38. Fejezet - Lehull a lepel

Sziasztok. 

Fúúú, meghoztam az új fejezetet. Végre. 

Igen, tudom, mostanában elég sokat kell rájuk várni, mert muszáj güriznem, és jóformán alig van időm bármire is. Azért remélem, hogy velem maradtok. Szeretlek titeket. Puszi!

Benjamin kilépett a pajzs útjából, Steve pedig felugrott, hogy a felületről visszapattant segédeszközét visszakaphassa. Steve érzékszervei a düh hatására kiélesedtek, így nyomban felemelte a pajzsát, s fogadta a félisten tüzes reakcióját. Mindeközben, Gabriel egy másodperc törtrésze alatt taszította a nőt egy másik irányba, el a veszély elől, aki miután sikeresen megtartotta az egyensúlyát, s egy hangosabb lélegzettel összeszorította a fogait.

Szemrehányóan emelte fel aranyszínű hajkoronáját, a homlokán egy határozott seb mutatta, nem érte nyomtalanul a hirtelen támadás.

Dühödt világoskék szemek találkoztak a másik két szempárral.

- Ti elintézitek Joffrey-t, enyémek a balekok – sziszegte Bobbi indulatosan, fejével a katonásan Benjamin jobbján maradó őrsereg felé bökve. Halovány elégedettséggel nyugtázta a Gabriel arcára kiülő megdöbbenést. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy bármikor is nők irányítsák. – Trónok harca… hol éltek ti?

- Barbarának ki kell jutnia innen – erősködött Steve. – A lehető leghamarabb.

Gabriel szemöldökei között egy kisebb ránc jelent meg, megfontolhatta Seregély és Steve ajánlatát – egyáltalán nem szokott hozzá, hogy a nála nem feljebb valók parancsait teljesítse –, ám ez nem tartott tovább két egész másodpercnél. Valamiért Bobbi úgy látta, megbízott Rogers kapitányban.

Meglepte. Gabriel nem tűnt a bizalom arkangyalának. (Bár aligha ismerte – első benyomás így, kezdeti ellenszenv úgy, Gabriel sokoldalú személyiségnek mutatkozott és kétségkívül az angyaltársadalom egyik vezető alakjának. Elgondolkodott, vajon mennyiben hasonlít a Bibliában leírt arkangyalhoz.)

Gabriel egytized másodpercig oldalra fordította fejét, s mogyoróbarna olvasott a tengerkék szempárban. A kimondatlan tudhatnék-e bízhatni benned lógott a levegőben.

- Találkozunk odalent – lehelte a férfi rekedtesen. A szárnyai magasztosan kiegyenesedtek, mogyoróbarna szemében megjelent egy eddig ismeretlen fény.

Egy igazi harcos bontakozott ki­ előttük. Olyan figyelemre méltóan állt ott, tekintélyt parancsolóan, már-már gyönyörűen.

Valami a jelenlétében – még ha nem is száz százalékosan – emlékeztette Nathanielre. Amilyen szürreálisnak, felfoghatatlannak tűnt, talán éppen ezért volt annyira nyilvánvaló. Az ő partnerében ugyanúgy megtalálta azt a méltóságot, erőt és akaratot, amit abban a ragyogó pillanatban Gabriel arkangyalban láthatott.

Benjamin is végigmérhette az ellenfeleit, mert nem támadott. Akarva-akaratlanul is adott egy lehetőséget ahhoz, hogy az ügynöknő átgondolhassa a tervét.

Belátta, hogy noha igyekezett segíteni, át kellett adnia a stafétát.

Nem érhetett el semmi számukra kedvezőt azzal, hogy részt vett egy olyan párbajban, ahol az ő emberi képességei labdába sem rúghattak. Mindenképpen segítenie kellett az ártatlanok kimentésében – valószínűleg Stark is elakadhatott, a durrogtatásokból ítélve –, és ehhez az kellett, hogy átverekedje magát az őrökön. Ugyanakkor egy – ki tudja, mennyire domináns – része inkább maradásra sarkallta. A két teljesen ellentétes érzelem összezavarta.

Eldöntötte: lépésről lépésre halad.

A gondolat visszarántotta a valóságba.

Gyorsan megvizsgálta az ellenfeleit: egyáltalán nem tűntek természetfelettinek – és különösképpen eszesnek sem –, magabiztosabban ragadta meg harci botjait, és indult el irányukba.

Barbarát nem kellett félteni, azonnal megtalálta a lendületét. A legelső – nála legalább egy fél fejjel alacsonyabb – férfit mellkason találta, majd kicsavarta a karját, s mikor az földre került, levette a sisakját és fejbe térdelte.

Nem tétlenkedett, azonnal becsúszott a következő – egyébként szánalomra méltóan esetlenül álldogáló – kettő közé. Eldobta a kezében maradt sisakot, s nem is konstatálta, mennyire jó fegyver akadt a kezébe, mígnem eldobta azt, és eltört egy orrot.

Csontok roppantak, amiket fájdalmas hörgések körítettek, Seregély pedig megállíthatatlanul haladt tovább.

Eközben Benjamin felordított, és immáron minden koncentráció nélkül tüzelni kezdett rájuk. Látszott, mennyire esetlenül próbálta használni az erejét, a nagyképűsége nehéz vizekre sodorta. Az is megfordult a fejében, hogy egy csalfa trükknek lettek áldozatai.

A pillanatnyi figyelmetlenségének köszönhetően az egyik erősebb tag átfonta karjait a nyaka körül, és fojtogatni kezdte. Basszus!

Kizárólag lélekjelenlétének köszönhette, hogy sikerült a férfi karjába harapni – undorodott a vér ízétől a szájában, de meg kellett tennie. Az őr ugyan nem engedte el, ám a szorítása gyengülni kezdett. Kihasználva az esélyét, kicsusszant a karok közül, és abban a milliszekundumban visszafordult. Botja nyele precízen szemgolyót ért. A fájdalmában ordító őr a térdére rogyott, szinte engedve, hogy Morse ügynök leüsse. 

Ketten maradtak.

Akaratlanul is érezte, mennyire elfáradt.

Akármennyire is igyekezett megfeledkezni róla, az izmai teljesen elzsibbadtak. A feje lüktetett a fájdalomtól, s meleg vér csöpögött a homlokáról.

Alig kapott levegőt, a félisten tüze felemésztette az oxigént.

(Steve akkora ütést mért Benjaminra, hogy az a földre került, de nem adta fel.)

Ekkor, a hatos számú – „Erőlegény” – eszébe juthatott, hogy ideje lenne végre előrántani a fegyvert és nem a társai sorsára jutni – Barbara szarkasztikus pillantását figyelmen kívül hagyva –, hiszen tüzelni kezdett.

Aranyszín fürtjeivel kecsesen játszott a lendület szele és az azzal keveredő füst és a kilőtt üvegek szilánkjai.

- Te rohadt kurva –  morogta az orra alatt a férfi.

Barbara összeszorította fogait.

(Gabriel szárnya megsebezte a félistent.)

Mindent vagy semmit alapon, kirúgta a kezéből a fegyvert, s bár az utolsó golyó súrolta az oldalát, csupán a ruháját sértette fel. Szerencsétlenségére, már nem jutott annyi idő, hogy reagáljon, mielőtt Bobbi kigáncsolta volna.

Rövid időközönként – egy-két perces eltérésekkel – robbanások rázták meg a helyiséget. (Az ügynöknő egészen addig észre sem vette Barbara egyre inkább kezdte gyanítani, hogy Starknak odalent nagyobb gondja lehetett, mint a többieknek fent.

(Steve és Gabriel szinkronban mozogtak.)

A lángok felcsaptak – már az irányítójuk sem tudta visszatartani őket –, lassan az egész emelet a tűz martalékává vált.

Ki kellett jutniuk, méghozzá minél hamarabb.

- Szolga voltál, Gabriel – acsargott Benjamin lekezelően. – Szolga is maradsz, amíg csak élsz. A feladatod, hogy minket szolgálj.

Gabriel sötéten elmosolyodott. Steve összeszűkítette szemeit.

- Nekem te nem vagy parancsolóm – szögezte le közönyösen az arkangyal. – A királyi családot szolgálom.

- Hamarosan az leszel – vigyorogta a félisten. – Az Astrum, és vele együtt a világegyetem is a miénk lesz. Leigázzuk és megsemmisítjük Fonseca „mesterművét”, azt a szentséges királyságot a földdel tesszük egyenlővé. Te pedig, alázatos és szófogadóan lesed majd minden kívánságom – veled együtt, te mocskos emberfajzat!

Agresszíven sújtott a Kapitány felé, aki – annak ellenére, hogy a ruhája nem gyulladt meg – ezzel egyenesen arányosan háttal kitörte az ablaküveget, s csak a kapaszkodó kezének köszönhette, hogy nem zuhant le. Bobbi visszafojtott lélegzettel figyelte, miközben visszamászott. Élesítette a fegyvert és várakozásteljesen Benjamin felé szegezte.

Tisztában volt vele, hogy szemernyi esélye sem lehetett egy félistennel szemben, pláne nem három golyóval a tárban. Nem ezzel a tervvel kezdték, z esélytelenek nyugalmával emelte fel, és célzott.

- Az öcséd lesz az alvilág uralkodója – közölte nyersen Gabriel. Alig láthatólag megrándult a szája széle. Nem mosolygott, csak jelzett: egy beleegyezés Barbarának. – Méltóbb rá, mint te bármikor is lehetnél.

- Ugyan miért? Lucifer vére!

- Rubynért.

Az angyal vett egy mély levegőt, majd elkiáltotta magát:

- MOST!

Bobbi tüzelni kezdett, és eltalálta a válla fölött. Mint aki számított rá, a félisten egy lángcsóvát küldött az irányába, ám mielőtt a többiekre is visszatért volna, Gabriel szárnyai segítségével eltaszította az ablak felé, ahol Steve a nyakánál fogva megragadta, és szó szerint kitaszította a törött ablakon.

Tony ekkor érkezett meg, Benjamin pedig fejjel lefelé lógott, kezei összekötözve. (Hogyan sikerült? A többieknek fogalma sem volt róla. Stark praktika.)

Időközben Gabriel a földön fekvő nőhöz rohant, aki – noha tüdőszaggatóan köhögött –, éberen pislogott a fölé magasodó alakra.

- Ez öngyilkos terv volt – szólt rosszallóan a férfi, ám nem tudta leplezni a szája szélén megjelenő halovány mosolyocskát.

- Nate csak azt mondaná – nyögte Seregély fuldoklóan –, heuréka.

Gabriel – amilyen óvatosan az lehetséges volt – segítette felállni, majd átfonta az egyik kezét a nyaka körül. Engedte, hogy rátámaszkodhasson, míg újra erőre nem kapott.

Steve figyelmet kihívóan megköszörülte a torkát:

- Ideje lenne elmondani, hogy mi folyik itt – szögezte le komoran. – Miről… Mi történt?

- Nézze, Kapitány – kezdte Bobbi, miközben Gabriel felsegítette. – Steve, ez egy nagyon bonyolult, és nagyon csúnya történet.

- Mi köze van hozzá neki? – intette Benjamin felé. – És… Chealseanek… miért… miatta?

A tekintete elködösödött egy pillanatra. (Képzelet-Chealsea rosszallóan rázta a fejét.)

Bobbi felnézett az arkangyalra, mintha azt kérdezné, mennyit mondhatnak el nekik. Gabriel komoran, kifürkészhetetlenül állta a pillantások kereszttüzét.

- Ez nem a megfelelő helyszín – mondta. – Sem pedig a megfelelő idő.

Tony szinte felmorrant.

- Nem fogsz lelépni vele, madár pajti.

- Próbáljon megállítani, Stark. – Gabriel nem mutatott semmi „nehezebb” érzelmet a puszta, már-már idegesítő nyugalomnál.

- Válaszokat akarunk – követelte Steve. – És hajlandóak vagyunk részt venni benne.

- Egyáltalán ki maga? – kérdezte Tony a szokásos modorával. – Azt sem tisztáztuk még, hogy egyébként te mit keresel velük.

- Nate velük van – válaszolta Seregély. Hátratűrte a haját, és bűnbánóan Amerika Kapitány felé fordult.  – Nem mondhattam el a telefonban, Steve… Úgy gondoltuk, jobb lesz, ha egy kicsit… távol maradunk. Nem akartunk titeket is belevonni, de úgy látszik, ilyen lehetőség már nem létezik. Ők a jó oldalon állnak.

Steve felsóhajtott.

Elege lett a rébuszokban beszélésből, a ködösítésből – a színtiszta igazat akarta hallani.

Az arckifejezése tükrözhette a hozzáállását, mert az arkangyal kissé felhúzta az állát, s Bobbi látta, hogy Gabriel habozik.

Egy apró, alig észlelhető szorítással adta tudtára: hogyha benne sikerrel megbízott, Steve és Tony nem jelenthettek akadályt a számára.

- Gabriel arkangyal vagyok – mondta végül. – Fonseca nagyurat és dinasztiáját szolgálom.

- Gabriel arkangyal? – Steve felemelte az egyik szemöldökét, egy szkeptikus fejrándítással. – Mint a Bibliában?

A kérdezett hallgatott – Tony felhorkantott.

A hajcihő, ami Thor létezésével kavarodott az egyházban és a közhiedelemben semmi volt ahhoz képest, amit a világuk rejtegethetett még. A milliárdos úgy gondolta, elért egy olyan szintet, ahol már csak igazán kevés dolog lephette meg úgy isten igazából.

- Ki az a Fonseca? Mi folyik itt?

- Fonseca a világok ura – felelte az arkangyal komoran. – A trónörökösét pedig jól ismertétek.

Barbara lesütötte a szemeit.

- Chealsea volt az. Chealsea Fonseca trónörököse volt.

* * *

Chealsea/Rubyn szemszöge:

Nem érzékeltem a változásokat.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy miközben a testem már hozzászokott, az agyam még félúton próbált lépést tartani. A körülöttem lévő világ sötétbe burkolódzott, már a lángok sem szolgáltak világossággal a helyen, ahol voltam. Talán nedves környezetben lehettem, mert a nedvesség lassan, cseppekként végigcsorgott a karomon, s a páratartalom növekedésével a tüdőmbe áramló levegő is nehezebben oldódott fel.

A fejemben tomboló tompa kín elzsibbasztotta az agyam, a jobb kézfejem valósággal izzott a fájdalomtól, s az érzékszerveimmel együtt a racionális gondolkodásmódom is másodpercek alatt tovaszállt.

Egy számomra ismeretlen erő uralta az elmém, magába szippantott és birtokolni kívánt.

Abban a pillanatban – amikor ez tudatosult bennem – a félelem elemi erővel csapott le rám. Szinte levett a lábamról az intenzitása. Csapdába esett teknőcként vergődtem az engem kontroláló személy hálójában, és a menekülés esélye a negatív irányba torlódott.

Az egész lényem megingott – a fullasztó az érzés beleépítette magát a sejtjeimbe, elérte a leggyengébb pontjaimat, és felerősítette azokat. Mondják, hogy a félelem a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Habár valójában semmi másra nem vágytam, csak visszasüllyedni abba az édes álomba, amiből kiszakítottak, valószínűleg én is túl sok mindent megtettem volna a kiszabadulásért.

(Tulajdonképpen a halál nem a legrosszabb dolog volt, ami valaha történhetett velem – ha nem is a legkellemesebb állapotként írtam azt a hideg, alvásszerű helyzetet, az azelőtti percek Nate karjaiban határozottan a csúcsra kerültek.)

Sötétség, sziklatömegek, dohos szag, homok, némi folyóvíz és sár. Így jellemezném a helyet, ahol elsőnek felnyitottam a szemem. Ha felnéztem az égboltra, nem láttam semmit, akár egy illúzió kellős közepe.

Az édes, kellemes sötétség hívogatott vissza, de a testem valamiért ellenállt. Mintha lehorgonyoztak volna egy pontra, ahonnan nem haladhattam tovább.

A kétségbeesésből elemi erővel rántott vissza a valóság, és ezzel együtt egy új keletű fájdalom vette kezdetét.

A kézfejem, s a helyiséggel együtt a combom környéki égés is visszatért, az utóbbi a jelenérzetemmel együtt erősödött. Nem találtam szavakat.

- Rubyn – suttogta egy hang a bőrömbe, s egy lassú csókot nyomott a combomra. – Vége az alvásnak.

Rubyn. Rubyn.

Felsikoltottam.

Azzal a lendülettel, amivel eltávolodni készültem, hátrébb is csapódtam, egyenesen a sziklafalnak. A gerincem panaszosan reccsent, egy erőteljes remegési hullámot küldve végig testemen. A mellkasomban akadt a levegő, miközben én mohón, kapkodva szedtem. Még így, fájdalomtól eltompultan és gyenge látási viszonyokkal együtt is megtaláltam a tőlem mindössze néhány méterre lezseren egy sziklának támaszkodó szőkeséget. Az ösztönöm azt súgta, meneküljek, hiszen részben ő okozta a szenvedést. Rettegtem tőle.

Mégis, hova menekülhettem volna? A fejem belesajgott a gondolatba – kezdtem úgy érezni, hogy már a gondolataim sem az enyémek.

Automatikusan a számhoz húztam a kezem, mintha az visszaszoríthatta volna a pánikot.

Meglepett, mennyire lüktetett – nedvesen, ragadósan –, s húzódott a bőröm egy teljesen alap mozdulattól is. Lassan fordítottam magam felé, hogy megszemlélhessem a fájdalom okát…

Friss, meleg vér borította, csak a szélénél alvadt rá. Az enyém.

Hunyorítottam, és megállapítottam, hogy – noha a vér vastagon takarta a felületet – egy minta jól láthatólag kirajzolódott. Pentagramma.

A seb lassan begyógyulni látszott, mintha néhány másodperccel azelőtt még nem vérzett volna olyan hevesen… Ekkor a másik égő felületre néztem – igyekeztem úgy elvégezni a leltárt, hogy közben figyelmen kívül hagytam a lányt –, megrökönyödve vizsgáltam a combom nyomán futó harapásnyomokat. Hiszen arra ébredtem fel, hogy a combom között matatott…

Megharapdált.

- Ki vagy te? – nyögtem fel. – Mit akarsz tőlem?

Nem gondoltam, hogy ez következik majd a halál után.

A lány nevetett, közben nézett rám, vizslatott, mintha én lettem volna a legkedvesebb játékszere.

Ahogy a látásom tisztult – bár ezzel arányosan a szívverésem eszeveszett tempóra kapcsolt –, és egyre jobban kirajzolódott előttem a porcelánszerű arca, amely most ocsmányul gyönyörű grimaszba transzformálódott. Aranyszín szeme kontrasztot állított a sötétségnek – meglepően nagyon illett egy hasonló helyre –, miközben hirtelenszőke haja kecses karikákban omlott a vállára. A külsejét kimondottan azért ittam magamba ennyire magas szintűen, mert találtam benne valami megfoghatatlanul ismerőst.

- Mondtam már – szidta édes-mézesen –, a nevem Lilith. A Purgatóriumban vagy.

Megremegett az állam.

- Purgatóriumban?

- Ez az a hely, ahova azok kerülnek, akik nem lépnek át a Másvilágba – csicseregte, s eközben ráérősen dobolt a körmeivel az egyik kiálló kőtömegen. – Te automatikusan hozzám kerültél.

Lenéztem a véráztatta kézfejemre.

- Miért?

Lilith megnyalta a szája szélét, nyelvével csattintott egyet a szájpadlásán, majd megrándította a vállát.

- Rokonok vagyunk.

Sűrűn pislogtam.

Az igazság az volt, hogy Miranda mondanivalója után már egyáltalán nem tudtam, mit higgyek. Az egész életem egy hatalmas hazugság-kártyavárra épült, amit egy jól irányzott fújással ledöntöttek. (Abban sem lehettem kimondottan biztos, hogy Lilith az igazat állította.)

Vajon azok, akiket szerettem, hogyan reagálhattak a hálál híremre?

Steve. Ugye jól vagy, Steve?

Lilith sziszegett.

Egyedül hagytam őt, mert képtelen voltam megvédeni magam Miranda ellen.

Én voltam a mindene, mégis egyedül hagytam.

Csak remélni tudtam, hogy megvédik őt a veszélyek ellen – és mindezek közben mellette magadnak. Ha valaki megérdemelte az életet, az Steve Rogers volt.

- Tudod, a kettőnk története mindig is ilyen kesze-kusza volt – avatta be Lilith. – Egészen a születésünkhöz visszamenően.

A mellkasomban megjelenő fájdalom kiülhetett az arcomra, mert Lilith kápráztatottan elmosolyodott, és intett a kezével – egy villámcsapásra a hátamra estem. Rongybabaként irányított, a személyes marionett bábujaként.

- Helyezd magad kényelembe – „ajánlotta”, de ő maga meg sem mozdult.

Egy átgondolatlan ösztön vezérelt, amikor rávicsorogtam.

Meglepettsége egy pillanatra tükröződött az arckifejezésén, lehervadt a mosolya, és már-már gunyorosan méregetett. Tapasztalhattam – itt akaratlanul is eszembe jutott a kézfejem és combom –, hogy Lilith előtt nincsenek morális határok. El sem tudtam képzelni, vajon milyen dolgokat tett velem, míg eszméletlen voltam, és a még rosszabb, hogy miket szándékozott még.

- Egyszer volt, hol nem volt – kezdte halkan, miközben közelebb jött hozzám. – Akár kezdődhetne így is a történet. Ó, várj…

Végül, a legnagyobb meglepetésemre leült mellém, és megfogta azt a kezemet, amire a pentagrammát vésette. Szinte már teljesen begyógyult. Rosszallóan cisszegett.

- Szeretném, ha maradna valami rajtad, ami emlékeztet majd rám – jelentette ki fennhangon. Végighúzta az ujját az egyik vonalon, s a seb nem csak újra felhasad, jobban is vérzett. – Olyan kedves vagy nekem, Rubyn.

Minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzzam tőle, de az ereje… ó, az ereje sakkban tartott. Mozdulni sem tudtam.

Artikulálatlanul üvöltöttem – a furcsa zúgás visszatért, a fejemben tomboló káosz felerősödött.

Újra és újra meghúzta a vonalakat, haladva tovább.

- Furcsa, hogy még eszednél vagy – közölte velem, miután „elvégezte” a „munkáját”, megelégedve az eredménnyel. – Szórakoztató vagy.

Összeráncoltam a szemöldökeim. Szórakoztató?

- A halál nagy nyomot hagy az embereken – folytatta. – Előbb-utóbb megbetegszenek idelent. Szellemileg. Nem bírják elviselni, hogy nincsenek egyedül a fejükbe.

Minden gondolatom az övé.

A nélkül is, hogy odafigyeltem volna, tudtam, Lilith felöltötte a győzelemittas vigyorát. Emlékeztem erre a vigyorra, Miranda arcán rengetegszer láttam.

„Rokonok vagyunk, Rubyn.”

Rubyn. Rubyn. Rubyn.

És a fájdalom? Érzed a fájdalmam, Lilith?

- Élvezem – felelte. – Nem küzdhetünk a természetünk ellen. Örülök, ha bánthatlak, és látom a fájdalmat a szemedben. Ilyen vagyok.

Küzdöttem az irányítása ellen. Engem ne irányítson senki.

- Elbaszott vagy, Lilith. Meglátszik rajtad – feleseltem.

Komolyan, mi veszteni valóm akadt még?

Ha meghalsz, minden átértékelődik. A fájdalmat el tudtam viselni.

Nem félek tőled.

Lilith felnevetett.

- Legédesebb Rubyn – csicseregte kedveskedve és felém hajolt. –Tudom, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy annak lennie kell. Ideje megtudnod az igazat.

Megcsókolt, a haja az arcomra hullott. Elmosolyodott.

Engem pedig elvakított a fehér fájdalom.

Megtudtam mindent, de ezzel együtt, mintha kisütötték volna az agyam.

* * *

Hetek teltek el. Vagy napok. Órák. Percek.

Én feküdtem, magam elé meredve.

Fonseca. Aurora. A szüleim.

Istennek születtem, messze a Földtől. A testvérem sosem voltak azok – unokatestvérek, emlékeztettem magam –, és minden, amiben hittem egy sötét árnyék markába jutott. Összemorzsolta őket. Megsemmisített mindent.

Az igazság a legnagyobb fájdalom.

Most már értettem, miért őrültek meg az emberek a Purgatóriumban – senki sem lehetett mellettem, aki segíthetett volna feldolgozni az információt.

Meghaltam.

A nő, akit huszonegy évig az anyámnak hittem úgy nyúlt át a mellkasomon, akár a krémsajton.

A világ urának lányaként születtem, Fonseca trónörököseként. Nem láttam át a tervén – valószínűleg nem számíthattam neki annyira, hogy megvédjen a haláltól. Védte a hazáját, mindenki mást. Ugyanez természetesen vonatkozott Aurora királynéra.

Nate.

Steve.

Mattie.

Összekoccantak a fogaim, ahogy lehunytam a szemeim.

Maradtam én, a gondolataimmal, és egy nővel, aki folyamatosan kínzott. Voltak olyan pillanatok, amikor vágyakoztam a fájdalomra. Elnémította a harsogó gondolataim.

Olyankor megadta nekem.

* * *

Milyen érzés megsemmisülni?

Dühödten a hajamba túrtam, elmorzsolva a könnyeimet.

Milyen érzés teljesen hallottnak lenni, de szenvedni tovább?

Remegő térdekkel álltam fel.

Milyen érzés a tény, hogy a dühöd szinte erősebb bárminél a világon?

A szívemben tomboló adrenalin majd’ felrobbantotta belsőmet.

Isteneknek nevezik magukat, odafent?

Kiabáltam, mintha hallanának – valójában nem tudtam, kinek üzentem:

- HOL VAGY MOST? BÜSZKE VAGY MAGADRA? – A pentagrammára néztem a jobb kezemen. – NEM FOGSZ ELTIPORNI! SENKI SEM FOG ELTIPORNI! NEM VAGY ERŐSEBB!

Sikítottam, térdre rogytam, nehezen vettem a levegőt, de semmi sem változott. A fejemben lévő hang azt skandálta „adj bele mindent”, miközben én csak… elgyengültem.

Mire kinyitottam a szemem, már egy teljesen más helyen voltam.

* * *

Körülöttem sötétség honolt – már megszoktam a Purgatóriumban, hogy csak egy meghatározott mennyiségű fény jut át, de ez most már volt.

Suttogásokat hallottam.

Hiába forogtam, senkit sem láttam, pedig éreztem a jelenlétüket.

Több ezren voltak – hirtelen a susogások felhangosodtak, s én – magamat is meglepve – értettem őket.

- Fonseca leánya, legerősebb közöttük. – Fénypontok gyúltak közöttem. Apró fénypöttyök. Szentjánosbogarakra emlékeztettek. – A halál nem győz le téged.

- Az időd elérkezett.

Körbe vettek, szinte táncoltak körülöttem. Meg akartam érinteni őket, kinyújtani a kezeimet, de az ösztöneim azt súgták, ne tegyem.

- Tisztavérű isteni erő csörgedezik benned – folytatta a másik. – Tégy eleget a nevednek, nemes lelkű Rubyn.

- Légy méltó utódja őseidnek.

- Kiválasztottunk.

A lábam alatt megszűnt a talaj.

Zuhantam, háttal lefelé, egyenesen le a semmibe – és a fénypöttyök követtek.

Vettem egy mély levegőt, hogy eljuttassam a tüdőmhöz – hideg volt és furcsán tömény, mégsem zavart. Lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy noha meghaltam, a halál nem győzhetett le engem. Egyenrangúja voltam.

Kitártam karjaimat, s engedtem, hogy a fénypontok átjárják a testemet. Öleltek, melengettek, megtartottak. Egyesültem velük, jobban ismertek engem, mint én saját magam. Intenzívebb élményben még nem volt részem.

A melegség két helyre összpontosult, de a lábujjhegyeimtől a fejem búbjáig éreztem. Teljesen és tökéletesen az elemek irányították ezt a furcsa… átalakulást.

Egy nyögés szakadt ki valahonnan mélyről, a zuhanás megszűnt.  A szemhéjaim magától pattantak ki, s kifújtam a levegőt.

Megtörtént, az energiavibrálás nélkül is éreztem volna.

- A halál nem győzött le, s te sem őt – hallottam a suttogást. – Kiválasztott téged.

- Az élet te magad vagy, a kezdetek kezdete óta – csatlakozott egy másik. – A mai naptól egyek vagytok.

- A neved Rubyn – mondták –, és az élet és halál istennője vagy.

Visszarántott valami.

* * *

Kétségbeesett sóhajjal ébredtem fel.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy milyen… szűk helyen feküdtem.

A francba!

Sikoltani akartam, de ekkor meghallottam egy kísérteties, kaparásszerű hangot.

Mi?

Kapart. Kapart. Kapart.

Talán percekig is eltelt, mire abbahagyta.

Ekkor egy határozott ütéssel betörte a koporsót, s megragadva a karomat rántott ki onnan.

Felsikoltottam, és azonnal megpróbáltam menekülőre fogni – azonban a körmeim nem találtak szabad, sérthető felületet, a rúgásaim látszólag meg sem ingatták.

Hiába lettem isten – vagy akárminek is nevezhettem magam –, az erőm egyáltalán nem működött. Nem állt a szolgálatomra, nem védekezhettem.

Maszkot viselt, nem láttam sem a szemét, sem az arcát.

- Kérlek ne – könyörögtem. – Kérlek…

Megragadta a torkomat, nyilván azért, hogy ne beszéljek.  A szemeim megteltek fájdalom könnyekkel, az utolsó emlékem pedig egy hideg, fémkar és egy vörös csillag.