28. Fejezet - Karácsony

Sziasztok!:)

Nos, mint tudjátok - remélem mindenkihez eljutott az információ -, szerdán vizsgáztam, ezért előző héten semmit sem tudtam írni. Most viszont össze tudtam hozni egy fejezetet, szóval hále lúúúúja. FIGYELEM! Nagyon olvassátok ezt a fejezetet, mert innentől kezdve hivatalosan is közeledik a baj. Puszi.

Történeteket meséltek.

Úgy gondoltam, máshogy nem is lehetne jobban eltölteni a szentestét, mint rumos – Peppernek természetesen gondoskodtam egy alkoholmentes adagról – és mályvacukros forró csokoládéval, egy seregnek is elég epres-vaníliás fánk kíséretében, a kandalló biztonságot nyújtó tűzéhez közel. Mivel Lydia és Noah együtt, immáron közös lakásukban – a mi lázunk rájuk is áthatott – ünnepelték karácsony előestéjét, kizárólag ők – és természetesen Matt – nem jelenhetett meg közöttünk. Ez persze nem ronthatta el az estémet, kifogástalanul éreztem magam.

Ahogy a filmnézős esten, ezúttal is körben helyezkedtünk el, hogy mindenki lássa az aktuális beszélőt. Egyik oldalamon Steve – aki erős karjával természetesen derekamat ölelte, én pedig kényelmesen nekidőlhettem mellkasának –, a másikon számomra legkedvesebb bátyám – akármennyire titkolni akarta, akaratlanul elcsíptem, ahogy egyszer-kétszer a szeme sarkából meglesi, vajon Barbara is nevet-e – ült. Igyekeztem tekintettel lenni magánéletébe, ezért tapintatosan csak akkor néztem felé, ha ő beszélt.

Képzeletbeli monológom és merengésem idejében éppen Clint újságolt egy érdekesre sikeredett akcióról. (Gondoltam a rum, amit a fiúkkal – Tony kikérte magának pasikkal – kevertünk bele biztosan nagy hatással lehetett rá, mert általában nem nyitotta ki a száját, csak ha konkrétan őt kérdezték.) Natasha diszkrét nevetéssel, Tony pedig kifigurázással reagált. Steve kérdezett tőle valamit, én azonban nem igazán figyeltem a párbeszédükre. Néha-néha Pepper és Bobbi is közbeszóltak, én pedig csak mosolyogtam.

Mindenkinek furcsa szituációnak tűnt, hogy ilyen komoly emberek – személy szerint barátomra gondoltam – hatalmas ellentéteik – például a szakadék Tony és Steve véleményei között – ellenére is képesek leülni, s rájuk egyáltalán nem jellemző módon – Clint és Natasha az első néhány alkalommal a szobájukban magányosan ücsörgő, kevésbé beszédes alakoknak tűntek – szórakozni. Sokadik alkalommal történtek meg az ehhez hasonló összeröffenések – megalakulásuk után minden hónapban megpróbálták beszorítani legalább egyet –, és bár sok időbe telt, mire az időzített bomba állapotból stabilabb státuszba kovácsolódtak, Steve szerint is megérte a várakozást. Néha elmerengett – gyakran hangosan – azon, milyenek voltak találkozásuk első alkalmával. Meglepő, mert szavaira visszaemlékezve, és rájuk igazítva tekintetemet a végeredmény tökéletes kontrasztot alkotott. Tudtam, ez nem csak azért van, mert lassacskán csapattá formálódtak. Steve egy remek vezetőnek bizonyult, még Tony hírhedt – kissé idegesítő – modorát is sikerrel tűrte. (Oké, nem mondhattam, hogy néha napján nem gurult dühbe miatta, ezeket viszont rendszerint én vezetettem le vele.)

Egyszóval, már-már anyáskodó – annak ellenére, hogy messzemenően a legfiatalabb voltam –büszkeséggel és örömmel vegyes meghatottsággal pásztáztam végig a számomra kedves embereket. Az engem ölelő karok – talán megérezte elkalandozottságom – erősebben fogtak. Megcsókolta a pontot a jobb fülem mögött, mire az egyik humorhajcsár hangosan felköhögött. (Néha bántam, hogy Nate és Tony összebarátkoztak. Ki akarná, hogy egyszerre két ember ugrassa a szexuális életéről?)

- Minden rendben van? – susogta a fülem Steve, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló reakciókat.

- Ó, persze – heherésztem zavaromban. Minden szempár rám szegeződött. – Csak elkalandoztam.

- Túl sok volt a rum a hugicámnak? – incselkedett Nate szemöldökét vonogatva. A karmolás nyomok élénkvörösen virítottak arcán, állítása szerint már nem fájt neki. Tudtam, hogy hazudott. – Pedig nem így ismerlek.

- Lehet neki is csatlakoznia kellene Fury bandájához – kapta el azonnal a fonalat Stark. – Mi is lenne a kódneve?

- Mélytorok – vágott vissza Nate, mire Bobbi a bordáinál, én pedig a tarkójánál ütöttem hatalmasat.

Pepper dorgálóan nézett Tonyra.

- Szerintem mindketten fogjátok be – morrant fel Steve védekezően. Vörösre pirult a füle, biztosra vettem, hogy ugyanarra az „eseményre” gondoltunk.

Megérintettem a combját, megszorítottam, aztán megvontam a vállamat.

- Hagyjad, édes, csak féltékenyek – csikorgattam fogaim.

- A szívszerelmed arckifejezéséből ítélve nem járhatunk olyan messze az igazságtól – kontrázott Nate, ignorálva figyelmeztető tekintetem. – Netalántán sikerült a „jussunk be a barlangba akció”, édeseim?

- Ne butáskodj, öcsi. – Tony megveregette a bátyám vállát. – Mindig látjuk, mikor kapott az asszonytól, nem igaz, Brucie?

- Ebbe nem megyek bele – mondta a fizikus visszafogottan.

- Bruce az én haverom – kacsintottam az említettre, elérve elpirulását. Steve a hajamba szimatolt, persze nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni a hasam környéki simogató, birtokló mozdulatait.

Felhorkantottam.

Tony lekonyította száját.

- Elárulsz engem?

- Most összetörted a szívét – szállt bele a piszkálódásba Pepper. – Most akkor egész éjszaka sírni fog a vállamon?

- Kétséget kizárólag érzékeny lélek – állapította meg Clint merő gúnnyal. Natasha megforgatta a szemét.

- Élcelődjetek csak rajtam – legyintett nemtörődöm stílusban Tony. Dobtam neki egy puszit a levegőbe. – Megtisztelt, édes. Szóval most elhagyod a fickódat értem?

Steve felmorrant.

- Dehogyis – duruzsoltam sokkal inkább a barátomnak. – Tudod, sokkal inkább bukom az egyenruhás pasikra, sajnálom.

- Jól van. Pepper, visszafogadsz?

- Álmodhatsz róla – hessegette el nevetgélve a gyereke apját, majd komolyabb témára váltott. Közelebb hajolt hozzánk, mintha valami bizalmasat mondana. – Gondolkozunk rajta, hogy itt maradunk.

- Úgy érted, New Yorkban? – csillant fel Bobbi szeme. Noha tudtam, Pepper és Seregély remekül kijöttek egymással, a szőkeség inkább a baba közelségének gondolatától lett izgatott. Tudtam, mennyire szeretne már gyereket. Kizárólag a helyes társra vágyott.

Furcsa érzés keletkezett a gyomromban ennek gondolatára. Én vajon megtaláltam az enyémet? Stevere sandítva, végigsimítva helyes profilján, rájöttem: igen.

- Mostanában egyébként is túl sokat ingáztunk – tette hozzá Tony.

Pepper megfogta a kezét.

- A babának pedig egyáltalán nem jó a folyamatos repülés, én pedig nem szeretnék egyedül maradni abban a nagy házban, ha Tony távol van.

- Ez remek – csatlakoztam az örvendezéshez. Steve szintén rájuk mosolygott. Éreztem, valamit el akar mondani nekem. Nem tette. Ráhagytam.

- Nate, odaadnád azt a tányért? – kérte Barbara néhány perccel később. A bátyám először csak pislogott, aztán flörtölni kezdett vele.

- Mit adsz cserébe?

A szőkeség megforgatta szemeit.

- Ööö, semmit?

- Ismét megsértesz.

- Mondd, még sosem mondták, hogy a kezed járjon, ne a szád? – szegezte neki a kérdést.

- Hát, általában mindkettőt egyszerre használom – válaszolta Nate gondolkodás nélkül. – Még sosem panaszkodtak a nyelvérzékemre sem.

- Nem tudnál egy pillanatra másra gondolni? – túrta hajába Bobbi.

- Ó, te nem a tolmácskodásomra gondoltál? – vigyorodott el ravaszul. – Rossz, aki rosszra gondol, Miss Morse.

Legnagyobb meglepetésemre Bobbi nem vágott vissza, csupán nézte őt. Ajaj, gondoltam vészjóslóan.

Bátyám belebokszolt Tony vállába.

- Te jössz, ember.

***

Éjféltájt, amikor fáradtságra hivatkozva Pepper és Tony visszavonultak, a többiekkel úgy döntöttük, zárjon be a mókagyár. Bobbi egy sokat sejtető pillantást küldött nekem, hiszen kizárólag őt és Lydiát avattam be Steve egyik ajándékának részletébe, s aztán megkérte barátomat, maradjon vele egy pillanatra, mert valami fontosat szeretne megbeszélni vele.

Futólag megcsókoltam, mielőtt azt mondtam, felmegyek, és megvárom odafent. Minden a terveim szerint haladt.

Barbara remekül hazudhatott, mert tíz percbe is eltelt, mire a liftajtók ismerős kattanása jelezte: az emeletre egy személy érkezett. Ledőltem az ágyra, könyökömmel megtámaszkodva, odébb tűrtem rakoncátlan fürtjeimet. Épp időben nyílt az ajtó.

Először nem is nézett rám, a tarkóját vakargatta, de az arckifejezése verhetetlenbe váltott, ahogyan megakadt rajtam.

Néhány nappal azelőtt futott át rajtam a gondolat, vajon miért nem terelem extrémebb vizekre az ajándék témát? Persze nem ez volt az egyetlen meglepetés, amit neki szántam, szentestére viszont ez is szorosan betáblázta a felesleges óráimat. Bobbi teljes mértékben támogatta az ötletet, még el is kísért, hogy együtt válasszuk ki a legkihívóbb darabot?

Nem szerettem a Victoria’s Secretet. A választék természetesen csodálatos, különböző színű, fazonú fehérneműkkel volt tele, de valahogy mégsem találtam meg az igazit. Így eshetett meg az, hogy végül egy eddig még felfedezetlen, ismeretlenebb butikban találtuk meg a nekem valót. Vörös csipke, olyan finoman simult tenyerembe, akár az emberi kéz által alkotott legnemesebb anyag. Erőltetés nélkül is tökéletesen emelte ki dekoltázsomat, a bugyi pedig falatnyinál is kevesebb volt. A harisnya alatt hála Istennek nem viszketett a lábam, ám úgy döntöttem, magas sarkú cipőt nem fogok magamra erőltetni, ha hamarosan úgyis lekerül rólam. Kissé aggódtam a túlságosan fehér bőröm miatt, de az összehatás nem tűnt olyan rossznak. Reméltem: leszedem a lábáról, és „kitessékeli” belőlem a levegőt is. Elterveztem, hogy különlegessé teszem az első karácsonyunkat. Így lett.

Szótlanul állt a helyén, hirtelen nem tudhatta, hova nézzen.

Kinyitotta a száját, ám nem beszélt: nem jött ki hang belőle.

- Tetszik, amit látsz? – kacérkodtam vele, az alsó ajkamat rágcsálva. – Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved?

A lehető leglassabb tempóban álltam fel, jól begyakorolt kecses járással megközelítve őt. Doromboló kiscicaként dörgölődztem hozzá, egyik kezem szolidan landolt erős mellkasán.

- Azt hittem, hogy al…

- Alszunk? – Közelebb hajoltam, hogy belesuttoghassak a fülébe. – Nem terveztem aludni, bébi. Talán fáradt vagy?

- Nem... Nem igazán – vette hatalmas tenyerei közé arcomat, és mielőtt még tovább húzhattam volna, szenvedélyesen magához vont. Tüzesen forrtunk össze, a szenvedély hevétől egy egészen rövid pillanatig még a nevemet is elfelejtettem. Térdem alatt emelt fel, s cipelt az ágyhoz. Körmeim utat találtak ingje alatt, s olyan erősen, hogy felszisszenjen, végighúztam őket a hátán. Tudtam, valószínűleg nehézséggel tud majd rajta aludni. Akkor az érdekelt a legkevésbé.

Még mielőtt a finom selyemtakarón landolhattam volna, szétnyitottam a zavaró anyagot, a gombok szanaszét repültek a szoba minden tájékába. Elégedetten felsóhajtottam az ujjperceim alatt melegen bizsergő felsőtestét érezve. Hasonlított a lenti kandallóból sugárzó forróságra. Nyelvem végigszántott a szájpadlásomon.

- Szóval te vagy a meglepetésem? – kérdezte egy fokkal nyugodtabban. Végigméricskélt, vehemensen és birtoklóan.

- Az egyik része – szusszantottam, a hátam mögé söpörve vörös hajam. – Gondoltam szeretnéd kibontani idő előtt.

- Ez nagyon aljas volt – dorgált meg, ámbár nem szánta komolynak. Hangsúlya és csillogó kéksége egyáltalán nem erről árulkodott.

- Ezek szerint Amerika Kapitánynak meg kellene büntetnie, jól gondolom?

Engedtem, hogy hátra döntsön, és utána engem követve ezúttal lágyabban, szerelmesebben tapassza rám bámulatos ajkait. Nem maradt sokáig a számon, elhaladt a nyakamnál, a kulcscsontomnál, a melleim közötti résen – a kedvencén –, a hasamnál, a köldökömnél, végül elérte a combjaimat. Szétnyitotta őket, bajlódva a harisnyakötőmmel. Elheherészgettem szerencsétlenkedésén, mire végre sikerült összehoznia a „lehetetlent”. Azután, nos, már nem volt kedvem nevetni. Hangszálaimat már teljesen másra használtam…

***

Az egész testem égett a gyönyörtől, ugyanakkor remegett a beburkoló izzadságtól és a hirtelen hidegérzettől. Odabújtam hozzá, s ő erős, biztonságot nyújtó karjaiba vont. Jobb lábát összekulcsolta az enyémmel, miközben egyenletesen simogatta a hátamat. Kézfejemen tartottam magam mellkasán, úgy lestem őt. Elgondolkodhatott, mert nem nézett rám.

- Minden rendben? – susogtam lágyan. – Hallgatag vagy.

- Szeretném megkérni a kezed - mondta lágyan, a plafonra meredve. Egy kicsit megijedtem, nem azért, mert elrémisztett az ötlet maga, de túl gyorsnak, elhamarkodottnak éreztem. Érezhette, hogy megfeszültem a karjaiban, ezért a helyzet megmentése érdekében azonnal mentegetőzni kezdett. Hadart, miközben füle élénkvörösre színeződött. Talán nem is tudta, mit beszél. - Na, nem most. Úgy értem, hogy egyszer. A távoli jövőben. Azaz nem... Vagyis nem olyan messze. Ööö... De nem olyan közel, vagyis… Izé...

Ragyogóan elvigyorodtam. Jól esett a tudat, hogy ő is hosszabb távra - talán örökre? - tervezte életét velem. Nem csak megnyugtatott, egyfajta masszívvitást is kölcsönzött. Többé - ha eddig egy részem tette is - már nem kételkedtem a kettőnk viszonyában. Kapcsolatunk acélként erősödött, gumiként rugalmasodott, s a bizonytalanság szénéből ragyogó gyémántként csiszolódott elpusztíthatatlanná. Régebben elhatárolódtam azoktól a lányoktól, kik már az első hónapokban eldöntik, az aktuális barátjuk lesz a férjük. Az ilyesmit nem lehet tudni, győzködtem magam. Nem tudtam elképzelni James-t férjemként, sem tizenhét évesen, sem máskor.

Stevevel azonban teljesen más volt a helyzet.

- Szívesen leszek majd Mrs. Rogers – mormoltam lelkesen.

Még sosem láttam ilyen szélesen mosolyogni.

- Odaadom az ajándékodat – döntötte el, s már a bokszerét kereste az ágy melletti résznél, ahol eldobhattam.

- Várhatunk reggelig, nem olyan fontos.

Megcsókolta a homlokom. Ha eldöntötte, senki sem állíthatta meg.

- Tulajdonképpen – küldött az órának az éjjeliszekrényen egy gyors pillantást – már reggel van.

Felkuncogtam, jól megbámulva őt hátulról. Mikor elmentem mellette, megcsapkodtam kerek hátsóját.

- Szeretem a feneked.

Felhorkantott.

A szekrényben kutakodott, míg én az ágy alól ügyeskedtem ki az ajándékát.

- Remélem nem költöttél rám túl sokat – motyogtam az orrom alatt. Az ablaknál „találkoztunk”, a kintről áradó városi lámpafény megvilágította az arcát. – Nem igazán szeretem a puccos ajándékokat.

- Ahogy én sem. – Lassan kinyitotta a kis dobozkát, majd kivett belőle valamit. – Ez a legszemélyesebb ajándék, amit valaha adhattam. Nem költöttem rá semmit, mert az anyukámé volt, csak kitisztítattam.

A hátam mögé lépett. Felhúztam a hajam, hogy gond nélkül becsatolhassa a nyakamnál a láncot. Elengedte, és megéreztem kellemesen kevés súlyát. Mintha nem is viseltem volna semmit.

Kezem ölelésébe fogtam, s a lélegzetem is elakadt a szépségtől.

Az arany nyaklánc kiemelte bőrömet, a rajta lévő aprócska kereszt hátulján egy idegen – valószínűleg latin – felirat díszelgett.

- M-Mit jelent?

Végigsimított a vállamon.

- Spes autem vivificat – megborzongtam tökéletes kiejtésétől. – Anya azt mondta, azt jelenti, hogy „a remény életet ad”.

- Az édesapámtól kapta, mielőtt elindult a háborúba – szólt mély tónussal. – Még a halálos ágyán adta nekem, akkor láttam utoljára. Anya azt mondta, annak adjam oda, aki ugyanúgy reményt ad nekem, mint ő az apámnak. Ők reménykedtek benne, hogy az élet lehet másmilyen. Ennek fényében jöttek át Írországból, s telepedtek le Brooklynban. A háború bekövetkeztével apa már nem hitt ebben, de anyám mindvégig mellette állt. Sosem adta fel és aztán… megszült engem. Szerinte apa tudta, hogy volt értelme élnie. Anya reménye nem csak nekem adott életet. Neki is. – Megköszörülte a torkát. – Amikor azt mondtad, hogy „csak az kezelheti hercegnőként a szerelmét, akit egy királynő nevelt”, tudtam, hogy neked kell adnom. Hónapokon át próbáltam megemészteni, hogy jégbe fagytam, és egy új évszázadban kell folytatnom az életem. Olyan piszkosul fájt, és olyan dühös voltam, hogy elfelejtettem, mit miért tettem. A vezetője lettem egy olyan csapatnak, ami nagyrészt kontrolálatlan tagokkal bírt. Bennük kerestem a hibát, eszemben sem volt, hogy talán velem van a baj. Megnyertük a háborút, de nem tudtam lenyugodni. Tombolt bennem az összes olyan érzelem, amiket elfojtani próbáltam.

Könnyek szöktek a szemembe, a torkom pedig elszorult.

 - Akármennyire csöpögősnek, és férfiatlannak tűnik, jöttél te és megváltoztattál. Bevallom, kerülni akartalak. Egyszerűen csak… látni téged és beismerni a saját hibáimat sokkal nehezebb volt, mint elmenekülni a nyilvánvaló elől. Gyáva voltam. De aztán megismertelek. Az élet fintora, hogy attól, amitől… akitől a leginkább tartottam adta meg az okot, hogy ismét élőnek érezhessem magam. A te reményed adta vissza az én életem. Azt szeretném, bármi is történne, s bármikor, emlékezz erre. Mindent megadtál nekem, ami emberileg lehetséges.

Nem bírtam tovább, előtört belőlem a zokogás. Megfordultam, hogy láthassam az arcát. Mielőtt még bármit is mondhatott volna – valószínűleg csitítást – a lábujjhegyeimre állva megcsókoltam. Könnyeim végigúsztak az arcomon, éreztem sós ízűket a nyelvemen.

- Szeretlek – fuldokoltam.

A nyakamba puszilt.

- Én is téged. – Felmutatott egy kisebb könyvecskét. – Emlékszel, amikor Nate átjött, hogy megnézzünk egy focimeccset? Tényleg néztük, de közben ezt csináltuk, úgyhogy ez amolyan közös ajándék.

Sejtettem, hogy szervezkednek valamiben, hasonlóra mégsem gondoltam. Megcsodáltam a világoskék – az egyik kedvenc színem – borítót, lassan kinyitva azt. Elámultam. Képek. Fényképek.

Körülbelül hét-nyolc oldala lehetett, telerakva gyermek-, tinédzser- és felnőttkorom emlékezetesebb pillanataival. Az óvodás és iskolai ballagásom, Nate és én a játszótéren, én a homokozóban, az arcom csokis. A kedvenc – megfoltozott, az eltelt idő alatt jelentősen megviselt – félfülű játék mackóm – ami még mindig ott lapult valamelyik szekrényemben –, Szürke Úr. (Nem nevezném túl kreatívnak az öt éves énem.) Nate és én hintázunk. Aztán jöttek a képek rólam és Lydiáról – ezek szerint, gondoltam, egy kicsit Lydiát is beleavatták –, valamint néhány kép Mattről. Steve ügyes karikatúrákat rajzolt a betöltetlen helyekre, Nate pedig idézeteket írt. Az utolsó oldalon már csak én és Steve díszelegtünk.

- Köszönöm – visszhangoztam meghatottan. – Gyönyörű. Vicces, mert én is albumot adok neked.

Összeráncolta a szemöldökét.

- Tényleg?

- Elég sok időbe telt, mire nagyjából összeszedtem a képeket – sóhajtottam. – Szívességet kellett kérnem, nos, Bobbitól, és egy antikváriumos férfitól is. – Átadtam neki a precízen becsomagolt nagyobb albumot, s közben végigsimítottam kézfején. – Tudom, hogy néha mennyire hiányzik a múltad, és attól tartasz, egyszer mindenkit elfelejtesz. Valószínűleg ezzel inkább szomorúvá teszlek, mintsem boldoggá, mégis szerintem szükséged van erre.

Leszedte az ajándékot takaró anyagot, kíváncsisággal vegyes jókedvvel nyitotta ki. Halványan elmosolyodott a szülei képétől. Az ütött-kopott fényképből is kivehettem, mennyire gyönyörű édesanyja volt, noha inkább az apukájára hasonlított. Egy újabb lapozással hatalmas lélegzetet vett, és megérintette a fényképeken szereplő ember arcán. A legjobb barátja. Tudtam, hogy gyakran voltak rémálmai vele, pedig már nagyon régen meghalt. Bobbi segített megtalálni darabokat a gyerekkorukból, és az akcióik után készülteket is. Az osztagáról egy antikváriumban találtam – a pasas drágán akarta adni, mert Amerika Kapitány szerepelt rajtuk, szóval be kellett vetnem meggyőző képességem –, és Peggyről is beleraktam néhányat. Végül – én sem hagyhattam ki – magunkról is.

- Köszönöm szépen – fonta át karjait derekam körül a becsukása után. A homlokát az enyémnek döntötte. – A legjobb karácsony.

- Tényleg?

Elnevette magát.

- Tényleg.

***

E/3

Donovan felemelte egyik megőszült szemöldökét, s várakozással teli szemekkel nézett látogatójának már-már jég kék íriszébe. Az illető csupán megvonta a szemöldökét, jelezvén, hogy teljesítette a küldetést, s ha nincs más annál fontosabb – márpedig nem lehetett – feladata, hát visszaindul az amerikai nagyvárosba. A mester lassan bólintott, ámbár akadt néhány tisztázni valója.

- Még mindig biztos a dolgában?

- Ha nem bízik bennem – krákogta még mindig rekedtes hangján –, az a maga dolga.

- Bízom magában – mondta Donovan. Látva, hogy lejjebb simítja a látszatból felvett kabátja ujját. – És pontosan tudja, miért teszem.

- Meg tudom védeni ellene.

- Ő jó ember – sóhajtott fel a mester. – Érzem az auráján. Sajnálatos módon azonban, még mindig vannak kilengései.

- Eljött magához?

- Igen – helyeselt. – Ugyanazt szeretné, amit hetekkel ezelőtt is. Lát valamit benne. Az ereklyében Egyelőre nem tudom biztosan.

- Szóljon, ha tudja – vágta rá, az ajtó felé haladva.

- Majd észhez téríti. Az ereklye segít majd neki, láttam.

- És nem fogjuk idehozni az ereklyét? Egyáltalán miért hívjuk ereklyének?

- Sajnos nem.

- Miért?

- Mert nem tehetjük – válaszolta. – Attól tartok jelenleg semmit sem tehetünk a várakozáson kívül. Az út nincs kitaposva.

- Az út nincs kitaposva? – sziszegte a látogató. – A minap még azt mondta, megérezték a növekvő erejét. Saját meglátásaim szerint ez azt jelenti, hogy veszélyben van. Donovan, ha nem teszünk semmit… Ha hagyjuk…

- Én is tudom – felelte Donovan. – Én is tudom.