39. Fejezet - Halott szava

Sziasztok! 

Nos, végre-valahára meg tudtam hozni nektek a frisst, aminek személy szerint nagyon örülök. Sajnos elég sokat késtem, s ennek oka van. 

Köszönöm a megértéseteket és azt, hogy a történettel maradtok. Remélem kárpótol ez a hosszú fejezet. 

Figyelem! 

A helyzet az, hogy ezzel a fejezettel megváltozik a történet leírásának módja. Mostantól jelen időről beszélünk. Nagyon remélem, hogy ez nem okoz problémát. ÉS AMI A LEGFONTOSABB: EZ EGY KEMÉNY FEJEZET. A kemény alatt azt értem, hogy sokaknak zavaró lehet a tartalma. ANGST. (A bétázás hamarosan -- bocsánat a hibákért.) Csókollak titeket! 

Az íráshoz a Leander Rising - 27 év című dalát ajánlom! (Katt a címre)

"Úgy hal majd belé, ahol a fény az éjbe, kéz a kézben."

Nem tudom, ki az, s merre visz – csupán azt tudom, hogy erős fémkarjával olyan szorosan tart, mintha bármelyik pillanatban készen állna összezúzni a gerincemet. Nehezen lélegzem, a tüdőm vonakodva fogadja be, majd szűri meg a beáramló oxigént. 

Zavarodott és megdöbbent vagyok, a félelem vad hullámokban söpör végig testemen, miközben az érzékszerveim lassan a helyére állnak és tudatosul bennem: bárki is tart magánál, nem jó szándékkal teszi. Ez a felismerés egy hatalmas, nálam százszorta erősebb adrenalin löketet indít végig az ereimben – szinte újraindítja az elhalt sejteket –, a szívem kalapál bordáim börtönében.

Automatikusan a legtermészetesebb emberi reakcióval élek: szökni próbálok. Felpattannak a szemeim, a maszkkal fedett arcába bámulok. Nem látok rajta fedetlen pontot, ezért kapálózni kezdek. A megtalálómat is meglepem vele, mert hallom a megváltozott lélegzetvételét – egy teljes pillanatig engedi, hogy sikoltozzam és karmoljam a kevlárját, ahol csak érem. Néhány hosszú másodpercig megadja nekem a lehetőséget, hogy elhiggyem, megmenekülhetek. Ezek után egyetlen határozott, ijesztően pontos ütéssel megcélozza a tarkómat, eltalál, és a sötétségbe küld.

***

Leöntenek.

Nem akármivel – jeges, már-már a fagyásponthoz közelítő vízzel. Ostorcsattanásként ér a pofon, mely szinte rögtön azután érkezik.

Bénultan nyitom ki a szememet, mire valaki felnevet, díjazza az erőmet.

Alig látok, olyan sötét van.

Egy cellában vagyok, koszos falak és döglött hús szag vesz körül. Mindenem nedves, az öltözékem csapzott és hiányos. Ugyan a vérnek – amely a Purgatóriumban szerzett sebesüléseimmel járt – nyomát nem találom a gyors leltár közben, a pentagramma bőrömbe vésett jele még mindig a kézfejemen éktelenkedik. (Erős gyanú fog el, hogy sosem fogok megszabadulni tőle.)

Újabb pofon ér és megszámolhatatlanul sok követi, mire sikerül felnéznem a bántalmazóm arcára. Valahonnan ismerős nekem. Érzéketlen barna szemei kiegészítik hideg, de markáns arcát. Egyenruhát visel, megszemlélem, s ijedten ugrom hátra: megismerem a polipot. HYDRA.

Rengeteg kérdésem van – többek között, mit akar tőlem a HYDRA? –, ám kétlem, hogy bármikor is választ kapok rájuk. Lógva maradnak, mint a többi kérdőjel a fejem felett.

Észre sem veszem, hogy vért köpök. Csak őt nézem, a néma elégedettségét és a sötét íriszeiben megbúvó szadizmus élvezetének örömét. Kéjsóváran bámul, tisztában vagyok vele, mit akar, és azzal is, hogy bármikor élhet a lehetőséggel.

Amikor meghátrál, és nem teszi, egy részem megkönnyebbül – ugyanakkor még gyanakvóbbá tesz és ezzel együtt a félelmem is felszínre tör.

Először nem beszél, hallgat és szemlél, minden forrón távozó sóhaja feszültebbé teszi a csendet. Igyekszem láthatatlanul remegni, mert visszatartani már nem jut elég erőm. Egyszeriben elmosolyodik, megérinti az arcomat, majd a fülében elhelyezett head-setjét megérintve beszél:

- Felébredt. Ismétlem: felébredt.

A hangját hallva felelevenítődnek az emlékek, és felismerem őt: Brock Rumlow, a rohamosztagosoktól. Steve nem egy bevetésen vett részt vele. Elfog az undor, egyszeriben üvölteni tudnék.

Elképzelem őt a HYDRA karmaiban és fáj a gondolat, mert féltem. Csak remélni tudom, hogy eléggé visszatért önmagához – érte imádkozom. A saját sorsom olyan bizonytalan, szinte már csak sodródom az árral. Az övé viszont még nincs eldőlve, s a remény szikrája még melengeti testem.

 A Kapitányomnak élnie kell, így másokat életben tarthat. Élnie kell, hiszen az egyetlen olyan ember, aki képes megküzdeni a hozzájuk rohamosan közelgő veszéllyel kizárólag Steve Rogers. A Bosszúállóknak szükségük van a támogatására – a világ még sosem igényelte ennyire a beavatkozást. A rossz szinte bekebelezi a jót.

Példának okán Rumlowra fintorgok.

Nem szól semmit, én sem teszem. Látja és tudja, már nem idegen számomra.

Ezúttal beszélnek hozzá, a füleséből tisztán megállapítható a feminin hangszín. Brock arca átveszi azt az engedelmes, vezérért kiáltó kifejezést – és katonásan, fegyelmezetten kisétál az ajtón.

Míg egyedül vagyok, figyelmen kívül hagyom a zsibbadtságot és megmozdítom magam. Fehér fájdalomba ütközöm.

Láncokkal vagyok lekötve, akár egy kutya. Vasbilincsek járnak hozzá – a kezeimen túl nehezek, nem bírom felemelni őket –, a nyakam köré elhelyezett „nyakörv” pedig túl szoros.

Ha istennő vagyok, elmélkedem az utolsó megmaradt sugárba kapaszkodva, hol az erőm?

Várom, hogy átélhessem azt a magasztos borzongást, amit az „átalakulásom” alatt szaladt végig bennem. Segítséget keresek a fejemben, reménykedem, hogy meghallják.

Miért nem érzem, hogy annyira különleges vagyok? Az elemek – hacsak nem az egész őrültek háza a fejemben zajlott végbe – azt mondták a halál nem győzött le engem.

Holott ez határozottan egy kiütéses győzelemnek tűnt.

Miért nem segítenek a szüleim? Végre minden kirakós darab összeillik, a titok lelepleződött, és már nem úszom homályban.  De ez sem segít. Ez sem ment meg.

Erre születtem?

Újból köpök, a szám széléről csordogál a vér, de nem tudom letörölni. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, ilyen kiszolgáltatottnak.

Összeszorított fogakkal emelem fel a kezeimet, s rántom meg a láncot. Nem engedelmeskedik, kizárt, hogy bármikor is kibújhatok alóla.

Visszahajlik a körmöm, ahogy kaparok.

Felnyögök, de nem vesz rá a lelkem, hogy abbahagyjam.

Attól tartok, hogy megfojtom magam, amikor az ajtó felé nézek. A „nyakörvem” szorosabban tekeredik a nyakam köré, mégis úgy maradok.

Próbálok koncentrálni.

Megállapítom, hogy a zár nem kilincses, így képtelen vagyok berúgni a lábammal. (Bár kizárt, hogy egyáltalán odaérne.) Automatikus működtetésű, valószínűleg kívülről mozgásérzékelős.

A hely – legalábbis a zárkám – kinézete alapján a második világháborúban kialakított bázisok egyike lehet.

Talán ez lehet a főhadiszállásuk.

Várok, valami bizonytalanra. Nem az első alkalom, hogy bizonyos tényezők miatt nem látok magam előtt jövőt, mégis ez közel a legintenzívebb, legtaszítóbb élmény.

Még mindig csurom vizes vagyok.

Félek.

Rettegek.

Nyikorgást hallok – valaki a karmait élesíti az ajtón. Nem tudom eldönteni, hogy vajon kedvtelésből csinálja, vagy a megfélemlítésemre pályázik.

Felkavarodik a gyomrom.

Elcsap a hányinger, s minden távozna a gyomromból – pedig tulajdonképpen jó ideje semmit sem étkeztem –, ha nem lenne annyi önkontrollom, hogy visszatartsam.

- Bátor vagy – suttogom. – Nem lesz semmi baj. Erős vagy. Sok mindenen mentél már keresztül és… mindig átvészelted őket.

Nevetségesen festhetek. Az egyetlen ember, akire idebent számíthatok az saját magam.

Gondolj Stevere, teszem hozzá gondolatban. Gondolj arra, hogy életben vagy. Ha valahogyan… megszöksz, lehetőséged lesz újra látni őt. Csak várnod kell. Ki kell bírnod.

Kitárulnak az acélajtók, a neonlámpák fénye egy pillanatra elvakít, s csak foltokban látok.

Elakad a lélegzetem, hiszen kissé megvakultan is felismerem a cipője kopogását. Tudatosul bennem, hogy minden, ami tartotta bennem a lelket, semmit sem ér.

Nem szökhetek el, ha Sindra is itt van.

Mintha csak olvasna a gondolataimban, elneveti magát: hisztérikusan kuncog, egyik kezét a mellkasára helyezve. Látom gyűrűjének liliomot megformázó mintáját.

- Erre aztán nem számítottam – vallja be szórakozottan. – Az apád mindenre megtalálja a megoldást, mégis fél kilépni a komfortzónájából. Csodálatos, milyen mocskos, undorító módon szegett szabályokat csak azért, hogy megmentse a semmirekellő lányát.

Nem vagyok semmirekellő. Tudom, hogy nem.

Annyi idő után végre belelátok, úgy érzem, a legmélyebb gondolatait is ismerem.

Mit válaszolhatnék? A legkevésbé sem ismerem az apámat, egyébként sem szeretnék Sindrával társalogni. Elkapom a tekintetem, s a padlóra szegezem minden figyelmem. Furcsa anyagból van, nem teljesen kő a tapintása, mégis úgy árasztja a hideget.

Sindra néz engem, miközben a Purgatórium és Lilith jár a fejemben.

Újból dereng, hogy milliónyi kérdésem van.

Vajon tudja, hogy a lánya életben van? Tisztában van vele, hogy noha nem ő nevelte, Lilith hozzá hasonlóan egy szadista szörnyeteg lett? Tudnia kellene, hogy Lilith életben van, s az apám nem ölte meg? Másképp viselkedne ennek tudatában?  Nem tudom, és ez megijeszt. Mégis, mire készül velem? Miért nem öl meg azonnal? Terve van? Szórakozik?

- Hogy lehetséges ez? – morogja az orra alatt. Szinte látom, ahogy kilábal az újra találkozásunk kábulatából. Megfogja a „nyakörvem”, megrántja, kényszerítve magára a pillantásom. Könnyek gyűlnek a szemembe. Automatikusan elhajolnék, de a vasláncok ott tartanak. – Válaszolj!

Nem tehetem.

Elgondolkodom azon, miért nem. Múlik rajta bármi is?

Aztán rájövök: Sindra semmiképp sem létesíthet kapcsolatot a lányával, amíg ilyen hatalom van a kezében.

S ez mindkét félre egyaránt vonatkozik.

Elhiszem, hogy apám megpróbálja megmenteni a világot.  Feltételezem, hogy több van az események mögött, mint amit látni vélünk – talán neki köszönhetem, hogy huszonhárom éves korom előtt átváltozhattam, ezzel kiszabadulva Lilith karmai közül. Tisztában vagyok a feladataival, nem csupán egy ember sorsáról gondoskodik, hanem az egész univerzum érdekeit nézi.

Az más kérdés, hogy most miért nem segít – egy teljesen más lapra tartozik, és nem szívesen gondolok rá. Úgy hiszem, nem ítélkezhetek egy olyan ember felett, akit nem ismerek.

- Nem gyakran érnek meglepetések… Őszintén szólva, számítottam erre – ismeri el, hosszú körmei kisöpörnek egy hajtincset az arcomból. Automatikusan felnézek rá, hideg és kiismerhetetlenül rejtélyes pillantását állva. Fogalmam sincs, mit gondol. Régebben talál még rájöhettem volna, de már mindketten megváltoztunk, más emberek lettünk. (Tulajdonképpen, mindvégig mások voltunk.) – Ezért küldtem a katonát, hogy szedjen ki téged, mielőtt Fonseca megkaparinthatna. Nem tud követni engem, nem lát engem… erősebb vagyok valamennyi trükkjénél. S ez által már téged sem. Ne várj mentőseregre, Rubyn. Nem ment meg senki.

Ez sok mindent megmagyaráz.

- Lehetséges – kezdi kedvtelve –, hogy drága Rubyn, életedben először a hasznomra válhatsz. Cserébe csupán… el kell mondanod mindent, amit láttál.

Összerántom a szemöldökeimet, a szám automatikusan kinyílik:

- Nem.

Sindra sikítva heherészik.

Kijózanító a közelsége, most először mérem végig: talpig feketében van, fején csuklyát visel, ám az nem teljesen takarja el tűzvörös haját. Szemei megismertetnek velem egy különleges árnyalatot, mintha egyik pillanatról a másikra megváltoztak volna. Most méregzöld, akár a smaragd.

A halálra emlékeztet, s mindezt higgadt fejjel realizálom.

Amennyire ijedt voltam a kezdetben, ebben a pillanatban éppannyira nyugodtam vagyok.

Olyan sok évig féltem tőle. Sindra megkeserítette az életemet, nem engedhetem, hogy mindenki másét is tönkretegye. A barátaimra gondolok, akik lassacskán a családommá váltak. A szerelmemre gondolok a brooklyn-i srác iránt. Értük teszem – értük fogok ellenállni.

- Sejtettem, hogy önszántadból nem fogod elmondani – közli bazsalyogva. – Ezért nem is szándékoztam megvárni, míg eldadogod.

Tessék?

 - Tudod, amíg a gyermekeim apjával éltem, kiismertem az erejét. Tisztában voltam vele, hogy nem azért kellek neki, mert történetesen magas vagyok, szép szemekkel. Azért kellettem neki, hogy segítsek hatalomra juttatni őt. Legyőzni a szüleimet, aztán a leghatalmasabbat, az apádat. Ez volt a terve. Csakhogy, én tudtam, hogy amíg a gyermekeink fel nem nőnek, esélye sincs Fonseca ellen. – A mutatóujja végigkövet egy fájdalmas pontot a tarkómon. Feldagadhatott az ütésektől. – Épp ezért, tanulmányoztam, pontosan mire képes, hogy aztán a megfelelő pillanatban elvegyem tőle.

Lehunyom a szemem. Nem bírok ránézni.

Valahol mélyen tudom, hogy mit fog tenni, s minden idegszálam a visszaverésére összpontosul.

- Egy kis érintés elég volt hozzá – mondja ámulattól rekedten. – Itt az ideje, hogy kinyílj előttem, Rubyn.

Elakadt a lélegzetem.

Ne, ne, ne, ne, ne, ne.

Ne!

* * *

Percekig nem tudom, mi történik. Valahol… valahol odabent megtörténik az, amire egyikőnk sem számított.

Az elmémbe hatol, elkezdi elszívni azt, amit keres. A legmélyén van, az emlékeim tárházában, s már majdnem eléri – ám ekkor változást idézek elő.

Eltaszítom magamból – a bennem szunnyadó erő felszínre tör, egészen addig, míg az egykoron anyámnak hitt szörnyeteg távozik onnan. A halál társamként ural engem, alávetett vagyok, mégis egyenrangú.

Eközben a képzeletem – az élet eleme – játszik velem: egy szobában vagyok, melynek falai hatalmas tükrökből állnak. Homály burkol, sötétség és a rejtély, mely arra késztet, hogy jobban kinyissam a szemem, és meglássam magam.

Árnyék vetül rám.

- Most láss engem – suttogom, de nem érzem mozogni a számat.

Szétrepednek a tükrök, s Sindra távozik – a halál kitakarítja a mocskot, azt a beteg, megromlott aurát.

Ekkor fellélegzem, s szembenézek vele.

Meglepetten zihál, aztán szinte azonnal pofozni kezd.

Kiabál, de nem értem, nem tudok kiigazodni a szavakon. Aztán a keze megáll, abbahagyja, és megrekedten bámul engem. Az ereje szinte vibrál közöttünk, mégsem használja

- Tehát erről van szó.

Higgadt. Miért lett hirtelen ennyire higgadt?

Felkapom a fejem, ő pedig letérdel elém, majd a kezei közé veszi az arcom.  Méregzöld szemeibe nézek, ő pedig mosolyog. 

A fülemhez hajol.

- Pontosan azt mutattad, amit vártam.

* * *

Összemosódnak a napok.

Gyakran azon kapom magam, hogy számolok.

Éhes vagyok. Nem tudom, meddig bírom száraz kenyéren.

Szomjas vagyok. Sáros a víz.

A higiénia mindennél rosszabb – valahonnan előkerültek a patkányok. Ha nem húzom be eléggé a lábam, megpróbálják rágcsálni a lábujjaim.

Sötét van. Hetek óta nem láttam a napot.

Sokszor vagyok egyedül, de néha bejönnek… olyankor megvernek. Nem tudom elfutni, s mikor megpróbálok védekezni csak erősebben, kíméletlenebbül csinálják. Sosem árulom el a titkomat, ezért addig teszik, mígnem elvesztem az eszméletem.

Kezdem úgy érezni, hogy bármit is művelnek velem, fele annyira sem tesz tönkre, mint a gondolataim. Többségében csak arról álmodozom, hogy megölnek – de van… van, amikor inkább arról fantáziálok, hogy megölöm őket.

Megtenném.

Esküszöm, megtenném, ha lenne bármim is, amit használhatnék. Az erőm nem jelentkezik – sem a halál, sem az élet nem segít nekem.

Fegyverem sincs.

Tulajdonképpen teljesen kiszolgáltatott vagyok.

* * *

Egy pillanatra azt hiszem, azért jönnek, hogy megverjenek – aztán elkezdik leszedni a láncaim.

Nem fognak elengedni, nem ringatom magam ebben a reményben. Helyette valami sokkal borzalmasabb dolgot tesznek.

Elvisznek.

A szemem nehezen szokik hozzá a folyosón uralkodó zöldes pislákoláshoz. A lámpák nem működnek túl jól, de sokkal jobb, mint a koszfészkem.

Cirill betűkkel ellátott feliratok vesznek körül.

Az a katona… hogy vihetett el ennyire messzire úgy, hogy nem ébredtem fel? Valahol Oroszországban lehetek, vagy Ukrajnában. Mögöttem oroszul kiabálnak, miközben Rumlow és társai végigcibálnak a szűk folyosókon.

Percek telnek el, mire odaérünk. Legalább hat fegyveres őr követ, meg sem próbálok ellenszegülni.

Sindra nincs ott, ellenben rengeteg fehér köpenyes HYDRA tudós szorgosan dolgozik. Fel sem néznek, amikor Rumlow megnyomja a – valószínűleg – biztonsági zárat. Közelebb megyünk, és akkor jövök rá, hogy valaki mással foglalkoznak.

Felismerem a fémkarjáról. Ő rángatott ki a koporsóból és hozott el ide.

Pont elég időt kapok a végigméréséhez. Nem visel felsőt, s még azt a részt is látom, ahol a fémkarja csatlakozik a húsához. Szinte beleváj a bőrébe, ami repedezik a súlytól – látszik, hogy a fájdalmat használták a megszelídítésére.

Képzelem, mekkora kín lehet akár a felemelése is.

Borzasztó látvány.

A haja barna, csapzott és hosszú, s szinte tapadt izzadtságcseppektől nedves bőréhez. De az arca…

Ismerem az arcát.

Rengetegszer láttam már fotókon. Három egész, lélekhasító másodpercbe telik összetársítanom az külsejét a fényképalbumba – amit Stevenek készítettem múlt karácsonyra – ragasztott férfiéval.

Olyan… üres a tekintete. Maga elé mered, a fogai végigsiklanak az alsó ajkán, miközben az egyik fehér köpenyes összeilleszti a fémdarabokat az alkarjánál.

A hányinger elemi erővel csap le rám. Már-már ösztönösen kiabálni kezdek:

- Bucky! Bucky!

Felnéz rám – összezavarodott, mégis érzelemmentes pillantást küld –, de csak azért, mert nem érti, miért kiabálok. Úgy tekint rám, mint a sikerrel végrehajtott, egykori missziójára, és ez rendben van, hiszen másképp nem ismer.

- Bucky!

Csak akkor hagyom abba a mantrát, amikor ismét megütnek – olyan intenzitással, hogy a földre kerülök.

Lenézek a tenyeremre. Vörös vércseppek színezik át a padlót.

Vérzik az orrom.

Felhúznak a földről, és egy székbe ültetnek.

Újból felnézek, egyenesen Buckyra. Nem értem, hogyan lehet életben, mégsem ez aggaszt a legjobban. Mit tettek vele?

- Bucky – suttogom. Más nem illik a számra. – Bucky.

Kapálódzom, s örömmel konstatálom, hogy az egyik hurcolóm arcán jókora sebet ejtettem. Rumlow megszorítja a csuklóm, majd leszíjazza, míg a jobbomon álló őr ugyanezt teszi a másikkal.

Visszatér az eszem:

- Steve életben van! – kiabálom, reménykedve, hogy előcsalok valamilyen emléket. – Steve Rogers!

Hatástalanul rugdalódzom, mert a következő pillanatban egy méretes tű szúrja át a combomat. A sikolyom a torkomra forr, keserű fémgolyóval tömik be a számat.

Elbénulok. Most először érzem az alvás hiányát.

Ekkor hátrafeszítik a fejem.

- Szívműködés?

Mintha egy romlott, régi rádión keresztül hallanám a szinte fülem mellett elharsogott szavakat. Kábultak bámulok magam elé, a pánik lusta hullámokban ér el hozzám. Százszorta lassabban érzékelem a helyzetet.

- Normális.

A tüdőm sípolva ereszti a levegőt. Jéghideg vizet borítanak rám.

Nem is értem. Először azt hiszem, megmosnak – de nem ezt tervezik, tudom.

- Az agyfunkciók?

A halántékomat egy tompa, mégis tekintélyes nyomás éri, kiszorítva minden más gondolatot a fejemből. A rettegés elemi erővel uralkodik el rajtam, mozgok és nyögök, de egyik sem használ. Mit akarhatnak tőlem?

- Megfelelőek.

Nem ártottam senkinek.

Nem érdemlem ezt.

Felnézek az egyik férfire, s esküszöm, soha többé nem fogom elfelejteni az arcát. A szemeim könyörögnek neki, az övéi azonban meg sem rebbennek.

Meglepetésszerűen ér az első elektromos löket.

Ívbe feszül a hátam.

Megértem, miért mondják, hogy a villamosszék az egyik legrosszabb halálbüntetési forma. Az elektromosság végigszalad az egész testeden, egy szívdobbanásnyi időig nem is érzékeled, hogy mennyire fáj. Elvakít. Éget kívülről, de belülről…

Ó, belülről sokkal rosszabb.

Szinte felrobbant. Eltöröl, megsemmisít, majd újraindítja a fájdalomszektort és megkétszerezi a hatást.

A legrosszabb az, hogy nem igazán vagyok képes mozgásra. A kezeim leszíjazva pihennek, nem tudom megfogni a fejemet és eltaszítani az eszközt. A védekezés nem opció.

Könnyek gyűlnek a szemembe, az újabb, ezúttal hosszabb csapásnál.

Ráharapok a golyóra. Megsajdul a fogam. Talán le is törik.

Nem látok. Nem látok.

Minden homályos. Homály. Forró. Véres. Alig eszmélek fel.

Kínozni fognak, amíg lehetőségük nyílik rá.

Teszik, teszik, és teszik. Nem állnak le. A másodikat a harmadik követi, a harmadik után a negyedikkel. Egyre hosszabbak, kínkeservesebbek.

Az orrom tovább vérzik – állapítom meg a számba csöpögő íztelen ragacs alapján.

Az érzékeim kiélesednek, de már nyöszörögni sem tudok, annyira fáj.

Nem tudok a jó dolgokra gondolni, mint a verések közben. A barátaim szeretete, kedvessége és odaadása már nem kárpótol… Steve lángoló szerelme nem enyhíti a kínokat.

Kezdem végleg elveszíteni önmagam.

* * *

Napok telnek el.

Nem beszélek. Egy szót sem.

Már nem kívánom, hogy bárcsak halott lennék. Inkább ők. Legyenek mind halottak. Részletesen álmodozom róla, milyen lenne fordított helyzetben. Lassú halált szánnék nekik.

Újra visznek a laborba. Most nem találkozom Buckyval, de látom, hogy valaki eltörte az egyik köpenyes karját. Érzem, hogy ő tette.

Az elektromos adagok között észlelem az agyam bizsergését. Esküdni merek rá, hogy a lelkemben megindul valami.

Valami borzalmas.

* * *

Felhúzom a lábaim, miután elrugdosom az egyik patkányt. Nyivákolva csapódik a falnak, mégsem adja fel. Megcélozza a földre ejtett morzsákat.

Ma elég csúnyán megvertek, alig bírom kinyitni a szám, hogy megegyem a száraz kenyerem. Muszáj ennem, mert holnapra még szárazabb lesz, és nehezebben tudom majd harapni. Hetente csak egyszer kapok, szóval minden falat ajándék. Máskülönben, nem akarom, hogy megrágják a patkányok. Gyorsabbnak kell mennem.

Gyenge vagyok. Alig tudom felemelni a kezeimet.

Sajog az egész testem, az égésnyomok a karomon nem gyógyulnak.

Nyikorgást hallok. Mit akarnak?

Felkapom a fejem, s noha az állkapcsomba nyilalló fájdalom igen jelentős, meg sem mukkanok. Nem láthatják meg, hogy szenvedem. El kell rejtenem előlük minden sérelmemet.

Megalázták. Megvertek. Megkínoztak.

De. Nem. Nyerhetnek.

Kinyílik az ajtó, s a szokásosnál többen jönnek be, Rumlow kivételével mindenki ismeretlen.

Nevetnek. Gyanítom, hogy én vagyok a vicc tárgya.

Félek. Rettegek.

Segítségért kiabálnék, de nem jönne senki. Csupán magamra számíthatok.

Egy idősebb, ötven-körüli férfi letérdel elém, kinyújtja jobb kezét, és megérint. Kisimítja az arcomra tapadt hajam, a mosolya megijeszt. Olajzöld szemei vannak. Sötétek… megbízhatatlanul sötétek. Ő nem jó ember, sikít a józan eszem.

Elhúzódom. Észre sem veszem, hogy reszketek.

- A nevem John Garett – mutatkozik be a férfi, a karom után nyúlva. Megrántja a láncomat, így a lábai elé esek. Nyelem a port, a seb a térdemen felhasad. Köhögök. – Ígérem, hogy nagyon gyengédek leszünk, felség.

Nevetnek.

Összezsugorodik a gyomrom. Nevetnek!  

Rumlow feljebb húzza a kezeim, talán élvezi is, hogy karmolom őt. Garett lehúzza a nadrágom, miközben a másik a combomnál bajlódik.

Most már sírok.

Zokogok. Könyörgök.

Kérlek, ne tedd ezt, akarom mondani. Kérlek.

Verj. Üss. Ameddig csak bírod. Azt meg tudom emészteni.

Vezess áramot a testembe.

Éheztess hetekig. Nem kell ivóvíz sem.

A patkányokkal is megélek.

Ezt… ezt ne… Nem érdemlek ilyesmit… Nem voltam mindig a legjobb ember, de esküszöm, esküszöm, hogy… hogy…

Édes Istenem, könyörülj meg!

Nevetnek rajtam.

* * *

Fekszem. Vérben. Mocsokban.

A ruhám félig nyitva. Nem is próbálom megigazítani.

Alattam a föld most hűvösebbnek tűnik. Minden sötétebb. A sebek jobban fájnak.

De semmi… semmi nem ér fel a lelkem fájdalmával.

A plafont nézem – minden más távolinak tűnik. Sós könnyekkel teli a szemem, lassan gördülnek végig sebes arcomon.

Amikor elvisznek, hogy egy kisebb, vízzel teli medencébe fektessenek, nem teszek semmit.

Nem reagálok az áramra. 

Sokáig nem reagálok a kisfiúra sem, akivel immáron megosztom a zárkámat.

Napokba telik rájönnöm, hogy az unokaöcsém az.

Matt.

Azt hiszem, kezdek megőrülni.

* * *

- Chealsea néni?

Halk a hangja, hallom, hogy sírt.

Benjamin… Benjamin miért engedi, hogy Sindra itt tartsa a fiát? És az édesanyja? Megölték? Miért? Miért? Ő a rokona. Ő még befolyásolható.

Isten a tanúm, sokkal jobban viselném, ha átmosná az agyát és uralkodna felette. Inkább, minthogy ezt tegyék vele.

Mi történt veled, Sindra? Egy életért a saját véredet is megöletnéd?

Nem a karja megölni, győzködöm magam, csak engem akar befolyásolni. Kérlek, mondd, hogy ez történik.

Istenem, kérlek, mondd!

Felé fordítom a tekintetem. Szeretném mondani neki, hogy ne szólítson így. A Chealsea furcsán cseng nekem. Egy boldog emberre emlékeztet. Chealseanek jó élete volt, hiába érezte néha nehéznek. Én Rubyn vagyok. Rubyn.

- Fájt, amit a bácsik csináltak veled?

Nemrég itt voltak. Megosztoztak. Szórakoztak. Rájöttem, ha engedem, gyorsabban végeznek.

A kisfiú előtt.

- Edd a kenyered – nyekergem. Átadom a csücsköt is, az én adagom. Úgysem tudnék enni. – Fázol?

Bólint. Könnyes a szeme.

Megsimogatom az arcát, és leveszem a felsőmet. Szakadt már, de egy rétegnek pont elég lesz. Segítek neki belebújni, s megállapítom, hogy határozottan nőtt, mióta utoljára láttam.

Nem kérdezősködik tovább, talán felfogja, hogy nem tudok beszélni. Odabújik hozzám, átkarolja a derekam, megpróbálva elég melegséget átadni nekem. Ujjaim a hajával játszanak.

Ő az emberségem utolsó darabkája.

A világon a legjobban szeretem.

Szorosan tartom, mert tudom, előbb-utóbb elveszik tőlem, és abba belehalok.

* * *

Fent újra találkozom Buckyval – és felismer.

Tudom, hogy felismer, mert látom a szemében.

Nem kommunikálunk – mégis, a lelkem szinte védelmébe veszi őt, amikor megpróbálják újraprogramozni. Fogalmam sincs, mit teszek, de hatásos lehet, mert amikor kikapcsol a szerkezet, Bucky felém pillant.

Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és elképzelhetetlen – ott lóg a levegőben. Rájövök, hogy igenis kommunikálunk.

Ő nem ismer engem – vagy, ha mégis, csupán a küldetéseként –, nem tudja, ki az a Steve, s miért tűnik fontosnak nekem, hogy tudja, életben van. Bucky Barnes nincs tisztában a személyazonosságával.

Én viszont nagyon is tudom, hogy kicsoda ő. A saját erőmmel nem vagyok tisztában, azt sem vagyok képes megmondani, miképpen segítettem neki átvészelni az agymosást. A kis szörnyeteg a fejemben azt súgja, védelmi funkció. Az elmém ellenzi.

Rumlow észreveszi, hogy szemezünk, ezért elszakítom a tekintetem, és rávicsorgom.

Sötét gondolatok lepnek el – kivájnám a szemeit, kikaparnám, élvezve, ahogy kínjában vonaglik és segítségért kiabál.

Újra megkínoznak. Vonaglom a kínpadon.

Az égés nyomok örökre ott maradnak, biztosra veszem.

* * *

Sindra megérezheti, hogy készülök valamire, mert másnap meglátogat. Tekintete elködösült az őrülettől, kezdem úgy érezni, hogy néha maga sem képes követni.

Matt közelebb húzódik hozzám, retteg a nagyanyjától. Igyekszem magam mögé tuszkolni.

- Tudod jól, miért vagyok itt – közli hidegen. – Hónapok teltek el, Rubyn.

Összeszűkítem a szemeimet.

- Azt hittem, őt beküldeni nyilvánvaló üzenetnek minősült, még a te gyenge elmédnek is. – Közelebb lép, íriszei ismét méregzölden világítanak a sötétben. – Így nem kezdhetek veled semmit. Haszontalan vagy a számomra.

Meg akar ölni.

Vele együtt Matt-et is.

A gondolat, hogy az unokaöcsém – vagyis tulajdonképpen nem az unokaöcsém, de ez lényegtelen – meghalhat, furcsa adrenalin löketet futtat végig az ereimben, elérve a szívemet. A szörnyeteg, mely eddig a negatív, bosszúszomjas énemet irányította most szárnyra kap. Elakad a lélegzetem – érzem. Érzem, amint a nyers, elpusztíthatatlan erő, forró tűzként terjed szét a mellkasomban. Meglep, mennyire intenzív.

Sindra összeráncolja a szemöldökét, én pedig még inkább magam mögé tuszkolom a kisfiút. Tudom, hogy készülődik valami.

A gondolatra kinyílik az ajtó, John Garett lép be.

Meglepetten pislogok, mikor nem érzem a bilincsek nyomát a lábamon. Mattre pillantok, aki pajkos mosollyal néz fel rám. Nem tudom, hogyan sikerült megbütykölni a zárat, de áldom érte.

Garettre pillantok. Most nem a szokott nyugodtsággal áll odakint.

Noha akaratlanul is ökölbe szorítom a kezeimet, féken tartom magam. Megvárom, mit akar Garett, mielőtt bármit is cselekednék.

- Úrnőm, a Télkatona…

Végszó, gondolom és felemelem a kezem. A sötét erő, mely eddig átjárta az egész testemet, most a jobb tenyeremben összpontosul, és hatalmas robbanást idéz elő.

Nem látok a porfelhőtől, ám amilyen gyorsan csak lehet, felkapom a kisfiút, és szaladni kezdek vele.

Sindra átüti a falat, ami körülbelül kétpercnyi előnyt adhat nekem.

Futok, ahogy csak tudok. Az egyik folyosón kénytelen vagyok útvonalat változtatni – tulajdonképpen nem is tudom, merre van a kijárat –, mert fegyveres őrök jönnek utánam. Újból útirányt változtatok, az sem jó, s kezdek kétségbeesni.

Matt csendben bújik a nyakamhoz.

Lövéseket hallok, és valaki kiabál.

Felmászok egy létrán, mely egy újabb szinte visz. Onnan jönnek a kiabálások, úgyhogy igyekszem gyorsan lelépni.

Bucky az, látom, miközben megbújok a fal mögött. Éppen lelövi az egyik HYDRA egyenruhás katonát.

Matt megmozdul, Bucky pedig a legkisebb neszre is felfigyel.

Hátrébb bukok, de észrevesz. Legnagyobb meglepetésemre azonban fapofával int nekem.  Nem tudom, miért bízok benne, mégis megyek utána.

Gyorsan kell mennem, hogy lépést tartsak vele.

Amikor jönnek utánunk, Bucky elintézi őket. Hármat fejbe, kettőt hasba lő. Ijesztően pontos, gyanítom sosem tévesztett még célt. Egy gyilkos hűvös nyugalmával megy előre, én pedig nem kérdőjelezem meg.

Egy régi gyárépületben lehetünk, mert most már kilátok az ablakon át. Odakint vastag köd lohol, nem látunk semmit odakintről. Nem messze autópálya lehet, mert dudaszót hallok.

Barnes kinyitja az ablakot, és felé mutat.

- Tessék? – nyöszörgöm.

Újra megismétli. Azt akarja, hogy ugorjak ki.

Tessék?!

Bíznom kell benne, mert tudja, mit csinál, vagy ha mégsem, nagyon jól leplezi.

Sindra szinte berobbantja az ajtót. Nincs időm gondolkodni, átbújok és esem. Erősen ölelem Mattet, aki sikít – és ekkor vörös fény villan.

Nem veszek tudomást róla, hiszen puha felületre esem.

Bucky kéttized másodperc eltéréssel követ. Nem bajlódik azzal, hogy megfenyegeti a sofőrt, vagy hasonló – leüti, és berohanok az anyósülésre.

Csodálkozom, Sindra miért enged el csak úgy.

Bucky beindítja a motort, s villámsebességgel haladunk előre.

Ekkor tűnik fel, hogy Matt nem mozdul. Először azt hiszem, hogy megijedt, de aztán rájövök, hogy tényleg nem mozdul.

Nem lélegzik.

Lassan elhúzom magamtól és…

…a halott kisfiú élettelen szemeibe nézek.

Őt találta el a vörös fény.

Sindra azért engedett el minket – azért nem követnek –, mert tudta, hogy… mivel pusztítson el.

Így elpusztítom saját magam.
Az én hibám.

38. Fejezet - Lehull a lepel

Sziasztok. 

Fúúú, meghoztam az új fejezetet. Végre. 

Igen, tudom, mostanában elég sokat kell rájuk várni, mert muszáj güriznem, és jóformán alig van időm bármire is. Azért remélem, hogy velem maradtok. Szeretlek titeket. Puszi!

Benjamin kilépett a pajzs útjából, Steve pedig felugrott, hogy a felületről visszapattant segédeszközét visszakaphassa. Steve érzékszervei a düh hatására kiélesedtek, így nyomban felemelte a pajzsát, s fogadta a félisten tüzes reakcióját. Mindeközben, Gabriel egy másodperc törtrésze alatt taszította a nőt egy másik irányba, el a veszély elől, aki miután sikeresen megtartotta az egyensúlyát, s egy hangosabb lélegzettel összeszorította a fogait.

Szemrehányóan emelte fel aranyszínű hajkoronáját, a homlokán egy határozott seb mutatta, nem érte nyomtalanul a hirtelen támadás.

Dühödt világoskék szemek találkoztak a másik két szempárral.

- Ti elintézitek Joffrey-t, enyémek a balekok – sziszegte Bobbi indulatosan, fejével a katonásan Benjamin jobbján maradó őrsereg felé bökve. Halovány elégedettséggel nyugtázta a Gabriel arcára kiülő megdöbbenést. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy bármikor is nők irányítsák. – Trónok harca… hol éltek ti?

- Barbarának ki kell jutnia innen – erősködött Steve. – A lehető leghamarabb.

Gabriel szemöldökei között egy kisebb ránc jelent meg, megfontolhatta Seregély és Steve ajánlatát – egyáltalán nem szokott hozzá, hogy a nála nem feljebb valók parancsait teljesítse –, ám ez nem tartott tovább két egész másodpercnél. Valamiért Bobbi úgy látta, megbízott Rogers kapitányban.

Meglepte. Gabriel nem tűnt a bizalom arkangyalának. (Bár aligha ismerte – első benyomás így, kezdeti ellenszenv úgy, Gabriel sokoldalú személyiségnek mutatkozott és kétségkívül az angyaltársadalom egyik vezető alakjának. Elgondolkodott, vajon mennyiben hasonlít a Bibliában leírt arkangyalhoz.)

Gabriel egytized másodpercig oldalra fordította fejét, s mogyoróbarna olvasott a tengerkék szempárban. A kimondatlan tudhatnék-e bízhatni benned lógott a levegőben.

- Találkozunk odalent – lehelte a férfi rekedtesen. A szárnyai magasztosan kiegyenesedtek, mogyoróbarna szemében megjelent egy eddig ismeretlen fény.

Egy igazi harcos bontakozott ki­ előttük. Olyan figyelemre méltóan állt ott, tekintélyt parancsolóan, már-már gyönyörűen.

Valami a jelenlétében – még ha nem is száz százalékosan – emlékeztette Nathanielre. Amilyen szürreálisnak, felfoghatatlannak tűnt, talán éppen ezért volt annyira nyilvánvaló. Az ő partnerében ugyanúgy megtalálta azt a méltóságot, erőt és akaratot, amit abban a ragyogó pillanatban Gabriel arkangyalban láthatott.

Benjamin is végigmérhette az ellenfeleit, mert nem támadott. Akarva-akaratlanul is adott egy lehetőséget ahhoz, hogy az ügynöknő átgondolhassa a tervét.

Belátta, hogy noha igyekezett segíteni, át kellett adnia a stafétát.

Nem érhetett el semmi számukra kedvezőt azzal, hogy részt vett egy olyan párbajban, ahol az ő emberi képességei labdába sem rúghattak. Mindenképpen segítenie kellett az ártatlanok kimentésében – valószínűleg Stark is elakadhatott, a durrogtatásokból ítélve –, és ehhez az kellett, hogy átverekedje magát az őrökön. Ugyanakkor egy – ki tudja, mennyire domináns – része inkább maradásra sarkallta. A két teljesen ellentétes érzelem összezavarta.

Eldöntötte: lépésről lépésre halad.

A gondolat visszarántotta a valóságba.

Gyorsan megvizsgálta az ellenfeleit: egyáltalán nem tűntek természetfelettinek – és különösképpen eszesnek sem –, magabiztosabban ragadta meg harci botjait, és indult el irányukba.

Barbarát nem kellett félteni, azonnal megtalálta a lendületét. A legelső – nála legalább egy fél fejjel alacsonyabb – férfit mellkason találta, majd kicsavarta a karját, s mikor az földre került, levette a sisakját és fejbe térdelte.

Nem tétlenkedett, azonnal becsúszott a következő – egyébként szánalomra méltóan esetlenül álldogáló – kettő közé. Eldobta a kezében maradt sisakot, s nem is konstatálta, mennyire jó fegyver akadt a kezébe, mígnem eldobta azt, és eltört egy orrot.

Csontok roppantak, amiket fájdalmas hörgések körítettek, Seregély pedig megállíthatatlanul haladt tovább.

Eközben Benjamin felordított, és immáron minden koncentráció nélkül tüzelni kezdett rájuk. Látszott, mennyire esetlenül próbálta használni az erejét, a nagyképűsége nehéz vizekre sodorta. Az is megfordult a fejében, hogy egy csalfa trükknek lettek áldozatai.

A pillanatnyi figyelmetlenségének köszönhetően az egyik erősebb tag átfonta karjait a nyaka körül, és fojtogatni kezdte. Basszus!

Kizárólag lélekjelenlétének köszönhette, hogy sikerült a férfi karjába harapni – undorodott a vér ízétől a szájában, de meg kellett tennie. Az őr ugyan nem engedte el, ám a szorítása gyengülni kezdett. Kihasználva az esélyét, kicsusszant a karok közül, és abban a milliszekundumban visszafordult. Botja nyele precízen szemgolyót ért. A fájdalmában ordító őr a térdére rogyott, szinte engedve, hogy Morse ügynök leüsse. 

Ketten maradtak.

Akaratlanul is érezte, mennyire elfáradt.

Akármennyire is igyekezett megfeledkezni róla, az izmai teljesen elzsibbadtak. A feje lüktetett a fájdalomtól, s meleg vér csöpögött a homlokáról.

Alig kapott levegőt, a félisten tüze felemésztette az oxigént.

(Steve akkora ütést mért Benjaminra, hogy az a földre került, de nem adta fel.)

Ekkor, a hatos számú – „Erőlegény” – eszébe juthatott, hogy ideje lenne végre előrántani a fegyvert és nem a társai sorsára jutni – Barbara szarkasztikus pillantását figyelmen kívül hagyva –, hiszen tüzelni kezdett.

Aranyszín fürtjeivel kecsesen játszott a lendület szele és az azzal keveredő füst és a kilőtt üvegek szilánkjai.

- Te rohadt kurva –  morogta az orra alatt a férfi.

Barbara összeszorította fogait.

(Gabriel szárnya megsebezte a félistent.)

Mindent vagy semmit alapon, kirúgta a kezéből a fegyvert, s bár az utolsó golyó súrolta az oldalát, csupán a ruháját sértette fel. Szerencsétlenségére, már nem jutott annyi idő, hogy reagáljon, mielőtt Bobbi kigáncsolta volna.

Rövid időközönként – egy-két perces eltérésekkel – robbanások rázták meg a helyiséget. (Az ügynöknő egészen addig észre sem vette Barbara egyre inkább kezdte gyanítani, hogy Starknak odalent nagyobb gondja lehetett, mint a többieknek fent.

(Steve és Gabriel szinkronban mozogtak.)

A lángok felcsaptak – már az irányítójuk sem tudta visszatartani őket –, lassan az egész emelet a tűz martalékává vált.

Ki kellett jutniuk, méghozzá minél hamarabb.

- Szolga voltál, Gabriel – acsargott Benjamin lekezelően. – Szolga is maradsz, amíg csak élsz. A feladatod, hogy minket szolgálj.

Gabriel sötéten elmosolyodott. Steve összeszűkítette szemeit.

- Nekem te nem vagy parancsolóm – szögezte le közönyösen az arkangyal. – A királyi családot szolgálom.

- Hamarosan az leszel – vigyorogta a félisten. – Az Astrum, és vele együtt a világegyetem is a miénk lesz. Leigázzuk és megsemmisítjük Fonseca „mesterművét”, azt a szentséges királyságot a földdel tesszük egyenlővé. Te pedig, alázatos és szófogadóan lesed majd minden kívánságom – veled együtt, te mocskos emberfajzat!

Agresszíven sújtott a Kapitány felé, aki – annak ellenére, hogy a ruhája nem gyulladt meg – ezzel egyenesen arányosan háttal kitörte az ablaküveget, s csak a kapaszkodó kezének köszönhette, hogy nem zuhant le. Bobbi visszafojtott lélegzettel figyelte, miközben visszamászott. Élesítette a fegyvert és várakozásteljesen Benjamin felé szegezte.

Tisztában volt vele, hogy szemernyi esélye sem lehetett egy félistennel szemben, pláne nem három golyóval a tárban. Nem ezzel a tervvel kezdték, z esélytelenek nyugalmával emelte fel, és célzott.

- Az öcséd lesz az alvilág uralkodója – közölte nyersen Gabriel. Alig láthatólag megrándult a szája széle. Nem mosolygott, csak jelzett: egy beleegyezés Barbarának. – Méltóbb rá, mint te bármikor is lehetnél.

- Ugyan miért? Lucifer vére!

- Rubynért.

Az angyal vett egy mély levegőt, majd elkiáltotta magát:

- MOST!

Bobbi tüzelni kezdett, és eltalálta a válla fölött. Mint aki számított rá, a félisten egy lángcsóvát küldött az irányába, ám mielőtt a többiekre is visszatért volna, Gabriel szárnyai segítségével eltaszította az ablak felé, ahol Steve a nyakánál fogva megragadta, és szó szerint kitaszította a törött ablakon.

Tony ekkor érkezett meg, Benjamin pedig fejjel lefelé lógott, kezei összekötözve. (Hogyan sikerült? A többieknek fogalma sem volt róla. Stark praktika.)

Időközben Gabriel a földön fekvő nőhöz rohant, aki – noha tüdőszaggatóan köhögött –, éberen pislogott a fölé magasodó alakra.

- Ez öngyilkos terv volt – szólt rosszallóan a férfi, ám nem tudta leplezni a szája szélén megjelenő halovány mosolyocskát.

- Nate csak azt mondaná – nyögte Seregély fuldoklóan –, heuréka.

Gabriel – amilyen óvatosan az lehetséges volt – segítette felállni, majd átfonta az egyik kezét a nyaka körül. Engedte, hogy rátámaszkodhasson, míg újra erőre nem kapott.

Steve figyelmet kihívóan megköszörülte a torkát:

- Ideje lenne elmondani, hogy mi folyik itt – szögezte le komoran. – Miről… Mi történt?

- Nézze, Kapitány – kezdte Bobbi, miközben Gabriel felsegítette. – Steve, ez egy nagyon bonyolult, és nagyon csúnya történet.

- Mi köze van hozzá neki? – intette Benjamin felé. – És… Chealseanek… miért… miatta?

A tekintete elködösödött egy pillanatra. (Képzelet-Chealsea rosszallóan rázta a fejét.)

Bobbi felnézett az arkangyalra, mintha azt kérdezné, mennyit mondhatnak el nekik. Gabriel komoran, kifürkészhetetlenül állta a pillantások kereszttüzét.

- Ez nem a megfelelő helyszín – mondta. – Sem pedig a megfelelő idő.

Tony szinte felmorrant.

- Nem fogsz lelépni vele, madár pajti.

- Próbáljon megállítani, Stark. – Gabriel nem mutatott semmi „nehezebb” érzelmet a puszta, már-már idegesítő nyugalomnál.

- Válaszokat akarunk – követelte Steve. – És hajlandóak vagyunk részt venni benne.

- Egyáltalán ki maga? – kérdezte Tony a szokásos modorával. – Azt sem tisztáztuk még, hogy egyébként te mit keresel velük.

- Nate velük van – válaszolta Seregély. Hátratűrte a haját, és bűnbánóan Amerika Kapitány felé fordult.  – Nem mondhattam el a telefonban, Steve… Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha egy kicsit… távol maradunk. Nem akartunk titeket is belevonni, de úgy látszik, ilyen lehetőség már nem létezik. Ők a jó oldalon állnak.

Steve felsóhajtott.

Elege lett a rébuszokban beszélésből, a ködösítésből – a színtiszta igazat akarta hallani.

Az arckifejezése tükrözhette a hozzáállását, mert az arkangyal kissé felhúzta az állát, s Bobbi látta, hogy Gabriel habozik.

Egy apró, alig észlelhető szorítással adta tudtára: hogyha benne sikerrel megbízott, Steve és Tony nem jelenthettek akadályt a számára.

- Gabriel arkangyal vagyok – mondta végül. – Fonseca nagyurat és dinasztiáját szolgálom.

- Gabriel arkangyal? – Steve felemelte az egyik szemöldökét, egy szkeptikus fejrándítással. – Mint a Bibliában?

A kérdezett hallgatott – Tony felhorkantott.

A hajcihő, ami Thor létezésével kavarodott az egyházban és a közhiedelemben semmi volt ahhoz képest, amit a világuk rejtegethetett még. A milliárdos úgy gondolta, elért egy olyan szintet, ahol már csak igazán kevés dolog lephette meg úgy isten igazából.

- Ki az a Fonseca? Mi folyik itt?

- Fonseca a világok ura – felelte az arkangyal komoran. – A trónörökösét pedig jól ismertétek.

Barbara lesütötte a szemeit.

- Chealsea volt az. Chealsea Fonseca trónörököse volt.

* * *

Chealsea/Rubyn szemszöge:

Nem érzékeltem a változásokat.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy miközben a testem már hozzászokott, az agyam még félúton próbált lépést tartani. A körülöttem lévő világ sötétbe burkolódzott, már a lángok sem szolgáltak világossággal a helyen, ahol voltam. Talán nedves környezetben lehettem, mert a nedvesség lassan, cseppekként végigcsorgott a karomon, s a páratartalom növekedésével a tüdőmbe áramló levegő is nehezebben oldódott fel.

A fejemben tomboló tompa kín elzsibbasztotta az agyam, a jobb kézfejem valósággal izzott a fájdalomtól, s az érzékszerveimmel együtt a racionális gondolkodásmódom is másodpercek alatt tovaszállt.

Egy számomra ismeretlen erő uralta az elmém, magába szippantott és birtokolni kívánt.

Abban a pillanatban – amikor ez tudatosult bennem – a félelem elemi erővel csapott le rám. Szinte levett a lábamról az intenzitása. Csapdába esett teknőcként vergődtem az engem kontroláló személy hálójában, és a menekülés esélye a negatív irányba torlódott.

Az egész lényem megingott – a fullasztó az érzés beleépítette magát a sejtjeimbe, elérte a leggyengébb pontjaimat, és felerősítette azokat. Mondják, hogy a félelem a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Habár valójában semmi másra nem vágytam, csak visszasüllyedni abba az édes álomba, amiből kiszakítottak, valószínűleg én is túl sok mindent megtettem volna a kiszabadulásért.

(Tulajdonképpen a halál nem a legrosszabb dolog volt, ami valaha történhetett velem – ha nem is a legkellemesebb állapotként írtam azt a hideg, alvásszerű helyzetet, az azelőtti percek Nate karjaiban határozottan a csúcsra kerültek.)

Sötétség, sziklatömegek, dohos szag, homok, némi folyóvíz és sár. Így jellemezném a helyet, ahol elsőnek felnyitottam a szemem. Ha felnéztem az égboltra, nem láttam semmit, akár egy illúzió kellős közepe.

Az édes, kellemes sötétség hívogatott vissza, de a testem valamiért ellenállt. Mintha lehorgonyoztak volna egy pontra, ahonnan nem haladhattam tovább.

A kétségbeesésből elemi erővel rántott vissza a valóság, és ezzel együtt egy új keletű fájdalom vette kezdetét.

A kézfejem, s a helyiséggel együtt a combom környéki égés is visszatért, az utóbbi a jelenérzetemmel együtt erősödött. Nem találtam szavakat.

- Rubyn – suttogta egy hang a bőrömbe, s egy lassú csókot nyomott a combomra. – Vége az alvásnak.

Rubyn. Rubyn.

Felsikoltottam.

Azzal a lendülettel, amivel eltávolodni készültem, hátrébb is csapódtam, egyenesen a sziklafalnak. A gerincem panaszosan reccsent, egy erőteljes remegési hullámot küldve végig testemen. A mellkasomban akadt a levegő, miközben én mohón, kapkodva szedtem. Még így, fájdalomtól eltompultan és gyenge látási viszonyokkal együtt is megtaláltam a tőlem mindössze néhány méterre lezseren egy sziklának támaszkodó szőkeséget. Az ösztönöm azt súgta, meneküljek, hiszen részben ő okozta a szenvedést. Rettegtem tőle.

Mégis, hova menekülhettem volna? A fejem belesajgott a gondolatba – kezdtem úgy érezni, hogy már a gondolataim sem az enyémek.

Automatikusan a számhoz húztam a kezem, mintha az visszaszoríthatta volna a pánikot.

Meglepett, mennyire lüktetett – nedvesen, ragadósan –, s húzódott a bőröm egy teljesen alap mozdulattól is. Lassan fordítottam magam felé, hogy megszemlélhessem a fájdalom okát…

Friss, meleg vér borította, csak a szélénél alvadt rá. Az enyém.

Hunyorítottam, és megállapítottam, hogy – noha a vér vastagon takarta a felületet – egy minta jól láthatólag kirajzolódott. Pentagramma.

A seb lassan begyógyulni látszott, mintha néhány másodperccel azelőtt még nem vérzett volna olyan hevesen… Ekkor a másik égő felületre néztem – igyekeztem úgy elvégezni a leltárt, hogy közben figyelmen kívül hagytam a lányt –, megrökönyödve vizsgáltam a combom nyomán futó harapásnyomokat. Hiszen arra ébredtem fel, hogy a combom között matatott…

Megharapdált.

- Ki vagy te? – nyögtem fel. – Mit akarsz tőlem?

Nem gondoltam, hogy ez következik majd a halál után.

A lány nevetett, közben nézett rám, vizslatott, mintha én lettem volna a legkedvesebb játékszere.

Ahogy a látásom tisztult – bár ezzel arányosan a szívverésem eszeveszett tempóra kapcsolt –, és egyre jobban kirajzolódott előttem a porcelánszerű arca, amely most ocsmányul gyönyörű grimaszba transzformálódott. Aranyszín szeme kontrasztot állított a sötétségnek – meglepően nagyon illett egy hasonló helyre –, miközben hirtelenszőke haja kecses karikákban omlott a vállára. A külsejét kimondottan azért ittam magamba ennyire magas szintűen, mert találtam benne valami megfoghatatlanul ismerőst.

- Mondtam már – szidta édes-mézesen –, a nevem Lilith. A Purgatóriumban vagy.

Megremegett az állam.

- Purgatóriumban?

- Ez az a hely, ahova azok kerülnek, akik nem lépnek át a Másvilágba – csicseregte, s eközben ráérősen dobolt a körmeivel az egyik kiálló kőtömegen. – Te automatikusan hozzám kerültél.

Lenéztem a véráztatta kézfejemre.

- Miért?

Lilith megnyalta a szája szélét, nyelvével csattintott egyet a szájpadlásán, majd megrándította a vállát.

- Rokonok vagyunk.

Sűrűn pislogtam.

Az igazság az volt, hogy Miranda mondanivalója után már egyáltalán nem tudtam, mit higgyek. Az egész életem egy hatalmas hazugság-kártyavárra épült, amit egy jól irányzott fújással ledöntöttek. (Abban sem lehettem kimondottan biztos, hogy Lilith az igazat állította.)

Vajon azok, akiket szerettem, hogyan reagálhattak a hálál híremre?

Steve. Ugye jól vagy, Steve?

Lilith sziszegett.

Egyedül hagytam őt, mert képtelen voltam megvédeni magam Miranda ellen.

Én voltam a mindene, mégis egyedül hagytam.

Csak remélni tudtam, hogy megvédik őt a veszélyek ellen – és mindezek közben mellette magadnak. Ha valaki megérdemelte az életet, az Steve Rogers volt.

- Tudod, a kettőnk története mindig is ilyen kesze-kusza volt – avatta be Lilith. – Egészen a születésünkhöz visszamenően.

A mellkasomban megjelenő fájdalom kiülhetett az arcomra, mert Lilith kápráztatottan elmosolyodott, és intett a kezével – egy villámcsapásra a hátamra estem. Rongybabaként irányított, a személyes marionett bábujaként.

- Helyezd magad kényelembe – „ajánlotta”, de ő maga meg sem mozdult.

Egy átgondolatlan ösztön vezérelt, amikor rávicsorogtam.

Meglepettsége egy pillanatra tükröződött az arckifejezésén, lehervadt a mosolya, és már-már gunyorosan méregetett. Tapasztalhattam – itt akaratlanul is eszembe jutott a kézfejem és combom –, hogy Lilith előtt nincsenek morális határok. El sem tudtam képzelni, vajon milyen dolgokat tett velem, míg eszméletlen voltam, és a még rosszabb, hogy miket szándékozott még.

- Egyszer volt, hol nem volt – kezdte halkan, miközben közelebb jött hozzám. – Akár kezdődhetne így is a történet. Ó, várj…

Végül, a legnagyobb meglepetésemre leült mellém, és megfogta azt a kezemet, amire a pentagrammát vésette. Szinte már teljesen begyógyult. Rosszallóan cisszegett.

- Szeretném, ha maradna valami rajtad, ami emlékeztet majd rám – jelentette ki fennhangon. Végighúzta az ujját az egyik vonalon, s a seb nem csak újra felhasad, jobban is vérzett. – Olyan kedves vagy nekem, Rubyn.

Minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzzam tőle, de az ereje… ó, az ereje sakkban tartott. Mozdulni sem tudtam.

Artikulálatlanul üvöltöttem – a furcsa zúgás visszatért, a fejemben tomboló káosz felerősödött.

Újra és újra meghúzta a vonalakat, haladva tovább.

- Furcsa, hogy még eszednél vagy – közölte velem, miután „elvégezte” a „munkáját”, megelégedve az eredménnyel. – Szórakoztató vagy.

Összeráncoltam a szemöldökeim. Szórakoztató?

- A halál nagy nyomot hagy az embereken – folytatta. – Előbb-utóbb megbetegszenek idelent. Szellemileg. Nem bírják elviselni, hogy nincsenek egyedül a fejükbe.

Minden gondolatom az övé.

A nélkül is, hogy odafigyeltem volna, tudtam, Lilith felöltötte a győzelemittas vigyorát. Emlékeztem erre a vigyorra, Miranda arcán rengetegszer láttam.

„Rokonok vagyunk, Rubyn.”

Rubyn. Rubyn. Rubyn.

És a fájdalom? Érzed a fájdalmam, Lilith?

- Élvezem – felelte. – Nem küzdhetünk a természetünk ellen. Örülök, ha bánthatlak, és látom a fájdalmat a szemedben. Ilyen vagyok.

Küzdöttem az irányítása ellen. Engem ne irányítson senki.

- Elbaszott vagy, Lilith. Meglátszik rajtad – feleseltem.

Komolyan, mi veszteni valóm akadt még?

Ha meghalsz, minden átértékelődik. A fájdalmat el tudtam viselni.

Nem félek tőled.

Lilith felnevetett.

- Legédesebb Rubyn – csicseregte kedveskedve és felém hajolt. –Tudom, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy annak lennie kell. Ideje megtudnod az igazat.

Megcsókolt, a haja az arcomra hullott. Elmosolyodott.

Engem pedig elvakított a fehér fájdalom.

Megtudtam mindent, de ezzel együtt, mintha kisütötték volna az agyam.

* * *

Hetek teltek el. Vagy napok. Órák. Percek.

Én feküdtem, magam elé meredve.

Fonseca. Aurora. A szüleim.

Istennek születtem, messze a Földtől. A testvérem sosem voltak azok – unokatestvérek, emlékeztettem magam –, és minden, amiben hittem egy sötét árnyék markába jutott. Összemorzsolta őket. Megsemmisített mindent.

Az igazság a legnagyobb fájdalom.

Most már értettem, miért őrültek meg az emberek a Purgatóriumban – senki sem lehetett mellettem, aki segíthetett volna feldolgozni az információt.

Meghaltam.

A nő, akit huszonegy évig az anyámnak hittem úgy nyúlt át a mellkasomon, akár a krémsajton.

A világ urának lányaként születtem, Fonseca trónörököseként. Nem láttam át a tervén – valószínűleg nem számíthattam neki annyira, hogy megvédjen a haláltól. Védte a hazáját, mindenki mást. Ugyanez természetesen vonatkozott Aurora királynéra.

Nate.

Steve.

Mattie.

Összekoccantak a fogaim, ahogy lehunytam a szemeim.

Maradtam én, a gondolataimmal, és egy nővel, aki folyamatosan kínzott. Voltak olyan pillanatok, amikor vágyakoztam a fájdalomra. Elnémította a harsogó gondolataim.

Olyankor megadta nekem.

* * *

Milyen érzés megsemmisülni?

Dühödten a hajamba túrtam, elmorzsolva a könnyeimet.

Milyen érzés teljesen hallottnak lenni, de szenvedni tovább?

Remegő térdekkel álltam fel.

Milyen érzés a tény, hogy a dühöd szinte erősebb bárminél a világon?

A szívemben tomboló adrenalin majd’ felrobbantotta belsőmet.

Isteneknek nevezik magukat, odafent?

Kiabáltam, mintha hallanának – valójában nem tudtam, kinek üzentem:

- HOL VAGY MOST? BÜSZKE VAGY MAGADRA? – A pentagrammára néztem a jobb kezemen. – NEM FOGSZ ELTIPORNI! SENKI SEM FOG ELTIPORNI! NEM VAGY ERŐSEBB!

Sikítottam, térdre rogytam, nehezen vettem a levegőt, de semmi sem változott. A fejemben lévő hang azt skandálta „adj bele mindent”, miközben én csak… elgyengültem.

Mire kinyitottam a szemem, már egy teljesen más helyen voltam.

* * *

Körülöttem sötétség honolt – már megszoktam a Purgatóriumban, hogy csak egy meghatározott mennyiségű fény jut át, de ez most már volt.

Suttogásokat hallottam.

Hiába forogtam, senkit sem láttam, pedig éreztem a jelenlétüket.

Több ezren voltak – hirtelen a susogások felhangosodtak, s én – magamat is meglepve – értettem őket.

- Fonseca leánya, legerősebb közöttük. – Fénypontok gyúltak közöttem. Apró fénypöttyök. Szentjánosbogarakra emlékeztettek. – A halál nem győz le téged.

- Az időd elérkezett.

Körbe vettek, szinte táncoltak körülöttem. Meg akartam érinteni őket, kinyújtani a kezeimet, de az ösztöneim azt súgták, ne tegyem.

- Tisztavérű isteni erő csörgedezik benned – folytatta a másik. – Tégy eleget a nevednek, nemes lelkű Rubyn.

- Légy méltó utódja őseidnek.

- Kiválasztottunk.

A lábam alatt megszűnt a talaj.

Zuhantam, háttal lefelé, egyenesen le a semmibe – és a fénypöttyök követtek.

Vettem egy mély levegőt, hogy eljuttassam a tüdőmhöz – hideg volt és furcsán tömény, mégsem zavart. Lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy noha meghaltam, a halál nem győzhetett le engem. Egyenrangúja voltam.

Kitártam karjaimat, s engedtem, hogy a fénypontok átjárják a testemet. Öleltek, melengettek, megtartottak. Egyesültem velük, jobban ismertek engem, mint én saját magam. Intenzívebb élményben még nem volt részem.

A melegség két helyre összpontosult, de a lábujjhegyeimtől a fejem búbjáig éreztem. Teljesen és tökéletesen az elemek irányították ezt a furcsa… átalakulást.

Egy nyögés szakadt ki valahonnan mélyről, a zuhanás megszűnt.  A szemhéjaim magától pattantak ki, s kifújtam a levegőt.

Megtörtént, az energiavibrálás nélkül is éreztem volna.

- A halál nem győzött le, s te sem őt – hallottam a suttogást. – Kiválasztott téged.

- Az élet te magad vagy, a kezdetek kezdete óta – csatlakozott egy másik. – A mai naptól egyek vagytok.

- A neved Rubyn – mondták –, és az élet és halál istennője vagy.

Visszarántott valami.

* * *

Kétségbeesett sóhajjal ébredtem fel.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy milyen… szűk helyen feküdtem.

A francba!

Sikoltani akartam, de ekkor meghallottam egy kísérteties, kaparásszerű hangot.

Mi?

Kapart. Kapart. Kapart.

Talán percekig is eltelt, mire abbahagyta.

Ekkor egy határozott ütéssel betörte a koporsót, s megragadva a karomat rántott ki onnan.

Felsikoltottam, és azonnal megpróbáltam menekülőre fogni – azonban a körmeim nem találtak szabad, sérthető felületet, a rúgásaim látszólag meg sem ingatták.

Hiába lettem isten – vagy akárminek is nevezhettem magam –, az erőm egyáltalán nem működött. Nem állt a szolgálatomra, nem védekezhettem.

Maszkot viselt, nem láttam sem a szemét, sem az arcát.

- Kérlek ne – könyörögtem. – Kérlek…

Megragadta a torkomat, nyilván azért, hogy ne beszéljek.  A szemeim megteltek fájdalom könnyekkel, az utolsó emlékem pedig egy hideg, fémkar és egy vörös csillag. 

37. fejezet - Képzelet

Sziasztok!  

FIGYELEM!  

2013. Október 31-én megnyitott a magyar nyelvű Amerika Kapitányos blogom -- azaz ma egy éve. Hihetetlenül fantasztikus érzés, hogy már egy éve az életemben van a blog, és ti is. Ezért úgy döntöttem, hogy egy ilyen ajándékkal ünneplem meg a blog születésnapját. Egy fejezettel. :) 

Remélem, hogy a további fejezeteken keresztül is velem tartotok. Csodálatos dolog ez, és most én vagyok a legboldogabb, hogy veletek lehetek.

Jó olvasást.

 3 és fél hónappal később:

Egyik reggel három magabiztos kopogás ébresztette.

Steve lassan nyitotta ki szemeit, s döbbent rá, hogy nem az ágyában feküdt. A háta a hideg falnak dőlt, s teste minden centimétere zsibbadt a mozdulatlanságtól. Teste úszott a verejtékben, az előző esti rémálmaitól még zsibbadt az agya. Ahogy a látása lassan kiélesedett és a napfényben úszó világ újra magába fogadta, a fájdalom valóssággal visszakúszott a mellkasába. Vajon minden reggel így fog menni?

A kezébe fogta az arcát, és mélyen beszívta a levegőt. Nem szabadna így lennie. Tenned kellene valamit Chealseaért. Tulajdonképpen mindenki ezt teszi rajtad kívül.

Ekkor újra kopogtattak.

- Figyelmeztetlek – fenyegette Tony mély torokhangon –, ha nem nyitod ki az ajtót, esküszöm, bemegyek és magam rángatlak ki onnan. Nem leszek tekintettel sem a korodra, sem a fájós hátadra!

Igazán jól esett neki, hogy a többiek törődtek vele – Pepper például már a hetedik napja vitte neki az ételt, és vágott csalódott grimaszt valahányszor csupán félig üresen találta a tányért, miután visszanézett hozzá – és szívükön viselték a sorsát, de egy idő után már kezdett fullasztóvá válni. Talán arra akarták sarkallni, hogy tegyen végre valamit és visszaálljon a régi rutin: vezesse őket. Csakhogy mozgatórugó és gusztus nélkül nem sikerült újra összekovácsolódniuk. Chealsea halálával valami távozott, és a többiek attól tartottak, hogy az a valami inkább valaki volt.

- Nyisd ki az ajtót, kérlek – nyöszörögte képzelet-Chealsea, és játékosan eltakarta az arcát. – Különben megfájdul a fejem! Ja, mégsem.

Az elmúlt hónapokban azzal töltötte az idejét, hogy odaképzelte maga mellé. Ez könnyebbé tette a helyzetét és valószínűleg vehette rá, hogy emberek közé menjen. Nevezzétek szánalmasnak, az egyetlen mentsvára az volt, hogy Chealsea valamilyen formában „vigyázott” rá. Még nem állt készen arra, hogy elengedje, és amíg ezt senki sem tudta, addig nem bánta.

- Megyek – szólt sötéten, és feltápászkodott, véletlen mozdulattal belerúgva az egyik sörös üvegbe.

Tony összeszűkített szemekkel mérte végig, s mellkasa előtt körbefont karokkal lépett be a szobába.

- Nem fogok anyáskodni feletted – szögezte le higgadtan –, de ne mondd nekem, hogy eszedbe sem jutott mondjuk… ablakot nyitni. Vagy esetleg lefürödni, és kitakarítani.

- Ahhoz képest, hogy nem akarsz anyáskodó lenni, eléggé annak hangzol – jegyezte meg képzelet-Chealsea. – Szerintem igaza van. Kitakaríthatnál.

Kétoldalas támadás? Ráadásul az egyik fél tulajdonképpen már nem is létezett.

- Jól állna a mosogatórongy a kezedben – kacagott képzelet-Chealsea, és kinyújtotta a nyelvét.

- Rogers, hozzád beszélek. – Tony ingerülten legyintett az arca előtt, mire a szuperkatona automatikusan hátra lépett. – Azt mondom, most menj, és látogasd meg a fürdőszobádat, aztán lemegyünk, és megbeszéljük a részleteket. Szerintem ráakadtam Benjamin Rothra, ami majdnem olyan jó, mintha egyenesen az anyját csíptük volna el. Már csak arra kell várnunk, hogy elvezessen hozzá.

- Családi összejövetel – csicseregte szarkasztikusan képzelet-Chealsea. – A múltkori is milyen jól sült el!

Steve szó nélkül vállat vont. Megtanulta már, hogy nem érdemes veszekedni a milliárdossal, mert noha ő különösebben nem hatott rá, a Pepper nevű hurrikán akármikor a rendelkezésére állt.

Magára zárta az ajtót, de képzelet-Chealsea természetesen követte. Nem kezdett vetkőzni, hanem a radiátorra ugrott, és a homlokát ráncolva a falat bámulta.

- Tudod, sosem tetszett ez a szín – mondta laposan. – Átfesthettük volna. Talán narancssárgára. Vagyis nem, az nem illik egy fürdőszobához. Talán valami szebb, lágyabb színre. Mindenkinek kék fürdőszobája van. De az is lehet, hogy itt már meghagytam volna, és az új házunkban szép, új színnel kezdtünk volna.

Megnyitotta a vizet, és alá állt. Most az egyszer igazat adott Tonynak, a zuhany kétségtelenül jó hatással volt a szervezetére. Kilazította a hátában keletkezett csomókat és felfrissítette.
Képzelet-Chealsea eközben minduntalan énekelt, főként a Kishableányból a „Ringat a víz” című dalt.

Percekkel később már Tony – és képzelet-Chealsea – társaságában a tárgyalóteremben voltak, és a hatalmas képernyőről nézték a keresés eredményeit.

- Rendben, Jarvis, most élesítsd, aztán feszítsd ki a képet – utasította az AI rendszerét Tony. – Nem sokszor láttam a gyereket, általában csak „fontos” eseményeken, de azt hiszem, hogy ő az.

Igazság szerint, Steve sem találkozott vele túl gyakran. Chealsea mindig azzal magyarázta, hogy ő egy fontos üzletember, de már akkor is furcsállta a másik férfi személyiségét. Teljesen világos, hogy vaj van a füle mögött, csak túl vak voltál, hogy lásd.

- Ő az – mutogatott a képernyő felé képzelet-Chealsea. – Nézd meg a karját, még a tetoválása is látszik! Nem olyan, mint az anyjáé, de ugyanott van.

- Ő az – ismételte meg Steve. – A karján ott van a tetoválás. Nem ugyanolyan mintájú, mint az anyjáé, de ugyanott van.

Tony bólintott.

- Szerintem jobb, ha személyesen megyünk el érte – mondta Tony. – Az a legbiztosabb, ha a kezünkben van.

- Mindjárt megyek – értettet egyet Steve. – A hangárban találkozunk, legyen a páncél magánál.

- Értettem. Hívjam a többieket?

Normális esetben mindenképpen Seregélyt hívta volna, de a nő már hónapok óta sejtelmes válaszokat adott a hívásaira, és Nathaniel sem volt hajlandó beszélni vele. Kezdte azt érezni, azok ketten mesterkednek valamiben, ám bízott annyira bennük, hogy ne kutakodjon utánuk. Tudta, hogy Nate mindenkinél jobban gyűlölte az anyját, és ezért eszébe sem jutott csatlakozni hozzá.

- Szólj Natashának – adta ki a parancsot.

- Biztos vagy benne, hogy ő a legjobb megoldás? – kérdezte a milliárdos. – Azt mondta, ilyen ügyekben nem szívesen venne részt. Ha anyacica megtudja, hogy elkaptuk a kis bocsát, tényleg dühbe gurul.

Képzelet-Chealsea felemelte a pólóját, és hasa feletti lyukat bámulta.

- Szelíd teremtéssé válik, ha mérges. – Aztán elcsodálkozva felnézett. – Tudod, ilyet sokszor láttam horrorfilmekben.

Tennie kellett valamit. Nem várhatott.

 - Akkor ne hívj senkit.

Tony bólintott.

- Tíz perc múlva a hangárban.

- Hullámhosszon vagytok, amióta elmentem – jegyezte meg megszeppenve képzelet-Chealsea.

- Mégsem tudok továbblépni – suttogta komoran Steve. 

* * *

Barbara Morse ismét a vizes edényért nyúlt, hogy belemártogathassa a szivacsát, s végigmossa a férfi hátát. Az eredménye egy jóleső sóhaj lett, majd a megfáradt férfi test lassan ellazult az érintése alatt. Fájdalmak kínozták, tudta jól, és emiatt különösen aggódott. Vajon meddig bírhatja valaki morfium nélkül, hogy átalakul a gerince? Gabriel azt mondta, hogy belehalhat – de csak akkor csatlakozhat hozzájuk, ha túléli.

Az már az első nap kiderült, hogy kőkemény harcosok, hiszen Barbara látta az edzésüket. Minden mozdulatuk szabályos, kecses, mégis halálos – angyallá válásuk előtt és után is arra tanítják őket, hogy a saját életük kockáztatásával védjék meg társaikat és az uralkodót. Szellemiségük akaratlanul is a szamurájokéra emlékeztette, ám mégis, a kiképzésükben volt valami spártai.

Pontosan ezért rettenetesen féltette őt. Nem tudta, mennyit fog kibírni, ha egyáltalán túléli az átalakulást.

Ha túléli.

Bobbi határozottan elutasította a gondolatot. Kiűzte a fejéből, és egy olyan fiókban tuszkolta, amit sosem szándékozott kinyitni. Inkább arra koncentrált, hogy megkönnyítse a dolgát, és tovább simogatta a nedves szivaccsal.

- Ugye nem bántanak téged odakint? – kérdezte Nate gyengéden, lassan felé fordítva a fejét. Minden mozdulat izom összehúzódással, ebből eredően lüktető kínnal járt. A nő tudta, hogy Nate próbálja leplezni, nehogy aggódjon érte.

Késő.

- Nem igazán szólnak hozzám – válaszolta sejtelmesen Barbara. – Embernő vagyok, a legrosszabb fajtából.

- A „legrosszabb fajtából”. – Halk kuncogást hallatott, amitől megremegett a teste. – Amikor behúztál Michaelnek, merevedésem lett.

Bobbi lágyan elmosolyodott, mire a férfi felemelte a kezét és az arcára simította azt. A füle mögé tömött egy szőke tincset, aztán felhúzta a takaróját.

- Csatlakozol hozzám, Morse ügynök?

- Nem lehet – sóhajtotta. – Dolgom van. Donovan megkért valamire… egyáltalán ki hitte volna, hogy értékeli a női segítséget? Különösen azok után, amit a katonáknál… bocsánat, angyaloknál láttam.

- Megpróbálnál vigyázni magadra? – kérte szinte már-már könyörgően Nathaniel. – Te vagy az egyetlen személy, aki még fontos nekem.

Bobbi lehajolt hozzá, és a fülébe suttogta:

- De csak azért, mert néha csókolózom veled, igaz?

- Nyilván. – Megforgatta a szemeit. Annak ellenére, hogy a nő az egyik legjobb ügynöknőként volt számon tartva, elégé pocsékul terelte a témát. Vagy talán szimplán azért látott át a szitán, mert az angyali képessége közé beletartozhatott a hazugságok megérzése is? – Merre mentek?

- Moszkvába. A bátyád nyomott hagyott maga után.

- Nem lehet, hogy csapda? Bobbi, kérlek, ne keveredj bajba.

Barbara megrázta a fejét.

- Nagylány vagyok. – Miért érzi minden férfi kötelességének, hogy tájékoztasson a veszélyhelyzetekről? Amikor beleegyeztem ebbe, vállaltam a kockázatot. Ennyire gyenge nőszemélynek tűnök? – Emiatt igazán nem kellene aggodalmaskodnod. Koncentrálj inkább arra, hogy életben maradj.

- Nathaniel arkangyal leszek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Kékesszürke lélektükrei fáradtsággal vegyes elszántsággal csillogtak. – Túlélem ezt, mint sok minden mást is. Miután átalakultam, nem szeretném, ha több hasonló akcióra mennél. Szeretnélek életben tudni, és nem megy, ha nincs nálam minimális irányítás sem. Gyűlölöm ezt a helyzetet, meg ezt az egész „szárnyas problémát”. Nem akarok tollakat.

A nő nem válaszolt – jobbnak látta ráhagyni és nem dacolni vele –, csupán lehajolt és egy finom csókot nyomott az ajkaira. A tarkójára helyezve jobb kezét, a férfi ott tartotta őt, és a nyelvével elmélyítette a „csatát”.

Amikor elválltak, élvezettel itta magába Bobbi rózsaszín arcának látványát. Kipirult. Az eufória finom gyógyírként szaladt végig a testében. A szerelem eufória – micsoda egy elcseszett dolog ez!

 - Vigyázz magadra, Seregély – lehelte a szájába.

- Rendben, angyalfiú.

* * *

- Sosem voltam még veled küldetésen - merengett képzelet-Chealsea összehúzott szemöldökökkel. Most a kedvenc pólóját viselte, haja kiegyenesítve hullott le a vállaira, és a legédesebb arckifejezéssel szemlélte Tony páncélját.

Steve komolyan kezdte azt hinni, hogy megőrült, mert a képzelgései egyre intenzívebbek lettek.

- Megmondtam, hogy nem őrültél meg – csicseregte nem-valós szerelme. – Csak nem vagy hajlandó elengedni, ezért elképzelsz magad mellett. Nem hinném, hogy ez egy normális reakció, főleg, hogy milyen valósnak tűnök, de láttál már durvább dolgokat is.

A milliárdos eközben igyekezett nem rá nézni, bár ő is észlelte Steve változását. Jobbnak látta nem megjegyezni, noha a fejébe vette, hogy beszélni fog erről Pepperrel.

- Hamarosan elérjük a célt – értesítette Tony, kirángatva az álomvilágból. – Gondolom, nem várod meg, amíg Jarvis landol.

Képzelet-Chealsea játékosan kihúzta magát, és közben valami olyasmiről csacsogott, hogy „sosem ugrott ki repülőből”.

A Kapitány bólintott, szorosabban tartva magánál a pajzsát. Tony egy gombnyomással kinyitotta a Stark-kopter hatalmas bejárati nyílását. Szemforgatva nézte végig, ahogy Steve egy határozott mozdulattal kiugrik, alávetve magát az októbervégi csípős időjárásnak.

- Fiatalok – motyogta az orra alatt, aztán felvette a sisakját. – Jarvis, landolj egy biztonságos helyen. Apuci megy vadászni.

- Értettem, uram.

* * *

Az angyalok midgardi bázisa egy meglehetősen eldugott helyen terült el és vastag hóréteg fedte, ennek ellenére egyáltalán nem fáztak.

A falakat mindenhol egységesen hófehér-sötétkék kombinációban festették. Nem aprózták el a technológiát – ki hitte volna, hogy az angyalok a legmodernebb csúcstechnológiával rendelkeztek? –, bár a harcosok többsége határozottan elutasította a telekommunikációs eszközöket.

Donovan szerint általában nem is tartottak mást a szobájukban, mint egy ágyat, és néhány harci eszközt. Általában lándzsákat, és kardot hordtak magukkal, ám nemigen használták. Az arkangyalok testében a szárnyukkal együtt kialakult egy bizonyos – lefordítva – „fehér energia”, mely segített tartani a kapcsolatot a társaikkal – Gabriel így érezte meg Nate jelenlétét – és fizikálisan remek támadóeszközként is szolgált.

A bázison kizárólag entris – „a főangyalok elit alakulata”, ahogy Nate csúfolta őket – tagjai éltek. Az entris Fonseca hét arkangyalvezetőjéből állt: Michael, Gabriel, Rafael, Uriel, Sariel, Raguel és Ramiel. Az utóbbi kettő az Astrumban maradt, a királynőt védték.

Más angyalok csak engedéllyel tartózkodhattak a bázison.

Azt senki sem kötötte az orrára, hogy Donovan pontosan milyen szerepet töltött be, viszont a fontosságát már messziről látta. Ő volt az egyetlen ember, akire Gabriel nem mert felnézni.

- Miért minket küld?

- Ha több angyal is lenne a közelben, valószínűleg megérezné. Önnek semmilyen mágikus hatalma sincs, tehát nem feltétlenül vonja magára a figyelmet. Gabriel a legfőbb bizalmason. Teljes mértékben megbízhat benne.

Gabriel és a bizalom. A bizalom és Gabriel. Nos, a legkevésbé sem győzte meg, de voltak ennél sokkal fontosabb dolgok is.

Nate bátyja Moszkvában terpeszkedett.

- Ő is angyal lesz? – kérdezte Barbara, miközben a bőrcsizmájába tuszkolta a harci botjait. Gabriel kedvtelve, majdhogynem szemtelen arckifejezéssel nézte végig a mozdulatsort, Donovan azonban passzívan meredt vissza rá. Szemeiben megbújt valami ismerősség, mintha már látta volna valahol. Habár naphosszakat gondolkodott rajta, vajon miért furcsállta ennyire a szinte emésztő de ja vu-t, nem jutott dűlőre.

- Erősen kétlem – válaszolta Gabriel komoran. – Ő Lucifer legidősebb fia. Ha valóban örökölte volna az angyali géneket, már látnánk. Általában huszonnégy-huszonöt éves korban jelentkezik. Persze, akadnak kivételek.

Bobbi hátrasimította arany haját, várakozásteljesen felemelve egyik szépen ívelt szemöldökét.

- Tehát akkor isten? Az mennyivel rosszabb?

Az angyal vállat vont.

- Valószínűnek tartom, hogy hajlamosabb lett Sindra isteni hovatartozására. Bár nem gyakran látni ilyesfajta félvéreket, mint a két testvér. Mennyivel rosszabb? Meglátjuk.

- Mindenképpen fel kell mérni, pontosan milyen képességekkel rendelkezik, s melyik elem választotta sajátjának. – A kérdő pillantásra Donovan magyarázni kezdett. – Nem ők választják az erejüket. Ez egy nagyon bonyolult folyamat.

- Thor sosem mesélt ilyesmiről.

- Fonseca határozottan nem Thor hatásköre – mosolygott kedvesen Donovan. – Az uralkodó család olyan hatalommal rendelkezik, amiről álmodni sem mernek. Most, hogy Sindra úgy döntött, leigázza az univerzumot és az uralma alá helyezi, minden veszélyben forog.

- Miért lehetséges az, hogy most ugyanolyan erős, mint Fonseca?

- A saját erejével már régebben is veszélyes volt, most azonban, hogy megkaparintotta Lucifer erejét, sötétebb erőket is felsorakoztathat. Úgy gondoljuk, Benjamin lenne a trónörököse, hiszen a kisebbik fia a mi oldalunkon áll.

- Ezért kell megnéznünk őt.

Gabriel megköszörülte a torkát.

- Most pedig indulunk.

Donovan bólintott, Gabriel pedig egy határozott mozdulattal megfogta a nő karját és kieresztette szárnyait. Barbara automatikusan megpróbált kibújni a szorítás alól, ám az angyal immáron szárnyait csattogtatta.

- Nem használunk repülőgépet, de repülni fogunk – mondta Gabriel, és még közelebb húzta. – Hamarosan odaérünk, próbáljon meg nem megfagyni az út alatt.

Barbara lehunyta szemeit, és a lába elhagyta a földet…

* * *

A nyom Oroszország egyik legnagyobb kereskedelmi tévévállalatának székházához vezetett.

Steve gyanúsnak találta a választását – pontosan azért, mert rengeteg ember tartózkodott mind az épületben, mind a körülötte lévő utcákon. Elgondolkodott, vajon Benjamin terve pontosan az volt, hogy odacsalja őket.

Talán pusztítást akart – és szemtanúnak szánta őket.

Azt is számításba vette, hogy lehet, mindez csak félrevezetés, és a bolondját járatta velük.

Mindkét eshetőség megmagyarázta, miért nem gondolt a kamerákra. Egy biztos: nem véletlenül ment Oroszországba.

- Stark? Hall engem?

A válasz azonnal érkezet:

- Kristálytisztán.

- Meg tudja mondani a kamera felvételek alapján, hogy pontosan hol lehet?

- Még mindig annyira nem értesz az ilyesmihez – gúnyolódott nem-valós-Chealsea. – Szerintem olyan, mint Loki. Valószínűleg az egóját akarja építeni, és idejött demonstrálni. Az is lehet, hogy szimplán szórakozni akar, és így nem figyeltek a lényegre.

- Az épületben van, mert a térfigyelő kamerák nem mutattak távozást. A benti kamerák felvételei még feldolgozás alatt állnak. Ezek a ruszkik nagyon értenek a kódoláshoz, az ember azt hinné, rejtegetnek valamit.

Nem a diplomáciai botrányokért jöttünk.

- Lát valami gyanúsat?

- Nem.

- Bemegyek. Jelezzen, ha változást észlel.

- Hé, Kapitány – hallotta Stark zavart hangját a készülékében –, azt hiszem madarak is csatlakoznak hozzánk.

Tessék?

* * *

- Mit gondol, mit keres itt?

- Fogalmam sincs – válaszolta Gabriel a legőszintébben. – De megtaláljuk, és akkor rájövünk.

Micsoda logika! „Milyen lehet meghalni? Nem tudom, de ha rájövök, megmondom.”

Gabriel berúgta a tető ajtaját, így könnyűszerrel behatolhattak az épületbe.

- Menjen jobbra, és jelezzen, ha talál valamit. – Az utasítás világos volt, tisztán érthető és meglehetősen fegyelmezett. – Én bal oldalt megyek.

Bobbi felemelte egyik szemöldökét, kihalászta harci botjait.

- Hogyan jelezzek, ha megtaláltam?

 - Kiabáljon, sikítson. Magára bízom.

Barbara megforgatta a szemét – faszkalap, gondolta összeszorított ajkakkal –, majd elindult a kiadott irányba. Senki sem próbálta megállítani, néha hallott kiabálásokat, de összességében nem talált semmi gyanúsat.

A feszült csendet egy hangos női sikoltás szakított félbe, s Seregély automatikusan abba az irányba rohant.

Benjamin állt ott, szinte várakozás teljesen bámulva az ajtót, amit Barbara rúgott be másodpercekkel azelőtt. Őrök álltak körülötte, inkább védelmezően, mintsem támadóan. Bobbi agyán átfutott, hogy megbűvölhette őket, akárcsak Sindra a Stark torony teljes személyzetét.

Nagyszerű, hogy megtaláltad, dicsérte magát gunyorosan, hogyan tovább?

Alig akadt ideje végigmérni a férfi hirtelenszőke haját, és a meglepően világoskék szemeit, már támadott is. A nő a pillanat törtrésze alatt cselekedett, nekipréselődött a falnak, így elkerülte a felé száguldó fekete, füstlabdaszerűséget.

Füstlabda?

Megremegett a föld.

- Mit hitt Gabriel? – szólt fennhangon Benjamin. – Egy olyan satnya kis emberfajzat, mint amilyen maga, képes lehet legyőzni engem?

- A pasim mégsem olyan furcsa, mint a családja – mormolta alig halhatóan, újra kitérve a férfi játéka elől. – Nem házasodom ebbe a családba!

Barbara az ajkába harapott, ám egy lélegzetvételnyi szünete sem akadt. Látszólag Benjamin viccesnek találta, hogy bolhaként ugrál a hatalma elől. Hirtelen azonban valami elvonta a figyelmét.

- Nocsak, Gabriel, micsoda öröm újra látni magát – köszöntötte megjátszott kedvességgel a férfi.

Az angyal lágyan a nő vállára helyezte a kezét, és a háta mögé tolta.

- Kapjátok el a nőt – parancsolta a katonáinak Lucifer legidősebb fia. – Én elintézem a galambot.

- Meglesz egyedül? – suttogta Gabriel a nőnek, mire az halványan elmosolyodik.

- Lesz segítségük – szakította félbe a beszélgetésüket egy határozott férfihang.

Benjamin oldalra fordította a fejét, majd megnyalta az ajkait, és a tenyerében ezüstös fény villant.

- Nocsak, hát nem az ex-sógorom?

Ekkor Amerika Kapitány eldobta a pajzsát.

* * *

Levegő. Levegő.

Forróság. Forróság.

Annyira fájt a mellkasa, hogy jóformán alig juthatott a kellemetlenül meleg oxigénhez – a molekulák szinte felrobbantak a tüdejében olyan sebességgel itta magába.

Görcsös köhögő rohammal „tért vissza” a józan gondolkodása, végül megmozdult, és szertenézett.

Egy nő állt felette, már-már túlzottan vöröses árnyalatú ajkán elbűvölő mosollyal.  Gyönyörű, szőke haja lágy csigákban ölelte körbe porcelánszerű, fakó arcát. Szeme egészen érdekes színben pompázott, az egyik pillanatban aranynak, a másodikban már világoskéknek látta. Volt benne valami sötét és hideg, számítóan vadnak tűnt.

Letérdelt mellé, aztán egy meleg szempilla rebegtetéssel a szájához hajolt, és a legnagyobb döbbenetére finoman az ajkaira simította a sajátját.

- Szia Rubyn – csicseregte negédesen a lány. – A nevem Lilith. Én vagyok a halottak őrzője. Üdv a Purgatóriumban. 

Szeretném ezúttal a gyönyörű fejezetbefejezésemhez és az eddigi legnagyobb függővégemhez - remélem - harsogó, durva, nagybetűkkel hozzáfűzni, hogy: MUHAHAHHAHAHAHHAHAHAHHAHAHAHAHAHAHHAHAHAHAHHAHAHAHAHAHHA