24. Fejezet - Testvér

- Úristen! – nevettem fel önfeledten a barátnőm legnagyobb megdöbbenésére. Azonnal a szintén kacagó férfi karjaiba vetettem magam és addig öleltem, míg a karom el nem kezdett sajogni. Ő hasonló erősséggel tartott, mélyen a hajamba temetve az arcát. Egy értelmes, normális mondat összerakása már-már lehetetlennek tűnt, ahogy az öröm hullámai végigsöpörtek rajtam. Végigsimítottam megborotvált arcán, és könnyekkel küszködve fuldokoltam. Meg akartam kérdezni, honnan tudta, hol keressen és miért nem hívott előtte, de ebből sajnos egy érthetetlen nyávogás lett. Egyszerre remegtem és gyökerezett földbe a lábam, a szívem embertelen tempóra kapcsolt a tiszta izgatottságtól. A lüktetés akkor sem hagyott alább, mikor végre nagyjából felfogtam, miért mozognak az ajkai és mit formáltak.

- Nekem is hiányoztál, hugi – skandálta egy puszit hintve a homlokomra.

Az oly’ rég nem beszívott csodálatos illata ellepte az orromat, s csiklandozta azt. Mindig is értett az ilyesmikhez, a nők nem hiába ereszkedtek rögtön „térdre” – ijesztő vagy nem ijesztő, legtöbb esetben a szó szoros értelmében – Nathaniel Roth megjelenésekor. (Sajnos túlságosan sokszor szolgáltam szem vagy/és fültanúnak.)

- H-Hogy? – dadogtam megsemmisülten.

 - Kerestelek otthon, de Lydia mondta, hogy a barátodnál vagy - magyarázta. – Nem is értem, miért lepődtem meg.

Bobbi megköszörülte a torkát, ezzel visszanyerve a figyelmem. A fülem mögé tűrve egy rakoncátlan tincset – ez a mozdulat nagyon emlékeztetett Stevere és ettől az aggodalom azonnal összeszorította gyomromat –, aztán ámulásomra a szőkeségre kacsintott.

- Nathaniel Roth, de csak Nate – villantotta ki tökéletes alakú harminckét fogát. Férfiak által irigyelt, lányok által bálványozott arcán megjelent két gödröcske, ami tökéletesen kiegészített ragyogó kék szemeinek élénk csillogását. Bronz haja tökéletes beállítva különböző égtájak felé, művészien viselte. – Nagyon örvendek.

Lazán átkarolt. Két évvel volt idősebb volt nálam, mondhatni együtt nőttünk fel. Az, hogy hónapokkal ezelőtt – nagyjából február környékén – Párizsba költözött nagyon megviselt, hetekig nem találtam a helyem. Nyáron láttam utoljára, nagyjából a Stevevel való találkozás előtt. Alig vártam, hogy ő és Steve végre hivatalosan találkozhassanak. (Egyszer-kétszer Steve is jelen volt, amikor Nate videóbeszélgetést kezdeményezett és köszöntek egymásnak.) Biztos voltam benne, hogy nagyon jól kijönnek majd. Ha az ember egyszer találkozott vele, nem tudták nem kedvelni a bátyámat. (Valahogy mindig is sokkal közvetlenebbül viselkedett az emberekkel – gyakran megtalálták a közös hangot. Nate mindig hozta a formáját.)

- Barbara Morse – hallottam felszólalni Barbarát. Két elegánsan kiszedett szemöldöke között megjelent egy aprócska ránc, mintha nem tudná, mit fűzhetne hozzá a beszélgetésünkhöz, de a legkisebb jelét sem mutatott másfajta érzelemnek. Így aztán, a karórájára vetve egy pillantást kisvártatva ismét megszólalt. – Én most megyek. Váltanom kellene Mariát, és még át kellene öltöznöm.

- Segítsek? – ajánlotta Nate ravaszul, de Bobbi válaszul csak megforgatta a szemét.

Az alsó ajkamba haraptam, ignorálva a bátyám hozzáfűzését.

- Ha van valami, akármi, értesíts, kérlek.

- Hát persze – mosolyodott el halványan, észlelve az örömmel vegyes aggodalmam. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Majd hívlak.

- Szia – köszöntem halkan, aztán, ahogy a liftajtók bezárultak mögötte, várakozva fordultam kisebbik bátyám felé. – Na, zúdítsd rám!

- Ugyan mit? – próbálkozott ártatlannak mutatkozni. Annyi év kamuzás, közös- és külön csínyek után még mindig azt hitte, hogy megvezetheti a saját húgát. – Nem tudom, miről beszélsz.

- Amerika Kapitánnyal járok, pontosan tudod, hogy mit – láttam át a szitán. A hatalmas vörös huzatú kanapéra intettem. Egyből megtámadta az egyik kedvenc díszpárnámat és szórakozottan dobálni kezdte. Megráztam fejemet, figyelve a kisgyerekként játszadozó huszonnégy éves férfit. – De előre szólok, egyik hír sem igaz, ami megjelent rólunk, bármit is hallottál.

- Inkább rólad hallanék – grimaszolt. – Egész végig rólatok kotyogott az a szöszke lány mellettem a repülőn. Ha nem lettek volna olyan átkozottul jó mellei, biztosan nem maradok mellette. Még azt is megtudtam, milyen bugyi volt rajtad, amikor először találkoztatok.

Felröhögtem.

- Érdekes módon ezt még nem hallottam – vontam vállat. – A SHIELD próbálja leplezni az ilyesmiket, amennyire csak lehetséges.

- SHIELD?

- Steve nekik dolgozik.

- Egész laza vagy – jegyezte meg pajkosan, végigfuttatva jobb kezét bronz haján. – Betömték a lyukat, mi?

- Disznó! – róttam meg pironkodva, aztán megütöttem a vállát. Mellé csusszantam, aztán beletemettem arcomat a nyakába. – Nem is mondtad, hogy jönni fogsz.

- Szándékosan – heherészett. – Gondoltam megleplek. Persze arra nem számítottam, hogy Lydia a nyakamba ugrik és ennek tetejében még otthon sem talállak.

- Csak nem kaptál sérvet? – incselkedtem, megtapogatva a karjait. – Tudtam, hogy ezeket az izmokat EBayen vetted.

- Akciós volt – ment bele a játékba. – Szóval az urad dolgozik?

- Igen – motyogtam fáradtan. Tudtam, hogy vele nyugodtan megbeszélhetem az ügyes-bajos dolgaimat, ezért hozzátettem. – Ez halálra ijeszt.

Összefűzte az ujjainkat, aztán egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Nem hinném, hogy ez valaha is jobb lesz – kezdte, - de legalább értékeled, amid van, nem igaz?

- Igaz – ismertem el. – Csak nehéz. Mindig bennem van a gondolat, mikor nem fog soha többé hazajönni.

- Nagyon negatív vagy – simított végig a kézfejemen. – A félelem mindig ott lesz. Szereted eléggé, hogy kitarts mellette?

- Ötleted sincs, mennyire – susogtam. – Ez is megijeszt. Volt már olyan érzésed, hogy annyira ragaszkodsz valakihez, szinte már fáj?

- Nem – ismerte el. – De nem azért, mert nem akartam, vagy nem hiszem, hogy létezik.

Egyszerűen csak sohasem volt még szerelmes, gondoltam, de nem akartam hangosan kimondani, nehogy megbántsam.

- Ez borzalmas – nyavalyogtam. – És aztán, amikor hazajön, és itt van, olyan, mintha mindez nem is létezne.

- A szerelem különös dolog – szólt percekkel később, ütemesen cirógatva az alkarom. – Egyébként pedig van olyan mákja, hogy mindent túléljen. Főleg, ha tudja, te itt vagy, és várod haza.

- Hm.

- A további piszkos dolgokról inkább nem ejtenék szót – kacagott, és ahogy belecsíptem a hasába felhördült. – Alig ettem valamit, hagyj békén!

- Akkor miért nem csinálunk valamit enni? – indítványoztam. Egészen otthonosan mozogtam, annak ellenére, hogy Steve apartmanjában voltunk. – Annyi minden van itt, hogy nagyrészt csak ránk rohadna. Mindig fullosra pakolják a hűtőt, pedig alig eszünk itthon. Általában lemegyünk a kínaiba, de Steve szereti az indiai kaját, szóval egyszer-kétszer oda is leugrunk.

- Azt mondtad, itthon – jegyezte meg játékosan, felsegítve a kanapéról. – Összeköltöztök? Tulajdonképpen, ahogy nézem, már így is együtt laktok.

Elnézegette az általam kirakott képeket és emléktárgyakat, amik immáron benépesítették a régebben meglehetősen üresen tátongó nappalit. Egy kissé vörösebb lett az arcszínem a kérdése hallatán, és nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.

- Nem beszéltünk még ilyesmiről – mondtam végül. – Lehet, hogy ez egy kicsit túl korai lenne. Nem szeretnénk siettetni semmit.

- Nem is azt mondtam – védekezett rögtön. Felvette az egyik képet a szekrényről a tévé mellett és elvigyorodott. Eléggé furcsán, mert épp akkor nevettem el magam, amikor Steve mellém és a gép vakuzni kezdett. A végeredmény egy hunyorított szemű, vigyorgó én, és egy félig nyitott szájú, engem néző Steve lett. Rengeteget nevettünk a fotón, ezért megtartottuk. A következő már egy sokkal jobb kép lett, Steve ragaszkodott hozzá, hogy kitegyük, bár csak engem ábrázolt. Felkaptam egy nagy maroknyi lehullott levelet, és dobálni kezdtem a levegőbe. Steve remekül elkapta a pillanatot, mert azok épp akkor hullottak le, s mosolyodtam én el, mikor bevillant a vaku. – Ez „cuki”. Hol készült?

- A Central Parkban – kuncogtam, kinyitva a hűtőt. – Steve próbálkozott a fényképezőgéppel. Ez az egész huszonegyedik század nagyon új neki.

- Van még mit tanulni, gondolom – ábrándozott. – Minden más terén is, nem igaz?

- Tudnál egy percig is másról beszélni? – érdeklődtem gúnyosan, de azért megmaradt a mosoly. – Tojásrántotta? Ne vegyük nagydobra, mert gondolom, este úgyis lemegyünk valahova enni, mielőtt még Steve hazajön.

- Olyan, mintha ezer éve nem jártam volna itthon – sóhajtotta. – Új üzletek vannak, rendbe hozták a helyet, a tesóm holt szerelmes és az anyám még mindig egy ribanc.

- Nate – figyelmeztettem. –Biztos, hogy anyáról szeretnél beszélni?

- Nagyon szeretne velem találkozni – adta tudtomra a legkevésbé sem lelkesen.

Noha nyilvánvalóan a hármunk közül engem szeretett – szeretett? – anya és apa legkevésbé, Nathaniel annyira próbált távol maradni tőlük, amennyire az lehetséges. Utálta a közös ünnepeket, karácsony kivételével sohasem jelent meg, akkor is inkább – kizárólag a kettőnk számára – vicces kommentekkel húzta fel az agyukat. Gyűlölte őket, jobban, mint bárki más.

- És fogsz?

- Természetesen nem – válaszolta lazán. – Majd kitalálok valamit, nyilvánvalóan nem olyan fontos neki, hogy én is ott legyek azon a rothadék buliján.

- Minket biztosan meghív, ha megtudja, hogy együtt vagyok Stevevel – jegyeztem meg, és két színes műanyagtányért helyeztem az asztalra. A hűtőben keresgélve találtam egy üveg bort, amit még én vettem, hogy valamelyik nap tanulás közben elfogyasztok egy pohárral. – Tudod, mindent a hírnévért!Hírnévprostituálttá teszed a lányodat, hát lehetne ennél kellemesebb téli elfoglaltság? Bort?

- Fehér vagy vörös?

- Vörös – nézegettem a címkét. Egy jó minőségű.

- Akkor jöhet – ült le az asztalhoz, és szinte már csorgó nyállal vizslatta minden mozdulatomat.

- Ennyire éhes vagy? – Emeltem fel az egyik szemöldökömet. – Hát miért nem szóltál?

- Gondoltam először meghallgatom a húgocskám szerelmi ügyeit, mielőtt kitálalok – kezdett el dobolni lábával a metlakin. – Kis róka.

- Kis róka? – kérdeztem vissza játékosan felháborodva. – Tizenkét éves korom óta nem hívtál kis rókának.

- Tudom – kacsintott rám. – Egyébként sokkal jobban tetszel így.

- Tessék?

- Jobban nézel ki, talán még híztál is egy kicsit. – Végigmért. – Többet mosolyogsz, és még színed is van. Határozottan jót tesz neked ez a pasi.

- Mindjárt elpirulok a bókáradattól – a gőzölgő ételt lassan lecsúsztattam a tányérjára.

- Őszintén mondtam. – Hirtelen megálltam a mozdulatban. – Nagyon aggódtam érted, de Lydia azt mondta, nem örülnél neki, ha hazajönnék miattad.

- Nehéz időszakon vagyok keresztül – sütöttem le szemem. A hegekre gondoltam, amit visszanőtt hajam tökéletesen takart. – Hiszen tudod.

- De, ha megbánt, Amerika Kapitány vagy sem, beleverem a fejét a betonba – szögezte le csak úgy mellékesen. – Nem ez lenne az első alkalom.

Megköszörültem a torkomat.

- Ne beszéljünk erről – tereltem a témát. – Steve sohasem bántana engem. Ő nem James, össze sem lehet hasonlítani őket.

- Persze, ezt én is tudom – dörmögte teli szájjal. A forróságtól bekönnyesedett a szeme, gyanítottam egyáltalán nem fújta meg, mielőtt bekapta a falatot. – Odaadnád a kenyeret?

Felé nyújtottam a kosarat. Kivett egyet és kitépett egy darabot a közepéből. Kiskorunkban rendszeresen azzal ijesztgetett, hogy ha nem eszem meg a kenyér héját, kukacos leszek. Az emlék mosolyt csalt az arcomra.

Egy darabig csendben ettünk, kisebb diskurálásokat lefojtatva különféle témákról, de összességében nem volt annyira érdekes, hogy néhány percnél tovább tegyük. Mielőtt még felhozhattam volna egy újabb témát, a telefonom eszeveszett rezgésbe kezdett, és az ismerős csengőhang megtörte a csendet. Nate kérdően nézett rám.

Azonnal a fülemhez emeltem a készüléket, és a felvétel után fél másodperccel Bobbi darálni kezdte a mondandóját.

- Megúszták, hazajönnek – jelentette ki. – Viszont…

- Viszont micsoda? – Szaporábban vettem a levegőt. – Ugye jól van?

- Felrobbantották az épületet. A detonáció pillanatában még bent volt, csak a pajzsa védte meg. Tony azt mondta, a sokkon kívül rendben van, de folyamatosan rólad beszél és a reakcióideje nagyon lassú.

- M-Mikor érnek haza?

- Hamarosan, körülbelül fél óra. – Várt egy kicsit, majd hozzá tette. – Szedd össze egy kicsit magad, hallom a hangodon. Szerintem most szüksége lesz rád.

- O-Oké – hebegtem, valójában nem koncentrálva eléggé, hogy a lényegnél többet is megértsek. Alig észleltem, hogy Nate lassan mellém ér, kiveszi a telefont a kezemből. Visszahelyezte az asztalra, aztán kezeinek bársonyos bölcsőjébe zárta az akkor nagyon is hidegnek tűnő arcomat. Valójában a sokkom egy részét magam sem értettem, elvégre tudtam, túlélte, és hamarosan haza fognak érkezni. Mégis… halálra ijedtem már a gondolatától is, hogy megsérült.

- Figyelj ide – igyekezett nyugtatni bátyám, mondanom sem kell, teljesen feleslegesen. Az állapotomat akárhogyan is próbálkozott, nem bírta rendbe hozni. Addigra belesüppedtem a mélységbe.  – Ne sírj, kérlek. Semmi baj.

Sírtam? Az elhomályosult tekintetem, valamint az elszorult torkom csakis erről árulkodott.

- Szedd össze magad – bíztatott, megcsókolva a homlokomat. Hiába.  – Semmi baj, minden rendben van. Most gyere, megmossuk az arcodat és meséld el, hogy mit történt.

- M-Majdnem… meghalt – fulladoztam, a szavak automatikusa, rendszertelenül hagyták el a számat. Milliónyi elképzelés zsibbasztotta el az agyamat, akárhányszor igyekeztem visszacsöppenni a valóságba. Láttam őt meghalni, lángokat felcsapni. Robbanó hangokkal, segítségért kiáltozásokkal. – Majdnem… meghalt...

A fürdőszobábamenetelünk teljesen kiesett, arra eszméltem fel, hogy a hideg víz marni kezdi az arcomat. Kapkodtam levegőért, a gyomrom egyszerre süllyedt le és torkomba feljőve akarta kiadni tartalmát. Ezt meg is tettem, Nate pedig felfogta a hajamat, s közben nyugtatólag a hátamat cirógatta.

A szívem zakatolt, olyan sebességgel, mint ezernyi sólyom szárnycsapásai. Bátyám segített felállni, hogy ismételten találkozhassak egy bő maroknyi hideg vízzel. A tüdőm fájt a megerőltetéstől – az orvosok anno azt mondták, már sohasem leszek kapacitásának még felét sem képes használni –, a lábaim kocsonyához hasonlóan remegtek az egyébként szédüléstől forgó csempesor alatt. Leültetett a kád szélére és szinte már követelte, hogy a szemébe nézzek. A pánik beszélt belőle, gyengén funkcionáló józan eszem észrevette a furcsa habitust. Lassan, szinte monoton módon teljesítettem a kérést.

- Figyelj rám – kérlelt lágyan. – Erős vagy. Hamarosan itthon lesz, és szüksége van rád.

- Szü... Szüksége…

- Igen, szüksége – erősített meg.  Elképesztően szégyelltem magam, amiért senki más társaságára nem vágytam, kizárólag Steveére. – Te vagy a nő, akit szeret, erősnek kell lenned miatta. Érte. Mély levegő, kienged. Ismételd utánam!

Megtettem, kissé talán sípolva. Szavai visszhangoztak bennem, s a való világ kapui széttárultak előttem. Immáron kitisztultam eléggé, hogy normálisan tudjak gondolkodni.

- Rendben van – szólt végül. – Itt vagy. Jól van. Nincs baj.

***

A helikopter lassan szelte át a megmaradt távolságot, s mire észbe kaptam a hatalmas ajtaja kitárulkozott. A landolást segítő fény elvakított, hunyorításom ellenére is szörnyen égtek a szemeim.  Az éjszakában alig láttam valamit, s a Bobbi által felém sugárzott pillantás azt sugallta, ramatyul nézek ki, de ez ellen már nem tehettem semmit.

Tony lépett ki elsőnek, s a szintén könnyekkel küszködő Pepper a nyakába borult. (Annyira irigyeltem őt, amiért legalább addig tartotta magát!) Őt követte Clint, aki a sebesült Natashát cipelte. Mondott valamit Barbarának, azután sietve távoztak is, mert a kötés Natasha lábán igencsak átázott. Összerezzentem.

Ekkor megláttam őt.

Az arca kormos volt, és nagyon fáradtnak tűnt. Az egyenruháját viselte, ami egy-két helyen kiszakadt. Megállt, amikor meglátott engem, kifejezése ellágyult, s hirtelen már csak egy sebezhető kisfiút láttam a férfi helyett. Kizárólag nekem mutatatta ki a valódi érzéseit – a tudatot, hogy őt is megviselte a halál közelsége. Steve Rogers is emberként dolgozta fel a kockázatokat – a saját életének másokért való áldozásának –, bátor magatartással állta a sarat, holott legbelül ő is csupán élni akart. Velem.

Földbegyökerezett lábaim felengedtek, s óvatosnak egyáltalán nem nevezhetően vetettem magam a karjaiba. Azonnal átölelt, motyogott és közben erősebben szorított.

- Annyira szeretlek – susogta megsemmisülten. – Csak rád tudtam gondolni... Egész végig… Felrobbant és én… hallottam a hangodat… N-Nem… N-Nem tudtam… Én…

- Shh – nyugtattam kissé elhúzódva. Tenyereimbe vettem az arcát. A Nate által belém beszélt mondatokat ismételgettem. – Itt vagyok. Jól vagy. Nincs semmi baj.

- Itt vagy. Jól vagyok. Nincs semmi baj.

- Nincs semmi baj – ismételtem újra, és összeforrtunk egy kétségbeesett csókban.

***

Az ablaknál ültünk. Elmeséltem neki, hogy a bátyám a városban van és átjött beszélgetni, de a „betegségemről” alkotott elképzelését nem árultam el. Tudtam, hogy mindenképpen akar majd erről beszélni a barátommal, mégsem akartam elmondani neki. Túl sok megpróbáltatás érte aznap, teljes mértékben szüksége volt rám. Valakibe, akibe félelem nélkül kapaszkodhat. Biztos pontként szolgáltam – örömmel.

Azonban egyszeriben megváltozott a csillogás lélektükreiben, hirtelen aggodalom rúgott gyomorszájon.

- Ez nem olyan, mintha eddig nem éltem volna át hasonlókat – mesélte mélyen a szemembe nézve.

- Nem kell megmagyaráznod semmit – bújtam közelebb.

- Tudom – replikázta mély hangon. – Nem a küldetés, sem a robbanás viselt meg. Az, hogy tudtam, vársz haza. Tudtam, hogy tudják, mennyire fontos vagy nekem és azt is, hogy ha nem leszek, akár bánthatnak is.

- Mire célzol ezzel?

- Fontosabb vagy nekem mindennél és mindenkinél jobban – kezdte fojtott hangon. Bele sem mertem gondolni, mi járhatott az eszében. – De azzal, hogy velem vagy, veszélybe sodorlak.

- Nem érdekel.

- Pedig kellene – ragaszkodott hozzá. – Ezt nem engedhetem meg. Nem eshet bántódásod miattam! Belebetegednék, hát nem érted?

Ezt nem akartam hallani. Felültem – követte a mozdulatomat.

- Nem.

- Dehogynem! – Próbáltam nem arra figyelni, amit beszél. Szakítani akart velem, legalábbis a beszélgetés nagyon arra a vizekre evezett. – Minden mozdulatom, minden gondolatom rólad szól. Nélküled semmi vagyok, és ezt tudják!

Összeszorult a torkom.

- S-Steve…

- Elengedlek, ha ez kell ahhoz, hogy megvédjelek.

Nem tudom, mi késztetett a mozdulatra, de tenyerem olyan erősen csattant az arcán, hogy megsajdult az egész kezem. Nem akartam felszisszenni, ám azért megmarkoltam a fájó pontot. Steve furcsán nézett rám, a pumpa azonnal felment bennem.

- Ez nem csak rólad szól – sziszegtem dühös kismacska módjára. – Te azt hiszed, pedig egyáltalán nem. Tudtam, mit vállalok, amiért megbocsájtottam, és igen, teljesen kikészít ez az egész! Lehet, hogy nehéz, de én szerelmes vagyok beléd! Még sohasem éreztem ilyet, és nem érdekel a védőbeszéded, mert őszintén leszarom, hogy veszélyben vagyok. Elfogadtam és tudod mit? Végre úgy érzem, életben vagyok! Minden, amit elmondtál nekem egyre inkább ebben erősít meg. Halálra vagyok ijedve, mert elveszíthetlek téged, mégis… ez tesz engem élővé! Hát nem emlékszel? Te és én, mindig! Szóval, hogy ha folytatni akarod ezt az „elhagylak, mert szeretlek” című Edward Cullen dumát, megtalálsz a nappaliban.

Teljesen kővé dermedt, még akkor sem reagált, amikor levettem a pólómat, aztán a nadrágomat, s végül a melltartóm is az egyik foteljének karfáján landolt. Megkerestem az egyik ingjét, és belebújtam. Egészen a combom közepéig ért.

Próbáltam erősnek mutatkozni, holott egyáltalán nem voltam. Az átkozott sírógörcs már megint csiklandozta a torkomat.

Már éppen összehajtottam a takarómat, hogy kiviszem a kanapéhoz, amikor átölelt hátulról, és a fülembe suttogott.

- Szeretlek.

- Én meg utállak – morogtam. – Utálom, hogy döntéseket hozol helyettem. Ez a saját felelősségem, nem pedig a tiéd. Azt hiszed, hogy egy buta kis liba vagyok, aki nem képes meghozni a saját döntéseit.

- Nem erről volt szó.

Megfordultam.

- Tudom, hogy mit csinálok – adtam tudtára végül. – Téged akarlak. És összeköltözni.

- Összeköltözni? – Lassan elmosolyodott. – Hiszen tulajdonképpen együtt élünk.

- Talán hivatalosan is megejthetnénk. Nem erőltetésképpen, ha nem szeretnéd. Csak mondjuk… áthoznám a maradék cuccomat, és kitenném a fogkefémet.

- Hm – hümmögött a fülembe. – Szeretném a rózsaszín fogkefédet az enyém mellett látni minden reggel.

- Bocsi, hogy megütöttelek – tereltem vissza a témát az előző beszélgetésünkre. – Nem szokásom.

Megcsókolta a nyakamat.

- Te és én, mindig. Akkor is, ha fáj.

- Nem ütöttem akkorát!

S felkapott.