valami csúnya kommentárral intézze el a mai délutánt. Felsóhajtottam, s most először pillantottam fel Stevere. Még magas sarkúval is magasabbnak bizonyult nálam.

- Köszönöm – mondtam udvariasan, még a szüleimnek intézve. Aztán a következő mondatot már csak suttogtam, nyilvánvalóan Stevenek.  – Mit szólnál, ha meginnánk valamit?

Bólintott. A megkönnyebbülés szétáradt a testemben. Nem szerettem volna akár még egy percet is a társaságukban tölteni.

- Rendben.

Lecsentünk két pezsgőspoharat a pincér tálcájáról, és nevetve megjegyeztem.

- Szóval ő tényleg a barátod. – Elkaptam a pillantását, amikor Tony Stark és barátnője – a Stark Industries vezérigazgatója – felé nézelődött. A milliárdos elvigyorodott, aztán a legnagyobb meglepetésemre megindult felénk.