20. Fejezet - A lelki társ.

Itt van, ejnye. ;)

Egy erős kéz gyengéd rázására ébredtem, és egy édes hangra, ami a nevemet skandálta egy gyönyörű szimfóniában, amely még vegyült az álmomban megjelenő furcsa visszhanggal. Összerezzentem, és kétségbeesetten próbáltam menedéket találni. A fekete és a vörös árnyalata elvakított, még akkor is attól káprázott a szemem, amikor sikkantva helyezkedtem ülő pozícióba. Steve karjai gyorsan átfonták a testemet, csitító suttogásban tört ki. Egy kis idő után végre sikerült kivennem, mit szeretne tőlem, és engedtem, hogy közel húzzon magához. A mellkasába temettem az arcomat, belélegezve bőrének mesés illatát. Reszkethettem, mert dörzsölni kezdte az oldalamat és szabad kezével a lehullott takarót is felvette a földről, hogy újra rám teríthesse. Nedves hajamat eltűrte az oda nem illő helyéről, s ezután egy finom puszit nyomott a homlokomra.

- Semmi baj – bíztatott kedvesen, forró lehelete a hajamat súrolta. Ringatott, akár a kisbabát szokás. – Csak egy rossz álom volt.

- Ne haragudj – kértem rögtön bocsánatot. Megzavarhattam az ő éjszakáját is, pedig neki aztán nagyobb szüksége volt az erőre. – Nem akartalak felébreszteni.

- Nem a te hibád, ez csak egy álom volt – nyugtatott meg gyorsan, lábát összekulcsolva az enyémmel. – Szeretnél mesélni róla?

- N-Nem.

- Rendben – hagyta rám. – De ugye tudod, hogy a te problémád az enyém is? Te és én… Mindig.

Felnéztem rá, könnyes szemeim fátyolától alig láttam a kifejezését. Letörölte a lehulló sós cseppet, és ajkait puhatolózóan az enyémhez érintette. A gyomrom azonnal összezsugorodott, alig kaptam levegőt a hirtelen vágyhullámtól. Folyadékszerűen terjedt szét az egész testemben, a fejem búbjától a lábujjhegyemig lángcsóvák borítottak el. Végigsöpörtem a rövidke szőke haján, kicsit belemarkolva, hogy ösztönözzem. Az ingjével borított mellbimbóim megkeményedtek – szinte már fullasztóan kívántam őt.

Ő is ugyanannyira akarta, mint én – ennek kellő bizonyítékaként szolgált a nekem préselődő keménysége –, mégsem tette meg azt a bizonyos lépést. Helyette lihegve elhúzódott, és csak fürkészte az arcomat. Mindig távolodott, saját magát is kínozva, és mivel önzőségem nem ismert határokat a birtoklásvágyammal kapcsolatban, nem engedtem neki. Újra magamhoz vontam, tarkóját lazán masszírozva.

- Ne csináld ezt – kérlelt elfúló hangon, egyszerre keresve a közelségem és próbálkozva távol maradni tőlem. A két szemöldöke között megjelent egy elegáns ránc, s a nyál összegyűlt a számban. Annak ellenére, hogy tiltakozott, ő maga egyáltalán nem tűnt olyan ellenállónak. Sőt, ahogy a nyelvemet finoman végighúztam alsó ajkán, egy olyan hangos sóhajt hallatott, ami elektromos áramként végigperzselte a gerincemet. A kettőnk közötti mérhetetlen frusztráció ismét összeszorította a gyomromat. Csillagokat láttam, lávatenger alakult ki körülöttem, s a föld mozgott alattam.

Nem tudom, melyikünk mozdult meg előbb, de lassan a hátamra feküdtem, Steve pedig a lábaim közé. Átkulcsoltam őket a dereka körül, megtalálva a lehető legtökéletesebb pozíciót. Kapkodtam a levegőt, a tüdőm már fájt – viszonylag nehezebben bírtam a terhelést a baleset óta, de büszkén tartottam magam -, a hirtelen megerőltetéstől. A szívem egy kalitkába zárt kismadáréhoz hasonló ütemre kapcsolt, először csak elmosódott a világ, majd teljesen megszűnt létezni.

- Ezt nem kellene még – figyelmeztetett elcsuklóan.

- Tudom – markoltam a hátába. Elmélyedtünk egymásban, teljesen.

Ő volt az, aki végül hosszú percekkel később megmozdult és a hátára hullott mellettem.

- Szeretném, ha különleges lenne – szólt, és levegőbe emelte a jobb kezünket, hogy látványosan összefűzze őket. – A lehető legkülönlegesebb, és ha most megtennénk… Úgy értem, az is csodálatos lenne, ne értsd félre…

- Tudom – mondtam nyugodtan, noha kissé csalódott voltam. Nyakába temettem az arcomat, egy bátorító puszit hintve a felületre. – Komolyan gondoltad, amit mondtál? Te és én, mindig?

- Mindig – ígérte.

Teljesen elhittem neki. Mert ő és én egyek voltunk - lelki társak.

***

- Chealsea néni? – kérdezte az unokaöcsém, miközben bekötöttem a cipőfűzőjét. Nagyobbik bátyámnak megígértem, hogy vigyázok egy kicsit Mattre, amíg Sarah haza nem ér a munkából. Csütörtök délután négy felé járhatott, és én ráértem, mert Osborn közölte, hogy síelni megy a fiával körülbelül két hétre, ebből adódóan nem kellett dolgozni mennem csak kétszer egy héten.

- Tessék?

- Lesznek az állatkertben oroszlánok is?

Lágyan, már-már anyai szeretettel mosolyogtam a kisfiúra, megigazítva a kabátját is és lassan összekócolva a már így is szanaszét álló frizkóját.

- Valószínűleg – válaszoltam, aztán legnagyobb meglepetésére megcsiklandoztam a hasát. Hangosan, örömtelien nevetett. – És akkor felfalnak téged! Mind-mind, mert imádják a friss husit!

- Ne! Ne! – tiltakozott hevesen, vergődve a karjaimban. Egy határozott kopogás szakította félbe a jelenetet.

- Gyere be – invitáltam. Amint megláttam a személyt, felálltam és lábujjhegyre állva arcon pusziltam, tekintetbe véve az öt éves unokaöcsém jelenlétét. Megcirógatta az arcomat, és rituálészerűen a fülem mögé tolt néhány rakoncátlan fürtöt. Ezt elég gyakran tette, valószínű berögzült. – Mindjárt készen vagyunk.

Steve lassan bólintott, majd letérdelt unokaöcsém elé és szemügyre vette a maciját. Nosztalgikus kifejezés terült szét ábrázatán, aztán rákacsintott.

- Szia, Matt – üdvözölte őt egy eddig még ismeretlen mély hangon. - Emlékszel még rám?

- Persze! – vágta rá rögtön a fiú. – A bácsi mentette meg Sammy-t.

- Tudsz titkot tartani? Ha Chealsea néni elfordul, elmondom az enyémet. – Felnéztek rám, világító kék szemekkel. Azonnal elfordultam, hogy „privát” beszélgetésüket bonyodalom nélkül fojtathassák. Mintha nem hallanám, Steve odasúgta a kisfiúnak. – Én sem felejtettem el a macidat. Őszintén szólva én vagyok a legszerencsésebb, hogy találkozhattam vele.

Matt nagyon felderült ettől, mert imádnivaló kacaj visszhangzott a miniatűr hallunkban. Ő nem tudhatta, hogy a célzás határozottan nekem szólt, s én csak bazsalyogva megforgattam a szememet.

- Szóval mehetünk? – kérdezte Matt izgatottan. Ezt a kérdést már Steve érkezése előtt is számtalanszor feltette nekem, teljesen belelkesülve. – Steve bácsi, szerinted vannak az állatkertben medvék is?

- Bizonyára – biccentett. – Miért? Talán Sammy szeretné látni a rokonait?

- Igen – helyeselt. – A mamáját és a papáját.

- Akkor szerintem induljunk – gyújtottam felé a kezemet. Készséggel elfogadta, meleg, apró tenyere jó érzéssel simult az enyémbe. – Emlékszel a szabályokra, igaz?

- Nem engedem el a kezedet az utcán, és nem beszélek idegenekkel.

Felemeltem az egyik szemöldökömet.

- És?

- És nem rohanok el…

- Jó fiú – dicsértem. Steve átkarolta a derekamat, úriember módjára nyitva ki előttem az ajtót.

Szerencse a délután folyamán a tömeg már viszonylag szertefosztott – nem tűnt el – az állatkertben. Kissé döcögősen – mivel ki kellett várni a sort –, ám mégis bejutottunk, és Matt olyan sok – néha értelmetlen – információt hadovált össze, hogy Steve és én csak a fejünket ráztuk kitöréseitől.

Megengedtem neki, hogy egy kicsit – látótávolságon belül, a megbeszélt feltételekkel, természetesen – előre szaladhasson, és nagy szemeket mereszthessen az őzikecsaládra.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzá – döntöttem fejemet a vállára, kéz a kézben haladva előre. – Ez nagyon fontos nekem.

Megpuszilta a fejem búbját.

- Tudom – susogta.

Persze, hogy tudja, gondoltam pironkodva, boldogságtól szárnyalva, hiszen minden lehetséges idejét velem tölti.

Egy gyermeki hang pukkasztotta ki a varázs-buborékomat. Matt figyelmet követelve mutogatott a hatalmas medve ketrece felé. Sajnos alig vehettem ki a többi „lakót”, olyan hatalmas embertömeg álldogált előtte. Csalódottságtól lefelé konyult az ajka, könnycseppek gurultak le arcán.

- Mi a baj? – kérdeztem leguggolva hozzá. Steve követte a példámat. – Mattie?

- Nem látok semmit, és az a hatalmas bácsi ott fellökött! – nyöszörögte a térdkalácsánál kissé foltos nadrágjára intve. – Anya nagyon mérges lesz! Ezt nemrég vette.

Igyekeztem megvigasztalni.

- Nem lesz mérges, mert ha hazaérünk, gyorsan kimosom, rendben? Pikk-pakk megszárad.

- Chealsea néninek igaza van – állapította meg Steve, aztán egy pajkos vigyort villantott Matt felé. – Mit szólnál, ha megmutatnánk annak a bácsinak, hogy ne packázzanak velünk?

- Hogyan? – szipogta.

- Legyünk nála magasabbak – ajánlotta, aztán felkapta az unokaöcsémet. Nyaka a fiú lábai között voltak, miközben megkapaszkodott az arcánál. Persze, az elengedhetetlen mackó plüsst is markolta. Steve biztosan fogta őt, nehogy véletlenül elveszítse az egyensúlyát és leessen. – Így már mindjárt más, nem igaz?

- De jó! Nézd, Chealsea néni! Magasabb vagyok nálad!

- Látom – nevettem önfeledten, kissé elérzékenyülve. – Nagyra nőttél, elég hirtelen.

- Mehetünk közelebb? – akarta tudni Matt. – Láthatnánk őket közelebbről?

- Persze – érkezett rögtön a válasz. – Szóval ketten vannak?

 - Igen. Egy mama és egy papa, ahogy mondtam. Sammy akart nekik integetni, de aztán nekünk jöttek. De ő erős, és nem sírt.

- Te is erős vagy – bíztatta őt Steve. – Nem engedted, hogy meggátoljanak, nem igaz?

- Megakartam nézni.

- Na, látod, a legnagyobb hősök sem adják fel.

Hangjuk egyre inkább távolinak tűnt, ahogy előrébb haladtak. Én inkább ott vártam rájuk, figyelve őket távolabbról. Matt hevesen magyarázott valamit, aztán együtt nevettek, és a plüssállat a levegőbe emelkedett, mintha tényleg integetne. Az unokaöcsém és a barátom az irányomba fordultak, és mindketten integettek, egy levakarhatatlan vigyorral a képükön. Egy puszit küldtem nekik, s azokban a pillanatokban rájöttem, hogy teljesen beleszerettem Steve Rogersbe.

***

Másnap este kissé fáradtan érkeztem „haza” – pontosabban Steve apartmanjába.

A vártnál egy kissé korábban érkeztem, gondoltam, meglepem. A táskámat leraktam az asztalra, miután a kabátomat levettem. A hajamba túrtam, próbálva rájönni, vajon merre lehet. (Egyértelműen otthon kellett lennie, mert a villany égett és Steve mániája volt az állandó lekapcsolgatásuk, még az automata rendszer ellenére is.)

Érdektelen és unalmas napom volt, és legnagyobb meglepetésemre Steve egyáltalán nem hívott fel. (Pedig még akkor is megtette, ha küldetésre ment, hogy elbúcsúzhasson és elmondja, mikor ér haza.) Kezdtem arra gyanakodni, hogy valami baj van, vagy valamit rejteget. Örültem, hogy viszonylag hamar odaérkeztem, mert idegesített a tudatlanságom.

Épp a telefonommal babráltam valamit - valószínűleg csak lecsekkolhattam, vajon írt-e azóta -, amikor egy érdekes hang szűrődött ki a hálószobából. Összeráncolt homlokkal közelítettem meg az ajtót, lassan kinyitva azt.

Arra a látványra nem számítottam – a telefon kihullott a kezemből, s egy koppanással a földön landolt. A számra szorítottam a kezemet.

Oops. Bocsi.:D