39. Fejezet - Halott szava

Sziasztok! 

Nos, végre-valahára meg tudtam hozni nektek a frisst, aminek személy szerint nagyon örülök. Sajnos elég sokat késtem, s ennek oka van. 

Köszönöm a megértéseteket és azt, hogy a történettel maradtok. Remélem kárpótol ez a hosszú fejezet. 

Figyelem! 

A helyzet az, hogy ezzel a fejezettel megváltozik a történet leírásának módja. Mostantól jelen időről beszélünk. Nagyon remélem, hogy ez nem okoz problémát. ÉS AMI A LEGFONTOSABB: EZ EGY KEMÉNY FEJEZET. A kemény alatt azt értem, hogy sokaknak zavaró lehet a tartalma. ANGST. (A bétázás hamarosan -- bocsánat a hibákért.) Csókollak titeket! 

Az íráshoz a Leander Rising - 27 év című dalát ajánlom! (Katt a címre)

"Úgy hal majd belé, ahol a fény az éjbe, kéz a kézben."

Nem tudom, ki az, s merre visz – csupán azt tudom, hogy erős fémkarjával olyan szorosan tart, mintha bármelyik pillanatban készen állna összezúzni a gerincemet. Nehezen lélegzem, a tüdőm vonakodva fogadja be, majd szűri meg a beáramló oxigént. 

Zavarodott és megdöbbent vagyok, a félelem vad hullámokban söpör végig testemen, miközben az érzékszerveim lassan a helyére állnak és tudatosul bennem: bárki is tart magánál, nem jó szándékkal teszi. Ez a felismerés egy hatalmas, nálam százszorta erősebb adrenalin löketet indít végig az ereimben – szinte újraindítja az elhalt sejteket –, a szívem kalapál bordáim börtönében.

Automatikusan a legtermészetesebb emberi reakcióval élek: szökni próbálok. Felpattannak a szemeim, a maszkkal fedett arcába bámulok. Nem látok rajta fedetlen pontot, ezért kapálózni kezdek. A megtalálómat is meglepem vele, mert hallom a megváltozott lélegzetvételét – egy teljes pillanatig engedi, hogy sikoltozzam és karmoljam a kevlárját, ahol csak érem. Néhány hosszú másodpercig megadja nekem a lehetőséget, hogy elhiggyem, megmenekülhetek. Ezek után egyetlen határozott, ijesztően pontos ütéssel megcélozza a tarkómat, eltalál, és a sötétségbe küld.

***

Leöntenek.

Nem akármivel – jeges, már-már a fagyásponthoz közelítő vízzel. Ostorcsattanásként ér a pofon, mely szinte rögtön azután érkezik.

Bénultan nyitom ki a szememet, mire valaki felnevet, díjazza az erőmet.

Alig látok, olyan sötét van.

Egy cellában vagyok, koszos falak és döglött hús szag vesz körül. Mindenem nedves, az öltözékem csapzott és hiányos. Ugyan a vérnek – amely a Purgatóriumban szerzett sebesüléseimmel járt – nyomát nem találom a gyors leltár közben, a pentagramma bőrömbe vésett jele még mindig a kézfejemen éktelenkedik. (Erős gyanú fog el, hogy sosem fogok megszabadulni tőle.)

Újabb pofon ér és megszámolhatatlanul sok követi, mire sikerül felnéznem a bántalmazóm arcára. Valahonnan ismerős nekem. Érzéketlen barna szemei kiegészítik hideg, de markáns arcát. Egyenruhát visel, megszemlélem, s ijedten ugrom hátra: megismerem a polipot. HYDRA.

Rengeteg kérdésem van – többek között, mit akar tőlem a HYDRA? –, ám kétlem, hogy bármikor is választ kapok rájuk. Lógva maradnak, mint a többi kérdőjel a fejem felett.

Észre sem veszem, hogy vért köpök. Csak őt nézem, a néma elégedettségét és a sötét íriszeiben megbúvó szadizmus élvezetének örömét. Kéjsóváran bámul, tisztában vagyok vele, mit akar, és azzal is, hogy bármikor élhet a lehetőséggel.

Amikor meghátrál, és nem teszi, egy részem megkönnyebbül – ugyanakkor még gyanakvóbbá tesz és ezzel együtt a félelmem is felszínre tör.

Először nem beszél, hallgat és szemlél, minden forrón távozó sóhaja feszültebbé teszi a csendet. Igyekszem láthatatlanul remegni, mert visszatartani már nem jut elég erőm. Egyszeriben elmosolyodik, megérinti az arcomat, majd a fülében elhelyezett head-setjét megérintve beszél:

- Felébredt. Ismétlem: felébredt.

A hangját hallva felelevenítődnek az emlékek, és felismerem őt: Brock Rumlow, a rohamosztagosoktól. Steve nem egy bevetésen vett részt vele. Elfog az undor, egyszeriben üvölteni tudnék.

Elképzelem őt a HYDRA karmaiban és fáj a gondolat, mert féltem. Csak remélni tudom, hogy eléggé visszatért önmagához – érte imádkozom. A saját sorsom olyan bizonytalan, szinte már csak sodródom az árral. Az övé viszont még nincs eldőlve, s a remény szikrája még melengeti testem.

 A Kapitányomnak élnie kell, így másokat életben tarthat. Élnie kell, hiszen az egyetlen olyan ember, aki képes megküzdeni a hozzájuk rohamosan közelgő veszéllyel kizárólag Steve Rogers. A Bosszúállóknak szükségük van a támogatására – a világ még sosem igényelte ennyire a beavatkozást. A rossz szinte bekebelezi a jót.

Példának okán Rumlowra fintorgok.

Nem szól semmit, én sem teszem. Látja és tudja, már nem idegen számomra.

Ezúttal beszélnek hozzá, a füleséből tisztán megállapítható a feminin hangszín. Brock arca átveszi azt az engedelmes, vezérért kiáltó kifejezést – és katonásan, fegyelmezetten kisétál az ajtón.

Míg egyedül vagyok, figyelmen kívül hagyom a zsibbadtságot és megmozdítom magam. Fehér fájdalomba ütközöm.

Láncokkal vagyok lekötve, akár egy kutya. Vasbilincsek járnak hozzá – a kezeimen túl nehezek, nem bírom felemelni őket –, a nyakam köré elhelyezett „nyakörv” pedig túl szoros.

Ha istennő vagyok, elmélkedem az utolsó megmaradt sugárba kapaszkodva, hol az erőm?

Várom, hogy átélhessem azt a magasztos borzongást, amit az „átalakulásom” alatt szaladt végig bennem. Segítséget keresek a fejemben, reménykedem, hogy meghallják.

Miért nem érzem, hogy annyira különleges vagyok? Az elemek – hacsak nem az egész őrültek háza a fejemben zajlott végbe – azt mondták a halál nem győzött le engem.

Holott ez határozottan egy kiütéses győzelemnek tűnt.

Miért nem segítenek a szüleim? Végre minden kirakós darab összeillik, a titok lelepleződött, és már nem úszom homályban.  De ez sem segít. Ez sem ment meg.

Erre születtem?

Újból köpök, a szám széléről csordogál a vér, de nem tudom letörölni. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, ilyen kiszolgáltatottnak.

Összeszorított fogakkal emelem fel a kezeimet, s rántom meg a láncot. Nem engedelmeskedik, kizárt, hogy bármikor is kibújhatok alóla.

Visszahajlik a körmöm, ahogy kaparok.

Felnyögök, de nem vesz rá a lelkem, hogy abbahagyjam.

Attól tartok, hogy megfojtom magam, amikor az ajtó felé nézek. A „nyakörvem” szorosabban tekeredik a nyakam köré, mégis úgy maradok.

Próbálok koncentrálni.

Megállapítom, hogy a zár nem kilincses, így képtelen vagyok berúgni a lábammal. (Bár kizárt, hogy egyáltalán odaérne.) Automatikus működtetésű, valószínűleg kívülről mozgásérzékelős.

A hely – legalábbis a zárkám – kinézete alapján a második világháborúban kialakított bázisok egyike lehet.

Talán ez lehet a főhadiszállásuk.

Várok, valami bizonytalanra. Nem az első alkalom, hogy bizonyos tényezők miatt nem látok magam előtt jövőt, mégis ez közel a legintenzívebb, legtaszítóbb élmény.

Még mindig csurom vizes vagyok.

Félek.

Rettegek.

Nyikorgást hallok – valaki a karmait élesíti az ajtón. Nem tudom eldönteni, hogy vajon kedvtelésből csinálja, vagy a megfélemlítésemre pályázik.

Felkavarodik a gyomrom.

Elcsap a hányinger, s minden távozna a gyomromból – pedig tulajdonképpen jó ideje semmit sem étkeztem –, ha nem lenne annyi önkontrollom, hogy visszatartsam.

- Bátor vagy – suttogom. – Nem lesz semmi baj. Erős vagy. Sok mindenen mentél már keresztül és… mindig átvészelted őket.

Nevetségesen festhetek. Az egyetlen ember, akire idebent számíthatok az saját magam.

Gondolj Stevere, teszem hozzá gondolatban. Gondolj arra, hogy életben vagy. Ha valahogyan… megszöksz, lehetőséged lesz újra látni őt. Csak várnod kell. Ki kell bírnod.

Kitárulnak az acélajtók, a neonlámpák fénye egy pillanatra elvakít, s csak foltokban látok.

Elakad a lélegzetem, hiszen kissé megvakultan is felismerem a cipője kopogását. Tudatosul bennem, hogy minden, ami tartotta bennem a lelket, semmit sem ér.

Nem szökhetek el, ha Sindra is itt van.

Mintha csak olvasna a gondolataimban, elneveti magát: hisztérikusan kuncog, egyik kezét a mellkasára helyezve. Látom gyűrűjének liliomot megformázó mintáját.

- Erre aztán nem számítottam – vallja be szórakozottan. – Az apád mindenre megtalálja a megoldást, mégis fél kilépni a komfortzónájából. Csodálatos, milyen mocskos, undorító módon szegett szabályokat csak azért, hogy megmentse a semmirekellő lányát.

Nem vagyok semmirekellő. Tudom, hogy nem.

Annyi idő után végre belelátok, úgy érzem, a legmélyebb gondolatait is ismerem.

Mit válaszolhatnék? A legkevésbé sem ismerem az apámat, egyébként sem szeretnék Sindrával társalogni. Elkapom a tekintetem, s a padlóra szegezem minden figyelmem. Furcsa anyagból van, nem teljesen kő a tapintása, mégis úgy árasztja a hideget.

Sindra néz engem, miközben a Purgatórium és Lilith jár a fejemben.

Újból dereng, hogy milliónyi kérdésem van.

Vajon tudja, hogy a lánya életben van? Tisztában van vele, hogy noha nem ő nevelte, Lilith hozzá hasonlóan egy szadista szörnyeteg lett? Tudnia kellene, hogy Lilith életben van, s az apám nem ölte meg? Másképp viselkedne ennek tudatában?  Nem tudom, és ez megijeszt. Mégis, mire készül velem? Miért nem öl meg azonnal? Terve van? Szórakozik?

- Hogy lehetséges ez? – morogja az orra alatt. Szinte látom, ahogy kilábal az újra találkozásunk kábulatából. Megfogja a „nyakörvem”, megrántja, kényszerítve magára a pillantásom. Könnyek gyűlnek a szemembe. Automatikusan elhajolnék, de a vasláncok ott tartanak. – Válaszolj!

Nem tehetem.

Elgondolkodom azon, miért nem. Múlik rajta bármi is?

Aztán rájövök: Sindra semmiképp sem létesíthet kapcsolatot a lányával, amíg ilyen hatalom van a kezében.

S ez mindkét félre egyaránt vonatkozik.

Elhiszem, hogy apám megpróbálja megmenteni a világot.  Feltételezem, hogy több van az események mögött, mint amit látni vélünk – talán neki köszönhetem, hogy huszonhárom éves korom előtt átváltozhattam, ezzel kiszabadulva Lilith karmai közül. Tisztában vagyok a feladataival, nem csupán egy ember sorsáról gondoskodik, hanem az egész univerzum érdekeit nézi.

Az más kérdés, hogy most miért nem segít – egy teljesen más lapra tartozik, és nem szívesen gondolok rá. Úgy hiszem, nem ítélkezhetek egy olyan ember felett, akit nem ismerek.

- Nem gyakran érnek meglepetések… Őszintén szólva, számítottam erre – ismeri el, hosszú körmei kisöpörnek egy hajtincset az arcomból. Automatikusan felnézek rá, hideg és kiismerhetetlenül rejtélyes pillantását állva. Fogalmam sincs, mit gondol. Régebben talál még rájöhettem volna, de már mindketten megváltoztunk, más emberek lettünk. (Tulajdonképpen, mindvégig mások voltunk.) – Ezért küldtem a katonát, hogy szedjen ki téged, mielőtt Fonseca megkaparinthatna. Nem tud követni engem, nem lát engem… erősebb vagyok valamennyi trükkjénél. S ez által már téged sem. Ne várj mentőseregre, Rubyn. Nem ment meg senki.

Ez sok mindent megmagyaráz.

- Lehetséges – kezdi kedvtelve –, hogy drága Rubyn, életedben először a hasznomra válhatsz. Cserébe csupán… el kell mondanod mindent, amit láttál.

Összerántom a szemöldökeimet, a szám automatikusan kinyílik:

- Nem.

Sindra sikítva heherészik.

Kijózanító a közelsége, most először mérem végig: talpig feketében van, fején csuklyát visel, ám az nem teljesen takarja el tűzvörös haját. Szemei megismertetnek velem egy különleges árnyalatot, mintha egyik pillanatról a másikra megváltoztak volna. Most méregzöld, akár a smaragd.

A halálra emlékeztet, s mindezt higgadt fejjel realizálom.

Amennyire ijedt voltam a kezdetben, ebben a pillanatban éppannyira nyugodtam vagyok.

Olyan sok évig féltem tőle. Sindra megkeserítette az életemet, nem engedhetem, hogy mindenki másét is tönkretegye. A barátaimra gondolok, akik lassacskán a családommá váltak. A szerelmemre gondolok a brooklyn-i srác iránt. Értük teszem – értük fogok ellenállni.

- Sejtettem, hogy önszántadból nem fogod elmondani – közli bazsalyogva. – Ezért nem is szándékoztam megvárni, míg eldadogod.

Tessék?

 - Tudod, amíg a gyermekeim apjával éltem, kiismertem az erejét. Tisztában voltam vele, hogy nem azért kellek neki, mert történetesen magas vagyok, szép szemekkel. Azért kellettem neki, hogy segítsek hatalomra juttatni őt. Legyőzni a szüleimet, aztán a leghatalmasabbat, az apádat. Ez volt a terve. Csakhogy, én tudtam, hogy amíg a gyermekeink fel nem nőnek, esélye sincs Fonseca ellen. – A mutatóujja végigkövet egy fájdalmas pontot a tarkómon. Feldagadhatott az ütésektől. – Épp ezért, tanulmányoztam, pontosan mire képes, hogy aztán a megfelelő pillanatban elvegyem tőle.

Lehunyom a szemem. Nem bírok ránézni.

Valahol mélyen tudom, hogy mit fog tenni, s minden idegszálam a visszaverésére összpontosul.

- Egy kis érintés elég volt hozzá – mondja ámulattól rekedten. – Itt az ideje, hogy kinyílj előttem, Rubyn.

Elakadt a lélegzetem.

Ne, ne, ne, ne, ne, ne.

Ne!

* * *

Percekig nem tudom, mi történik. Valahol… valahol odabent megtörténik az, amire egyikőnk sem számított.

Az elmémbe hatol, elkezdi elszívni azt, amit keres. A legmélyén van, az emlékeim tárházában, s már majdnem eléri – ám ekkor változást idézek elő.

Eltaszítom magamból – a bennem szunnyadó erő felszínre tör, egészen addig, míg az egykoron anyámnak hitt szörnyeteg távozik onnan. A halál társamként ural engem, alávetett vagyok, mégis egyenrangú.

Eközben a képzeletem – az élet eleme – játszik velem: egy szobában vagyok, melynek falai hatalmas tükrökből állnak. Homály burkol, sötétség és a rejtély, mely arra késztet, hogy jobban kinyissam a szemem, és meglássam magam.

Árnyék vetül rám.

- Most láss engem – suttogom, de nem érzem mozogni a számat.

Szétrepednek a tükrök, s Sindra távozik – a halál kitakarítja a mocskot, azt a beteg, megromlott aurát.

Ekkor fellélegzem, s szembenézek vele.

Meglepetten zihál, aztán szinte azonnal pofozni kezd.

Kiabál, de nem értem, nem tudok kiigazodni a szavakon. Aztán a keze megáll, abbahagyja, és megrekedten bámul engem. Az ereje szinte vibrál közöttünk, mégsem használja

- Tehát erről van szó.

Higgadt. Miért lett hirtelen ennyire higgadt?

Felkapom a fejem, ő pedig letérdel elém, majd a kezei közé veszi az arcom.  Méregzöld szemeibe nézek, ő pedig mosolyog. 

A fülemhez hajol.

- Pontosan azt mutattad, amit vártam.

* * *

Összemosódnak a napok.

Gyakran azon kapom magam, hogy számolok.

Éhes vagyok. Nem tudom, meddig bírom száraz kenyéren.

Szomjas vagyok. Sáros a víz.

A higiénia mindennél rosszabb – valahonnan előkerültek a patkányok. Ha nem húzom be eléggé a lábam, megpróbálják rágcsálni a lábujjaim.

Sötét van. Hetek óta nem láttam a napot.

Sokszor vagyok egyedül, de néha bejönnek… olyankor megvernek. Nem tudom elfutni, s mikor megpróbálok védekezni csak erősebben, kíméletlenebbül csinálják. Sosem árulom el a titkomat, ezért addig teszik, mígnem elvesztem az eszméletem.

Kezdem úgy érezni, hogy bármit is művelnek velem, fele annyira sem tesz tönkre, mint a gondolataim. Többségében csak arról álmodozom, hogy megölnek – de van… van, amikor inkább arról fantáziálok, hogy megölöm őket.

Megtenném.

Esküszöm, megtenném, ha lenne bármim is, amit használhatnék. Az erőm nem jelentkezik – sem a halál, sem az élet nem segít nekem.

Fegyverem sincs.

Tulajdonképpen teljesen kiszolgáltatott vagyok.

* * *

Egy pillanatra azt hiszem, azért jönnek, hogy megverjenek – aztán elkezdik leszedni a láncaim.

Nem fognak elengedni, nem ringatom magam ebben a reményben. Helyette valami sokkal borzalmasabb dolgot tesznek.

Elvisznek.

A szemem nehezen szokik hozzá a folyosón uralkodó zöldes pislákoláshoz. A lámpák nem működnek túl jól, de sokkal jobb, mint a koszfészkem.

Cirill betűkkel ellátott feliratok vesznek körül.

Az a katona… hogy vihetett el ennyire messzire úgy, hogy nem ébredtem fel? Valahol Oroszországban lehetek, vagy Ukrajnában. Mögöttem oroszul kiabálnak, miközben Rumlow és társai végigcibálnak a szűk folyosókon.

Percek telnek el, mire odaérünk. Legalább hat fegyveres őr követ, meg sem próbálok ellenszegülni.

Sindra nincs ott, ellenben rengeteg fehér köpenyes HYDRA tudós szorgosan dolgozik. Fel sem néznek, amikor Rumlow megnyomja a – valószínűleg – biztonsági zárat. Közelebb megyünk, és akkor jövök rá, hogy valaki mással foglalkoznak.

Felismerem a fémkarjáról. Ő rángatott ki a koporsóból és hozott el ide.

Pont elég időt kapok a végigméréséhez. Nem visel felsőt, s még azt a részt is látom, ahol a fémkarja csatlakozik a húsához. Szinte beleváj a bőrébe, ami repedezik a súlytól – látszik, hogy a fájdalmat használták a megszelídítésére.

Képzelem, mekkora kín lehet akár a felemelése is.

Borzasztó látvány.

A haja barna, csapzott és hosszú, s szinte tapadt izzadtságcseppektől nedves bőréhez. De az arca…

Ismerem az arcát.

Rengetegszer láttam már fotókon. Három egész, lélekhasító másodpercbe telik összetársítanom az külsejét a fényképalbumba – amit Stevenek készítettem múlt karácsonyra – ragasztott férfiéval.

Olyan… üres a tekintete. Maga elé mered, a fogai végigsiklanak az alsó ajkán, miközben az egyik fehér köpenyes összeilleszti a fémdarabokat az alkarjánál.

A hányinger elemi erővel csap le rám. Már-már ösztönösen kiabálni kezdek:

- Bucky! Bucky!

Felnéz rám – összezavarodott, mégis érzelemmentes pillantást küld –, de csak azért, mert nem érti, miért kiabálok. Úgy tekint rám, mint a sikerrel végrehajtott, egykori missziójára, és ez rendben van, hiszen másképp nem ismer.

- Bucky!

Csak akkor hagyom abba a mantrát, amikor ismét megütnek – olyan intenzitással, hogy a földre kerülök.

Lenézek a tenyeremre. Vörös vércseppek színezik át a padlót.

Vérzik az orrom.

Felhúznak a földről, és egy székbe ültetnek.

Újból felnézek, egyenesen Buckyra. Nem értem, hogyan lehet életben, mégsem ez aggaszt a legjobban. Mit tettek vele?

- Bucky – suttogom. Más nem illik a számra. – Bucky.

Kapálódzom, s örömmel konstatálom, hogy az egyik hurcolóm arcán jókora sebet ejtettem. Rumlow megszorítja a csuklóm, majd leszíjazza, míg a jobbomon álló őr ugyanezt teszi a másikkal.

Visszatér az eszem:

- Steve életben van! – kiabálom, reménykedve, hogy előcsalok valamilyen emléket. – Steve Rogers!

Hatástalanul rugdalódzom, mert a következő pillanatban egy méretes tű szúrja át a combomat. A sikolyom a torkomra forr, keserű fémgolyóval tömik be a számat.

Elbénulok. Most először érzem az alvás hiányát.

Ekkor hátrafeszítik a fejem.

- Szívműködés?

Mintha egy romlott, régi rádión keresztül hallanám a szinte fülem mellett elharsogott szavakat. Kábultak bámulok magam elé, a pánik lusta hullámokban ér el hozzám. Százszorta lassabban érzékelem a helyzetet.

- Normális.

A tüdőm sípolva ereszti a levegőt. Jéghideg vizet borítanak rám.

Nem is értem. Először azt hiszem, megmosnak – de nem ezt tervezik, tudom.

- Az agyfunkciók?

A halántékomat egy tompa, mégis tekintélyes nyomás éri, kiszorítva minden más gondolatot a fejemből. A rettegés elemi erővel uralkodik el rajtam, mozgok és nyögök, de egyik sem használ. Mit akarhatnak tőlem?

- Megfelelőek.

Nem ártottam senkinek.

Nem érdemlem ezt.

Felnézek az egyik férfire, s esküszöm, soha többé nem fogom elfelejteni az arcát. A szemeim könyörögnek neki, az övéi azonban meg sem rebbennek.

Meglepetésszerűen ér az első elektromos löket.

Ívbe feszül a hátam.

Megértem, miért mondják, hogy a villamosszék az egyik legrosszabb halálbüntetési forma. Az elektromosság végigszalad az egész testeden, egy szívdobbanásnyi időig nem is érzékeled, hogy mennyire fáj. Elvakít. Éget kívülről, de belülről…

Ó, belülről sokkal rosszabb.

Szinte felrobbant. Eltöröl, megsemmisít, majd újraindítja a fájdalomszektort és megkétszerezi a hatást.

A legrosszabb az, hogy nem igazán vagyok képes mozgásra. A kezeim leszíjazva pihennek, nem tudom megfogni a fejemet és eltaszítani az eszközt. A védekezés nem opció.

Könnyek gyűlnek a szemembe, az újabb, ezúttal hosszabb csapásnál.

Ráharapok a golyóra. Megsajdul a fogam. Talán le is törik.

Nem látok. Nem látok.

Minden homályos. Homály. Forró. Véres. Alig eszmélek fel.

Kínozni fognak, amíg lehetőségük nyílik rá.

Teszik, teszik, és teszik. Nem állnak le. A másodikat a harmadik követi, a harmadik után a negyedikkel. Egyre hosszabbak, kínkeservesebbek.

Az orrom tovább vérzik – állapítom meg a számba csöpögő íztelen ragacs alapján.

Az érzékeim kiélesednek, de már nyöszörögni sem tudok, annyira fáj.

Nem tudok a jó dolgokra gondolni, mint a verések közben. A barátaim szeretete, kedvessége és odaadása már nem kárpótol… Steve lángoló szerelme nem enyhíti a kínokat.

Kezdem végleg elveszíteni önmagam.

* * *

Napok telnek el.

Nem beszélek. Egy szót sem.

Már nem kívánom, hogy bárcsak halott lennék. Inkább ők. Legyenek mind halottak. Részletesen álmodozom róla, milyen lenne fordított helyzetben. Lassú halált szánnék nekik.

Újra visznek a laborba. Most nem találkozom Buckyval, de látom, hogy valaki eltörte az egyik köpenyes karját. Érzem, hogy ő tette.

Az elektromos adagok között észlelem az agyam bizsergését. Esküdni merek rá, hogy a lelkemben megindul valami.

Valami borzalmas.

* * *

Felhúzom a lábaim, miután elrugdosom az egyik patkányt. Nyivákolva csapódik a falnak, mégsem adja fel. Megcélozza a földre ejtett morzsákat.

Ma elég csúnyán megvertek, alig bírom kinyitni a szám, hogy megegyem a száraz kenyerem. Muszáj ennem, mert holnapra még szárazabb lesz, és nehezebben tudom majd harapni. Hetente csak egyszer kapok, szóval minden falat ajándék. Máskülönben, nem akarom, hogy megrágják a patkányok. Gyorsabbnak kell mennem.

Gyenge vagyok. Alig tudom felemelni a kezeimet.

Sajog az egész testem, az égésnyomok a karomon nem gyógyulnak.

Nyikorgást hallok. Mit akarnak?

Felkapom a fejem, s noha az állkapcsomba nyilalló fájdalom igen jelentős, meg sem mukkanok. Nem láthatják meg, hogy szenvedem. El kell rejtenem előlük minden sérelmemet.

Megalázták. Megvertek. Megkínoztak.

De. Nem. Nyerhetnek.

Kinyílik az ajtó, s a szokásosnál többen jönnek be, Rumlow kivételével mindenki ismeretlen.

Nevetnek. Gyanítom, hogy én vagyok a vicc tárgya.

Félek. Rettegek.

Segítségért kiabálnék, de nem jönne senki. Csupán magamra számíthatok.

Egy idősebb, ötven-körüli férfi letérdel elém, kinyújtja jobb kezét, és megérint. Kisimítja az arcomra tapadt hajam, a mosolya megijeszt. Olajzöld szemei vannak. Sötétek… megbízhatatlanul sötétek. Ő nem jó ember, sikít a józan eszem.

Elhúzódom. Észre sem veszem, hogy reszketek.

- A nevem John Garett – mutatkozik be a férfi, a karom után nyúlva. Megrántja a láncomat, így a lábai elé esek. Nyelem a port, a seb a térdemen felhasad. Köhögök. – Ígérem, hogy nagyon gyengédek leszünk, felség.

Nevetnek.

Összezsugorodik a gyomrom. Nevetnek!  

Rumlow feljebb húzza a kezeim, talán élvezi is, hogy karmolom őt. Garett lehúzza a nadrágom, miközben a másik a combomnál bajlódik.

Most már sírok.

Zokogok. Könyörgök.

Kérlek, ne tedd ezt, akarom mondani. Kérlek.

Verj. Üss. Ameddig csak bírod. Azt meg tudom emészteni.

Vezess áramot a testembe.

Éheztess hetekig. Nem kell ivóvíz sem.

A patkányokkal is megélek.

Ezt… ezt ne… Nem érdemlek ilyesmit… Nem voltam mindig a legjobb ember, de esküszöm, esküszöm, hogy… hogy…

Édes Istenem, könyörülj meg!

Nevetnek rajtam.

* * *

Fekszem. Vérben. Mocsokban.

A ruhám félig nyitva. Nem is próbálom megigazítani.

Alattam a föld most hűvösebbnek tűnik. Minden sötétebb. A sebek jobban fájnak.

De semmi… semmi nem ér fel a lelkem fájdalmával.

A plafont nézem – minden más távolinak tűnik. Sós könnyekkel teli a szemem, lassan gördülnek végig sebes arcomon.

Amikor elvisznek, hogy egy kisebb, vízzel teli medencébe fektessenek, nem teszek semmit.

Nem reagálok az áramra. 

Sokáig nem reagálok a kisfiúra sem, akivel immáron megosztom a zárkámat.

Napokba telik rájönnöm, hogy az unokaöcsém az.

Matt.

Azt hiszem, kezdek megőrülni.

* * *

- Chealsea néni?

Halk a hangja, hallom, hogy sírt.

Benjamin… Benjamin miért engedi, hogy Sindra itt tartsa a fiát? És az édesanyja? Megölték? Miért? Miért? Ő a rokona. Ő még befolyásolható.

Isten a tanúm, sokkal jobban viselném, ha átmosná az agyát és uralkodna felette. Inkább, minthogy ezt tegyék vele.

Mi történt veled, Sindra? Egy életért a saját véredet is megöletnéd?

Nem a karja megölni, győzködöm magam, csak engem akar befolyásolni. Kérlek, mondd, hogy ez történik.

Istenem, kérlek, mondd!

Felé fordítom a tekintetem. Szeretném mondani neki, hogy ne szólítson így. A Chealsea furcsán cseng nekem. Egy boldog emberre emlékeztet. Chealseanek jó élete volt, hiába érezte néha nehéznek. Én Rubyn vagyok. Rubyn.

- Fájt, amit a bácsik csináltak veled?

Nemrég itt voltak. Megosztoztak. Szórakoztak. Rájöttem, ha engedem, gyorsabban végeznek.

A kisfiú előtt.

- Edd a kenyered – nyekergem. Átadom a csücsköt is, az én adagom. Úgysem tudnék enni. – Fázol?

Bólint. Könnyes a szeme.

Megsimogatom az arcát, és leveszem a felsőmet. Szakadt már, de egy rétegnek pont elég lesz. Segítek neki belebújni, s megállapítom, hogy határozottan nőtt, mióta utoljára láttam.

Nem kérdezősködik tovább, talán felfogja, hogy nem tudok beszélni. Odabújik hozzám, átkarolja a derekam, megpróbálva elég melegséget átadni nekem. Ujjaim a hajával játszanak.

Ő az emberségem utolsó darabkája.

A világon a legjobban szeretem.

Szorosan tartom, mert tudom, előbb-utóbb elveszik tőlem, és abba belehalok.

* * *

Fent újra találkozom Buckyval – és felismer.

Tudom, hogy felismer, mert látom a szemében.

Nem kommunikálunk – mégis, a lelkem szinte védelmébe veszi őt, amikor megpróbálják újraprogramozni. Fogalmam sincs, mit teszek, de hatásos lehet, mert amikor kikapcsol a szerkezet, Bucky felém pillant.

Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és elképzelhetetlen – ott lóg a levegőben. Rájövök, hogy igenis kommunikálunk.

Ő nem ismer engem – vagy, ha mégis, csupán a küldetéseként –, nem tudja, ki az a Steve, s miért tűnik fontosnak nekem, hogy tudja, életben van. Bucky Barnes nincs tisztában a személyazonosságával.

Én viszont nagyon is tudom, hogy kicsoda ő. A saját erőmmel nem vagyok tisztában, azt sem vagyok képes megmondani, miképpen segítettem neki átvészelni az agymosást. A kis szörnyeteg a fejemben azt súgja, védelmi funkció. Az elmém ellenzi.

Rumlow észreveszi, hogy szemezünk, ezért elszakítom a tekintetem, és rávicsorgom.

Sötét gondolatok lepnek el – kivájnám a szemeit, kikaparnám, élvezve, ahogy kínjában vonaglik és segítségért kiabál.

Újra megkínoznak. Vonaglom a kínpadon.

Az égés nyomok örökre ott maradnak, biztosra veszem.

* * *

Sindra megérezheti, hogy készülök valamire, mert másnap meglátogat. Tekintete elködösült az őrülettől, kezdem úgy érezni, hogy néha maga sem képes követni.

Matt közelebb húzódik hozzám, retteg a nagyanyjától. Igyekszem magam mögé tuszkolni.

- Tudod jól, miért vagyok itt – közli hidegen. – Hónapok teltek el, Rubyn.

Összeszűkítem a szemeimet.

- Azt hittem, őt beküldeni nyilvánvaló üzenetnek minősült, még a te gyenge elmédnek is. – Közelebb lép, íriszei ismét méregzölden világítanak a sötétben. – Így nem kezdhetek veled semmit. Haszontalan vagy a számomra.

Meg akar ölni.

Vele együtt Matt-et is.

A gondolat, hogy az unokaöcsém – vagyis tulajdonképpen nem az unokaöcsém, de ez lényegtelen – meghalhat, furcsa adrenalin löketet futtat végig az ereimben, elérve a szívemet. A szörnyeteg, mely eddig a negatív, bosszúszomjas énemet irányította most szárnyra kap. Elakad a lélegzetem – érzem. Érzem, amint a nyers, elpusztíthatatlan erő, forró tűzként terjed szét a mellkasomban. Meglep, mennyire intenzív.

Sindra összeráncolja a szemöldökét, én pedig még inkább magam mögé tuszkolom a kisfiút. Tudom, hogy készülődik valami.

A gondolatra kinyílik az ajtó, John Garett lép be.

Meglepetten pislogok, mikor nem érzem a bilincsek nyomát a lábamon. Mattre pillantok, aki pajkos mosollyal néz fel rám. Nem tudom, hogyan sikerült megbütykölni a zárat, de áldom érte.

Garettre pillantok. Most nem a szokott nyugodtsággal áll odakint.

Noha akaratlanul is ökölbe szorítom a kezeimet, féken tartom magam. Megvárom, mit akar Garett, mielőtt bármit is cselekednék.

- Úrnőm, a Télkatona…

Végszó, gondolom és felemelem a kezem. A sötét erő, mely eddig átjárta az egész testemet, most a jobb tenyeremben összpontosul, és hatalmas robbanást idéz elő.

Nem látok a porfelhőtől, ám amilyen gyorsan csak lehet, felkapom a kisfiút, és szaladni kezdek vele.

Sindra átüti a falat, ami körülbelül kétpercnyi előnyt adhat nekem.

Futok, ahogy csak tudok. Az egyik folyosón kénytelen vagyok útvonalat változtatni – tulajdonképpen nem is tudom, merre van a kijárat –, mert fegyveres őrök jönnek utánam. Újból útirányt változtatok, az sem jó, s kezdek kétségbeesni.

Matt csendben bújik a nyakamhoz.

Lövéseket hallok, és valaki kiabál.

Felmászok egy létrán, mely egy újabb szinte visz. Onnan jönnek a kiabálások, úgyhogy igyekszem gyorsan lelépni.

Bucky az, látom, miközben megbújok a fal mögött. Éppen lelövi az egyik HYDRA egyenruhás katonát.

Matt megmozdul, Bucky pedig a legkisebb neszre is felfigyel.

Hátrébb bukok, de észrevesz. Legnagyobb meglepetésemre azonban fapofával int nekem.  Nem tudom, miért bízok benne, mégis megyek utána.

Gyorsan kell mennem, hogy lépést tartsak vele.

Amikor jönnek utánunk, Bucky elintézi őket. Hármat fejbe, kettőt hasba lő. Ijesztően pontos, gyanítom sosem tévesztett még célt. Egy gyilkos hűvös nyugalmával megy előre, én pedig nem kérdőjelezem meg.

Egy régi gyárépületben lehetünk, mert most már kilátok az ablakon át. Odakint vastag köd lohol, nem látunk semmit odakintről. Nem messze autópálya lehet, mert dudaszót hallok.

Barnes kinyitja az ablakot, és felé mutat.

- Tessék? – nyöszörgöm.

Újra megismétli. Azt akarja, hogy ugorjak ki.

Tessék?!

Bíznom kell benne, mert tudja, mit csinál, vagy ha mégsem, nagyon jól leplezi.

Sindra szinte berobbantja az ajtót. Nincs időm gondolkodni, átbújok és esem. Erősen ölelem Mattet, aki sikít – és ekkor vörös fény villan.

Nem veszek tudomást róla, hiszen puha felületre esem.

Bucky kéttized másodperc eltéréssel követ. Nem bajlódik azzal, hogy megfenyegeti a sofőrt, vagy hasonló – leüti, és berohanok az anyósülésre.

Csodálkozom, Sindra miért enged el csak úgy.

Bucky beindítja a motort, s villámsebességgel haladunk előre.

Ekkor tűnik fel, hogy Matt nem mozdul. Először azt hiszem, hogy megijedt, de aztán rájövök, hogy tényleg nem mozdul.

Nem lélegzik.

Lassan elhúzom magamtól és…

…a halott kisfiú élettelen szemeibe nézek.

Őt találta el a vörös fény.

Sindra azért engedett el minket – azért nem követnek –, mert tudta, hogy… mivel pusztítson el.

Így elpusztítom saját magam.
Az én hibám.