38. Fejezet - Lehull a lepel

Sziasztok. 

Fúúú, meghoztam az új fejezetet. Végre. 

Igen, tudom, mostanában elég sokat kell rájuk várni, mert muszáj güriznem, és jóformán alig van időm bármire is. Azért remélem, hogy velem maradtok. Szeretlek titeket. Puszi!

Benjamin kilépett a pajzs útjából, Steve pedig felugrott, hogy a felületről visszapattant segédeszközét visszakaphassa. Steve érzékszervei a düh hatására kiélesedtek, így nyomban felemelte a pajzsát, s fogadta a félisten tüzes reakcióját. Mindeközben, Gabriel egy másodperc törtrésze alatt taszította a nőt egy másik irányba, el a veszély elől, aki miután sikeresen megtartotta az egyensúlyát, s egy hangosabb lélegzettel összeszorította a fogait.

Szemrehányóan emelte fel aranyszínű hajkoronáját, a homlokán egy határozott seb mutatta, nem érte nyomtalanul a hirtelen támadás.

Dühödt világoskék szemek találkoztak a másik két szempárral.

- Ti elintézitek Joffrey-t, enyémek a balekok – sziszegte Bobbi indulatosan, fejével a katonásan Benjamin jobbján maradó őrsereg felé bökve. Halovány elégedettséggel nyugtázta a Gabriel arcára kiülő megdöbbenést. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy bármikor is nők irányítsák. – Trónok harca… hol éltek ti?

- Barbarának ki kell jutnia innen – erősködött Steve. – A lehető leghamarabb.

Gabriel szemöldökei között egy kisebb ránc jelent meg, megfontolhatta Seregély és Steve ajánlatát – egyáltalán nem szokott hozzá, hogy a nála nem feljebb valók parancsait teljesítse –, ám ez nem tartott tovább két egész másodpercnél. Valamiért Bobbi úgy látta, megbízott Rogers kapitányban.

Meglepte. Gabriel nem tűnt a bizalom arkangyalának. (Bár aligha ismerte – első benyomás így, kezdeti ellenszenv úgy, Gabriel sokoldalú személyiségnek mutatkozott és kétségkívül az angyaltársadalom egyik vezető alakjának. Elgondolkodott, vajon mennyiben hasonlít a Bibliában leírt arkangyalhoz.)

Gabriel egytized másodpercig oldalra fordította fejét, s mogyoróbarna olvasott a tengerkék szempárban. A kimondatlan tudhatnék-e bízhatni benned lógott a levegőben.

- Találkozunk odalent – lehelte a férfi rekedtesen. A szárnyai magasztosan kiegyenesedtek, mogyoróbarna szemében megjelent egy eddig ismeretlen fény.

Egy igazi harcos bontakozott ki­ előttük. Olyan figyelemre méltóan állt ott, tekintélyt parancsolóan, már-már gyönyörűen.

Valami a jelenlétében – még ha nem is száz százalékosan – emlékeztette Nathanielre. Amilyen szürreálisnak, felfoghatatlannak tűnt, talán éppen ezért volt annyira nyilvánvaló. Az ő partnerében ugyanúgy megtalálta azt a méltóságot, erőt és akaratot, amit abban a ragyogó pillanatban Gabriel arkangyalban láthatott.

Benjamin is végigmérhette az ellenfeleit, mert nem támadott. Akarva-akaratlanul is adott egy lehetőséget ahhoz, hogy az ügynöknő átgondolhassa a tervét.

Belátta, hogy noha igyekezett segíteni, át kellett adnia a stafétát.

Nem érhetett el semmi számukra kedvezőt azzal, hogy részt vett egy olyan párbajban, ahol az ő emberi képességei labdába sem rúghattak. Mindenképpen segítenie kellett az ártatlanok kimentésében – valószínűleg Stark is elakadhatott, a durrogtatásokból ítélve –, és ehhez az kellett, hogy átverekedje magát az őrökön. Ugyanakkor egy – ki tudja, mennyire domináns – része inkább maradásra sarkallta. A két teljesen ellentétes érzelem összezavarta.

Eldöntötte: lépésről lépésre halad.

A gondolat visszarántotta a valóságba.

Gyorsan megvizsgálta az ellenfeleit: egyáltalán nem tűntek természetfelettinek – és különösképpen eszesnek sem –, magabiztosabban ragadta meg harci botjait, és indult el irányukba.

Barbarát nem kellett félteni, azonnal megtalálta a lendületét. A legelső – nála legalább egy fél fejjel alacsonyabb – férfit mellkason találta, majd kicsavarta a karját, s mikor az földre került, levette a sisakját és fejbe térdelte.

Nem tétlenkedett, azonnal becsúszott a következő – egyébként szánalomra méltóan esetlenül álldogáló – kettő közé. Eldobta a kezében maradt sisakot, s nem is konstatálta, mennyire jó fegyver akadt a kezébe, mígnem eldobta azt, és eltört egy orrot.

Csontok roppantak, amiket fájdalmas hörgések körítettek, Seregély pedig megállíthatatlanul haladt tovább.

Eközben Benjamin felordított, és immáron minden koncentráció nélkül tüzelni kezdett rájuk. Látszott, mennyire esetlenül próbálta használni az erejét, a nagyképűsége nehéz vizekre sodorta. Az is megfordult a fejében, hogy egy csalfa trükknek lettek áldozatai.

A pillanatnyi figyelmetlenségének köszönhetően az egyik erősebb tag átfonta karjait a nyaka körül, és fojtogatni kezdte. Basszus!

Kizárólag lélekjelenlétének köszönhette, hogy sikerült a férfi karjába harapni – undorodott a vér ízétől a szájában, de meg kellett tennie. Az őr ugyan nem engedte el, ám a szorítása gyengülni kezdett. Kihasználva az esélyét, kicsusszant a karok közül, és abban a milliszekundumban visszafordult. Botja nyele precízen szemgolyót ért. A fájdalmában ordító őr a térdére rogyott, szinte engedve, hogy Morse ügynök leüsse. 

Ketten maradtak.

Akaratlanul is érezte, mennyire elfáradt.

Akármennyire is igyekezett megfeledkezni róla, az izmai teljesen elzsibbadtak. A feje lüktetett a fájdalomtól, s meleg vér csöpögött a homlokáról.

Alig kapott levegőt, a félisten tüze felemésztette az oxigént.

(Steve akkora ütést mért Benjaminra, hogy az a földre került, de nem adta fel.)

Ekkor, a hatos számú – „Erőlegény” – eszébe juthatott, hogy ideje lenne végre előrántani a fegyvert és nem a társai sorsára jutni – Barbara szarkasztikus pillantását figyelmen kívül hagyva –, hiszen tüzelni kezdett.

Aranyszín fürtjeivel kecsesen játszott a lendület szele és az azzal keveredő füst és a kilőtt üvegek szilánkjai.

- Te rohadt kurva –  morogta az orra alatt a férfi.

Barbara összeszorította fogait.

(Gabriel szárnya megsebezte a félistent.)

Mindent vagy semmit alapon, kirúgta a kezéből a fegyvert, s bár az utolsó golyó súrolta az oldalát, csupán a ruháját sértette fel. Szerencsétlenségére, már nem jutott annyi idő, hogy reagáljon, mielőtt Bobbi kigáncsolta volna.

Rövid időközönként – egy-két perces eltérésekkel – robbanások rázták meg a helyiséget. (Az ügynöknő egészen addig észre sem vette Barbara egyre inkább kezdte gyanítani, hogy Starknak odalent nagyobb gondja lehetett, mint a többieknek fent.

(Steve és Gabriel szinkronban mozogtak.)

A lángok felcsaptak – már az irányítójuk sem tudta visszatartani őket –, lassan az egész emelet a tűz martalékává vált.

Ki kellett jutniuk, méghozzá minél hamarabb.

- Szolga voltál, Gabriel – acsargott Benjamin lekezelően. – Szolga is maradsz, amíg csak élsz. A feladatod, hogy minket szolgálj.

Gabriel sötéten elmosolyodott. Steve összeszűkítette szemeit.

- Nekem te nem vagy parancsolóm – szögezte le közönyösen az arkangyal. – A királyi családot szolgálom.

- Hamarosan az leszel – vigyorogta a félisten. – Az Astrum, és vele együtt a világegyetem is a miénk lesz. Leigázzuk és megsemmisítjük Fonseca „mesterművét”, azt a szentséges királyságot a földdel tesszük egyenlővé. Te pedig, alázatos és szófogadóan lesed majd minden kívánságom – veled együtt, te mocskos emberfajzat!

Agresszíven sújtott a Kapitány felé, aki – annak ellenére, hogy a ruhája nem gyulladt meg – ezzel egyenesen arányosan háttal kitörte az ablaküveget, s csak a kapaszkodó kezének köszönhette, hogy nem zuhant le. Bobbi visszafojtott lélegzettel figyelte, miközben visszamászott. Élesítette a fegyvert és várakozásteljesen Benjamin felé szegezte.

Tisztában volt vele, hogy szemernyi esélye sem lehetett egy félistennel szemben, pláne nem három golyóval a tárban. Nem ezzel a tervvel kezdték, z esélytelenek nyugalmával emelte fel, és célzott.

- Az öcséd lesz az alvilág uralkodója – közölte nyersen Gabriel. Alig láthatólag megrándult a szája széle. Nem mosolygott, csak jelzett: egy beleegyezés Barbarának. – Méltóbb rá, mint te bármikor is lehetnél.

- Ugyan miért? Lucifer vére!

- Rubynért.

Az angyal vett egy mély levegőt, majd elkiáltotta magát:

- MOST!

Bobbi tüzelni kezdett, és eltalálta a válla fölött. Mint aki számított rá, a félisten egy lángcsóvát küldött az irányába, ám mielőtt a többiekre is visszatért volna, Gabriel szárnyai segítségével eltaszította az ablak felé, ahol Steve a nyakánál fogva megragadta, és szó szerint kitaszította a törött ablakon.

Tony ekkor érkezett meg, Benjamin pedig fejjel lefelé lógott, kezei összekötözve. (Hogyan sikerült? A többieknek fogalma sem volt róla. Stark praktika.)

Időközben Gabriel a földön fekvő nőhöz rohant, aki – noha tüdőszaggatóan köhögött –, éberen pislogott a fölé magasodó alakra.

- Ez öngyilkos terv volt – szólt rosszallóan a férfi, ám nem tudta leplezni a szája szélén megjelenő halovány mosolyocskát.

- Nate csak azt mondaná – nyögte Seregély fuldoklóan –, heuréka.

Gabriel – amilyen óvatosan az lehetséges volt – segítette felállni, majd átfonta az egyik kezét a nyaka körül. Engedte, hogy rátámaszkodhasson, míg újra erőre nem kapott.

Steve figyelmet kihívóan megköszörülte a torkát:

- Ideje lenne elmondani, hogy mi folyik itt – szögezte le komoran. – Miről… Mi történt?

- Nézze, Kapitány – kezdte Bobbi, miközben Gabriel felsegítette. – Steve, ez egy nagyon bonyolult, és nagyon csúnya történet.

- Mi köze van hozzá neki? – intette Benjamin felé. – És… Chealseanek… miért… miatta?

A tekintete elködösödött egy pillanatra. (Képzelet-Chealsea rosszallóan rázta a fejét.)

Bobbi felnézett az arkangyalra, mintha azt kérdezné, mennyit mondhatnak el nekik. Gabriel komoran, kifürkészhetetlenül állta a pillantások kereszttüzét.

- Ez nem a megfelelő helyszín – mondta. – Sem pedig a megfelelő idő.

Tony szinte felmorrant.

- Nem fogsz lelépni vele, madár pajti.

- Próbáljon megállítani, Stark. – Gabriel nem mutatott semmi „nehezebb” érzelmet a puszta, már-már idegesítő nyugalomnál.

- Válaszokat akarunk – követelte Steve. – És hajlandóak vagyunk részt venni benne.

- Egyáltalán ki maga? – kérdezte Tony a szokásos modorával. – Azt sem tisztáztuk még, hogy egyébként te mit keresel velük.

- Nate velük van – válaszolta Seregély. Hátratűrte a haját, és bűnbánóan Amerika Kapitány felé fordult.  – Nem mondhattam el a telefonban, Steve… Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha egy kicsit… távol maradunk. Nem akartunk titeket is belevonni, de úgy látszik, ilyen lehetőség már nem létezik. Ők a jó oldalon állnak.

Steve felsóhajtott.

Elege lett a rébuszokban beszélésből, a ködösítésből – a színtiszta igazat akarta hallani.

Az arckifejezése tükrözhette a hozzáállását, mert az arkangyal kissé felhúzta az állát, s Bobbi látta, hogy Gabriel habozik.

Egy apró, alig észlelhető szorítással adta tudtára: hogyha benne sikerrel megbízott, Steve és Tony nem jelenthettek akadályt a számára.

- Gabriel arkangyal vagyok – mondta végül. – Fonseca nagyurat és dinasztiáját szolgálom.

- Gabriel arkangyal? – Steve felemelte az egyik szemöldökét, egy szkeptikus fejrándítással. – Mint a Bibliában?

A kérdezett hallgatott – Tony felhorkantott.

A hajcihő, ami Thor létezésével kavarodott az egyházban és a közhiedelemben semmi volt ahhoz képest, amit a világuk rejtegethetett még. A milliárdos úgy gondolta, elért egy olyan szintet, ahol már csak igazán kevés dolog lephette meg úgy isten igazából.

- Ki az a Fonseca? Mi folyik itt?

- Fonseca a világok ura – felelte az arkangyal komoran. – A trónörökösét pedig jól ismertétek.

Barbara lesütötte a szemeit.

- Chealsea volt az. Chealsea Fonseca trónörököse volt.

* * *

Chealsea/Rubyn szemszöge:

Nem érzékeltem a változásokat.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy miközben a testem már hozzászokott, az agyam még félúton próbált lépést tartani. A körülöttem lévő világ sötétbe burkolódzott, már a lángok sem szolgáltak világossággal a helyen, ahol voltam. Talán nedves környezetben lehettem, mert a nedvesség lassan, cseppekként végigcsorgott a karomon, s a páratartalom növekedésével a tüdőmbe áramló levegő is nehezebben oldódott fel.

A fejemben tomboló tompa kín elzsibbasztotta az agyam, a jobb kézfejem valósággal izzott a fájdalomtól, s az érzékszerveimmel együtt a racionális gondolkodásmódom is másodpercek alatt tovaszállt.

Egy számomra ismeretlen erő uralta az elmém, magába szippantott és birtokolni kívánt.

Abban a pillanatban – amikor ez tudatosult bennem – a félelem elemi erővel csapott le rám. Szinte levett a lábamról az intenzitása. Csapdába esett teknőcként vergődtem az engem kontroláló személy hálójában, és a menekülés esélye a negatív irányba torlódott.

Az egész lényem megingott – a fullasztó az érzés beleépítette magát a sejtjeimbe, elérte a leggyengébb pontjaimat, és felerősítette azokat. Mondják, hogy a félelem a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Habár valójában semmi másra nem vágytam, csak visszasüllyedni abba az édes álomba, amiből kiszakítottak, valószínűleg én is túl sok mindent megtettem volna a kiszabadulásért.

(Tulajdonképpen a halál nem a legrosszabb dolog volt, ami valaha történhetett velem – ha nem is a legkellemesebb állapotként írtam azt a hideg, alvásszerű helyzetet, az azelőtti percek Nate karjaiban határozottan a csúcsra kerültek.)

Sötétség, sziklatömegek, dohos szag, homok, némi folyóvíz és sár. Így jellemezném a helyet, ahol elsőnek felnyitottam a szemem. Ha felnéztem az égboltra, nem láttam semmit, akár egy illúzió kellős közepe.

Az édes, kellemes sötétség hívogatott vissza, de a testem valamiért ellenállt. Mintha lehorgonyoztak volna egy pontra, ahonnan nem haladhattam tovább.

A kétségbeesésből elemi erővel rántott vissza a valóság, és ezzel együtt egy új keletű fájdalom vette kezdetét.

A kézfejem, s a helyiséggel együtt a combom környéki égés is visszatért, az utóbbi a jelenérzetemmel együtt erősödött. Nem találtam szavakat.

- Rubyn – suttogta egy hang a bőrömbe, s egy lassú csókot nyomott a combomra. – Vége az alvásnak.

Rubyn. Rubyn.

Felsikoltottam.

Azzal a lendülettel, amivel eltávolodni készültem, hátrébb is csapódtam, egyenesen a sziklafalnak. A gerincem panaszosan reccsent, egy erőteljes remegési hullámot küldve végig testemen. A mellkasomban akadt a levegő, miközben én mohón, kapkodva szedtem. Még így, fájdalomtól eltompultan és gyenge látási viszonyokkal együtt is megtaláltam a tőlem mindössze néhány méterre lezseren egy sziklának támaszkodó szőkeséget. Az ösztönöm azt súgta, meneküljek, hiszen részben ő okozta a szenvedést. Rettegtem tőle.

Mégis, hova menekülhettem volna? A fejem belesajgott a gondolatba – kezdtem úgy érezni, hogy már a gondolataim sem az enyémek.

Automatikusan a számhoz húztam a kezem, mintha az visszaszoríthatta volna a pánikot.

Meglepett, mennyire lüktetett – nedvesen, ragadósan –, s húzódott a bőröm egy teljesen alap mozdulattól is. Lassan fordítottam magam felé, hogy megszemlélhessem a fájdalom okát…

Friss, meleg vér borította, csak a szélénél alvadt rá. Az enyém.

Hunyorítottam, és megállapítottam, hogy – noha a vér vastagon takarta a felületet – egy minta jól láthatólag kirajzolódott. Pentagramma.

A seb lassan begyógyulni látszott, mintha néhány másodperccel azelőtt még nem vérzett volna olyan hevesen… Ekkor a másik égő felületre néztem – igyekeztem úgy elvégezni a leltárt, hogy közben figyelmen kívül hagytam a lányt –, megrökönyödve vizsgáltam a combom nyomán futó harapásnyomokat. Hiszen arra ébredtem fel, hogy a combom között matatott…

Megharapdált.

- Ki vagy te? – nyögtem fel. – Mit akarsz tőlem?

Nem gondoltam, hogy ez következik majd a halál után.

A lány nevetett, közben nézett rám, vizslatott, mintha én lettem volna a legkedvesebb játékszere.

Ahogy a látásom tisztult – bár ezzel arányosan a szívverésem eszeveszett tempóra kapcsolt –, és egyre jobban kirajzolódott előttem a porcelánszerű arca, amely most ocsmányul gyönyörű grimaszba transzformálódott. Aranyszín szeme kontrasztot állított a sötétségnek – meglepően nagyon illett egy hasonló helyre –, miközben hirtelenszőke haja kecses karikákban omlott a vállára. A külsejét kimondottan azért ittam magamba ennyire magas szintűen, mert találtam benne valami megfoghatatlanul ismerőst.

- Mondtam már – szidta édes-mézesen –, a nevem Lilith. A Purgatóriumban vagy.

Megremegett az állam.

- Purgatóriumban?

- Ez az a hely, ahova azok kerülnek, akik nem lépnek át a Másvilágba – csicseregte, s eközben ráérősen dobolt a körmeivel az egyik kiálló kőtömegen. – Te automatikusan hozzám kerültél.

Lenéztem a véráztatta kézfejemre.

- Miért?

Lilith megnyalta a szája szélét, nyelvével csattintott egyet a szájpadlásán, majd megrándította a vállát.

- Rokonok vagyunk.

Sűrűn pislogtam.

Az igazság az volt, hogy Miranda mondanivalója után már egyáltalán nem tudtam, mit higgyek. Az egész életem egy hatalmas hazugság-kártyavárra épült, amit egy jól irányzott fújással ledöntöttek. (Abban sem lehettem kimondottan biztos, hogy Lilith az igazat állította.)

Vajon azok, akiket szerettem, hogyan reagálhattak a hálál híremre?

Steve. Ugye jól vagy, Steve?

Lilith sziszegett.

Egyedül hagytam őt, mert képtelen voltam megvédeni magam Miranda ellen.

Én voltam a mindene, mégis egyedül hagytam.

Csak remélni tudtam, hogy megvédik őt a veszélyek ellen – és mindezek közben mellette magadnak. Ha valaki megérdemelte az életet, az Steve Rogers volt.

- Tudod, a kettőnk története mindig is ilyen kesze-kusza volt – avatta be Lilith. – Egészen a születésünkhöz visszamenően.

A mellkasomban megjelenő fájdalom kiülhetett az arcomra, mert Lilith kápráztatottan elmosolyodott, és intett a kezével – egy villámcsapásra a hátamra estem. Rongybabaként irányított, a személyes marionett bábujaként.

- Helyezd magad kényelembe – „ajánlotta”, de ő maga meg sem mozdult.

Egy átgondolatlan ösztön vezérelt, amikor rávicsorogtam.

Meglepettsége egy pillanatra tükröződött az arckifejezésén, lehervadt a mosolya, és már-már gunyorosan méregetett. Tapasztalhattam – itt akaratlanul is eszembe jutott a kézfejem és combom –, hogy Lilith előtt nincsenek morális határok. El sem tudtam képzelni, vajon milyen dolgokat tett velem, míg eszméletlen voltam, és a még rosszabb, hogy miket szándékozott még.

- Egyszer volt, hol nem volt – kezdte halkan, miközben közelebb jött hozzám. – Akár kezdődhetne így is a történet. Ó, várj…

Végül, a legnagyobb meglepetésemre leült mellém, és megfogta azt a kezemet, amire a pentagrammát vésette. Szinte már teljesen begyógyult. Rosszallóan cisszegett.

- Szeretném, ha maradna valami rajtad, ami emlékeztet majd rám – jelentette ki fennhangon. Végighúzta az ujját az egyik vonalon, s a seb nem csak újra felhasad, jobban is vérzett. – Olyan kedves vagy nekem, Rubyn.

Minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzzam tőle, de az ereje… ó, az ereje sakkban tartott. Mozdulni sem tudtam.

Artikulálatlanul üvöltöttem – a furcsa zúgás visszatért, a fejemben tomboló káosz felerősödött.

Újra és újra meghúzta a vonalakat, haladva tovább.

- Furcsa, hogy még eszednél vagy – közölte velem, miután „elvégezte” a „munkáját”, megelégedve az eredménnyel. – Szórakoztató vagy.

Összeráncoltam a szemöldökeim. Szórakoztató?

- A halál nagy nyomot hagy az embereken – folytatta. – Előbb-utóbb megbetegszenek idelent. Szellemileg. Nem bírják elviselni, hogy nincsenek egyedül a fejükbe.

Minden gondolatom az övé.

A nélkül is, hogy odafigyeltem volna, tudtam, Lilith felöltötte a győzelemittas vigyorát. Emlékeztem erre a vigyorra, Miranda arcán rengetegszer láttam.

„Rokonok vagyunk, Rubyn.”

Rubyn. Rubyn. Rubyn.

És a fájdalom? Érzed a fájdalmam, Lilith?

- Élvezem – felelte. – Nem küzdhetünk a természetünk ellen. Örülök, ha bánthatlak, és látom a fájdalmat a szemedben. Ilyen vagyok.

Küzdöttem az irányítása ellen. Engem ne irányítson senki.

- Elbaszott vagy, Lilith. Meglátszik rajtad – feleseltem.

Komolyan, mi veszteni valóm akadt még?

Ha meghalsz, minden átértékelődik. A fájdalmat el tudtam viselni.

Nem félek tőled.

Lilith felnevetett.

- Legédesebb Rubyn – csicseregte kedveskedve és felém hajolt. –Tudom, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy annak lennie kell. Ideje megtudnod az igazat.

Megcsókolt, a haja az arcomra hullott. Elmosolyodott.

Engem pedig elvakított a fehér fájdalom.

Megtudtam mindent, de ezzel együtt, mintha kisütötték volna az agyam.

* * *

Hetek teltek el. Vagy napok. Órák. Percek.

Én feküdtem, magam elé meredve.

Fonseca. Aurora. A szüleim.

Istennek születtem, messze a Földtől. A testvérem sosem voltak azok – unokatestvérek, emlékeztettem magam –, és minden, amiben hittem egy sötét árnyék markába jutott. Összemorzsolta őket. Megsemmisített mindent.

Az igazság a legnagyobb fájdalom.

Most már értettem, miért őrültek meg az emberek a Purgatóriumban – senki sem lehetett mellettem, aki segíthetett volna feldolgozni az információt.

Meghaltam.

A nő, akit huszonegy évig az anyámnak hittem úgy nyúlt át a mellkasomon, akár a krémsajton.

A világ urának lányaként születtem, Fonseca trónörököseként. Nem láttam át a tervén – valószínűleg nem számíthattam neki annyira, hogy megvédjen a haláltól. Védte a hazáját, mindenki mást. Ugyanez természetesen vonatkozott Aurora királynéra.

Nate.

Steve.

Mattie.

Összekoccantak a fogaim, ahogy lehunytam a szemeim.

Maradtam én, a gondolataimmal, és egy nővel, aki folyamatosan kínzott. Voltak olyan pillanatok, amikor vágyakoztam a fájdalomra. Elnémította a harsogó gondolataim.

Olyankor megadta nekem.

* * *

Milyen érzés megsemmisülni?

Dühödten a hajamba túrtam, elmorzsolva a könnyeimet.

Milyen érzés teljesen hallottnak lenni, de szenvedni tovább?

Remegő térdekkel álltam fel.

Milyen érzés a tény, hogy a dühöd szinte erősebb bárminél a világon?

A szívemben tomboló adrenalin majd’ felrobbantotta belsőmet.

Isteneknek nevezik magukat, odafent?

Kiabáltam, mintha hallanának – valójában nem tudtam, kinek üzentem:

- HOL VAGY MOST? BÜSZKE VAGY MAGADRA? – A pentagrammára néztem a jobb kezemen. – NEM FOGSZ ELTIPORNI! SENKI SEM FOG ELTIPORNI! NEM VAGY ERŐSEBB!

Sikítottam, térdre rogytam, nehezen vettem a levegőt, de semmi sem változott. A fejemben lévő hang azt skandálta „adj bele mindent”, miközben én csak… elgyengültem.

Mire kinyitottam a szemem, már egy teljesen más helyen voltam.

* * *

Körülöttem sötétség honolt – már megszoktam a Purgatóriumban, hogy csak egy meghatározott mennyiségű fény jut át, de ez most már volt.

Suttogásokat hallottam.

Hiába forogtam, senkit sem láttam, pedig éreztem a jelenlétüket.

Több ezren voltak – hirtelen a susogások felhangosodtak, s én – magamat is meglepve – értettem őket.

- Fonseca leánya, legerősebb közöttük. – Fénypontok gyúltak közöttem. Apró fénypöttyök. Szentjánosbogarakra emlékeztettek. – A halál nem győz le téged.

- Az időd elérkezett.

Körbe vettek, szinte táncoltak körülöttem. Meg akartam érinteni őket, kinyújtani a kezeimet, de az ösztöneim azt súgták, ne tegyem.

- Tisztavérű isteni erő csörgedezik benned – folytatta a másik. – Tégy eleget a nevednek, nemes lelkű Rubyn.

- Légy méltó utódja őseidnek.

- Kiválasztottunk.

A lábam alatt megszűnt a talaj.

Zuhantam, háttal lefelé, egyenesen le a semmibe – és a fénypöttyök követtek.

Vettem egy mély levegőt, hogy eljuttassam a tüdőmhöz – hideg volt és furcsán tömény, mégsem zavart. Lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy noha meghaltam, a halál nem győzhetett le engem. Egyenrangúja voltam.

Kitártam karjaimat, s engedtem, hogy a fénypontok átjárják a testemet. Öleltek, melengettek, megtartottak. Egyesültem velük, jobban ismertek engem, mint én saját magam. Intenzívebb élményben még nem volt részem.

A melegség két helyre összpontosult, de a lábujjhegyeimtől a fejem búbjáig éreztem. Teljesen és tökéletesen az elemek irányították ezt a furcsa… átalakulást.

Egy nyögés szakadt ki valahonnan mélyről, a zuhanás megszűnt.  A szemhéjaim magától pattantak ki, s kifújtam a levegőt.

Megtörtént, az energiavibrálás nélkül is éreztem volna.

- A halál nem győzött le, s te sem őt – hallottam a suttogást. – Kiválasztott téged.

- Az élet te magad vagy, a kezdetek kezdete óta – csatlakozott egy másik. – A mai naptól egyek vagytok.

- A neved Rubyn – mondták –, és az élet és halál istennője vagy.

Visszarántott valami.

* * *

Kétségbeesett sóhajjal ébredtem fel.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy milyen… szűk helyen feküdtem.

A francba!

Sikoltani akartam, de ekkor meghallottam egy kísérteties, kaparásszerű hangot.

Mi?

Kapart. Kapart. Kapart.

Talán percekig is eltelt, mire abbahagyta.

Ekkor egy határozott ütéssel betörte a koporsót, s megragadva a karomat rántott ki onnan.

Felsikoltottam, és azonnal megpróbáltam menekülőre fogni – azonban a körmeim nem találtak szabad, sérthető felületet, a rúgásaim látszólag meg sem ingatták.

Hiába lettem isten – vagy akárminek is nevezhettem magam –, az erőm egyáltalán nem működött. Nem állt a szolgálatomra, nem védekezhettem.

Maszkot viselt, nem láttam sem a szemét, sem az arcát.

- Kérlek ne – könyörögtem. – Kérlek…

Megragadta a torkomat, nyilván azért, hogy ne beszéljek.  A szemeim megteltek fájdalom könnyekkel, az utolsó emlékem pedig egy hideg, fémkar és egy vörös csillag. 

37. fejezet - Képzelet

Sziasztok!  

FIGYELEM!  

2013. Október 31-én megnyitott a magyar nyelvű Amerika Kapitányos blogom -- azaz ma egy éve. Hihetetlenül fantasztikus érzés, hogy már egy éve az életemben van a blog, és ti is. Ezért úgy döntöttem, hogy egy ilyen ajándékkal ünneplem meg a blog születésnapját. Egy fejezettel. :) 

Remélem, hogy a további fejezeteken keresztül is velem tartotok. Csodálatos dolog ez, és most én vagyok a legboldogabb, hogy veletek lehetek.

Jó olvasást.

 3 és fél hónappal később:

Egyik reggel három magabiztos kopogás ébresztette.

Steve lassan nyitotta ki szemeit, s döbbent rá, hogy nem az ágyában feküdt. A háta a hideg falnak dőlt, s teste minden centimétere zsibbadt a mozdulatlanságtól. Teste úszott a verejtékben, az előző esti rémálmaitól még zsibbadt az agya. Ahogy a látása lassan kiélesedett és a napfényben úszó világ újra magába fogadta, a fájdalom valóssággal visszakúszott a mellkasába. Vajon minden reggel így fog menni?

A kezébe fogta az arcát, és mélyen beszívta a levegőt. Nem szabadna így lennie. Tenned kellene valamit Chealseaért. Tulajdonképpen mindenki ezt teszi rajtad kívül.

Ekkor újra kopogtattak.

- Figyelmeztetlek – fenyegette Tony mély torokhangon –, ha nem nyitod ki az ajtót, esküszöm, bemegyek és magam rángatlak ki onnan. Nem leszek tekintettel sem a korodra, sem a fájós hátadra!

Igazán jól esett neki, hogy a többiek törődtek vele – Pepper például már a hetedik napja vitte neki az ételt, és vágott csalódott grimaszt valahányszor csupán félig üresen találta a tányért, miután visszanézett hozzá – és szívükön viselték a sorsát, de egy idő után már kezdett fullasztóvá válni. Talán arra akarták sarkallni, hogy tegyen végre valamit és visszaálljon a régi rutin: vezesse őket. Csakhogy mozgatórugó és gusztus nélkül nem sikerült újra összekovácsolódniuk. Chealsea halálával valami távozott, és a többiek attól tartottak, hogy az a valami inkább valaki volt.

- Nyisd ki az ajtót, kérlek – nyöszörögte képzelet-Chealsea, és játékosan eltakarta az arcát. – Különben megfájdul a fejem! Ja, mégsem.

Az elmúlt hónapokban azzal töltötte az idejét, hogy odaképzelte maga mellé. Ez könnyebbé tette a helyzetét és valószínűleg vehette rá, hogy emberek közé menjen. Nevezzétek szánalmasnak, az egyetlen mentsvára az volt, hogy Chealsea valamilyen formában „vigyázott” rá. Még nem állt készen arra, hogy elengedje, és amíg ezt senki sem tudta, addig nem bánta.

- Megyek – szólt sötéten, és feltápászkodott, véletlen mozdulattal belerúgva az egyik sörös üvegbe.

Tony összeszűkített szemekkel mérte végig, s mellkasa előtt körbefont karokkal lépett be a szobába.

- Nem fogok anyáskodni feletted – szögezte le higgadtan –, de ne mondd nekem, hogy eszedbe sem jutott mondjuk… ablakot nyitni. Vagy esetleg lefürödni, és kitakarítani.

- Ahhoz képest, hogy nem akarsz anyáskodó lenni, eléggé annak hangzol – jegyezte meg képzelet-Chealsea. – Szerintem igaza van. Kitakaríthatnál.

Kétoldalas támadás? Ráadásul az egyik fél tulajdonképpen már nem is létezett.

- Jól állna a mosogatórongy a kezedben – kacagott képzelet-Chealsea, és kinyújtotta a nyelvét.

- Rogers, hozzád beszélek. – Tony ingerülten legyintett az arca előtt, mire a szuperkatona automatikusan hátra lépett. – Azt mondom, most menj, és látogasd meg a fürdőszobádat, aztán lemegyünk, és megbeszéljük a részleteket. Szerintem ráakadtam Benjamin Rothra, ami majdnem olyan jó, mintha egyenesen az anyját csíptük volna el. Már csak arra kell várnunk, hogy elvezessen hozzá.

- Családi összejövetel – csicseregte szarkasztikusan képzelet-Chealsea. – A múltkori is milyen jól sült el!

Steve szó nélkül vállat vont. Megtanulta már, hogy nem érdemes veszekedni a milliárdossal, mert noha ő különösebben nem hatott rá, a Pepper nevű hurrikán akármikor a rendelkezésére állt.

Magára zárta az ajtót, de képzelet-Chealsea természetesen követte. Nem kezdett vetkőzni, hanem a radiátorra ugrott, és a homlokát ráncolva a falat bámulta.

- Tudod, sosem tetszett ez a szín – mondta laposan. – Átfesthettük volna. Talán narancssárgára. Vagyis nem, az nem illik egy fürdőszobához. Talán valami szebb, lágyabb színre. Mindenkinek kék fürdőszobája van. De az is lehet, hogy itt már meghagytam volna, és az új házunkban szép, új színnel kezdtünk volna.

Megnyitotta a vizet, és alá állt. Most az egyszer igazat adott Tonynak, a zuhany kétségtelenül jó hatással volt a szervezetére. Kilazította a hátában keletkezett csomókat és felfrissítette.
Képzelet-Chealsea eközben minduntalan énekelt, főként a Kishableányból a „Ringat a víz” című dalt.

Percekkel később már Tony – és képzelet-Chealsea – társaságában a tárgyalóteremben voltak, és a hatalmas képernyőről nézték a keresés eredményeit.

- Rendben, Jarvis, most élesítsd, aztán feszítsd ki a képet – utasította az AI rendszerét Tony. – Nem sokszor láttam a gyereket, általában csak „fontos” eseményeken, de azt hiszem, hogy ő az.

Igazság szerint, Steve sem találkozott vele túl gyakran. Chealsea mindig azzal magyarázta, hogy ő egy fontos üzletember, de már akkor is furcsállta a másik férfi személyiségét. Teljesen világos, hogy vaj van a füle mögött, csak túl vak voltál, hogy lásd.

- Ő az – mutogatott a képernyő felé képzelet-Chealsea. – Nézd meg a karját, még a tetoválása is látszik! Nem olyan, mint az anyjáé, de ugyanott van.

- Ő az – ismételte meg Steve. – A karján ott van a tetoválás. Nem ugyanolyan mintájú, mint az anyjáé, de ugyanott van.

Tony bólintott.

- Szerintem jobb, ha személyesen megyünk el érte – mondta Tony. – Az a legbiztosabb, ha a kezünkben van.

- Mindjárt megyek – értettet egyet Steve. – A hangárban találkozunk, legyen a páncél magánál.

- Értettem. Hívjam a többieket?

Normális esetben mindenképpen Seregélyt hívta volna, de a nő már hónapok óta sejtelmes válaszokat adott a hívásaira, és Nathaniel sem volt hajlandó beszélni vele. Kezdte azt érezni, azok ketten mesterkednek valamiben, ám bízott annyira bennük, hogy ne kutakodjon utánuk. Tudta, hogy Nate mindenkinél jobban gyűlölte az anyját, és ezért eszébe sem jutott csatlakozni hozzá.

- Szólj Natashának – adta ki a parancsot.

- Biztos vagy benne, hogy ő a legjobb megoldás? – kérdezte a milliárdos. – Azt mondta, ilyen ügyekben nem szívesen venne részt. Ha anyacica megtudja, hogy elkaptuk a kis bocsát, tényleg dühbe gurul.

Képzelet-Chealsea felemelte a pólóját, és hasa feletti lyukat bámulta.

- Szelíd teremtéssé válik, ha mérges. – Aztán elcsodálkozva felnézett. – Tudod, ilyet sokszor láttam horrorfilmekben.

Tennie kellett valamit. Nem várhatott.

 - Akkor ne hívj senkit.

Tony bólintott.

- Tíz perc múlva a hangárban.

- Hullámhosszon vagytok, amióta elmentem – jegyezte meg megszeppenve képzelet-Chealsea.

- Mégsem tudok továbblépni – suttogta komoran Steve. 

* * *

Barbara Morse ismét a vizes edényért nyúlt, hogy belemártogathassa a szivacsát, s végigmossa a férfi hátát. Az eredménye egy jóleső sóhaj lett, majd a megfáradt férfi test lassan ellazult az érintése alatt. Fájdalmak kínozták, tudta jól, és emiatt különösen aggódott. Vajon meddig bírhatja valaki morfium nélkül, hogy átalakul a gerince? Gabriel azt mondta, hogy belehalhat – de csak akkor csatlakozhat hozzájuk, ha túléli.

Az már az első nap kiderült, hogy kőkemény harcosok, hiszen Barbara látta az edzésüket. Minden mozdulatuk szabályos, kecses, mégis halálos – angyallá válásuk előtt és után is arra tanítják őket, hogy a saját életük kockáztatásával védjék meg társaikat és az uralkodót. Szellemiségük akaratlanul is a szamurájokéra emlékeztette, ám mégis, a kiképzésükben volt valami spártai.

Pontosan ezért rettenetesen féltette őt. Nem tudta, mennyit fog kibírni, ha egyáltalán túléli az átalakulást.

Ha túléli.

Bobbi határozottan elutasította a gondolatot. Kiűzte a fejéből, és egy olyan fiókban tuszkolta, amit sosem szándékozott kinyitni. Inkább arra koncentrált, hogy megkönnyítse a dolgát, és tovább simogatta a nedves szivaccsal.

- Ugye nem bántanak téged odakint? – kérdezte Nate gyengéden, lassan felé fordítva a fejét. Minden mozdulat izom összehúzódással, ebből eredően lüktető kínnal járt. A nő tudta, hogy Nate próbálja leplezni, nehogy aggódjon érte.

Késő.

- Nem igazán szólnak hozzám – válaszolta sejtelmesen Barbara. – Embernő vagyok, a legrosszabb fajtából.

- A „legrosszabb fajtából”. – Halk kuncogást hallatott, amitől megremegett a teste. – Amikor behúztál Michaelnek, merevedésem lett.

Bobbi lágyan elmosolyodott, mire a férfi felemelte a kezét és az arcára simította azt. A füle mögé tömött egy szőke tincset, aztán felhúzta a takaróját.

- Csatlakozol hozzám, Morse ügynök?

- Nem lehet – sóhajtotta. – Dolgom van. Donovan megkért valamire… egyáltalán ki hitte volna, hogy értékeli a női segítséget? Különösen azok után, amit a katonáknál… bocsánat, angyaloknál láttam.

- Megpróbálnál vigyázni magadra? – kérte szinte már-már könyörgően Nathaniel. – Te vagy az egyetlen személy, aki még fontos nekem.

Bobbi lehajolt hozzá, és a fülébe suttogta:

- De csak azért, mert néha csókolózom veled, igaz?

- Nyilván. – Megforgatta a szemeit. Annak ellenére, hogy a nő az egyik legjobb ügynöknőként volt számon tartva, elégé pocsékul terelte a témát. Vagy talán szimplán azért látott át a szitán, mert az angyali képessége közé beletartozhatott a hazugságok megérzése is? – Merre mentek?

- Moszkvába. A bátyád nyomott hagyott maga után.

- Nem lehet, hogy csapda? Bobbi, kérlek, ne keveredj bajba.

Barbara megrázta a fejét.

- Nagylány vagyok. – Miért érzi minden férfi kötelességének, hogy tájékoztasson a veszélyhelyzetekről? Amikor beleegyeztem ebbe, vállaltam a kockázatot. Ennyire gyenge nőszemélynek tűnök? – Emiatt igazán nem kellene aggodalmaskodnod. Koncentrálj inkább arra, hogy életben maradj.

- Nathaniel arkangyal leszek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Kékesszürke lélektükrei fáradtsággal vegyes elszántsággal csillogtak. – Túlélem ezt, mint sok minden mást is. Miután átalakultam, nem szeretném, ha több hasonló akcióra mennél. Szeretnélek életben tudni, és nem megy, ha nincs nálam minimális irányítás sem. Gyűlölöm ezt a helyzetet, meg ezt az egész „szárnyas problémát”. Nem akarok tollakat.

A nő nem válaszolt – jobbnak látta ráhagyni és nem dacolni vele –, csupán lehajolt és egy finom csókot nyomott az ajkaira. A tarkójára helyezve jobb kezét, a férfi ott tartotta őt, és a nyelvével elmélyítette a „csatát”.

Amikor elválltak, élvezettel itta magába Bobbi rózsaszín arcának látványát. Kipirult. Az eufória finom gyógyírként szaladt végig a testében. A szerelem eufória – micsoda egy elcseszett dolog ez!

 - Vigyázz magadra, Seregély – lehelte a szájába.

- Rendben, angyalfiú.

* * *

- Sosem voltam még veled küldetésen - merengett képzelet-Chealsea összehúzott szemöldökökkel. Most a kedvenc pólóját viselte, haja kiegyenesítve hullott le a vállaira, és a legédesebb arckifejezéssel szemlélte Tony páncélját.

Steve komolyan kezdte azt hinni, hogy megőrült, mert a képzelgései egyre intenzívebbek lettek.

- Megmondtam, hogy nem őrültél meg – csicseregte nem-valós szerelme. – Csak nem vagy hajlandó elengedni, ezért elképzelsz magad mellett. Nem hinném, hogy ez egy normális reakció, főleg, hogy milyen valósnak tűnök, de láttál már durvább dolgokat is.

A milliárdos eközben igyekezett nem rá nézni, bár ő is észlelte Steve változását. Jobbnak látta nem megjegyezni, noha a fejébe vette, hogy beszélni fog erről Pepperrel.

- Hamarosan elérjük a célt – értesítette Tony, kirángatva az álomvilágból. – Gondolom, nem várod meg, amíg Jarvis landol.

Képzelet-Chealsea játékosan kihúzta magát, és közben valami olyasmiről csacsogott, hogy „sosem ugrott ki repülőből”.

A Kapitány bólintott, szorosabban tartva magánál a pajzsát. Tony egy gombnyomással kinyitotta a Stark-kopter hatalmas bejárati nyílását. Szemforgatva nézte végig, ahogy Steve egy határozott mozdulattal kiugrik, alávetve magát az októbervégi csípős időjárásnak.

- Fiatalok – motyogta az orra alatt, aztán felvette a sisakját. – Jarvis, landolj egy biztonságos helyen. Apuci megy vadászni.

- Értettem, uram.

* * *

Az angyalok midgardi bázisa egy meglehetősen eldugott helyen terült el és vastag hóréteg fedte, ennek ellenére egyáltalán nem fáztak.

A falakat mindenhol egységesen hófehér-sötétkék kombinációban festették. Nem aprózták el a technológiát – ki hitte volna, hogy az angyalok a legmodernebb csúcstechnológiával rendelkeztek? –, bár a harcosok többsége határozottan elutasította a telekommunikációs eszközöket.

Donovan szerint általában nem is tartottak mást a szobájukban, mint egy ágyat, és néhány harci eszközt. Általában lándzsákat, és kardot hordtak magukkal, ám nemigen használták. Az arkangyalok testében a szárnyukkal együtt kialakult egy bizonyos – lefordítva – „fehér energia”, mely segített tartani a kapcsolatot a társaikkal – Gabriel így érezte meg Nate jelenlétét – és fizikálisan remek támadóeszközként is szolgált.

A bázison kizárólag entris – „a főangyalok elit alakulata”, ahogy Nate csúfolta őket – tagjai éltek. Az entris Fonseca hét arkangyalvezetőjéből állt: Michael, Gabriel, Rafael, Uriel, Sariel, Raguel és Ramiel. Az utóbbi kettő az Astrumban maradt, a királynőt védték.

Más angyalok csak engedéllyel tartózkodhattak a bázison.

Azt senki sem kötötte az orrára, hogy Donovan pontosan milyen szerepet töltött be, viszont a fontosságát már messziről látta. Ő volt az egyetlen ember, akire Gabriel nem mert felnézni.

- Miért minket küld?

- Ha több angyal is lenne a közelben, valószínűleg megérezné. Önnek semmilyen mágikus hatalma sincs, tehát nem feltétlenül vonja magára a figyelmet. Gabriel a legfőbb bizalmason. Teljes mértékben megbízhat benne.

Gabriel és a bizalom. A bizalom és Gabriel. Nos, a legkevésbé sem győzte meg, de voltak ennél sokkal fontosabb dolgok is.

Nate bátyja Moszkvában terpeszkedett.

- Ő is angyal lesz? – kérdezte Barbara, miközben a bőrcsizmájába tuszkolta a harci botjait. Gabriel kedvtelve, majdhogynem szemtelen arckifejezéssel nézte végig a mozdulatsort, Donovan azonban passzívan meredt vissza rá. Szemeiben megbújt valami ismerősség, mintha már látta volna valahol. Habár naphosszakat gondolkodott rajta, vajon miért furcsállta ennyire a szinte emésztő de ja vu-t, nem jutott dűlőre.

- Erősen kétlem – válaszolta Gabriel komoran. – Ő Lucifer legidősebb fia. Ha valóban örökölte volna az angyali géneket, már látnánk. Általában huszonnégy-huszonöt éves korban jelentkezik. Persze, akadnak kivételek.

Bobbi hátrasimította arany haját, várakozásteljesen felemelve egyik szépen ívelt szemöldökét.

- Tehát akkor isten? Az mennyivel rosszabb?

Az angyal vállat vont.

- Valószínűnek tartom, hogy hajlamosabb lett Sindra isteni hovatartozására. Bár nem gyakran látni ilyesfajta félvéreket, mint a két testvér. Mennyivel rosszabb? Meglátjuk.

- Mindenképpen fel kell mérni, pontosan milyen képességekkel rendelkezik, s melyik elem választotta sajátjának. – A kérdő pillantásra Donovan magyarázni kezdett. – Nem ők választják az erejüket. Ez egy nagyon bonyolult folyamat.

- Thor sosem mesélt ilyesmiről.

- Fonseca határozottan nem Thor hatásköre – mosolygott kedvesen Donovan. – Az uralkodó család olyan hatalommal rendelkezik, amiről álmodni sem mernek. Most, hogy Sindra úgy döntött, leigázza az univerzumot és az uralma alá helyezi, minden veszélyben forog.

- Miért lehetséges az, hogy most ugyanolyan erős, mint Fonseca?

- A saját erejével már régebben is veszélyes volt, most azonban, hogy megkaparintotta Lucifer erejét, sötétebb erőket is felsorakoztathat. Úgy gondoljuk, Benjamin lenne a trónörököse, hiszen a kisebbik fia a mi oldalunkon áll.

- Ezért kell megnéznünk őt.

Gabriel megköszörülte a torkát.

- Most pedig indulunk.

Donovan bólintott, Gabriel pedig egy határozott mozdulattal megfogta a nő karját és kieresztette szárnyait. Barbara automatikusan megpróbált kibújni a szorítás alól, ám az angyal immáron szárnyait csattogtatta.

- Nem használunk repülőgépet, de repülni fogunk – mondta Gabriel, és még közelebb húzta. – Hamarosan odaérünk, próbáljon meg nem megfagyni az út alatt.

Barbara lehunyta szemeit, és a lába elhagyta a földet…

* * *

A nyom Oroszország egyik legnagyobb kereskedelmi tévévállalatának székházához vezetett.

Steve gyanúsnak találta a választását – pontosan azért, mert rengeteg ember tartózkodott mind az épületben, mind a körülötte lévő utcákon. Elgondolkodott, vajon Benjamin terve pontosan az volt, hogy odacsalja őket.

Talán pusztítást akart – és szemtanúnak szánta őket.

Azt is számításba vette, hogy lehet, mindez csak félrevezetés, és a bolondját járatta velük.

Mindkét eshetőség megmagyarázta, miért nem gondolt a kamerákra. Egy biztos: nem véletlenül ment Oroszországba.

- Stark? Hall engem?

A válasz azonnal érkezet:

- Kristálytisztán.

- Meg tudja mondani a kamera felvételek alapján, hogy pontosan hol lehet?

- Még mindig annyira nem értesz az ilyesmihez – gúnyolódott nem-valós-Chealsea. – Szerintem olyan, mint Loki. Valószínűleg az egóját akarja építeni, és idejött demonstrálni. Az is lehet, hogy szimplán szórakozni akar, és így nem figyeltek a lényegre.

- Az épületben van, mert a térfigyelő kamerák nem mutattak távozást. A benti kamerák felvételei még feldolgozás alatt állnak. Ezek a ruszkik nagyon értenek a kódoláshoz, az ember azt hinné, rejtegetnek valamit.

Nem a diplomáciai botrányokért jöttünk.

- Lát valami gyanúsat?

- Nem.

- Bemegyek. Jelezzen, ha változást észlel.

- Hé, Kapitány – hallotta Stark zavart hangját a készülékében –, azt hiszem madarak is csatlakoznak hozzánk.

Tessék?

* * *

- Mit gondol, mit keres itt?

- Fogalmam sincs – válaszolta Gabriel a legőszintébben. – De megtaláljuk, és akkor rájövünk.

Micsoda logika! „Milyen lehet meghalni? Nem tudom, de ha rájövök, megmondom.”

Gabriel berúgta a tető ajtaját, így könnyűszerrel behatolhattak az épületbe.

- Menjen jobbra, és jelezzen, ha talál valamit. – Az utasítás világos volt, tisztán érthető és meglehetősen fegyelmezett. – Én bal oldalt megyek.

Bobbi felemelte egyik szemöldökét, kihalászta harci botjait.

- Hogyan jelezzek, ha megtaláltam?

 - Kiabáljon, sikítson. Magára bízom.

Barbara megforgatta a szemét – faszkalap, gondolta összeszorított ajkakkal –, majd elindult a kiadott irányba. Senki sem próbálta megállítani, néha hallott kiabálásokat, de összességében nem talált semmi gyanúsat.

A feszült csendet egy hangos női sikoltás szakított félbe, s Seregély automatikusan abba az irányba rohant.

Benjamin állt ott, szinte várakozás teljesen bámulva az ajtót, amit Barbara rúgott be másodpercekkel azelőtt. Őrök álltak körülötte, inkább védelmezően, mintsem támadóan. Bobbi agyán átfutott, hogy megbűvölhette őket, akárcsak Sindra a Stark torony teljes személyzetét.

Nagyszerű, hogy megtaláltad, dicsérte magát gunyorosan, hogyan tovább?

Alig akadt ideje végigmérni a férfi hirtelenszőke haját, és a meglepően világoskék szemeit, már támadott is. A nő a pillanat törtrésze alatt cselekedett, nekipréselődött a falnak, így elkerülte a felé száguldó fekete, füstlabdaszerűséget.

Füstlabda?

Megremegett a föld.

- Mit hitt Gabriel? – szólt fennhangon Benjamin. – Egy olyan satnya kis emberfajzat, mint amilyen maga, képes lehet legyőzni engem?

- A pasim mégsem olyan furcsa, mint a családja – mormolta alig halhatóan, újra kitérve a férfi játéka elől. – Nem házasodom ebbe a családba!

Barbara az ajkába harapott, ám egy lélegzetvételnyi szünete sem akadt. Látszólag Benjamin viccesnek találta, hogy bolhaként ugrál a hatalma elől. Hirtelen azonban valami elvonta a figyelmét.

- Nocsak, Gabriel, micsoda öröm újra látni magát – köszöntötte megjátszott kedvességgel a férfi.

Az angyal lágyan a nő vállára helyezte a kezét, és a háta mögé tolta.

- Kapjátok el a nőt – parancsolta a katonáinak Lucifer legidősebb fia. – Én elintézem a galambot.

- Meglesz egyedül? – suttogta Gabriel a nőnek, mire az halványan elmosolyodik.

- Lesz segítségük – szakította félbe a beszélgetésüket egy határozott férfihang.

Benjamin oldalra fordította a fejét, majd megnyalta az ajkait, és a tenyerében ezüstös fény villant.

- Nocsak, hát nem az ex-sógorom?

Ekkor Amerika Kapitány eldobta a pajzsát.

* * *

Levegő. Levegő.

Forróság. Forróság.

Annyira fájt a mellkasa, hogy jóformán alig juthatott a kellemetlenül meleg oxigénhez – a molekulák szinte felrobbantak a tüdejében olyan sebességgel itta magába.

Görcsös köhögő rohammal „tért vissza” a józan gondolkodása, végül megmozdult, és szertenézett.

Egy nő állt felette, már-már túlzottan vöröses árnyalatú ajkán elbűvölő mosollyal.  Gyönyörű, szőke haja lágy csigákban ölelte körbe porcelánszerű, fakó arcát. Szeme egészen érdekes színben pompázott, az egyik pillanatban aranynak, a másodikban már világoskéknek látta. Volt benne valami sötét és hideg, számítóan vadnak tűnt.

Letérdelt mellé, aztán egy meleg szempilla rebegtetéssel a szájához hajolt, és a legnagyobb döbbenetére finoman az ajkaira simította a sajátját.

- Szia Rubyn – csicseregte negédesen a lány. – A nevem Lilith. Én vagyok a halottak őrzője. Üdv a Purgatóriumban. 

Szeretném ezúttal a gyönyörű fejezetbefejezésemhez és az eddigi legnagyobb függővégemhez - remélem - harsogó, durva, nagybetűkkel hozzáfűzni, hogy: MUHAHAHHAHAHAHHAHAHAHHAHAHAHAHAHAHHAHAHAHAHHAHAHAHAHAHHA

36. fejezet - Arkangyal

Sziasztok!
Meghoztam a friss fejezetet, így három hét után szerintem már illően. Sajnos nagyon kevés időm van mostanában, élni is alig, nemhogy írni. Azért remélem tetszeni fog, amit összeütöttem nektek.

A csodálatos képért köszönet Abbeynek! 

Plusz mindenkinek köszönöm azt a sok támogatást, amit az elmúlt hónapokban kaptam tőletek. Ömlengés, csokinyuszi. 

Köszönöm és puszi. :)

Nate szemöldöke olyan magasra repült, hogy jóformán túlhaladta a homlokát. Hitetlenkedésének hangot is adott:

- Nathaniel arkangyal? Gabriel arkangyal? Te részeg vagy?

Gabriel elnézően mosolygott, mintha csak egy ostoba kisfiúval próbálna társalgást kezdeményezni, ami még inkább ingerelte a férfit.

Végignézett az idegenen, és most először állapította meg, mennyire szokatlanul embertelennek tűnt. Álla markáns formát adott az arcának, a másodnapos borostája nyoma éppen meglátszott. Világosbarna haja elegánsan fésülten is azt a hatást keltette, mintha a szél érzéki játékának főszereplője lenne, mígnem mogyoróbarna szemei mögött egy kemény és sok mindent megélt személy lakozott.

A testét szövetkabát takarta – Nate majdnem megforgatta szemét a gondolatra, hogy valószínűleg ott tarthatta a szárnyait –, de még így is látszott erős kidolgozottsága.

Elég a bámulásból, szólt magára vehemensen, melegnek tűnhetsz.  

Gabriel azonban a legkevésbé sem zavartatta magát, a gunyorossága megragadt egy féloldalas mosoly keretében.

- Mint mondtam – kezdte nyugodtan, a sírra vetve egy gyors pillantást – Nathaniel arkangyalért jöttem. Aki te vagy. Pontosabban: te leszel, hogyha megkapod a megfelelő kiképzést.

Nate megforgatta a szemét.

- Nem lettem madár, Sherlock. Ha nem vetted volna észre, nincsenek szárnyaim.

- Fogd vissza a nyelved – utasította ellentmondást nem tűrően. – Megengeded, hogy elmeséljem, vagy továbbra is jártatod a szád?

Ha másért nem is, azért engedte beszélni, hogy bebizonyítsa, a férfi teljesen hibbant és diliházban a helye. Alig tudta követni a szavait, a hátában két pontra összpontosuló fájdalom vegyült a zavarodottság és kétségbeesés foszlányával. Lüktetett, égetett – a fájdalom már nem is a hátából, hanem közvetlenül a gerince belsejéből szivárgott. Nem tudta, vajon a közben mesélt történet váltotta-e ki belőle ezt a hatást, mert hirtelenjében megborzongott és a hideg áthatolt a koponyáján, egészen az agyáig. Méregként lepte el a düh.

Gabriel eközben egy pillanatra sem függesztette fel a mondandóját, a nyers információáradattól szédülni kezdett – és a legrosszabb az egészben határozottan azt volt, hogy a zsigereiben is érezte, Gabriel nem hazudik.

Teljesen lezsibbadt, mint aki egy lórúgásnyi nyugtatóra szeszes italt fogyasztott. Egy csapásra megváltozott minden, ezzel együtt azok az emberek is, akikben biztos lehetett.

Lucifer. Sindra Cariellien. Fonseca Astrumian. Aurora Cariellien. Rubyn Astrumian.

Új emberek. Régiek. Igaziak.

Rubyn.

Chealsea nem Chealsea, hanem Rubyn – R-U-B-Y-N – a világok urának gyermeke és ezzel együtt az unokatestvére is volt.

Miranda nem Miranda, hanem Sindra – S-I-N-D-R-A –, és feléledve a manipulációból megölte annak a férfinak a lányát, aki szerinte felelős az ő gyermekének – Nate és Benjamin vérszerinti testvérének – haláláért. Gabriel azt mondta, már nem beszámítható: a fájdalom és a hatalom megfertőzte.

Az apja nem az apja – az igazi valahol rohadt vagy darabokra hullott, vagy bánta is ő. Lucifer. L-U-C-I-F-E-R.

Ez nem igaz. Az imént eltemetett lány – a kishúga –, igenis hozzá tartott. Nem unokatestvérként, rendes, igazi, vérszerinti testvérként.

Nem ismert semmilyen Rubyn-t, Lilith-et – L-I-L-I-T-H –, Sindrát, Fonseca-t – F-O-N-S-E-C-A – vagy Lucifert. Nem. Nem. Nem.

- Hogy hihetnék neked? – sziszegte meggyötörten, összeszűkített szemekkel. A fájdalom nem maradt el, résztvevője lett a beszélgetésnek, ezúttal azonban sikerült félretolni egy üres fiókba.

Gabriel elnevette magát – hidegen, és furcsán dominánsan –, majd egy határozott mozdulattal ledobta a kabátját. Nate közel állt a hányingerhez.

A hófehér szárnyak magasztosan emelkedtek ki a hátából. Méretük szerint nem voltak túlzottan nagyok, nem magasodtak a viselője felé, mégis látványuk bizonyságot adott erejükről. Nem zavarhatta harc közben, azonban elbírhatta a testsúlyának ezerszeresét is-

- Az arkangyalok Fonseca nagyúr hadseregének vezetői – mondta Gabriel merengően, a hirtelen felhő takarta égboltot tanulmányozva. – Háború készülődik a világok között, s valószínűleg hamarosan Midgardot is bevonásra ítélik. Sindra jelenleg ingázik a világok között. Miután kivégezte a trónörököst, a sötét seregek vezetője lett és mindenkire veszélyt jelenthet. Nem beszámítható.

- A nagyuratok nem tesz semmit? – Nate köpte a szavakat. – Még csak meg sem bosszulja a lánya halálát?

- Hidd el, mindvégig a megfelelő válaszért harcolt. Hovatovább, még most is azt teszi. A háború megkezdésétől teljesen világos volt, hogy lesznek halálesetek, s vérzápor takarja majd be az eget.

- Ezt nem tudjuk elkerülni?

- Nem, csupán csillapítani. Ha megállítjuk az édesanyádat, visszaállíthatjuk a békét.

- Arra kérsz, hogy csatlakozzam? – kérdezte rekedtesen Nathaniel, hirtelen fel sem ismerve a saját hangját. – És megölve az anyámat Fonseca talpát csókolgassam? Miért beszélsz rébuszokban?

- A te döntésed, Nathaniel. – Gabriel arca egy egész másodpercig kedvesebb kifejezést öltött.  Akarva-akaratlanul is a spártai harcosokra emlékeztette a férfit. – Neked kell eldöntened, hogy a lojalitásod az anyádban van, vagy pedig idelent nyugszik.

Chealseare – Rubynra, mindegy – gondolt.

- Kapok időt?

Az angyal bólintott.

- Egészen pontosan tizenkét óra áll a rendelkezésedre. – A szárnyai automatikusan igazodtak a kabátjához, ahogyan ismét annak ujjaiba nyúlt és felhúzta magára. Hátat fordított a férfinak, szinte már távozva sétált a sötétségbe. – Hajnali háromkor indulunk.

- Hogyan értesíthetlek?

Gabriel megállt egy fa tövében, onnan nézett hátra:

- Rá fogsz jönni.

Aztán eltűnt.

Rubyn. Sindra. Lucifer. Fonseca. Aurora. Lilith.

Rubyn.

* * *

Dr. Barbara Morse összeszorított fogakkal meredt ki az ablakon, a sötétségbe takaródzó nagyvárost fürkészve, mely most a lábai előtt hevert. A lágy esőcseppek monoton kopogása betöltötte a szobára nehezedő fülledt gyász csendjét. A szeme végigkísérte útjukat, körmei az üveget kaparászták, miközben a háttérzajként szolgáló szócsata egy pillanatra sem szűnt meg.

Úgy tűnt, hiába gyűltek össze, komolyabb tervvel egyikőjük sem huzakodott elő. Az két biztos, és megkérdőjelezhetetlen pontjuk a bosszúvágy és annak helytelenítése lett – egyszeriben a kitörni készülő belső vulkán erősebb lett a szavak hatásánál. A nyilvánvaló revansra szomjazás és a jeges érzéketlenség éles késként hasította a levegőt, és az ügynöknő idegei lassacskán adtak utat a stressznek.

A csapatuk két jelentősebb táborra oszlott szét.

Nem mindenki értett egyet azzal, hogy feltétlenül meg kell bosszulni Chealsea halálát – a csapat egy bizonyos részét bár nyugtalanította az esemény, mégsem támogatták egy újabb földönkívüli támadást lehetőségét –, és ez vezetett a belső konfliktusok kialakulásához. A pillanat hevében olyan szóváltások is történtek, amik normál esetben biztos, hogy nem okoztak volna különösebb nézeteltérést.

Tony láthatólag nehezen viselte, hogy ilyen könnyedén csődöt mondott a biztonsági rendszere. Fejébe vette, hogy a történtek kizárólag az ő hibája, és addig nem nyugszik, míg meg nem bosszulják. Pepper – ugyan megpróbálta jobb belátásra bírni –, nem ellenezte, hogy megtalálják Mirandát. Végignézve a videó felvételeket, a bánat mellett megjelent egy teljesen furcsa fellobbanás: mindennél jobban vágyott arra, hogy az a nő megkapja a méltó büntetését. Chealsea megérdemelte az igazságtételt.

Bruce erősen igyekezett nem a harag középpontjába kerülni, de mivel valamilyen furcsa erő görcsösen markolta a gyomrát, végül ő is Tony oldalán állapodott meg. (Noha a veszekedésben nem vett részt – érthető okok miatt.)

Thor már egy teljesen más körbe tartozott. Úgy vélte, Midgard védelmezőjeként kötelessége megvédeni az ott lakókat, és ezért ugyan részt kívánt venni, a háborút nehezményezte.

Natasha és Clint azonban merőben más véleményen voltak. Határozottan ők képviselték a másik félt.

- Ha megtámadjuk, rengetegen meghalhatnak – ellenkezett Natasha szárazon. – Sajnálom, ami történt. Mindannyian őszintén sajnáljuk. A Kapitány mellett vagyunk és leszünk, ha kell. Azt is tudom, hogy Chealsea nem érdemelte meg a halált, de nem kockáztathatjuk milliárdok életét… Ez olyasvalami, amit nem tehetünk kockára.

Tony felemelte jobb szemöldökét, mint aki nem érti, miről beszél az Özvegy.

- Nem kell benne lennetek – mondta szárazon. Pepper keze megnyugodott a vállán, és az apró szorítás észhez térítette. – Már amúgy sem vagyunk csapat. Nem így.

Thor összeszorította a szemöldökeit, a ráncok mély vonalakat formáltak homlokán.

- A veszteség meg kellene erősítenie bennünket.

- Úgy tűnik, nem minden halad úgy, ahogy a mesékben szokott – válaszolta a milliárdos tömören. Noha Barbara nem feltétlenül értett egyet a közlési módszerével, bizonyos szempontok szerint igazat adott a milliárdosnak. – Nem fogok leállni, mert számunkra családtag volt. Máskülönben, mi a garancia rá, hogy másokat nem fog megölni? Ez a nő nem beszámítható, ráadásul szerintem nem is földi. Ha olyan, mint Loki… Lehet, hogy az ijesztő, szótlan pasinak, akit odalent őrzünk, köze van hozzá. Lehet, hogy most megnyílna, megfelelő módszerekkel.

Barbara hangosan felsóhajtott. A felesleges kérdések és feltételezések nem vezettek válaszokhoz, csak egyre mélyebbre ásták magukat. Ezúttal még a harag sem szolgált megfelelő csapatformáló eszközként, sokkal inkább olaj lett a tűzre.

Clint megrázta a fejét az irányába, jelezvén, hogy nem ajánlja a közbeavatkozást. Ő azonban fittyet sem hányt az ex-férje javaslataira – Sólyomszem véleménye érdekelte a legkevésbé az állásfoglalása után –, és kemény hangszínen csatlakozott a beszélgetéshez. Szavait inkább Tonyhoz intézte, tüntetőleg nem is nézett többé a „gyilkos duó” felé sem.

- Örökké veszekedhetünk ezen – szólt komoran –, de véleményem szerint összességében nem számít, hány órát töltünk még el itt, nem jutunk dűlőre. Nem erőszakolhatunk senkit sem arra, hogy tartson velünk. Ez mindenki saját, egyedülálló döntési lehetősége.

Megköszörülte a torkát, és nehéz szívvel hozzátette:

- Szerintem Chealsea sem akarná, hogy ölre menjetek. – Egyszeriben nehezebbnek érezte a mellkasát, mintha nehéz súlyokat aggattak volna rá. – Ugyanakkor, nem fogok tétlenül ülni, míg ti kiveszekeditek magatokat.

Öngyilkos küldetés ide, kevés túlélési lehetőség oda, Morse ügynök tudta, hogy nem fogja egykönnyen feladni – hovatovább, nem is tervezte.

Bobbi évekre ledobta az egyenruháját, hogy fehér köpenyt öltsön és biokémikus diplomája mellé megszerezhesse a doktorit is. Visszavonult, hogy egy másfajta munkakörben is segíthesse társait, de ez a poszt számára a liftajtó kinyílásával megszűnt – immáron újult erővel és ambíciókkal visszatért a harctérre.

Seregélyként.

* * *

Arkangyal.

A gerincében sajgó pontok egyetlen fájdalmas masszává egyesültek, lávaként folytak össze az ereiben lángoló vérével, s lettek úrrá rajta. Az egész teste átállt a lüktetést ritmusára, a külvilág egy homályos rejtély lett körülötte.

Nathaniel sosem hitt Istenben – tulajdonképpen ateista volt. Úgy gondolta, nem léteznek az embereknél magasabb teremtmények, vagy ha mégis, soha semmi közük nem lesz az emberi fajhoz. A legőszintébben kijelentve is: sosem sejtette, hogy ő magának van akár szemernyi köze is a nem-földi emberekhez.

Az anyja – az a pszichopata – istennő. Az apja – nos, – angyal. Senki sem volt az, akinek hitte, és ez az egész annyira elcseszett lett.

Ő maga, félig isten, félig angyal teremtményként jött a világra. A kishúga istennővé alakulását néhány hónap választotta el, ám Sindra közbeszólt.

Valójában…

Chealsea nem is volt a testvére – illetve mégis, az unokatestvére. Rubyn. Rubyn. Bár mindez kétségtelenül – és megmásíthatatlanul – igaz volt, nem tudott sem Rubynként, sem unokatestvérként gondolni rá. Chealsea a húgaként halt meg, és az is marad, örökké. Pont. Vessző. Új bekezdés.

Pontosan ezért kellett Gabriellel mennie, és legbelül sejtette, hogy az arkangyal a lelke legmélyebb részére látott – nem csak Chealsea-t említette, névtelenül ugyan, de a „Midgard becsatolása a háborúba” zóna alatt nem Natere, hanem rá célzott.

Az egyetlen emberre, akit képes volt még szeretni.

Az egyetlen emberre, aki megtanította, hogy a szerelem nem önző, hanem tiszta és nem függ az ember személyiségétől vagy az előítéletektől, amik őt övezik.

Nate tudta, hogy bármit megtenne Barbara Morseért.

* * *

Ki kopoghat ilyen későn?

Nem tudhatták sokan sem az idevezető lift kódját, sem pedig azt, hogy az emelet pontosan melyik szárnyán feküdt a hálószobája. A szintet néhány másik labortársával is megosztotta, de valószínűtlennek tartotta, hogy az esetre tekintettel lévén bárki is fogadna olyan vendéget, aki még a pontos szobaszámot sem ismeri. Ez azt jelentette, hogy őt keresték.

Megigazította magán a fürdőköpenyt, és kinyitotta a bőröndjét.

A biztonság kedvéért – bár, ha valaki meg akar ölni valakit, kopogna? –, a háta mögött tartotta az acélötvözetű harci botját. Mondhatott bárki bármit, Seregély sokkal jobban kedvelte a botjait, mintsem a fegyvereket. Egy esetleges kézitusában sokkal előnyösebb szerepet kapott.

Lassan nyitotta ki az ajtót, s Nate alighogy az kitárult, be is lépett rajta és bezárta maga mögött. Barbara a mozdulatsort szemöldökeit ráncolva nézte végig, majd a vonalak ellágyultak a meggyötört szempár láttán.

- Vártalak – suttogta az ügynöknő lágyan. – Sokáig maradtál?

Nate nagyon sokáig nem válaszolt, s a szőkeség azon töprengett, vajon mikor aludhatta ki utoljára magát rendesen. A szemei alatt megbúvó karikák semmi jót nem eredményeztek, a megviseltség minden megnyilvánulásában jelen volt.

- El kell mondanom valamit – tört ki belőle hirtelen. – Valamit, amit nem mondhatsz el senkinek, legfőképpen nem a csapatnak. Még nem. Bízhatok benned?

Bízhatok benned?

Amilyen irracionálisnak tűnt, Nathaniel Roth volt az egyetlen ember, akiben Barbara maradéktalanul megbízott – a kezdeti ellenszenv lassacskán elmosódott, akár a tenger homokjába írt felirat.

Megérintette az arcát, ahol a sebhelye nyugodott. Nate lassan felemelte a kezét, és rásimította a tenyerét a kézfejére. A forróság lassú hullámokban oszlott szét a nő testében, de figyelmesen hallgatta.

A történet hosszú volt, és abszolút hihetetlen. Egy pillanatra – bevallottan – megfordult a fejében, hogy vajon milyen drogot használhatott Nathaniel, amiért ilyen sületlenségeket hord össze, ám aztán összevetve a videofelvételhez kapcsolható audioanyagot a magyarázattal, az egész egy teljesen más fényt kapott. Loki és az űrlény támadás után megtanulta, hogy az univerzum nem az emberek kezében van, csupán hangyák egy hatalmas terráriumban. Thor talán egyszer-kétszer még említette is, hogy az Odin felett járók nem igazán tesznek szívességeket sem az asgardi népeknek, sem a földieknek. Lehetséges lenne, hogy Chealsea, Nathaniel, és a többiek nem csupán nem földi teremtmények, hanem egy uralkodócsalád tagjai? Chealsea, mint Rubyn, trónörökös. Nathaniel, mint a bukott Lucifer arkangyal fia. Hirtelenjében olyan sokkhatásként érte a megvilágosodás, hogy alig vette ki a férfi szájából jövő szavakat.

- Gabriel azt mondja, háború lesz, és képes kiképezni engem – mondta halkan, nem törve meg a szemkontaktust. – Elárulta, hogy gyanítja, a Földet is előbb-utóbb bevonják, hiszen Sindra nem kíméli az emberek életét.

- Akkor a többiek miért nem tudhatnak róla?

- Ha most mindenkit beavatunk, tömegpánik lesz, Bobbi. – Felsóhajtott. – A félelem túl sok problémát szült, elég, ha erről később szereznek tudomást.

- Úgy gondolod, hogy ez a helyes?

- Azt hiszem, éppen elég információt adtunk nekik azzal, hogy az anyám kibelezte a kishúgomat a közös nappali közepén. – A fájdalom agresszívvá tette, s Barbara nem hibáztatta érte. Hasonló esetben ő maga sem kezelte volna máshogy a szituációt. Egyszersmind elveszteni a kishúgodat, aztán rájönni, hogy minden, amiben valaha hittél és éltél hazugság borzalmas lehetett a számára. Az ő terve csak ekkor körvonalazódott a fejében, ugyanakkor már azt is elhatározta, hogy semmi sem állíthatja meg.

- Elmész?

- Igen. – Nem maradhat és veszélyeztetheti a többieket. Ha Sindra esetleg megpróbálja megkörnyékezni, a lehető legtávolabb kell lennie, gondolta komoran.

- Veled megyek – jelentette ki.

- Nem.

- Dehogynem. – Barbara szomorúan elmosolyodott.

- Neked itt van az otthonod, itt vigyáznak rád.

- Te vagy az otthonom. És ha azt hiszed, hogy egy pillanatra is megfordult a fejemben, hogy téged is elveszítselek azért, mert szerinted csak egy törékeny nő vagyok, hát rögvest meggondolhatnád magad, mert egyáltalán nem így van.

- Barbara…

- Nem – szakította félbe ellentmondást nem tűrően. – Seregély vagyok. Több embert ütöttem ki, mint ahány éves vagy megszorozva harminccal, és nem érdekel sem a magyarázat, sem a kételkedés, sem a félelem. Nem leszek kevésbé veszélyben egy olyan helyen, ahova most menni fogsz, mint itt. Különben is, nekem már csak te maradtál.

- Gabriel nem biztos, hogy…

- Nagyívből tojok rá, mit gondol Gabriel – sziszegte. – Annyi ideig küszködtél, hogy engedjelek közel magadhoz, és most ellöknél?

- Nem ellöklek, megvédelek.

- Nincs szükségem védelemre, Nathaniel.

- Chealsea-t sem tudtam megvédeni.

Barbara megrázta a fejét.

- Pontosan azért fogunk küzdeni, hogy soha többé ne kelljen elveszítenünk olyanokat, akiket szeretünk. Együtt.

- Együtt.

Nate két kezébe fogta az arcát, és közelebb húzta őt. A nő minden lélegzetvétele és szívdobbanása hívogatta őt, egyszeriben bármire képes lett volna, bármikor és bárhogyan. Ilyen a szerelem? Testében-lelkében megmozdult a melegség.

Lassan a nő füle mögé tűrt egy kósza szőke tincset, és a bizsergés pislákolt a tenyerében.

Ekkor Barbara lenézett az ajkaira, és immáron mindketten tudták, mit szeretnének. A testük, mint két mágnes, egymással kölcsönhatásban mozogtak. Míg Bobbi vett egy mély, megnyugtató lélegzetet, Nate a mellkasát közelebb préselte a nő megkeményedett melleihez, s az egyik karját gyengéden átfonva a dereka körül a sötétségben összekeveredett forró lélegzetük.

Bobbi csókját semmihez sem tudta hasonlítani – több a víz a szomjazónak hasonlatnál, sokkal inkább a dal a hangszerhez és a fény a sötétséghez.

Észre sem vette eddig, mennyire az életének szerves része lett ez a férfit. Amennyire idegesítette a kezdetben, olyannyira szüksége lett rá. Függött tőle, és noha kezdetben pontosan ettől félt, beletörődött. Elfogadta, és ezzel együtt szabad lett.

Chealseanek igaza lett, a szerelem mindent felülírt. Nate tudta, bárhol is van most a kishúga, büszke rá, amiért legyőzte az akadályait és utat engedett. Nem csak Bobbinak kellett megnyílni – az ajkai az övén felért a győzelemmel és az érdes megváltással.

Nate, nos, a levegő lett, amiért ölni is képes lett volna.

Úgyhogy belélegezték egymást.

* * *

Bobbi hagyott egy levelet Peppernek, afféle futó magyarázatot, mielőtt nekileselkedtek a hajnalnak. Nem tudta, mit kerestek, de Nathaniel arckifejezéséből ítélve ő igen. Egymás kezét szorongatva mentek vissza a temetőbe.

Nate küldött egy szomorú pillantást a húga felé, aztán beljebb mentek, a parkosabb részre.

- És most? – suttogta Bobbi alig halhatóan.

- Készen állok – jelentette ki Nathaniel magabiztosan, s varázsütésre feltámadt a szél.

- Ideje volt – szólalt fel egy ismeretlen férfihang, s míg Bobbi azzal volt elfoglalva, hogy felmérje a három termetes fiatalember külsejét és lehetséges támadási felületet keressen, Nate hunyorított feléjük.

A középső férfi felemelt szemöldökkel vizslatta az ügynöknőt.

- Nem mondtam, hogy bárkit is magaddal hozhatnál. – A magas barna hajú valószínűleg Gabriel lehetett, hiszen a két szőke angyal árnyékként követte minden mozdulatát.

Ezek komolyan egymásra vannak hangolódva, ítélte meg Bobbi.

- Ezt megpróbálhatnád neki is elmagyarázni. – Barbara kihallotta a büszkeséget a hangjából, ami halványan megmosolyogtatta. Megszorította Nate ujjait. – Velem marad.

- Embereket és nőket nem hozhatsz a bázisunkra – mondta a magasabbik szőke. Bobbi megforgatta a szemét, és keze kicsúszott a finom érintésből, egészen a nadrágja széléig.

Gunyorosan elmosolyodott, Szőke 1 és Szőke 2 felé.

- Szeretném látni, ahogy megállítotok.

- Ez nem részletkérdés – közölte Gabriel. – A nő nem jöhet.

Szőke 2 megrándította a vállát:

- Nem fogunk vigyázni rá, nem ez a küldetésünk.

Seregély megnyalta a szája szélét, és egy jól irányzott, gyors mozdulattal kipattintotta a zsebét és előhalászta a harci botját. Nem tétlenkedett, olyan erővel vágta gyomron az egyik angyalt, ahogy csak képes lehetett rá és a következő milliszekundumban megcélozva a szemét jókorát behúzott neki.

Az angyal ugyan meg sem rándult, egy erőteljes taps megfeszítette a triumvirátust. Bobbi nem akart odanézni, ellenben Nate összekapcsolta a tekintetüket, és alig halhatóan nyugtató szavakat mormolt neki.

Egy idegen férfi lépett ki a fűk sűrűjéből, mélyszürke szeme a sötétség ellenére is kivehető volt. Arckifejezéséből sugárzott az erő, és Nate azon kapta magát, hogy automatikusan kerüli a pillantását.

- A nő velünk tart – deklamálta mélyen búgó, mégis kellemes hangszínén. – Donovan vagyok.

* * *

Sötét.

Ott ült a sarokban, bámult maga elé, ahogy az elmúlt huszonnégy órában folyamatosan tette.

Mások azt mondták volna, megőrült, de ő tudta, hogy nem így van – még az elméjénél volt, tisztában a gyötrelemmel, és azzal, hogy a lány, aki mellette ült a legkevésbé sem volt valóságos.

- Ó, dehogynem – duruzsolta édesen a fülébe, egyik keze finoman megpihent a karján. – Hát megengedném, hogy megőrülj, Steve?

Édesen kacagott.

- Nem vagy őrült – állapította meg szelíden, arca eltorzult, a fájdalom szemeiben világos. – Csak éppen… egyedül vagy. Nem létezem.

Ő kacagott tovább, míg Steve a lélegzetvételeit számolta.

Itt nincs fény.