23. Fejezet - A Szövetség

Sziasztok.
Vasárnapi frissítés. (Nem tudom, miért, de általában vasárnap mindig van friss. Isten őrizze meg ezt a szokásomat. Köszönöm. Köszönöm. *meghajol*) Viccet félreértve, ennek a fejezetnek az első része (az E/3) eléggé fontos, a többi csak egy kis bujaság.:) FIGYELJ IDE! Szükség van hozzá magyarázatra, ha nem láttad az Elektra filmet. (Marvel univerzum, bébi. Taglalom a filmeket.)
Elektra él, mert Stick mester újra élesztette. Abby egy lány, akit kincsnek neveznek és mindenki őt akarja megkapni. Elektra újra élesztette, amikor meghalt, és őt meg az apját védte az egész film alatt. Elektra eléggé depressziós, és pénzért lett bérgyilkos. A Kéz egy csoport, akiknek különleges képességeik vannak, és megakarták kaparintani Abby-t. Elektra lezúzott mindenkit, de közben az apjával és anyjával kapcsolatos emlékei üldözik. Röviden ennyi. Remélem minden érhető. Ha mégsem, írjátok meg, és elmagyarázom. Köszönöm, hogy vagytok! Puszi a pofitokra, és a fürdőszobás jelenetet Lugiának küldöm, aki  ragaszkodott hozzá. Csók!

E/3 – Novaja Zemlja

- Nézze, nem azért jöttem, hogy parancsolgasson nekem – sziszegte a nő feldúltan, ám kifakadása egyáltalán nem járt reakcióval. Hosszú barna fürtjeit lófarokba kötötte, s kikerülve a szobát betöltő hatalmas, idegen, vésett jelekkel teli asztalt az ablakhoz sétált, miközben a mániájává váló habitusát űzte. Számolta a lépteit. Egy. Kettő. Három. Ütemesen, ritmusosan, légiesen, nem kizökkentődve. Aggasztotta a hirtelen Oroszországba rendelése, elvégre az a férfi egyszer csak megjelent az ablakánál és azonnal azt követelte, menjen vele. Semmi magyarázat nélkül és bár tisztában volt a tartozásaival, forrongott benne a düh. – Szeretném tudni, miért rángattak ide engem.

- Eljött az idő – szólt az öregebb férfi, s a nő magának sem vallotta be, de ahogyan az üveg visszatükröződésből szürke szemei megvillantak, borzongás fogta el. Hallgatta a kandallóban sercegő fahasábokat és orrát csiklandozta a füstölés szaga. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, ahogy rácsúsztatta ujját a hideg ablakra, átjárta ujjait a józanító hűvösség. Lassan kezdte megemészteni a halottakat.

- A Kéz megsemmisült – válaszolta értetlenül, és megfordult. A sarokban egy az öregnél jóval fiatalabbnak látszó, az őt szállító férfi ácsorgott, fekete kapucnival a fején. Kék szemeit még így is láthatta, de nem tudta mire vélni a bennük megrejlő sötétséget. Igyekezett nem rá figyelni, inkább a főnökére. – Azt hittem, ezzel egyelőre a veszély feltételezése is megszűnt. Stick azt mondta, úgy hitte…

- Tévedett – vágott bele a szavába a szótlanabb „figura”. Hangja érdesen szelte át a levegőt, azt az érzést keltve, hogy nem szokott beszélni. Láthatólag feszélyezte a kommunikáció erőltetése.

- A Kéz megszűnésével csak felborzolták a kedélyeket – világosította fel az ősz hajú. – Visszafogták magukat. Attól tartok, ez sokkal hatalmasabb, mint amivel eddig találkoztunk.

- Szándékosan kimaradtam a Loki-ügyből – szögezte le álláspontját a nő. – Ha hasonló a helyzet, ezúttal sem szállnék be.

- Nem hinném, hogy akad választási lehetősége – érkezett a válasz rögtön. – Ha megszerzik a lehetetlent és átlépik a határt, villámgyorsan cselekednünk kell.

- Azt hittem, biztonságban van az ereklye, hiszen megvédi a varázslat – sóhajtott fel megsemmisülten, és összefonta karjait mellkasa előtt. – Stick szerint mindenek atyja nem véletlenül rakta rá, az egyezség és az átok értelmében. Tudja, mivel kovácsolta meg, nem tagadhatja meg a parancsot.

- Az egyezség sem védheti meg örökké – cáfolta meg a mester. – Meghasították a fátylat, Elektra. Tudja, mivel jár ez.

Elektra visszafojtotta a lélegzetét. Megannyi emlék suhant át szemei előtt, gyűlölettel beszennyeződve.

- Az lehetetlen, Donovan – védekezett Elektra. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy a Szövetség újra összeáll? A legtöbb tagja régóta hallott.

- Az irányítás már rég nem a mi kezünkben van – mondta Donovan. - A sötétség egyre közeleg, és visszaszerzi a hatalmát, az elbukottak pedig újjáélednek. Ez nem vita kérdése, nem tehetünk mást. Oly’ sok évszázaddal ezelőtt megfékeztük őket, és már csak e remény maradt.

- És akkor mi lesz? – tette csípőre a kezét a nő. – Ha ez valóban megtörténik, ha az ereklye tényleg veszélyben van, a Szövetség hajlandó megvédeni? Nem vagyok a jó oldal harcosa, uram. Ölök, mert jó vagyok benne. Teszem, amit tennem kell. Nem várhatja el, hogy vállvetve harcoljak egy olyan célért, amiben nem hiszek! Nem lehetek a Szövetség tagja. 

- Az anyja megtette – adta meg a kegyelemdöfést Donovan, s Elektra lábai azon ponton földbe gyökereztek. Hogy mert ő az édesanyjával dobálózni? Legszívesebben lekaszabolta volna azt a kezét, ami épp akkor simított végig egy háromszög alakú mintán, a faasztalon.  Ehelyett azonban, megrökönyödve vizslatta őt. – Ne engedje, hogy a gyűlölet irányítsa, egyszer már elkövette ezt a hibád. Nem emlékszik a kislányra? Vagy saját magára?

- Az ereklye nem a messiásom – suttogta vehemensen, kerülve az Abbyre való visszaemlékezést. – És én sem vagyok az anyám.

- Meglehet – értett egyet Donovan. – De, ha a világunk elpusztul, kivételt tehetünk.

Elektra nem válaszolt.

***

Chealsea szemszöge – New York:

- Nézd, feszült vagyok – fakadtam ki napokkal később és elég rendesen leteremtettem, mikor szegény Steve csupán annyit kérdezett, hogy „mi a baj?”. Norman egyáltalán nem bánt velem kimondottan kesztyűskézzel, ezt is bizonyította a tény, aznap nem aludtam szinte semmit sem, mert hajnali ötig a prezentációján dolgoztam. A kávé és a sutyiban elfogyasztott diétás kekszek nem lakattak jól, s mivel egyre több stressz ért a rohamosan közeledő karácsony, valamin az egyetemi tanulmányaim által, kezdett a lábaim alól kicsusszanni a biztos talaj. Haragudtam magamra, hiszen Steve tényleg nem érdemelte meg, hogy úgy beszéljek vele, ahogy aznap reggelt tettem, és a „hazaérésem” után a szemébe sem mertem nézni, pedig egyáltalán nem haragudott rám. Készített nekem vacsorát, megnéztük az egyik kedvenc filmemet, mindezt összebújva, de a bűntudatom nem hagyott alább. Ezért, mielőtt még fürödni mentünk volna, kicsusszantak a szavak belőlem. Felettébb feszülten kotorásztam a szekrényben valami viselhető esti ruha után. – És őszintén sajnálom, hogy ma reggel olyan vállalhatatlanul viselkedtem. Nem a te hibád volt, hogy nem keltünk fel az órára. Egyszerre kell mindenre gondolnom, alig aludtam.

- Megmondtam már, hogy semmi baj – mosolygott szelíden.

- De baj – erősködtem. – Csak te nem érted, mert szerinted minden, amit csinálok az jó, és saját magamtól akarsz megvédeni. Én viszont látom, hogy milyenné tett ez a strapa. Egyáltalán nem tetszik, rendesen zavar.

- Nem ezt mondtam – mondta meggyőződéssel. – Lassíthatnál egy kicsit. Nem a ma reggel van a háttérben, igaz?

- Steve – harapdáltam az ajkamat idiótán. Közelebb jött és az állam alá nyúlt, kedves kék szemei melegen csillogtak.

- Nekem bármit elmondhatsz – csókolta meg a homlokomat. – Lydiaval van valami?

- Nem, dehogyis – ráztam meg fejem. – Csak hamarosan karácsony, és már régóta nem láttam anyámat.

- Ó – döbbent rá rögtön.

- Nem kerülhetem el, hogy találkozzunk, pedig nagyon nem szeretném látni – döntöttem mellkasának a fejem. – Ez, meg a többi elfoglaltságom teljesen kikészít. És még veled sem tölthetek el egy normális napot úgy, hogy egyikünknek ne kelljen elmennie.

- Akkor miért nem megyünk el valahova a hétvégén? – ajánlotta. – Tony magángépét nyugodtan használhatjuk. Bárhová elrepülhetünk, csak te meg én. Mit szólsz?

- Olyan idilli lenne – motyogtam szarkasztikusan. – Már el sem tudom, képzelni.

Felkuncogott.

 - Viszont holnap nem leszek itthon – suttogta a fülembe gyengéden. – Megejtjük azt az akciót. Minél hamarabb, annál jobb. Szerintem, ha minden rendben lesz, már estére hazaérek.

- Aztán csak az enyém vagy? – kérdeztem kölyökkutyaszemekkel felnézve rá. – Ígéred?

- Ígérem – kapott a karjaiba, majd nem törődve a panaszos-meglepett kiáltásommal, átvetett a vállánál. Ott lógtam a hátánál, ütögetve azt, miközben folyamatosan kérleltem, engedjen el. – Nem hallok semmit. Mintha a szél susogna valamit.

- Szemét vagy – kacagtam önfeledten. Kizárólag azért csinálta, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, és ezért nem tudtam nem jobban szeretni.  – Ezt megkeserülöd még!

Fütyörészett, aztán a fürdőszoba ajtó becsukása után már egyáltalán nem foglalkoztatott a téma. Nagyon óvatos ráültetett a pultra, és a tükörnek dőltem a mosdókagyló melletti résznél. Míg így is olyan magas volt, hogy lehajolva kellett megcsókolnia. Felhúzta a pólómat és mielőtt észbe kaptam már kikapcsolta a melltartómat.

- Nem szexről volt szó – susogtam a szájába, ám a mondandómat megcáfolva átfontam lábaimat dereka körül. Olyan jól esett a közelsége, szomjaztam rá.

Égett a füle.

- Szeretnék kipróbálni v-valamit – ismerte el hadarva. Lehúzta a szoknyámat, s én még mindig görcsösen kapaszkodtam az ingjébe. – Nem csináltam még ilyet…

- Nem kell szégyellned előttem semmit – bátorítottam, bár fogalmam sem volt, mit szeretett volna. – Mindig légy önmagad.

Az ajkaimra nyomott egy hosszú puszit, aztán azt kérte, lazuljak el. A szívem eszeveszett tempóban kezdett el verdesni, amint rájöttem, mit akar, és szinte automatikusan nyíltak szét lábaim puhatolódzó kezei nyomán. Örömtelien megborzongtam.

Felsóhajtottam, amint kissé lejjebb helyezkedett – nem teljesen a térdére, de majdnem –, és forró csókokat szórt el a combomnál. A gyomrom azonnal labdává zsugorodott, melegséget hozva magával. Benső istennőm elégedett hangokat adott ki, azt sugallva, mennyire jó lesz. A hajába túrtam, válaszul pedig rám nézett – valószínűleg a reakciómért -, és lehúzta a bugyimat.

- Szólj, ha elrontok valamit – figyelmeztetett.

- Biztos, hogy n-nem – válaszoltam ködös tekintettel. Ha másodpercekkel később megkérdezték volna, mit mondott nekem, bizonyára képtelen lettem volna elismételni. Az agyamnál egyfajta rövidzárlat alakult ki, testemmel együtt térdeim is erősen remegni kezdtek, ő pedig csak nézett, mintha élvezné a szenvedésem.

Nem tudtam hová tenni a belőlem kijövő magas hangot – megtette az első bizonytalan, noha tökéletes lépéseket, s nyelve óvatos mozdulatokkal kezdte felmérni legérzékenyebb pontomat. A szemeim lecsukódtak, a szám ellenben nem tudott előző helyzetében maradni és minduntalan sóhajtoztam, nyögdécseltem, mint egy kalitkába esett kismadár. Vergődtem, hol az ő haját markoltam, hol pedig a körmömet tökéletesítettem a bútorzaton.

Egyszer nem tudom miért – nem bírtam koncentrálni, a világ teljesen megszűnt körülöttem – megállt, elérve azt, hogy szinte már könyörögve nyöszörögjem a neve és a „ne hagyd abba” mixtúráját. Az egész fürdőszoba lángra kapott körülöttem, egyszerre lettem libabőrös és vert le a víz. Minden zavaró tényező megszűnt létezni, beleértve a józan eszemet is, még sohasem éreztem olyan jól magam. Hosszú ujjai csodálatos módon becsatlakoztak, összemosva az orgazmus közeli világomat a sajátommal, egy tökéletes kombinációt alkotva. Ő létezett nekem – mindenével együtt.

És felrobbantam.

***

Percekig csak pislogtam, a mellkasom ütemesen fel-le mozgott, és csak akkor mozdultam meg, mikor felállt, és megcsókolt. Pihegtem, izzadtan, egy csigalassúan funkcionáló aggyal. Átkaroltam a nyakát, aztán beletemettem az arcomat. Eszeveszetten szédültem.

- Olyan meleg vagy – állapította meg hosszú percekkel később. – Szinte forró.

- Csodálkozol? – heherésztem vidáman. – Szeretlek.

Belemosolygott a hajamba.

- Fürdés? – ajánlotta.

- Megmosod a hátam? – Igyekeztem csábítóan hangzani, habár izzadt, csapzott külsőmmel aligha lehettem az. Ő ellenben elég nagyot nyelt, és csak akkor nyomódtam neki automatikusan lüktető ágyékának. Incselkedve tekintettem fel rá. – Vagy én a tiédet.

***

Minden lökéssel kissé nekilökött a hideg falnak – nem úgy, hogy fájjon, de azért érezzem. Ennek „köszönhetően” kaphatott elég éles körmeimmel egy-két csinosabb karmolás nyomot a hátára. Ha találkoznál vele az utcán, vagy csak beszélgetnél vele, biztosan nem gondolnád, hogy Steve szereti a karmolást. Még csak meg sem fordulna a fejedben, ez mennyire ki tudja hozni a sodrából, és milyen hamar erősebben szorít és elfelejti önmagát. Noha jobban szerettem a lágy, gondoskodó verziót a barátomból, nem tagadhattam, hogy akkor mindennél jobban élveztem azt a pillanatnyilag felvett stílusát. (Sajnos tisztában voltam vele, hogy sűrűn bocsánatot fog kérni később, de kit érdekelt?) Magának is „ártott” az akciójával.

Nem érdekelt, a sikolyaim milyen hangosak, vagy egyáltalán hallja-e azt valaki. (Márpedig olyan zajos voltam, hogy biztosan zengett tőlem az egész emelet.)

A forró cseppek elleptek mindent, a hajam vizesen tapadt melleim közé, valamint a hátamra. Lecsókoltam minden forró csodát a nyakáról, ezzel elég jól megjelölve őt. Már így is kirajzolódtak a lila foltok. Elégedettséggel töltött el. Ő csak az enyém volt. Soha, soha nem akartam másnak adni.

***

Gyorsan – annak ellenére, hogy fürdés előtt vacsoráztunk – kerestünk valamit a hűtőben, amit  elfogyaszthattunk. Egész végig az ölében ültem, mindig egy kicsit nehezebben viseltem a küldetéseit. Egy-egy nyugtató puszival igyekezett ellazítani. A fülembe suttogta, mennyire gyönyörűnek talál, és olyan apró dolgokat, amiket nem gondoltam, hogy tud. Már lazábban bújtam be mellé az ágyba és hajtottam fejem mellkasára. Az alvatlanság és a kimerítő „fürdőszobai gyakorlat” jóvoltából azonnal elnyomott az álom.

***

Megigazítottam a maszkját, és végigsimítottam az arcán. Mélyen a szemembe nézett, és felvillantott egy féloldalas mosolyt. A helikopter ismét fújta a hajamat, ám ezúttal – mivel lófarokban volt – egyáltalán nem zavart. Lábujjhegyre állva megcsókoltam. Szerencsére Tony sem rontott bele a pillanatunkba, hiszen nagyon elfoglalta barátnője.

- Nagyon vigyázz magadra – kértem lágyan. – Gyere haza hozzám.

- Mindig.

Felfelé görbült a szám széle. Mindig.

- Sok szerencsét. – A homlokomnak döntötte a sajátját és mélyeket lélegzett. – Szeretlek, Steve.

- Én is szeretlek téged.

Addig néztem a helikoptert, míg el nem tűnt a távoli horizonton.

***

Bobbi és én kissé aggódva, de ettől függetlenül mosolyogva néztük épp valamelyik kedvenc sorozatát. Nekem is tetszett, mindig is bolondultam a komédiákért, és a helyzetet nézve örültem, hogy valami – ha elterelni nem is – meg tudott nevettetni. Nem eshetett szét a világ rendje, csak azért, mert a barátom a munkáját végezte.

- Miss Roth – zavart meg Jarvis gépies angol akcentusa. Bobbi összeráncolta a szemöldökét. – Elnézést, hogy megzavarom Önt, de egy férfi keresi.

- Igen? – Tanácstalanul lestem barátnőmre. Ő vállat vont. – Hát… engedje fel.

- Igenis.

- Szerinted ki lehet az? – kérdeztem Barbarát teljesen feleslegesen. Nem igazán volt jártas az ismeretségi körömben, bár az is igaz, hogy a párkapcsolatom kezdete óta elég kevés időt töltöttem Lydiaval és Ethannel. Felálltam, hogy megszemlélhessem a látogatómat, ahogy a hatalmas liftajtók kitárulkoztak. Egy pillanatig szemeztem a látogatóval, aztán felsikítottam.

Figyelj!

Okkal fárasztom itt a népet már megint, és sajnos nem fejezettel. Csiszolgatom a történetet, ami azt jelenti, hogy kidolgozom az összes fontos részletet még jobban, mint ami eddig a fejemben volt. (Erre eredetileg volt egy táblázatom, és emlékszem mit-mikor-hogyan akartam, de sajnos leöntöttem, szóval újra kell írni.) Ezért arra gondoltam, kérdezek tőletek egy-két dolgot, csak, hogy tudjam a véleményeteket róla. (Magáról a felvetésről, a dologról, az eseményről.) Egyáltalán nem spoileresek a kérdések, nem biztos, hogy egyáltalán szerepelnek majd a történetben. Van olyan is, amit már beleírtam, de nem igazán konkrétum, tehát nem erősítettem meg.

1. Szerinted Chealsea fejlődött a fejezetek során? Ha igen, előre, vagy vissza?

2. Szerintetek Barbara és Clint között lehetne valami? (Nem írtam róluk sok mindent, az a lényeg, hogy eltávolodtak egymástól és elváltak. A képregényben ez máshogy van, de túl bonyolult lenne beleépíteni azt a történetbe.)

3. Mit gondolsz erről a "Chealsea lehet terhes" felvetésről? (Egyáltalán nem állítom, hogy terhes.)

4. Hogy állsz az erőszakos témákkal? (Úgy értem, karakter gyilkolás, kínzás, nemi erőszak és egyéb más erőszak.)

5. Szerintetek eltaláltam Steve jellemét, vagy dolgozzak rajta egy kicsit?

6. Szeretnétek szereplő képeket látni az oldalon, vagy így jó?

7. Sharon szimpatikus karakter a számotokra? (Nem az én Sharonom, hanem alapjába véve.)

8. Szerintetek valaha megjavulhatna Chealsea és a szülei kapcsolata?

9. Mit gondoltok, mennyire erős Chealsea és Steve kapcsolata? 

10. Van esetleg olyan Marvel karakter, akit szívesen látnátok? (Mivel Marvel történet, és köztudott, hogy össze-vissza járkálnak a szereplők, megoldható, ha olyat válaszoltok, aki beleillik.)

Megköszönném a válaszokat!

22. Fejezet - Szabadsághölgy

El sem hiszitek, mi? Három napon keresztül frissítettem. Ennek igazság szerint több oka is van. Tegnap vállalhatatlanul viselkedtem Lugiáva - tagadja, hogy nem, de akkor is rosszul érzem magam - és crucionak írt válaszom sem épp a megfelelő lett. Szeretnék bocsánatot kérni, én nem ilyen vagyok, egyszerűen csak hirtelen elért egy írói válság és teljesen bedepiztem. Remélem, nincs harag és már mosolyogva olvastok. Másrészt, jövő héten nem tudom, hogyan lesz friss. Lehet, hogy lesz, mert nem lehet nálam tudni, de lehet, hogy csak pénteken, vagy hétvégén, esetleg egyáltalán nem. Sajnos így alakult. :/ Szeretlek titeket és millió puszi a pofitokra! Ti vagytok a legjobbak!

Két héttel később:

Steve küldetésen volt, úgyhogy majdnem teljes egy hetet töltöttem egyedül. Mivel Pepper Washingtonban tartózkodott egy üzleti tárgyaláson – valami elhalasztott ingatlanbusinessről hadovált a rákérdezésemkor –, így „csak” legjobb barátnőm és Bobbi szórakoztathatott. Miután bemutattam őket egymásnak – ugyanis Bobbi átjött egy rakat filmmel –, érdekes módon a különbségeik ellenére is megtalálták a közös hangot. Végigcsacsogták – annak ellenére, hogy Barbara nem igazán volt az a kimondottan „csajos” típus – az egész filmet, miközben hol a gumikukacos tálat – amiből nem győztem eleget enni, mert a savanyúcukorkás csiklandozta a szájpadlásomat – vették el tőlem, vagy a helyüket keresték az egyébként kényelmes matracomon. Egy idő után már forgolódni kezdett a gyomrom, szóval a legtöbb alkalommal úgy döntöttem, inkább alszom, talán kipihentebb leszek a következő munkanapomon. Nem sértődtek meg, utána örömmel elmesélték, milyennek találták a filmet. (Általában Lydia filmjeit néztük meg – ennek az lett a következménye, hogy a hátam közepére kívántam a Titanicot, az Alkonyatot, és a Szerelmünk lapjait is.)

Steve távolléte miatt egyre hangulatingadozóbb lettem. Alig vártam, hogy hazaérjen végre és összebújhassunk, simogasson, s közben elmondja, mennyire szeret, illetve hiányoztam neki. Persze beszélgettünk telefonon eleget, rendszeresen írt is, de a fizikai kontaktust akkor nem pótolhattuk vele. Természetesen nem a szeretkezés hiányzott – bár nem tagadom, az is –, hanem maga a jelenléte. Az a biztonságérzet. A jókedve. A törődése. A védelme. Elalvásnál például rendszeresen viseltem az egyik felsőjét, hogy illata elárassza az orromat és megkíméljen a rémálmoktól. Egyre inkább rosszabb lett a kedvem, valahányszor egy üres, hideg ágyban ébredtem a karjai nélkül. Az a nap is ugyanígy kezdődött, a kialvatlanságtól szédelegve közelítettem meg a fürdőszobát, és háromszor kellett megmosnom az arcomat, hogy nagyjából valami színem legyen. A fogkrémem illata belengte a fürdőszobát.

Mivel Osborn már nem betegeskedett és visszatért a síelésből, a megbeszéltek szerint kávéval és fánkkal kellett várnom, úgyhogy korábban keltem a megszokottnál. Steve küldött nekem egy „jó reggelt” üzenetet és azt, hogy valószínűleg hamarosan hazaérnek. Megkönnyebbültem. Hátha ebédszünetben meglep egy látogatással, csinosabbra fogtam a dolgot, a kék – szememhez tökéletesen passzoló – ruhámat választottam egy lazább magas sarkúval megspékelve. Hajamat leengedettem. Felkentem egy kis alapozót, hátha az rendbe hozza az amúgy vállalhatatlan kómás külsőmet, valamint rúzzsal és szemceruzával orvosoltam még a felmerülő problémát. A végére

- Nem kellene enned valamit? – kérdezte Lydia aggódva, amikor beértem a konyhába, a különféle péksüteményekkel megrakott kosarunkra mutatva. Irigyeltem azért a három jól kiérdemelt szabadnapjáért. Elmesélte, mennyire megbánta a főnökünk, hogy kirúgott, miután értesült az új állásomról és a nyilvánvaló reklámról, amit Steve jelenléte szerzett volna a kávézónak. Késő bánat, gondoltam kárörömmel. – Talán jót tenne. Még mindig gyógyulgatsz, Chealsea.

- Útközben bekapok egy falatot – vontam meg a vállamat gyorsan, lopva egy kortyot a kávéjából. Összeszorult a gyomrom. Nagyon nem szerettem tejszínesen. Fintorogva nyújtottam vissza neki. Jót heherészett rajtam. – Ma szerintem nem alszom itthon, szóval, ha nem jövök hatig, ne várj.

- Ó, hazaér a kapitányod? – nyalta meg az ajkát piszkálódóan. – Jól van, sok sikert az ágyromboláshoz.

- Fogd be – mosolyogtam rá haloványan, majd megpusziltam az arcát. – Próbáljatok nem az én kanapémon egymásnak esni, és legalább próbálj tiszteletet mutatni az én szobámnak is, rendben? Elviheted a laptopomat, ha kell, csak töltsd fel, mert szerintem le van merülve. Tegnap csináltam Bobbival ebédet, szóval megeheted. Legyen szép napod!

Gyorsan utánam kiabált.

- A kaja, te szájhős! Elfelejtetted.

- Ja – fordultam vissza, és „loptam” egy fánkot a tányérjáról. – Szia!

Megforgatta a szemét, szája sarka felfelé emelkedett, ahogy beleharaptam a vaníliás süteménybe. Szerencsére elsöpörte a tejszín ízét, így máris kellemesebben indulhattam munkába. Még hallottam, hogy elköszönt, aztán az ajtó becsukódott mögöttem és a megközelítettem a liftet.

***

„Hamarosan otthon leszünk. Alig várom, hogy lássalak.”

Mosolyogva meredtem az üzenetre. Az ajkam szélét rágcsálva gondolkodtam azon, mit replikázhatnék neki, végül egy vállrántással bepötyögtem a szöveget. (Szerencsére Osborn egy megbeszélésen volt és nem kérte a jelenlétemet, ezért senki sem ellenőrzött.)

„Szeretlek, hős. Csak gyere végre haza!”

Nem telt bele két percbe, már válaszolt

„Én is szeretlek, kicsim. Összebújnál? J”

Elpirultam.

„Pimaszkodsz? Túl sok időt töltöttél Tonyval.”

Szinte láttam, ahogy megforgatja a szemét.

„A legutóbbi megjegyzése után nem beszélek vele.”

Felemeltem a szemöldökömet. Bele sem mertem gondolni, már megint mivel ugrathatja a milliárdos, bár akadtak sejtéseim. Az ivós este óta egyre több okot talált és bár nagyon kedveltem Tony-t, néha elküldtem volna a búsa. Valahogy mindig is szenvedélyesebb természet voltam Stevenél, ő – valószínűleg a beleszokás miatt – higgadtabban kezelte az egyértelmű szexuális életünkre kiterjedő – na, jó, tulajdonképpen kilencvenkilenc százalékban arról szólót – célzásait.

„Ne is törődj vele. Hogy van a hátad?”

„Még mindig fáj, de nem landoltam akkorát. Egyébként 2 órán belül otthon leszünk.”

Kényelmesen hátradőltem.

„Majd megmasszírozlak. J Eljössz értem?”

 Nem küldött vissza mást, csak egy szívecskét és három vigyorgós fejet. Képletesen beírtam magamnak egy piros pontot, amiért anno megtanítottam a telefon használatára.

***

Lehúzta már a cipzáramat, ahogy kinyitódtak az ajtók, és valahol hanyagul eldobva azt az erős karjaiba vett. Átkulcsoltam lábaimat a dereka körül, élvezve az újbóli közelségét. Nem terveztünk egymásnak esni rögtön a találkozásunkat követően, de ahogyan megcsókolt megremegtette a belsőmet, és nem tartott sokáig – nagyjából néhány másodpercet –, hogy ő is felvegye a hangulatot. Nem ez volt az első alkalom, hogy egymásnak estünk a bizonyos este óta, a másnapot nem is igazán töltöttünk mással, mint filmnézéssel, henyéléssel, és természetesen egymás testének elfoglalásával. Ha lehet ilyet mondani, Steve egyre inkább belejött, és már egyáltalán nem feszélyezte, hogy én voltam felült. Mivel nem értük el a szobáját, a kanapéra ült le, kezeim gyorsaságának köszönhetően már nadrág nélkül. Az ölében helyezkedtem el, s miközben mozogtam – mindvégig segített, a hideg futkosott rajtam érintése nyomán – mélyen egymás szemébe mélyültünk. Egy tetőtől-talpig izzadt semmiség lett belőlem a végére, és egy hangosabb nyögéssel érkeztem meg, vele együtt.

- Üdv itthon – lihegtem megsemmisülten, engedve az ajkaink összeforrását.

- Nagyon jó itthon – nevetett halkan. – Annyira hiányoztál.

Mondani akartam, hogy igen, éreztem, de bizonyára nagyon zavarba hoztam volna. Így csak azt feleltem:

- Te is hiányoztál nekem.

***

- Nocsak, Szabadság hölgy is csatlakozott hozzánk! – üdvözölt engem Tony, miután beléptem a közös nappaliba. Steve már előrement, míg én megszárítottam a hajamat a közös tusolásunk után. Eredetileg mondta, hogy inkább maradjak odafent és nézzek meg egy filmet, míg távol van, de Jarvis bejelentette, hogy Pepper is megérkezett, és gondoltam elbeszélgetek vele, míg a többiek az ügyükön dolgoznak. A barátnőm kedvesen mosolyogva integetett nekem a kanapén, kezében a nagy becsben őrzött Blackberryjével. – Micsoda felüdülés téged is erre látni! Most már legalább két kielégült fej tartózkodik az épületben. Apám büszke lenne rád.

- Foglalkozz a saját dolgoddal, Stark – vágtam rá, ignorálva a kihívásra invitáló pillantását. – Ha annyira zavar, megtalálod a mosdót. Ott verd ki… a balhét.

Stark felhorkantott, Steve pedig megforgatta a szemét, de azért még melegen rám nézett. Küldtem neki egy puszit a levegőben, aztán letelepedtem Pepper mellé.

- Hogy megy? – kérdeztem, nem igazán érdekelten a dologban. Inkább csak szerettem volna a barátomat minél gyorsabban magam mellett tudni. Ők közben egy hatalmas kerek fémasztalnál egy épület hologramozott mását tanulmányozták, hangosan diskurálva valamin. Néha-néha Thor dörmögő hangját is lehetett hallani, valamint Natashát és Mariát is. – Steve nem igazán beszélt róla nekem.

Igazából másról sem a nevemen és az érzésein kívül, de ezt nem akartam hozzátenni.

- Jártak Franciaországban, Budapesten és Varsóban. Találtak is valakit, lent őrzik az ügynökök. Többet én sem tudok.

- Akkor miért egy épületet néznek?

- Azért, mert ez fontos lehet – sóhajtotta. – Úgy tűnik, hogy „szagot fogtak”, de szerintem ez az ügy túlnő rajtuk. Thor szerint az ember odalent nem erről a világról származik. Ő is azt mondta, hogy ilyesmit még sohasem látott.

Kirázott a hideg – még mindig nehézen emésztettem meg Steve veszélyes akcióit, de hát én kérdeztem Pepper magyarázatát, ezért csak magamat hibáztathattam. Felszusszantottam, fél füllel őket hallgatva.

- Milyen volt a hétvége? – váltottam gyorsan témát. Bruce beleszólt Steve és Tony vitatkozásába.

- Unalmas. Jövedelmező. Válassz. És a tiéd?

Heherésztem.

- Ugyanez. Papírokat töltöttem ki Osbornnak, aztán a lányok átjöttek filmet nézni. Végigaludtam az egészet, de Bobbi azt mondta, nem volt olyan jó.

- Mostanában sokat vagy fáradt. Osborn túlhajt téged? A baleset után nem kellene egy kicsit lazábbra venned a tempót?

- Elvagyok, hajtásban nőttem fel, szóval jól kezelem. – Megráztam a fejem. – Majd visszaszokom. Két hónapot lazsáltam otthon, természetes, hogy egy kicsit nehezebben viselem.

- Ha te mondod – hagyta rám. – Azért szerintem odafigyelhetnél egy kicsit magadra. Nehogy baj legyen belőle!

- Ne aggódj, Pep, minden rendben. – Anyáskodása, noha jól esett, kezdett egy kicsit az idegeimre menni. Függetlenséget akartam, nem folyamatos pesztrálást. – Egyébként jó lenne, ha valamelyik nap… mondjuk, nem is tudom, hétvégén elmennénk vásárolni. Nem vagyok az a típus, de most már kezdenek unalmassá válni a ruháim.

- Ó, szóval kezd unalmassá válni a ruháid – látott át a szitán rögtön, és fejével barátom felé bökött. Egyből levette, hogy valami pikánsabb dolgot választanék.  – Értem. Akkor felfrissítjük a ruhatáradat.

Megtapogattam a vállát.

- Köszi.

- Nincs…

-… de ez nem mehet így, simán körbevesznek minket! -

- …mit.

- Akkor mondjon jobbat! – vágott vissza Steve Tony kritikájára. – Ha itt is észrevesznek, meg itt is, akkor mit csináljunk?

- Nem csöngethetünk be – fonta össze karjait mellkasa előtt Bruce. Thor összeszorította a szemöldökeit, koncentrálhatott.

- És mi lenne, ha egyszerűen Thor megsemmisítené a rendszerüket? Egy villám tönkre teheti az elektromos rendszert. Utána már könnyebb lenne elintézni őket.

- De szükségünk van az adatokra, Stark – szólt közbe Clint, Natasha pedig egyetértően bólintott mellette. Ők inkább csendes megfigyelői voltak az eseményeknek. Gondolom hagyták, hogy Steve és Tony kiveszekedjék magukat, és utána terveztek belépni. Persze, egyszer-kétszer azért megszólaltak, ha szükségesnek látták. Érdekesnek találtam, hogy Fury nem volt jelen.

- Milyen adatokra? Nyilván nem itt tartják a „10 lépés, hogyan vegyük át a hatalmat” txt-t! Ez csak egy pont.

- Ezt nem tudhatja!

- Hát csak többet tudok erről, mint maga!

A fejem egyre inkább kezdett lüktetni a kiabálásoktól. Egy kicsit szédültem is, így lassan felálltam, és a hirtelen rám törő hányingerrel küszködve megszólaltam. A tarkóm lüktetett.

- Hagyjátok már abba!

Rögtön felém kapták a fejüket, mindegyikük arca más-más kifejezést öltött. Steve egy kicsit aggodalmasan és meglepetten, Tony kíváncsisággal vegyülő feszültséggel, Bruce semmitmondóan, Clint és Natasha pedig unottan méregettek. Pepper motyogott valamit az orra alatt, de nem figyeltem. Megköszörültem a torkomat, egy kicsit lámpalázasan. Érdekes, hogy alapbeszélgetésekben egyáltalán nem izgultam, akkor azonban még a tenyerem is nedves lett. Megközelítettem a hologramot, Steve és Tony közé állva. Lassan felemeltem a kezemet, a villogó pöttyök a kék alaprajzon biztosan azok a részek lehettek, amiket lehetséges bejáratnak fontolhattak meg. Lassan megérintettem az egyiket, és a „törlés” gombra nyomtam. Sorozatosan ezt tettem az összessel, a többiek pedig figyeltek.

- Ha nem mehettek be felül – kezdtem halkan, - miért nem teszitek alul? Ha tenger van az egyik oldalán, alul gondtalanul befúrhattok, mert nem veszi észre senki, de vigyáznotok kell, nehogy teljesen ellepje a víz a helyiséget, mert abból gond lehet. Ha hamar végeztek, utána nem baj, ha ez megtörténik. Gyorsan kell. Natasha vagy esetleg Bobbi megcsinálhatná, mert kisebb termetűek. Aztán itt a többi, délen. A sziklák között észre sem vennének, és mivel gondolom a tengeren nem meglepőek a hajók, álcázhatnátok teherszállítónak a helikoptert. Gondolom Tony meg tudja oldani. Az északi pont necces, mert ott nagy a rálátás, ezért sokkal jobb lenne a keleti.

A három pötty ügyesen kitett egy háromszöget, így ujjamat végighúztam a ponton és megrajzoltam az alakzatot.

A levegő meghűlt a szobában, nem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Aztán egymásra néztek, és Tony hirtelen arcon puszilt, majd megpörgetett egy kicsit.

- Ha te nem veszed el, Rogers, én fogom! – nevetett. – Köszi, Szabadsághölgy!

Nem akartam mondani, hogy ha nem tesz le azonnal, fél másodpercen belül elhányom magam. Szerencsére azonnal megtette, így Steve karjaiban már biztonságosan landolhattam. Ő átölelt, és megcsókolta a homlokomat.

- Csodálatos vagy – súgta a fülembe édesen. – Köszönöm.

- Egész jól játssza a főnököt – szólt közbe Tony. – Az ágyban is ilyen?

Felnyögtem.

***

Steve szemszöge:

Láttam, hogy valami nincs rendben, valószínűleg nem érezhette jól magát. Túlságosan sokat hajtott azokban a hetekben, és értesüléseim szerint – vagyis Barbara legalábbis azt mondta –, hogy nem igazán aludhatta ki magát. Nem sokkal a beszélgetés után leültünk a többiekkel beszélni, és miután megitta a vizét, a vállamnak dőlt és nem szólt semmit. Lehunyt szemmel pihent, sápadtan és kissé remegve. Fázhatott?

Lágyan végigsimítottam a karján, még közelebb vonva magamhoz.

 - Mi most felmegyünk – szóltam összevont szemöldökkel. – Jó éjt.

Elköszöntek, Pepper pedig egy aggódó pillantást vetett ránk. Összeszorítottam az ajkaimat.

- Jelezd, ha esetleg segítség kellene, rendben? – súgta nekem. – Ügyelj rá, hogy pihenjen egy kicsit, borzalmasan néz ki.

- Persze – mondtam, és óvatosan, nehogy felébresszem Chealsea-t, felkaptam a karjaimba.

Amint felértünk, a lábammal kinyitottam az ajtót és lassan az ágyra raktam. Gondosan betakartam, és egy csókot nyomtam a langyos homlokára. Vizet készítettem az éjjeli szekrényre, egy lavórt az ágy mellé.

- Chealsea? – kérdeztem halkan. – Ha rosszul vagy, szólj légy szíves, jó? Tettem melléd lavórt és van vizet is, rendben?

- Uhu – motyogta. – Köszi.

- Aludj csak. – Gyorsan lekapcsoltam a villanyt, és mellé bújtam. A mellkasomra rakta a fejét. – Jó éjt, kicsim.

- Neked is.

Megpusziltam a feje búbját, és elaludtam.

21. Fejezet - Szeretlek.

Sziasztok!:D OLVASD EL! Először is... 

Összeállítottam a történet első felének zenelistáját. Remélem minden betű olvasható.

Valamint szeretném közölni, akivel még nem tettem, hogy a történet két részre lesz osztva. Az első rész a 34. fejezetig tart, ha minden igaz. :)

Másodszor! Bocsi azoknak, akiket átvertem. (Szándékos volt.) Az átverést úgy értem, hogy azt mondtam, szomorú fejezet lesz. Egyáltalán nem az.:D:D:D Bocsi, Lugia! Tudod, hogy szeretlek! Amúgy is kárpótol majd ez a fejezet, remélem tetszik. (Kevésnek tűnik, mert nincs sok párbeszéd, ezért bocsi.)  A többieket úgyszintén imádom. (Miután felteszem, válaszolok az előző kommentekre, csak nagyon elfoglalt voltam ma.:D) Mindenkinek hatalmas puszi!

- Ezt… Ezt te csináltad? – kapkodtam levegőért fellendülten, hevesen dobbanó szívvel. A tüdőmben felszaporult a levegő, a vérem lávaként forrongva szaladt végig az ereimben. Milliónyi rózsaszirom hevert az ágyon és az a közötti részen egészen az ajtóig, miközben milliónyi kis mécses minden értelem nélkül, rendezetlenül lett elhelyezve a szobában – az üvegasztalon, a bútorsoron végig, az éjjeli szekrényeken, egy-kettő a padlón is messze az ágytól –, az egyetlen fényforrásként szolgálva a szobára vetülő káprázatos sötétségre. Biztosan Jarvis is „benne volt a buliban”, mert éppen akkor kapcsolódtak le a villanyok, adva egy pluszt a hangulathoz. Steve ott állt az ablaknál, a homályban is kivettem büszke – gondolom hasonló reakciót várhatott – mosolyát.

Oly’ sokszor láttam már hasonlókat a romantikus filmekben, hogy unásig lehetne sorolni, de abban a pillanatban mégis ezt tartottam a világ legegyedibb, legnemesebb gesztusának. Steve és én immáron megmásíthatatlanul összekovácsolódhattunk – a lelkemet könyörtelenül, mégis örömtelien széthasító szerelem darabokra törte engem, hogy egy teljesen új formációban újra létrehozzon. Minden porcikám rá vágyott, teljesen hozzákapcsolódtam. Elindultam felé, ügyelve, nehogy rálépjek a szirmokra. Megszaporodott a lélegzetvételeim száma.

Félénken bólintott, valószínűleg izgulhatott, mert zavarában egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Ez azt a benyomást keltette, hogy nem tudja, miképpen helyezkedjen. Ragyogóan elmosolyodtam, és a tenyereim közé simítottam az arcát, hüvelykujjam lágyan cirógatva a kissé szúrós felületet.

 - Csodálatos – leheltem alig halhatóan, lábujjhegyre állva. Gondolkodtam rajta, vajon miért adott ki olyan furcsa hangot percekkel azelőtt, ám ekkor megpillantottam a jobb hüvelykujját. A nagy sietségben megégethette, amikor rájött, megérkeztem. – Had nézzem.

- Ez semmiség – szólt mély hangon, még közelebb araszolva hozzá. Megvontam a vállamat, és lassan felemeltem a kezét. Megpusziltam, végig tartva a szemkontaktust. Egy kissé közelebb araszoltam, éppen csak megmozdulva, s orra immáron majdnem az enyémhez ért. Igyekezett nem az ajkaimra nézni, láttam lélektükreiben a komoly dilemmát, vajon megcsókoljon-e, vagy hagyja, had mondjam, amit szeretnék. – Sajnálom, hogy nem reagáltam ma, de nem akartam elszólni magam.

- Szeretlek – bukott ki belőlem. Nem mondhattam, hogy túl korán volt, mert hazudnék. Három hónapja ismertem, átmentünk a létező összes lehetséges határon, amik elénk kényszerültek. Féltékenység. Félelem. Baleset. Fájdalom. Átszeltük őket, és közben egyre közelebb kerültünk. Törődött velem, beengedett lelkének legmélyébe. Megtette értem a lehetetlent is. Igen, határozottan szerelmes voltam belé. Egyszerűen és világosan.

Nem válaszolt, reakcióját sem tudtam kiolvasni testbeszédéből. Kezdtem pánikolni, ebből adódóan mentegetőzni is.

- Nézd, én…

Olyan gyorsan kapott utánam, hogy szemem még nyitva maradt, amikor keményen csókolni kezdett, belemarkolva a felsőm szélébe és a tarkómon pihentetve másik kezét. Érezte a lábaim remegését, s felkapott, én pedig készséggel fontam át lábaimat dereka körül, míg ujjaim adrenalinnal fűtötten működtették magukat az ingjénél, küszködve a gombokkal. Segítségével lazán lesöpörtem a feleslegesen takaró anyagot, szabaddá téve így mellkasát. Megtartott, ahogyan lerángattam magamról a pólómat, révén, hogy ő nem tudta. Homlokomat az övének döntöttem, igyekezve, nehogy teljesen elvonjam a figyelmét az ágyhoz érés előtt. Győztesen süppedtem bele a virágszirmokba, vele rajtam.

Áttért a nyakamra, forró csókokat eloszlatva a helyen, megjelölve sajátjaként. Azt akartam lenni – teljesen, és örökké az övé. Csillagok táncoltak a szemeim előtt, a saját meseországomba merülve. Automatikusan reagáltam a mozdulataira, a hátamat kissé megemelve, hogy eltávolíthassa a zavaró tényezőnek bizonyuló melltartómat. A gyertyafényben tökéletesen kivettem a kifejezését – mint egy istennőre, úgy nézett rám, és én még sohasem éreztem magam ennyire értékesnek. Kívánatosnak. Odaillőnek. Szeretettnek.

- Annyira gyönyörű vagy – súgta a fülembe édesen, megremegtetve alattam a biztos takaróréteget. A belőle áradó forróság felmelegített engem is, a hideg levegőről érkező csípés már nem kínzott. Megmozdult és a melleimnek feszülő mellkasa ellenére immáron megcsodálhattam meseszép lélektükreit is. A fülem mögé tűrte a tincseimet, bár nem akartam neki mondani, hogy valószínűleg feleslegesen tette.

Kicsatoltam az övét – nagy nehezen -, és megszabadítottam a – valószínűleg kényelmetlen – nadrágjától. Szerencsére az ágy mellé nagyon nem tett gyertyákat – nyilvánvalóan óvatossági célzattal – ezért a ledobásakor nem ütközött egyikkel sem. Elnevettem magam, mire piszkálódásképpen belecsípett a combomba. Aztán, ahogy a játékosság jött, úgy is távozott és ajkaink ismét összeforrtak.

- Maradj így – utasított szelíden, és a nyakamba csókolt. Engedelmeskedtem, noha kíváncsian figyeltem minden rezdülését. Lassan a szívem feletti pontot is becézgetni kezdte szájával, nyelvével megízlelve a helyet. Hosszú ujjai megtalálták az egyik mellemet, lazán megmarkolva azt. Felnyögtem. Átkozottan, már-már őrjítően lassan haladt lefelé, a melleim közötti részt kifejezetten szerette. A köldökömbe is lehelt egy puszit, aztán elérte a nadrágom szélét. Kigombolta, és megfogta a fenekemet, hogy feltolhasson a ruhadarab leszedése végett. Az hasonló sorsra jutott, mint a sajátja. Elégedetten felsóhajtott a sikeres „akció” után.

Az anyagok távozásával a levegő egyre inkább felperzselődött közöttünk, a bőr-a-bőrön effektusnak köszönhetően mindketten teljes földöntúli állapotba kerültünk. A gondolat, hogy már csak egy-két gát akadt közöttünk bezsongatott, ugyanakkor vörössé is varázsolt. Átkulcsoltam jobb karomat a vállánál, a másikkal a hátába karmoltam. Tetszett neki, ítéltem meg az általa hallatatott remegő – az enyémnél sokkal mélyebb – nyögésből.

Tökéletesen passzolt a lábaim között, ügyelt a súlyának rám nehezedésére. Egyáltalán nem találtam kellemetlennek, sokkal inkább örültem neki. Szánk ismét találkoztak, ezúttal a szenvedély csak megnyugvó hátsó szereplő volt a szerelmes nyelvcsatában. Fürtjeim – megjósoltan – bájosan szétterültek a párnahuzaton, az övé nekem köszönhetően kócosan meredezett a négy égtáj felé.

- Biztos, hogy ez szeretnéd? – kérdezte alig halhatóan, megtörve a csókot.

- Még sohasem voltam ennyire biztos, Steve – nyugtattam meg, az előbbi tevékenységünk fojtatását indítványozva. Még jobban szétnyitottam lábaimat, talpammal ügyetlenkedve az alsónadrágja letolásában. – És te?

Mélyen a szemembe nézett.

- Te és én, mindig – válaszolta. Ez lett a közös mondatunk.

Összerezzentem érintse nyomán a lábam között. A bugyimat szélénél szedte le, egyúttal lerúgva magáról a boxerét is. A pillantása azt sugallta „kész vagy?”, s én pilláim alól azt üzentem „mindvégig”.

Valóban az voltam.

Én szorosan átöleltem, ő megtámasztotta magát a könyökein. Szemeink kapcsolódását fent tartva visszacsusszant a helyére és belélegezte az illatomat. Szívem hatalmasat dobbant, s az ereimben lévő vér egyszerre hűlt meg és kezdett el forrongani, ahogy Steve figyelmeztetett, ha fáj, mindenképpen szóljak neki.

És aztán megtörtént – a világ felrobbanni látszott, ahogy testünk összeforrt. Lehunyta a szemeit, arca a legelképesztőbb gyönyörbe formálódott. A fülemben egy ismerős dobolás „süketített” meg, nem kaptam levegőt. Egy kissé kényelmetlen volt először, mert már egy jó ideje nem voltam senkivel, de aztán lassan, az első puhatolózó lökése után már puszta élvezet vette át a helyét. A torka legmélyéből felszaladt egy hangos sóhaj, követve az enyémet. Fulladozva csókolt meg, valamit motyogott az orra alatt, ami csak valami össze-visszaság lehetett, mert nem értettem belőle semmit. Felvettünk egy tempót, s ez teljesen kiszorított mindent a külvilágból. Azt sem tudtam, hol vagy, ki vagyok, mi a nevem, hol lakom – semmit. Csupán azt, hogy Steve ott volt velem, bennem, és szerettem őt. Ez egyáltalán nem zavart. Ha belegondolok azt is mosolyogva tűrtem volna, ha szívinfarktusban – amihez, be kell valljam, elég közel álltam – nyomban meghalok.

- Szeretlek – suttogta az ajkaimba, combjaimra záruló kezekkel, és egy nagyobb, immáron erőteljesebb lökés keretében. Észre sem vettem, hogy a körmeimet végigszántottam a hátán, és feltüzelte. – Úgy szeretlek…

Minden mozdulattal a melleimet súrolta, amitől azok megkeményedtek, és szinte már fájóan könyörögtek a tapintásért. A hátam ívbe feszült, mikor végre megtette és újra velük kezdett foglalkozni.

A nevét skandáltam, erősen a takaróba markolva. Folyékonynak éreztem magam, ugyanakkor a lángra lobbanás lehetősége is erősen beleitta magát a bőrömbe. A lökései egyre mélyebbek lettek, úgy fogott, mintha az élete múlna rajta.

Szinte fel sem fogtam, mit mondott néhány perccel azelőtt, testem-lelkem remegett az ostroma alatt. Az agyam már rég nem működött normálisan, a legalapvetőbb funkciókra – a normális beszéd, a látás – is képtelen voltam.

- Mondd… még… egyszer – nyöszörögtem neki, de szám mozgását nem érzékeltem a sok sóhajtástól és nyögéstől. Egyre közelebb és közelebb jártam a beteljesüléshez, mert a legérzékenyebb pontom pulzálni kezdett. – Mond… oh… még egyszer.

-  Szeretlek – csókolt meg hevesen. – Őrülten szeretlek.

És ekkor megtörtént. Eget rengetően. Földinduláshoz hasonlóan.

Megérkeztem, a menny kapui kinyitódtak előttem. Már nem is emlékeztem, milyen ez az érzést, és átélni olyannal, akibe ennyire szerelmes voltam teljesen idegen volt. Steve Rogers lett az első és egyetlen igaz szerelmem – az övé voltam, és ő az enyém.

Meg akart állni, de tudtam, hogy ő még nem fejezetbe be és csak miattam tenné.  Megráztam a fejemet, és indítványozva a fojtatást megmozdítottam a csípőmet. Sziszegésszerűen hagyta el a levegő a tüdejét, és újra mozogni kezdett bennem.

Azt hallottam, hogy a szűz férfiak sokkal hamarabb esnek át a beteljesülésen, ám Steve meglepően jól bírta. Kellemesen ringattuk egymást az ő első, nekem pedig a második kielégüléshez. A testünk rendesen megizzadt, nedves hajamat úgy kellett eltűrnie a homlokomról, mert már rátapadt, s a teste sikamlósabbá vált az enyém felett.

Aztán hirtelen gyorsabb lett, s mivel ő közelebb volt, mint én, lassan megtalálta azt a bizonyos pontomat, és óvatosan masszírozni kezdte. Robbanásszerűen, egy csókba fojtott férfias nyögéssel érkezett meg. Ettől bezzeg nem állt meg, addig ügyeskedett a keze, mígnem újra összeszorultam körülötte és fennakadt a szemem.

Mindketten erősen kapkodtuk a levegőt, a homlokát az enyémnek támasztotta. Pihegve végigcirógattam az arcát.

- Erre nincsenek szavak – mondta gyengéden.

- Nem is kellenek – válaszoltam, és megcsókoltam.

20. Fejezet - A lelki társ.

Itt van, ejnye. ;)

Egy erős kéz gyengéd rázására ébredtem, és egy édes hangra, ami a nevemet skandálta egy gyönyörű szimfóniában, amely még vegyült az álmomban megjelenő furcsa visszhanggal. Összerezzentem, és kétségbeesetten próbáltam menedéket találni. A fekete és a vörös árnyalata elvakított, még akkor is attól káprázott a szemem, amikor sikkantva helyezkedtem ülő pozícióba. Steve karjai gyorsan átfonták a testemet, csitító suttogásban tört ki. Egy kis idő után végre sikerült kivennem, mit szeretne tőlem, és engedtem, hogy közel húzzon magához. A mellkasába temettem az arcomat, belélegezve bőrének mesés illatát. Reszkethettem, mert dörzsölni kezdte az oldalamat és szabad kezével a lehullott takarót is felvette a földről, hogy újra rám teríthesse. Nedves hajamat eltűrte az oda nem illő helyéről, s ezután egy finom puszit nyomott a homlokomra.

- Semmi baj – bíztatott kedvesen, forró lehelete a hajamat súrolta. Ringatott, akár a kisbabát szokás. – Csak egy rossz álom volt.

- Ne haragudj – kértem rögtön bocsánatot. Megzavarhattam az ő éjszakáját is, pedig neki aztán nagyobb szüksége volt az erőre. – Nem akartalak felébreszteni.

- Nem a te hibád, ez csak egy álom volt – nyugtatott meg gyorsan, lábát összekulcsolva az enyémmel. – Szeretnél mesélni róla?

- N-Nem.

- Rendben – hagyta rám. – De ugye tudod, hogy a te problémád az enyém is? Te és én… Mindig.

Felnéztem rá, könnyes szemeim fátyolától alig láttam a kifejezését. Letörölte a lehulló sós cseppet, és ajkait puhatolózóan az enyémhez érintette. A gyomrom azonnal összezsugorodott, alig kaptam levegőt a hirtelen vágyhullámtól. Folyadékszerűen terjedt szét az egész testemben, a fejem búbjától a lábujjhegyemig lángcsóvák borítottak el. Végigsöpörtem a rövidke szőke haján, kicsit belemarkolva, hogy ösztönözzem. Az ingjével borított mellbimbóim megkeményedtek – szinte már fullasztóan kívántam őt.

Ő is ugyanannyira akarta, mint én – ennek kellő bizonyítékaként szolgált a nekem préselődő keménysége –, mégsem tette meg azt a bizonyos lépést. Helyette lihegve elhúzódott, és csak fürkészte az arcomat. Mindig távolodott, saját magát is kínozva, és mivel önzőségem nem ismert határokat a birtoklásvágyammal kapcsolatban, nem engedtem neki. Újra magamhoz vontam, tarkóját lazán masszírozva.

- Ne csináld ezt – kérlelt elfúló hangon, egyszerre keresve a közelségem és próbálkozva távol maradni tőlem. A két szemöldöke között megjelent egy elegáns ránc, s a nyál összegyűlt a számban. Annak ellenére, hogy tiltakozott, ő maga egyáltalán nem tűnt olyan ellenállónak. Sőt, ahogy a nyelvemet finoman végighúztam alsó ajkán, egy olyan hangos sóhajt hallatott, ami elektromos áramként végigperzselte a gerincemet. A kettőnk közötti mérhetetlen frusztráció ismét összeszorította a gyomromat. Csillagokat láttam, lávatenger alakult ki körülöttem, s a föld mozgott alattam.

Nem tudom, melyikünk mozdult meg előbb, de lassan a hátamra feküdtem, Steve pedig a lábaim közé. Átkulcsoltam őket a dereka körül, megtalálva a lehető legtökéletesebb pozíciót. Kapkodtam a levegőt, a tüdőm már fájt – viszonylag nehezebben bírtam a terhelést a baleset óta, de büszkén tartottam magam -, a hirtelen megerőltetéstől. A szívem egy kalitkába zárt kismadáréhoz hasonló ütemre kapcsolt, először csak elmosódott a világ, majd teljesen megszűnt létezni.

- Ezt nem kellene még – figyelmeztetett elcsuklóan.

- Tudom – markoltam a hátába. Elmélyedtünk egymásban, teljesen.

Ő volt az, aki végül hosszú percekkel később megmozdult és a hátára hullott mellettem.

- Szeretném, ha különleges lenne – szólt, és levegőbe emelte a jobb kezünket, hogy látványosan összefűzze őket. – A lehető legkülönlegesebb, és ha most megtennénk… Úgy értem, az is csodálatos lenne, ne értsd félre…

- Tudom – mondtam nyugodtan, noha kissé csalódott voltam. Nyakába temettem az arcomat, egy bátorító puszit hintve a felületre. – Komolyan gondoltad, amit mondtál? Te és én, mindig?

- Mindig – ígérte.

Teljesen elhittem neki. Mert ő és én egyek voltunk - lelki társak.

***

- Chealsea néni? – kérdezte az unokaöcsém, miközben bekötöttem a cipőfűzőjét. Nagyobbik bátyámnak megígértem, hogy vigyázok egy kicsit Mattre, amíg Sarah haza nem ér a munkából. Csütörtök délután négy felé járhatott, és én ráértem, mert Osborn közölte, hogy síelni megy a fiával körülbelül két hétre, ebből adódóan nem kellett dolgozni mennem csak kétszer egy héten.

- Tessék?

- Lesznek az állatkertben oroszlánok is?

Lágyan, már-már anyai szeretettel mosolyogtam a kisfiúra, megigazítva a kabátját is és lassan összekócolva a már így is szanaszét álló frizkóját.

- Valószínűleg – válaszoltam, aztán legnagyobb meglepetésére megcsiklandoztam a hasát. Hangosan, örömtelien nevetett. – És akkor felfalnak téged! Mind-mind, mert imádják a friss husit!

- Ne! Ne! – tiltakozott hevesen, vergődve a karjaimban. Egy határozott kopogás szakította félbe a jelenetet.

- Gyere be – invitáltam. Amint megláttam a személyt, felálltam és lábujjhegyre állva arcon pusziltam, tekintetbe véve az öt éves unokaöcsém jelenlétét. Megcirógatta az arcomat, és rituálészerűen a fülem mögé tolt néhány rakoncátlan fürtöt. Ezt elég gyakran tette, valószínű berögzült. – Mindjárt készen vagyunk.

Steve lassan bólintott, majd letérdelt unokaöcsém elé és szemügyre vette a maciját. Nosztalgikus kifejezés terült szét ábrázatán, aztán rákacsintott.

- Szia, Matt – üdvözölte őt egy eddig még ismeretlen mély hangon. - Emlékszel még rám?

- Persze! – vágta rá rögtön a fiú. – A bácsi mentette meg Sammy-t.

- Tudsz titkot tartani? Ha Chealsea néni elfordul, elmondom az enyémet. – Felnéztek rám, világító kék szemekkel. Azonnal elfordultam, hogy „privát” beszélgetésüket bonyodalom nélkül fojtathassák. Mintha nem hallanám, Steve odasúgta a kisfiúnak. – Én sem felejtettem el a macidat. Őszintén szólva én vagyok a legszerencsésebb, hogy találkozhattam vele.

Matt nagyon felderült ettől, mert imádnivaló kacaj visszhangzott a miniatűr hallunkban. Ő nem tudhatta, hogy a célzás határozottan nekem szólt, s én csak bazsalyogva megforgattam a szememet.

- Szóval mehetünk? – kérdezte Matt izgatottan. Ezt a kérdést már Steve érkezése előtt is számtalanszor feltette nekem, teljesen belelkesülve. – Steve bácsi, szerinted vannak az állatkertben medvék is?

- Bizonyára – biccentett. – Miért? Talán Sammy szeretné látni a rokonait?

- Igen – helyeselt. – A mamáját és a papáját.

- Akkor szerintem induljunk – gyújtottam felé a kezemet. Készséggel elfogadta, meleg, apró tenyere jó érzéssel simult az enyémbe. – Emlékszel a szabályokra, igaz?

- Nem engedem el a kezedet az utcán, és nem beszélek idegenekkel.

Felemeltem az egyik szemöldökömet.

- És?

- És nem rohanok el…

- Jó fiú – dicsértem. Steve átkarolta a derekamat, úriember módjára nyitva ki előttem az ajtót.

Szerencse a délután folyamán a tömeg már viszonylag szertefosztott – nem tűnt el – az állatkertben. Kissé döcögősen – mivel ki kellett várni a sort –, ám mégis bejutottunk, és Matt olyan sok – néha értelmetlen – információt hadovált össze, hogy Steve és én csak a fejünket ráztuk kitöréseitől.

Megengedtem neki, hogy egy kicsit – látótávolságon belül, a megbeszélt feltételekkel, természetesen – előre szaladhasson, és nagy szemeket mereszthessen az őzikecsaládra.

- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzá – döntöttem fejemet a vállára, kéz a kézben haladva előre. – Ez nagyon fontos nekem.

Megpuszilta a fejem búbját.

- Tudom – susogta.

Persze, hogy tudja, gondoltam pironkodva, boldogságtól szárnyalva, hiszen minden lehetséges idejét velem tölti.

Egy gyermeki hang pukkasztotta ki a varázs-buborékomat. Matt figyelmet követelve mutogatott a hatalmas medve ketrece felé. Sajnos alig vehettem ki a többi „lakót”, olyan hatalmas embertömeg álldogált előtte. Csalódottságtól lefelé konyult az ajka, könnycseppek gurultak le arcán.

- Mi a baj? – kérdeztem leguggolva hozzá. Steve követte a példámat. – Mattie?

- Nem látok semmit, és az a hatalmas bácsi ott fellökött! – nyöszörögte a térdkalácsánál kissé foltos nadrágjára intve. – Anya nagyon mérges lesz! Ezt nemrég vette.

Igyekeztem megvigasztalni.

- Nem lesz mérges, mert ha hazaérünk, gyorsan kimosom, rendben? Pikk-pakk megszárad.

- Chealsea néninek igaza van – állapította meg Steve, aztán egy pajkos vigyort villantott Matt felé. – Mit szólnál, ha megmutatnánk annak a bácsinak, hogy ne packázzanak velünk?

- Hogyan? – szipogta.

- Legyünk nála magasabbak – ajánlotta, aztán felkapta az unokaöcsémet. Nyaka a fiú lábai között voltak, miközben megkapaszkodott az arcánál. Persze, az elengedhetetlen mackó plüsst is markolta. Steve biztosan fogta őt, nehogy véletlenül elveszítse az egyensúlyát és leessen. – Így már mindjárt más, nem igaz?

- De jó! Nézd, Chealsea néni! Magasabb vagyok nálad!

- Látom – nevettem önfeledten, kissé elérzékenyülve. – Nagyra nőttél, elég hirtelen.

- Mehetünk közelebb? – akarta tudni Matt. – Láthatnánk őket közelebbről?

- Persze – érkezett rögtön a válasz. – Szóval ketten vannak?

 - Igen. Egy mama és egy papa, ahogy mondtam. Sammy akart nekik integetni, de aztán nekünk jöttek. De ő erős, és nem sírt.

- Te is erős vagy – bíztatta őt Steve. – Nem engedted, hogy meggátoljanak, nem igaz?

- Megakartam nézni.

- Na, látod, a legnagyobb hősök sem adják fel.

Hangjuk egyre inkább távolinak tűnt, ahogy előrébb haladtak. Én inkább ott vártam rájuk, figyelve őket távolabbról. Matt hevesen magyarázott valamit, aztán együtt nevettek, és a plüssállat a levegőbe emelkedett, mintha tényleg integetne. Az unokaöcsém és a barátom az irányomba fordultak, és mindketten integettek, egy levakarhatatlan vigyorral a képükön. Egy puszit küldtem nekik, s azokban a pillanatokban rájöttem, hogy teljesen beleszerettem Steve Rogersbe.

***

Másnap este kissé fáradtan érkeztem „haza” – pontosabban Steve apartmanjába.

A vártnál egy kissé korábban érkeztem, gondoltam, meglepem. A táskámat leraktam az asztalra, miután a kabátomat levettem. A hajamba túrtam, próbálva rájönni, vajon merre lehet. (Egyértelműen otthon kellett lennie, mert a villany égett és Steve mániája volt az állandó lekapcsolgatásuk, még az automata rendszer ellenére is.)

Érdektelen és unalmas napom volt, és legnagyobb meglepetésemre Steve egyáltalán nem hívott fel. (Pedig még akkor is megtette, ha küldetésre ment, hogy elbúcsúzhasson és elmondja, mikor ér haza.) Kezdtem arra gyanakodni, hogy valami baj van, vagy valamit rejteget. Örültem, hogy viszonylag hamar odaérkeztem, mert idegesített a tudatlanságom.

Épp a telefonommal babráltam valamit - valószínűleg csak lecsekkolhattam, vajon írt-e azóta -, amikor egy érdekes hang szűrődött ki a hálószobából. Összeráncolt homlokkal közelítettem meg az ajtót, lassan kinyitva azt.

Arra a látványra nem számítottam – a telefon kihullott a kezemből, s egy koppanással a földön landolt. A számra szorítottam a kezemet.

Oops. Bocsi.:D

19. Fejezet - Est.

Ismét vont egy kisebbet a ceruzájával, gondosan mozgatva kezét, olyan játszi könnyedséggel, mintha hattyúk játszanának a tükörsima víz felszínén. Igyekeztem visszavenni az előző pozíciómat, hogy segítsem munkáját.

Őszintén szólva ne várjatok túl sokat ettől a fejezettől. Elcsesztem. Bocsi.

- Had nézzem – kérleltem harmadszorra, kezemet lassan felé nyújtva, de Steve minduntalan megrázta a fejét. Kétkedő, kissé talán piszkálódó tekintettel emeltem fel a szemöldökömet, miközben a fenekem alatt megigazítottam a ficánkolódásom miatt felgyűrődött pokrócot. – Már fél órája csinálod.

- Az a fél óra inkább negyed – derült fel a türelmetlenségemet, és ezúttal lágyabban kezdett simítani a papíron. Hihetetlenül kék szemei találkoztak az enyémmel, és egy féloldalas mosollyal megrázta a fejét. – Nem megy ilyen gyorsan. Különben se mozogj!

Néhány órával azelőtt döntöttük el, hogy lemegyünk a parkba, s mivel rajongtam a rajzaiért, megkértem, készítsem nekem valamit. Persze utána addig győzködött, míg modellt nem álltam neki. (Arra hivatkozott, hogy nem talált nálam szebb és megihletőbb mintát, de valahányszor elcsíptem őt rám merevedni, tudtam, részben a leplezetlen bámulás lehetősége is nyomott a lantba.) Belementem, hiszen tartoztam neki. Reggel ugyanis igent mondott a kedvenc mesém nézésére. (Annyira azért nem járt olyan rosszul, mert szorosan összebújva tettük.) Néha-néha még el is kaptam a lehető leghalkabban heherészni a második Madagaszkár pingvinjei epizódnál. Mesésen indult a nap, ezért úgy döntöttük, a hátralévő részében is csak egymással foglalkozunk. Ám, miután még délelőtt megszólalt Steve telefonja, közölte, hogy estefelé át kell mennünk a Bosszúállók toronyba, mert Tony indítványozta a – ahogy ő hívja – „Bosszúállók dvd-estet”. Röviden elmagyarázta, hogy ez abból áll, hogy közösen – sok veszekedés után – kiválasztanak egy-két filmet és megnézik őket tömérdeknyi sör, kóla és pattogatott kukorica társaságában. Aztán – ha a civakodásból nem származik sértődés -, mesélnek egymásnak különféle történeteket a gyerekkorukból, az életükről az invázió előtt – Steve azt mondta, hogy nagyon érdekeltek a háború kapcsán, még ha Tony az apja miatt gyakran húzza is a száját – vagy bármiről, ami épp aktuális. Meglepett, hogy Tony engem is elhívott, nem tartoztam a csapatukba, de nem utasítottam el az ajánlatot. Jól esett, és láttam, Steve mennyire felvidult, hogy nem kell nélkülem aludnia este.

Halványan beszívtam a finoman levegőt, élvezve, ahogy a napsütés átjárja a pólusaimat. Kellemesen megborzongtam, hümmögve egy dalt, amit egy közelben lévő autórádióból szólhatott. A Central Parkban piknikeztünk, közel a tóhoz. Készítettem magunknak enni néhány szendvicset, pakoltam inni és szereztünk egy pokrócot. Szerencsénkre kimondottam napos időt fogtunk ki. Gondtalanul vehette elő a füzetét, és még az édesanyjától kapott ceruzakészletét. (Elmesélte, Mrs. Rogers majdnem félhavi fizetését rááldozta rájuk, nagy becsben tartva fia tehetségét. Megértettem, és azt kívántam, bárcsak ismerhettem volna őt. Steve azt mondta, meghalt TBCben.)

Épp eltűrtem egy tincset az arcomból, amikor leintett és megfagytam a mozdulatomban. Elmagyarázta, mennyire szereti ezt megörökíteni. (Továbbá sem szándékozott megmutatni nekem a füzetét, amire a szememet forgattam és elhatároztam, elcsenem tőle.) Így hát, hagytam.

- Egyszer lerajzolhatnál, mondjuk egy nyaklánccal. – Ugrott be rögtön Lydia egyik kedvenc filmjének egyik legjobb jelenete. Pajkos mosoly terült szét az arcomon, tudva, miképpen fog reagálni. Elég jól kiismertem az együtt töltött majdnem három hónap alatt.

Nem nézett rám, elmélyültnek tűnt.

- Nyaklánccal?

Itt volt az ideje, hogy kizökkentsem egy kicsit.

- Igen – susogtam, aztán mellékesen hozzátettem. – Semmi mással, csak egy nyaklánccal.

Megfagyott, aztán ádámcsutkája egy kicsit megugrott és hatalmasat nyelt. A keze megállt a mozdulatban, lassan és kissé ködösen pillantott fel rám. Tekintete kifürkészhetetlenül keresett valamit az enyémbe. Neki valószínűleg vagy nem lett volna annyi akaratereje, hogy visszafogja magát – ami nagyon hízelgő ténynek bizonyult -, vagy pedig vörösre pirulva, remegő kezekkel hajtotta volna végre a feladatot. Felkuncogtam a gondolaton, meg a kifejezésen, ami szétterült rajta.

- Látnád az arcodat! – vihogtam a hasamat fogva. Emlékeztem, hogy nem szabadna elmozdulnom a helyemről, mégis megtettem. Az ingénél fogva egy csókot csentem tőle, édeset, olyan igazit. – Persze azért, ha a művész urat érdekelné az ötlet, én benne lennék.

Nem szólt semmit, bár nyilvánvalóan elképzelte a dolgot, mert fészkelődni kezdett. Nem folytattam az kacérkodást, pedig akadt egy-két megjegyzés a nyelvem élén. Beharaptam az alsó ajkamat, várva, hátha mond valamit.

- Mindjárt kész – kerülte a témát. Nem erőltettem vissza a témát, hiszen még mindig égett a füle. – Csak… egy… két… igazítás.

Finoman bólintottam. 

Megszemléltem, milyen művészi pontossággal dolgozott, minden mozdulat lágy, kecses. A két szemöldöke között halovány vonalacska feszült meg, lassan kinyitódott száján keresztül lassacskán, mellkasának mozgásával ütemesen áradt ki a levegő. Megbabonázottságommal gyorsan repült az idő, mire észbe kaptam már sűrű szempillái alól engem lesett, és közben magyarázott valamit. Kótyagosan pislogtam.

- Tessék?

- Kész van – ismételte. – M-megnézed?

- Hát persze – csusszantam azonnal mellé. Jobb tenyerével eltakarta.

- Nem lett olyan jó – kételkedett. – Firka.

- Had nézzem, majd én eldöntöm. -  Megfogtam a kezét, lefeszítettem a papírról és betöltöttem a kis lyukakat az ujjai között. Teljesen, totálisan, megdöbbenten bámultam az alkotását. A csodálkozástól zakatolni kezdett a szívem. – Steve…

- Látod, nem lett jó.

- Ez… meseszép – dadogtam megsemmisülten. A lány a képen szemernyit sem hasonlított a valós személyre. Olyan angyalian, hihetetlenül csodálatosan festett. A vörös haja, amely kecsesen, szinte már-már légiesen omlott hófehér vállára, az árnyalatban teljesen megegyező szemek, melyek színe a havazás utáni kékesszürke… és a bájos alakja, és a titokzatos mosoly. Porcelánbaba szerű. Minden dobbanás egy újabb bámulatos részletet láthattam meg. Steve lelkét, rajtam keresztül. – Steve.

Átölelte a derekamat, és a mellkasának dőltem.

- Még anyukám tanított meg – mesélte mélyen, cirógatva az oldalamat. – Amikor volt rá ideje. Szinte egész nap dolgozott, én pedig a legjobb barátommal, Buckyval és az ő édesanyjával töltöttem el a szabadidőmet, míg be nem indult az iskola a szünetben és a délutánokon. Nem kezdtük sokkal, csupán formák. Millió színes kör, kockák, téglalapok és háromszögek… aztán vonalak. Házak.

Elhallgatott. Megpusziltam az arcát.

- Mesélj még – kérleltem csendesen. – Kérlek.

- Kezdetekben ez volt az egyetlen dolog, ami igazán összehozott bennünket. – Az orrát a hajamba temette. – Apa halálát nagyon nehezen viselte, annyi év után is. Egy kicsit félt tőlem. Nem akart elveszíteni. És aztán egyszer… leültünk kettesben. Az egyetlen asztalunkhoz, a félhomályban. Segített, és közben dalokat énekelt. Mesélt apáról, nagyon sok mindent, és mivel ír emigránsok voltak, Írországról is. Tőle tanultam meg mindent, és a készletet is tőle kaptam. Mivel szegények voltunk, anya évekig spórolt rá, mert néha elkapott, amint a kirakatban nézegettem. A hely, ahol árulták az egyik leghíresebb hely volt akkoriban. Jártam arra a múltkor, de sajnos már bezárták. És tudod… sohasem kaptam még ennél szebb ajándékot, egy kivétellel. Ez is egy jele volt annak, hogy hisz bennem.

- Persze, hogy hitt benned – suttogtam, tökéletesen a lába közé befészkelni magamat. Lassan elért minket a forró égitest sugarai is, ötvözve a hatalmas tölgyfa árnyékával. – És még mindig hisz benned. Akárhol is vagy, ő vigyáz rád. Veled marad, mert a köteléketeket sohasem szakíthatja meg a halál. Az ilyesfajta anyai kapocs annál erősebb.

- Egy csodálatos nő volt.

- Tudom – erősítettem meg, lehunyva a szememet. Ki akartam mondani.  – Mondják, hogy csak egy olyan férfi kezelheti hercegnőként a barátnőjét, aki egy királynő karjaiban nevelkedett.

Azonnal cselekedett – időm sem akadt reagálni, máris kezébe vette az arcomat és hevesen megcsókolt. Nyelve feltérképezte a sajátomat, s beletemette hosszú ujjat a hajzuhatagomba. 

Arcom vörösre pirult az oxigénhiány miatt, a tűz lassú hullámokban perzselt fel. Mint mindig.

- Nem mertem megkérdezni – susogta miután szétváltunk. – Már régóta őrlődött bennem a dolog, de túlságosan féltem, hogy túl gyors ez neked.

A homlokát az enyémnek döntöttem. Annyi ideje akartam már ezt, úgy vágytam rá! Egyre inkább nőt bennem az eszement birtoklási vágy iránta, szebben nem bírtam kifejezni, mint az előző este.

- Szeretnék a barátnőd lenni – lihegtem önfeledten, egy ragyogó harminckét fogas vigyorral.

Megpuszilta a kézfejemet.

- Megtiszteltetés lenne, Miss Roth.

***

Steve biztosított róla, hogy ez az est nem túl nagydolog, felesleges lenne kiöltöznöm. (Kizárólag ő nevezte ezt „kiöltözésnek”, pedig semmi olyan szerkót nem néztem ki.) Én mégsem állhattam meg, hogy ne vasaljam ki a hajamat és vegyem fel az egyik kedvenc pólómat. (Még Stevetől kaptam, a kedvenc bandám volt rajta, a Breaking Benjamin. Nem igazán szerette a zenéjüket.) Felkentem egy kicsit a kedvenc – a rajta lévő felirattal megegyező vörös színű – rúzsomból. Ezzel elértem a kellő hatást, mert minden második mondatának közepén elkalandozott a tekintete. A női önérzetem kitűnően bűvölte az ebből keletkező feszültsége és az, mennyire próbálta kerülni a kontaktusunkat.

Este hatkor érkeztünk meg a toronyba, Steve udvariasan levette a dzsekimet és felakasztotta. A többiek már ott vártak, s három hatalmas sor dvd kötegen veszekedtek. Tony valamit magyarázott a Gyűrűk Uráról, míg egy másik férfi – akit eddig csak az űrlény-támadásos híradásokat láttam – maga előtt legyezett egy háborús filmet. Ahogy megvillant a fényben, „A BUKÁS – Hitler utolsó napjai” című logó rajzolódott ki rajta. Steve megköszörülte a torkát, mire szinte egyszerre fordultak felénk.

Bobbi és Pepper szinte egyszerre mosolyodtak el, Stark is pajkos ábrázatot öltött. Egy szemüveges férfi érdeklődéssel vegyes félénkséggel méregetett. Egy vörös hajú nő – aki valószínűleg Natasha lehetett – megemelte a szemöldökét, míg az előbb említett férfi – láttam őt a helikopterben, Steve Clintnek hívta – rezzenéstelenné vált.

Steve megköszörülte a torkát.

- Figyeljetek – szólt végül. – Tudom, hogy a legtöbben már találkoztatok vele, de ő a barátnőm, Chealsea Roth.

Jól megnyomta a „barátnőm” szót. Majdnem elnevettem magamat zavaromban, mindketten paradicsom vörösek lettünk.

Először a szemüveges férfi állt fel.

- Bruce Banner vagyok, nagyon örvendek – röviden kezet fogtunk, végig távolságtartó és szerényen viselkedett. Beugrott, honnan ismerős a neve, és felcsillantak a szemeim.

- Én is örvendek, Dr. Banner. Nemrég olvastam az antielektronok ütközéséről írt munkáját – meséltem a lehető leglelkesebben. Nem rajongtam az ilyesmikért, sőt, a hátam közepére sem kívántam, de Bruce munkája tényleg érthetően, zseniálisan taglalta a tudnivalót. Még egy olyan laikus, mint én is áhítattal olvastam a sorait.

Meglepetten pislogott, hol Stevere – aki bólintott -, hol rám. Tony valamiért röhögött a helyén.

- Valóban?

- Persze. Hihetetlen munka, írtam belőle egy húsz oldalas kifejtést az előző szemeszterben.

- Szívesen elolvasnám.

- Majd… beküldöm. – A hajammal babráltam, miközben Steve mutatóujja lassú köröket lejtett a derekamnál.

Natasha biccentett.

- Natasha vagyok – mutatkozott be tömören.

- Szia. – Lassan elmosolyodtam. – Te vagy a Fekete Özvegy, ugye?

- Személyesen – biccentett. – Hallottam már rólad.

- Öhm… remélem csak jót.

- Egy hisztérikát vártam. – Egy kicsit lefagytam, nem tudva, mit válaszoljak. Steve megfeszült mögöttem, mire megragadtam a kezét, és megszorítottam. – Úgy tűnik, megjött.

- Nem is tudom – motyogtam az orrom alatt. – Talán szemüvegre lenne szükséged. Tudok ajánlani egy jót.

Azt vártam, hogy valami bunkót replikázik, és nem leszünk jóban, ennek ellenére mégis elégedetten visszasüppedt a fotelba.

- Felírhatnád – tanácsolta, és az ajkai felfelé görbültek. – Üdv itt.

- Köszi.

- Clint vagyok – folytatta a férfi, aki még mindig a Hitleres film borítóját nézegette. Bobbi a szeme sarkából nézett a volt férjére. Egy kisebb gombóc formálódott a torkomban.

- Szia Clint.

Földrengésszerű – oké, túloztam – robajjal a közös nappaliba robogott egy hegyomlásméretű férfi, hatalmas szőke haja irigylésre méltóan hosszú.

- Biztosan maga Lady Roth, Midgardból. – Óvatosan hatalmas tenyerébe vette az én aprócska kezemet, és megcsókolta a kézfejemet. – Nagyon örülök, hogy találkozhatunk. Varázsdobozt nézünk.

Tony megforgatta a szemét.

- Hasonlóan…

Steve ráncolta az orrát.

- Most, hogy túlestünk az unalmas csevegésen – szakított minket félbe Tony harsányan, - eldönthetnénk végre, melyik filmet nézzük. Ti mit gondoltok, fiatalok?

Végigcirógattam Steve arcát, aki átható tekintettel vizsgált engem.

- Gondolom, nem kell megkérdeznem, melyiket szeretnéd? – susogtam csak neki halhatóan. Aztán a társasághoz intéztem a szavaimat. – A Hitleresre szavazunk.

Tony felnyögött, Clint pedig a vállába bokszolt.

- Nem fair – nyafogta. Rám mutatott. – Tőled többet vártam, vöröske. Pedig mennyire bíztam benned!

- Nehogy elsírd magad – veregettem meg a vállát, a lányokat megnevetetve. – Idehozzam neked a macis takaródat? Meleg tejcit?

- Amikor megláttam, hogy Breaking Benjamint hallgat, már tudtam, hogy veszélyes – heherészett Bobbi.

- Breaking Benjamin? – Thor szemöldökei között megjelent egy értetlenkedő ránc. – Ez valami midgardi varázs zenedoboz? Mint amit tegnap láttunk?

- Először is, hányszor kellene még elmondanom, hogy az nem varázs zenedoboz, hanem rádió, hogy megértsd? – kezdte a kioktatást Tony. – Breaking Benjamin egy banda.

- Banda? Nem értem, bádogember, kifejtenéd?

A milliárdos a homlokára csapott.

- Nem bádogember, Vasember!

- Egyre megy.

Felnevettem.

- Szerintem kezdjük el nézni azt a filmet, mielőtt még komolyan összevesztek – indítványoztam, nem kihagyva a megkönnyebbült pillantást, amit Pepper küldött nekem a barátja háta mögöttről.

- Körülbelül nyolcvanszor ütöttem ki Hitlert – suttogta a fülembe Steve mézédes hangon. Lágyan megremegtem, és tudtam, az éjszakánk nem fog eseménytelenül zajlani, ha tovább folytatja ezt.

Thor, Tony és Pepper elhelyezkedtek a hatalmas kanapén, Natasha az egyik fotelban terpeszkedett, lábánál Clinttel. Bruce és Bobbi a másik két ülőalkalmatosságot foglalták el, így nekem és Stevenek maradt az utolsó darab, kettőnknek. Lassan az ölébe ültem, vállára hajtva a fejemet.

Steve érdeklődve leste a filmet, néha-néha felhorkantott valamin. Az én egyik kezem – véletlenül vagy sem – de bekandikált a pólója alá. Egyszer-kétszer csókot váltottunk, de lényegében normális körülmények között néztük végig a filmet, amely végül Hitler halálával ért véget.

- Hát ez kolosszális volt – röhögött Tony. – Jobb volt megélni, nem igaz, Kapitány?

Steve álla megfeszült. Dühösen, felborzol farkú kismacska módjára szisszentem fel.

- Pofa be!

Védekezően felmutatta a tenyereit.

- Bocsi.

- Szóval, most mit csinálunk? – akarta tudni Bobbi.

Tony ötletekért cserébe billentette oldalra a fejét.

- Ki mit ajánl? - Néhány perc néma csend telt el. – Micsoda ötletbörze!

Az ajkamba haraptam.

- Mi lenne, ha… mondjuk, játszanánk Én még sosem-et?

- Utoljára az egyetemen játszottam ilyet – mondta Pepper.

Tony érdeklődve szívta be a levegőt.

- Te játszottál ilyet?

- Sok mindent nem tudsz még rólam.

- Oké, én benne vagyok – tapsolt Tony. – Többiek?

- Ha elmagyarázod a szabályokat – adta be a derekát Steve.

Natasha megvonta a vállát. Clint nem mondott semmit, Bruce pedig tanácstalannak tűnt. Thor szerintem igenlően rázta a fejét, bár kételkedtem benne, hogy valóban komolyan gondolja.

- Nagyon egyszerű. Ez egy ivós játék, de lehet kólával is játszani. Körbeülünk, és sorban mindenki mond egy mondatot, amit még sohasem csinált. Mindenki feltart öt ujjat, a másik kezében pedig valamilyen alkohol van. Ha rá nem igaz, amit az adott játékos mond, akkor letesz egy ujjat, és iszik egy kortyot. Amikor egy embernek már nincs fent ujja, kiesett a játékból.

Bobbi elvigyorodott.

- Oké, dobjátok ide a sört!

Lassan megformáltunk egy kört. Steve – sörrel - az egyik oldalamon, Tony – sörrel - pedig a másikon, mellette Pepper – kólával - ült, aztán Clint – sörrel -, Natasha – sörrel -, Bruce – kólával -, Thor – sörrel -, és végül Bobbi – sörrel - a barátom mellett. (Steve megcsóválta a fejét a kezemben lévő sör láttán, de nem mondta, hogy ne tegyem.)

- Ki kezdi?

- Ó, én! – Bobbi felemelte a kezét. – Szóval… Én még sohasem rúgtam be.

Thor és Natasha kivételével mindenki lehajtott egy ujjat és ivott egy kortyot. Thor következett.

- Ne kímélj, Pikachu.

- Én még sohasem harcoltam.

Rajtam kívül mindenki letett egy ujjat és ivott egyet.

Bruce volt a soros.

- Én még sohasem beszéltem idegen nyelven.

Steve és Thor voltak az egyetlenek, akik nem kortyoltak. Én például folyékonyan beszéltem franciául.

Natasha jött.

- Én még sohasem úsztam pucéran.

Tony és Pepper ittak, az utóbbi nagyon elpirult.

Clint vállat vont.

- Én még sohasem ébredtem képszakadással.

Thor volt az egyetlen, aki nem mozdult.

Pepper az ujjai köré csavart egy rakoncátlan tincset.

- Én még sohasem szexeltem nyilvános helyen.

Legnagyobb meglepetésemre csak Bruce, Steve és én maradtunk egy helyben.

Tony következett. Visszatartottam a kellemetlen sóhajomat.

- Én még sohasem elégítettem ki senkit.

Mindenki ivott. Tony röhögve böködött felénk.

Mondanom sem kell, az este további része harsány nevetésekkel és piszkálódásokkal zárult. Életem egyik legjobb estéje volt.