2. fejezet - Röpke harminc perc.

Sohasem panaszkodtam kedvenc metropoliszom hátrányos időjárásával kapcsolatosan, de abban a pillanatban mégis elmormoltam egy-egy - még az én fülemnek is sértő – káromkodást, mikor végre fáradtságtól meggyötörten, sajgó lábbal ledobtam az átázott tornacipőmet annak kijelölt helyére. A nyári időszakban különösen sokszor esett az eső, ennek következtében a héten már másodszorra értem haza olyan csapzottan, hogy a tükörbe sem mertem belenézni.

Lehámoztam magamról a pólómat, s valami alkalmasabb ruházatra váltottam csurom vizes viseletemet. Halkan sóhajtozva rohantam a konyhába – hiszen a gyomrom már az úton is panaszos korgásokkal adta tudtomra, itt van az ideje, hogy valami étellel csillapítsam –, s készítettem elő a hozzávalókat a vacsorához. Mivel nem voltam tisztában esetleg barátnőm is csatlakozik-e – hiszen lassan több időt töltött barátjával, mint otthon -, ezért jobbnak láttam két főre főzni, hogy ne érje szó a ház elejét, ha esetleg a nemleges opció teljesül.

Miközben elmélyültem kavargattam a forró tejet, nem tudtam kiverni a fejemből a találkozásunk emlékét. Steve és én nem beszélgettünk többet mindössze fél óránál, az időintervallum csak addig terjed ki, míg hazakísért engem és unokaöcsémet. Mondván, hogy nem igazán voltam a helyzet magaslatán – részben a fáradtságtól –, úgy döntöttem abban nincs semmi baj, ha megengedem neki a csatlakozást. Jöttem neki eggyel, nem igaz?

- Ilyesmi nem gyakran fordul elő velem – magyaráztam sietve, ahogy szorosabban fontam karjaimat alvó unokaöcsém köré. Ő békésen szuszogott a nyakamba, jelét sem adva annak, hogy zavarja a ricsaj. – Elég hosszú napok volt.

- Megértem – legyintett sietve, megmosolyogva a szétszórtságomat. – Egyébként is az a dolgom, hogy segítsek az embereknek.

Akkor még nem is sejthettem, hogy ez mennyire igaz volt, még ha nem is úgy, ahogy én azt értettem.

 - Rendőr vagy? – a szabad kezemmel sietve eltűrtem egy tincset az arcomból, hátrasimítva azt a fülem mögé.

- Mondhatjuk úgy is – válaszolta.

- Érdekes – vettem egy mély lélegzetet, majd kérdő tekintetét látva folytattam. – Én is szerettem volna rendőr lenni, még kislány koromban, azonban szerintem az adottságaim nem igazán előnyösek.

- Semmi baj az adottságaiddal – vágta rá gyorsan, és miután látta zavartságtól kipirult arcomat, az övén is megjelent két aprócska folt. Az utcai lámpák fénye tökéletes megvilágította jóképű külsejét, nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Annak ellenére sem, hogy ez mennyire rózsaszín-szemüveges effektusnak tűnt, a felhőkön járkáltam. Mély iróniával gondoltam vissza a beszélgetésünkre Lydiaval aznap reggel.  – Úgy értem, szerintem tökéletes lennél rendőrnek.

- Valójában én a hátterek embere vagyok – tudattam vele, magamat is meglepve mennyire nyíltan fordultam felé. – Újságírónak készülök, bár apukám azt mondta, protekció nélkül maximum horoszkópokig jutok.

- Apukád téved – köszörülte meg a torkát. – Már elnézést.

- Ő üzletember – suttogtam és utólag visszagondolva lelki szemeim előtt naivnak tűntem. Mégis micsoda bolond lányként viselkedtem előtte? A fiatal felnőtt, aki kizárólag apuciról beszél, holott magának csak azt szeretné bebizonyítani, hogy önállóan képes megállni a lábán. – Eléggé jártas. Az övé a Roth Industries.

- Roth Industries? Sohasem hallottam róla, bár hazudnék, ha azt mondanám, értek az ilyesmikhez. – A homlokai között megjelenő kis ráncok arra késztették ajkaimat, hogy felfelé görbüljenek.

- Állíthatom, hogy elég sok dologgal foglalkoznak odabent. Tudod, meglepődnél mennyi mindenből képesek az emberek pénzt csinálni. Ezt megtanulja az ember, ha a világ egyik legnagyobb kávézójának dolgozik.

- Azt meghiszem –bólintott, továbbra sem mozdulva a karomtól néhány centivel messzebbre. Nem is tudom, talán attól tartott, hogy leejtem a csöppségem. – Dolgozol? Miért?

- Gondoltam, hogy rá fogunk térni erre – vágtam rá, bugyuta magatartásomért legszívesebben lekeverve magamnak egy hatalmas maflást. – Pontosan ezért.

- Nem értem az összefüggést. Az édesapád gazdag, nemde?

- Nem szeretnék a szüleim árnyékában élni – ismertem el, lehajtott fejjel fürkészve a járdát. – Egész eddigi életem során megmondták, hogyan egyek, öltözködjek és viselkedjek. Őszintén megvallva elegem lett a folyamatos pesztrálásból, valahogy sohasem éreztem magamat otthon közöttük és az utolsó néhány évben már sokkal inkább éreztem magamat egy cirkuszi majomnak, mint egy felnőtt nőnek.

Mégis mi vett rá, hogy kiteregessem a szennyest neki? Alig ismertem – most így belegondolva – tíz perce, de megértő arckifejezése azt sugallta: benne megbízhatsz. Így hát, akarva-akaratlanul is feltártam előtte az életemet.

- Tudom, milyen… Amikor nincs más lehetőség, a kiút pedig zárva van.

- Így van – bólogattam hevesen. – Annyira kétségbeesetten próbáltam kiutat találni, hogy egyszerűen még inkább szorult körülöttem a hurok. Ne értsd félre, szeretem a családomat, hiszen a vér kötelez, mégsem bírtam tovább.

- És most kivel laksz? – emelte fel a szemöldökét kérdően.

- A barátnőmmel élünk együtt – vontam meg a vállamat. – Nem annyira kellemes, mint a lakosztályom az otthonomban, de sokkal inkább a magamé.

- Megleptél – ismerte el néhány perc hallgatás után. – Másmilyen a gondolkodásmódod.

- Tudom, gyakran vádolnak vele – nevettem fel halkan, bár nem tudtam, hogyan értelmezzem az elhangzottakat.

- Ez nem rossz tulajdonság, Chealsea – mormolta halkan, megérintve a karomat. Nem volt benne semmi rossz szándék, vagy szimplán nyomuló célkitűzés, mégis megborzongtam tőle. Mi történt velem? Égszakadás, földindulás! – Legalább tartogatsz meglepetéseket.

Megharaptam az alsó ajkamat.

- Előfordulhat – álltam meg az épület bejárati ajtaja előtt. – Itt lakom.

- Rendben – bólintott, bár láttam tekintetében az enyhe csalódottságot. Talán csak túl félénk volt, hogy elhívjon randevúra. – Jóéjszakát és vigyázz magadra!

- Jóéjszakát, Steve – mosolyogtam rá még akkor is, amikor becsuktam magam mögött az bejáratot.

Leültem az asztalhoz, hogy végre táplálkozhassak, miközben hol belekortyoltam a tányér melletti vízbe, hol pedig a műsorújságot böngésztem. Nem terveztem semmit aznap estére, azonban mégsem szerettem volna a plafon bámulásával foglalatoskodni.

- Szia Cheals – üdvözölt legjobb barátnőm és meglepett kifejezésemet látva elnevette magát. – Nem számítottál rám, igaz?

- Nem – megráztam a fejemet. – Hogy vagy?

- Remekül – válaszolta a szokásos vigyori arculatát felöltve. – Ma nem találkozom Noahval, gondoltam tarthatnánk egy csajos estét. Kibeszéljük a pasikat, miegymás.

- Jól hangzik – ujjaim gyorsan végigfutottak hosszú, vörös hajamon. A loknik rakoncátlanul visszahullottak a helyükre.

- Történt valami tegnap?

- Tizenegy körül, miért?

Elpirult.

- Reménykedtem, hogy nem láttál semmit – újságolta hevesen. – Tegnap együtt ettünk, és… nos, élményekkel teli volt a folytatás. Egész nap nem mertem a szemedbe nézni, mert nem tudtam…

-… láttam-e? Megnyugodhatsz. Viszont legközelebb vagy próbáljatok meg a szobádban egymásnak esni, vagy nem is tudom… fékezzétek le magatokat, rendben? Megkönnyítené az együtt élést, ha nem esnék el a bugyidban.

Hangosan felnevetett.

- Ígérem, asszonyom – szalutált, egy kacsintással megtoldva. – Történt valami tegnap?

- Nem, nem igazán. Bár…

- Bár? Na, mesélj! – Tudtam, hogy rá fog csapni! Minek reményében kezdtem el a mondatot? Biztos nem az isteni csodában bíztam. - Ez érdekesnek hangzik.

- Találkoztam valakivel – mielőtt még szememre vághatta volna, mennyire igaznak bizonyult a múltkori kijelentése. – Nem történt semmi fontos, és ettől egy kicsit furcsán érzem magam.

- Nem kérte el a számodat? – Végigmutatott rajtam. – De hiszen bomba vagy!

- Nem mindenkinek tetszhetek – rángattam meg a vállaimat. – Különben sem volt ráírva a homlokra, hogy „Hé, hívj el, mert tetszel!”.

- De nincs ínyedre a dolog, ezt ne is tagadd – kuncogott, jót mulatva a nyomoromon. Barátnők… - Sebaj, majd legközelebb találsz valakit. Csak nem olyan nehéz!

- Noah-t is anyukád szervezte be neked – léptem be én is játékba. – Nem panaszkodom. Mint mondtam, nincs semmi baj azzal, ha Ámor nem szándékozik bekopogtatni az ajtómon mostanában.

- Apropó kopogás – összeráncolta a szemöldökét. – Szerintem valaki kopogott.

Felálltam a székről és a mosogató felé haladtam, intve neki, hogy legyen szíves és nyissa ki a vendégünknek. Hallottam a magas sarkú cipője kopogását – most komolyan, hogy képes benne járni? – és az albérletünk ajtajának nyikorgását.

- Cheals? – Dugta be a fejét a konyhába, a szeme közti kis ráncok jelentek meg. – Szerintem ezt látnod kellene.

- Hm? Mi az? – Emeltem tekintetemet arra, amit a kezében tartott.

- Szerintem neked jött – nyújtotta nekem a papírlapot és elvigyorodott. – Kitől kaptad?

A szám is nyitva maradt a csodálkozástól, erre egyáltalán nem számítottam. Ilyen ajándékot még sohasem kaptam senkitől sem, és azonnal érdekelni kezdett, vajon kitől érkezhetett. Végighúztam ujjaimat az arcom tökéletesen megrajzolt másán, válaszra egyáltalán nem készen.

A készítő nem aprózta el a kidolgozás – hajam pontosan olyan formában omlott vállaimra, egy-két fürt pedig súrolta a majdnem porcelán kinézetű arcomat. Szemeim tökéletes megértést és ártatlanságot sugároztak, ajkaim kecseken találkoztak apró orrom alatt.

Elmosolyodtam, keresve valamilyen nyomot a rejtély megoldására.

A sarokban azonban csak annyi állt: S. R.

1. fejezet - Nagyon örvendek, Steve.

Húha! Hát, nagyon régen nem posztoltam már blogspot-on fejezetet és egy nagyon kicsit furán érzem magam ettől. Mindenesetre, ez egy hatalmas lelki megnyugvás, hogy végre ismét eljutottam idáig. Ez a történet egy angol portálon angol nyelven is megjelenik. (Igen-igen, sikerült ott is posztolnom). Viszont! A magyar részekben egy kicsit több minden benne lesz, elvégre mégis anyanyelv. :) Xoxo.


Lezseren sétáltam át a Central Parkon, néha-néha belekortyolgatva a szokásos reggeli kávém maradékába.  Ahogy a vakító napfény átszűrődött a fák levelein, azonnal fel kellett emelnem kezeimet, hogy megvédjem szemeimet a hirtelen rám irányuló fénytől. Noha viszonylag gyorsan cselekedtem, néhány pillanatig mégis kénytelen voltam megállni, hogy kipisloghassam a látásomat gátló fekete foltocskákat. Ez arra késztett, hogy halkan ugyan, de egy nyöszörgéssel kommentáljam a természet csúnya tréfáját.


Könnyek gyűltek a szemembe, s igyekeztem őket úgy elmorzsolni, hogy ne tegyen kárt a sminkemben. Annak ellenére, hogy viszonylag fiúsnak mondhattam magamat – amivel megjegyezném semmi problémám nem akadt az évek során – a reggeli cicomázást kinézetem javítására sohasem hanyagoltam el. Nőből lennék én is, nem igaz?

Hamar hozzászoktam az új látási körülményekhez, s immáron felbátorodva haladtam a Starbucks felé vezető úton.

Nyár volt, Július hónap kezdete, s nekem – Miranda és Nicholas Roth egyetlen dédelgetett kislányának – ez az évszak kizárólag a munkával töltött perceket jelképezte. Annak ellenére, hogy édesapámék bőre alatt is pénz rejtőzött – hiszen évtizedek óta megalapult cégük, a Roth Industries hatalmas bevételre tett szert –, és sohasem szenvedtem hiányt semmiben, a legnagyobb célom mégis a függetlenség volt. Nem kértem a pénzükből, szerettem volna érvényesülni saját magam erőfeszítései által. Tudom, butaságnak hangzik, de sohasem éreztem magam otthon a tőzsdecápák és „elitkirályságok” által rendezett puccos összejöveteleken, vagy állíthattam a vásárlást és hajnalig tartó bulizást számomra előnyös tevékenységnek. Én voltam a rút kiskacsa, aki megpróbálta átverekedni magát a cicababák és dollármilliók tengerében.

Tisztában voltam vele, hogy ezzel a– a szüleim által „nem előnyösnek” titulált – viselkedéssel csak azt értem el, hogy sohasem fognak immár – ahogy ők szíveskedtek felvilágosítani költözésem napján – komolyan venni. Ez azonban akkoriban kit érdekelt? Húsz éves voltam, tele vággyal és szenvedéllyel, fuldokolva szabadság csalfa fényéért.

Újságírói pályára készültem, megtörve a megszentelt hagyományt, hogy továbbvigyem a Roth-név csillogását. Mindkét idősebb testvérem – Nathaniel és Benjamin – vagy akkoriban utazott el Franciaországba, hogy tolmácskodhasson összeköttetései által, vagy pedig beindított egy sikeres lemezkiadót. Benjamin például annak ellenére, hogy a Roth Records gyümölcsözésének következtében szinte folyamatosan ingázott Los Angeles és New York között, már családdal rendelkezett, s négy éves kisfiúkat remekül ellátták minden földi jóval. Nathaniel tökéletes franciatudása kapós árucikknek tűnt a nők körében, s akárhányszor nála jártam radarként követték a vihogó lányok. Hozzájuk képest az én firkálmányain eltörpültek, arról nem is beszélve, hogy anyuék mellkasa dülledt a büszkeségtől – de nem panaszkodtam. Talán egyszer majd én is rendelkezem egy Pulitzer díjjal, a csüggedés felesleg!

Lenyelve az utolsó kortyokat kedvenc fekete szenvedélyemtől, a már üres dobozkát egy elegáns mozdulattal behajtottam a kukába. Ezzel a mozdulattal kezemet is emeltem annak reményében, hogy kiügyeskedek magamnak egy taxit.

Amikor az ismerős sárga autó megállt előttem, a homlokom összeráncolódott. Valami nagyon bizsergett a zsebemben, s annak ellenére, hogy egy órával ezelőtt ébredtem, még mindig nehezebben fogott az agyam a kelleténél. Amikor végre sikerült kihalásznom zsebe mélyéről – buta szokás, de sohasem mertem a táskámba rakni a telefonomat, félve, hogy szükség esetén nem hallom meg a csörgést – ráncolódott homlokkal vettem tudomásul, hogy a telefonom az.

- Hello? – kérdeztem és beszálltam a koszos hátsó ülésre. Gyorsan eldaráltam az instrukciókat a sofőrnek, s újra a fülemhez emeltem a készüléket.  

- Szia, hugi – hallottam idősebbik bátyám hangján, hogy valószínűleg azokban a percekben ébredhetett fel és ezt furcsálltam. Mi lehetett annyira fontos? Rögtön ébredés után felhívni a testvérünket, nehogy elfelejtsük.

- Történt valami?

- Nem, dehogyis – lelki szemeim előtt szinte láttam, hogy legyintett. – Csak krízishelyzet van és szükségem lenne egy szívességre.

- Szívességre? Mégis miben? – Őszintén reméltem az ő érdekében, hogy ezúttal nem azt kéri, kísérjem el apuék társaságában egy közös üzleti vacsorára. Abba aztán tényleg nem mentem volna bele, hiszen ez előző alkalom katasztrofális eredményekkel zárult: anyu ismét kismajomként próbált kontrolálni, s én nemtetszésem kimutatása érdekében a desszert előtt ráléptem a távozás hímes mezejére. – Ben, mondd, hogy nem…

- Nem, semmi olyasmi! – vágott gyorsan a szavamba.  – Mattről van szó. Ma Sarah és én elmegyünk Los Angelesbe, hogy sikerüljön megkötnünk egy szerződést, viszont őt nem tudjuk elvinni az iskolai kirándulása miatt.

- Szóval vigyáznom kellene rá, míg meg nem jöttök, ugye? – Szinte már tudtam a választ, így meg sem vártam azt. – Egész hétvégés a dolog, vagy csak ma este?

- Egész hétvégés – mondta halkabban a kelleténél. Csak akkor tudatosult bennem, hogy megérkeztem a helyszínre, s a kopaszodó férfi követeli rajtam a pénzét. (Megjegyezném, Manhattanben horribilis összeget képesek elkérni egy fuvarért.) Odacsúsztattam a kért összeget, s mielőtt még kiszálltam volna, gyorsan hozzátettem.

-  Rendben, nincs semmi tervem.

- Király – hallottam vigyorogni. – Bocsánat, hogy szétbombázom a terveidet Péntek estére, de egyszerűen már nem tudtam máshoz fordulni. Utálok apáéktól szívességet kérni, te voltál az utolsó reményem.

- Semmi baj – vontam meg a vállam. – De most mennem kell, elküldhetnéd a részleteket SMS-ben.

- Hív a kötelesség?

- Pontosan. – Megengedtem magamnak egy lágy mosolyt. Habár „őseimmel” nem jöttem ki annyira jól, mint az várható lehetett volna, bátyáimmal remek kapcsolatot ápoltam.  – Jól van. Hát akkor… szia.

- Szia.

xXxXx

- Jó reggelt szépségem – üdvözölt legjobb barátnőm, amint beléptem a helyiségbe. – Milyen volt a hétvége Párizsban? Nem találkoztunk, amikor megjöttél.

Lydia Northwell hasonlóan piszkosul gazdag felmenőkkel rendelkezett, valószínűleg anno így találtunk meg olyan gyorsan a közös hangot. Az ő esete merően más volt, hiszen rá szülei parancsoltak, hogy kezdjen valamit az életével, s küldték el New York városába „világot látni”. Lakásomat egyedül foglaltam el a kezdetek kezdetén, de egy „gikszer” következtében ő is hozzám csatolódott. Történt ugyanis, hogy miután beköltöztem, a főbérlő közölte velem, hogy elfelejtette leszedni a hirdetést a világhálóról, s akadt még egy jelentkező, aki szívesen osztotta volna meg a lakást velem. Nem mondtam nemet, elvégre elég nagy a helyről beszéltünk, elfértünk benne gondtalanul ketten is. Sőt, a megfelezett rezsi jól hangzott, tekintve, hogy nem kerestem halálra magam a pincérnői állásommal. A második hónap elején kezdtünk el összekovácsolódni, eljártunk bizonyos helyekre, vagy ketten főzőcskéztünk – csak ő, én pedig próbálkoztam nem felégetni a konyhánkat – és sokat nevettünk. Akarva akaratlanul is megosztottunk egymással dolgokat, s ettől úgy tűnt, passzolunk.

- Szia – pusziltam meg az arcát egy gyors ölelés keretében. – Remek. Fantasztikus volt Párizs, most már értem, miért vannak annyira oda érte.

- Azért biztos jobb lett volna, ha a szerelmeddel vagy ott – csicseregte.  – Apropó, szerelem. Noah meglepett Szombat este. Gyertyafény, romantikus zene, kaja az ágyban.

- Oh – emeltem fel a kezem, hogy megállítsam. – Értem, nincs szükség részletezésre. Ti. Ketten. Ágy. Ölelkezés. Szerelemmadarak.

Lydia heherészett.

- Ne vágj már ennyire fancsali képet! Megértenéd, ha…

A fogaim összekoccantak és komoly erőfeszítésbe telt, hogy ne nyögjek fel hangosan. Túlságosan sokszor hallottam már ezt a kis okosságot, s akkorra már elegem lett belőle.

-… felszednél végre valami helyes pasit, fogtam – túrtam bele hosszú vörös hajamba, s raktam a névtáblámat a mellem felé. – Azután, hogy James milyen bénán elbánt velem, nem hiszem, hogy mostanában várnám Ámort. Ne értsd félre, nincs ellenemre, de jobb, ha nem dédelgetek ilyen álmokat mostanság. A szabadság király.

- A szabadság király? Ne idegesíts, Cheals, csak félénk vagy flörtölni!

- Hanyagoljuk a témát – védtem meg magamat rögtön és emeltem fel a szemöldökömet.

- Mindegy, ez a te dolgot – sóhajtozott bőszen. – Mondjuk, ha feladnád ezt a Bella-Swan-viselkedést, minden egyszerűbb lenne.

- Bella-Swan-viselkedést? Lydia, ez tényleg túlzás – ráztam meg a fejemet. – Esküszöm, én tökéletesen megvagyok így, de nem azt jelenti, hogy elzárkózom vagy Bella Swanként viselkedem. Különben is… semmi bajom Bellával.

- Jól van. Maradj szűz és várj a vámpírodra – kuncogott. Pipacsvörös arcomat látva hozzáfűzte. – Nyugi.

- Nem vagyok szűz – mondtam a kelleténél hangosabban és beszereztem néhány furcsálló pillantást. – De kérlek, hagyjuk ezt abba.

- De…

- Lydia, kérlek.

Elvigyorodott.

- Még, hogy Bella-Swan-viselkedés – pufogtam percekkel később, mielőtt felvettem volna egy rendelést.

xXxXx

- Cheals néni! – egy barna hajú kisfiú hangos kiáltásban tört ki, én pedig szélesen mosolyogva tártam ki a karjaimat és vontam őt ölelésembe.

- Szia, krapek – borzoltam össze a haját és csókoltam meg a homlokát. – Nem tudom, anyukádék elmondták-e, de a hétvégét velem kell, hogy töltsd.

- Tudom – fonta át kis karjait a nyakam körül. Öt éves létére igazán okos kisfiú volt, nagyon szerettem vele tölteni a szabadidőmet. Őszintén megvallva, addig nem a saját nyomorom – pasik terén – foglalkoztatott. Ő egy élő „elterelő hadműveletnek” bizonyult néha.

- Remek.

- Fogunk fagyit enni? – tudakolta hatalmas, kék szemeit kérlelően rám függesztve. Édesapjáé ugyanebben a színben pompázott, bár amikor holdfényben világosabbnak tűnt, akkor pedig az enyémre hasonlítottak. A családban hagyományszerűségnek bizonyult a kék szem, s az egyetlen kivétel egyedül a nemrég elhalálozott nagymamám volt.

- Beszélhetünk róla, de kizárólag csak vacsora után. Nem akarom, hogy anyukádék megharagudjanak, amiért sok cukorral etetlek. - Szorosan megfogtam a kezét. – Ugye tudod, mi a szabály, ha felnőttel közlekedsz itt?

- Persze – villantotta meg gyönyörű fogacskáit.

Megigazítottam a kiskabátját. Habár nyár volt, New Yorkban esténként őszies időjárás is előfordult, így szükségesnek tűntem felvetetni vele a dzsekijét.

- És? Had halljam, mennyire okos vagy.

- Meg kell fogni a kezedet és nem engedni el addig, míg azt nem mondod - sorolta lelkesen. – Nem beszélgethetek engedély nélkül idegenekkel és nem szaladhatok el.

- Pompás – dicsértem, megcsiklandozva a derekát. – Büszke vagyok. Most pedig megyünk, és betérünk egy McDonald’sba. Mit gondolsz?

- Kaphatok sajtos burgert?

Nehezen álltam meg, hogy ne kuncogjam el magamat.

- Sajtburgert? Hogyan mondhatnék neked nemet? Na, gyerünk!

xXxXx

Két nagy adag sajtburger után teli hassal lépkedtünk át a zebrán, s ő engedelmesen egy tapodtat sem mozdult mellőlem, kedvenc játékát – Sammy-t a macit – a másik oldalához szorongatva. A hozzá hasonló kissrácoknál általában furcsának tűnik, ha jól viselkednek, épp ezért néha meglepetten csodáltam őt.

Megsimogattam apró kézfejét hüvelykujjammal.

- Álmos vagy már kicsikém?

- Igen – dörzsölte meg szemeit ásítva.

- Ne izgulj, hamarosan megérkezünk, és Szombaton egész nap csak szunyálunk. Mit szólsz?

Egy fáradt kuncogás lett az eredmény. Arra lettem figyelmes, hogy egyre fáradtabban húzza maga után lábacskáit, így megállva a karjaimba vettem. Aztán akkor megtörtént a végzetes eset: a maci már nem volt nála. Gyanítottam, hogy elejthette, de nem szerettem volna pánikba sodorni őt. Elkerülhetőbbnek tűnt megelőzni a vihart mint csillapítani azt.

- Sammy? – nyöszörgött Matt és hangosan felsóhajtottam. – Hol van Sammy?

- Kicsim…

- Sammy?!

- Shh, mindjárt megtalálom, rendben?

Ijedtemben majdnem ugrottam egyet, amikor egy kéz megérintette a vállamat, s villámgyorsan megpördültem, természetesen ügyelve a kisfiúra a karomban.

- Elnézést… Az imént láttam, hogy elejtette, hölgyem – mondta a szőke férfi egy félmosoly kíséretében. Összeráncoltam a szemöldökömet. Hölgyem? Úgy néztem ki, mint egy „hölgy”? – Gondoltam biztosan az önöké, mert a kisfia sírni kezdett.

- Nem a kisfiam – vágtam rá gyorsan. – Az unokaöcsém.

- Ó, elnézést.

- Mindenesetre nagyon köszönöm – vettem el tőle a játékot és halványan a szám széle felfelé görbült. – Megmentetted az életemet. Nem hiszem, hogy láttam volna a végét, ha…

Szándékosan nem fejeztem be a mondatot. Lepillantottam unokaöcsémre, aki úgy szorította magához a kedvencét, mintha az életébe került, s közben békésen szunyókált. Nem zavartatta magát, valószínűleg megszokta már a járókelők és autók alapzaját.

A szabad kezemmel a fülem mögé söpörtem néhány kósza hajtincset, zavaromban a pirulásomat a melegre fogtam. Rettentően zavarban éreztem magamat figyelmetlenségem okán.

- Hát… Jó éjt – suttogtam és már indultam meg az otthonom irányába, amikor összeszedte magát és gyorsan megkérdezte.

- A neved! Mi a neved?

Oldalra biccentettem a fejemet.

- Chealsea. Chealsea Roth. És a tiéd?

- Steve. Steve Rogers.

Felé nyújtottam a kezemet, amit készséggel megfogott, habár láttam rajta, hogy nem várta ezt a gesztust.

- Örülök a találkozásnak, Steve Rogers.

Kezdés.

                          

Sziasztok!

Eljött ez a nap is - próbálkozom megnyitni a blogomat. Sokáig sajnos nem tudtam újrakezdeni a blogolást bizonyos okok miatt és most - mint egy megszeppent kislány - úgy bámulom a monitort. A szívem néha összeszorul annak tudatában, mennyi mindent kihagytam a szünetem alatt, de sajnos az írói válságot nem bírtam hova tenni. Most azonban, új kategóriával újra visszatértem. Habár még javában zajlanak a munkálatok a blogon, még a mai napon publikálni fogok. Hiányoznak még a szereplők képei - folyamatban! - valamint egy-két apróság, amit jónak látnék kirakni. Lehet majd linkcserét kérni, mindenkit szívesen kirakok, viszont egyéb más hirdetési módszer automatikus bannolást von maga után.

Nem igazán találtam még magyar Bosszúállós - azon belül is Amerika Kapitányos - blogokat, szóval remélem azért találok olvasókat is.:) Végülis, ki tudja mit hozz majd a sors!:)

Xoxo, Missy Utopia.