2013. október 31., csütörtök

1. fejezet - Nagyon örvendek, Steve.


New york🌃🌃🌃Húha! Hát, nagyon régen nem posztoltam már blogspot-on fejezetet és egy nagyon kicsit furán érzem magam ettől. Mindenesetre, ez egy hatalmas lelki megnyugvás, hogy végre ismét eljutottam idáig. Ez a történet egy angol portálon angol nyelven is megjelenik. (Igen-igen, sikerült ott is posztolnom). Viszont! A magyar részekben egy kicsit több minden benne lesz, elvégre mégis anyanyelv. :) Xoxo.


Lezseren sétáltam át a Central Parkon, néha-néha belekortyolgatva a szokásos reggeli kávém maradékába.  Ahogy a vakító napfény átszűrődött a fák levelein, azonnal fel kellett emelnem kezeimet, hogy megvédjem szemeimet a hirtelen rám irányuló fénytől. Noha viszonylag gyorsan cselekedtem, néhány pillanatig mégis kénytelen voltam megállni, hogy kipisloghassam a látásomat gátló fekete foltocskákat. Ez arra késztett, hogy halkan ugyan, de egy nyöszörgéssel kommentáljam a természet csúnya tréfáját.


Könnyek gyűltek a szemembe, s igyekeztem őket úgy elmorzsolni, hogy ne tegyen kárt a sminkemben. Annak ellenére, hogy viszonylag fiúsnak mondhattam magamat – amivel megjegyezném semmi problémám nem akadt az évek során – a reggeli cicomázást kinézetem javítására sohasem hanyagoltam el. Nőből lennék én is, nem igaz?

Hamar hozzászoktam az új látási körülményekhez, s immáron felbátorodva haladtam a Starbucks felé vezető úton.

Nyár volt, Július hónap kezdete, s nekem – Miranda és Nicholas Roth egyetlen dédelgetett kislányának – ez az évszak kizárólag a munkával töltött perceket jelképezte. Annak ellenére, hogy édesapámék bőre alatt is pénz rejtőzött – hiszen évtizedek óta megalapult cégük, a Roth Industries hatalmas bevételre tett szert –, és sohasem szenvedtem hiányt semmiben, a legnagyobb célom mégis a függetlenség volt. Nem kértem a pénzükből, szerettem volna érvényesülni saját magam erőfeszítései által. Tudom, butaságnak hangzik, de sohasem éreztem magam otthon a tőzsdecápák és „elitkirályságok” által rendezett puccos összejöveteleken, vagy állíthattam a vásárlást és hajnalig tartó bulizást számomra előnyös tevékenységnek. Én voltam a rút kiskacsa, aki megpróbálta átverekedni magát a cicababák és dollármilliók tengerében.

Tisztában voltam vele, hogy ezzel a– a szüleim által „nem előnyösnek” titulált – viselkedéssel csak azt értem el, hogy sohasem fognak immár – ahogy ők szíveskedtek felvilágosítani költözésem napján – komolyan venni. Ez azonban akkoriban kit érdekelt? Húsz éves voltam, tele vággyal és szenvedéllyel, fuldokolva szabadság csalfa fényéért.

Újságírói pályára készültem, megtörve a megszentelt hagyományt, hogy továbbvigyem a Roth-név csillogását. Mindkét idősebb testvérem – Nathaniel és Benjamin – vagy akkoriban utazott el Franciaországba, hogy tolmácskodhasson összeköttetései által, vagy pedig beindított egy sikeres lemezkiadót. Benjamin például annak ellenére, hogy a Roth Records gyümölcsözésének következtében szinte folyamatosan ingázott Los Angeles és New York között, már családdal rendelkezett, s négy éves kisfiúkat remekül ellátták minden földi jóval. Nathaniel tökéletes franciatudása kapós árucikknek tűnt a nők körében, s akárhányszor nála jártam radarként követték a vihogó lányok. Hozzájuk képest az én firkálmányain eltörpültek, arról nem is beszélve, hogy anyuék mellkasa dülledt a büszkeségtől – de nem panaszkodtam. Talán egyszer majd én is rendelkezem egy Pulitzer díjjal, a csüggedés felesleg!

Lenyelve az utolsó kortyokat kedvenc fekete szenvedélyemtől, a már üres dobozkát egy elegáns mozdulattal behajtottam a kukába. Ezzel a mozdulattal kezemet is emeltem annak reményében, hogy kiügyeskedek magamnak egy taxit.

Amikor az ismerős sárga autó megállt előttem, a homlokom összeráncolódott. Valami nagyon bizsergett a zsebemben, s annak ellenére, hogy egy órával ezelőtt ébredtem, még mindig nehezebben fogott az agyam a kelleténél. Amikor végre sikerült kihalásznom zsebe mélyéről – buta szokás, de sohasem mertem a táskámba rakni a telefonomat, félve, hogy szükség esetén nem hallom meg a csörgést – ráncolódott homlokkal vettem tudomásul, hogy a telefonom az.

- Hello? – kérdeztem és beszálltam a koszos hátsó ülésre. Gyorsan eldaráltam az instrukciókat a sofőrnek, s újra a fülemhez emeltem a készüléket.  

- Szia, hugi – hallottam idősebbik bátyám hangján, hogy valószínűleg azokban a percekben ébredhetett fel és ezt furcsálltam. Mi lehetett annyira fontos? Rögtön ébredés után felhívni a testvérünket, nehogy elfelejtsük.

- Történt valami?

- Nem, dehogyis – lelki szemeim előtt szinte láttam, hogy legyintett. – Csak krízishelyzet van és szükségem lenne egy szívességre.

- Szívességre? Mégis miben? – Őszintén reméltem az ő érdekében, hogy ezúttal nem azt kéri, kísérjem el apuék társaságában egy közös üzleti vacsorára. Abba aztán tényleg nem mentem volna bele, hiszen ez előző alkalom katasztrofális eredményekkel zárult: anyu ismét kismajomként próbált kontrolálni, s én nemtetszésem kimutatása érdekében a desszert előtt ráléptem a távozás hímes mezejére. – Ben, mondd, hogy nem…

- Nem, semmi olyasmi! – vágott gyorsan a szavamba.  – Mattről van szó. Ma Sarah és én elmegyünk Los Angelesbe, hogy sikerüljön megkötnünk egy szerződést, viszont őt nem tudjuk elvinni az iskolai kirándulása miatt.

- Szóval vigyáznom kellene rá, míg meg nem jöttök, ugye? – Szinte már tudtam a választ, így meg sem vártam azt. – Egész hétvégés a dolog, vagy csak ma este?

- Egész hétvégés – mondta halkabban a kelleténél. Csak akkor tudatosult bennem, hogy megérkeztem a helyszínre, s a kopaszodó férfi követeli rajtam a pénzét. (Megjegyezném, Manhattanben horribilis összeget képesek elkérni egy fuvarért.) Odacsúsztattam a kért összeget, s mielőtt még kiszálltam volna, gyorsan hozzátettem.

-  Rendben, nincs semmi tervem.

- Király – hallottam vigyorogni. – Bocsánat, hogy szétbombázom a terveidet Péntek estére, de egyszerűen már nem tudtam máshoz fordulni. Utálok apáéktól szívességet kérni, te voltál az utolsó reményem.

- Semmi baj – vontam meg a vállam. – De most mennem kell, elküldhetnéd a részleteket SMS-ben.

- Hív a kötelesség?

- Pontosan. – Megengedtem magamnak egy lágy mosolyt. Habár „őseimmel” nem jöttem ki annyira jól, mint az várható lehetett volna, bátyáimmal remek kapcsolatot ápoltam.  – Jól van. Hát akkor… szia.

- Szia.

xXxXx

- Jó reggelt szépségem – üdvözölt legjobb barátnőm, amint beléptem a helyiségbe. – Milyen volt a hétvége Párizsban? Nem találkoztunk, amikor megjöttél.

Lydia Northwell hasonlóan piszkosul gazdag felmenőkkel rendelkezett, valószínűleg anno így találtunk meg olyan gyorsan a közös hangot. Az ő esete merően más volt, hiszen rá szülei parancsoltak, hogy kezdjen valamit az életével, s küldték el New York városába „világot látni”. Lakásomat egyedül foglaltam el a kezdetek kezdetén, de egy „gikszer” következtében ő is hozzám csatolódott. Történt ugyanis, hogy miután beköltöztem, a főbérlő közölte velem, hogy elfelejtette leszedni a hirdetést a világhálóról, s akadt még egy jelentkező, aki szívesen osztotta volna meg a lakást velem. Nem mondtam nemet, elvégre elég nagy a helyről beszéltünk, elfértünk benne gondtalanul ketten is. Sőt, a megfelezett rezsi jól hangzott, tekintve, hogy nem kerestem halálra magam a pincérnői állásommal. A második hónap elején kezdtünk el összekovácsolódni, eljártunk bizonyos helyekre, vagy ketten főzőcskéztünk – csak ő, én pedig próbálkoztam nem felégetni a konyhánkat – és sokat nevettünk. Akarva akaratlanul is megosztottunk egymással dolgokat, s ettől úgy tűnt, passzolunk.

- Szia – pusziltam meg az arcát egy gyors ölelés keretében. – Remek. Fantasztikus volt Párizs, most már értem, miért vannak annyira oda érte.

- Azért biztos jobb lett volna, ha a szerelmeddel vagy ott – csicseregte.  – Apropó, szerelem. Noah meglepett Szombat este. Gyertyafény, romantikus zene, kaja az ágyban.

- Oh – emeltem fel a kezem, hogy megállítsam. – Értem, nincs szükség részletezésre. Ti. Ketten. Ágy. Ölelkezés. Szerelemmadarak.

Lydia heherészett.

- Ne vágj már ennyire fancsali képet! Megértenéd, ha…

A fogaim összekoccantak és komoly erőfeszítésbe telt, hogy ne nyögjek fel hangosan. Túlságosan sokszor hallottam már ezt a kis okosságot, s akkorra már elegem lett belőle.

-… felszednél végre valami helyes pasit, fogtam – túrtam bele hosszú vörös hajamba, s raktam a névtáblámat a mellem felé. – Azután, hogy James milyen bénán elbánt velem, nem hiszem, hogy mostanában várnám Ámort. Ne értsd félre, nincs ellenemre, de jobb, ha nem dédelgetek ilyen álmokat mostanság. A szabadság király.

- A szabadság király? Ne idegesíts, Cheals, csak félénk vagy flörtölni!

- Hanyagoljuk a témát – védtem meg magamat rögtön és emeltem fel a szemöldökömet.

- Mindegy, ez a te dolgot – sóhajtozott bőszen. – Mondjuk, ha feladnád ezt a Bella-Swan-viselkedést, minden egyszerűbb lenne.

- Bella-Swan-viselkedést? Lydia, ez tényleg túlzás – ráztam meg a fejemet. – Esküszöm, én tökéletesen megvagyok így, de nem azt jelenti, hogy elzárkózom vagy Bella Swanként viselkedem. Különben is… semmi bajom Bellával.

- Jól van. Maradj szűz és várj a vámpírodra – kuncogott. Pipacsvörös arcomat látva hozzáfűzte. – Nyugi.

- Nem vagyok szűz – mondtam a kelleténél hangosabban és beszereztem néhány furcsálló pillantást. – De kérlek, hagyjuk ezt abba.

- De…

- Lydia, kérlek.

Elvigyorodott.

- Még, hogy Bella-Swan-viselkedés – pufogtam percekkel később, mielőtt felvettem volna egy rendelést.

xXxXx

- Cheals néni! – egy barna hajú kisfiú hangos kiáltásban tört ki, én pedig szélesen mosolyogva tártam ki a karjaimat és vontam őt ölelésembe.

- Szia, krapek – borzoltam össze a haját és csókoltam meg a homlokát. – Nem tudom, anyukádék elmondták-e, de a hétvégét velem kell, hogy töltsd.

- Tudom – fonta át kis karjait a nyakam körül. Öt éves létére igazán okos kisfiú volt, nagyon szerettem vele tölteni a szabadidőmet. Őszintén megvallva, addig nem a saját nyomorom – pasik terén – foglalkoztatott. Ő egy élő „elterelő hadműveletnek” bizonyult néha.

- Remek.

- Fogunk fagyit enni? – tudakolta hatalmas, kék szemeit kérlelően rám függesztve. Édesapjáé ugyanebben a színben pompázott, bár amikor holdfényben világosabbnak tűnt, akkor pedig az enyémre hasonlítottak. A családban hagyományszerűségnek bizonyult a kék szem, s az egyetlen kivétel egyedül a nemrég elhalálozott nagymamám volt.

- Beszélhetünk róla, de kizárólag csak vacsora után. Nem akarom, hogy anyukádék megharagudjanak, amiért sok cukorral etetlek. - Szorosan megfogtam a kezét. – Ugye tudod, mi a szabály, ha felnőttel közlekedsz itt?

- Persze – villantotta meg gyönyörű fogacskáit.

Megigazítottam a kiskabátját. Habár nyár volt, New Yorkban esténként őszies időjárás is előfordult, így szükségesnek tűntem felvetetni vele a dzsekijét.

- És? Had halljam, mennyire okos vagy.

- Meg kell fogni a kezedet és nem engedni el addig, míg azt nem mondod - sorolta lelkesen. – Nem beszélgethetek engedély nélkül idegenekkel és nem szaladhatok el.

- Pompás – dicsértem, megcsiklandozva a derekát. – Büszke vagyok. Most pedig megyünk, és betérünk egy McDonald’sba. Mit gondolsz?

- Kaphatok sajtos burgert?

Nehezen álltam meg, hogy ne kuncogjam el magamat.

- Sajtburgert? Hogyan mondhatnék neked nemet? Na, gyerünk!

xXxXx

Két nagy adag sajtburger után teli hassal lépkedtünk át a zebrán, s ő engedelmesen egy tapodtat sem mozdult mellőlem, kedvenc játékát – Sammy-t a macit – a másik oldalához szorongatva. A hozzá hasonló kissrácoknál általában furcsának tűnik, ha jól viselkednek, épp ezért néha meglepetten csodáltam őt.

Megsimogattam apró kézfejét hüvelykujjammal.

- Álmos vagy már kicsikém?

- Igen – dörzsölte meg szemeit ásítva.

- Ne izgulj, hamarosan megérkezünk, és Szombaton egész nap csak szunyálunk. Mit szólsz?

Egy fáradt kuncogás lett az eredmény. Arra lettem figyelmes, hogy egyre fáradtabban húzza maga után lábacskáit, így megállva a karjaimba vettem. Aztán akkor megtörtént a végzetes eset: a maci már nem volt nála. Gyanítottam, hogy elejthette, de nem szerettem volna pánikba sodorni őt. Elkerülhetőbbnek tűnt megelőzni a vihart mint csillapítani azt.

- Sammy? – nyöszörgött Matt és hangosan felsóhajtottam. – Hol van Sammy?

- Kicsim…

- Sammy?!

- Shh, mindjárt megtalálom, rendben?

Ijedtemben majdnem ugrottam egyet, amikor egy kéz megérintette a vállamat, s villámgyorsan megpördültem, természetesen ügyelve a kisfiúra a karomban.

- Elnézést… Az imént láttam, hogy elejtette, hölgyem – mondta a szőke férfi egy félmosoly kíséretében. Összeráncoltam a szemöldökömet. Hölgyem? Úgy néztem ki, mint egy „hölgy”? – Gondoltam biztosan az önöké, mert a kisfia sírni kezdett.

- Nem a kisfiam – vágtam rá gyorsan. – Az unokaöcsém.

- Ó, elnézést.

- Mindenesetre nagyon köszönöm – vettem el tőle a játékot és halványan a szám széle felfelé görbült. – Megmentetted az életemet. Nem hiszem, hogy láttam volna a végét, ha…

Szándékosan nem fejeztem be a mondatot. Lepillantottam unokaöcsémre, aki úgy szorította magához a kedvencét, mintha az életébe került, s közben békésen szunyókált. Nem zavartatta magát, valószínűleg megszokta már a járókelők és autók alapzaját.

A szabad kezemmel a fülem mögé söpörtem néhány kósza hajtincset, zavaromban a pirulásomat a melegre fogtam. Rettentően zavarban éreztem magamat figyelmetlenségem okán.

- Hát… Jó éjt – suttogtam és már indultam meg az otthonom irányába, amikor összeszedte magát és gyorsan megkérdezte.

- A neved! Mi a neved?

Oldalra biccentettem a fejemet.

- Chealsea. Chealsea Roth. És a tiéd?

- Steve. Steve Rogers.

Felé nyújtottam a kezemet, amit készséggel megfogott, habár láttam rajta, hogy nem várta ezt a gesztust.


- Örülök a találkozásnak, Steve Rogers.

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszik. Nagyon. Várom a folytatást. :) :D
    Üdv,
    Car_ry
    UI.: nagyon szépen fogalmazol. Csak egy helyen éreztem úgy, hogy nem az igazi. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.

      A Merengőn lévő kritikádra már válaszoltam.
      Köszönöm szépen, és mint említettem, fogom korrigálni a hibáimat.

      :)

      Törlés
  2. Fú! :)
    Ezt nem lehet szavakba önteni!
    Most találtam rá a blogodra, egyik ismerősöm oldalán és meg kell hagyni, nagyon jól írsz! :) Már fel is iratkoztam, és a holnapi napom azzal telik, hogy elolvasom az összes részt! :)
    WOW *_* Le a kalappal előtted :)

    VálaszTörlés