2014. szeptember 16., kedd

34. Fejezet - Végzetek

Sziasztok. Majd.. Majd leírom a fejezet végén. Nem... nem tudom.

- Nézd – kezdett el magyarázkodni, mielőtt bárminemű hozzáfűzni valóm lehetett volna a kéréséhez. Pánikszerűen hadovált, idegességében nem tudta, vajon az én szemembe nézzen-e, vagy azt a bizonyos pontot bámulja a plafonon. – Tudom, hogy lehet egy kicsit gyors és nem pont így képzelted el, de pontosan azért jöttünk el ide, hogy valami normalitást adjunk a kapcsolatunkhoz. Nézd, én megértem, ha nem akarod a házasságot, én csak… Szeretlek. Őrülten és megmásíthatatlanul szeretlek, és tudom, hogy le szeretném élni veled az életemet.
Felemelt mutatóujjal állítottam meg, a szavak megakadtak és végül nem jöttek ki száján.
Nem tudtam, mi pörgött le bennem abban a pillanatban. Megmagyarázni, megfogalmazni, értelmezni képtelen lettem volna, a szívem zakatolt, a tenyerem benedvesedett és hirtelen olyan hangosan kezdtek sikoltozni a gondolatok a fejemben, hogy egy pillanatra be kellett hunynom a szemem és mély lélegzetet vennem. A gombóc a torkomban egyre nagyobbodott, azt hittem, menten rosszul leszek, ám ekkor belém hasított a felismerés: pontosan azt tette, amiről mindig is álmodtam. Közel álltam a bőgéshez, a mentális megadásnak, hirtelen annyira boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.
Ezt akartam. Teljesen az övé lenni, vele tölteni a hátra lévő időt.
Boldogan és szerelmesen.
Közelebb kúsztam hozzá, addig-addig fészkelődtem, míg neki nem préselődtem. Jobb kezem a mellkasára simult, aztán az orrát súrolva a szám finoman érintette az övét.
- Igen – válaszoltam szerelemmel csordultan és átkozottul sírós hangon. Nem tudtam hova tenni a rám törő hirtelen érzelmi hullámot, egyszerre forrongtam belülről és hűltem le teljesen. Végigsöpört egy ismeretlen éhség, szomjaztam a figyelmére. Az imádatára és az odaadására. Ő egy végtelenül jó ember volt – néha túl jó is hozzám képest –, mégis engem szeretet. – Igen. Hozzád megyek.
A Steve arcán megjelenő csodálat mindent megért – minden fájdalom, minden pánikroham, szenvedés és kétségbeesés elillant. A teste finoman megremegett, megmerevedett majd ellazult finom érintésem jóvoltából. Kieresztette a belészoruló levegőt, finom eper illatot árasztott a nemrég elfogyasztott gyümölcs miatt. Aztán hirtelen megmozdult, a kezei felfedező útra indultak.
Nem tétovázott, rá nem jellemző módon határozottan csókolt meg. Az önkontrolom legkisebb jele nélkül nyögtem bele a csatánkba, míg ő egy ügyes mozdulattal lehúzta a bugyimat. Igen.
Mindkettőnknek szükségünk lett egy gyors kielégülésre, mert noha a legutóbbi szeretkezésünk egyáltalán nem tűnt messzi időpontnak, mégis mintha egy évezred telt volna el. Mindent a vágy és szerelem diktált, és ezt tökéletesen rendben volt.
Amint a bugyim valahol földet ért, már a hátamra csusszantam, s ő fölém tornyosult. Elragadtatottan a hajába túrtam, körmeim végigszántottam meztelen hátán, s örömmel konstatáltam az ujjaim alatt megfeszülő izmokat.
Végigcsókolta a kulcscsontomat, a nyelve lassan ízlelte a bőrömet, miközben én addig ügyeskedtem, mígnem megszabadulhattunk az alsójától. Nem várt addig, hogy teljesen letolja, egyáltalán nem érdekelte. Gyorsan kellett, szenvedélyesen, fűtötten és vadul. Annyira nem Amerika Kapitányosan.
- Szeretlek bébi – motyogtam a fülébe, mire ő finoman szétnyitotta a lábaimat, és várakozás vagy egyéb kérdés nélkül mélyen belém temetkezett. Egy a legkevésbé sem nőies káromkodással fogadtam a teltséget, ő pedig erősebben szorított magához. Én mozogni akartam, próbáltam is, de ő még várt egy kicsit, kiélvezte a helyét, mielőtt elkezdte a lassú, birtokló lökéseket.  Az ágy egyre kisebb helynek tűnt szétnyílt lábaimnak – a takaró selymesen cirógatta őket –, s hogy visszatartsam a sikoltási vágyamat - tudomásul véve a szomszédjainkat – finomnak nem nevezhető módon a vállába haraptam. Steve fojtottan hörgött fel, és keményebben döfött. Az ágy recsegésével és folyamatos falnak ütközésével nem foglalkoztunk különösképpen.
A gerincemen feltörő bizsegés tudatta velem, mennyire közel voltam, s Steve megérezhette, mert finoman a fenekembe markolt és egy cseppet megemelt. A lélegzetem elakadt, a szemeimet erősen – már-már fájóan – becsukva találkoztam a lökéseivel, csípős egy ritmusra mozogva az övével. Kapaszkodtam belé, mert az volt az egyetlen dolog, ami igazán számított.
Csak mi. A közös jövőnk.
Hittem benne, hogy elpusztíthatatlanok voltunk – és ezzel a tudattal értem el a legvégső pontot, ő pedig szorosan utánam követett.
* * *
- Mikor kapom meg a gyűrűmet? – piszkálódtam vigyorogva, a mellkasán könyökölve. Nem volt számára túl előnyös a pozíciónk, lényegében, mert teljesen köré tekeredtem, elfoglaltam mellkasát, ő pedig csak feküdt, tehetetlenül, ahogy fészkelődtem. Azonban egy pillanatra sem panaszkodott, sőt! Határozottan elégedettnek látszott. Hiszen igent mondtam.
- Úgy gondoltam, ketten kiválaszthatnánk, ha visszatértünk New Yorkba – hintette el a gondolatot. – Igazság szerint, másról is szerettem volna beszélni veled.
- Tehát nem Sarah gyűrűjét kapom meg? – Csalódottság lepett el. A bizonyos, sokkal önzőbb részem azt remélte, egy napon majd méltó leszek édesanyja gyűrűjére.
Meglepettség suhant át az arcán, mire szinte levegőért kapkodva kezdtem mentegetőzni. Az arcom lángolt a szégyentől. Rossz témát hozhattam fel.
- Nem gondoltam bele, hogy szeretnéd – ismerte el vonakodva. – Nincsenek benne kövek, sem gyémánt. Egyszerű ezüst gyűrű.
- Nincs szükségem kövekre – ráztam a fejem serényen. – De te nem akarod nekem adni, amit teljesen megértek.
- Nem erről van szó – mondta, őszinteséggel csillogó szeme kissé összeszűkült, ahogy a homlokát ráncolta. – Én lennék a legboldogabb, ha viselnéd. Csupán azt hittem, valami különlegesebbre vágynál. A különleges alatt azt értem, hogy egyedi.
- Steve. – Ellágyult a tekintetem. – Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak megismerhettem volna az anyukádat, mert mindig mesélsz róla. Azonban így, ismeretség nélkül is azt mondanám, Sarah egy hős volt. – Megpusziltam az arcát. – Egyedül felnevelt téged, bébi. – Élvezettel ittam magamba a mosolya látványát. – És talán a gyűrű lehetne valami családi tradíció, nem? Oké, tudom, az apukád még Brooklynban vette, és nem az őshazádból való, de mi elkezdhetnénk. Aztán, ha egyszer… esetleg gyerekeink lesznek, vagy nem tudom…
Finoman megcsókolt. Azon kaptam magam, hogy elvesztem a valóságot.  Túl szép volt ez, hogy igaz legyen.
- Elköltözhetnénk – vetette fel az ötletet. – Erről akartam veled beszélni.
- Hova? – Elköltözni? Hova? Világ életemben New Yorkban éltem, ott vetettem meg a lábam, mégis hova mehetnék?
Immáron az oldalunkon feküdtünk, egymással szemben, mellkasaink érintkeztek.
- Egyelőre ezen nem gondolkodtam, tekintetbe véve, hogy szerintem ezt kettőnknek kellene megbeszélni. – Tudálékos. – Viszont, ha valóban családot tervezünk, a saját kis kuckónk megfelelőbb hely lenne, mint a nagy és csúnya Stark torony.
- Ne engedd, hogy meghallja ezt – kacagtam, a szívem hevesebben vert, mint valaha. A saját kis kuckónk ötlete remekül hangzott. – Nem szeretnék elszigetelődni a többiektől. Főleg most, hogy a keresztszülei lettünk T. J.-nek. Ráadásul, azt hiszem, révbe ér a bátyám.
- Én sem úgy gondoltam. – Ennivalóan a nyakamba puszilt, ízlelgetve a finom bőr a torkomnál. Csiklandozott a harmadnapos borostája.
Megmarkoltam a fenekét – a reakciója azonnal nekem feszült. Ó, ez jó.
 - Mrs. Rogers. Hmm, jól hangzik – susogta a fülembe, aztán hirtelen megmozdított, és rajta ültem.
Felemeltem az egyik szemöldökömet, kíváncsisággal vegyülő ámulattal lesve le rá. A mutatóujjam megtalálta a számat.
- Á, szóval ismét terveid vannak? – Megnyaltam az ujjpercem. Finoman bólintott, aztán lassan fészkelődni kezdett alattam. – Szóval erről van szó, Mr. Rogers. Érdekesnek tervnek tűnik.
- Bizonyára izgatottan várod.
Jól meggondoltam ezt? Az igennel megpecsételtem a sorsomat, „aláírtam”, hogy Mrs. Steven Grant Szarkasztikus Szarházi Rogers leszek?
Elnevettem magam.
Igen.
Szerettem. Nagyon szerettem.
* * *
 - Csalódott vagy, hogy haza kell mennünk? – kérdezte puhatolózva, miután elhelyezkedtünk az első osztály kényelmes bőrülésein, másnap olyan éjjel tizenegy körül. – Nem hívnának vissza, ha nem lenne fontos.
Hozzábújtam, az orrom az arcához dörgöltem.
- Nem tartott sokáig a kiruccanásunk – sóhajtottam a bőrébe. – Mégis, szerintem elég tartalmas volt, nem?
- Sokkal jobban érzem magam – motyogta. – Ugye te is?
Jobban belegondolva, igen. Ezerszer kényelmesebbnek tűnt vele lenni a lerendezetlen problémáink nélkül.
- Király volt. – A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, aztán gyorsan megcsókoltam. – De vissza kell rázódnunk a való életbe. Még mindig Amerika Kapitány vagy, ez nem is lesz másképp, és szükségük van rád.
Elmosolyodott.
- Megkérlek rá, hogy ne aggódj miattam. – Tisztán csengett a hangja, ahogy a fülembe duruzsolt. Az egész lényem ellazult tőle, és már nyugodtabban dőltem a vállának. Gyanítottam, hogy hamarosan elszunyókálok, azért finoman összefűztem ujjainkat és lehunytam a szemem. – Mindig haza fogok menni hozzád, és mindig megvédelek.
- Hm.
- Aludj kicsit – bíztatott. – Jó éjt, kicsim.
Nem sokkal később – legalábbis úgy érzékeltem, hiszen bóbiskoltam – egy hang rángatott ki a virágokkal teli álmomból. Az órámra pillantva állapítottam meg, csaknem átaludtam az egész repülőutat, és már csak arra eszméltem fel, hogy a pilóta figyelmeztet minket, kapcsoljuk be az öveinket, mielőtt megkezdi a leszállást. Álmosan pislogva tettem eleget a kérésnek, és ez idő alatt Steve kedveskedve simogatta a karomat.
Tudta, hogy nem vagyok egy korán kelő típus – ismert már –, ezért nem erőltette a beszélgetést. Vezetett, amerre mennünk kellett, én pedig igyekeztem legyőzni a pilláimat. Képes lettem volna állva elaludni.
A hazafele utat taxival tettük meg, szorosan egymás mellett jelentkeztünk be a toronyban, aztán a lift kódját bepötyögve már felfelé haladtunk.
Kezdett kitisztulni az agyam. Legalább már láttam, merre haladunk.
Az otthonunkba érve rájöttem, hogy az a bugyuta vigyor, ami nemrégen formálódott az arcomon újra megjelent, és szinte táncolva mentem be a fürdőszobába felfrissülésért. A vőlegényem mindezt vigyorogva nézte végig.
Beállt mellém a zuhan alá, segített megmosni a hátamat.
- Furcsa, már a hegeid sem látszódnak. – Noha nem láttam az arckifejezését, sejtettem, hogy a homlokát ráncolja. Megpuszilta a vállamat. – Lehet, hogy csak este jövök haza.
- Semmi gond, bébi – motyogtam, és megfordultam. Átkaroltam a nyakát. – Ez a munkád, és dolgoznod kell. Már tisztáztuk.
- Biztosra akarok menni, hogy a helyes dolgot teszem – adta tudtomra finoman, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ennyi az egész.
- Nem élhetünk örökké bizonytalanságban. Az nem megy.
A homlokát az enyémnek döntötte.
- Oké, megbeszéltük. – Végigsimított a hátamon, én pedig elzártam a vizet. Törölközőbe bugyoláltam magam, míg ő szimplán áttörölte magát, szárazra törölte a haját és elindult megkeresni az Amerika Kapitány ruháját. Figyelve, hogyan sétál ki a fürdőszobából, a szárítóért nyúltam. Sokáig tartott, mire átmentem fürtökön. Sorra begöndörödtek, és lehullottak a vállamra.
Gyorsan magamra kaptam egy otthoni farmert és valami kopott Aerosmith felsőt, Steve már a konyhában várt. Összerakott egy-két szendvicset, és főzött nekem kávét.
Bátorítóan mosolyogtam rá. Megértettem, miért viselkedett annyira óvatosan, ugyanakkor zavart is.
- Szia, Kapitány – üdvözöltem újra, a mellkasára csúsztatva kezeimet. – Mintha megváltoztatták volna az egyenruhádat.
- Igen, Stark elvégzett néhány apróbb változtatást. – Beleszagolt a hajamba. – Imádom ezt az illatot.
Elpirultam.
- Tudom. Azért használom. – Egy pillanatra elhallgattam. – Menj csak, bébi. Bizonyára már késésben vagy. Ne várasd meg őket.
- Gondoltam megvárlak, hogy elköszönhessek a menyasszonyomtól.
Megforgattam a szemem, ám a lábujjaimra állva finoman megcsókoltam.
- Vigyázz magadra, te hős. – A hangom lágyan, nyugodtan szelte át a köztünk lévő távolságot. Pontosan így akartam. Tudnia kellett, hogy jól vagyok, hiszen boldoggá tett.– Próbálj meg épségben hazajönni.
- Megígérem. – Azzal játékosan szalutált, majd elengedett, és még egy utolsó csókot nyomva a homlokomra távozott.
Kifújtam a levegőt, aztán leültem reggelizni.
Steve már megint túl sok vajat tett rá.
Mindezek ellenére mosolyogtam, mint egy őrült.
* * *
- Egész nap viszket a hátam, az őrületbe kerget – panaszkodott Nate, amikor végre lementem, hogy üdvözöljem őt, és átadjam a szuvenír ajándékomat. Megölelgetett, aztán leültünk a kanapéra és beindítottunk valami filmet. Annak ellenére, hogy elméletileg egy elég jó Jason Statham tűnt, egyikünk sem figyelt igazán rá. Kevés olyan idő akadt, amikor időnk lett volna egymásra, ezért kihasználtuk azokat a ritka alkalmakat, amikor volt.
- Mi a helyzet veled és Bobbival?
Megvakarta a tarkóját.
- Nem tudom – sóhajtotta tanácstalanul. – Az egyik pillanatban kedves, nevetünk, és úgy érzem, végre közelebb enged magához. Máskor pedig hideg és elutasító, és fejfájásom van, mert fogalma sincs, mit akar.
- Ez azért van, mert a legtöbb nőnek csak a bugyijában jártál, és nem próbáltad megérteni őket. – Teljesen őszintének kellett lennem vele, s megmondanom az igazságot. Nyilván ő is tudta ezt. – Így most, hogy kifogtál egy nehezebb gondolkodásút, nem tudod, mit tegyél.
- Azért nem maradtam senkivel, mert nem találtam önmagam. – Megvonta a vállát. – Nem csak neked voltak rossz élményeid, de ezt te is tudod.
- Úgy gondolod, hogy anyánk miatt nem vállaltál komoly kapcsolatot? – Felemeltem az egyik szemöldökömet, és közelebb bújtam hozzá.
- Részben. – Nyelt egyet. – Talán egy kicsit, hogy a cselekedeteimben visszalátom majd őt. Tudod, a komoly kapcsolatokból néha család lesz, és ha gyermekeink lennének, talán én is elrontanám őket.
Megfogtam a kezét.
- Nem szabad ennyire negatívan állni a dolgokhoz. – Finoman beszívtam az alsó ajkamat. Olyan képmutatásnak hangzott az iménti mondatom, hiszen tulajdonképpen Steve előtt én is hasonlóan láttam a világot. Azonban rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen, aki irányíthatja a sorsomat és meghozhatja a döntéseimet, én vagyok. Ezt Natenek is tudnia kellett. – Szerintem már így is hatalmas lépés, amit tettél. Nézd, nem akarom, hogy a múltadat a nőkkel ennyire rossznak lásd. A legtöbb biztosan ugyanazt kereste, mint te. Nem volt rossz, csak elszigetelt. De látom, hogy mennyi mindenben változtál, amióta ismered Bobbit, és hiszed vagy sem, ő is változott.
- Hogy érted?
- Amikor még nem voltál itt, esküszöm nem láttam ennyire jókedvűnek. – A gondolat engem is bazsalygásra késztetett. – Nagyon nehéz lehetett neki, hiszen tudod, hogy ő és Clint házasok voltak.
- Sokáig tartott, mire elértem, hogy egyáltalán meghallgasson engem. – Az arcán lévő karmolásokra mutatott. Anyára gondoltam. – Nem mondom, hogy ez a seb egy jó dolog, de ez adta meg a kezdőlökést.
- Miatta nem mentél vissza Franciaországba?
- Nem csak miatta – itt jelentőségteljesen rám nézett –, de nyilvánvalóan ő is közrejátszott a döntésemben. Az, hogy elmentem anno, egy piszkosul rossz döntés volt. Úgy érzem, hogy elárultalak.
- Egyáltalán nem árultál el engem – tagadtam felháborodva. Megértettem az indokait, ugyanakkor felháborított a feltételezés, hogy csak azért, mert véghezvitte az álmait cserbenhagyott engem. – Követted az álmaid, ezért senki sem hibáztathat.
- Én csak… megfulladtam itt. – Eltorzultak meglepően szép arcvonásai. –  Te vagy az egyetlen, aki nem gondolja, hogy itt hagyni téged gyávaság volt. Ez azért van, mert te mindenből és mindenkiből a legjobbat feltételezed. Igen, jogomban állt tolmáccsá válni, és elköltözni. Kérdés az, hogy ez mennyire volt morálisan helyes.
- Bármit is teszel, bárhova mész, mindig a testvérem leszel – szögeztem le lágyan, végigsimítva az arcán. Lehunyta a szemét az érintésemre, mintha fájna neki. – Nem számít, mi jön, mink marad és távozik. Szeretlek téged.
- Én is szeretlek téged, kis róka.
Rákacsintottam, aztán játékosan belebokszoltam a karjába. Békés csendben ültünk, és végre a filmre koncentráltunk.
- Hamarosan mennem kell – mondta Nate körülbelül egy órával később, a stáblista lemenetele közben.
- Merre mész, virágszál? – piszkálódtam.
- Nos, úgy tűnik, hogy találok a közelben egy állást. – Elvigyorodott. – Nagyon izgi.
- Szurkolni fogok neked.
- Tudom. – Megcsókolta a homlokomat. – Mennem kell készülődni, de mi lenne, ha este hoznék kínait, és te meg a szíved szottya megennétek velem és Bobbival?
- Nem mondod komolyan, hogy dupla randit szeretnél!
- Ne mondd, hogy randi.  Nem tudom, Barbara mit gondolna róla. – Húzogatni kezdte a szemöldökét, én pedig hirtelen rosszul éreztem magam, amiért még nem mondtam el neki, hogy Steve meg én összeházasodunk. Úgy gondoltam, ezt a legjobb lenne ketten közölni a többiekkel. – Ez egy baráti összejövetel.
- Sok sikert, remélem, összejön. – Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem. Bólintott, aztán hallva a cipője kopogását, végigfeküdtem a kanapén. Eltelhetett egy kis idő, nem igazán érzékeltem.
Pepper és T. J. Malibuban voltak, a többiek a szupertitkos küldetésükön, Bobbi pedig Washingtonban, így nagyjából senki sem maradt, akivel elcseveghettem volna.  Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor a liftajtó egy kattanással kitárult. Azt hittem, Nate tért vissza.
- Na, mi az, itthon hagytál… - Megálltam a mondatban, s realizálódott bennem, hogy ki az. – Anya?
Elnevette magát, mintha maga a megnevezés is vicces lenne a számára. Elrettentem a belőle sugárzó negatív érzelmektől.
- Bejöhetek?
Sóhajtottam – nem volt szüksége invitálásra –, és felálltam. Nem akartam látni őt, a legkevésbé sem beszélni vele. Azt sem tudtam, ki és hogyan engedhették be. Emlékeim szerint Steve határozottan utasította őket – márpedig a Kapitány szava szent és sérthetetlen –, hogy Miranda nem teheti be a lábát az épületbe.
Úgy tudtam, ügynökök vesznek körül.
 Magától is betessékelte magát, és a legnagyobb meglepetésemre teljesen máshogy nézett ki. Hófehéren ragyogó arcát – legalább tíz évet lejjebb tagadhatott volna magáról – hosszú vörös haja keretezte, már-már szürkébe hajoló szemei égtek a dühtől. Mégis mit tettem megint, ami ennyire feldühítette?
Aztán hirtelen kacagni kezdett, és lenézett a tenyerére.
- Milyen furcsa az élet, nem? – Finoman oldalra döntötte a fejét, és esküszöm, hogy kirajzolódott rajta egy éles, fekete tetoválás. Valami virág lehetett, hasonló, mint amit karácsonykor észrevettem a csuklóját. Mivel régen szinte rajongásig szerettem a biológiát, azon belül is a virágokat, messziről is rájöttem, hogy az egy liliom. – Mindenféle szemetet az arcodba söpört. Vagy inkább… az otthonodba.
A homlokom összeráncolódott – Steve mellett gyakori habitussá vált –, és beszívva az alsó ajkamat végre kiböktem:
- Anya, mi ez az egész? Miért jöttél?
Ismét kacagott. Hisztérikusan, szinte szárazon.
- Pontosan olyan vagy, mint az édesanyád – motyogta, aztán felerősödött a hangja és már sziszegésként szelte át a levegőt –, egy tudatlan bolond.
He?
- Bár belsőre inkább az apád vagy. – Lépett néhány magabiztos lépést előre, én ugyanezzel a lendülettel hátrébb is vetődtem. Miranda gúnyosan elmosolyodott. – Félsz tőlem? Gyáva vagy. Pontosan olyan, mint ők!
Színpadiasan a mennyezetre pillantott, mintha azt várná, hogy valaki visszaszól neki. Természetesen nem érkezett „válasz”.
- Mindig mások háta mögé bújtatok, vártátok a sült galambot, míg a többi szenvedett a hátatok mögött. Nem érdekelt más, csak a saját érdeketek.
- Anya…
- Ne nevezz anyának! – artikulálatlanul kiabált, és olyan gyorsan termett előttem, hogy jóformán lebénultam. A hideg futkosott a hátamon, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Szinte éreztem a nyakamban dagadó erek lüktetését, minden lélegzetvételen éles ricsajként ért el hozzám. – Remélem, hogy végignézi… én pedig minden egyes pillanatát élvezni fogom. – Közelebb hajolt hozzám, aztán a karmai közé fogta az arcomat. Erősen szorított, körmei belevájtak a bőrömbe és kisercent a vérem. Felszisszentem, és önvédelmi reflexeim abban a pillanatban kapcsoltak be.  Ütöttem, rúgtam, haraptam és kiabáltam, de semmi sem segített.
Senki sem jött. Egyedül maradtam.
Egy hang – a sajátom – csendült a fejemben: Védd magad!
Annyira erős volt, túl erős nekem.
Az üvegfalnak lökött, egy apró rezzenés adta tudtomra, hogy az üveg bereped a fejemnél.
- Meg kell tudnod, mielőtt meghalsz – nyelve végigszántott a duzzadt alsó ajkán. Lélegzete az enyémet nyelte, olyan közel állt hozzám. – Sosem voltam az anyád. Az a kurva, odafent van egy helyen, amit Astrumnak hívnak. Mondják, az apád a leghatalmasabbik. A vezető. A támasz. Az útmutató. A mindenható, aki mindenek felett áll. És ez nagyon vicces, hát tudod miért? – Borotvaéles körmei egy X-et rajzoltak bőrömbe. Éles fájdalom nyílalt a fejembe, de pillantásomat nem tudtam elvenni az övétől. Velőtrázóan felsikítottam, ezzel együtt újra vergődni kezdtem, ám egy idő után rájöttem, hogy hiába. Vajon mindenkit megölt? Miről beszél? Normális? Igaz, amit mond? Ilyen, és ehhez hasonlók szaladtak végig a gondolatmenetemen, ám nem tudtam egyszerre ilyen sok mindenre koncentrálni. A szoba besötétedett, akár Miranda gonosz, sötét lelke. – Mert lehet, hogy ő mindenkinek parancsolhat, mindent áthatolhat és megkaphat. De a saját lányát, a fattyát, téged, képtelen megvédeni. Azzal, hogy a béna anyádra hagyta, hogy manipuláljon engem, aláírta a halálos ítéletedet. – Már csak ő tartott, a térdeim remegtek, az oxigénhiánytól homályos lett a látásom. Ennek ellenére kituszkoltam magamból a szavakat.
- Te… beteg… vagy…
Hörögtem. A vér felgyülemlett a számban. Gyengültem.
Ott, ahol megérintett, egyfajta bizsergést éreztem. Aztán hirtelen meglendített, és a dohányzóasztalnak estem – olyan rosszul, hogy szinte hallottam a csigolyáim repedését. Vértől tocsogó hajam a szemembe lógott, ő pedig kacagott a szerencsétlen próbálkozásaimon, miszerint feltérdelek, és valahogyan megpróbálok elmászni a kijárathoz. Elektromos áramhoz hasonló fájdalom hasított belém, és a következő pillanatban már mellettem állt. (Olyan irracionálisan erős és gyors volt, a reakcióidőm ehhez képest csupán egy szánalmas semmi.)
Annyira élni akartam. Már csak azért is.
Belső monológom – ami ezúttal csak a magam bíztatásáról, és a szeretteim képe célként elém vetüléséről szólt – egyre kuszább lett, szinte fel sem fogtam, mi történt körülöttem.
Ekkor megrángatta a hajam, olyan gyorsan, hogy majdnem megpördültem.
- Nem érdemelsz méltó halált – duruzsolta édesdeden. – Sem kegyelmet, sem figyelmet. Minek mocskolnám be a kezemet veled? Amikor csak – itt égésszerű kínt éreztem a vállamnál – egy szánalmas – a nyakamnál –, értéktelen – mintha egyenként tépte volna ki a hajszálaimat –, erőtlen – a saját kiáltásomat visszhangozta a szoba, eltörte a karomat –, és szánalmas kis emberi lény vagy.
- A fiaimat királynak szántam. – A nyelvembe haraphattam, véreztem és fáztam. Piszkosul fáztam. Nem éreztem. Nem. Nem… Szinte magába szippantott. – Trónörökösnek. De csak az egyik fiam követ engem, a másik… most megtapasztalja, hogy mi a döntésének következménye…
Felemelkedtem, de már nem ő tartott. Valami sötét.

(EZT KAPCSOLJÁTOK BE: https://www.youtube.com/watch?v=hYgJAN1Ol5g)

Nate. Ne! Őt ne!
- Mondani szeretnél valamit? – kuncogott. – Nyisd ki a szemeid, látni akarom a fájdalmat. Látni akarom, ahogy szépen, lassan elvérzel…
Nem mondhattam nemet. Elfogott a hirtelen vágy, hogy kinyissam a szemem.
Megtettem. És szembeköptem.
Steve, tudtam, hogy nem hallja meg, de azt szerettem volna, hogy ő és a többiek legyenek az utolsó gondolataim, NateMatt. Lydia. Bobbi. Pepper. Tony. T. J. Bruce. Még Natasha is. Clint. Thor. Jane.
Az a sok boldog emlék, amiben azt hittem, még részem lesz.
Minden mosoly.
Minden érintés.
Minden nevetés.
Minden apró piszkálódás.
Minden buta dolog, amit akkor olyan félelmetesnek találtam.
Elcsépelt félmondatok.
Elpazarolt pillanatok.
Kattant a liftajtó. Miranda egy pillanatra eleresztett, és nem tudom, ki léphetett be rajta, de hirtelen kitágultak a pupillái, én pedig összeszorított ajkakkal készültem újra a földre zuhanni, mikor is…
Mintha a testem csupán puha vaj lett volna, egyszerűen…
…átdöfött, a kezével. Simán. Egyszerűen. Nem voltam én semmi, csak egy papírbábú.
Mondott valamit, mielőtt még összerogytam a padlón, de engem már nem érdekelt. Három hosszú másodpercen keresztül nézett farkasszemet velem, aztán felkacagott, ravasz félmosolyt küldött az emeleten tartózkodó személynek, és egy fekete ködfelhővel elillant.
A férfi térdkalácsa erőteljesen koppant a földön, ahogy letérdelt mellém, és az ölébe húzott.
- Chealsea – kérlelt kétségbeesetten Nate. – Maradj velem… Maradj velem… hívom a mentőket, csak maradj velem…
Tudtam, hogy nem érnek oda, míg lehetett volna.
- N… Ne… - köhögtem. Az ingje csupa vér lett. Az én vérem. – S-Semmi… b-baj… V-Vigyázz rá… meg.. megígéred?
Stevere gondoltam, ő is tudta.
Fáztam.
- Kérlek, ne hagyj itt… - Sírt.  A nagy, erős bátyám sír. Nem akartam, hogy sírjon. Fájt így látni őt. Jobban, mint bármi más. Szinte leszakította magáról az ingjét, és körém tekerte. Erősen meghúzta, s az anyag azonnal átitatódott a vörös vérözönnel. – Megígérem… csak ne hagyj itt. K-Könyörgöm....
- S-Szeretlek.  
Akkor jöttem rá, mennyire szerettem élni. A sok szenvedés, a sok fájdalom és keserűség semmit sem jelentett már a számomra. A jóra emlékeztem.
Olyan hideg volt, még a meleg karjaiban is.
Az álom meleg takaróként vetült rám, nehezen tartottam nyitva a szemem.
El akartam búcsúzni. Megköszönni neki, amiért mindig megvédett. Megkérni arra, hogy mondja el Stevenek, mennyire szerettem. Hogy védje meg őt, és a többieket Miranda elől.
Élni akartam még. Megöregedni. Gyermekeket Stevevel. Egy szőke kislányt, ragyogó kék szemekkel.
Unokákat.
Karriert. Kiadni egy könyvet.
Hozzámenni Stevehez.
Látni, ahogy a keresztfiam férfivá nő.
Még több furcsa Bosszúállók estet, és elfuserált partit. 
Nevetést. Sírást. Könnyeket. Mosolyokat.
Jó álmokat és rosszakat.
Veszekedést. Az összeset.
Mondják, lepörögnek előtted életed képei, amikor meghalsz.
És így van. Én láttam.
Steve szégyenlősen néz le rám a gyertyák fényében, aztán hirtelen már Mattel látom. Integetnek nekem, az állatkertben. Matt Steve nyakán csüng. Emlékeztem erre.
Nate-et láttam, ahogy megpörget a hintában, aztán virágot szedünk. Kis rókának hív.
Lydia magabiztosan pörög a tükör előtt, a karácsonyi ajándékát nézegeti. Őszintén örül. Aztán kakaót iszunk a kandallójuk előtt.
Bobbi veszekszik a bátyámmal, de látom, hogy elpirul.
A terhes Pepper egy hatalmas csoki halom mögül pislog rám. A kisgyermek megmozdul a hasában.
Amikor Tony megkér, hogy legyünk keresztszülők.
Natasha és Clint felváltva mesélnek az élményeikről. Natasha szemei csillog, ahogy Clintre néz, és tudom, hogy szerelmesek.
Még Benjamin is helyet kap. Arcon puszil, amikor átadom neki a saját készítésű rajzomat karácsonyra. Nagyon béna.
Bruce, Jane és én felváltva nevetünk a karácsonyi béna táncokon. Tényleg, senki sem tudott táncolni.
Thor nem fogja fel, hogy ne hívjon Midgard lángolóhajújának.
Pipacserdők. Egy női kacaj.
Egy gyermekdal.
Miranda megpofoz, amiért ajándékot akartam neki adni. Nicolas rám sem néz.
És megint Steve az. Csak alszik.
Valami megmagyarázhatatlan, felsőbb hatalom magába szippantotta mindenemet – az emlékeket, a kínt, a boldogságot, mindent.
Aztán már nem lélegeztem.

Igen... Igen.. tudom.

20 megjegyzés:

  1. Csajszi, azt hiszem tudom mit érzel. Patakokban folynak a könnyeim. Amint elindult a zene..kész nem bírtam a könnycsatornákkal ezeknek önálló akaratuk van és sírtam mint egy kis hülye. Úgy érzem, sikerült elérned amit szerettél volna. Átütni az olvasók szívén egy karót. Most már aztán menj pihenni!!!
    Puszillak
    Abbey~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez borz alom!
      Na jó, most nem fogok viccelődni.
      Tudod, hogy milyen hisztériát levágtam neked tegnap. Mivel most olyan hat óra lehet, ezért azt mondom, suliban megbeszéljük ezt nagyobb formában. Annyira jól esett, hogy írtál nekem.
      ELSŐ KOMMENT BABY.
      Sírtál? SÍRTÁL? Te?
      Puszi.

      Törlés
  2. Hoppá ez ám a függővég. kíváncsian várom hogy éli túl. Viktor.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem függővég.
      Nem élte túl.
      Kicsit megsértett, hogy a főszereplőm halála nem éri meg a fáradozást, hogy legalább a véleményedet kifejtsd. Nem kötelező, de ha már csinálsz valamit, légyszíves tisztelj meg.
      Köszönöm.

      Törlés
    2. Ma mindenki milyen beszédes kedvében van.

      Törlés
    3. Hát gizi! :D Az, hogy türelmetlen vagy, már nem az én hibám :P Na jó, mivel szerelek, ezért...

      Törlés
    4. Na jó én is részletezek ezt azt,remélem megenyhülsz:) Azt hiszem én és Lugia is elsőre azért voltunk ilyen szűkszavúak,mert ez eléggé hm felfoghatatlan húzás. A főszereplőt pláne egy ilyen rokonszenveset mint Cheals,nem szokás csak úgy megölni,maximium a történet végén. Bár ismerlek már annyira hogy tudjam,ennek is megvan az oka. Rátérve a fejezetre, az lett volna a meglepő ha Chealsea nemet mond:) Azt hiszem Tony tényleg morcos lenne ha meghallaná hogy a Torony nem alkalmas családi életre:) Nate és Chealsea beszélgetése jól sikerült.Van egy olyan érzésem,azért viszket a háta mert hamarosan szárnyakat növeszt:) Remélem megfogadja amit Cheals mond Barbarával kapcsolatban,és azt is elhiszi hogy nem áruló és mindig testvérek lesznek. El kell ismernem,Mirandának van önbizalma. Oké hogy nagy mágikus ereje van,de csak ilyen lazán besétálni a Bosszúállók központjába,nem semmi. Én is számítottam volna valami beavatkozásra nem csak Miranda. Fonescának nincs Heimdalja aki riadóztatja ha veszély van? úgy látszik Miranda nincs tudatában hogy most dühítette fel az egész Shiledet,márpedig ő és Benjamin (mert ha jól értem ő követi Mirandát),szóval ketten nehezen fognak egy ilyen kaliberű ellenséggel boldogulni. Ami Chealseat illeti,ha azt tervezed hogy feltámasztod,arra van pár alternatíva
      1 A lelke Asztrumra kerül,és a szülei küldik vissza.
      2 Nate ereje felszínre tör a sokktól és ő hozza vissza.
      3 GH 325 szérum. Mivel Chealsea nem ember,lehet hogy nála nem lépne fel mellékhatás.
      Persze az is megtörténhet hogy Chealsea halott marad,és a történet további része Steve és a csapat bosszújáról fog szólni. Kérlek,ne haragudj hogy olyan szűkszavú voltam. Ahogy az elején írtam nem igazán fogtam fel. Viktor

      Törlés
    5. Nem Viktor, rosszul hiszed.

      Hihetetlen, de azért leírom ezt egy blogon neked, hogy tudd. A hozzászólásomat a tiéd alá írtam (ez szemmel egészen jól látható), tehát egyértelműen a tiédre volt egy reagálás.

      Az, hogy Missy türelmetlen volt és ezt ő se tudta, nem az ő hibája akkora idegesség közben, amit te váltottál ki belőle.

      Ez nem egy példabeszéd, de a csalódottsága benned teljesen jogos volt. Ha nem tudsz reagálni, inkább ne bökj ide egy fél soros izét. Ha eddig is ennyit írtál volna, akkor semmi gond nem lenne, de tudván, hogy eddig mindig hosszabb és részletesebben fejtegető hozzászólásokat írtál, ez így simán taj bunkóság volt.

      Hozzászólást írni nem kötelező, de ezzel az író munkáját jellemzed, dicséred meg és "fizetsz" érte. Ha nem tudsz, csak két nappal később írni, nem fogja letépni a fejedet, mert addig emészted a frisset. De ez, hogy magadtól még csak fel se tűnt, hogy mit csináltál, aggasztó.

      Mert hogy csak példának hozzam fel, akár rá is kérdezhettél volna arra, amit kapásból nem vágtál le az olvasás során, hogy a főszereplő m e g h a l t. Hihetetlen, de ennyi infó azért átjött a Tesco gazdaságos válaszodból. Pontosan ennyi, és nem több.

      Nem beléd kötöttem utólagosan, csak ezúton megkérnélek, hogy ne degradálj le többet, csak mert magadból indulsz ki. Köszöntem.

      >>És most jöhetnek az oltások, mert már rég voltam orvosnál!<<

      Törlés
    6. Fúúúúúúúúha.
      Először is, van egy igen jó kifogásom, miért halogattam a kommentekre való válaszolgatást.
      Igazság szerint, nem volt időm. Suliban voltam. Ha nem suliban voltam, tanultam. Ha nem tanultam, írtam. És ha nem írtam, hát aludtam. Bocsássatok meg. Másrészt meg, nem akart spoilert mondani. Most, hogy már feltettem, már mondhatom a dolgom.
      Szóval Viktor drága, megbeszéltük az itteni kis problémát, amit ugyan szerintem túlreagáltam. (És te is, Lugia!)
      Igen, meghalt a karakterem. Igen, az elejétől tudtam, hogy így fog menni a dolog. De az eshetőségek közül, amiket felsoroltál, egyik sem fog megtörténni, az biztos. (Bár igazából érdekes ötlet.)
      Miranda nem számított beavatkozásra, csak cukkolta Fonseca-t.
      Nem mondhatok semmit arról, hogy mi történt odafent az Astrumban.
      Szerintem egyébként Facebookon már mindent kitárgyaltunk, de ha kérdésed van, akkor írj ide, vagy oda. :P

      Törlés
    7. Hát szívem, ez nem túlreagálás. Logikus érvekkel vezettem le, miért nem az. (Ejnye, hát asszonysága nem olvassa el a hsz-eket rendesen??)

      Ami jár, az jár. Ne adj le a saját értékedből. ;)

      Törlés
  3. LoL. Vagy mégsem. Mikor elolvasod a fejezetet, könnyre csavarodnak a szemeid (amolyan csiga-féle dolog lehet ez), aztán meglátsz egy kommentet, ami..... (-re inkább nem is írnék semmit, bár mindegy, hiszen már úgyis megtettem) hát azt az élményt nem lehet MasterCarddal megvenni!

    Viccet félretéve. Ezt még fel kell dolgozzam. Te komolyan megölted a lányodat... Én... Nos, számítottam összecsapásra, harcra, áldozatokra... na de ez?! Ez jött, ledózerolt, kinyírta és elment. Átütő erejű volt. Hirtelen és váratlan. Rövid és velős.

    Hol is kezdjem (újra)? Te megölted a lányodat.... Ilyenkor úgy megmondanám a magamét, (még akkor is, ha ez a lépés esetleg nélkülözhetetlen volt).... Hogy a lelkembe tiporsz és csaknem megsiratsz.... Mert ez, és a zene is annyira ott volt! Tessék, nézd meg mit tettél velem! Hiába szivárvány-hányásos (ezt jó értelemben vedd!) kezdet; az, hogy jegyesek lettek és minden romi meg tökéletes, erre jön egy ilyen lezárás és kiirtottál belőlem minden örömet... :O

    Szakmai rész... Számomra semmi sem volt elcsúszott vagy eltúlzott, semmit sem keveselltem és nem vonogattam sehol se rosszallóan a szemöldökeimet. Nagyon szépen levezetett fejezet volt, brutál lezárással. Teljesen meglepődtem, annyira nem számítottam erre a lépésedre.

    Számítottam viszont arra a vége után, vagy pontosabban most számítok rá (?), hogy valamelyik családtag feltámasztja őt. Elvileg megvan hozzá a képesség. Meg lesz egy roppantul összetört és még roppantabbul dühös Steve-ünk. Hogy a család többi tagjáról már ne is beszéljünk. Kitört a háború, és én a közepén egy törékeny nőt látok, egy áldozatot, akiben roppant erők laknak, egy nőt, aki egy tökéletesen szeretnivaló, törődő, kedves teremtés. Mint a végjáték során Jean Gray, ahogy ott áll a körülötte tomboló zűrzavarban, ám itt nem Chealsea keltette a tomboló vihart, ő csak elszenvedője és talán a megállítója (lehet majd a későbbiekben).

    És új bevezetés.... új bevezetés. Másabb. Tetszik. Abba a kézírásos betűtípusba pedig azonnal beleszerettem.

    Szóval kezdődjék.a.háború!

    Köszönöm a munkádat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. EEEEEEEGEN. Én komolyan megöltem a lányomat, kaptam is érte eleget, de hát ilyen a popszakma, nem?:D
      Megígértem neked anno, hogy válaszolok a kommentekre. Az előző válaszomban odafent megláthatod, hogy miért nem tettem. Bocsi. Bocsi. Bocsi. Mindennél jobban értékelem azt, hogy te írsz, és más is ír nekem. Ez nagyon fontos a számomra, és remélem a Facebook kommunikáció elég volt így is, és most ide is megírom azt, amit kell.


      NEM LEHET MASTER CARDDAL MEGVENNI, BÉBI. LÁTOD.

      Mondtam, hogy egy érdekes fordulat következik. Meglepő is volt, tudom, mert azt akartam, hogy az legyen.

      Mindenki megy erre a "feltámasztják" dologra. és erre nem tudok mit mondani. :D Mennek itt a teóriák, az biztos.

      JEAN GREY. TE FELHOZTAD JEAN GREY-T. Esküszöm, elmorzsoltam egy-két könnycseppet, miközben olvastam Jean Grey a legkedvesebb Marvel karakterem.

      Megváltoztattam a bevezetést, mert a történet is megváltozik.
      Kezdődjék. A. Háború.
      Szeretlek!

      Törlés
    2. Tudom, hidd el, pontosan tudom, mennyire semmi időd nincs. Azért is csak egyszer "piszkáltalak" a válaszok miatt, hogy jelezzem; számítok a válaszodra. ❤

      Imádlak! Harcra fel, fegyverbe!

      Törlés
  4. Szia!
    A fejezet eleje nagyon tetszett éééés.... IGENt mondott rá! De a vége... még mindig gombóc van a torkomban és nagyon közel állok hozzá, hogy elsírjam magam.
    De fantasztikus fejezet lett és csodásan írtad le az egészet. Még mindig szól a szám amit kiraktál, hogy hallgassuk, pörögnek le a lelki szemeim előtt a szavak, mondatok. Várom a következő fejezetet, mert ugye lesz?
    Szandra voltam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. IGEN MONDOTT. Aztán meghalt.
      Oops.
      Én sírtam. Én sírtam. Engedd át magad, babe.
      Úgy gondoltam, hogy fogok még kitenni zenét a későbbiekben.
      PERSZE, HOGY LESZ. Legalább még 40 fejezet lesz.
      Hát... ja.>.<
      Puszillak.
      A "csibéd".

      Törlés
  5. Szia!

    Hát nem vagy semmi! Itt abbahagyni! De komolyan! Ez kínzás :(
    Tudom, ill. remélem, hogy nem halt meg, de ez szomorú volt. A zenével olvasni, viszont fantasztikus, s mély érzések keletkeztek bennem. Tényleg kellett alá és nagyon jól eltaláltad. A visszaemlékezés is nagyon jó, szomorú, de jó ötlet volt. Szép volt *halvány mosoly* mert szomorú lett nagyon. Csak attól félek, hogy ahogy visszaemlékezett Chealsea a boldog emlékek nem fognak vele együtt eltűnni a lelkéből, s nem lesz gonosz? Ugye nem lesz gonosz?
    Na kicsit vidámabb téma. A viszket a háta? Csak nem angyal lesz belőle? Hisz ők félig angyalok->talán ez menti meg Chealeat is?
    Örülök azért, hogy igent mondott Stevenek és annyira boldogok voltak, de most meg ez a szörnyeteg keresztbe tett nekik. :( Szegény Steve. Chealsea lassan beletörődött az AK dologba, erre most Steve járt így… :( De vajon hogy engedték át azt a szörnyeteget?
    Nem vagy semmi. Remélem hozod hamar a következő frisst, mert itt abbahagyni. KOMOLYAN??? Áááááá!
    üdv: crucio

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. TE MONDOD, HOGY ÉN KÍNZOK MÁSOKAT, MIKÖZBEN A TE NEVED A KÍNZÓ ÁTOK, TE DRÁGA LÁNY? :D
      Meghalt. Meghalt. Meghalt. Bocsi.:(
      Hát, én nem tudom. Nem tudok, mit mondani, komolyan. Ez nem jelenti - egyáltalán nem - jelenti azt, hogy igazad van, csupán nem fogom kommentben végigspoilerezni a történetemet. :D
      Szeretlek!
      KOMOLYAAAAAAAAAAAAAAN.

      Törlés
  6. Mi?! Ne... ne... ezt nem hiszem el! Azt hiszem az utóbbi hónapokban sikerült teljesen ráfüggnöm a történetedre, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak egy kommentet. A hónapok alatt teljesen beleszerettem a történetbe: Chealsea karakterében, Steve... Steveségébe és mindenkibe. Most azt hiszem fogom a kispárnám és elmegyek sírni és mélyen elgondolkozom az élet nagy kérdésein. Egyszerűen nem bírom felfogni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, szia!
      Nagyon örülök, hogy itt vagy. Semmi gond, egyáltalán nem baj, hogy eddig nem írtál még. A te döntésed, hogy írsz-e vagy sem, én a jelenlétednek is nagyon nagyon örülök. :)
      Ne sírj! Ne sírj!
      Apám ilyenkor azt szokta mondani, hogy "jön még kutyára kamion". Igen, tudom, nagyon morbid. Fúúúú. :D

      Törlés