27. Fejezet - Rothalkodás

Sziasztok bébik.

Tizenegy oldal. Ismétlem.

Tizenegy oldal!

Holnap akartam felrakni, de Lugia nagyon ügyes volt ma, szóval ez olyan kis ajándék neki. 

Szeretlek titeket!:)

E/3

- Sosem fog elmúlni, ugye tudja? – kérdezte egy dallamos hang a háta mögött, miközben ő az ablaküvegről visszatükröződő arcképére meredt. A négy, határozott karmolás nyom élesen rajzolódott ki vérveszteségtől hófehérre sápadt arcát. Ez egy jel volt, az sugallta, „vigyázz, mit teszel”, de Nathaniel Roth egy percig sem rettent meg. – A hegek mindig ott maradnak.

Szorítása olyan erősre sikeredett kezében megbújó kristálypohár körül, hogy az kis híján összeroppant birtoklója markában. Maga a feltételezés, hogy „megbánta” cselekedetét hatalmas pofonként érte. Természetesen megérte minden keserves másodperc, amit az véralvadást segítő gyógyszer hatása nélkül szenvedett végig, hiszen volt mit törlesztenie a képzeletbeli személyes adósságlistájáról. Sosem bocsájtotta meg magának, hogy egyszer cserbenhagyta a húgát – noha Chealsea egyáltalán nem tartotta felelősnek a történtekért, szokása szerint inkább megpróbálta figyelmen kívül hagyni a helyzet következményeit –, és ezt többször biztosan nem engedhette megtörténni. Túlságosan szerette ahhoz, hogy saját gyávasága mögé burkolódzva újra visszameneküljön Párizsba.

Belsőleg tisztáznia kellett, hogy már nem ugyanaz az ember, mint a nőcsábász félig-tinédzser, aki megpróbálta más perspektívával figyelni az őt tárt karokkal váró világot – nem számítottak a tükör előtt gondosan begyakorolt szövege. Az a néhány nap, amelyet a városban töltött fenekestül felfordította életét. Rájött, mennyire nem érezte otthon magát a francia fővárosban, s kellett neki a kizárólag az ő kis rókája által nyújtott feltöltődés. Mert – és ezt Stevenek is elmondta – soha, senki sem fogja megérteni a közöttük keletkezett elszakíthatatlan köteléket. Ha köszönhetett bármit Miranda Rothnak, hát a miatta kialakult kényszerhelyzetek megpróbáltatásait számba vehette. Ezek kovácsolták össze őket, tőlük lett Chealsea és Nate köteléke ilyen szoros.

Tehát így kezdődött. Bosszút esküdött. Lehet, hogy Steve úgy gondolta, a helyzet megoldódik – mert a kettőjük között lezajló gyors szóváltás során ez körvonalazódott fejében –, ha távol tartják Mirandától. Nate természetesen máshogy gondolta, tekintetbe véve a hosszabb „ismeretségét” a nővel. Habár Chealsea látszólag feladta, Miranda bizonyára nem.

Ennek okán célnak tűzte ki, hogy – s szeretet ide, hazaszeretet oda, a fő céljának mindig azt tekintette – normális keretek között igazságot szolgáltat. Az „anyaszörnyeteg” nem bánthatta többé a húgát, márpedig erről ő gondoskodni szándékozott. Egyelőre nem tudta, hogyan és miképp – viszont azt biztosra mondhatta, idővel megoldja.

Nem tudta csillapítani a benne lángoló tűzet, bár sose mutatta.

Hogy ki volt Nathaniel Roth? A csalafinta flörtbajnok. A komolytalan nőfaló. Az érzéki játékok mestere – az a típus, aki nevét éjszakánként más-más nők sóhajtották. A felelősségtelen. Az érzéketlen. Legalábbis sokan így hitték.

De nem. Csupán jó színészi képességgel áldatott meg.

Tehát, amikor Barbara Morse feltette kérdését, egy halványan mosollyal leplezte belső forrongását. Belekortyol a vízbe, azután megfordult, és nyelvével elégedetten csattintott szájpadlásán. Felemelte egyik szemöldökét, és közelebb lépett hozzá. Lehelete édes sávokban csiklandozta a szőke hölgy orrát.

- Ez nem tesz kevésbé vonzóvá, nem igaz? – Macskadoromboláshoz hasonlító flörtölő hangja kihívásra invitálóan törte meg a szobára nehezedő csendet.

- Már ha valaki bukik az ilyesmire – válaszolta a nő, meglepettséget kicsalva a férfiból. Sosem kérdőjelezték meg hihetetlen külsejét.

- Egyébként miért is nem tegez engem? – váltott témát védekezésképpen, az órája üvegén kocogtatva. – Feleslegesek a formalitások, már a harmadik órát töltjük együtt.

Barbara eltűrt néhány a szemébe lógó – Nate komolyan elgondolkodott, vajon tényleg arany színűek-e, vagy csak a fény vetül meseszerűen rá – hajtincset, és tovább keverte az egy arra szakosodott tálkában lévő „csodaszert”. Elsőnek butaságnak tűnt a feltételezés, hogy talált valamit ebben a nőben. Nem volt akkora melle, mint azoknak a – megjegyzésképp: önkéntesen vállalkozó – hölgyeknek, akikkel az ágylepedőt gyűrte. Az ajkai néha túl vékonyan préselődtek össze. Egyáltalán nem intézett hozzá egyetlen kedves szót sem, vagy tett utalást vonzalmáról. Ráadásul nem nevetett a hébe-hóba elejtett poénbombáin. Mégis lesüllyesztette a gyomrát. A parfümje illata, a szeme vágása, az ujjpercei szorgos munkája. Beszélni akart hozzá, hallani a hangját. Miért?

- Ezt felkenem, megszárad, leszedi, és mehet is – közölte Barbara az edényre mutatva, aztán a kanapé felé bökött. – Üljön le, legyen szíves.

Nate rákacsintott, és szinte biztosra tudta mondani, a szőkeség szája széle feljebb rándult. Ez ösztönözte, s akár a kisfiú, akinek édességet nyújtottak, újra beszélni kezdett.

- Holnap ott lesz Stark buliján? – kérdezte csak úgy mellékesen, mert valójában tudta a választ. Bobbi kimondva-kimondatlanul jót mulatott a férfi szerencsétlen próbálkozásain. – Gondoltam mehetnénk együtt.

Végül úgy látta, jobb leszögezni a tényeket.

- Nem fekszem le magával.

- De…

- Nem.

Nate összehúzta szemöldökeit.

- Tudja, nem minden a szex – vakarta meg orrát. Barbara belenyúlt a tálba, és leheletfinom vonással belekezdett a munkájába. A férfi úgy gondolta, biztosan elgondolkodhatott a mondanivalóján, mert nem válaszolt azonnal, csupán felnevetett. – Talán csak jól szeretném érezni magam a társaságában. Na, látja, csodálatos a nevetése!

- Nem azért nevetek – tagadta a doktornő fulladozva. – Olyan lett az orra.

Chealsea bátyja felhorkant.

- Szóval, hogyha kizárólag doktornő és páciens viszony van közöttünk, most miért űz gúnyt belőlem, Dr. Morse? – Egy sóhajtással azonban tovább lépett. – Nem túl fair egy ártatlan pácienssel szemben, nem gondolja? Talán kiengesztelhetne valahogyan.

- Megmondtam – kezdte Bobbi -, hogy nem fogok lefeküdni magával.

- Nem feltétlenül kellene lefeküdnie velem most. – Nate kisfiúsan homloka összeráncolódott. - Kezdem azt hinni, hogy úgy gondolja, nem vagyok több egy üres fejnél. Ez komolyan sért engem.

- Ez olyan klisés – mondta a nő. – Egyébként sem gondolom így.

- Akkor miért nem randizna velem?

- Egy nő tele van meglepetésekkel – adta meg a sejtelmes, Nate ideire menő választ. Őt soha senki sem utasította vissza, az ilyesmi távol állt tőle. – És sokkal jobban szeretek egy férfi mellett ébredni, aki maradt, mintsem valakivel, aki végül egyedül hagy.

-  Úgy gondolja, nem tartanék ki maga mellett?

- Gondolkodnom sem kell, mivel – itt vett egy mély levegőt – kizárólag az ideiglenes orvosa vagyok. Nem ismer engem, és én sem magát. Szerintem maradjunk ennyiben.

- Egyelőre – szögezte le Nate. A kenőcs nyomán ugyan csökkent a fájdalmas pulzálás a sebekben, az égetés felerősödött. Annak ellenére, hogy komoly megpróbáltatásba tellett, komoly akaraterőről tett tanúbizonyságot és nem szisszent fel.

- Mindjárt vége – érezte meg Bobbi, amikor a velem szemben ülő megfeszítette izmait. – Tudja, nagyon bátor dolgot tett.

- Ezt bárki megtette volna – pufogott. Hányingere lett az „eset” okozta elismerés áradatot. Szükségtelennek érezte, hogy hősnek tartják, amiért megmentette a húgát. Kötelessége volt. Mások mit láttak? Mit tettek volna? Bizonyára nem mást. – Chealsea a húgom.

A doktornő elidőzött a középső sebnél. A koncentrációtól szája kinyílt, s Nate azon találta magát, másodpercenként azt szemléli.

- Aggódik érte, igaz?

- Mindig aggódom érte – ismerte el somolyogva. – De Rogers most vigyáz rá. Legalábbis nagyon remélem, hogy azt teszi.

- Emiatt nem kellene aggódnia – védte meg kollégáját Barbara. – De ezt maga is tudja, ha nem teljesen reménytelen eset.

Nate unottan vont vállat.

- Most jön a „szerelem mindent legyőz” rész?

- Valószínűleg csak azért mondja, mert még sosem volt szerelmes – látott át rajta a nő, tengerkék lélektükrein keresztül látta az egész világot. – Igazság szerint úgy gondolom, magában sokkal több van, mint amit másoknak mutatni szeretne. Nem tudhatom, csak sejtem.

- Igaza van, valóban nem tudja – vágott vissza a férfi a kelleténél élesebben. A tigris is harap, ha támadják elvvel reagált. Rögtön megbánta hanglejtését, de egyelőre vissza nem szívta.

- Milyen hűvös – gúnyolódott Bobbi. – Bizonyára érzékeny pontra tapintottam. Talán a szex hajcsár nem jártas az érzelmekben?

- Nincs szükségem szerelemre – tagadta keményen. – Butaság. Kötődsz egy másik emberhez, aki aztán szétbombáz és padlóra küld.

- Ez nem a második világháború, senki sem bombáz. Azt mondom, saját magunk alakítjuk a sorsunkat. Egy kapcsolat két emberen múlik. – A szőkeség megállt a mozdulatban. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a megjegyzést.  – És nem mindenki olyan, mint az anyja. De tudja mit? Valóban nem az én dolgom.

Nate lehunyta szemeit, s percekkel később ismét megszólalt.

- Sajnálom.

Bobbi nem zavartatta magát.

- Szólíts Bobbinak – adta be derekát. – Nem szeretem a Barbarát.

A férfi féloldalasan elmosolyodott.

- Nate.

***

Chealsea szemszöge:

Eleget aggódott már értem – mindenki eleget aggódott már értem.

Ahogy másnap a forró víz végigszántott testemen, elhatároztam, hogy aznap erősebbé válok. Egy emberre elég szánakozással néztem szembe abban az évben – kezdve a balesetemtől egészen anya megmagyarázhatatlan kiakadásáig –, s ebből komolyan kezdett elegem lenni.

Nem lehettem állandóan a figyelem középpontja, csak mert az élet – mint számtalan más emberrel világszerte – velem is mocskosul elbánt. Hazudnának, ha azt mondanák, én voltam az egyetlen, aki a rövidebbet húzta akkoriban. Nők és gyermekek százezrei estek át családon belüli erőszakon – már a tiszteletükért is strapabíróbbnak kellett lennem.

Megfogadtam magamnak, hogy megmutatom „édes” anyámnak, milyenné tett az éveken át tartó folyamatos fizikai és lelki bántalmazás. Összetörhetetlen akartam lenni az ellenségeimmel, ugyanakkor maradni lágy a szeretteimmel. A szerelmem és a bátyám éppen eleget harcoltak már értem.

A törülköző végigcsavarodott körülöttem, én pedig megálltam a tükör előtt, hogy megszemléljem a nyakam. Ujjpercei nyomán lila foltok éktelenkedtek, ezzel együtt ékes bizonyítékaként szolgálva annak, mit bírtam ki éveken keresztül.

Halk kopogtatás zavart meg, s Steve nyitott ajtót.

- Kicsim, minden rendben? – Felemelte a kezét, ám mégsem érintett meg. Dühített a gondolat, hogy úgy érzi, óvatosnak kellene lennie velem. Semmi másra sem vágytam, mint forró érintésére, ami a jó és biztonság érzetével töltött el. Ő viszont nem adta meg nekem, helyette puhatolódzott, akár az elefánt a porcelánboltban.  – Nézd, ha nem érzed jól magad, szólok a dokinak.

- Nem – vágtam rá a kelleténél talán egy kicsit gyorsabban. – Minden a legnagyobb rendben.

Mélyen a szemembe nézett, kutakodva, hogyan cáfolhatna meg.

- Ezt ne akard bemesélni.

- Pedig így van – csattantam fel erélyesen. – Befejeztem a siránkozást, Steve. Mást sem csináltam az elmúlt néhány hónapban. Hol az anyám, hol a baleset, hol a beszédhiba… Elegem van ebből. Tudod mi? Megbaszhatja az anyám!

- Chealsea…

- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek. Mert szeretlek. Úgy, ahogy még soha senkit, és valószínűleg nem is fogok. – Miközben magyaráztam, mellkasom előtt bőszen mutogattam. Furcsa habitus, viszont gyakran csináltam. – De felesleges, hogy ezt tedd. Nem vagyok porcelánbaba! Nem fogok szétesni, ha hozzámérsz.

- Tudom.

- Akkor mi van? – akartam tudni rögtön, csípőre tett kezekkel. Ekkor azonban kellemetlenül helyeztem egyik lábamról a másikra testsúlyomat. – Ugye nem gondolsz rám máshogy… ezek után?

Két szemöldöke között egy ránc jelent meg, tükrözve értetlenségét.

- Ezt hogy érted?

Végigsöpörtem nedves hajamon.

- Nem undorodsz tőlem, vagy ilyesmi, igaz?

- Hogy feltételezhetsz ilyen butaságot? – szisszent fel hitetlenkedve. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte alig tudtam követni. Hátam a hideg falnak dőlt, ezzel együtt felemelte bal lábam egészen csípőjéig. A levegő felforrósodott körülöttünk, ahogy mindig. – Egyszerűen csak úgy gondoltam, talán szükséged lenne egy kis távolságra. Nem arról van szó, hogy úgy gondolom, nem tudod kezelni, először viszont meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben.

- Csak a nyakam…

- Gyönyörű a nyakad – vágott bele szavamba, s egy csókot nyomott a torkom alatti felületre, aztán a fülem mögötti helyre, ahol belesuttogott. – Minden porcikádba szerelmes vagyok.

- Továbbfejlesztetted a csajozós szövegeidet? – Döntöttem kissé oldalra fejem, hogy nagyobb teret adhassak neki. Ugyanezzel a mozdulattal ágyékának is préselődtem. – Bugyi sincs rajtam, nincs mit neked dobnom.

- Ez igazán kár – lehelte, félretúrva a hajam. Belemarkolt a combomba, amitől áramütésszerűen összerándultam. Pontosan erre volt szükségem. – Nagyon szeretek veled élni, a minap rájöttem.

- Nocsak, tényleg? – tudtam meg őszinte csodálkozással. – Miért?

- Nem tudom, miért – válaszolta. – Talán a közös ébredés. Vagy az alvás. A reggeli. Te és én a kanapén…

- Vagy a szeretkezések – heherésztem incselkedve. Felhorkant. – Nem, igazából az a kedvencem, amikor újságot olvasol.

- Újságot olvasnék, ha hagynál.

Felkacagtam.

- Pont ezért – vettem tenyereimbe arcát, és húztam oda egy lágy csókra. – Tehát akkor ma lemegyünk Starkhoz? Tudod, tartja azt a „Bosszúállók, meg koloncaik” bulit.

- Azt hittem, maradunk fent. – Megvakarta a tarkóját. – Megnézhetnénk egy filmet, vagy valami hasonló.

- Nem szabad kihagynunk egy ilyen jó szórakozást miattam – erősködtem, kölyökkutya tekintettel, lejjebb konyult ajkakkal. – Komolyan! Jó lesz. Táncolunk, csókolózunk, iszunk-eszünk! Ott lesz a bátyám is, a csapattársaid, és szerintem mindannyiunkra ráfér egy kis kikapcsolódás. Kérlek szépen!

Már akkor tudtam, győztem, mikor megforgatta szemeit. Mikor is mondott bármire is nemet, amit úgy őszintén, igazán szerettem volna?

- Te vagy a legjobb pasi a világon – hízelegtem a mellkasát simogatva. – Mikor is lettem ilyen szerencsés?

***

- Tudtam, hogy kizárólag jó buli lehet az, amin a mi kis „hercegnőnk” is megjelenik – heherészett Tony és örültem, egyáltalán nem leltem szánalmat pillantásában. Legnagyobb meglepetésemre futólag megölelt. A reaktora bökte mellkasom. (Steve motyogott valamit, de nem értettem.) Furcsállva a gesztust sután megtapogattam a hátát. Természetesen rögtön megbántam, hogy engedtem neki, mert játékosan megtapogatta a fenekem, ezzel kiváltva Steve birtoklási ösztönét. (Na, jó, egy bizonyos – oké, kéjsóvár – részem természetesen örült ennek. A szexuális életünk nem volt unalmas – ó, dehogy –, de Steve mindig sokkal jobban elengedte magát, ha demonstrálni akarta, ne is álmodjak másról, elvégre száz százalékosan az övé vagyok.) - Viccet félretéve, örülök, hogy eljöttél.

Meglegyintettem mutatóujjam előtte.

- Ha ivóversenyt akarsz tartani, rossz Roth-t fogtál ki. – Elégedetten felsóhajtottam a harsány nevetéstől, ami valahonnan nem messziről visszhangzott. Bátyám ezek szerint már megérkezett. Furcsa volt, mert egyébként rendszeresen mindenhonnan elkésett.

- Megbeszéltük már, hogy Rothalkodni fogunk – csatlakozott a beszélgetéshez Nate, és megpuszilta az arcomat. Steve szorítása enyhült rajtam. – Szia, kis róka.

- Szia Finnick – gúnyolódtam. Utálta, ha Finnick Odairhez, a kedvenc szereplőmhöz hasonlítottam, ezért sokszor ugrattam vele. Az arca megrémisztett, s a gyomrom görcsbe ugrott. Másodpercekbe telt, mire a saját kifejezésemet rendbe szedtem. (Steve minden bizonnyal észrevette, mégsem szólt. Hálásan fogadtam tapintatosságát.)

- Sziasztok – köszöntött az időközben Tony háta mögött megjelenő jókedvű Pepper is. A kezembe nyomott egy kisüveges kólát, és Stevere mosolygott. – Nem zavar, ha elrabolom a barátnődet egy kicsit?

Steve még nem is válaszolt, már karon ragadott – olyan gyorsan, hogy a többieknek köszönni sem bírtam –, és kiráncigált a konyhába.

Nekitámaszkodtam a pultnak, úgy vártam, mi lehetett az a halaszthatatlanul fontos ügy.

- Késik – motyogta alig hallhatóan. Összeráncoltam a homlokom. – Napok óta késik. Nem tudom, mit csináljak.

- Kicsoda?

- Nem kicsoda, micsoda. – Erősen megnyomta az utolsó szót.

Leesett a tantusz.

- Basszus – fújam ki a tüdőmben ragadt levegőt. – Tehát…

- Nem tudom. – Kétségbeesettnek tűnt. – Azért is szerettelek volna megkérni, hogy… Gyere velem, míg megcsinálom.

- Most? – hüledeztem, bár aztán mégis vele tartottam. (Őszintén? Olyan vasmarokkal karolt belém, akár egy óriáskígyó szorítása áldozatán. Emlékeztetett anyámra, de igyekeztem nem rá gondolni.) – Ugye vettél terhességi tesztet?

- Tegnap délután – válaszolta, és kinyitotta előttünk a fürdőszoba ajtaját. Csodálkozva néztem körül, hiszen a közös rész mellékhelyiségében még sosem voltam. Stevében vegyültek a kék és zöld csempék, itt viszont minden fehér volt. Pepper kisvártatva kinyitotta az egyik fiókot, amiből körülbelül három fajta terhességi tesztdobozt vett ki. – Mi lesz velem, Chealsea?

Elgondolkodtam rajta, vajon mi lesz, ha valóban terhes.

Képes lenne Anthony Stark, az agglegénységéről, felelőtlenségéről és páncéljáról híres milliárdos felnevelni egy gyereket? Noha biztosra vettem – már a nézéséből is –, hogy szereti Peppert, egy poronty sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult.

Pepper kérdése megborzongatott, viszont nem engedhettem, hogy a kétségeim leghaloványabb jelét is észlelje.

- Semmi gond nem lesz – mondtam magabiztosan. – Ha nem vagy terhes, megnyugszunk, kimegyünk, és ennek örömére iszunk.

- És ha mégis terhes vagyok? – Beleharapott irigylésre méltóan piros alsó ajkába. – Nem vagyok az a kimondott anya típus.

- Amennyiben terhes vagy – ezzel megragadtam szabad kezét -, akkor sem csinálod ezt végig egyedül. Mindvégig itt leszünk melletted, mindannyian.

- De Tony…

- Tony imád téged – mutattam rá a nyilvánvalóra. – A lábad nyomát is megcsókolná, ha képes lenne rá! Tudom, hogy megoldjátok. Te vagy a mindene.

- Akkor sem… Az anyukám… korán meghalt, és nem igazán tudtam bármit is… megtanulni tőle. Könyörgöm, még egy egyszerű vacsorát sem tudok gond nélkül elkészíteni! Mi lesz velem… Ó, mi lesz velünk!

- És? Mesterien tudsz rendelni – próbáltam a humorommal mosolyra csalni. – Különben pedig, egy gyereknek nem az a fontos, hogyan tudsz főzni, Pepper.

- Én csak…

- Idefigyelj! – Megszorítottam kezét. – Tudod, hogy milyen körülmények között nőttem fel, pontosan láthattad a bátyám arcát. És mi sosem arra vágytunk, hogy anya főzzön, vagy mit tudom én, lásson el minket. Nekünk szeretetre volt szükségünk! Arra pedig garantáltan képes vagy, hiszen már most is aggódsz, mi lesz a gyerkőccel.

Vett egy remegő lélegzetet, segítenem kellett megtartani a kis dobozkát.

- Lehet, hogy nem te leszel a legtökéletesebb anya. Annak lenni szerintem lehetetlen. Előfordulhat, hogy hibázol majd, mert mindenki teszi. Nem megy minden karikacsapásra, hiszen pontosan arról szól az élet, hogyan vészeljük át a megpróbáltatásokat. Azt viszont garantálhatom, hogy idővel belejössz, és soha, senkit nem fogsz úgy szeretni, mint a pocaklakódat. Szóval most elolvassuk a használati utasítást, lepisiled, és megnézzük, mi jött ki, rendben? Az eredménytől függetlenül melletted állok, Potts.

Könnyekkel a szemében rám mosolyog.

- Mától te írod Tony beszédeit – nyöszörögte -, mert mesés voltál.

- Hiába, csodálatos vagyok – mentem bele a játékba. – Na, mozogj, még van dolgunk!

Percekkel később kint álltam az ajtó előtt – nem akartam zavarni, míg elvégzi a dolgát –, és próbáltam visszatartani lábaim idegesítő dobolását. (Szerencsére Clinten kívül nem kellett mást elkergetnem. Azt hazudtam, hogy „női problémái” vannak, ami belegondolva nem is akkora kamu.) Nem is tudtam, miért lettem hirtelen olyan ideges, miközben nem is az én sorsomról, illetve jövőmről van szó. Talán én is elképzeltem, mit tennék a helyében. Érdekes, sosem álmodoztam gyerekekről, vagy családról azelőtt. Azért nem, mert találtam meg az alapításra megfelelő személyt – igaz, nem is késtem el semmivel –, és úgy voltam vele, huszonkét évesen még nyugodtan maradhattam a fenekemen. Egészen – nem csalás, nem ámítás – kedvenc „kapitányom” érkezéséig. Elmerengtem, vajon ő is hosszútávra tervezte velem, s talán végigszaladt elméjében a gondolat, megöregszünk-e együtt. Néhány elenyésző pillanatra hasonlíthattam a szerelmes tinédzserekre.

Aztán kitárult mögöttem az ajtó, és Pepper a nyakamra vetette magát.

Zokogott.

Úgy rázta a sírás, mintha a lelket is kiszorítaná belőle, s én nyugtatólag simogattam a hátát – tudnia kellett, hogy számíthat rám. Ahogyan Bobbi, ő is a barátaim egyike lett. (Arról nem is beszélve, mennyit egyengette Steve útját, míg nem találkozott velem. No meg persze, azután is.)

- Minden rendben lesz – ismételgettem az elcsépelt szöveget. – Mi az eredmény?

Erősebben szorított. Pozitív.

***

- Minden rendben, Kicsim? – suttogta a fülembe Steve, miközben hátulról átölelte a derekamat. Nem tudtam levenni a tekintetemet Tonyékról, hogy ránézhessek. Valószínűleg azt hitték, senki sem látja őket – mert csak a félig csukott ajtó résén keresztül sikerült átlátnom –, de én mégis kiszúrtam, hogy Pepper próbálja rábeszélni, figyeljen rá egy pillanatra, mert el kell mondania valami nagyon fontosat. A többiek nem tudták, mi történhet odabent, nem is figyelték. Kivéve én. És komolyan aggódtam.

Nate épp akkor próbálta – legnagyobb meglepetésemre – táncra csábítani Bobbit, miközben – még nagyobb döbbenet – Clint és Natasha felváltva meséltek egy-két kellemes emléket küldetésekről. Bruce elmagyarázta Thornak, miért nem dobálhatja le a poharakat, miután megitta a tartalmukat, de a félisten minduntalan ugyanúgy tett. A karját markoló barna hajú szépség – bemutatkozása szerint Jane Fosterrel volt dolgom – néha elmosolyodott rajta.

Aztán megtörtént. Tony kiviharzott a helyiségből, egyenesen keresztül közöttünk. Legtöbben furcsállva néztek utána, én voltam az egyetlen, aki megindult, hogy utána menjen. Bobbi azonnal átkarolta Peppert, aki noha nem sírt – büszkesége tartotta –, mégsem javított semmit sem ábrázatán.

Steve – aki természetesen semmit sem értett – követett, miközben végigszántottam Tony irányába, magam mögött hagyva a többieket. A milliárdos felment a tetőre, ott találtam rá.

- Hé, elmagyaráznád, hogy most mi van? – értetlenkedett Steve, s én a helyemre fagytam. Beszélnem kellett Tonyval, de nem hagyhattam csak úgy a barátomat sem.

- Nézd – hadartam –, muszáj beszélnem kell Tonyval. Szerintem Pepper most mondta el neki, hogy… terhes.

Steve összepréselte ajkait.

- Biztos, hogy bele szeretnél folyni ebbe?

- Nem kellene, én is tudom – emeltem fel kezeimet védekezésképpen –, de bűntudatom lesz, ha nem teszem. Mindjárt jövök, rendben?

Lassan bólintott, és megcsókolta a kézfejem. Kérnem sem kellett, Jarvis kinyitotta előttem az ajtót.

Mínuszok repkedtek, s a felhők kitartóan eresztették a kövér, hideg hópelyheket. Dideregtem egy kicsit, révén, hogy rövid ujjú pólót viseltem, ez azonban egyáltalán nem állított meg.

Tony odakint ült, forró lehelete finom sávokban tört meg. Nem nézett rám, mikor leültem mellé a hideg felületre.

- Tudom, hogy nem lehet egyszerű neked – kezdtem alig halhatóan. – És azt is, hogy valószínűleg halálra vagy ijedve.

Tony felhorkant.

- Menj el – utasított egyáltalán nem barátságosan.

Nem mozdultam.

- De tudod – fojtattam – egy gyerek a legnagyobb kincs, ami valaha megeshet egy emberrel.

(Időközben hallottam, ahogy ismét kitárul az üvegajtó. Steve szintén kijöhetett, de egyelőre nem zavart meg minket.)

- Mondják, hogy ez amolyan közhely. – A körmömmel végigszántottam a nadrágom felületén. – Nem mindenki szület nevelésre. Talán ez így van rendjén. Viszont… Sosem gondolkodtál még azon, milyen lehet alkotni valakit, aki majd őrzi annak az emlékét, amilyen ember voltál? Hagyni egy darabot magadból és a nőből, akit szeretsz?

- Nem akarok olyan lenni, mint az apám – bökte ki néhány perc tömény csend után. – Átéltem, milyen volt vele. Keresztülnézett rajtam. Semmibe vett. Egyáltalán nem volt jó kapcsolatunk. Aztán csak meghalt.

- Nézd, nem szabad így tekinteni a dolgokra. – Megérintettem a kezét. Nem húzódott el, amit jó jelnek tituláltam. – Mindig a múltba nézni olyan, mint megpróbálni megtalálni valamit a sötétségben. Csak tapogatózni mersz, és lehet, hogy éles tárgyba nyúlj.

- Közhely.

- Igazság – makacskodtam. – Látod a nyakamat? Meg sem próbálom elrejteni, mit tett velem az anyám. Mert megtette. Ez erősebbé tett. Napról napra túléltem mellette. És tudod mit tanultam ebből? Hogy nekem jobbnak kell lennem nála. Ha egyszer anya leszek, a gyerekeimnek mindent megadok, amiről csak álmodni mertem akkoriban. Együtt játszunk majd a parkban. Építünk hóembert télen. Elmegyek az iskolai előadásokra, a ballagásokra… Jelen leszek az életében. Nem azt mondom, hogy egyszerű lesz, mert mindig vannak bukkanók. De meg fogom csinálni. Ahogy te is megteszed majd, mert tudom, hogy sosem tudnád elhagyni Peppert, különösen a mostani állapotában. Szereted őt, és szerintem komolyan gondolod.

Megböködtem a könyökömmel.

- Egyébként sem hagynám, hogy olyanná válj, mint az apád, ahogy Pepper sem. Ő lenne az első, aki pofon vágna, ha látná.

Tony elmosolyodott.

- Látlak titeket, ahogy együtt készítetek valami, független a baba nemétől. Tudod, te és a mini verziód. Ha nem egy páncélt, akkor mit tudom én, egy robotvezérlésű kutyát, mert Pepper nem szereti a kutyaszőrt. – Felkacagtam, ő pedig csatlakozott. – Na, látod, nevetsz! Hát szerintem fantasztikus vagyok, nem igaz?

- Kösz Szabadsághölgy.

- Meghálálhatnád, mondjuk azzal, hogy bejössz, mert megfagyok idekint – mutattam lenge öltözködésemre. – És befizethetnél egy útra, mondjuk Hawaiira. Hah, tudod, hogy csak vicceltem! Na, komolyan, gyere! Idefagytam.

Felpattant a helyéről, aztán a kezét nyújtotta. Jókedvűen – hiszen megmentettem a napot, susogta az egóm – követtem a példáját. Ahogy sejtettem, Steve végighallgatta a beszélgetést. Tony – mielőtt bement volna – odasuttogott neki valamit.

Aztán már csak ketten maradtunk. Ő nézett engem, én pedig mosolyogva sétáltam karjaiba.

***

A buli egészen hajnali kettőig tartott.

Tony fantasztikus hangulatot teremtett, miközben nekem már azt ecsetelte, mennyire jó ötlet az „robotkutya business”.

Steve időről időre a nyakamba csókolt, vagy a homlokomra, az államra, a számra, az orromra lehelt apróbb puszikat.

Természetesen Nate nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy vicceket arasson szexuális életünkről. Bobbi minduntalan csúnya pillantásokat küldött neki, s nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, hogy valahányszor mással beszélgetett vagy foglalkozott, Nate őt nézte. Reméltem, nem szeretné, ha barátnőm is beállna az „ágyában szereplő nők” listáján. Bobbi megérdemelt egy tisztességes szerelmet, és egy dominánsabb énem bízott benne, hogy ez talán embert farag belőle.

Thor megtáncoltatott. Ki hitte volna, hogy képes normálisan ropni? Igaz összezúzta a kezemet…

Jane elmesélte – ez volt az első komolyabb beszélgetésünk –, hogy már megtanította a félistent milkshake készítésére. Felváltva nevettünk túl egymást.

Natasha kérdezett az egyetemről. Ő és Clint beavattak, hogyan álcázták magukat egyetemistának néhány évvel ezelőtt.

Bruce megosztotta velem az utolsó vaníliakrémes süteményt. Félénkségét hátrahagyva együtt nevettük ki Nate bugyuta flörtpróbálkozásait.  

Pepper örömkönnyekkel esett a karomba. Bobbi pedig koccintatott értem.

Az este remekül telt. S most már én is nevettem, amikor Nate azt kiabálta: "Rothalkodjunk!". 

Kinek kellett Miranda Roth? És Nicholas Roth? Benjamin Roth?

Senkinek. Nekem már megvolt a családom.