26. Fejezet - Karmok.

Sziasztok! Megjöttem egy új fejezettel, de előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nem egy könnyű ez a rész.  A vége miatt. Tudom, hogy nem értetek semmit, de mindez nem azért történik, mert ilyen  a sztori. Úgy értem, nagyon értelmetlennek tűnik, de egy idővel majd megértitek. Sok utalást tettem rá, a figyelmes szemek észrevehetik. Köszönöm, hogy olvastok.: )

Elégedetten néztem magam körül.

Mindenhol különféle színű és fajtájú díszekkel teli dobozok hevertek, arra várva, hogy kiválasztva az alkalmasakat felaggassuk őket a fára. Némelyik régebbi, értékesebb darab volt, de akadt olyan is, amit csak futólag lekaptam a polcról vásárlás közben. A nagymamám – aki néhány hónappal azelőtt távozott, hogy betöltötte volna a nyolcvanhatot – rám hagyott rengeteg egyedi készítésű darabot, amitől néha könnyek gyűltek a szemembe.

Nem láttam őt ritkán, talán azért, mert több mint kétezer kilométerre lakott tőlem, vagy, mert anya sohasem kedvelte és mindig keresztbe tett, ha elterveztem menni. Ennek ellenére megpróbáltuk tartani a kapcsolatot, rendszeresen hívtak a vezetékes telefonját és tudakoltam, hogy van. Rendszeresen meséltem neki jelentéktelen dolgokról, az utolsó időkben arról is, mennyire magányosnak éreztem magam Nate távozása miatt, és az elköltözésem részleteibe is beavattam.

A fiatalabbik bátyámmal karöltve közösen támogattak, s – annak ellenére, hogy rendszeresen kértem, ne tegye – nem csak a gyönyörű gömböket szánta nekem, hanem azt a csekélyke – de jó szívvel összekapargatott – vagyonát is. Két szemeszterre, a költöztetőkre és a lakásom bérletére elment a pénz, de nem érdekelt. Nem ezért szerettem őt. Hiányoztak az idők, amikor a kagylóból még visszaszólt gyenge hangja, már vénülő keze pedig a hajamat simogatta utolsó pillanataiban. Gyermekkoromban szeretett mesélni történeteket, amikor majd tovább adhatok a gyerekeimnek. Elveszett hajókról, virággal borított földekről, varázshegyekről. A mesés illatokról egy helyen, ahol még sosem járhattam. Gyémántpalotákról, s annak hős védelmezőiről. A „rubint gyermekről”. Remek képzelőereje volt, rendszerint mindig izgalommal hallgattam őt. Én is hasonló anyuka, aztán nagymama szerettem volna lenni. Ennek gondolatára futólag Stevere pillantottam, aki a kérésemre beállította a fát, s mosolyogva tekintett rám. Eljátszadoztam a gondolattal, „mi lenne ha”.

- Minden rendben? – kérdezte végül, helyet foglalva a mellettem üresen tátongó kanapé ülőrészen.

- Hát persze, csak eszembe jutott a nagymamám – meséltem neki végül, kissé odadőlve a vállához. – Csodálatos volt. Kár, hogy apa nem tanult tőle semmit.

Megcsókolta a fejem búbját.

- Nem igazán meséltél róla – jegyezte meg kisvártatva, hatalmas kezébe fogva az enyémet. Eljátszadozott az ujjaimmal, ami akaratom ellenére is megmosolyogtatott. Mindig azért tett ilyen gesztusokat, hogy engem boldogabbnak lásson, s lassan kezdtem rájönni, hogy Isten valószínűleg Stevevel akart megfizetni nekem az anyám házában töltött sok keserves évvel. Ő egy jel volt, egy támogatás.

- Túl sokáig voltam gyenge akaraterejű, Steve, ezért nem mesélek szívesen a családomról – tettem végül az i-re a pontot, ezzel le is zárva a témát. – Majd egyszer.

- Van egy egész élet rá, hogy elmondj mindent, amit szeretnél – simított végig a karomon, a mozdulattal melegséggel elárasztva a gyomromat. A pillangók örömüket lelték a hasamban való röpködésben, apró szárnyak csattogása remegtetett meg. – Egyébként nem tudom, hogy a kéket miért nem teheted pirossal. Szerintem passzolna.

- Kék és piros? – mentem bele a „váltsunk témát” taktikába, s játékosan megfogtam két gömböt. Áthatóan összeszűkítettem a szemeimet, tudván, mire célozgat.  – Komolyan gondolod, hogy ezek passzolnak, vagy amerikai stílusú fát szeretnél?

Elnevette magát.

- Olyan lesz a fa, amilyet szeretnél – adta meg végül magát, ám akkor már a gondolat belefészkelte magát a fejembe.

- Oké, legyen gyereknap – kacagtam, ahogy felállt, s elindult a dobozokért a kanapé végében.  – Akkor válogassunk ki minden kéket, pirosat és ezüstöt. DE!

Megállt a mozdulatban.

- De cserébe hallgatunk zenét – szögeztem le halál komoly tekintettel - és közben el kell viselned, hogy egy órán keresztül énekelek neked!

- Inkább a hálál – mondta játékosan, mire megütöttem a fenekét. Visszafordulva hozzám összeráncolta homlokát, de a szája szeglete felrándult a visszatartott nevetéstől. – Igen?

Ártatlanul pislogtam.

- Nem tudom – vágtam rá rögtön. – Na, mi lesz? A dobozok nem cipelik ide magukat!

Megforgatta a szemét, de végül odahozta nekem őket, és együtt válogattuk ki a hasonló árnyalatú gömböket.

- Nálatok volt karácsony? – kérdeztem végül. Sosem zavarta, ha a múltjáról kérdeztem, s reméltem, nem sértettem meg a kérdéssel.

- Nem akkora nagy felhajtás, mint a Stark-féle karácsony, de igen, volt. – Nyújtott nekem egy a kampós nyalókákból, amiket felaggasztgattunk. – Egyszer Bucky és én elvállaltunk valami takarító munkát, hogy legyen pénzünk az anyukáinknak ajándékot venni. Utána órákig ecseteltük nekik, mennyire izgalmas volt, és milyen kalandokba keveredtünk az öreg bácsi padlásán, pedig nem csináltunk mást, csak felsöpörtünk és szétválogattuk az iratait. A legveszélyesebb „lény”, amivel találkoztunk egy kisegér volt az egyik doboz aljában. Bucky hazavitte. Azóta is hallom az anyukája sikítását.

- Nate rajongott a gyíkokért – kezdtem én is mesélni. – Egyszer találtunk egyet az utcán, felmászott az egyik épület oldalára. Úgy szedtünk le onnan, mert, akkoriban azt hittünk, hogy biztosan csak eltévedt, hogy a nyakába ültem. Nem ment el, ezért megtartottuk. Elneveztük Skipnek, mert akkoriban bolondultunk egy kutyás filmért, és, ha már kutyánk nem lehetett... Egy dobozban őriztük a szekrénye aljában. Évekig megvolt, aztán meghalt, és Nate belerakta anya ágyába.

Nevetni kezdett.

- Azt mondta, hogy Skip valóban élete csúcsára ért – heherésztem vele, aztán hirtelen elkomolyodtam. Anya, természetesen, nem hagyta megbosszulatlanul a megjáratást. Széttépte a kedvenc könyvemet a szemem láttára, aztán megruházott minket. Apa nem szólt semmit. Sohasem tette. Nem akartam erre gondolni karácsony előtt. Ők már nem voltak a családom, többé nem találtam érdemesnek a múlton merengeni. Néha azt mondják, az nem él igazán, aki nem a jelenben gondolkodik. Ideje volt hát letérnem a rossz útról, és végleg kitépnem magamból Miranda Roth belém vert gyűlöletét.

Steve megsimogatta a derekamat, ahogy elment mellettem, és bekapcsolta a rádiót. Kíváncsian tanulmányoztam őt.

- Énekelni akartál, nem? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő lenne. Feltekerte a hangerőt, aztán lassú léptekkel mögém állt. Szorosan a derekamra simította kezeit. A szívem hevesebben kezdett verni a közelségétől, ahogyan a keze ritmusára igyekezett billegetni minket.

- Ezt a számot ismerem – állapítottam meg remegő hangon, ám csatlakozva a testem lágy, puhatolódzó ringásával. – Megnéztük a filmet, emlékszel?

- Nem igazán – ismerte el egy a nyakamra lehelt csók keretében –, hiszen tulajdonképpen egész végig téged néztelek.

Az ajkamba haraptam, s közben azon gondolkodtam, vajon milyen játékot űz velem. Ha azt szándékozta kicsikarni belőlem, hogy a terveimet meghazudtolva lefejtsem magamról a ruhát, és a hajánál fogva ráncigáljam a hálószobánkba, remekül haladt.

- Táncolj velem – kérte lágyan. Alkohol nélkül megrészegült énem igennel felelt, s a közvetkező pillanatban már maga felé fordított, és átölelt. Mélyen a szemébe nézve kulcsoltam ujjaimat nyaka körül, megtéve az első lépést. Aztán váltott a rádió, egy jól ismert Coldplay számra.

- Tears stream down on your face – susogtam a szövegét, a szövegére pontosan emlékezve. Egy ideig nagyon sokat hallgattam a tinédzserkoromban elviselhetetlenné vált Coldplay mániám miatt. Idegeimen táncolás ide, elkésés oda, imádtam vele lenni. Kiegészítettük egymás lépteit, szerencsére nem lépett a lábamra, pedig nem tudott táncolni.  – When you lose something you cannot replace.

Láttam lélektükrei csillogásából, hogy elveszett az enyéimben. Talán nem is figyelt, de az is lehet, hogy pontosan ezért tette. Önkívületi állapotban nyomta ajkait az enyémre, a testem aprót hátra dőlt a hirtelen megerőltetéstől. A derekamnál tartott, oly’ erősen akár egy kígyó az áldozatát. Ezerszer éltem hasonlatokkal vele kapcsolatban, mint az „én hősöm”, és tulajdonképpen „az életem szerelme”, de még sohasem éreztem ezt annyira nyilvánvalónak.

***

- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte már harmadjára, amikor a tükörből látván szenvedését megunva megkötöttem a nyakkendőcsomóját. Az aggodalma ellenére mindketten tudtuk, hogy el kell mennünk, hiszen ideje volt a hivatalos találkozás a szüleim és közte. Nem féltem már tőle, Steve támogatása és feltétlen szeretete erőt adott ahhoz, hogy végre szembeszállhassak vele. Ideje volt már, hogy felvegyem azt a bizonyos cipőt, s úgy viselkedjek, akár egy felnőtt nő. Tele voltam bizonyítási vággyal saját magam felé, idejének tűnt törleszteni. – Még lemondhatjuk.

- Nem fogjuk – mutattam rá, elsimítva az ingjét. Felemelte az államat, hogy megbizonyosodhasson, valóban ezt akartam. Márpedig így volt. – Nem kell sokat ott lennünk. Köszönünk, megiszunk egy pezsgőt, és ennyi.

- Nem akarom, hogy megint bántson téged – sóhajtott megadóan, összekulcsolva a kezünket. – És nem is fogom engedni.

- Nem kell, hogy megvédj – szögeztem le azonnal, utolsó mozdulatokat téve a sötétvörös, V-kivágású koktélruhám megigazítására. Felnéztem rá, és a ruhámhoz hasonló színben pompázó ajkaimon egy biztató mosoly jelent meg. – Nem hagyom, hogy tönkretegye az életemet. Nem engedhetem, Steve. Többé már nem vagyok az a kislány, akinek hisz.

- Erős vagy – szorította meg ujjaim. – És ezt most nem azért mondom, mert szerelmes vagyok beléd.

- Köszönöm – leheltem a szájába játékosan. Hajamat csupán begöndörítettem, így el kellett tűrnöm azt, nehogy a számba lógjon.  Angol akcentust használtam, akárcsak akkor, hónapokkal ezelőtt. – Megtiszteltetés, hogy velem tart ma este, Mr. Rogers.

A lift felé intett.

- Számomra megtiszteltetés – replikázott. Előreengedett, úriember módjára.  – De szólítson inkább Stevenek, Miss Roth.

***

Hányingerem volt a helyszíntől.

Számtalannyi limuzin tartózkodott a közelben, mintha legalábbis Barack Obama elnök tartott volna nemzetközi találkozót. A sok újgazdag, az életével nem tudva mit kezdeni ilyen partikban mulat, gondoltam keserűen. Ezt a megállapítást kizárólag erősítette a komoly zenét játszó zenekart túlkiabáló tömeg, és a megjátszott kacajok. Annak ellenére, hogy – noha nem erre az alkalomra vettem – háromszáz dollárba került a ruhám, kilógtam a sorból. Így van ez, ha többé nem mozogsz a felső tízezer köreiben, és nem adatik meg a legnevesebb tervezőktől számodra készített ruhakollekció. Egyáltalán nem hiányzott – az én darabom legalább nem szorította ki belőlem a maradék életemet, nem okozott gerincferdülést, és nem nyomta ki olyan egészségtelenül a melleimet, hogy húsz év múlva majd magyarázkodnom kelljen az embereknek, miért lógnak a térdeimnél.

- Cukormáz és rózsaszín felhőréteg – suttogtam oda barátomnak, aki igyekezte leplezni mosolyát. – Ne mondj semmit, ha nem kérdeznek, különben örök időkig fecseghetsz velük a csodálatos téli időről és a tőzsdeárfolyamokról. Ezek mind cápák, lesnek, mikor csaphatnak le egy-két üzletajánlatot a másik kezéről.

- Ennyire jártas vagy?

- Lehet, hogy anyáék nem sokat törődtek velem, de tulajdonképpen rendszeresen hallgatóztam az ilyen bálokon. Elbújtam oda – mutattam a sötétkék függönyök irányába a hatalmas ablakoknál. – Sosem vettek észre, de sajnos olyasmiket is elcsíptem, amiket nem szerettem volna. Tudom, hogy az a férfi ott, a vékonyka szőke mellett hány nőt hágott meg Aspenben a felesége háta mögött, az a nő pedig ott… nem is nő.

Megrázta a fejét, ahogyan a szívarát fogyasztó, fenéknél igencsak gömbölyödő asszonyra esett pillantásunk.

- Érdekes társaság – jegyezte meg percekkel később, a kelleténél jobban szorongva.

- Ha úgy gondolod, hogy ez érdekes, még nem láttál semmit – magyaráztam bőszen. Megpróbáltam oszlatni a kizárólag miattam keletkezett feszültségét. – Nate és én egyszer tojásbelsőséget raktunk egy nő cipőbe az asztal alatt, és utána olyat esett, hogy az egész asztal felborult, beleértve egy pincért, és tönkrement egy nagybőgő.

Válaszul lassan a szájához emelte, s megpuszilta a kézfejemet. Egy torokköszörülés szakította meg a meghitt pillanatunkat. A hideg futkosott a hátamon, noha pontosan azért mentünk el, hogy lerendeztük a felesleges formaságokat.

Anyám egy fehér medvebundát viselt vajszínű kosztüme alatt – nem értettem, miért, elvégre olyannyira meleg volt odabent, hogy kedvem támadt ledobni a ruhámat –, őszülő vörös haját elegáns, daueroltatott stílusban viselte, akár egy igazi díva. Gonosz kifejezését a méregdrága ruha nem tűntethette el, sem pedig a szinte fullasztó virágillat, ami áradt belőle. Szinte felnyársalt engem, s most az egyszer nem sütöttem le a szemem. Álltam. Büszkén. Kéz a kézben a szerelmemmel.

Apámról nem igazán vettem tudomást, csupán rakás szerencsétlenségként állt anya mellett, Armani öltönyben. Leginkább egy jól beidomított kiskutyára emlékeztetett.

- Anya, apa, már biztosan találkoztatok vele – kezdtem bele sietve. – Ő itt a barátom, Steven Rogers kapitány. Steve, ő Nicholas Roth, az apám. ő pedig Miranda Roth, az anyám.

Apa és Steve gyorsan egy kézrándítással lerendezték a dolgot. Láttam, ahogy Steve rendesen megszorította apám kezét – olyannyira, hogy az elfehéredett –, s hirtelen nem tudtam, mi üthetett belé.

Anya nem fogta meg Steve neki nyújtott kezét, én pedig elfintorodtam magam. Ennyit az etikettről. Mi lett a hírnévimádattal? A „mindegy a vállalatért” szlogen már nem volt érvényben?

- Nekem most el kell mennem – szólalt meg apa most az egyszer először. – Üdvözölnöm kell a vendégeket.

- Helyes – fűzte hozzá anya. – Nekem beszédem van vele.

Nem a „lányunkkal”. Nem „Chealseavel”. Csak „vele”.

- Tényleg? – döntöttem kissé oldalra a fejemet. – Azt hittem a múltkori alaklommal rendesen kitárgyaltuk magunkat, nem igaz?

- Ezt megbeszéljük az irodámban – vágta hozzám nyersen. – A fiatalember biztosan megvár idekint, nem igaz?

Tudta, hogy Steve kényes lehet a kora felhozására, s pontosan ezért tette. Legszívesebben leköptem volna.

- Várj meg idekint – suttogta neki, mikor anyám már elindult az irodája irányába. – Lerendezem.

- De…

- Nincs de, ez az én dolgom – erősködtem, a szájára egy csókot nyomva. – Az én anyám, az én felelősségem. Addig maradj itt, és igyál meg valamit. Lehetőleg kerüld a feltűnést, sejteted, hogy sosem engednek el, ha rájönnek, honnan vagy ismerős. Szeretlek, bébi.

Felsóhajtott, tüdejéből szaggatottan áramlott a levegő.

- Én is szeretlek téged.

***

- Mégis mit képzelsz magadról?! – esett nekem rögtön, ám ahelyett, hogy meghátráltam volna, semlegesen néztem őt. – Illegsz-billegsz itt, mint valami ócska kurva? Egyáltalán hogy mered idetolni a képedet, te fattyú?!

- Vedd lejjebb egy oktávval – bukott ki belőlem az automatikus fenyegetés. – Egyelőre még nem a kutyád vagyok, hanem a lányod.

Felkacagott.

- Tudod, mi vagy te? – Úgy tett, mintha nagyon is gondolkodna a válaszon. – Egy ócska, jellemtelen senkiházi! Ha azt hiszed, hogy idejöttél, megmutattad magad mindenkinek, és most tisztelve lettél, nagyon eltévesztetted a házszámot!

Az utolsó mondatot furcsán ejtette ki, de figyelmen kívül hagytam.

- Nem tudom, hogy megint miért kiabálsz velem, mikor az égvilágon nem tettem semmit sem ellened, de nem is érdekel, anya. – Kulcsoltam át karjaim mellkasom előtt. – Az ordítozásod végképp nem.

Hegyes körmeivel végigszántott az asztallapon. A szobája valami krémszínnel volt kitéve, régi festmények voltak kitéve oroszlánokról, s egy ritka fafajtából faragott asztal állt a közepén, egy fehér bőrkanapéval.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?!

Felemeltem a szemöldökömet. Vele ellentétben én ugyanolyan hangnemben beszéltem.

- Nem te voltál az, aki rögtön letámadott? – A forróság a dühvel együtt lepett el, melegen perzselte a szívem. Anya elrúgta magát az asztaltól. – Soha többé nem teszem azt, amit te szeretnél, szóval nincs jogod parancsolgatni nekem. Erre a pocskondiázásra pedig egyáltalán nincs időm.

Éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor egy erős kéz a hajamnál fogva a falnak rántott.

- Na, ide figyelj, kisasszony!

- Eressz el!

- Te egy senkiházi vagy, egy fattyú, akit senki sem akart – sziszegte a fülembe. Körmei belevájtak a nyakam bőrébe. Most az először láttam meg valamit a csuklóján, amit eddig sohasem. – Azt ajánlom, hogy nagyon gyorsan húzd meg magad, különben komoly következményekkel nézhetsz szembe.

Olyan erő tombolt benne, hogy lebilincselt.

- Hé! – Valaki elkiabálta magát, és az ajtó olyan erősen nyitódott ki, hogy megremegett a fal. – Ereszd el! Hallod, ribanc? Ereszd el!

Nate. Nate. Mit keresett ott Nate?

Végül a szorítás a nyakamon enyhül, aztán megszűnt. Még mindig sajgott a pont, a sokkon túl nem működött az agyam. Friss levegő kellett, de azonnal. Anyám hónapok óta egy ujjal sem ért hozzám.

- Te büdös kurva! – üvöltötte a bátyám, s közben még én is észleltem, hogy küszködik magával. Ekkor azonban olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. Már csak a hatalmas karmolás nyomot vehettem ki az arcán, amiből úgy ömlött a vér, hogy szinte azonnal ellepte azt. Mivel az ajtót nem csukták be rendesen, egy-két ember már beleskelődött, és végignézhették a jelenetet. Nem tudtam, mi történhetett anyával, de az idegállapota százszorta rosszabb lett. Ki tudja, mit csinált volna velem, ha Nate akkor nem siet a segítségemre. Oh Nate.

Steve ekkor érkezett meg, s először nem tudta, vajon kire nézzen. Rám, aki fájdalmasan köhögések közepette a torkát fogta? Natere, akinek csupa vér volt az egész arca, ám dühtől felspannolva tudomást sem vett róla. Vagy esetleg anyámra, akinek szemei az éjszakához hasonló sötét árnyalatot vettek? Fel akartam ébredni. Muszáj volt.

Aztán a világ elsötétült, és összeestem.

***

Steve szólongatott, a hangja lassan vezetett vissza a valóságba. Hol voltam? Mi történt? Vajon az ágyunkban leszek majd, ha kinyitom a szemem? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, de amikor nagy nehezen a szemhéjaim engedelmeskedtek, már kint voltunk a birtok előtt, Nate autójának dőlve.

- Chealsea?

Felnyögtem, a látásom lassan kiélesedett.

- Chealsea? Nézz rám, kicsim – kérlelt halkan, esdeklően. – Semmi gond. Itt vagy. Velem. Biztonságban.

- Jól vagyok – motyogtam. – Nate? Hol van Nate?

- Itt – jött a hang valahonnan mellőlem. Ő is letérdelt elém, a vér még mindig ott vöröslött az arcán, a sötéttől is kivehettem.

- Nézz rám! – kérlelt Steve. – Megint bántott?

- Persze, hogy bántotta – mutatott rá Nate. – Úgy találtam rájuk.

Egy kissé lefagytam, kizárólag az a szó ismétlődött bennem, hogy „megint”.

- Mi az, hogy megint? – bukott ki belőlem. Steve tanácstalanul nézett Natere. A felismerés olyan erővel csapott le rám, hogy az adrenalin alig jutott el a szervezetembe, már sikerült talpra állítania. – Te tudtad. Tudtad, hogy mit tett velem éveken át.

Steve megpróbálta megérinteni az arcomat, de eltoltam.

 - Kicsim…

- Ne kicsimezz! – Túlreagáltam a szituációt, de az után, amin keresztül mentem már nem tudtam megítélni, mit miért teszek. A bátyámhoz fordultam. – Hogy mondhattad el neki?! Amikor tudod, hogy ezt nekem kellett volna! Már te is belevájkálsz az életembe, mint anya?!

Láthatták, hogy a sokk teljesen elvette az eszem.

- Chealsea – próbálkozott Nate. – Ez…

- Ez az én dolgom lett volna! – A hangom sírós volt. Átkozottan sírós. Pontosan ezt nem akartam. –  Az én kapcsolatom, nem a tiéd!

Nate megfogta a kezemet, de kirántottam onnan.

- Ne gyúlj hozzám! – Aztán Stevere néztem. A tekintetünk találkozott, és tudtam, mit szeretne mondani. Hogy sajnálja. Hogy tudja, várnia kellett volna, míg megnyílok előtte annyira, hogy elmesélhessem a horrort, amiben felnőttem. – Te sem! Egyikőtök sem!

De Steve nem tántorodott el. Ütöttem a mellkasát, ahogyan magához szorított. Követeltem, hogy engedjen el, ettől azonban még csak erősebben fogott.

Aztán megengedtem magamnak, hogy sírjak, ő pedig tartott engem. Kapaszkodtam az ingjébe, Nate pedig levette a zakóját, hogy rám terítse. A hátamat simogatta.

- Olyan volt, mint egy állat – nyöszörögtem Steve nyakába otthon. Az ágyban feküdtünk, segített levetkőzni, és jól betakart. Barbara odalent látta el Nate sebét. – Azt h-hittem, meg f-fog ölni. V-Valami nincs r-rendben az anyámmal, S-Steve.

- Nem fogom engedni, hogy bántson. – Csókolta meg a homlokomat lágyan. – Többé nem.

- O-Olyan erős. – Láttam a nyakamon a lila foltokat. – És… És… És…

Nem bírtam kimondani. Álomba sírtam magam.