5. fejezet - Idővel.

Köszönöm, hogy vagytok, kedves olvasók! Hihetetlen ez az egész, amibe belecsöppentem.:D A kívánságokat örömmel fogadtam, hamarosan majd rájuk is fogtok bukkanni. Egy kis idő.:D
 Igazán szeretnék "utállak" kommenteket olvasni, mert ez után a fejezetvég után, szerintem megérdemlem. Üzenném Neked, hogy nem csak te vagy szadista, Pimpinellám.:D (Egyszerűen ez még mindig megnevetett).
Xx, tudodki.:D

Egy kis idő után milliárdos végre átverekedte magát a tömegen – valamilyen csoda folytán mindenki szeretett volna beszélgetést folytatni a Vasemberrel, szóval ez megnehezítette a dolgát –, és elért minket, egy hatalmas vigyor terült el tagadhatatlanul különleges arcán. Olyan sokszor láttam már őt visszaköszönni az újságok címlapján, hogy zavarba sem jöttem, mikor megveregetve a mellettem szótlanul álldogáló Steve vállát, az én kezemért nyúlt.

- Nocsak, a híres Chealsea Roth? – Végignézett rajtam, és valami nagyon szórakoztathatta, mert alig tudta visszafojtani a nevetését. Lövellt egy pillantást újdonsült társaságomra és megcsókolta a kézfejemet.  A hideg futkosott a hátamon az ismerős mozdulattól, Amerika Kapitány vakító kék íriszei megjelentek lelki szemeim előtt.

Hirtelen felmelegedett körülöttem a levegő, úgy éreztem, még mindig a helyszínen vagyok és csak egy pislogás választ el tőle. Hihetetlenül furcsa volt, hogy egy ilyen jóképű férfival szemben is csak arra tudtam gondolni, mennyivel jobban esett az ő érintése. Akkor még nem is sejtettem, ez a kis csókocska üzenetet rejtett maga mögött, ám éppenséggel nem nekem. – Nagyon örvendek, hogy megismerhetem.

- Úgyszintén – mormoltam a kelleténél kissé halkabban. Remélni mertem, hogy nem vették észre mennyire szétszórt lettem egyik pillanatról a másikra, különösképpen Stevere utalva. – Nem hittem volna, hogy tényleg eljön ma.

- A barátnőm addig nyüstölt, míg be nem adtam a derekamat. – Fejével az egy számomra teljesen idegen férfival beszélgetésbe elegyedő Pepper Potts felé bökött.  Döbbentem konstatáltam, hogy aztán rám kacsintott. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy Steve fészkelődni kezdett és valamit még mutogatott is, de nem tudtam megállapítani, micsodát.  – Nem kellett sokat győzködnie, ki nem hagytam volna, hogy találkozhassak veled. Elég sokat hallottam már rólad, hogy felkeltsd az érdeklődésemet.

Felemeltem az egyik szemöldökömet.

- Igazán?

Körbenézett, mintha valami olyasmit szeretett volna mondani, amit nem kötne mások orrára, és csak hármunk füleinek hallhatóan odasuttogta nekem:

- Időről időre elcsípem kedves barátunkat rajzolgatni rólad – mormolta bizalmasan. – Bizonyára megkaptad azt, amit elküldettem neked.

- Tessék? – Meghökkentem. A kifejezés eléggé lekicsinylőnek tűnt, sokkal inkább fagytam meg a helyemen állva. Legmerészebb álmaimban sem sejtettem, hogy tényleg Steve rajzolta azt az arcképet, s az elküldését kizárólag Tony Stark kezdeményezte. Pipacsvörösre kipirultságom láttán még szélesebben mutatta ki tökéletes alakú fogsorát.

- Úgy veszem ennek titoknak kellett volna maradnia. – Még mindig küszködött a feltörni készülő kacajjal. Barna szemeiben pajkosság villant meg, valami olyasmit sugallva, hogy többet tudott, mintsem amit elárult. – Talán jobb, ha magukra hagyom a fiatalokat.

- Öhm…

- Úgy látom, ma nem fogsz csillagot feltűzni Amerika zászlajára – heherészett Stevenek címezve. Elengedte a kezemet, amit szórakozottan hullott vissza az oldalamra, nem találtam a keresett szavakat, akármennyire is próbálkoztam. – További jó szórakozást.

Összeráncoltam a homlokomat, válaszokat keresve fordultam vendégem felé. Ő kissé sápadtabbnak tűnt, mint néhány perccel ezelőtt, láthatólag rettenetesen zavarban érezte magát. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, zsebeiben mélyen lapult keze, miközben tekintete cikázott a plafon és köztem. Megköszörültem a torkomat, hogy kirántgassam a szégyenlős állapotából, magamat is meglepve milyen aranyosnak találtam azt. Mindig is vonzódtam a szerény férfiakhoz és annak ellenére, hogy rendszeresen elkalandoztam az Amerika Kapitánnyal kapcsolatos fantáziálgatásaimban, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni mennyire örültem neki, hogy velem tartott azon a napon.

Pont ugyanakkor szólaltam meg, amikor ő is elkezdte a magyarázkodást.

- Szóval te…

- Chealsea, én…

Elmosolyodtam.

- Kezd te – ajánlotta.

- Szóval te rajzoltad – állapítottam meg a nyilvánvalót. Képtelen voltam összefoglalni egy teljes mondatba, mennyire csodálatos művésznek tartom, valamint azt sem, hogy milyen megtiszteltetésnek tartottam, engem választott „modelljének”. – Csodálatos.

- Nem akartam tolakodónak tűnni, el sem—Tessék?

- Egyáltalán nem voltál tolakodó, hiszen nem is te küldted el – vágtam rá azonnal, megérintve a karját. Fittyet hánytam a szempárokra, amik a hátamba fúródtak. – Gyönyörű lett, Steve. Köszönöm szépen.

- Tényleg tetszik?

- Természetesen. – A fülem mögé tűrtem a Lydia által gondosan megformált hajam egyik rakoncátlanabb tincsét. Beszívtam az alsó ajkamat, hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza a hallottakat, mielőtt fojtattam volna. – Ilyesmit még sohasem csináltak rólam. Nagyon tehetséges vagy.

- Köszönöm. – Beletúrt a hajába. – Magam akartam elmondani, de Tony nem bírja tartani a száját. Elég sajátos a személyisége.

- Én is nézek tévét – ugrattam. Belekortyoltam a pezsgőbe, amiről majdnem megfeledkeztem, hogy még mindig a kezemben van. – Egyszer szívesen megnézném azt a rajzmappát.

- Egyszer talán megmutatom.

Izgatottan bólogattam.

- Rendben.

***

- Hát te nem tudsz táncolni – tapintottam a lényegre alig hallhatóan. Felszisszentem, ahogyan lába ismét az enyémre, s habár én sem voltam díjnyertes a táncparketten, talán jobbnak mondhattam magam nála. Bocsánatkérő pillantással kért elnézést, annak ellenére, hogy én kértem, próbáljunk meg táncolni. Órákat töltöttünk nevetéssel, és olyan dolgokról beszélgethettem vele, amiről egy átlagos emberrel biztosan nem. Még sohasem éreztem magam annyira jól, mint azokban a pillanatokban, amiket vele élhettem át. – Nyugodtan rakd a kezedet a derekamra.

Lassan engedte izmos karját kígyózni át a derekam körül. Jólesően simultam ölelésébe – a másik kezem szorongatta az övét –, a mellkasából áradó melegség átáradt az enyémre is. A köztünk lévő pár centi távolság olyan áthidalhatónak tűnt, éreztem a késztetést, hogy meg is tegyen, de visszafogtam magam. Lassítani szerettem volna a tempót a vonzósága ellenére is.

- Nem szokásom táncolni.

- Veszem észre – kuncogtam. – Minden esetre a hagyományos tánc nem az esetem. Annyit tudok, hogy próbáljunk meg együtt mozogni. Ha te lépsz, én pedig követlek, és ugyanez fordítva.

- Így? – Demonstrálva tehetetlenségét, tett egy bizonytalan mozdulatot. Egy halk lélegzetvétellel díjaztam.

- Valahogy úgy. – Bátorítóan rápislogtam. – Belejössz.

- Ha segítesz.

Elpirultam.

- Lehet róla szó. – Hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a derekamat és megpörgetett. Visszatáncoltam a karjaiba, és ismételten viháncoltam, mint egy kislány. Rájöttem, szeretek ott lenni, a bőröm égett érintése alatt. – Mindenki minket bámul.

Valójában ez nem volt teljesen igaz, csak néhány szempár meredt ránk egy-egy hangosabb válasz vagy nevetés után, mégis úgy tűnt, mintha mi lettünk volna az első számú látványosság.

- És ez téged mióta zavar? – Szemöldökét emelte. – Megszokhattad már, hogy bámulnak.

Kérdően meredtem rá.

- Csinos hölgy… nő… vagy.– mutatott rá. – Persze, hogy megnéznek. Úgy értem…

- Szóval szerinted csinos vagyok? – Puhatolózni kezdtem.

- Nem… Nem csinos… - Vártam pár percet, mire sikerült kinyögnie. Emlékeztetett egy kisfiúra, aki nagyon szeretett volna kimondani valamit, de félt a reakciótól. – Gyönyörű.

A cipőmre szegeztem a tekintetemet.

- Segítőkész vagy, engem rajzolsz – soroltam akadozva. – Bókokkal halmozol el, miközben még táncolni is meg akarsz tanulni a kedvemért. Mondd csak, Steve Rogers, igazi vagy?

- Úgy tűnik mintha nem lennél ehhez hozzászokva. – Engedtem, hogy bársonyos hangja máshova evezzen el, ismerősnek találtam, de megfejteni nem próbáltam. – Nem értem, miért.

- Nem közhely, amikor azt mondják, hogy a gazdagoknak nehéz igazi embereket találni – kezdtem bele kellemetlenül a témába. Nem bántam, hogy megkérdezte, ugyanakkor élni erről. Túl sok sérelem ért, ezek kárán tanultam meg élni. – A legtöbben csak élvezik, hogy előtted kicsi a határ, ha pénzed van. Kihasználnak, mert ilyen helyzetben élsz. Nos, mivel féltem, hogy kihasználnak, kevés embert engedtem közel magamhoz, a bókokat pedig elengedtem a fülem mellett. Így most, hogy egyáltalán nem vagyok gazdag, és mégis érdekellek, furcsa.

- Különleges vagy – suttogta úgy, hogy csak én értsem. A közelsége megzsongatta a belsőmet, a szívem majd’ szétrobbant az izgalomtól. Nem fog megcsókolni, tudtam, viszont a kérdés, hogy mi lenne, ha szeget ütött a fejemben. – Megértem, hogy nehéz elhinni, mert sok mindenen mentél keresztül. Hogy is mondtad? Idővel belejössz.

Oldalra billentettem a fejemet.

- Idővel.

- Eljön az is egyszer – sóhajtotta.

Mélyen belenéztem a szemébe, s mikor megálltunk sem engedtem el. Beleharaptam az alsó ajkamba, a de ja vu érzet alighanem ledönteni készült a lábamról, mert megremegtek a térdeim.

Amikor megmozdult, nyeltem egyet, automatikusan lenézve az ajkaira. Átkoztam magam, amiért annyira érzékenyen reagáltam a közelében, a testem nem működött rendesen, s úgy tűnt, az agyam is elérte a funkcionálásának határait.

Nem voltam még szerelmes, nálam az sohasem alakult ki gyorsan. Napok. Hetek. Hónapok kellettek ahhoz, hogy közel engedjek magamhoz valakit. Ő azonban, már az ismeretségünk második napján is különleges volt nekem. Kezdtem úgy gondolni, hogy már régen nem az előző témánkról beszélünk, a célzást viszont nem is sejtettem.

- Köszönöm ezt a délutánt – hebegtem, a hangom idegenül csengett. – Sokat segített, hogy itt voltál. Valószínűleg csak üldögéltem volna, miközben valami újgazdag csitri az elit problémáival traktál.

Alig észrevehetően végigsimított a derekamon, végigfuttatva egy borzongást a gerincem vonalán. Mit tett velem?

- Jó hallani. – Az órájára nézett.  Egy ideje már azt csinálta, szóval leesett, hogy valószínűleg már egy jó ideje feltartottam, csupán túl udvarias volt, hogy szóljon. A másik eshetőségbe, hogy valószínűleg ugyanannyira tetszett neki a szituáció, mint nekem, bele sem gondoltam.

- Menned kell, igaz?

- Találkozunk még?

- Tudod, hogy merre lakom, nem igaz? – Bólintott. – Megadom a számomat. Ha szeretnél találkozni, nyugodtan hívj fel.

Odanyújtotta a telefonját. Nem a megszokott módon fogta – minden apró dolgot automatikusan megjegyeztem –, így amikor odaadta, majdnem elejtettem. Bepötyögtem a számot, igyekezve, nehogy elhibázzam, aztán odanyújtottam neki, és végigsimítottam a karján. Ártalmatlan mozdulatnak sikerült, a pezsgés mégis felbukkant közöttünk.

- Vigyázz magadra – mormolta rekedtesen. – Nemsokára hívlak.

- Nem történhet semmi bajom. – Megráztam a fejem. - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

***

- Ki volt ez a barátod? – Anya már harmadjára tette fel a kérdést, lassan kezdett már unalmassá válni a folyamatos információ szükségletének frissítése. Kihívta már nekem a taxit, de fontolgattam, hogy hazasétálok nélküle. Bármit, csak megszabadulhassak tőle.

- Egy ismerősöm.

- Egész délután nem beszélgettél senkivel sem rajta kívül. – Jaj, ne. Imádkoztam Istenhez, hogy akadályozza meg – vagy legalább vegye el a beszédképességét arra a fél órára, amit még ott kellett töltenem -, hogy belemelegedhessen a hadoválásba. – Nem ezért hívtalak el.

Bumm!

- Hanem miért? – Élesebben sikerült, mint amennyire szándékoztam. – Nézd, a lányod vagyok, nem a prostituáltad. Nem fogok flörtölgetni a cég partnereivel, csupán mert az lendülést hozhatna a cég életébe, nem is értem, hogy mit képzeltél.

- Nem volt szükségünk arra, hogy flörtölj bárkivel is, csupán lehettél volna egy kicsit kedvesebb. Bezzeg Benjamin…

- Már megint Benjamin. – A kezembe temettem az arcomat. – Mindig csak Benjaminról tudsz beszélni!

- Mert ő olyan, amilyen te képtelen vagy lenni – szögezte le, nem törődve a szavai hatalmával. Tudta, hogy összetör vele, szándékosan tette. – Folyamatosan csalódásokat okozol nekünk.

- Csak azért, mert jól éreztem magam a barátommal? – A hangom sírós volt. Átkozottul. – Na jó, én elmentem.

- Még meg sem jött a taxid – szólt közbe apa, de nem érdekelt. Olyan hangosan vágtam be magam után a bejárati ajtót, hogy a recepciós elsikoltotta magát. Gyanítom kitörtem az ablakokat is, azonban nem bántam. Megérdemelték a plusz kárt.

Nem utáltam őket, hiszen a szüleim voltak – mégis, valahányszor rájuk gondoltam, keserű düh lepett el. Az ereimben felforrt a vér, ütni-zúzni készen szaladtam végig az utcán, remélve, hogy talán megnyugszom, ha levezetem valahogy a feszültséget. Annak ellenére, hogy sejtettem, Lydia nem lesz otthon, úgy gondoltam, jobb lenne alkoholba fojtanom a bánatomat. Nem pártoltam az ivást, különösen nem társaság nélkül, menekülési útnak viszont egy éjszakáig megfelelt.

Beletúrtam a hajamba, ahogy befordultam a sarkon, megközelítve a zebrát.

Az egész azzal kezdődött, hogy figyelmetlen voltam, mert nem néztem körül.

Egy hangos dudálás szakított ki a merengésemből. Fájdalmasan felkiáltottam, az ütés következtében a fejem betörte a szélvédőt. Az utolsó emlékem az elképesztő lüktetés a fejem tájékán, a hátam alatt a hideg beton, és a vér átható, rozsda szaga…

Na de most tényleg. Minden jó, rózsaszín effekt erre robban egy ilyen bomba.:D Milyen szégyenletes! Ha-ha-ha.