16-17. Fejezet - Szexuális frusztráció.

Sziasztok! Ma van a születésnapom, és ígértem, hogy dupla részt hozok akkor. Szóval itt van, remélem tetszik. Tudom-tudom, emberek, a hajatokat fogjátok tépni, mert az egész egy nagy túlreagált maszlag, de remélem érteni fogjátok, hogy mi miért van! Nagyon szeretlek titeket!
Most pedig, hogy egy ilyen hosszú, dupla fejezettel jöttem, szerintem megérdemlek egy kis tortát!:P
Kösziköszi a kommenteket!
Szeretlek titeket! 

Chealsea szemszöge:

Meg akartam várni, hátha hazaér és elmeséli, mi történt vele a küldetésen, s hogy a kaját – amit neki hagytunk meg – ott találja a mikrójában, azonban olyan jól laktunk a lányokkal, hogy csak a kanapéig jutottam el, hol – a televíziót bekapcsolva – elszundítottam. Nem terveztem, hogy nála alszom, mégis elnyomott az álom.

Lebegtem – félhomályban, tűztengerben. Valaki szólítgatta a nevemet, de ezekből nem értettem semmit. Halk visszhangzások voltak csupán, a nevem eltorzított változatai. Felismertem néhányat a szeretteim arcaiból, akik felbukkantak a ködben. Senkinek sem tudtam megfogni a felém nyújtott kezét. Ez az egész csupán másodpercekig tarthatott, mert utána rögtön felültem a kanapén, s egy kék szempár nézett velem farkasszemet.

- Ne haragudj, hogy felkeltettelek – suttogta alig halhatóan, végigsimítva a hajamon. – Ne aludj a kanapén, beviszlek az ágyba. Majd én alszom itt.

- Megjöttél? – kérdeztem bambám, még mindig kissé kábán. Lassan bólintott, bár nem igazán tűnt szükségesnek megerősíteni. – Ugye minden rendben?

- Majd elmesélem – szólt, s azzal a térdem alá és a hátamhoz nyúlva felemelt. Nem igazán érezhette a súlyomat, pedig nem nevezhettem magam pillekönnyűnek. Úgy vitt be a szobabába, akár egy rongybabát. – Milyen napod volt?

- A lányokkal tartottunk egy „csajos napot” – meséltem, beletemetve az arcomat a nyakába. Belélegeztem a fenséges illatát.– Főztünk, kibeszéltünk titeket és édességet ettünk. Csináltunk neked is enni, ott van a mikródban.

- Tényleg? – Látszólag meglepődött. – Köszönöm.

Lassan kinyitotta – a lábával – az ajtaját és bebocsátást adott a szobájába. Eddig oda még nem settenkedtem be, szóval meglepetést – és persze kíváncsiságot – okozott. A falakat egy sötétebb árnyalatú kékre festették – a pontos színkombinációt természetesen nem tudom –, a függönyök ugyanebben a színben pompáztak. Nem igazán láttam képeket a falon, csupán néhány baseball ereklyét. Úgy tűnt, szereti őket.

Az ágya – egy hatalmas, baldachinos francia – olyan hatalmas méretben töltötte be a szobát, hogy elcsodálkoztam rajta, vajon hány ember férne ebbe bele. Mielőtt még elmerülhettem volna ennek szépségében, Steve lassan felhúzta a takarót és már landoltam is paplan alatt. Ujjai végigcsúsztak az arcomon.

Aztán leesett – valami határozottan nem volt rendben vele. Egyszerűen a szemei mozgásából kivettem, hogy baj van. Ugyanúgy meredtek rám, mint azelőtt – az a különös fény még mindig ott lobogott benne –, de az aggódás sohasem tartozott ebbe bele. Azonnal felültem, és a kezéért kaptam.

- Gyere, és meséld el. – Hogy demonstráljam a kívánságomat, lazán odébb csusszantam. Steve némán ácsorgott, valószínűleg dulakodott önmagával. Tudta, hogy nem akarok titkolózni. – Kérlek.

Lassan ült mellém, ám én közelebb húztam, és eldőlt mellém. A plafont vizslatta, míg én a vállára hajtottam a fejemet. Így feküdhettünk ott egy jó darabig, mire sikerült összefoglalnia a mondandóját.

- Erről nem szabadna beszélnem neked – vallotta be, s rám nézett. – Nem mondhatod el senkinek sem, rendben?

- Rendben.

- Ígérd meg.

- Megígérem – mondtam, s tartottam vele a szemkontaktust. – Ugye nincs semmi baj?

- Nem tudni, Chealsea – vallotta be vonakodva. A téma eléggé megviselhette, legalábbis én elsőre azt vettem ki. – Betörtek a SHIELD adatbázisába. Minden adatot letölthettek, míg észre nem vették a központban a bakit. Smith ügynök azt mondta, fokozottan figyelnünk kell, mert mindenki gyanús lehet. Azt is mondta, előfordulhat, hogy besúgó van nálunk.

- Besúgó?

- Viszont utána arra is rátértünk, vajon miért tenne bárki ilyet. Azt mondja, valami nincs rendben Európában, és már próbálják kinyomozni ennek az okát. Nem olyan egyszerű, mert fogalmuk sincs, mit keressenek. Naponta más országokból küldenek furcsa jelentéseket az ottani kémek. Lengyelország, Franciaország, Magyarország. Thor hamarosan megérkezik, hogy konzultáljunk vele.

- Úgy gondolod, hogy a jelenség nem… a mi világunkhoz tartozik?

- Igazság szerint én nem tudom, mit gondoljak – vallotta be. – Ez nem elég ahhoz, hogy bármit is feltételezzünk. Először is kivizsgálják az ottani eseteket, és utána értesítenek róla. Smith azt is mondta, hogy addig ne is áruljuk el ezt senkinek, nehogy pánikhelyzet alakuljon ki, de sejtem, hogy Tony is elmondta Peppernek és Natasha előtt sem marad ez titok.

Sóhajtottam.

- Akkor miért voltál olyan furcsa? – sóhajtottam. – Nem áll össze.

- Miattad. – Összeráncoltam homlokomat. – Mindenkinek van valakit félteni, és aki fontos neki. Nekem eddig nem volt, szóval most elég nehezen kezelem ezt.

- Aggódsz miattam? – Szemem lassan összeszűkült a felismeréstől. A szívem ezerszeres sebességre kapcsolt, mintha csak áramot futtattak volna végig a testemen. – Vagyis értem.

Steve bólintott, aztán közelebb hajolt, hogy megpuszilhassa a homlokomat.

- Ez kikészít, ugye tudod? – A lényeg ellenére elmosolyodott. Lenéztem az ajkaira. – Még sohasem… még sohasem…

Aztán hirtelen megcsókolt – úgy kapott utánam, ahogy a fuldokló a mentőöv után. Az eddigi csókjainkhoz képest ez sokkal magabiztosabb, hiszen már nem habozott megérinteni. Lehet, hogy túl gyorsnak tűnt a dolog, mégsem akartam leállni. Végigszántottam rövid szőke haján, és a gerincem vonalán végighúzott ujjpercei útjában szikrák kezdtek pattogni, ezzel együtt remegtem is. Engedte, hogy levegyem a felsőjét – biztosan átöltözött a hazaúton – és eldobjam valamerre a szobában. Finoman a hátára raktam az egyik kezemet, érintésem alatt megborzongott. (Ezt felettébb élveztem.) Tisztán éreztem rajta a kétségbeesést és a tudatot, hogy szüksége van rám. És én ott voltam neki… Végig.

Mielőtt még teljesen elvesztettem volna a fejem a testemet körülvevő képzeletbeli lángokban, kissé elhúzódott. Hozzám hasonlóan ő is csak kapkodta a levegőt, nekem feszülő testében érzékeltem a változást, azonban nem szándékoztam zavarba hozni és inkább ignoráltam a témát.

- Aggódtam, hogy ma… ma… egy kicsit megijedtél. Nem tudtam, mire jövök haza. Én… nem akarlak elveszíteni.

- Ez a munkád, Steve – idéztem fel Pepper szavait. Szükségem volt a beszélgetésünkre, hogy fel tudjam fogni, mi vesz körül és végül tényleg igaza lett. Végigcirógattam kissé borostás arcát. – Idővel majd beleszokom. Már nem olyan ijesztő, csak gyere haza egy darabban.

Lenézett az ajkaimra, miközben az övén egy ellenállhatatlan, mégis szerény mosoly vonalazódott ki.

- Együtt menni fog.

- Együtt. – S megpecsételtük ezt egy csókkal.

***

Hajnalok hajnalán felébredtem.

Kellemes meleg ölelt körbe egészen a lábujjhegyeimtől a nyakamig, miközben félig lecsúszott rólam a takaró, s hosszú hajam szétterült a kellemes tapintású lúdtoll párnán. Az agyam nehezebben kapcsolt vissza normál státuszába, ezért is lepődtem meg igen nagyon, amikor valakinek meztelen mellkasa a hátamhoz simult, s levegővétele már-már az arcomat csiklandozta.

Futólag az órára pillantottam, még négy óra felé sem járt az idő. Mielőtt még elaludtunk beállítottam az órámat, hogy felkeltsen, hiszen a megbeszéltek alapján – a csajos parti közepette ugyan a recepciós értesített a kezdés időpontjával kapcsolatban – csupán kilencre kellett beérnem.

Mozgolódtam egy kicsit, mire Steve szorosabban húzott magához és álmában valami olyasmit motyoghatott, hogy „ne”.

Egy elégedett sóhajjal visszaszundikáltam.

***

Hihetetlenül finom illatok csapták meg az orromat. Először azt hittem, álmodtam, de miután kisebb zörgések is kiszűrődtek a konyhából, már szépen lassan kinyitottam a szememet.

Nyújtózkodtam, hogy megérinthessem az alvó szuperhősömet, ám a mellettem lévő hely már üresen tátongott. Már nem is volt olyan kellemes meleg.

Nyöszörögtem.

- Jó reggelt – szólt Steve, s becsukta az ajtót magam mögött. Meglepetten figyeltem, ahogy a tálcával egyensúlyozott, és miután sikerrel járt, finoman a mellettem lévő éjjeli szekrényre rakta. – Ma van az első munkanapod, szóval gondoltam csinálok neked enni.

- Nagyon édes vagy. – A tarkójára csúsztatott kézzel vontam közelebb és csókoltam meg. – Köszönöm szépen.

Elmosolyodott.

- Nincs mit – suttogta. – Pepper idehozatta néhány cuccodat, csak hogy ne kelljen hazarohannod és aludhass egy kicsit.

- Oh, ez kedves. – Megpaskoltam a helyet magam mellett. – Gyere, együnk.

- Csak neked csináltam.

- De annyit, ami egy fél családnak is elég lenne – kuncogtam. – Viszont nagyon finomnak néz ki.

- Fél órát szenvedtem, mire rájöttem hogyan kell bekapcsolni azt a… masinát.

- A pirítóra gondolsz? – Felemeltem az egyik szemöldökömet. Egy olyan nőnek, mint én, aki már beleszületett ebbe a technológiailag fejlett világba elég nehezen sikerült megemészteni ezt a furcsaságot. Steve teljesen elveszett ebben a helyzetben, persze már nagyjából beilleszkedett, de még mindig nem értett meg bizonyos dolgokat. (A telefonnal egész jól bánt már, de a laptop kezelése igen gyenge volt.) – Úgy látom, azért sikerült. Neked is jó reggelt, egyébként.

Finoman a karjaiba vont, és az ölembe tette a tálcát. Gyorsan bekaptam az első falatokat a rántottámból.

- Ez finom – hümmögtem elismerően, valójában egy kicsit meglepetten is. Bevallása szerint nem igazán konyított a főzéshez, az ételt ezúttal viszont fantasztikusnak találtam. A tálcán lévő mennyiségből ítélve hamar kelhetett, hogy nekem elkészíthesse. – Hol… Hol tanultad ezt?

- Jarvis adott pár tanácsot – vonta meg a vállát szerényen, arcán megjelenő piros folttal csak még aranyosabbá tette a gesztust. Tudtam, hogyha tényleg nem találtam volna finomnak, akkor sem érdekelt volna, mert még soha, senki sem hozott nekem reggelit az ágyba. Aztán megláttam a szélén díszelgő virágot és elragadtatottan felpillantottam rá.

- Hoztál nekem rózsát?

- Persze.

Elolvadtam – nem tudtam, miképp csinálta, hiszen engem elég nehezen lehetett elbűvölni, azon napnak kezdetén mégis teljesen levett a lábamról.. (Talán azért, mert gazdag tinédzserként szinte mindent megkaptam, ami lehetséges, csak fogjam be a számat.) A szájába adtam egy falatot a villámon.

- Tényleg nagyon köszönöm – hálálkodtam, arcomat az övének dörzsölve. Piszkált a kis szúrás, de nem érdekelt.

- Mit szólnál, ha ma… elmennénk valahova? – ajánlotta. – Munka után, természetesen. Ha nem leszel nagyon fáradt.

- Benne vagyok – mormoltam, mikor megpusziltam. – Mit tervezel?

- Van egy egész napom kigondolni.

- Ebédszünetben ehetnék együtt – mutattam rá. – Van a közelben az a kínai étterem, akár ki is próbálhatnánk.

Beleszusszantott a hajamba.

- Oké, ez egy jó ötlet. – Az órára pillantott. – Egyébként felkeltettelek?

Csak akkor kellett volna kelnem, döbbentem rá az órára pillantva.

- Nem – tagadtam. – Nem te, hanem a finom illatok. Éhes voltam.

Elnevette magát, én pedig az utolsó falatokat végeztem a tojásból. Végeredményen tökéletesen indult a nap, el sem tudtam képzelni, hogy ez megfordulhatna.

***

Nem volt törülköző. Valószínűleg elfejeltette, ahogy én is.

- Steve! – kiáltottam zavaromban. A sampon belement a szemembe, így foltokon kívül semmit sem láttam és sürgősen meg kellett volna törölnöm a szemeimet. Jajveszékelve igyekeztem kimosni, miközben folyamatosan az ő nevét kántáltam.

- Tessék? – visszhangzott a kérdése, s én végre elmagyarázhattam neki a problémámat. Az ajtó másik felénél ácsoroghatott.

- Belement a sampon a szemembe, és nincs törölköző.

Nem válaszolt – beállhatott nála a sokk, elvégre tudta, be kell jönnie és talán elcsíp pucéran.

- Steve – szóltam kissé feszélyezve. – Kérlek, hozz be egyet, nem látok semmit!

- O-Oké – dadogta. Egy kicsit motoszkált még, mielőtt újra megjelent az ajtóban. – Most bejövök… Izé… Eltakarom a szemem, oké?

- El ne ess! Szerintem egy kicsit vizes a csempe.

Megköszörülte a torkát, aztán lassan bejött. Az elmosódott foltokból azért még kivettem, hogy betartotta az ígéretét és eltakarta a szemét, ám miközben jött, valóban megcsúszott és lehullott a keze, így megkapaszkodva a szekrényben. Gyorsan elfordultam, hogy ne lásson túl sokat – bár őszintén szólva én már elgondolkoztam ezen a pucérság-kimutatás dolgon, vagy hogy is nevezzem –, és a végeredmény egy sűrűn bocsánatkérő Steve Rogers lett.

- Nyugi, csak add ide! – igyekeztem nyugtatni. – Semmi baj!

- Én… Én… Izé… Én nem akartam tiszteletlen lenni…

- Steven Rogers! – szóltam erélyesen, teljesen nevét használva. Végre abbahagyta. – Légy szíves, nyugodj le, nem gáz.

A puha anyag végre a kezemben landolt, s megtörölhettem a szememet. Amint a látásom végre többé-kevésbé javulni kezdett, eltakartam a testemet és rászegeztem a tekintetemet. Mindkét keze a szemét takarta.

- Köszönöm – hebegtem. – Most már idenézhetsz.

- Biztos?

- Steve…

Találkozott a pillantásunk, még mindig vörös volt az arca.

- Semmi baj – nyugtattam meg, megérintve a nyakát. – Amerika Kapitány sikerrel teljesítette a küldetést.

Bőre az enyémmel kontaktban forróbbnak tűnt, a szikrák ezúttal még inkább kínoztak, elektromos áramhoz hasonló pezsgést futattak végig a gerincemen. Megjelent bennem egyfajta pulzálást, és belém férkőzött a gondolat, miszerint mi történne, ha levenném az ingjét. Ez egyszerre tűnt nagyon hívogatónak, másrészt ijesztőnek. Talán az első uralkodhatott el rajtam a legjobban, mert a mellkasán feszülő részbe markoltam, hogy közelebb húzzam magamhoz egy csókra.

Egyáltalán nem ellenkezett, sőt! Még jó, hogy jól beállítottam a törülköző, így nem csúszott le rólam, amikor olyan intenzitással viszonozta a csókot, hogy a falnak préselődtem. Belesóhajtottam a szájába, ami még inkább feltüzelte, és egyik keze felhúzta a jobb combomat a derekához. Már majdnem teljesen elfeledkeztünk egymásban, de valaki kopogott az ajtón.

Ködös íriszei még az enyémbe fúródtak egy hosszú pillanatig, aztán ott hagyott, hogy a várakozóval szót váltson. Majdnem megszédültem a hirtelen áradattól – mit is csináltunk mi az előbb?

Pironkodva a ruhám keresésére indultam.

***

Felöltöztem, befújtam magam, megszárítottam a hajamat és fogat mostam – mindezt olyan gyorsan, mintha puskából lőttek volna ki. Egész végig a szexuális frusztrációnkon járt az eszem, s azon is, milyen érzés lehet vele lenni – a francba!

A nappaliban találtam rá, épp Tonyval beszélgetett valamiről. Indulásra készülve kapkodtam fel a dzsekimet.

- Mennem kell – szóltam, és a történetek ellenére lábujjhegyre álltam és hosszan megcsókoltam. Kezében tartott egy tálcát, és akkor sem engedte el, amikor viszonozta a „látlak később” csókot. Lágy volt és kellemes, mégis túl rövid. Még mindig élénken élhetett benne a „balesetünk”. – Majd hívlak.

- Oké – sóhajtotta. – Vigyázz magadra.

- Te is – kacsintottam. – Neked is szép napot, Tony.

Meghatottságot játszva Tony a mellkasához kapott.

- Észrevettél? Megtisztelsz – vigyorgott jól lakott kisgyerek módjára. Egy szemforgatással kommentáltam a megjegyzését.  – Sok szerencsét, kislány.

- Köszi.

És a lift ajtaja becsukódott mögöttem.

***

17.

Steve szemszöge:

- Oké, mi történt köztetek?

- Nem értem, miről beszél.

- Dehogynem, pontosan érted.

- Semmi – tagadtam a fejemet rázva. Csak nem tálalhattam ki neki a fürdőszobai esetre, elvégre még én magam sem tudtam hova tenni a dolgot. Valahányszor megcsókolt, vagy egy kicsit hiányosabb öltözetben láttam, teljesen elvesztettem a fejemet. (Nem is beszélve arról, hogy amit akkor viselt nem is igazán nevezhettem hiányosnak.) Nem erre neveltek, mégis borzasztóan akartam őt, és azt, hogy neki ez egyenesen tetszett, megőrjített. (Mert minden mozdulata arról árulkodott, ugyanazt szeretné.) Fogalmam sem volt, hogyan tovább, egyenesen próbáltam nem kettesben lenni vele, különben rövidúton olyan helyzetbe sodortam volna magam, ami újfent magyarázkodásba torkolva végződne.

Starkot azonban egyáltalán nem lehetett félrevezetni, felemelt szemöldökkel vizslatott.

- Megdöntötted? – akarta tudni rögtön. – Milyen volt? Jó?

- Nem – emeltem fel a kezemet tagadóan. – Nem döntöttem meg.

- Nagyon úgy tűnt – heherészett magának. – Bár, amilyen feszültek vagytok mind a ketten, talán tényleg nem.

- Semmi köze hozzá – állapítottam meg.

- Azt hittem, barátok vagyunk – drámázott, a szokásos gyerekes modorát adva. Kezdetekben többek között ez is okozta a kezdetleges problémákat közöttünk. Akkoriban tombolt bennem a harag, és ezt ötvöztetve vele természetesen következményekkel járt. Végül, aztán sikerült összekovácsolódnunk és Chealsea jelenléte mindenképpen jó hatással volt rám. Többek között azért sem szerettem, amikor alulértékelte magát. Nekem ő tényleg rengeteget segített. – Vagy várj, nem működik a gépezet?

- A micsoda?

- Tudod, a jég kissé megárthatott a…

Megforgattam a szemem.

- Fogja be!

- Jut eszembe, mi van a kis barátjával? Mármint a hölgy barátjával – utalt Chealsea. Gyakran hívta hölgynek a háta mögött, valószínűleg azért, mert amikor először meséltem róla Peppernek, kihallgatta a beszélgetést. Nehezen esett a keresztnevén hívni, hiszen mindig is magázódtam, így kezdetekben néha így is eltévesztettem. Chealseanek nem igazán szúrt szemet. – Még mindig a képben van a gyerek?

- Barátok – kerültem a témát. Tényleg nem szándékoztam a délelőtt hátra lévő óráiban arra gondolni, vajon még mindig próbálkozik-e az a srác. (Egyértelműen nem azért szerzett neki állást, mert barátként megkedvelte.)

- Persze, az arckifejezésedből is azt látom – gúnyolódott. – Jelöld meg a territóriumod.

- Tessék?

- Tudod te. Kizárt, hogy szükséged van instrukciókra, de tudod… Van egy pontja azon a bizonyos helyen, ami megnyitja az „aranyhidat”. Ha belenyúlsz, megtalálod – somolygott, aztán akár a gyerek, aki jól végezte dolgát, távozott. Ott hagyott engem, a már-már lüktető ágyékommal és a kiverhetetlen képzelgésekkel.

Nehéz napnak indult.

***

Az ebédszünete hamar eljött, épp csak sikerült viszonylag megnyugodnom. Küldött egy üzenetet, amiben azt írta, hogy ott találkozunk, ahol megbeszéltük néhány órája, és a megérkezésemkor már ott várt rám.

- Szia – csókoltam meg gyorsan. – Milyen eddig?

- Szia – suttogta. – Igazság szerint nem rossz. Osborn egész nap nem volt bent, Harry magyarázta el, mit kell csinálnom ma.

- Harry?

Felsóhajtott.

- A fia. Azt mondta, az apja beteg, szóval nem jött be dolgozni. Elég fura, mert amúgy tegnap még tényleg semmi baja nem volt. Persze ez nem az én dolgom, szóval nem kérdeztem meg Harry-t erről. – Az épület felé intett, egy rakoncátlan vörös hajtincs az szemébe lógott. (Ez gyakran megtörtént, de egyáltalán nem zavart.) Gyorsan eltűrtem.  – Szóval, éhes vagy?

- Egy kicsit – ismertem el. Nem akartam neki elmondani, hogy már ettem korábban és csak azért mentem el, hogy láthassam. – Gyere, menjünk be…

Ekkor azonban valaki utánunk kiáltott.

- Szia Cheals! – érkezett mellénk Ethan és minden erőmet belevetettem, hogy visszafojtsam a panaszos sóhajtásomat. Az igazat megvallva semmi kivetnivalót sem találtam a fiúban, csupán a szinte már bálványozó imádata Chealsea iránt kergetett a falra. Önző vagy nem önző, őt csak magamnak akartam. Egy rövid ideig azt hittem elveszítettem őt, és nem szándékoztam újra átélni a kellemetlen élményt. – Hello Steve.

- Szia – futólag megölelték egymást. Elengedte a kezem, hogy megtapogathassa a barátja hátát. Közben én is elmormoltam egy halk „hellót”, ám ezt ügyesen figyelmen kívül hagyta. – Nem számítottam rád. Hát te?

- Gondoltam elviszlek ebédelni az első munkanapodon, de látom már elkéstem. Lecsaptak a kezemről – jegyezte meg miután mélyen a zsebébe csúsztatta a kezét. Figyelmeztetően felemeltem az egyik szemöldökömet, mikor tekintete egy kicsit lejjebb kalandozott a kelleténél.

- Csatlakozhatnál hozzánk – felém fordult segítségért, és hiába akartam nemet mondani neki, rám mosolygott. – Ugye nem bánod?

- Nem akarok megzavarni semmit sem – mosolygott félszegen. A fejemben elszámoltam háromig, mielőtt kierőszakoltam magamból a szavakat, amik ellen még nekem is tiltakozni támadt kedvem.

- Nem zavarsz – szóltam megtörve a csendet. Chealsea barátjának tekintette őt és eszem ágában sem volt belekavarni a kapcsolatukba, annak ellenére sem, hogy legszívesebben átfontam volna a karjaimat Chealsea mellkasánál, nehogy hozzáérjen. Eddig nem igazán találkoztam még a féltékenységgel, akkor azonban majd szétfeszített a méreg. Valószínűleg többet láthattam a szituációban, mint ami ténylegesen volt.

- Már csak fél órám van, szóval siessünk – sürgetett minket Chealsea. Megragadta a kezemet és összefűzte ujjainkat. Kinyitottam neki az ajtót.

Bent alig néhány ember fogyasztotta az ebédjét, viszonylag csend honolt a helyiségben. Tányérok zörgése, poharak kopogása egészen otthonosan zengett. A falak szép citromsárga színben pompáztak, rajtuk sárkányokat ábrázoló mintákkal. A székek, valamint asztalok szépen lecsiszolva és lelakkozva várakoztak a vendégekért. Az egyik pincérnő még kedvesen is ránk mosolygott, s kihúzva a széket Chealseanek, lassan elhelyezkedtünk az egyik ablak melletti részhez.

- Szóval milyen eddig? – akartam tudni Ethan, lélektükreibe visszatért az a csillogás. A homlokom közepén szorosabb lett a ránc, Chealsea viszont elvigyorodott.

- Nyugis! – Megérintette a kézfejét, s végigsimított rajta. Összeszorítottam az álkapcsomat.  – Még egyszer köszönöm, tényleg nagyon sokat segítettél.

- Megérte megcsinálni a háziját, mi? – heherészett. Úgy tettem, mint aki az étlapot nézegeti, holott végig őket vizslattam, ha nem figyeltek. A feszültség végigcikázott rajtam. Ne simogassa más kezét, amikor én is ott vagyok! Semmilyen előjogom nem volt rá, elvégre az elcsattant csókokat és az „incidenst” leszámítva semmit sem fixáltunk le. Fogalmazzunk úgy, hogy így is nehezen beszéltem hozzá. Mégis hogyan kérhettem volna meg, hogy legyen a barátnőm? Csak az enyém. Mindennél jobban akartam ezt, talán attól féltem, nemet mond majd. Hiszen mennyi esélyét láttam arra, hogy nem akad ki és szalad ki az ajtón bármelyik pillanatban? Ez az egész „szuperhős vagyok” titok már eléggé kihúzta nála a gyufát. – Este csinálhatnánk valamit.

Habozott, s már közölni akartam Ethannel, hogy nekünk programunk van, amikor beleegyezően bólintott.

- Rendben – vett egy mély levegőt. – De…

De hát randink volt! Megbeszéltük. A nyakam is megroppant, olyan gyorsan fordítottam el a fejemet, kerülve a bocsánatkérő tekintetét. Nekem ígérte meg elsőnek, és egyszerűen – csak mert ő kérte – félresöpörte az egészet.

Meg sem vártam, hogy folytassa. Szükségem volt egy kis levegőre, majd’ felrobbantam a bennem forrongó érzelmektől. Merőben túlreagáltam, ezzel tisztában voltam, mégsem bírtam zöldágra vergődni. Erskin annak idején azt mondta, mindent felerősített bennem a széruma és csak abban a pillanatban szembesültem ennek igazságával – kétszer olyan erősen tombolt bennem a féltékenység, mint egy átlagos emberben.

Chealsea vakító kék szeme meglepetten, kissé ijedten nézett fel rám.

- Steve?

- Hazamegyek – szóltam röviden. – Már nem vagyok éhes. Később találkozunk.

Hátra sem nézve száguldottam ki az ajtón. Utánam kiabált, és egy rövid időn belül fel is vette velem a lépést.

- Várj már! – kapta el a kezemet. Megálltam. – Nem érted. Teljesen félreértetted az egészet. Én…

- Persze – morogtam, felé sandítva. – Nem értem. Mondhattál volna nemet is arra a randira, ha nem akarsz velem lenni, de nem így kellett volna közölnöd!

- Azt akartam mondani, hogy gyere te is velünk.

- Chealsea.

Elsöpört egy tincset az arcából.

- Tényleg – szorította meg a kezemet. – Sohasem mondanék le veled egy randit. Nem akartalak megbántani, de tartozom Ethannek. Neki köszönhetem az állást és…

- Túlreagáltam – ismertem el rögtön. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam. – Egyszerűen csak… mondtam, hogy még sohasem éreztem ilyesmit. Megőrülök a gondolatba is, hogy másnak is tetszel és én…

Félbeszakított az ajkaival – lassan simított végig a tarkómon, miközben egy röpke puszit nyomott a számra. A frusztrációnk így is megjelent, sokkal melegebbnek éreztem nekipréselődésem során a hátát, valamint a tenyerét is. A vér lüktetett az ereimben, olaj a tűzhöz reakciót váltott ki belőlem. Nem így neveltek, mégis vágytam rá.

- Megbeszéljük később – lehelte. – Este találkozunk.

***

Chealsea szemszöge:

Lemondtam a találkát Ethannel. Barát vagy nem barát, segített vagy sem, mégsem tudtam másra koncentrálni. A munkámat így-ahogy elvégeztem, ám még ezek után is hosszasan kattogott az agyam. Mit érthetett azon, hogy másnak is tetszettem? Vajon Ethanre célzott? Valószínűleg. De ő nem tudhatta, hogy Ethan javasolta, menjek hozzá aznap este. Teljesen káosz, hangosan felsóhajtottam.

Harry az irodában ült, gondolom az utolsó papírokra várt. Az apját helyettesítette, furcsa mód elég jól boldogult, pedig ő is még csak egyetemre járt. Biztosra mondhattam, hogy majd tovább viszi a családi businesst. (Ez persze eszembe jutatta a szüleimet és mentem még inkább letargiába estem.)

- Feszültnek tűnsz – jegyezte meg egykedvűen, s én az asztalára csúsztattam a gondosan kitöltött papírkötetet. – Nehéz nap?

- Eléggé – ismertem el. – Ezzel végeztem is, ugye?

- Menj csak – egyezett bele. – Nagyon ügyes voltál ma. Úgy értem egy kezdőhöz képest.

- Ezt most nem veszem magamra, jó? – viccelődtem. Viszonozta a mosolyomat. – Holnap találkozunk, Harry. További szép napot.

- Neked is.

***

Haza akartam menni, de aztán meggondoltam magam, és a Stark Torony felé vettem az irányt. Jarvis már jól ismert vendégként üdvözölt – annak ellenére, hogy viszonylag csak néhány napja „ismertük meg” egymást – és rögtön ki is nyitotta nekem a lift ajtót. A kellemes dallam sem nyugtatta meg tomboló idegeimet, halántékom lüktetett az idegességtől.

- Szia – mondtam rekedten a kanapén elhelyezkedő Stevenek. Csak nézett rám, nem reagált, én pedig egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. Letettem a táskámat az asztalra, levettem a dzsekimet és felakasztottam. Végigszaladtak ujjaim a hajamon, s végül kieresztettem a mondanivalómat. A kitörése óta fogalmazódott bennem. – Nézd, ebből elegem van. Ez az egész köztünk…

- Tessék?

- Már megint nem hagyod, hogy befejezzem – csattantam fel. Felállt és megközelített. Megütöttem a vállát. – Sohasem hagyod, hogy befejezzem!

- Te vagy az, aki folyamatosan befejezi a mondataimat!

- Ez más!

- Ugyan miért lenne más?

Mérgesen szusszantottam.

- Egyáltalán elárulnád, mégis miért kaptál hirtelen féltékenységi rohamot ma? – akartam tudni élesen. – Nem emlékszem, hogy bármilyen okot is adtam volna rá!

- Persze! Csak simogatod őt és bájosan mosolyogsz! – Összeráncolódott az orra. – Mert ez nem elég!

- Nevetséges vagy! – nevettem feszülten. – Soha nem adtam még egy szemernyi indokot sem, hogy megkérdőjelezz engem!

- Nem kérdőjeleztelek meg!

- Meghazudtolod saját magad! – Ráztam meg a fejemet. – Most komolyan Steve! Mondtam én egy nyomorult szót is Sharonra? Mondtam?

- Nem. De az teljesen más volt!

- Egyáltalán nem.– Megböktem a mellkasát. – Koslatott utánad, akár egy kölyökkutya! Még a munkahelyemről is kirúgatott, csak mert betegesen vágyott rád!

- Ezt már megbeszéltük. Peggy miatt csinálta!

- Mi bajod van Ethannel? Egy rossz szót nem mondott rád! – Összeszűkítettem a szememet. – Mindvégig kedves volt hozzád, pedig úgy néztél rá, mint aki felnyársalná!

- És ő hogy nézett rád, hm? – szegezte nekem a kérdést, és még közelebb lépett. Megfogta az alkaromat. – Úgy, mint egy barátra, mi? Csak azért szerzett neked egy ilyen állást, mert olyan nagyon barátok vagytok, nem? Mert véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy teljesen mást akar, nem?

- Nem értem, miről beszélsz.

- Hát persze, hogy nem érted! – Erősebben szorított.

- Butaságokat beszélsz.

- Maga beszél butaságokat! – Nagyon feldühödhetett, mert lemagázott. – Teljesen vak vagy!

- Te vagy a vak! Képzelődsz!

- Ó, igen?

- Igen! – erősködtem elfúló hangon. Egyre halkabb lettem és ő magához rántott. – Igen…

Nem tudom, melyikünk kapott a másik után, de a következő pillanatban éhesen csaptunk le egymás ajkaira. Belemarkolta a hajába szorítottam magamhoz, míg ő a combomba csípett és a következő pillanatban már az ágyékának préselődtem. Mindkettőnk vágyakozva nyögött bele a csatába. Nyelvünk édes játékba kezdett, forróan és szenvedélyesen. Így még sohasem csókolt – és én sem tettem.

Őrjítően lassú tempóban araszoltunk el a szobájáig, meg nem törve az összekapcsolódásunkat. Legérzékenyebb pontom lüktetni kezdett válaszul, s nagy nehezen sikerült leszednem az ingjét. A gombok szerte-szét gurultak a padlón, a legkevésbé sem érdekeltek minket. Óvatosan fektetett végig az ágyon, és felém hajolt.

- Nem szeretnék elkapkodni semmit – lehelte a nyakam bőrébe, csókokat végigszórva. Lehunytam a szememet, alig bírtam nem mocorogni az izgatottságtól.

- Nem kell ma csinálnunk – nyugtattam meg.

- Én csak…

Mélyen a lélektükreibe meredtem, végigcirógatva borostás arcát.

- Mutatok valamit.

- Micsodát?

- Tudod, nem feltétlenül kell szexelni…

- …szeretkezni.

- Szóval nem feltétlenül kell szeretkezni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat – világosítottam fel óvatosan. Nyilvánvalóan akkoriban még nem beszéltek olyan nyíltan erről, mint az én generációmban.

- Hogy csináljuk?

- Felfedezzük egymást – biztattam, végighúzva ujjaimat immáron meztelen mellkasán. Minden mérgem elpárolgott, hirtelen rájöttem, a szexuális feszültség mennyire megmérgezett mindkettőnket. Szegénykémet nagyon lehordtam, pedig tényleg nem értett hozzá. – Ne félj megérinteni, oké? Semmi sem tiltott.

- I-Igen?

- Mindent, amit szeretnél – csatoltam ki a melltartómat. – Oké?

Belesuttogta a fülembe:

- Oké.

Lehúzta a nadrágomat, a zoknimnál egy kicsit bíbelődött, de végül sikerrel járt. Egy elégedett nyögéssel díjaztam a lila selyemingem távozását és a mellem fölé hintett apró csókokat. Felemeltem a kezemet, és immáron eltávolított melltartómat valahova eldobta.

- Biztos vagy benne?

- Nyugi Steve – csitítottam. – Mindent lehet.

Csigatempóban találta meg a fedetlen felsőtestem, s miután kiméregette magát, végighúzta orrát a melleim között, aztán lassacskán a szájába vette az egyik bimbómat. A szám lassan kinyitódott – a torkomon akadt a szó, egy hang sem távozott.

Bal keze megpihent a másik domborulatomon, lassan masszírozta azt, míg természetesen a becézgetést sem szüneteltette. Arca édes vörös árnyalatot öltött, azonban nem hagyta abba. Érezte, hogy tetszik.

Már csak bugyi – és egy kínos zokni – választott el a teljes feltárulkozástól, míg ő ugyanúgy alsógatyában feküdt rajtam. Én is tenni akartam valamit, így mikor egy kicsit lejjebb csúsztam, lassan megérintettem a dudorodó pontját.
Összerezzent.

- Semmi baj – lihegtem. – Semmi baj.

- Nem… Ez… jó.

- Tudom – kuncogtam. Jobb keze hirtelen megcsusszant, és a hasam alatti részt kezdte el simítani. Elérte a bugyim szélét, és legnagyobb meglepetésemre megszerezte a bátorságot, hogy bearaszolt alá.

Megérintette nőiességemet – ezúttal én borzongtam meg, és a hirtelen levegőváltozástól nem bírtam megtölteni a tüdőmet friss oxigénnel. A perzselés égette a torkomat, fuldoklóként vergődtem. Mintha más irányította volna a testemet, az ajkaim önmaguktól mozogtak. És akkor megtalálta azt a pontot, s körökben vette el lassan az eszemet. Hol a hajamba markoltam, hol pedig a fogamat teszteltem a nyelvemen.

Az eufórikus sokkban már én sem várakoztam, finoman a boxerjába temettem el ujjaimat és a tenyerembe simult. Az ő ritmusával működtettem az én műveletemet, a látásom lassan elhomályosult és a lábaim remegtek. Szája lassan elvált a melleimtől, és a sötétségben az enyémet kereste. Csak a holdfény világította be a szobát, csend honolt, kivéve az élvezetünk leplezetlen hangjait és a hihetetlen forróságot…

A feszültség elmúlt.