19. Fejezet - Est.

Ismét vont egy kisebbet a ceruzájával, gondosan mozgatva kezét, olyan játszi könnyedséggel, mintha hattyúk játszanának a tükörsima víz felszínén. Igyekeztem visszavenni az előző pozíciómat, hogy segítsem munkáját.

Őszintén szólva ne várjatok túl sokat ettől a fejezettől. Elcsesztem. Bocsi.

- Had nézzem – kérleltem harmadszorra, kezemet lassan felé nyújtva, de Steve minduntalan megrázta a fejét. Kétkedő, kissé talán piszkálódó tekintettel emeltem fel a szemöldökömet, miközben a fenekem alatt megigazítottam a ficánkolódásom miatt felgyűrődött pokrócot. – Már fél órája csinálod.

- Az a fél óra inkább negyed – derült fel a türelmetlenségemet, és ezúttal lágyabban kezdett simítani a papíron. Hihetetlenül kék szemei találkoztak az enyémmel, és egy féloldalas mosollyal megrázta a fejét. – Nem megy ilyen gyorsan. Különben se mozogj!

Néhány órával azelőtt döntöttük el, hogy lemegyünk a parkba, s mivel rajongtam a rajzaiért, megkértem, készítsem nekem valamit. Persze utána addig győzködött, míg modellt nem álltam neki. (Arra hivatkozott, hogy nem talált nálam szebb és megihletőbb mintát, de valahányszor elcsíptem őt rám merevedni, tudtam, részben a leplezetlen bámulás lehetősége is nyomott a lantba.) Belementem, hiszen tartoztam neki. Reggel ugyanis igent mondott a kedvenc mesém nézésére. (Annyira azért nem járt olyan rosszul, mert szorosan összebújva tettük.) Néha-néha még el is kaptam a lehető leghalkabban heherészni a második Madagaszkár pingvinjei epizódnál. Mesésen indult a nap, ezért úgy döntöttük, a hátralévő részében is csak egymással foglalkozunk. Ám, miután még délelőtt megszólalt Steve telefonja, közölte, hogy estefelé át kell mennünk a Bosszúállók toronyba, mert Tony indítványozta a – ahogy ő hívja – „Bosszúállók dvd-estet”. Röviden elmagyarázta, hogy ez abból áll, hogy közösen – sok veszekedés után – kiválasztanak egy-két filmet és megnézik őket tömérdeknyi sör, kóla és pattogatott kukorica társaságában. Aztán – ha a civakodásból nem származik sértődés -, mesélnek egymásnak különféle történeteket a gyerekkorukból, az életükről az invázió előtt – Steve azt mondta, hogy nagyon érdekeltek a háború kapcsán, még ha Tony az apja miatt gyakran húzza is a száját – vagy bármiről, ami épp aktuális. Meglepett, hogy Tony engem is elhívott, nem tartoztam a csapatukba, de nem utasítottam el az ajánlatot. Jól esett, és láttam, Steve mennyire felvidult, hogy nem kell nélkülem aludnia este.

Halványan beszívtam a finoman levegőt, élvezve, ahogy a napsütés átjárja a pólusaimat. Kellemesen megborzongtam, hümmögve egy dalt, amit egy közelben lévő autórádióból szólhatott. A Central Parkban piknikeztünk, közel a tóhoz. Készítettem magunknak enni néhány szendvicset, pakoltam inni és szereztünk egy pokrócot. Szerencsénkre kimondottam napos időt fogtunk ki. Gondtalanul vehette elő a füzetét, és még az édesanyjától kapott ceruzakészletét. (Elmesélte, Mrs. Rogers majdnem félhavi fizetését rááldozta rájuk, nagy becsben tartva fia tehetségét. Megértettem, és azt kívántam, bárcsak ismerhettem volna őt. Steve azt mondta, meghalt TBCben.)

Épp eltűrtem egy tincset az arcomból, amikor leintett és megfagytam a mozdulatomban. Elmagyarázta, mennyire szereti ezt megörökíteni. (Továbbá sem szándékozott megmutatni nekem a füzetét, amire a szememet forgattam és elhatároztam, elcsenem tőle.) Így hát, hagytam.

- Egyszer lerajzolhatnál, mondjuk egy nyaklánccal. – Ugrott be rögtön Lydia egyik kedvenc filmjének egyik legjobb jelenete. Pajkos mosoly terült szét az arcomon, tudva, miképpen fog reagálni. Elég jól kiismertem az együtt töltött majdnem három hónap alatt.

Nem nézett rám, elmélyültnek tűnt.

- Nyaklánccal?

Itt volt az ideje, hogy kizökkentsem egy kicsit.

- Igen – susogtam, aztán mellékesen hozzátettem. – Semmi mással, csak egy nyaklánccal.

Megfagyott, aztán ádámcsutkája egy kicsit megugrott és hatalmasat nyelt. A keze megállt a mozdulatban, lassan és kissé ködösen pillantott fel rám. Tekintete kifürkészhetetlenül keresett valamit az enyémbe. Neki valószínűleg vagy nem lett volna annyi akaratereje, hogy visszafogja magát – ami nagyon hízelgő ténynek bizonyult -, vagy pedig vörösre pirulva, remegő kezekkel hajtotta volna végre a feladatot. Felkuncogtam a gondolaton, meg a kifejezésen, ami szétterült rajta.

- Látnád az arcodat! – vihogtam a hasamat fogva. Emlékeztem, hogy nem szabadna elmozdulnom a helyemről, mégis megtettem. Az ingénél fogva egy csókot csentem tőle, édeset, olyan igazit. – Persze azért, ha a művész urat érdekelné az ötlet, én benne lennék.

Nem szólt semmit, bár nyilvánvalóan elképzelte a dolgot, mert fészkelődni kezdett. Nem folytattam az kacérkodást, pedig akadt egy-két megjegyzés a nyelvem élén. Beharaptam az alsó ajkamat, várva, hátha mond valamit.

- Mindjárt kész – kerülte a témát. Nem erőltettem vissza a témát, hiszen még mindig égett a füle. – Csak… egy… két… igazítás.

Finoman bólintottam. 

Megszemléltem, milyen művészi pontossággal dolgozott, minden mozdulat lágy, kecses. A két szemöldöke között halovány vonalacska feszült meg, lassan kinyitódott száján keresztül lassacskán, mellkasának mozgásával ütemesen áradt ki a levegő. Megbabonázottságommal gyorsan repült az idő, mire észbe kaptam már sűrű szempillái alól engem lesett, és közben magyarázott valamit. Kótyagosan pislogtam.

- Tessék?

- Kész van – ismételte. – M-megnézed?

- Hát persze – csusszantam azonnal mellé. Jobb tenyerével eltakarta.

- Nem lett olyan jó – kételkedett. – Firka.

- Had nézzem, majd én eldöntöm. -  Megfogtam a kezét, lefeszítettem a papírról és betöltöttem a kis lyukakat az ujjai között. Teljesen, totálisan, megdöbbenten bámultam az alkotását. A csodálkozástól zakatolni kezdett a szívem. – Steve…

- Látod, nem lett jó.

- Ez… meseszép – dadogtam megsemmisülten. A lány a képen szemernyit sem hasonlított a valós személyre. Olyan angyalian, hihetetlenül csodálatosan festett. A vörös haja, amely kecsesen, szinte már-már légiesen omlott hófehér vállára, az árnyalatban teljesen megegyező szemek, melyek színe a havazás utáni kékesszürke… és a bájos alakja, és a titokzatos mosoly. Porcelánbaba szerű. Minden dobbanás egy újabb bámulatos részletet láthattam meg. Steve lelkét, rajtam keresztül. – Steve.

Átölelte a derekamat, és a mellkasának dőltem.

- Még anyukám tanított meg – mesélte mélyen, cirógatva az oldalamat. – Amikor volt rá ideje. Szinte egész nap dolgozott, én pedig a legjobb barátommal, Buckyval és az ő édesanyjával töltöttem el a szabadidőmet, míg be nem indult az iskola a szünetben és a délutánokon. Nem kezdtük sokkal, csupán formák. Millió színes kör, kockák, téglalapok és háromszögek… aztán vonalak. Házak.

Elhallgatott. Megpusziltam az arcát.

- Mesélj még – kérleltem csendesen. – Kérlek.

- Kezdetekben ez volt az egyetlen dolog, ami igazán összehozott bennünket. – Az orrát a hajamba temette. – Apa halálát nagyon nehezen viselte, annyi év után is. Egy kicsit félt tőlem. Nem akart elveszíteni. És aztán egyszer… leültünk kettesben. Az egyetlen asztalunkhoz, a félhomályban. Segített, és közben dalokat énekelt. Mesélt apáról, nagyon sok mindent, és mivel ír emigránsok voltak, Írországról is. Tőle tanultam meg mindent, és a készletet is tőle kaptam. Mivel szegények voltunk, anya évekig spórolt rá, mert néha elkapott, amint a kirakatban nézegettem. A hely, ahol árulták az egyik leghíresebb hely volt akkoriban. Jártam arra a múltkor, de sajnos már bezárták. És tudod… sohasem kaptam még ennél szebb ajándékot, egy kivétellel. Ez is egy jele volt annak, hogy hisz bennem.

- Persze, hogy hitt benned – suttogtam, tökéletesen a lába közé befészkelni magamat. Lassan elért minket a forró égitest sugarai is, ötvözve a hatalmas tölgyfa árnyékával. – És még mindig hisz benned. Akárhol is vagy, ő vigyáz rád. Veled marad, mert a köteléketeket sohasem szakíthatja meg a halál. Az ilyesfajta anyai kapocs annál erősebb.

- Egy csodálatos nő volt.

- Tudom – erősítettem meg, lehunyva a szememet. Ki akartam mondani.  – Mondják, hogy csak egy olyan férfi kezelheti hercegnőként a barátnőjét, aki egy királynő karjaiban nevelkedett.

Azonnal cselekedett – időm sem akadt reagálni, máris kezébe vette az arcomat és hevesen megcsókolt. Nyelve feltérképezte a sajátomat, s beletemette hosszú ujjat a hajzuhatagomba. 

Arcom vörösre pirult az oxigénhiány miatt, a tűz lassú hullámokban perzselt fel. Mint mindig.

- Nem mertem megkérdezni – susogta miután szétváltunk. – Már régóta őrlődött bennem a dolog, de túlságosan féltem, hogy túl gyors ez neked.

A homlokát az enyémnek döntöttem. Annyi ideje akartam már ezt, úgy vágytam rá! Egyre inkább nőt bennem az eszement birtoklási vágy iránta, szebben nem bírtam kifejezni, mint az előző este.

- Szeretnék a barátnőd lenni – lihegtem önfeledten, egy ragyogó harminckét fogas vigyorral.

Megpuszilta a kézfejemet.

- Megtiszteltetés lenne, Miss Roth.

***

Steve biztosított róla, hogy ez az est nem túl nagydolog, felesleges lenne kiöltöznöm. (Kizárólag ő nevezte ezt „kiöltözésnek”, pedig semmi olyan szerkót nem néztem ki.) Én mégsem állhattam meg, hogy ne vasaljam ki a hajamat és vegyem fel az egyik kedvenc pólómat. (Még Stevetől kaptam, a kedvenc bandám volt rajta, a Breaking Benjamin. Nem igazán szerette a zenéjüket.) Felkentem egy kicsit a kedvenc – a rajta lévő felirattal megegyező vörös színű – rúzsomból. Ezzel elértem a kellő hatást, mert minden második mondatának közepén elkalandozott a tekintete. A női önérzetem kitűnően bűvölte az ebből keletkező feszültsége és az, mennyire próbálta kerülni a kontaktusunkat.

Este hatkor érkeztünk meg a toronyba, Steve udvariasan levette a dzsekimet és felakasztotta. A többiek már ott vártak, s három hatalmas sor dvd kötegen veszekedtek. Tony valamit magyarázott a Gyűrűk Uráról, míg egy másik férfi – akit eddig csak az űrlény-támadásos híradásokat láttam – maga előtt legyezett egy háborús filmet. Ahogy megvillant a fényben, „A BUKÁS – Hitler utolsó napjai” című logó rajzolódott ki rajta. Steve megköszörülte a torkát, mire szinte egyszerre fordultak felénk.

Bobbi és Pepper szinte egyszerre mosolyodtak el, Stark is pajkos ábrázatot öltött. Egy szemüveges férfi érdeklődéssel vegyes félénkséggel méregetett. Egy vörös hajú nő – aki valószínűleg Natasha lehetett – megemelte a szemöldökét, míg az előbb említett férfi – láttam őt a helikopterben, Steve Clintnek hívta – rezzenéstelenné vált.

Steve megköszörülte a torkát.

- Figyeljetek – szólt végül. – Tudom, hogy a legtöbben már találkoztatok vele, de ő a barátnőm, Chealsea Roth.

Jól megnyomta a „barátnőm” szót. Majdnem elnevettem magamat zavaromban, mindketten paradicsom vörösek lettünk.

Először a szemüveges férfi állt fel.

- Bruce Banner vagyok, nagyon örvendek – röviden kezet fogtunk, végig távolságtartó és szerényen viselkedett. Beugrott, honnan ismerős a neve, és felcsillantak a szemeim.

- Én is örvendek, Dr. Banner. Nemrég olvastam az antielektronok ütközéséről írt munkáját – meséltem a lehető leglelkesebben. Nem rajongtam az ilyesmikért, sőt, a hátam közepére sem kívántam, de Bruce munkája tényleg érthetően, zseniálisan taglalta a tudnivalót. Még egy olyan laikus, mint én is áhítattal olvastam a sorait.

Meglepetten pislogott, hol Stevere – aki bólintott -, hol rám. Tony valamiért röhögött a helyén.

- Valóban?

- Persze. Hihetetlen munka, írtam belőle egy húsz oldalas kifejtést az előző szemeszterben.

- Szívesen elolvasnám.

- Majd… beküldöm. – A hajammal babráltam, miközben Steve mutatóujja lassú köröket lejtett a derekamnál.

Natasha biccentett.

- Natasha vagyok – mutatkozott be tömören.

- Szia. – Lassan elmosolyodtam. – Te vagy a Fekete Özvegy, ugye?

- Személyesen – biccentett. – Hallottam már rólad.

- Öhm… remélem csak jót.

- Egy hisztérikát vártam. – Egy kicsit lefagytam, nem tudva, mit válaszoljak. Steve megfeszült mögöttem, mire megragadtam a kezét, és megszorítottam. – Úgy tűnik, megjött.

- Nem is tudom – motyogtam az orrom alatt. – Talán szemüvegre lenne szükséged. Tudok ajánlani egy jót.

Azt vártam, hogy valami bunkót replikázik, és nem leszünk jóban, ennek ellenére mégis elégedetten visszasüppedt a fotelba.

- Felírhatnád – tanácsolta, és az ajkai felfelé görbültek. – Üdv itt.

- Köszi.

- Clint vagyok – folytatta a férfi, aki még mindig a Hitleres film borítóját nézegette. Bobbi a szeme sarkából nézett a volt férjére. Egy kisebb gombóc formálódott a torkomban.

- Szia Clint.

Földrengésszerű – oké, túloztam – robajjal a közös nappaliba robogott egy hegyomlásméretű férfi, hatalmas szőke haja irigylésre méltóan hosszú.

- Biztosan maga Lady Roth, Midgardból. – Óvatosan hatalmas tenyerébe vette az én aprócska kezemet, és megcsókolta a kézfejemet. – Nagyon örülök, hogy találkozhatunk. Varázsdobozt nézünk.

Tony megforgatta a szemét.

- Hasonlóan…

Steve ráncolta az orrát.

- Most, hogy túlestünk az unalmas csevegésen – szakított minket félbe Tony harsányan, - eldönthetnénk végre, melyik filmet nézzük. Ti mit gondoltok, fiatalok?

Végigcirógattam Steve arcát, aki átható tekintettel vizsgált engem.

- Gondolom, nem kell megkérdeznem, melyiket szeretnéd? – susogtam csak neki halhatóan. Aztán a társasághoz intéztem a szavaimat. – A Hitleresre szavazunk.

Tony felnyögött, Clint pedig a vállába bokszolt.

- Nem fair – nyafogta. Rám mutatott. – Tőled többet vártam, vöröske. Pedig mennyire bíztam benned!

- Nehogy elsírd magad – veregettem meg a vállát, a lányokat megnevetetve. – Idehozzam neked a macis takaródat? Meleg tejcit?

- Amikor megláttam, hogy Breaking Benjamint hallgat, már tudtam, hogy veszélyes – heherészett Bobbi.

- Breaking Benjamin? – Thor szemöldökei között megjelent egy értetlenkedő ránc. – Ez valami midgardi varázs zenedoboz? Mint amit tegnap láttunk?

- Először is, hányszor kellene még elmondanom, hogy az nem varázs zenedoboz, hanem rádió, hogy megértsd? – kezdte a kioktatást Tony. – Breaking Benjamin egy banda.

- Banda? Nem értem, bádogember, kifejtenéd?

A milliárdos a homlokára csapott.

- Nem bádogember, Vasember!

- Egyre megy.

Felnevettem.

- Szerintem kezdjük el nézni azt a filmet, mielőtt még komolyan összevesztek – indítványoztam, nem kihagyva a megkönnyebbült pillantást, amit Pepper küldött nekem a barátja háta mögöttről.

- Körülbelül nyolcvanszor ütöttem ki Hitlert – suttogta a fülembe Steve mézédes hangon. Lágyan megremegtem, és tudtam, az éjszakánk nem fog eseménytelenül zajlani, ha tovább folytatja ezt.

Thor, Tony és Pepper elhelyezkedtek a hatalmas kanapén, Natasha az egyik fotelban terpeszkedett, lábánál Clinttel. Bruce és Bobbi a másik két ülőalkalmatosságot foglalták el, így nekem és Stevenek maradt az utolsó darab, kettőnknek. Lassan az ölébe ültem, vállára hajtva a fejemet.

Steve érdeklődve leste a filmet, néha-néha felhorkantott valamin. Az én egyik kezem – véletlenül vagy sem – de bekandikált a pólója alá. Egyszer-kétszer csókot váltottunk, de lényegében normális körülmények között néztük végig a filmet, amely végül Hitler halálával ért véget.

- Hát ez kolosszális volt – röhögött Tony. – Jobb volt megélni, nem igaz, Kapitány?

Steve álla megfeszült. Dühösen, felborzol farkú kismacska módjára szisszentem fel.

- Pofa be!

Védekezően felmutatta a tenyereit.

- Bocsi.

- Szóval, most mit csinálunk? – akarta tudni Bobbi.

Tony ötletekért cserébe billentette oldalra a fejét.

- Ki mit ajánl? - Néhány perc néma csend telt el. – Micsoda ötletbörze!

Az ajkamba haraptam.

- Mi lenne, ha… mondjuk, játszanánk Én még sosem-et?

- Utoljára az egyetemen játszottam ilyet – mondta Pepper.

Tony érdeklődve szívta be a levegőt.

- Te játszottál ilyet?

- Sok mindent nem tudsz még rólam.

- Oké, én benne vagyok – tapsolt Tony. – Többiek?

- Ha elmagyarázod a szabályokat – adta be a derekát Steve.

Natasha megvonta a vállát. Clint nem mondott semmit, Bruce pedig tanácstalannak tűnt. Thor szerintem igenlően rázta a fejét, bár kételkedtem benne, hogy valóban komolyan gondolja.

- Nagyon egyszerű. Ez egy ivós játék, de lehet kólával is játszani. Körbeülünk, és sorban mindenki mond egy mondatot, amit még sohasem csinált. Mindenki feltart öt ujjat, a másik kezében pedig valamilyen alkohol van. Ha rá nem igaz, amit az adott játékos mond, akkor letesz egy ujjat, és iszik egy kortyot. Amikor egy embernek már nincs fent ujja, kiesett a játékból.

Bobbi elvigyorodott.

- Oké, dobjátok ide a sört!

Lassan megformáltunk egy kört. Steve – sörrel - az egyik oldalamon, Tony – sörrel - pedig a másikon, mellette Pepper – kólával - ült, aztán Clint – sörrel -, Natasha – sörrel -, Bruce – kólával -, Thor – sörrel -, és végül Bobbi – sörrel - a barátom mellett. (Steve megcsóválta a fejét a kezemben lévő sör láttán, de nem mondta, hogy ne tegyem.)

- Ki kezdi?

- Ó, én! – Bobbi felemelte a kezét. – Szóval… Én még sohasem rúgtam be.

Thor és Natasha kivételével mindenki lehajtott egy ujjat és ivott egy kortyot. Thor következett.

- Ne kímélj, Pikachu.

- Én még sohasem harcoltam.

Rajtam kívül mindenki letett egy ujjat és ivott egyet.

Bruce volt a soros.

- Én még sohasem beszéltem idegen nyelven.

Steve és Thor voltak az egyetlenek, akik nem kortyoltak. Én például folyékonyan beszéltem franciául.

Natasha jött.

- Én még sohasem úsztam pucéran.

Tony és Pepper ittak, az utóbbi nagyon elpirult.

Clint vállat vont.

- Én még sohasem ébredtem képszakadással.

Thor volt az egyetlen, aki nem mozdult.

Pepper az ujjai köré csavart egy rakoncátlan tincset.

- Én még sohasem szexeltem nyilvános helyen.

Legnagyobb meglepetésemre csak Bruce, Steve és én maradtunk egy helyben.

Tony következett. Visszatartottam a kellemetlen sóhajomat.

- Én még sohasem elégítettem ki senkit.

Mindenki ivott. Tony röhögve böködött felénk.

Mondanom sem kell, az este további része harsány nevetésekkel és piszkálódásokkal zárult. Életem egyik legjobb estéje volt.