7. Fejezet - Töréspont 3/1

Meghoztam. Srácok! Hamarosan válaszolni fogok a kommentekre! Tudom-tudom, még nem válaszoltam az előzőkhöz, de annyira el vagyok havazva,  hogy nem akadt még időm rá a fejezet megírása előtt vagy után sem. Most is olyan gyorsan gépelek, hogy csak na! 

Gyorsan túl akarok esni ezen a három fejezeten, mert uh... majd meglátjátok.

Puszi!

Két hónappal később.

Nem az a típus voltam, aki szereti sajnáltatni magát, abban a helyzetben mégis úgy éreztem, olyan szerencsétlenség ért, amit sohasem tudok majd kiküszöbölni. A saját hibámból jutottam el odáig, én voltam a bolond, amiért nagy feldúltságomban elhanyagoltam az alapvető óvatossági, úttesti szabályokat, s annak ellenére, hogy a gázoló ment át a piroson, könnyedén megelőzhettem volna a tragédiát. Bolondságom miatt láttam mindennek kárát.

A telefonomat reszketősen szorongattam a kezemben, a félig üres vodkám a másikban igyekezett benne maradni az üvegben. A készülék kicsörgött, de az, akit szándékoztam hívni nem vette fel. Kínomban – és elég részeg állapotban – elnevettem magamat. Aligha tartottam fontosnak, hogy egyek, mielőtt inni mentem, szóval semmi sem szívta fel az alkoholt, s ez még inkább illuminált állapotba kergetett. A hangpostán ugyanaz a szöveg fogadott, mint az elmúlt hat alkalommal és annak ellenére, hogy a szívem összefacsarodott, végighallgattam és a sípszó után elkezdtem beszélni.

- Nem hittem v-volna, hogy ezt fogod c-csinálni v-v-velem – siránkoztam keservesen és nem törődve a következményekkel újabb kortyot nyeltem le. Mondják, hogy az alkohol az egyik legjobb búfelejtő. Igazuk van. Ha sírtam is, nem érdekelt, csak hadováltam mindent, ami kijönni akaródzott, és még józanon megesküdtem magamnak, hogy nem fogok. Megtettem, határok és tabuk nélkül, egy kicsit sem érezve bűntudatot vagy bármiféle sajnálatot. – Azt h-h-hittem s-s-számíthatok rád.

Hüppögtem. Miért? Ne!

- Elh… Elhittem, hogy b-b-barátok vagyunk – nyöszörögtem. – Hogy t-t-tényleg fontos v-v-vagyok neked.

Letöröltem a könnyeimet, és megszorítva az üveg nyakát, megdöntöttem. A folyadék már nem mart, helyette kellemes bizsergést hagyott maga után. Nem úgy, mint Steve.

- H-hazudtál. – Megálltam, hogy eldőlhessek. Néztem az alattam lévő vizet, csodálkozva milyen lenne „pancsizni” benne. Talán nem egy híd a legjobb helyszín az „Egy részeg lány kalandjai” című kisregényem főteréhez, azonban akkor ez szerepelt az elsők között, amik szöget ütöttek a fejemben. – Amikor h-h-hazamentem Lydiáék már arról beszélgetnek, hogy ki fogja majd át… átvenni a… a h-h-helyemet, ha v-v-vissza kell költöznöm anyuékhoz.

Nem is értettem, miért fecsegtem még mindig, a kontrolálatlan nyelvem rakoncátlankodott. Persze, az idióta dadogás nem szűnt meg azzal, hogy kevésbé koncentráltam rá, ahogy egyre jobban csúsztam szét, annál erősebbé vált.

- M-Miért?

Mielőtt még folytathattam volna, egy hangos sípolás és egy monoton, női hang jelezte, hogy megtelt a hangposta. Dühömben – annak ellenére, hogy tudtam, később megbánom majd – a földhöz csaptam a készüléket. Zokogtam.

Eltöröltem a könnyeimet. Nem tartottam magamat annak a típusnak, aki csak úgy próbálkozás nélkül feladja a dolgokat. Utáltam, ha gyengének tekintenek és nem is soroltam magamat abba a kategóriába. Azonban, ahogy újabb sós cseppek csordogáltak le az arcomon és a szívemnél a szúrás felerősödött, tudtam, már rég késő.

Ahogy a szédülés felerősödött és végigterültem a járókelőknek kialakított részen, összegezni kezdtem az életemet. Rájöttem, mennyi hibát követtem de, s ebből csupán négyet sajnáltam igazán.

Hiba volt őt megismerni…

…közel engedni magamhoz,

…nem körülnézni,

…és gyógyszerre inni.

Egy héttel ezelőtt:

- Kérem, meséljen magáról - trillázta a doktor kedves, bársonyos hangján. Ő volt az, aki mindvégig kezelt engem, s Steve is a lábadozási időszak után azt is elmondta, hogy remek összeköttetései alapján a barátja, Tony Stark, győzte meg a kezelésemről. Ahogy az idő telt és kezdtem beleszokni a mindennapos rutinba, rájöttem, a mihamarabbi javulás érdekében hagyatkoznom kell a - kéretlen, de jó szándékkal adott - segítségekre. Barbara Morse teljességgel megbízható személyiségnek tűnt és mivel tisztában voltam a Kamara által előírt szabályokkal, nem féltem többé a találkozásainktól.

Az agyrázkódásom miatt sok károsodás ért. A beszédgyakorlatokkal alig haladtam előre, a dadogásom sohasem tapasztalt erővel küzdött a javulás ellen, minduntalan előbukkant. (Különösképp, ha kellemetlen vagy mérges voltam.) A kézremegésem - mint a beszédhiba hűséges bajtársa - szintén folyamatos problémaként nehezítette meg a napjaimat. (Olyannyira, hogy nem tölthettem ki még egy pohár vizet sem, mert rendszerint visszaköszönt a pólómon.) Steve rajz és festészetgyakorlatai ugyan kellemes elfoglaltságnak bizonyultak – mindig sokat nevettünk és tényleg igyekezett segíteni annak ellenére, hogy levázoltam, én inkább az írás terén szereznék sikerélményeket –, mégsem nem haladtam.

Így hát - kudarcoktól csüggedve - arra kényszerültem, hogy a doktornő terápiájának rendszeres látogatója legyek. Ketten ültünk egy szobában, ő előttem mosolygott, miközben én belebakiztam a példamondatokba.

Unásig gyakoroltuk a mondatokat, már nem kellett a lapra néznem. (Természetesen tudtam az adatokat, de külön figyelmet szenteltünk a megfogalmazásnak, így nem mindegy, miképpen mondtam.)

- A nevem Chealsea Evangeline Roth. – Az elsőt viszonylag kevés esetben hibáztam el. A nevemmel nem sok gond akadt, hála Istennek legalább gond nélkül indíthattam egy beszélgetést. Persze, a továbbiak már döcögősen sikeredett. – H-h-huszonegy…

Nyeltem egyet.

- H-huszonegy.

Barbara előredőlt.

- Huszonegy éves v-vagyok—a francba!

- Türelem – sóhajtotta a doktornő. – Kezd el újra. Nyugodtan, tagoltan. Ne sürgesd magad, mert nagyon szépen haladsz!

Nagyon szépen haladtam? Őszintén szólva szerintem a következő állomás már a béka feneke alatti státusz lehetett.

Vettem egy mély lélegzetet és újra belekezdtem.

- A nevem Chealsea Evangeline Roth. – Az ujjaimat kezdtem el tördelni figyelemelterelésnek. – Huszonegy éves vagyok.

- Nagyon jó. Tovább!

- Az Upper East… S-Side-on—így nem megy!

Barbara összevonta a szemöldökét.

- Ezt nem lehet siettetni, Chealsea. – A tenyerét finoman a kézfejemre simította, támogatás nyújtva. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy szétesni kezdhettem. – Tudom, hogy nehéz.

- Holnap már d-d-dolgozni kell m-m-mennem – mormoltam. Nem utasíthattam vissza a nyilvánvaló parancsot, a munkám látta volna kárát. – Egy n-n-normális mondatot nem tudok v-v-végig… végigmondani.

- De ez nem a te hibád – erősködött. – Stevenek igaza volt, amikor azt mondta, nagyon erős lány vagy. A kitartásod tényleg páratlan. Alig három hete jöhettél csak ki a kórházból, és nézz, most hol tartunk! Mit szólnál, ha újra belekezdenénk?

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- A nevem Chealsea Roth. Huszonegy éves vagyok. Az Upper East Side-on nőttem fel, a szüleim neve Miranda és Nicholas Roth. A New York Egyetemre járok, újságíró szeretnék l-l-lenni.

- Csodálatos!

Nem, egyáltalán nem volt az.

***

A másnapot késéssel kezdtem, a fejem zsongott a pániktól. Délután kellett mennem, de – amilyen szerencsével rendelkeztem az elmúlt hónapokban – sikerült elaludnom. Háromszor estem el a ruhámban, mire sikerült felvennem és olyan erővel fésültem a hajamat, amivel talán csomókat téphettem ki, nem figyeltem. A táskámat felkapva szaladtam ki az ajtón – annak ellenére, hogy a doktornő határozottan kiemelte, ne erőltessem meg magamat az első hónapokban. Az állásom forgott kockán.

- Chealsea – a főnököm megrázta a fejét, amint megpróbáltam észrevétlenül besuhanni a kávézóba. Nagyon nyeltem, ahogyan minden igyekezetem ellenére a tekintetünk mégis összetalálkozhatott. – Megbeszéltünk, hogy csak akkor maradhatsz, ha betartod a szabályokat.

Na, igen, a szabályok. Már lefektette előttem őket, amikor meglátogattam. A betegszabadságomat képtelen voltam stornózni, hiszen szükségem volt a pénzre, amivel majd az egyetemet finanszírozhattam. A kórházi költségekre ment el a legtöbb pénz, szinte már a gatyám is. Sürgősen mozgósítanom kellett magam, ha eltartani magam és tanulni is egyszerre szándékoztam.

- S-Sajnálom. – Igyekeztem lassabban, de dadogás nélkül kommunikálni. Dr. Morse szerint ez lehetett a kulcsa a javulásomnak.

- Nézd, kedvellek – kezdett bele. – Értelmes lány vagy, de nem kivételezhetek veled állandó jelleggel. Még egy lehetőséget kapsz, ha elhibázod, el kell, hogy bocsájtsalak.

Bólintottam beszéd helyett, a torkomban felgyülemlett stressz-gombóc egyszerre lett kisebb – amiért nem azonnal rúgott ki -, és egyre nagyobb is – hiszen a lehetőség még mindig fennállt.

Egy hangos sóhajjal dobta felém a kötényemet. Magamat is meglepve elkaptam.

- Hiszek benned kislány – mormolta abban a fültanúságom tudatában. – Ne cseszd el, kérlek.

***

Minden rendben ment – legalábbis egy darabig.

A rendeléseket maximális gonddal vettem fel, a legtöbb vendég tapintatosan viselkedett velem, aminek nagyon örültem. Mások kritikáját már tényleg nem találtam szükségletemnek.

Fennakadt a szemöldökömön, amint az ajtó kinyitásának hangjára annak irányába fordultam. Majdnem elmosolyodtam, hiszen Steve jött be, ám ez a vágy rögtön összezúzódott, amint egy csinos szőke nő szorosan belekarolt. Olyan erősen bazsalygott, hogy kivillantak tökéletes fehér fogai. A szívemben mintha egy hatalmas bomba robbant volna fel, hirtelen minden lelassult körülöttem. Nem éreztem semmit, a lelombozottság mindent elsöpört maga után. Mit vártam, egyébként? Nem szándékoztam ódákat zengeni róla, mint azokban a bugyuta lányregényekben, viszont Steve szemmel láthatólag különleges férfinak bizonyult. Ő maradt az a kedves, helyes pasi, míg én átváltoztam egy dadogó, defektes szerencsétlenséggé. Megértettem tehát a döntését. Amúgy is… a barátok örülnek a másik sikerének, nem igaz? (Azok után, amit végigcsinált mellettem, határozottan tekinthettem barátomnak.) Igyekeztem elhitetni magammal, hogy tényleg csak a barátságát akartam.

- Szia Chealsea – Steve köszönt kedvesen, kizökkentve engem a kábulatomból. Vendég hiányában bátran nekidőlhettem a pultnak. – Ő itt egy barátom, a neve Sharon.

- S-Szia. – Kinyújtottam a kezemet, amit készségesen megfogott. Nem tetszett benne valami, talán a határozott ellenszenv, amit felém sugárzott. – Chealsea vagyok.

- Sharon Carter. – A hangja a negédes mézre emlékeztetett, amit mérges kígyóméreggel kevertek.

Idegesítettem saját magam.

- Hozhatok… valamit?

- Egy málnás shake jó lenne - a nő szólt.

Stevere néztem.

- Rendben. É-És te?

- Egy kávét. – Szarkasztikusan megrándult az arcom. – Tudod, hogyan szeretem.

- M-Mindjárt viszem.

Vettem egy mély lélegzetet, és gyorsan hátat fordítottam nekik. Szóltam a velem dolgozó kolléganőmnek és leadtam a rendelésüket. Általában ketten dolgoztunk egyhuzamban, csak úgy, mint a múltkori Zöld Manós incidensnél. Ezúttal azonban – nagy sajnálatomra – nem a legjobb barátnőmet osztották be mellém. Még csak nem is ismertem a lányt.

Nyugodj meg, győzködtem magam. Csak nyugodj meg és lélegezz mélyeket. Azt mondta, barátok. Lehet csak összefutottak és—ne már!

Ahogy a tálcámon landoltak a kért italok – tényleg, miért is kellett pont nekem kivinnem őket, amikor a másik, erre alkalmasabb társam erőfeszítést sem tett, hogy megmozgassa a fenekét? –, elindultam, hogy kivigyem nekik. A legnagyobb döbbenetemre épp akkor kaptam el őket, amint Sharon egy hatalmas puszit nyomott az arcra. Álltam ott, mint egy fagyosszent és képtelennek tűnt, hogy megmozduljak. Ez… mennyire gáz.

Büszkén – mert furcsa család vagy sem, Roth voltam és a név kötelezett –, rendületlenül raktam le a két csészét és távoztam.

- Egész aranyosak, nem? – Majdnem elejtettem a már üres szállítótárgyat, amikor meghallottam mit mondott a hozzám beszélő munkatársam. Nyilvánvalóan rájuk célzott. – Szép a szerelem.

- C-Csodálatos.

- Chealsea? – Sharon csicsergett nekem. Csicsergett? Kirázott a hideg. – Hoznál nekem még egyet? Nagyon finom volt.

- Persze - krákogtam.

Minden olyan gyorsan történt. Nem értettem, miért állt fel, amikor én is. Mit sem sejtve indultam el felé – Steve tekintetét mindvégig éreztem magamon és ez nem az első alkalom volt –, de amikor átnyújthattam volna neki, mintha meglökte volna a tálcát és az egész shake az ő blúzán landolt. Sikítozni kezdett.

Ekkor már tudtam, szándékosan tette, mégis az én hibámnak tűnik majd.

Ha Steve nem is, a másik lány „igazolhatja”.

Én is csatlakozni akartam a sikoltozáshoz.

Hatalmas bajba keveredtem.

6. fejezet - Frézia.

Sziasztok. Hoztam egy új fejezetet, nem túl eseménydús és nekem nem is tetszik. Köszönöm szépen a támogatásokat, srácok, nélkületek nem jönne össze ez az egész történet. Ti adtok támogatást nekem, és baromira szerencsésnek mondhatom magam, hogy vagytok. Nem győzöm ezt hangsúlyozni.

Jaj! Nézzetek ide be! Találtok itt egy gif sorozatot. Ez az én tumblr linkem, a ChealseaxSteve gifeket én csináltam! ->> http://omgomgitsmadge.tumblr.com/

Szóval itt az új fejezet. Nem mondom, hogy remélem tetszik, mert nekem nem, de mindegy.:D

Puszi!

Valaki folyamatosan beszélt hozzám.

A legtöbbször azt bizonygatta, hogy erős vagyok, de akadt olyan alkalom is, amikor elmesélt nekem egy kedves történetet, vagy szimplán csak megkért, ha képes vagyok bármilyen reakciót produkálni – legtöbbször kézszorításra célzott –, akkor biztosítsam arról, legalább hallom őt. Mivel ezeknek sajnos nem tehettem eleget, azon kaptam magam, hogy a folyamatos önsanyargatásom helyett már sokkal inkább jobban figyelek rá.

Ahogy az idő telt – fogalmam sincs, hány órát, napot, hetet vagy hónapot tölthettem ott – sikerült rájönnöm, mennyire tetszik nekem az érintése. A keze az enyémben melegséggel árasztott el, finom – mégis kemény – ujjai tapintatosan simogatták az érzékeny bőrömet. (Azon töprengtem, a betonon való súrolás mennyire sebezhetett meg, de amint az orvosok – a nő olyan gyakran beszélt hozzá, gyanítottam, ismerik egymást – lekezelték őket, sejtettem, hogy eléggé súlyosan. Annak ellenére, hogy krém, amivel bekentek csípett, lassacskán kezdtem megszokni.)

Már-már üresnek éreztem magam, ha nem tartózkodott a közelemben, bár ez az esetek többségében nem fordult elő. Néha még az éjszakát is az ágyamnál vészelhette át, mert alkalmakként csak egy halk, egyenletes szuszogás töltötte be a szobára nehezedő csendet.

Azt is megállapítottam, hogy ő és Lydia szerettek „csevegni”, a témának mindig én bizonyultam. A legjobb barátnőm előszeretettel oltotta magából a közös élményeinket, egy-egy gázos esetnél legszívesebb a hajamat – vagy az övét? – téptem volna ki. Elmenekülésképp inkább álomba szenderültem.

Egy napon hirtelen minden megváltozott, többé már nem csak tehetetlenül feküdtem a kórházi ágyban, kezdtem átvenni a kontrollt a testem felett. Amint úgy éreztem, képes vagyok rá, megmarkoltam az illető kezét. Gyengén, mégis erősen.

- Köszönöm – mormolta alig hallhatóan, egy apró puszit hintve az ujjaimra. A szívdobbanásaim ritmusa felgyorsult, amit a mellettem lévő monitor éles csipogása mellett a fülembe lévő sípolás is jelzett. – Minden rendben lesz.

Elhittem neki.

Aztán felfedeztünk egy új játékot – jobban mondva ő, mivel a szám még mindig használhatatlannak tűnt. Kérdezgetett tőlem eldöntendő dolgokat, én pedig válaszoltam róluk. Ennek a módja egyszerű; két szorítás jelentette a nemet, egy pedig az igent. Nem csak azt szerette volna tudni, jól vagyok-e, éhesen vagy szomjasan, gyakran hétköznapi információk is kibuktak belőle. Annyira hálás voltam Steve Rogersnek, amennyire azt emberi jelzőkkel megfogalmazni lehetetlenség. Tartotta bennem a lelket, azt sugározta felém, nem veszett el a remény teljesen. Igyekezett derűs dolgokkal ellátni, sokszor olyan butaságokat is összehordott, azt kívántam, bárcsak mosolyoghatnék.

- Szóval – kezdte el egy délutánon. – Mi a kedvenc virágod? Rózsa.

Két markolás és egy elégedetlen sóhaj után újból próbálkozott:

- Ez eltarthat egy darabig. – A teste megremegett, kuncogott. – Tulipán?

Ismét. Egy kis idő után…

- Frézia?

Egy szorítás.

- Még sohasem soroltam fel ennyi virágot egyszerre – újságolta nevetősen. – Egyszerűbb lenne, ha beszélhetnél. Megspórolhatnál egy kis időt.

Tudtam, csak jobb kedvre szeretne deríteni – honnan tudta, hogy rosszul vagyok? –, ezért ugrat. A mutató ujjam megérintette a tenyerét.

- Nem sok filmet ismerek – vallotta be. – De Lydia elmondta melyik a kedvenced, és gondoltam, utána nézek egy kicsit. Azt mondta, ez egy könyvadaptáció, szóval megkerestem a legközelebbi könyvesboltot. Egész jó, bár voltak fenntartásaim

A gép ismét átváltott a nyugodt pityegésből.

- Személy szerint nem értem a logikáját. – Nevetett. – És mi lett a többi kontinenssel? Elpusztították? Hogy lenne képes valaki megsemmisíteni a többit olyan egyszerűen?

Egy jelzés.

- Ez butaság – sóhajtotta. – Bevallom, furcsálltam, hogy egy olyan könyv a kedvenced, amiben a gyerekek lemészárolják egymást, de aztán tovább olvastam.

Vettem egy mélyebb lélegzetet, akadozva. Fájt a tüdőm, valószínűleg sérülés érhette, Steve nem említette. Valószínűleg nem akarta, hogy felizgassam magam és ez is gátolja a lehetőségemet a gyógyulásra.  Hitt bennem és az akaraterőmben.

- Amikor jobban leszel, megnézhetnénk együtt a filmet is.

Két szorítás. Nem azt mondta ha, hanem amikor.

- Megvárlak vele. Aztán megvitatjuk.

Talán csak véletlenül, vagy teljesen szándékosan, az ajkam megmozdult. Nem beszéltem, csak megrándult a szám széle. Elmosolyodtam.

- Remekül csinálod – jegyezte meg ámulattal telien. A bennem lévő vágyakozó hang arról zengett ódákat, mennyire kellemes lenne láthatni a derültséget az arcán, azonban józanabbik fele tisztában volt vele, kicsiny esélyem nem garantálta, hogy ez valaha is megtörténik. – Csak így tovább.

Elbóbiskolhattam, mert többé nem hallottam a hangját. Másnap csak este érkezett, Lydia elmesélte neki, hogy egész végig aludtam – nélküle unalmasnak tűnt a pihenés, még úgy is, hogy a legjobb barátnőm felajánlotta, olvas nekem valami könyvet a szabadidejében. Én kizárólag Steve közelségére vágyakoztam azokban az időkben – persze örültem, Lydia sem restellte nálam tölteni az idejét, a kettő összehasonlíthatatlan –, önzőségemről nem is véve tudomást.

A csúcstörés akkor következett be, amikor rosszat álmodtam. Árnyak suhantak el mellettem, maszkos alakok üldöztek és nevetésük hangja akárhova is mentem, mindig megtalált. Arctalan emberek próbáltam belém kapaszkodni, lehúzni a mélybe, miközben nem találtam menekülési lehetőséget. Lángolt körülöttem a világ, beleértve engem is. Elkaptak, zuhanni kezdtem és akkor…

…a szemeim felpattantak.

Az első ember, akin megakadt a tekintetem ő volt. Halkan horkolt mellettem, lehelete csiklandozta a csuklómat, ami mellett feje pihent. Úgy tűnt, az ő álma valamivel kellemesebb színekre evezett, hiszen nyugodtan vette a levegőt, egyenletesen emelkedett fel és le. Utáltam magam, amiért annyira örültem neki, és nem hagyott el. Bizonyára fájhatott már a háta a folyamatos megpróbáltatásoktól, kizárólag csak miattam.

Körülnéztem a szobában - ezek szerint már képes voltam mozgásra is -, s a legnagyobb döbbenetemre tele volt virágokkal. Napraforgók, vörös és fehér rózsák, valamint rengetek frézia. Az egyik oldalon narancssárgák, lilák, ezernyi árnyalatban és változatban, a másik lilák és citromsárgák. Mindegyik számon egy dátum állt, az okáról úgy döntöttem, majd kérdezem.

Nem értettem, miért nem éreztem eddig a mesés illatot, valószínűleg a figyelmetlenség és a folyamatos alvás miatt. Steve elkezdett mocorogni.

Rövidebb lett a haja, állapítottam meg. A legutóbbi találkozásunkkor – jobban mondva, mikor legutoljára láttam – sokkal hosszabb volt. Lassan megemeltem a kezemet, hogy ujjaim végigszánthassanak rajta. Elértem a nyakát, s onnan inkább már az arcát kezdtem simogatni. Egy elégedett sóhajjal simult az ölelésembe. Aludt.

Hajnali órák lehettek, hiszen a látásomat már nem gátolta a sötét, ugyanakkor okot adott arra, miért szundikált mellettem Steve. Egy újabb cirógatás, semmi válasz. Összeszorított ajkakkal néztem őt. Észbe kaptam, mennyire lányregénybe illően viselkedtem, mégsem zavart. Kiélveztem, hogy élvezhettem helyes arcának lélegzetelállító látványát. Olyasvalakinek, aki már régóta elvesztette ezt a képességét, minden pillanat aranyat ért. Abban a pillanatban megértettem a vak emberek sanyarú sorsát, ugyanakkor hálát rebegtem Istennek a segítségért. Azt nem állítottam, hívő vagyok, alkalomadtán azonban megengedhettem magamnak, hogy „eltársalogjak” azzal az úgy nevezett „Úrral”.

Steve, vettem egy mély lélegzetet. Köszönöm Steve Rogers-t.

Engedtem, hogy az sötétség ismét magával rántson. Ráértem még beszélni vele. Már tudtam, menni fog.

Reggel már nem éreztem a közelségét. Lassacskán engedtem pilláimnak, hogy biztosítsák a látásteret, egyenesen legjobb barátnőm arcába nézve. Hatalmas vigyor terült el az arcán, buta módon integetve nekem.

- Szia – csiripelte. – Úristen!

- Ne – krákogtam. – Ne l-legyél t-t-túl optim-m-mista.

Bekönnyesedett a szeme.

- Annyira aggódtunk miattad! – Megérintette az arcomat. – El sem hiszem, hogy ébren vagy!

- Már f-felk-keltem egyszer – dadogtam. Dadogtam. – S-Steve?

- Nem mozdult innen. Hazament, hogy átöltözzön, de gyanítom hamarosan itt lesz.

Elmosolyodtam.

- Azt mesélted, hogy helyes, de… - Látványosan legyezni kezdte magát. – Azt nem mondtad, hogy ennyire cuki. Itt virrasztott melletted egész idő alatt, vagy ha nem sikerült fent maradnia, akkor aludt.

- Ő h-h-hozta a v-virágokat?

Bólintott.

- Minden nap egyet… - Az ajkába harapott. – Azt mondta, sikerült kitalálnia, mi a kedvenc virágod, úgyhogy azóta már csak fréziákat hozott. Előtte rózsákat, nárciszt, napraforgót. Jaj, és rengeteg csokit. Ha segítek neked megenni az összeset olyan kövérek leszünk, hogy nem férünk majd ki az ajtón!

Akadozva felnevettem. Puhatolózva folytatta.

- Ő talált rád – mondta. – Fel szeretett volna hívni, de kikapcsoltad a telefonod. Keresett itthon és megmondtam neki, hogy nem jöttél még haza. Az úton odafelé bukkant rád és értesített minket. Halálra ijesztettél mindannyiunkat. A rendőrség azt mondta, nem te voltál a hibás, mivel a gázoló áthajtott a piroson és le is lécelt. Cserbenhagyásos gázolásért fogják lesittelni, ha megtalálják.

- N-Nem f-figyeltem. Anyával v-veszekedtünk és… - Könnyek gyűltek a szemembe, gyűlöltem a gyengeségemet, visszafojtani mégsem tudtam. Azt tanították, sohase tárulkozzak ki senki előtt, mert könnyen kihasználhatnak érte, Lydia azonban szánt szándékkal nem bántott sohasem. – Mennyi idő t-t-telt el?

- Három hét.

- B-Basszus.

Amilyen gyorsan az ajtó kinyílt, olyan sebességgel pattant fel a legjobb barátnőm. Halványan rám mosolygott, aztán Steve felé bökött.

- Kettesben hagylak titeket egy kicsit, rendben? Haza kellene mennem, hogy csináljak valamit enni. Talán neked is hozok be valamit.

Hálásan viszonoztam a gesztust.

- O-Oké.

Ő csak állt ott és nézett. Meredt rám, mint a vak, aki most látta először a Napot. Sem az arckifejezéséből, sem pedig a szeméből nem tudtam kivenni, mit gondolhatott. Még akkor sem árult el semmit, amikor az ajtó becsukódott mögötte és léptei zaja megtörte a csendet. Átjárt a melegség, a szívem olyan gyorsan zakatolt, hogy azt hittem, mentem szívinfarktust kapok. Elfoglalta a széket mellettem és kínzóan lassan végigcirógatta az arcomat.

- Szia.

- S-szia – habogtam. – K-Köszönöm a virágokat.

- Köszönöm, hogy jobban vagy. – Összefűzte az ujjainkat, ezzel is támogatott engem. – Minden rendben lesz.

- R-Remélem.

Előrehajolt, s a legnagyobb meglepetésemre megcsókolta a homlokomat.

- Én viszont tudom.

Igen. Tudta.

5. fejezet - Idővel.

Köszönöm, hogy vagytok, kedves olvasók! Hihetetlen ez az egész, amibe belecsöppentem.:D A kívánságokat örömmel fogadtam, hamarosan majd rájuk is fogtok bukkanni. Egy kis idő.:D
 Igazán szeretnék "utállak" kommenteket olvasni, mert ez után a fejezetvég után, szerintem megérdemlem. Üzenném Neked, hogy nem csak te vagy szadista, Pimpinellám.:D (Egyszerűen ez még mindig megnevetett).
Xx, tudodki.:D

Egy kis idő után milliárdos végre átverekedte magát a tömegen – valamilyen csoda folytán mindenki szeretett volna beszélgetést folytatni a Vasemberrel, szóval ez megnehezítette a dolgát –, és elért minket, egy hatalmas vigyor terült el tagadhatatlanul különleges arcán. Olyan sokszor láttam már őt visszaköszönni az újságok címlapján, hogy zavarba sem jöttem, mikor megveregetve a mellettem szótlanul álldogáló Steve vállát, az én kezemért nyúlt.

- Nocsak, a híres Chealsea Roth? – Végignézett rajtam, és valami nagyon szórakoztathatta, mert alig tudta visszafojtani a nevetését. Lövellt egy pillantást újdonsült társaságomra és megcsókolta a kézfejemet.  A hideg futkosott a hátamon az ismerős mozdulattól, Amerika Kapitány vakító kék íriszei megjelentek lelki szemeim előtt.

Hirtelen felmelegedett körülöttem a levegő, úgy éreztem, még mindig a helyszínen vagyok és csak egy pislogás választ el tőle. Hihetetlenül furcsa volt, hogy egy ilyen jóképű férfival szemben is csak arra tudtam gondolni, mennyivel jobban esett az ő érintése. Akkor még nem is sejtettem, ez a kis csókocska üzenetet rejtett maga mögött, ám éppenséggel nem nekem. – Nagyon örvendek, hogy megismerhetem.

- Úgyszintén – mormoltam a kelleténél kissé halkabban. Remélni mertem, hogy nem vették észre mennyire szétszórt lettem egyik pillanatról a másikra, különösképpen Stevere utalva. – Nem hittem volna, hogy tényleg eljön ma.

- A barátnőm addig nyüstölt, míg be nem adtam a derekamat. – Fejével az egy számomra teljesen idegen férfival beszélgetésbe elegyedő Pepper Potts felé bökött.  Döbbentem konstatáltam, hogy aztán rám kacsintott. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy Steve fészkelődni kezdett és valamit még mutogatott is, de nem tudtam megállapítani, micsodát.  – Nem kellett sokat győzködnie, ki nem hagytam volna, hogy találkozhassak veled. Elég sokat hallottam már rólad, hogy felkeltsd az érdeklődésemet.

Felemeltem az egyik szemöldökömet.

- Igazán?

Körbenézett, mintha valami olyasmit szeretett volna mondani, amit nem kötne mások orrára, és csak hármunk füleinek hallhatóan odasuttogta nekem:

- Időről időre elcsípem kedves barátunkat rajzolgatni rólad – mormolta bizalmasan. – Bizonyára megkaptad azt, amit elküldettem neked.

- Tessék? – Meghökkentem. A kifejezés eléggé lekicsinylőnek tűnt, sokkal inkább fagytam meg a helyemen állva. Legmerészebb álmaimban sem sejtettem, hogy tényleg Steve rajzolta azt az arcképet, s az elküldését kizárólag Tony Stark kezdeményezte. Pipacsvörösre kipirultságom láttán még szélesebben mutatta ki tökéletes alakú fogsorát.

- Úgy veszem ennek titoknak kellett volna maradnia. – Még mindig küszködött a feltörni készülő kacajjal. Barna szemeiben pajkosság villant meg, valami olyasmit sugallva, hogy többet tudott, mintsem amit elárult. – Talán jobb, ha magukra hagyom a fiatalokat.

- Öhm…

- Úgy látom, ma nem fogsz csillagot feltűzni Amerika zászlajára – heherészett Stevenek címezve. Elengedte a kezemet, amit szórakozottan hullott vissza az oldalamra, nem találtam a keresett szavakat, akármennyire is próbálkoztam. – További jó szórakozást.

Összeráncoltam a homlokomat, válaszokat keresve fordultam vendégem felé. Ő kissé sápadtabbnak tűnt, mint néhány perccel ezelőtt, láthatólag rettenetesen zavarban érezte magát. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, zsebeiben mélyen lapult keze, miközben tekintete cikázott a plafon és köztem. Megköszörültem a torkomat, hogy kirántgassam a szégyenlős állapotából, magamat is meglepve milyen aranyosnak találtam azt. Mindig is vonzódtam a szerény férfiakhoz és annak ellenére, hogy rendszeresen elkalandoztam az Amerika Kapitánnyal kapcsolatos fantáziálgatásaimban, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni mennyire örültem neki, hogy velem tartott azon a napon.

Pont ugyanakkor szólaltam meg, amikor ő is elkezdte a magyarázkodást.

- Szóval te…

- Chealsea, én…

Elmosolyodtam.

- Kezd te – ajánlotta.

- Szóval te rajzoltad – állapítottam meg a nyilvánvalót. Képtelen voltam összefoglalni egy teljes mondatba, mennyire csodálatos művésznek tartom, valamint azt sem, hogy milyen megtiszteltetésnek tartottam, engem választott „modelljének”. – Csodálatos.

- Nem akartam tolakodónak tűnni, el sem—Tessék?

- Egyáltalán nem voltál tolakodó, hiszen nem is te küldted el – vágtam rá azonnal, megérintve a karját. Fittyet hánytam a szempárokra, amik a hátamba fúródtak. – Gyönyörű lett, Steve. Köszönöm szépen.

- Tényleg tetszik?

- Természetesen. – A fülem mögé tűrtem a Lydia által gondosan megformált hajam egyik rakoncátlanabb tincsét. Beszívtam az alsó ajkamat, hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza a hallottakat, mielőtt fojtattam volna. – Ilyesmit még sohasem csináltak rólam. Nagyon tehetséges vagy.

- Köszönöm. – Beletúrt a hajába. – Magam akartam elmondani, de Tony nem bírja tartani a száját. Elég sajátos a személyisége.

- Én is nézek tévét – ugrattam. Belekortyoltam a pezsgőbe, amiről majdnem megfeledkeztem, hogy még mindig a kezemben van. – Egyszer szívesen megnézném azt a rajzmappát.

- Egyszer talán megmutatom.

Izgatottan bólogattam.

- Rendben.

***

- Hát te nem tudsz táncolni – tapintottam a lényegre alig hallhatóan. Felszisszentem, ahogyan lába ismét az enyémre, s habár én sem voltam díjnyertes a táncparketten, talán jobbnak mondhattam magam nála. Bocsánatkérő pillantással kért elnézést, annak ellenére, hogy én kértem, próbáljunk meg táncolni. Órákat töltöttünk nevetéssel, és olyan dolgokról beszélgethettem vele, amiről egy átlagos emberrel biztosan nem. Még sohasem éreztem magam annyira jól, mint azokban a pillanatokban, amiket vele élhettem át. – Nyugodtan rakd a kezedet a derekamra.

Lassan engedte izmos karját kígyózni át a derekam körül. Jólesően simultam ölelésébe – a másik kezem szorongatta az övét –, a mellkasából áradó melegség átáradt az enyémre is. A köztünk lévő pár centi távolság olyan áthidalhatónak tűnt, éreztem a késztetést, hogy meg is tegyen, de visszafogtam magam. Lassítani szerettem volna a tempót a vonzósága ellenére is.

- Nem szokásom táncolni.

- Veszem észre – kuncogtam. – Minden esetre a hagyományos tánc nem az esetem. Annyit tudok, hogy próbáljunk meg együtt mozogni. Ha te lépsz, én pedig követlek, és ugyanez fordítva.

- Így? – Demonstrálva tehetetlenségét, tett egy bizonytalan mozdulatot. Egy halk lélegzetvétellel díjaztam.

- Valahogy úgy. – Bátorítóan rápislogtam. – Belejössz.

- Ha segítesz.

Elpirultam.

- Lehet róla szó. – Hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a derekamat és megpörgetett. Visszatáncoltam a karjaiba, és ismételten viháncoltam, mint egy kislány. Rájöttem, szeretek ott lenni, a bőröm égett érintése alatt. – Mindenki minket bámul.

Valójában ez nem volt teljesen igaz, csak néhány szempár meredt ránk egy-egy hangosabb válasz vagy nevetés után, mégis úgy tűnt, mintha mi lettünk volna az első számú látványosság.

- És ez téged mióta zavar? – Szemöldökét emelte. – Megszokhattad már, hogy bámulnak.

Kérdően meredtem rá.

- Csinos hölgy… nő… vagy.– mutatott rá. – Persze, hogy megnéznek. Úgy értem…

- Szóval szerinted csinos vagyok? – Puhatolózni kezdtem.

- Nem… Nem csinos… - Vártam pár percet, mire sikerült kinyögnie. Emlékeztetett egy kisfiúra, aki nagyon szeretett volna kimondani valamit, de félt a reakciótól. – Gyönyörű.

A cipőmre szegeztem a tekintetemet.

- Segítőkész vagy, engem rajzolsz – soroltam akadozva. – Bókokkal halmozol el, miközben még táncolni is meg akarsz tanulni a kedvemért. Mondd csak, Steve Rogers, igazi vagy?

- Úgy tűnik mintha nem lennél ehhez hozzászokva. – Engedtem, hogy bársonyos hangja máshova evezzen el, ismerősnek találtam, de megfejteni nem próbáltam. – Nem értem, miért.

- Nem közhely, amikor azt mondják, hogy a gazdagoknak nehéz igazi embereket találni – kezdtem bele kellemetlenül a témába. Nem bántam, hogy megkérdezte, ugyanakkor élni erről. Túl sok sérelem ért, ezek kárán tanultam meg élni. – A legtöbben csak élvezik, hogy előtted kicsi a határ, ha pénzed van. Kihasználnak, mert ilyen helyzetben élsz. Nos, mivel féltem, hogy kihasználnak, kevés embert engedtem közel magamhoz, a bókokat pedig elengedtem a fülem mellett. Így most, hogy egyáltalán nem vagyok gazdag, és mégis érdekellek, furcsa.

- Különleges vagy – suttogta úgy, hogy csak én értsem. A közelsége megzsongatta a belsőmet, a szívem majd’ szétrobbant az izgalomtól. Nem fog megcsókolni, tudtam, viszont a kérdés, hogy mi lenne, ha szeget ütött a fejemben. – Megértem, hogy nehéz elhinni, mert sok mindenen mentél keresztül. Hogy is mondtad? Idővel belejössz.

Oldalra billentettem a fejemet.

- Idővel.

- Eljön az is egyszer – sóhajtotta.

Mélyen belenéztem a szemébe, s mikor megálltunk sem engedtem el. Beleharaptam az alsó ajkamba, a de ja vu érzet alighanem ledönteni készült a lábamról, mert megremegtek a térdeim.

Amikor megmozdult, nyeltem egyet, automatikusan lenézve az ajkaira. Átkoztam magam, amiért annyira érzékenyen reagáltam a közelében, a testem nem működött rendesen, s úgy tűnt, az agyam is elérte a funkcionálásának határait.

Nem voltam még szerelmes, nálam az sohasem alakult ki gyorsan. Napok. Hetek. Hónapok kellettek ahhoz, hogy közel engedjek magamhoz valakit. Ő azonban, már az ismeretségünk második napján is különleges volt nekem. Kezdtem úgy gondolni, hogy már régen nem az előző témánkról beszélünk, a célzást viszont nem is sejtettem.

- Köszönöm ezt a délutánt – hebegtem, a hangom idegenül csengett. – Sokat segített, hogy itt voltál. Valószínűleg csak üldögéltem volna, miközben valami újgazdag csitri az elit problémáival traktál.

Alig észrevehetően végigsimított a derekamon, végigfuttatva egy borzongást a gerincem vonalán. Mit tett velem?

- Jó hallani. – Az órájára nézett.  Egy ideje már azt csinálta, szóval leesett, hogy valószínűleg már egy jó ideje feltartottam, csupán túl udvarias volt, hogy szóljon. A másik eshetőségbe, hogy valószínűleg ugyanannyira tetszett neki a szituáció, mint nekem, bele sem gondoltam.

- Menned kell, igaz?

- Találkozunk még?

- Tudod, hogy merre lakom, nem igaz? – Bólintott. – Megadom a számomat. Ha szeretnél találkozni, nyugodtan hívj fel.

Odanyújtotta a telefonját. Nem a megszokott módon fogta – minden apró dolgot automatikusan megjegyeztem –, így amikor odaadta, majdnem elejtettem. Bepötyögtem a számot, igyekezve, nehogy elhibázzam, aztán odanyújtottam neki, és végigsimítottam a karján. Ártalmatlan mozdulatnak sikerült, a pezsgés mégis felbukkant közöttünk.

- Vigyázz magadra – mormolta rekedtesen. – Nemsokára hívlak.

- Nem történhet semmi bajom. – Megráztam a fejem. - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

***

- Ki volt ez a barátod? – Anya már harmadjára tette fel a kérdést, lassan kezdett már unalmassá válni a folyamatos információ szükségletének frissítése. Kihívta már nekem a taxit, de fontolgattam, hogy hazasétálok nélküle. Bármit, csak megszabadulhassak tőle.

- Egy ismerősöm.

- Egész délután nem beszélgettél senkivel sem rajta kívül. – Jaj, ne. Imádkoztam Istenhez, hogy akadályozza meg – vagy legalább vegye el a beszédképességét arra a fél órára, amit még ott kellett töltenem -, hogy belemelegedhessen a hadoválásba. – Nem ezért hívtalak el.

Bumm!

- Hanem miért? – Élesebben sikerült, mint amennyire szándékoztam. – Nézd, a lányod vagyok, nem a prostituáltad. Nem fogok flörtölgetni a cég partnereivel, csupán mert az lendülést hozhatna a cég életébe, nem is értem, hogy mit képzeltél.

- Nem volt szükségünk arra, hogy flörtölj bárkivel is, csupán lehettél volna egy kicsit kedvesebb. Bezzeg Benjamin…

- Már megint Benjamin. – A kezembe temettem az arcomat. – Mindig csak Benjaminról tudsz beszélni!

- Mert ő olyan, amilyen te képtelen vagy lenni – szögezte le, nem törődve a szavai hatalmával. Tudta, hogy összetör vele, szándékosan tette. – Folyamatosan csalódásokat okozol nekünk.

- Csak azért, mert jól éreztem magam a barátommal? – A hangom sírós volt. Átkozottul. – Na jó, én elmentem.

- Még meg sem jött a taxid – szólt közbe apa, de nem érdekelt. Olyan hangosan vágtam be magam után a bejárati ajtót, hogy a recepciós elsikoltotta magát. Gyanítom kitörtem az ablakokat is, azonban nem bántam. Megérdemelték a plusz kárt.

Nem utáltam őket, hiszen a szüleim voltak – mégis, valahányszor rájuk gondoltam, keserű düh lepett el. Az ereimben felforrt a vér, ütni-zúzni készen szaladtam végig az utcán, remélve, hogy talán megnyugszom, ha levezetem valahogy a feszültséget. Annak ellenére, hogy sejtettem, Lydia nem lesz otthon, úgy gondoltam, jobb lenne alkoholba fojtanom a bánatomat. Nem pártoltam az ivást, különösen nem társaság nélkül, menekülési útnak viszont egy éjszakáig megfelelt.

Beletúrtam a hajamba, ahogy befordultam a sarkon, megközelítve a zebrát.

Az egész azzal kezdődött, hogy figyelmetlen voltam, mert nem néztem körül.

Egy hangos dudálás szakított ki a merengésemből. Fájdalmasan felkiáltottam, az ütés következtében a fejem betörte a szélvédőt. Az utolsó emlékem az elképesztő lüktetés a fejem tájékán, a hátam alatt a hideg beton, és a vér átható, rozsda szaga…

Na de most tényleg. Minden jó, rózsaszín effekt erre robban egy ilyen bomba.:D Milyen szégyenletes! Ha-ha-ha.

Figyelem!

FIGYELEM!

Szóval... Nem, sajnos nem új fejezettel jöttem, de szerintem ennek is örülni fogtok. Nagyon örülök neki, hogy ekkora érdeklődéssel fordultok a történetemhez - komolyan, srácok, ti vagytok a legjobbak, ezért egy olyan dologgal jöttem, ami remélem, hogy egy köszönetnek is tekinthető.:D 

Lesz egy extra fejezet - nem biztos, hogy beleszámítom a történetbe, attól függ, hogyan viszonyultok a dologhoz. Kívánhattok egyet! Mindannyian, azok is, akik eddig nem írtak nekem, de olvastak csendesen. Lehet vicces, szomorú - bár azt kétlem, hogy kérnétek -, akár még erotikus is, a ti fantáziátokra bízom. :D A kívánságaitokból összeáll majd egy fejezet. Kommentárban várnám a válaszokat. 

4. fejezet - Jótékonysági buli.

Sziasztok. :D Jó hamar meghoztam. Köszönöm a kommenteket, nagyon édesek vagytok! Az egyik olvasó ügyesen még a poént is lelőtte.:DD Minden esetre remélem tetszeni fog nektek! Puszi!

- Nem, apa, teljesen jól vagyok – győzködtem őt ismételten. Miközben egyik kezemmel a telefonomat szorítottam a fülemhez, a másikkal próbáltam leinteni egy taxit, hogy gyorsabban odaérjek a helyszínre. – Megígértem, hogy elmegyek, felesleges lenne lemondani az asztalfoglalást.. Mondd meg anyának, körülbelül öt perc és ott leszek.

Mormolt valamit – úgy sejtettem, hogy magának, mert nem értettem belőle egy árva kukkot sem –, aztán végre beadva a derekát kinyomta a telefont. Hatalmasat sóhajtva huppantam be a sárga szállítóalkalmatosság hátsó ülésére, s diktáltam be a nem éppen barátságos sofőrnek az célomat. Annak ellenére, hogy függetlenségem kivívásával kisebb családi perpatvart indítottam el hónapokkal ezelőtt, és nem igazán jelentem meg ilyesfajta céggel kapcsolatos rendezvényeken, most jónak láttam, hogy csatlakozzak a város felújítására alakult jótékonysági szervezethez. (Röviden HSZB, azaz Helyreállítási Szervező Bizottság.) Apa ötlete volt az űrlény sereg támadása után, s mivel a Roth Industries legtöbb részvényese csatlakozott elég jövedelmezőnek tudhattuk be. Ennek segítségével sikerült rendben hozni például a Wall Street-et, ahova egy jármű csapódott be, vagy a Central Parkot, ahol pedig sorozatos robbanások döntötték ki a fákat.

Hatalmas előrelépésnek bizonyult, hogy az egyik védelmező milliárdokkal állt mellénk. Támogatásával hatalmasat ugrottunk előre, a napokban kezdték el az Empire State Building munkálatait. A vezérigazgatóság úgy döntött, ideje lenne megszervezni egy közös ebédet, amivel köszönetünket nyilvánítjuk ki. Szerencsére szabadnapot kaptam – a főnökünk a Zöld Manós incidens után úgy tűnt, a tenyerén hordoz minket –, így eshetett meg az, hogy akkor – már a taxiból kiszállva – egy mélykék ruhában próbáltam átvágni magamat a tömegen.

Hangosan sóhajtottam, amikor majdnem elestem, szitkozódva az orrom alatt. Utáltam a magas sarkú cipőket, valószínűleg azért, mert túlságosan sokat kellett hordanom őket az elmúlt tíz évben.

- Basszus – szusszantottam mérgesen, megelégelve, hogy nem bírok átmenni egyik oldalról a másikra a gátló tényezők miatt. Megvonogatva a vállamat, körülnéztem, és gyorsan levéve mindkét cipőmet átslisszoltam az úttesten. Nem érdekelt, ha megbámulnak, még a forró talaj is jobban esett a lábamnak, mint a tortúra abban az égimeszelő cipőben. Az átérést egy diadalittas mosollyal koronáztam magam, visszacsusszanva a kényelmetlen „holdjáróba”.

- Ügyes – jegyezte meg valaki mellettem, amit odaértem az épülethez. Kissé összerezzentem, ahogy megismertem a hangot. – Szia.

- Hello Steve. – Sután integettem neki, holott ott állt csupán néhány lépésnyire mellettem. Vettem egy mély lélegzetet, a szívverésem nem akart helyreállni. Ismételten úgy éreztem magam, mint aznap reggel, a támadás napján. A természet furcsa játékot játszhatott velem, hiszen amikor felnéztem az arcára, elkapott a de ja vu érzése. 

- Csinos vagy.

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- Köszönöm - krákogtam. - Hát te mit keresel itt?

- Elkísértem valakit – ismerte el habozva. – Hallottam, hogy te is itt leszel, és gondoltam talán… megkérdezem minden rendben-e.

- Minden rendben? – Ráncoltam a homlokomat. Megköszörültem a torkomat. – Oh! Persze, hogy minden rendben. Gondolom hallottál a támadásról.

- Természetesen – mondtam egy féloldalas mosollyal. Nyeltem egyet. – Örülök neki.

- Én is. – A kilincsre pillantva egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerüljek a gondolataimban. Tudtam, hogy a válasz a következő kérdésemre valószínűleg nem lesz, mert ismertem már a szerencsémet és tisztában voltam vele, hogy baromsággal állok elő, de aztán mégis kiböktem. – Nincs kedved bejönni? Biztos téged is szívesen látnának. Ez egy jótékonysági buli.

- Nem is tudom – harapta be alsó ajkát, láthatóan keresett valami reakciót rajtam, mert nagyon méricskélt.

- Amúgy sem öhm… köszöntem még meg neked a múltkori szívességet – tettem hozzá. – Szeretném valahogy meghálálni.

- Nem azért csináltam, hogy meg kelljen hálálnod, nem az a típus vagyok.

- Tudom. – Felemeltem a kezeimet, igyekezve demonstrálni, hogy egyáltalán nem az volt a célom, ahogy azt valószínűleg értette. Elpirultam zavaromban. – Figyelj, nem kell jönnöd, ha nem szeretnél.

- Legyen. – Megvonta a vállát, s kinyitotta nekem az ajtót. – Tony fel lesz dobva, hogy mégis csatlakozom.

- Akkor legalább két embert is boldoggá teszel a mai napom – csipkelődéssel palástoltam a meglepettségemet. Nem voltam hozzászokva az ilyesfajta gesztusokhoz, s bár annak ellenére, hogy ragaszkodtam a „független nő” szerephez, jól esett a figyelmessége. Igazi úriemberrel volt dolgom, ami ritkaságnak számított. – Azt mondtad, hogy Tony? Tony Stark?

- Igen, barátok vagyok. – A szavai ellenére valami átsuhant az arcán. – Hallottam, hogy apukád szervezi.

- Hát igen, jó kis marketingfogás, ha érted mire gondolok – kuncogtam. – De egyébként jó ötletnek tartom. A támadás óta kész káosz uralkodik a városban, örülnék végre, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba.

- Itt voltál… a támadás idején?

Beleharaptam az alsó ajkamba.

- Otthon voltam, a legjobb barátnőmmel – meséltem. – Teljes katasztrófa volt, el kellett bújnunk az alaksorokba, nehogy megsérüljünk. Kitörtek az ablakaink és újra kellett festeni a konyhát is. Viszont szerencsére a Bosszúállók segítettek, úgyhogy nagyobb baj nem történt.

- Szerencsére – értett egyet. – Ne haragudj, hogy rákérdeztem. Érzékenyen érinthet a téma.

- Egyáltalán nem. – Megvontam a vállamat. – Túlléptem a dolgokon. Egy ilyen városban erősnek kell lennie az embernek, és én itt nőttem fel.

- Én is.

- És hol?

- Brooklyn – mondta. – De már nem ott lakom.

- Brooklyn jó hely – bazsalyogtam rá zavartan, megigazítva az egyik loknimat. – Itt a sok sznob nem tudja értékelni a jó hot dogot.

- Szóval lejársz Brooklynba hot dogot enni? – Elnevette magát, mire felemeltem a szemöldökömet. Nehéz volt játékosan dühös maszkot felölteni, figyelembe véve, hogy majd’ elaléltam a nevetésétől. Le kell vennem a rózsaszín szemüveget, döntöttem el magamban. A viselkedésem körülbelül egy kamaszlány szintjén maradt meg, és ezért utáltam magam.

- Nem látszik meg, hogy minden héten elmegyünk? – Mutattam az alakomra. – Nem vetem meg az evést, ha erre célzol.

- Egyáltalán nem – vágta rá rögtön. – Fantasztikusan nézel ki, csak… a legtöbb nő nagyon…

-… hisztis, ha az alakját emlegetik – egészítettem ki a mondandóját egy tudálékos vigyorral. – Én nem.

- Te teljesen más vagy – suttogta és az volt a benyomásom, hogy csak magának tette hozzá. Megállt a hallban, hogy körülnézzen – nem tudtam figyelmen kívül hagyni a mosolyát, amit a szemem sarkából elcsíptem –, én pedig odafordultam a recepcióshoz.

- Jó napot. Chealsea Roth vagyok, ő pedig a kísérőm – intettem Steve felé, tökéletesen rögtönözve. Csak remélni mertem, hogy anya tényleg nem bánja majd Steve megjelenését, mert én élveztem a társaságát és biztosra véltem, hogy sokkal jobban éreztem volna magam vele. Nem utolsó sorban tényleg meg szerettem volna neki hálálni a segítséget és – a kis szörny a hasamban elégedett dorombolással kommentálta a felismerésemet – talán jól sült volna el a dolog. Megismerni őt nem tűnt olyan rossz dolognak. A nő megmutatta az utat, s mosolyogva - gondoltam az extra borravaló reményében – köszöntött minket. Persze aztán leesett, hogy nem nekem örül annyira, sokkal inkább próbált a mellettem álló férfival szemkontaktust teremteni. Nem hibáztattam – elvégre nem tagadtam, hogy Steve Rogers számomra is igen vonzó volt -, de ugyanakkor rettenetesen idegesített.

- Nem szeretnék fejtörést okozni neked – súgta oda Steve, amikor végre hátunk mögött hagyhattuk a szempilláját rebegtető nőt. – Ha probléma, hogy itt vagyok, kérlek, szólj.

- Ne butáskodj már, Steve! – Megigazítottam az ingjét, amivel nem csak őt, de magamat is megleptem. Mikor lettem én anyáskodó? Hogy eltereljem a figyelmét a buta megmozdulásomról, elővettem humorosabb énemet és angol akcentussal hozzátettem. – Szükségem van egy gáláns úriemberre, aki elszórakoztat.

Megrázkódott a válla az elfojtott nevetéstől, de amikor megláttuk az öltönyös embereket, elhallgatott. A tömegben megpillantottan a szüleimet, és sietve – hogy levázoljam a helyzetet - megközelítettük őket. Mielőtt anya megkérdezhette volna, kivel érkeztem, hozzákezdtem:

- Remélem nem baj, hogy az egyik barátom is csatlakozik hozzánk – füllentettem műmosollyal. Apa megvonta a vállát, majd egy suta puszit hintett a homlokomra. Meglepett, hogy valóban tovább akarta játszani a törődő apa szerepet, hiszen az elmúlt tizenkét évben nem igazán mutatott érdeklődést felém. (Kivéve a ma reggeli incidenst, bár szerintem csak bizonyítékot szeretett volna, hogy lenyugtathassa anyát.) – A neve Steven Rogers.

- Érezzétek jól magatokat – szólalt meg végül. Anya azonban szemmel láthatólag visszatartotta a levegőt, nehogy valami csúnya kommentárral intézze el a mai délutánt. Felsóhajtottam, s most először pillantottam fel Stevere. Még magas sarkúval is magasabbnak bizonyult nálam.

- Köszönöm – mondtam udvariasan, még a szüleimnek intézve. Aztán a következő mondatot már csak suttogtam, nyilvánvalóan Stevenek.  – Mit szólnál, ha meginnánk valamit?

Bólintott. A megkönnyebbülés szétáradt a testemben. Nem szerettem volna akár még egy percet is a társaságukban tölteni.

- Rendben.

Lecsentünk két pezsgőspoharat a pincér tálcájáról, és nevetve megjegyeztem.

- Szóval ő tényleg a barátod. – Elkaptam a pillantását, amikor Tony Stark és barátnője – a Stark Industries vezérigazgatója – felé nézelődött. A milliárdos elvigyorodott, aztán a legnagyobb meglepetésemre megindult felénk.

3. fejezet - A kötés

Úristen. Végre. Úristen. Hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy végre kész legyen. Ideje volt már, nem? Ismételten szeretnék bocsánatot kérni az eltűnéseimért, ígérem, nem fordul elő többé. Valamint köszönöm a kommenteket. Tudom, hogy már írtam, de akkor is. Nagyon aranyosak vagytok mindannyian, teljesen elámultam. A vicces az, hogy egyikőtök Lokis ficcének első fejezetét valamelyik nap olvastam el.Megtennétek nekem egy szívességet? Az egyik legjobb barátnőm blogján található egy Éhezők Viadala történet. Örülnék, ha csekkolnátok, mert nagyon jó. Link.Na jó... akkor tessék!

- A most ébredő nézőinket is köszöntöm, ez itt a Jó reggelt Amerika – hangzott fel egy reggeli televíziós show házigazdájának nyálas köszöntése. Belevigyorgott a kamerába, mielőtt belekortyolt volna a már előre kikészített vizébe, s folytatta a szemlátomást érdekfeszítő beszélgetést az egészséges életmódot támogató iskolák pályázatának nyertesével. A sors iróniája, hogy épp az intézet, amelyik nyert legjobb barátnőm középiskolája volt. Szkeptikus tekinteteket lövelltünk egymás felé. – És Clark, mondja, mik a terveik?

- Köszönöm a kérdését. Kiépítjük az iskolánk menzahálózatát, s reméljük, hogy még ennél is nagyobb sikert aratunk. Ez egy hatalmas lehetőség.

- Még hogy menzahálózat! – nevetett Lydia nem messze tőlem, az asztalok letakarításával foglalkozva. – Csak azért nyerték meg, mert Clewich ismeri a zsűris spinét. Az egész suli tele van kövér kölykökkel.

Felemeltem a szemöldökömet.

- Te, mint médiakommunikációs hallgató, mégis mit vártál? – csipkelődtem belekortyolva a reggeli kávémba. – Nagyon nem lesz meg az A idén.

- Nagyon vicces!

Sohasem értettem, hogy a főnököm miért ragaszkodik az ilyen adások sugárzására a kávézóban, tekintetbe véve, hogy az esetek többségében, ha meg is állnak a vendégek, hogy leüljenek, akkor is inkább kiélvezik az ingyen internetelérés lehetőségét, nem pedig a plazmára tekintgetnek. Mivel komoly üzletemberek családjából jöttem, felajánlottam neki, hogy egy-két marketingtervvel előrukkolhatnék – elvégre annyi eltöltött év után talán ragadt rám valami tehetség -, de közölte, hogy maradjak a pincérnő-kiszolgáló funkciómnál. Így történhetett meg az, hogy vevő hiányában kénytelen voltam az agymosásra szakosodott adóra koncentrálni.

- Reméljük, a százezer dolláros nyeremény kisegítőként szolgál majd – kacsintgatott a megjegyezhetetlen nevű műsorvezető. Már éppen kommentáltam volna a remek alakítást, amikor a férfi hirtelen a füléhez kapott. – Megszakítjuk műsorunkat, és élőben közvetítjük a New Yorkban zajló eseményeket. Átadom a szót Tinának. Tina, mesélj, mi a helyzet?

A helyzet New Yorkban? Átfutott az agyamon, hogy valamit félremondhattak, mert amikor kinéztem az ablakon, minden a legnagyobb rendben volt, de aztán hangos robbanás rázta meg az épületet. A ricsaj arra késztette a pultot, hogy megremegjen, és egy sor kávés pohár hulljon a földre.

- A Zöld Manó ismét ámokfutásba kezdett – jelentette ki a szőke riporternő, beszéde alig volt érthető a pánikba esett menekülők kiáltásaitól, valamint a hangos helikopterpropellerek és fegyverelsülések zajától. – A rendőrség minden erejét beveti, hogy megelőzze a katasztrófát. Szerencsére az űrlények támadása után felkészültebben fogadták a hírt a rendőrőrsön, így most úgy tűnik, a béke hamarosan ismét visszatér városunkba. A Pókember és Ame—oh!

Egy vörös alak jelent meg a háta mögött, s kapta el a derekát, mielőtt még a vihorászó manó bombája eltalálhatta volna. A Pókember ugyan megmentette a nő életét, de a kamera valószínűnek tartottam, hogy totál káros lett, így az adás is megszakadt.

- Most mi a francot csináljunk? – Lydia kétségbeesett segélykiáltására felkaptam a fejemet. – Ha kimegyünk, a tömeg akár el is taposhat. – Bassza meg!

- Akkor maradjunk idebent – javasoltam és már fogtam is a kulcscsomómat, hogy belülről bezárjam a kávézót. – Le kell húzni a redőnyöket valahogy, elromlott az automata zár.

- Basszus!

- Abbahagynád a káromkodást, és mondjuk… segítenél? – ráncoltam össze az orromat, a nagy erőlködésben megfeszültek az izmaim. Megfogadtam, hogy a legközelebbi edzések során többet fogok dolgozni az erőmön. Úgy éreztem magam, mint egy hangya, aki megpróbál elcipelni egy rakás téglát egyik helyről a másikra. Gyűlöltem a tehetetlenséget, és attól tartottam, hogyha tovább csimpaszkodom, talán leszakítom az egészet. Annak ellenére, hogy a káromkodássorozat már az én nyelvem hegyén is elhelyezkedett, nem engedtem, hogy gyengeséget mutassak. Helyette inkább a fagyosszentként álló szerencsétlenség segítségéért kiáltottam. – Lydia!

Megrázta a fejét, mintha csak ki szerette volna söpörni a félelem gondolatait a fejéből, s már rohant is, hogy mellém érve megragadja szerkezet másik oldalát. Nem jártunk túlzott sikerrel, csak félig tudtuk megmozdítani a fájdalmasan nehéz redőnyt és miután újabb robbanások sokasága próbálta áthasítani a dobhártyánkat, úgy döntöttünk jobb lenne elbújni a védettebb helyekre. Pont akkor bújtunk a pult alá, amikor egy ablaktöréshez hajazó durranás remegtette meg a helyiséget. Valaki nekicsapódhatott a falnak, mert utána egy halk nyöszörgés adta tudtunkra, hogy a tulajdonosa velünk tartózkodik egy helyen. Lydia megszorította a kezemet, amikor megpróbáltam kikászálódni a rejtekhelyünk alól, jelezve, hogy jobb, ha most maradok. Összeszorított ajkakkal ráztam meg a fejemet, halkan susogva, hogy „csak kipillantok”.

- Ne – tiltakozott aggodalmasan. – Ne csináld!

- Lehet, hogy baja esett – erősködtem, megragadva a pult szélét. Erősen lehunyta a szemeit, arckifejezése meggyötört. - Segítenünk kell!

Óvatosan – ügyelve arra, hogy ha támadó az illető, ne lásson meg – emeltem fel a fejemet, épp úgy, hogy a szememmel képes legyek körbepásztázni. Pillantásom megakadt egy alakon, aki a földön feküdt, mellette egy kör formájú tárgy. Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a füsthöz, s ennek köszönhetően hunyorítással már ki tudtam venni az alakot. Milliószor láttam már őt a televízióban, tudtam kicsoda ő – minden ember, aki éppen aznap New Yorkban tartózkodott tisztában volt vele, hogy ő is egyike volt azoknak a hősöknek – a Bosszúállók szövetségének -, akik megvédték a világ szívét Loki ellen.

Eszméleténél volt, világító kék szemei áthatoltak a pánik okozta sokkomon. Esküdni mertem volna, hogy láttam már valahol, de amint megpróbált felállni, figyelmemet már inkább a mellkasán kiszakadt egyenruhájára szenteltem. Erősen vérzett a seb – elég mély volt, szinte megijesztett –, amelyet fogalmam sem volt, mi ejthetett.

Megfogtam az asztalterítőt és bár tudtam, hogy a hatás nem lesz olyan jó, mint amennyire neki szüksége lett volna rá, megközelítettem őt. Lassan – tartva vele a szemkontaktust – letérdeltem mellé. Vettem egy mély lélegzetet a pillanatban, mikor felült. Megragadta a kezemet, megakadályozva engem az anyag eltépésében. Kesztyűt viselt, a bőr csiklandozta a tenyeremet.

- Nem… szükséges.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, hozzám beszél. Azt is alig vettem ki, mi volt az én válaszom. A szám mozgott.

- Elvérzik – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, a terítő megadta magát kezem szorítása alatt. A célnak ugyan nem tűnt elég megfelelőnek, a semminél több volt. Hálát adtam az iskolámnak és a remek életmentői tanfolyamoknak, hiszen az agyamban megmaradó tanácsok nélkül eszembe sem jutott volna, hogy ilyen módon próbáljam elszorítani a sebet. Benyúltam a ruhája alá – a részen ahol kiszakadt könnyedén befért a kezem – és nem törődve a furcsa érzéssel megkötöttem a csomót a háta mögött. A hatás nem maradt el, elégedett sóhajomtól zengett a kávézó.

- Köszönöm. – Teljesen zavarba hozott, ahogy felemelte a kezét és engedte ujjait végigszánkázni az arcomon. A fülem mögé söpört egy kósza tincset és mondhatott valamit, de nem tudtam leolvasni a szájáról, a ritmusos dobolás lehetetlenné tette, hogy bármit is kivegyek. Megfeledkeztem a szituáció veszélyességéről, az agyam zsongott és a szívem megveszekedett módon kalimpált. Nem voltam az a szentimentális típus, mégsem voltam képes figyelmen kívül hagyni azokat a gyönyörű szemeit – méricskéltek, szinte óvatosan.

Kipirultam.

- Nem kellene visszamennie – böktem a mellkasa felé. – Ez nem fog sokáig tartani.

Amerika Kapitány szája szélén megjelent egy félmosoly.

- Volt már rosszabb is.

- Vigyázzon magára.

Megszorította a kezemet és – meglepettségemre és eufóriával vegyülő zavaromba – a szájához emelte, hogy megcsókolja a kézfejemet. Beleharaptam az alsó ajkamba és mire kettőt pislogtam ő milyen gyorsan jött, olyan tempóban fogta meg a pajzsát és távozott.

****

- Az utcákra visszaállt a béke, hála Campbell rendőrfőkapitány kiváló lélekjelenlétének – zengte boldogan a híradósnő. Lydia, Noah és én letelepedtünk a kanapéra. Hálás voltam legjobb barátnőm szerelmének, amiért gondoskodott a vacsoránkról és még teát is készített nekünk: mindketten remegtünk még a sokktól, felkaptuk a fejünket minden kisebb zajra. – A város ismét biztonságos.

- Meg sem említik a többieket – mormoltam összeráncolva a homlokomat.

- Mit vártál? A média mindig ízekre szedi őket – kommentálta Lydia. – Elég, ha mi tudjuk az igazságot, a többit amúgy is csak kiszíneznék.

- Ugyanezt csinálták a múltkor is – mondta Noah, íriszei megértően csillogtak, keze minduntalan szorosabban fogta Lydiaét. – Kértek még chipset?

- Köszönjük édes – búgta a barna hajú lány mellettem. Halványan elmosolyodtam, amikor megcsókolta, akaratlanul is megsimogatva a kézfejemet. A bőrömön bizsergett. – Elég lesz.

Bólintottam.

- Szerintem is, édes – próbáltam feldobni a hangulatot egy kis viccelődéssel, szemben azzal, hogy én is ramatyul éreztem magam. Lydia érzelmileg instabilabb volt, én már megedződtem az idők során. – Most, ha megbocsájtotok, elmegyek megfürdeni. Próbáljatok meg nem egymásnak esni a távollétem alatt, vagy bánom is én!

 Noah rám kacsintott, jelezve, hogy vette a próbálkozásomat és vigyorogva konstatáltam, hogy barátnőm is viszonozva a gesztust.

- Basszus – mormoltam, mikor végre becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját. Belenéztem a tükörbe, felemelve egyik vörös szemöldökömet. A nap eseményei ismét lepörögtem a szemeim előtt, mindig megállva annál a bizonyos kézcsóknál. Az égszínkék szemei, formás ajkai a bőrömön. Ahogy mosolyra húzódnak... – Basszus…

Lydia kiabálása megtörte a csendet.

- Minden rendben odabent, Cheals?

- Igen – kiabáltam vissza. -  Persze.

Az voltam? Basszus.

Sziasztok! Elsődlegesen bocsánatot kérnék. Elhavazva tengődtem a tanulnivalóim felett, így fordulhatott elő az, hogy elég - túlságosan - rég óta nem érkezett friss. Biztosíthatok arról mindenkit, hogy ez nem fordul elő többé. A fejezeten gőzerővel ügyködöm, remélhetőleg egy-ket napon belül felkerül. Köszönöm a kedves kommenteket, és remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek! :)