31. Fejezet - Szenvedélyes

- Londonban vagyunk, bébi. Alap, hogy megcsináljuk ezt a tesztet. Komolyan, vedd már egy kicsit komolyabban – erősködtem játékos tekintetét figyelmen kívül hagyva, a fehér Apple laptopommal az ölemben. Felemeltem az egyik szemöldökömet, miközben a következő kérdésre kattintottam. – Szóval méreted szerint te alacsony, átlagos, vagy kifejezetten magas vagy?

- Szerintem ezt te is tudod – csókolta meg csuklómat. – Magas.

- A szemed színe kék és mivel negyedikén születtél ezért páros – nyomtam a gombot. – Oké, mire vagy a legbüszkébb? Az elszántságodra, a képzelőerődre, az eredetiségedre, a kedvességedre vagy az intelligenciádra?

- Nem tudom – megvonta a vállát. – Legyen az elszántságom.

- Három lehetőség felé mehetsz – olvastam fel. – A tengerpart mentén, a sötét erdőbe és egy kastélyba.

- Legyen a kastély.

- Miért?

- Mert senki sem menne oda be – érvelt. – Valakinek fel kell fedeznie.

Elnevettem magam. Annyira jellemző.

- Mitől félsz a legjobban? – Ez meglehetősen foglalkoztatott engem is. Vajon ő, Amerika Kapitánya, fél-e bármitől is?  Ilyenekről sohasem beszéltünk. – A sötétségtől, a tűztől, a zárt helyektől, az szűk helyektől, vagy a magasságtól?

- A zárt helyeket választanám – megnyalta az ajkát. – Igazából egyiktől sem, de kiskoromban klausztrofóbiás voltam.

Néhány kattintással később megjelent a pálcája: bükk, egyszarvúszőrrel, harmincöt centiméter és meglehetősen hajlékony. Nyelvem elégedetten csattintott a szájpadlásomon.

- Oké, ez meglenne – mondtam és megszorítottam a kezét. – Most jön a beosztás, lássuk csak. Olvasom a kérdéseket, te pedig válaszolsz, mint az előbb. Az első kérdés a következő: az alábbiak közül, ha az emberek így hívnának téged, melyiket viselnéd a legnehezebben? Gyáva, önző, tudatlan, átlagos?

Összeráncolta a homlokát.

- Gondolom, nem választhatok kettőt. – A nemleges fejbólintásomra az alsó ajkába harapott. – Talán legyen az önző.

- Minden évszázadban egy varázslatos fa új terméssel kezdi csalogatni a szemlélőit. Számodra milyen lenne az illata? Égő fahusáng, a tenger, friss pergamen, az otthon.

- Az otthon – mosolygott kedvesen. – Mert az otthonunkban csak a te illatodat érzem.

Ellágyultam, és ennek bizonyítékaként közelebb bújtam hozzá és lágyan megcsókoltam. Meztelen mellkasának dőltem.

- A következő kérdés pedig – mentem tovább. – Hát ez igazán érdekes. Figyelj. Egy troll betört az igazgató lakrészébe, és éppen arra készül, hogy szétzúzzon minden értékes relikviát, amit az igazgatók összegyűjtöttek az iskola alapításától egészen napjainkig. Köztük van ezer évre visszavezethető diákbejegyzések, a sárkányhimlő ellenszere és egy könyv furcsa kinézetű rúnákról is, ami állítólag Merlinhez tartozott. Milyen sorrendben menekítenéd ki ezeket a tárgyakat? Egyszerre csak egyet vihetsz.

Steve csodálkozva ráncolta össze az orrát, hiszen beismerhetően furcsa kérdést kapott ki, de végül mégis meghozta a döntését.

- Az első mindenképpen az ellenszer, mert az segíthet másokon – mormolta, miközben én az első keretbe húztam az üvegcsét ábrázoló képet. – Aztán legyen Merlin könyve, és a diákbejegyzések.

- Oké bébi – helyeseltem. – Az alábbiak közül melyiket tanulmányoznád a legszívesebben? A kentaurokat, a koboldokat, a sellőket, a szellemeket, a vámpírokat vagy a vérfarkasokat?

- A koboldokat. A családom Írországból jött.

- Melyik rémálom ijesztene meg a legjobban? Az első: egy olyan hangon beszéltetnének, ami szinte érthetetlen és mindenki kinevetne? A második: egy nagyon magas helyen állsz és hirtelen rájössz, hogy semmibe sem kapaszkodhatsz és semmi sem akadályoz meg tőle, hogy leess. A harmadik: egy szem néz téged a kulcslyukon, és egy ablak nélküli szobában vagy. A negyedik: arra kelni fel, hogy sem a barátaid, sem a családod nem tudja, hogy ki vagy.

- A negyedik. – Láttam, hogy elborzad a gondolatra. Gondoltam, hogy rám gondol. Megdörzsöltem erős karját.

- Erdő vagy folyó?

- Folyó.

- Fekete vagy fehér?

- Fehér.

- Ééés – színpadiasan dobolni kezdtem, aztán összezavarodottan kinyílt a szám. – Mardekár? Úgy értem, komolyan?

- Az a rossz, igaz?

- Igazából, ha belegondolsz, egyáltalán nem rossz a Mardekár – mondtam. – Oda azok mennek, akik ravaszak. Mégis, úgy gondoltam, hogy biztosan a Griffendélbe oszt be. Bár igazából, hogy ha ez valóságos lenne, akkor a Teszlek süveg biztosan figyelembe venné a szándékodat. Tudod, Harrynek is azt mondta, hogy a Mardekárban a helye, mégis a Griffendélbe osztotta be.

- Túl komolyan veszed – megcsókolta a nyakamat. – Téged is a Mardekárba osztott be, nem igaz? Hát, akkor bizony teljesen megelégednék ezzel a döntéssel.

- De te nem lennél sötét varázsló, hovatovább, halálfaló.

- Te mondtad, hogy a Mardekár nem csak erről szól. Egyébként sem érdekel ez a butaság. – Benyúlt a bugyim alá, abszolút nem zavartatta magát. Megtalálta a pontomat, s mutató és középső ujja körkörözéssel vette el az eszem. Az ajkaim rágcsálva konstatáltam, hogy testem az agyam jóváhagyása nélkül is válaszolt a mozdulataira. Folytatta a nagyon is könyörtelen kínzásomat egészen addig a pontig, míg a lábaim remegni nem kezdtek, és már nem bírtam tovább. Egyszerű mozdulattal álltam fel, perzselő tekintetemet az övébe fúrva. Azt hittem – teljesen biztos voltam benne –, hogy a nem is olyan régen végrehajtott szerepjátékunk sikeresen csillapította le a vágyainkat, de akkor úgy tűnt, inkább hatott úgy ránk, mint olaj a tűzre. Azonnal sajogni kezdtem érte, ezért is jelent meg egy türelmetlen mosoly az arcomon és csúsztattam le feleslegessé vált bugyimat, aztán kiléptem belőle.

Ő pedig nézett – csak nézett, mégis elvette az eszem.

Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólunk a szomszédok, de gyanítottam, fültanúi lettek az előző menetünk hangjainak, úgyhogy a beépített hifitorony felé vettem az irányt. Útközben felkaptam a telefonomat, és rádugtam a zenelejátszóra. Kikerestem a kedvenc Britney Spears – ne kérdezd! – albumomat, és elindítottam.

Ezek után egy gyengéd nevetéssel visszatértem a kedvesemhez.

Ledobtam magamról az ingjét, meztelen hátamat simogatta a hatalmas üvegablakon keresztül beáramló finom fény. Steve lassan felült, én pedig az ölébe másztam, s örültem, hogy volt olyan előrelátó és nem viselt alsógatyát. (Érdemes megjegyezni, hogy utálta, ha szorítja – én pedig azt szerettem, hogy egyáltalán nincs rajta.)

A térdeim találkoztak a puha szaténlepedővel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Legnagyobb meglepettségére – a szája édes „o” alakot formált – lenyomtam őt. Nem volt szükségem az irányításra. (Akármennyire is szexinek találtam.)

Ezúttal én akartam az ő uralkodója lenni.

- Az enyém vagy – állapítottam meg tagadást nem tűrően, és megcsókoltam. Teljesen és tökéletesen az enyém volt, és senki másé. Igen. 

- Te pedig az enyém – mosolygott rám, s eltűrt az arcomból egy belelógó tincset. Láttam rajta, hogy mondani szeretne még valamit, ám nekem más terveim voltak.

Felemelkedtem, hogy másodpercekkel később ráereszkedhessek.

Összemosódtak körülöttem a világ – a kellemes aranyszínűre festett falaktól kezdve a fehér ágyneműig mindegy egy összefüggő homály lett.  Ujjai belefúródtak a csípőmbe, gyanítottam, csinos nyomot fog hagyni, viszont ez a legkevésbé sem számított.

Csípőm mozgása megegyezett az ő hirtelen megtalált tempójával, és ekkortájt realizálódott bennem – abban a pillanatban egyáltalán nem számított, ki irányította az együttlétet, kizárólag a közelsége és a biztonságos melegség, amit árasztott magából. Simultam hozzá, a szívverése hajazta a sajátomat.

Olyan távol voltam, mégis annyira közel – minden egyes sóhaj és merülés egy ismert, megunhatatlan érzést hozott közelebb.

- You shook me all night long – viccelődött rekedtes, enyhén remegő hangon. Talán közelebb is volt, mint én, és meglepett a kitartása. Azt akarta, hogy én végezzek előtte.

Éppen ezért lökései sokkal hosszabbak és mélyebbek lettek, kemény kezei alatt az én bőröm selyemmé vált. Úgy csókolt, mintha sosem tudna elég gyorsan eleget kapni belőlem, úgy falta testem minden elérhető négyzetcentiméterét.

A kelleténél jóval hangosabban nyöszörögtem a nyakába, s mielőtt még felegyenesedtem volna, gondoskodtam róla, hogy beliluljon a terület, ahol a szám az ő bőrét érintette. Legalább a pénzükért mindent bevető lesifotósok is megbizonyosodhatnak róla: ő tényleg az enyém.

Alig néhány perccel később már izzadtan, a hirtelen orgazmustól szétesve és megviselten feküdtem mellette. Mindketten a plafont bámultuk, a lehető legelégedettebb arckifejezéssel, egymást szorongatva. Időközben lekapcsoltam a zenelejátszót, s immáron egymás csendjét élvezhettük. Ő törte meg:

- Ha tudtam volna, hogy ilyen közel érezlek magamhoz, ha több ezer kilométert utazunk és utána a fél délutánt szeretkezéssel töltjük, már rég megtettem volna – mondta enyhén szarkasztikusan. Hangneme szinte kényszerített arra, hogy felnézzek rá. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Sajnálom?

Valahogy mindkettőnkben ugyanaz a gondolat hasíthatott végig, mert szinte egyszerre kezdtünk el mozgolódni. Felvettem a köntösömet, ahogy ő is tette az övével.

Próbáltam nem a szemébe nézni, nem látni őt és így elfelejteni a kialakult gyomorforgató szituációt. Muszáj volt elrontani a jókedvemet?

Szükségünk volt rá, de én próbáltam addig csűrni-csavarni a helyzetet, amíg lehetséges.

- Haragszol rám? – Nem akartam sírósnak hangzani.  Nem olyannak, aki igyekszik nem leesni a szakadék széléről.

- Természetesen nem. – Úgy beszélt, mintha minden, amit mondana, teljesen egyértelmű lenne és csak én nem látnám az igazságot. Véleményem szerint nagyon sok mindent nem láttam. – Egyszerűen csak úgy érzem, sohasem foglak megérteni újra. Mintha minden csak csiki-csuki lenne. Egyet vissza, egyet előre.

- Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, Steve. – Kifakadtam. Ideje volt, hogy tudja, mi vezetett a pánikrohamaimhoz.

Megtorpant, és találkozott a tekintetünk.

- Én pedig nem tudok füstjelekből olvasni. – Még sohasem beszélt így velem. A boldogságbuborékom hirtelen pukkant ki, a visszafojtott düh egy pillanat alatt elárasztott engem is. Nem volt jó ötlet szexszel kompenzálni a gondjainkat. Pedig én azt hittem, sikerült túltennünk magunkat rajtuk.  Láthatta az arcomon a megdöbbenést majd a gyorsan áthidaló frusztrációt, mert belekapott a hajába, és magyarázni kezdett. – Nézd, Chealsea, én nagyon szeretlek téged. Valószínűleg sokkal jobban, mint azt elhiszed és viszonyulsz hozzá. A problémánk az, hogy egyáltalán nem beszélsz velem. Mindent nekem kell kihúznom belőled, holott azt hiszem tisztáztuk már többször is, hogy én mindig itt leszek neked. Van fogalmad róla, hogy ez milyen érzés nekem? Mintha valami üvegfalon át néznélek, de sohasem érlek el, mert képtelen vagy megosztani velem információkat, de elvárod, hogy értsem őket. Már nagyon régóta úgy érzem, hogy csak a szex az, ami összetart minket.

Én egyáltalán nem így gondolom, akartam mondani, hiszen ugyanannyira szeretlek, mint bármikor máskor. Jobban, mint bárkit.

Ám nem tettem semmit – csak néztem őt, némán és lefagyva.

- Tehát ellöksz?

- Ellöklek? – Meglepettség suhant át rajta, ettől függetlenül azonban semmi sem változott. – Mindent megtettem, hogy magam mellett tartsalak. Olyan kétségbeesetten vágytam rá. Elnéztem a hallgatásod, mert azt gondoltam, ha készen állsz rá, el fogod mondani nekem. De hónapok teltek el. És semmi sem változott. Te már rég ellöktél magadtól, Chealsea.

„Az enyém vagy”. „Te pedig az enyém”.

Én hülye azt hittem, minden rendben lesz közöttünk. Pedig számíthattam rá, hogy egy kis idő után valószínűleg megunja a szerencsétlenkedésemet.

És akkor – éppen felvettem a melltartómat és a pólómmal szenvedtem – belém hasított a felismerés. Komolyan megtette ezt velem? Szándékosan alakította úgy a dolgokat, hogy kétszer is jól meghúzzon, mielőtt előállna vele, hogy ő már nem bírja a kapcsolatunkat? Nem így ismertem meg. Nem ilyennek gondoltam őt.

De mégis… Mire másra engedett következtetni?

Megigazítottam magamon a felsőmet, mielőtt megszólaltam volna. Hangom szenvedélyesebben csengett a számítottnál.

- Akkor minek hoztál el ide? – Nem sírok. Nem sírok. Fejembe vettem, hogy nem leszek olyan béna, mint azok a lányok, akikkel eddig a tulajdon bátyámat láttam szakítani. – Hogy hülyét csinálj belőlem?

Azonnal mentegetőzni próbált.

- Nem…

Nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Azt akarja, hogy elmondjam neki, mit érzek? Fejembe vettem, én bizony most megteszem.

- Szóval elhoztál ide, hogy megdugj, aztán most, miután úgy érezted, végeztél, közlöd velem, hogy tulajdonképpen már nincs is rám szükséged? – Egy hisztérikus nevetést eresztettem ki. Rettenetesen fájt a mellkasom. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, még akkor sem, amikor anyám akkora lila foltot hagyott az arcomon, hogy azt kellett hazudjam a külvilágnak, nekimentem egy szekrénynek.

- Chealsea, nem erről van szó…

- Hát persze, hogy nem. – A picsába, mégis sírtam. – Igen, tudom, nehéz volt mostanában, de azt hittem, hogy együtt kilábalunk belőle. Előbb-utóbb biztosan megnyíltam volna, csak nagyon n-nehéz, ha valakinek olyan gyerekkora volt, m-mint nekem. Mert képzeld el, milyen kurva nehéz lehet elmondani a problémáidat valakinek, ha több mint tizenkilenc évig azt verték beléd, hogy s-soha senkinek.

Az arca ellágyult – rájött talán, hogy nem kellett volna? Annyira megalázó!

Remegő – ez vajon mikor tért vissza? – ujjaim végigszaladtak a hajamon.

- Még Bobbival is beszéltem, hátha az segít megnyílni.  – Gúnyosan ejtettem ki a szót, kezeim ökölbe szorultak és az oldalaim mellett pihentek meg.

El akartam menni onnan. Sétálni egyet, a lehető leggyorsabb lenyugvás érdekében. Aztán hazamenni. Volt egyáltalán még otthonom? A tudat, hogy végső esetben Nate még mindig befogadhatott, megnyugtatott.

- Nézd, egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod. – Közelebb lépett hozzám, én viszont ugyanúgy hátráltam. Ha megérintesz, összeroppanok és talán bőgve rohanok a karodba, mert annyira szeretlek téged, te seggfej. – Lehet, hogy amit mondani szeretnék, nem egészen úgy jött ki, ahogy… szándékoztam.

- Soha ne bánj meg semmit, amit először kimondtál, mert az mindig a legigazabb. – Letöröltem a könnyeimet. – Most pedig elmegyek.

Hirtelen kétségbeesett lett.

- Mi? Nem!

- Dehogynem.  – Körbenyaltam kiszáradt ajkaim. – Elmegyek sétálni. Ki kell… kapcsolnom.

- Megyek veled. – És láttam, hogy elkezd készülődni.

- Jelenleg azért megyek el, hogy ne vágjam neked azt a vázát ott. – Mutattam a virágokkal teli vázára  az ágy előtti dohányzóasztalon. – Úgyhogy szerintem ez egy nagyon rossz ötlet.

- Nem mászkálhatsz egyedül…

- Nem vagyok gyerek, Steven. – Sziszegtem, akár egy dühös kismacska. – Egyébként meg… Tudom, hogy amióta itt vagyunk, csak rá gondoltál. Ismerlek már. Elhoztál magaddal Angliába, hogy büntetlenül az exedre gondolhass, és kiélhesd rajtam.

Belegondolva, hogy nemrégen szeretkeztünk, a tudat, hogy egész végig rágondolt, rókázásra sarkallt. El kellett tűnnöm onnan. Azonnal.

- Tudod, hogy Peggy már nem azt jelenti nekem, Chealsea. Kérlek, ne beszélj be magadnak butaságot. Maradj velem, és beszéljük meg. – Szemei esdeklően fúródtak az enyémekbe.

- Hát, a butaságokról beszélésről te is nagyon sok mindent mesélhetnél – gúnyolódtam, aztán elmentem mellette. Arra nem számítottam, hogy megfog a karomnál, és szinte fájdalmasan erősen húz vissza. – Steve, engedj el!

- Nem foglak elengedni. – Tárgyilagos volt. Nem mérges. Inkább közönyös. – Nem hagyom, hogy csak úgy kisétálj azon az ajtón és ne gyere vissza.

- Vissza fogok jönni, ha lenyugodtam. Itt vannak a cuccaim.

- Szeretlek Chealsea. – Megváltozott a viselkedése. Most már szinte könyörgött. Fájt a fejem a hangulatváltozásaitól.  De annyira szerettem… Ennek az egésznek semmi értelme sem volt, hiába is kerestem.

- Én is szeretlek – zokogtam. – De hogy tehetted ezt velem?

- Nem tettem veled semmit – ellenkezett. – Én csak szerettem volna valahogy megoldani közöttünk a dolgokat, hogy ne csak a szextől érezzük jobban magunkat. Isten mentsd, hogy azt hidd, kizárólag azért hoztalak el, hogy szeretkezzünk. Persze, hogy szeretem veled, hiszen te vagy a mindenem. És igen, gondoltam Peggyre ma, egy kicsit többet is, mint kellett volna, de úristen, Chealsea. Soha nem képzelném őt a helyedbe, hiszen még csak nem is hasonlítotok, és ha mégis hasonlítanátok, akkor sem érdekelne. Beléd vagyok még mindig szerelmes. Sőt, ha belegondolok, ez sohasem fog változni. Olyan sokszor elmondtam már neked, mennyire megváltoztattad az életem, mennyire szeretem, hogy látom a cuccaidat, akár szerte-szét is az otthonunkban.

- De sohasem lesz közös családunk, Steve – nyögtem ki. – Ez is zavart engem. Nem csak ezért vannak rémálmaim, de ez részben… így van.

- Én szeretnék családot veled.

- Te vagy Amerika Kapitány – susogtam és megérintettem fájdalmasan tökéletes arcát. – Igen, valószínűleg képesek lennénk… megcsinálni azt a gyereket, de mégis milyen gyerekkora lenne? Hiszen szinte minden héten elvagy, azt sem tudom, hogy hol és látlak-e valaha még.

- Visszavehetek az akciókból – bíztatott, és most már átölelte a derekamat. Egy magamban elmondott nem túl nőies „leszarom” kíséretében belesimultam az ölelésébe. Mindketten buták voltunk. – Talán vissza is vonulhatnék.

- Most itt az idő, hogy én mondjam neked, hogy ne beszélj marhaságokat. A világnak szüksége van Amerika Kapitányra. Szüksége van egy tiszta szívre, amilyen te vagy.

- Talán ezt megbeszélhetnénk később. – Aggodalmasan simított végig az arcomon. – Jól vagy? Nagyon sápadt vagy.

- Alapból sápadt vagyok. – Tudálékos voltam. Borzasztóan tudálékos. – És egyébként most már jobb. Igazad volt, bebeszéltem magamnak, hogy megint másképp gondolod a dolgokat.

- Tudom, hogy mennyire szenvedélyes vagy. – Megcsókolta a homlokomat. – Tüzes vagy és vad. És ha bemesélsz magadnak valamit, akkor isten ments, hogy bárki is megpróbáljon lebeszélni róla.

- Tényleg szeretsz engem?

- Természetesen nagyon szeretlek – mondta magabiztosan. – Nem is értem, miképp… engedhettem, hogy egy pillanatra is megomoljon a hited ebben. Úristen, Chealsea, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.

- Kibaszott egy kapcsolat a miénk.

- Örökké – ígérte, és megcsókolt. Engedtem neki.

***

Este nyolc óra körül mentünk ki.

Furcsa, mert elméletileg a mi időzónánknak megfelelően akkor már éjfél is elmúlt, azonban egyikünk sem tűnt olyan fáradtnak.

Kéz a kézben hagytuk el a hotelt, hogy ismét végigmenjünk a hatalmas főutcán, a mesésnél mesésebb kirakatok mellett, aztán áttérjünk egy másikra, ahol legalább két kocsmából jött a jókedvű dalolászás.

Meglepetten konstatáltam, hogy az egyikbe vezetett.

- Kocsmába viszel? – nevettem.

- Csak nem gondoltad, hogy Angliában nem foglak elvinni egy ír kocsmába? – duruzsolta jókedvűen. Ő is megnyugodott. Tényleg rendben voltunk. – Ez itt a The Tipperary. Utánanéztem egy kicsit, és ez London harmadik legközkedveltebb ír kocsmája. Nagyon érdekes, mert egyébként körülbelül csak kétszer jártam ír kocsmában. Nem is tudom, miért. Bucky mindig nyúzott, hogy mivel a családom ír, miért nem megyünk el. Egyszer megtettük, és úgy berúgtam, hogy ő cipelt haza.

Kacagtam.

- Ne már! Elég gáz, hogy kettőnk közül már csak én tudok berúgni.

- Egyáltalán nem gáz, mert nem szívesen engedném, hogy úgy láss. – Megpuszilta az arcom, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Madam.

- Nagyon gáz vagy – „bíztattam” lelkes barátnőként. – Ne is mutatkozz velem, mert leégetsz.

- Ciki – értett egyet. – Egyébként ez a bár nagyon idős. 2006-ban ünnepelték a négyszáz éves évfordulójukat.

- Tehát akkor van, ami idősebb a szerelmemnél. Ez igazán bíztató.

- Ma nagyon gunyoros vagy.

- Ezért szeretsz.

- Is – kacagott. – Máskülönben… Kiegészítjük egymást.

Felemeltem a szemöldököm.

- A hisztériás, pánikbeteg barátnő kiegészíti a tökéletes Adonisz barátját?

- A szenvedélyes, kedves, aranyos, jószívű és okos barátnő kiegészíti a beszérumozott, okoskodó, túlságosan szőke barátját.

- Így van?

- Így.

- Te túlságosan szőke – hecceltem.

- Ó, fogd be! – és újra megcsókolt.

Bár elsiklott tekintetem egy furcsa kék szempáron, nem vettük észre, hogy figyelnek.

30. Fejezet - Bukkanók.

Úristen. Nem kapok levegőt. Úgy örülök, hogy végre posztolhatok, azt hiszem, mindjárt elsírom magam. Nem is tudom, hirtelen mit mondjak, annyi minden szerettem volna megosztani veletek. Ja, na igen.

Na, képzeljétek, a lány, akiről Chealsea-t mintáztam főszerepet kapott egy Marvel sorozatban, a Daredevilben. Ugye milyen durva? Mintha valami jósnő lennék -- tudtam, hogy a csajnak a Marvelban a helye.:D

Találkoztam Lugiával. :D Imádtam. Ha valaki a közelben van, szívesen találkozom vele is. (Megvitathatjuk majd, mi az a közel.:D)

Jaj, és 23 rendszeres olvasó. Egy Marvel blogon. Az első komolyabb Marvel blogon. Ez olyan jó. Köszönöm szépen fiúk-lányok. Ti vagytok a legjobbak! Puszi.

Utálok repülni.

Utálom a turbulenciát, az engem leszorító övek kényelmetlen érzetét, a pocsék ételt és a még kellemetlenebb érzést, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, s életemet idegenekre bízom. Hívhattok paranoiásnak, de nekem nem pálya a repülés.

Emlékszem, eléggé vonakodva mentem bele az ötletbe, miszerint ruccanjunk ki egy kicsit, és látogassuk meg a jó öreg Angliát. Barbara javasolta a környezetváltozást – amolyan „terápiás” célból, de határozottan húztam a szám a megfogalmazáson, hiszen egyáltalán nem éreztem magam… betegnek – és mivel Pepper valamilyen csodának köszönhetően lefixálta a főnökömmel is, semmi akadályát nem láttuk a távozásnak.

Persze – mint mondtam – utálok repülni.

A légi utaskísérő számomra túlságosan rövid szoknyájában tipegett hozzánk, tekintetével teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet. A pasim érdekelte – ó, micsoda egy céda!

Birtoklóan kulcsoltam át bal kezem az ő izmos karján, vállára hajtva a fejem. A szőke csinibaba meg sem rezzent, Steve pedig egyáltalán nem zavartatta magát. Egy rövid nemleges válasszal, elintézte a felé irányuló kérdést – „Hozhatnék valamit, uram?” –, és egy csókot nyomva a homlokomra lehunyta a szemét.

Rá nem volt hatással a paranoiám. Miért is lett volna? Ejtőernyők nélkül – fogalmatok sincs, hányszor korholtam meg a felelőtlensége miatt – szokott kiugrani a bevetéseken. Neki ez olyan mindennapos dolognak számított.

Míg én paráztam nyolc órán át.

- Voltál már Angliában?

Hangja rekedtesen törte meg a csendet, akaratlanul is végigfuttatva rajtam a borzongást.

- Még gyerekkoromban – meséltem szárazon. – Nem sokat láttam belőle, csak a gyerekmegőrzőt. Miranda nem igazán szívlelte a jelenlétemet, de a lány, aki vigyázott rám, lázzal feküdt otthon.

- Bosszant, hogy édesanyád így viselkedett veled.

- Tudom bébi, de nem változtathatunk rajta. – Beszívtam csodálatos illatát. Axe. A kedvencem.  – Máskülönben, talán sosem lett volna ilyen jó kapcsolatom a bátyámmal.

- Minden rosszban van valami jó – értett egyet.

- Például ez a póló – incselkedtem, végigsimítva mellkasán. – A minta szörnyű, de ami alatta van…

- Utálod a pólómat?

Felnéztem rá. Összeráncolt homlokkal lesett fel szőke pillái alól. Ó Adonis, Adonis!

-  Igazság szerint nem vagyok kibékülve ezért a bandáért, bár tudom, hogy te igen – kezdtem heherészve. – De leginkább az zavar, hogy feszül, és mi nagyon nem vagyunk egyedül. Ha rajtam múlna, már…

- Nagyon kipihent vagy – csúfolódott.

- Nem mered kimondani, hogy szex mániás? – Felemeltem a szemöldökömet, míg ő elsöpört egy tincset az arcomból. – Mert határozottan az vagyok, ha rólad van szó.

Tudtam, hogy élvezettel tölti el a gondolat – komolyan, nem tudom leírni, milyen elégedettség ült meg világoskék szemei mögött –, hogy szinte megszállottként vágyom a közelségére – nevezd, ahogy akarod.  Felsóhajtott.

- Nehogy azt hidd, hogy annyira prűd vagyok – cáfolt meg hitetlenkedve. – Egyszerűen csak az Amerika, amiből én jöttem olyan más volt. Tabu volt a szex, az alkoholizmus és a homoszexualitás. Szinte mindenki csinálta, de nem beszéltünk róla nyilvánosan.

- A homoszexualitást?

- Nem úgy értettem – megforgatta a szemét. – Azt nem mindenki, de jelen volt. Betegségnek hitték, ami kezelhető.

- Ez szörnyű. Nem kedvelem a homofóbiát.

- Szerintem te magad is tudod, hogy nekem mi a véleményem róla.

Na, igen, Mr. Amerika előbújt rejtekhelyéről. Mindenkinek joga van a szerelemhez, a szeretethez és – ó, igen – a szabadsághoz.

- Elhoztam azt a repülés-biztos Stark kütyüt – vetettem fel az ötletet.  – Letöltöttem annak a sorozatnak az új évadát, amit mostanában néztünk.

- Tényleg? Oké.

Gyors csókot váltottunk, aztán a kistáskámból – amit nem voltam hajlandó odaadni – előhalásztam a Starkpadet. A kedves kis készülék pillanatok alatt bekapcsolt – „Üdvözlöm, Miss Roth!” – s megnyitva a megfelelő mappát rákattintottam a médiafájlra. Beállítottam a kellő hangot, bedugtam a fülhallgatót, és odanyújtottam az ő részét. Szerencsére elég hangos volt mindkettőnknek.

Hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az első osztályra kaptunk helyet, mert a bőrülésekben könnyen nyújtózkodhattam. Sejtettem, nem maradok sokáig ébren. Odakint sötéten terült a vízfelszínre az éjszaka takarója, s bár a helyiséget betöltötte a fény, kezdtem érezni testem válaszát. Az utóbbi néhány napban sikerült rémálmoktól mentesen aludnom. Többé-kevésbé.

Már majdnem elszenderegtem, amikor Steve nevetni kezdett. Elfojtottam a morgást.

Castiel. Kedvelte Castielt.

- Előjött belőled a Destiel fangörcs? – piszkálódtam a hirtelen ébredéstől durcásan.

- Nem értem a Tumblr nyelvet – vágott vissza. – Fangörcs?

- Tudod, pontosan ezt csinálod. – Megbökdöstem az oldalát, s heherészve fúrtam nyakába megnyúzott arcomat. Orrom játékosan piszkálta a bőrét. – Kicsit furcsa, hogy lassan már jobban kiismered magad ebben a kis… világban.

- Úgy érted, a fandomban?

Felkönyököltem.

- Steve, te mégis honnan tudod, hogy mi az a fandom? Várj… te beleolvastál a Tumblr oldalamba! – Megjátszott sértődöttséggel arrébb húzódtam. – Megígérted, hogy nem teszed.

- Unatkoztam. – Odahajolt, és nem akarásom teljes tudatában tapasztotta ajkát az enyémre. Habár próbálkoztam elkerülni a nyilvánvalót, testem automatikusan válaszolt. Közelebb dörgölődztem, keresve a belőle pislákoló forróságot.  Annyira imádtam az illatát!  – Máskülönben, engem is érdekelt, de semmi kedvem sem volt regisztrálni.

- Te rebloggoltad azt a gifsetet! - pufogtam. – Tudtam. Tudtam.

Rám nevetett.

- Csak várd meg, míg beérünk a hotelbe – figyelmeztettem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a közelünkben tartózkodók vagy nem figyelnek, vagy éppen már az igazak álmás alusszák, játékos ujjaim végigsimítottak ágyékán. – Azt hiszem, hasznát veszem a tanultaknak.

- Milyen tanultaknak?

- Mit gondolsz, miért olvastam a Szürke ötven árnyalatát mostanában? – Oké, nem terveztem megkorbácsolni őt, de lekötni és birtokolni… na, az tetszett. – Úgy gondoltam talán… kipróbálhatnánk ezt-azt.

- Ezt-azt – ismételte.

Elpirultam. Fészkelődni kezdett.

- Ezt-azt. – Elengedtem vágyakozásának bizonyítékát, aztán a nemrégiben osztogatott pokrócokat magamhoz véve magunkra borítottam őket. Kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig megcsókolta a homlokom.

- Szép álmokat, kicsim.

Nem szándékozott semmi rosszat mondani, én mégis iróniával értelmeztem.

- Laters, bébi.

***

Néhány órával később ébredtem fel, a pilóta hangjára. Figyelmeztetett minket, hogy hamarosan megkezdjük a leszállást, ideje lenne bekapcsolni a biztonsági öveket és felkészülni rá. Még álmosan dörzsölgettem szemeimet, amikor  hullámokban kezdett végigsöpörni rajtam a kellemetlen, szorító-húzó érzés, ahogy mellkasomba mélyedtek az övek.

Steve erősebben markolászta a kezem. Tudta, hogy ilyenkor erősen kerülget a hányinger az idegességtől, és igyekezett könnyebbé tenni.

A sikeres leszállás bejelentése után elégedetten – és megkönnyebbülten – eresztettem ki a belém szorult levegőt. Ennyi gonddal kevesebb.

- És most? – kérdeztem csak úgy mellékesen, nem igazán érdekelve a dolog. Addig, amíg mellette maradhattam semmi sem számított. Hiszen pontosan ezért is mentünk el egy kicsit lazítani, nem? Úgy gondoltam, a kapcsolatunkon segíthet, ha együtt töltünk egy kis időt.

Bántott a gondolat, hogy egy ideig teljesen elzártam magam tőle, neki pedig túl sok munkája akadt, hogy ezen segíthessen.

Tudtam, hogy elcsesztem. Én beszéltem állandóan az őszinteségtől – de én voltam az első, aki elrontotta.

Steve mégsem sértődött meg.

Nem is értettem.

- Gondoltam elmehetnénk reggelizni, itt is van Starbucks. – Segített felállni, kezeit védelmezően a derekam körül tartotta. – A hotelba tizenegykor kellene bejelentkeznünk. Még csak nyolc van. Aztán rendbe szedhetnénk magunkat, és megnézhetnénk a várost.

Ragyogóan rámosolyogtam. Úristen, mennyire jól esett az alvás!

És szerettem a Starbucks fánkot.

- Oké bébi.

***

- És te? Voltál már itt? – A vaníliás latte még melegen füstölgött a finom poharamban, miközben végigmentünk a Bond Streeten. Belékarolva közlekedtem, szorosan követve az ő menetét.

- A háború idején.

Gondolhattam volna. Hirtelen tapintatlanságtól furdalt a lelkiismeretem.

Nem szeretett sokat beszélni a második világháborúról. Utálta, hogy embereket kellett ölnie. És Bucky is meghalt.

- Még a Howling Commandoval. – Halványan elmosolyodott. – Dum-Dum és Bucky ivóversenyt tartottak, és kocsmai bunyó lett belőle.

- Kocsmai bunyó?

- Vicces volt. – A megállapítása ellenére megforgatta meseszerű kék szemeit. – Valaki kiverte Morita kezéből a sört. Hirtelen mindenki úgy érezte, ki kell állni mellette.

- Tesztoszteron vegyítve alkohollal?

- Valami olyasmi – hagyta rám.

- Hiányzik?

- Néha. – Valamin elgondolkodhatott, mert egy darabig csak szótlanul lépdelt mellettem. Igyekeztem megfeledkezni a feszültségről kettőnk között, és a gyomromban lüktető annál még furcsább zűrzavartól. Legszívesebben kidobtam volna a taccsot.

Miért nem tudtam elfelejteni a gondolatot, hogy nem szeret annyira, mint azt a nőt? Hiába is igyekezett bebizonyítani, tisztában voltam vele, Peggy Carter nem csak egy futó kalandnak minősült az ő szemében. Ő idős volt, én fiatal, és mégis…

Mondhatott bármit, én kételkedtem.

És ezt borzasztóan rosszul fogadtam.

De nem mondtam semmit. Hagytam, had élje át újból az emlékeket, fürdőzzön bennük, mert megérdemli. Oly’ sok mindent vesztett el, ezzel szemben keveset kapott.

Barbara – nem neveztem Dr. Morsenak – nem örült volna, ha megtudja, milyen negatívak a gondolataim.

Négy nappal ezelőtt:

Idegesített. Komolyan frusztrált.

Mégis minek ülök be egy másfél órás „beszélgetésre” – nem terápia, nem vagyok beteg –, ha annak a háromnegyed részében kizárólag bámuljuk egymást?

Barbara Morse nem szólt, átható égszínkék tekintete az enyémbe meredt. Azon kaptam magam, hogy elgondolkodom: ha valaki orvos, az egyből azt eredményezi, hogy pszichológiai ismeretekkel is rendelkezik? Nem kellene ahhoz még egy diploma? Vagy van neki?

A fene se tudta.

Talán nem is az bökte a csőröm, hogy engem néz. Lehet, hogy magát a tudatot kerültem, hogy belém láthat. Mitől kezdtem félni?

Mitől kezdtem bujkálni?

Hiszen már lassan egy éve berendezkedtem a nem teljesen nyugodt, felettébb nem átlagos, de boldog életembe. Legalábbis azt hittem, boldog vagyok. Hogy jól van ez így. Nem érezhetem mindig a vonzást, a melegséget, a biztonságot.

Valahogy belefáradtam a tudatba, hogy Steve bármikor csak… eltűnhet. És soha többet nem látom.

A buborék, amiben éltem – vagy reméltem, hogy élek – kipukkant körülöttem. Nem arról van szó, hogy nem szerettem – mert igenis szerettem, jobban, mint az emberileg lehetséges –, de ez kezdett kevés lenni.

Hosszú távra készültem vele, mégis megfordult bennem a gondolat, ilyen módon – hogy a barátom folyamatosan veszélyes küldetésekre jár –, miképp lehetne családot alapítani? Letelepedni és csak boldogan élni, happy ever after, meg minden.

Lehet a szerelem – az a bonyolult, forrón égető szerelem – elég nekem?

Még nem álltam készen arra, hogy ezt végiggondoljam. Barbara azt mondta, talán egyszerűbb lenne, ha tényleg csigalépésekben haladunk.

Megköszörültem tehát a torkom, a feszengető csend megtörése érdekében.

- Én nem vagyok beteg – szögeztem le. – Egyszerűen csak rosszakat álmodom.

- Minden éjszaka?

Vállat vontam.

- Az esetek többségében.

- És ilyenkor mi történik?

Úgy éreztem, fulladok.  Hogy mi történik? Mik a tünetek? Ez fontos. Fontos. De rossz volt belegondolni.

Láthatta az arcomra kiülő intenzív félelmet, ezért előrehajolt, és nagyon gyengéden rásimította tenyerét a kézfejemre.

-  Nem kell elmondanod – biztosított róla. – Ez a „megbeszélés” arról szól, hogy elmondod nekem, mi bánt. Úgy, ahogy te akarod. Mint mondtam, csigaléptek. Ha te úgy szeretnéd, hónapokig csak ülhetünk és nézhetjük egymást.

- Beszélnem kell róla – tört ki belőlem hirtelen. Észleltem a megfeszülését. Talán megijesztettem? Ne vicceljünk! – Beszélnem kell róla, mert muszáj.

- Ez nem jó hozzáállás.  Csak az gyógyul meg, aki valóban akar.

- De nem kell meggyógyulnom, mert nem vagyok beteg. – És kérlek, ne gyere a harmadik fázis a „tagadás” szöveggel. Csak magamban egészítettem ki a mondatot. A hangomból azonban sikított a kérés. Nem akarom. Nem akarom. – Nem kell a szánalom.

- Nem szánunk téged, Chealsea. A lehető legdiszkrétebben kezeljük a dolgot, igen, ez viszont nem esik egybe a szánalommal. Szeretünk.

- Rosszul érzem magam, oké? Egyszerűen menekülök. – És valószínűleg ezért futok egy kicseszett pipacsos réten. Az álmos könyvben azt olvastam, a pipacs a szexuális vágyat jelképezi.

- Mitől?

Összekulcsolt lábaira meredtem.

- Fogalmam sincs. Megfulladok. Mintha nem lenne elég levegő körülöttem.

- És ez miért lehet?

- Mert túl sok dolog történik körülöttem, és hiába vagytok olyan sokan mellettem, én nagyon egyedül vagyok.

- Egyedül? Miért lennél egyedül? Talán csak nem veszed észre a melletted lévőket. Mi a helyzet a bátyáddal? Lydiával?

- Nate nagyon sokat dolgozik. – Ahogy Steve is. Lydia meg, nos, nonstop kefél.

- És Lydia?

- Szerintem mindketten tudjuk, hogy fülig szerelmes. Már alig látom, és semmi kedvem végignézni, ahogyan ledugják egymás nyelvét a torkukon, miközben kétségbeesetten próbálok… figyelmet kérni.

- Erről lenne szó?

- Erről van szó. Önző vagyok. Úgy érzem, szükségem van a figyelemre, amit nem kapok meg sem a barátaimtól, sem a családomtól és legkevésbé sem a szerelmemtől. Utálom magam, amiért az, amit visszajeleztek nem elég nekem.  – A sós könnyek előtörtek, nem tudtam visszatartani, patakokban gyűltek. – Egy hisztériás kislány vagyok. Talán hiba az, hogy amim most van… nem elég?

- Mit szeretnél még?

- Semmi különöset, csak… Nem is tudom. Egy nyugodt vasárnap délutánt a barátommal, a nélkül rettegve, hogy bármelyik pillanatban elküldik valahova, ahonnan sosem tér vissza.

- Úgy gondolod, hogy ez fair vele szemben?

- Éppen ez a probléma – ismertem el. – Tényleg egy hisztériás kislány vagyok. Túl kevés ehhez a szituációhoz. Figyelmeztettek erre, korábban. Hogy nem fogom bírni és előbb-utóbb feladom, de valahányszor ez megfordul a fejemben hányingerem van. Mert szeretem őt. Talán jobban, mint a saját álmaimat.

- Álmaidat?

- Gyerekeket szeretnék. Házasságot. Békességet. Talán egy kutyát is. Nem most, de talán néhány éven belül.

- És szerinted ezt Steve nem adhatja meg neked?

Megráztam a fejem.

- Megadhatná, de akkor már nem lenne önmaga. Mégis miképp vehetném el tőle ezt? Ő Amerika Kapitány.

- Szerintem ez a kettő nem…

- Dehogynem. – Idegesen megmarkoltam a hajam. – Nem csak erről van szó. Nem csak a folyamatos rettegés van bennem, és nem tudok mit kezdeni vele.

- Erről szeretnél beszélni?

- Nem, egyelőre nem - feleltem. Megráztam a fejem. – Talán… iszom egy teát.

- Próbálj meg pihenni egy kicsit.  Regulázd meg a gondolataidat, mert annyira negatív vagy. Ha egy kicsit másképp látnád a világod, magadat és mindenki mást, biztosan megváltozna a véleményed. Tényleg, Chealsea. – Barbara nyugtatóan elmosolyodott, mintha átlátott volna rajtam. Most az egyszer fordult meg bennem, hogy a reakcióm normális. Kinőhetem. Meglehet, hogy igaza van. A kettő talán nem keresztezi egymást.

***

- Csodálatos ez a város – jegyezte meg kisvártatva, s kinyitotta előttem a 342-es szoba ajtaját. Gyorsan lepakolta a cuccainkat, London egyik legszebb hoteljában szálltunk meg, csodálatos kilátással az egyedülálló épületekre. – Tudtad, hogy csak itt többen laknak, mint bizonyos országokban?

- Éppenséggel nem. – Dehogynem.  Ezt mindenki tudja, de nem oktattam ki. - És én most veszek egy gyors zuhanyt és a zuhanyrózsa alatt remélhetőleg két ember fog állni.

Vette az adást, rögtön a gombaiért nyúlt.

Nem tudtam, miért váltogatom a gondolataimat, észre sem vettem, hogy össze-vissza pörögnek. Kismillió dolgon rágódtam – a gondom Peggyvel, a rémálmaim, a kapcsolatunk, London, London, London – viszonylag egy időintervallumban.

Azt hiszem, megérdemeltem volna egy ébresztő ütést a koponyámra. Csak észhez térítés céljából.

Vagy talán végre kezdtem úgy viselkedni, mint egy ember? Kezdtem észrevenni, hogy igenis léteznek emberek körülöttük – rosszak és jók –, vannak válságaink, és a kapcsolatunk – akármennyire is úgy tűnt, kiegészítjük egymást – kisebb fajta zökkenőben akadt?

Talán csak én éreztem, hogy nem haladunk előre?

Pedig én szerettem őt – és akkor, abban a pillanatban talán mindkettőnknek ugyanez juthatott eszébe – nem tudom, nem tárgyaltam meg vele –, mert kétségbeesetten, szinte lélegzetünket visszafojtva kaptunk a másik után. Fogunk is összekoccant a szenvedélyes csókcsatában, mikor is végre sikerült kibújtatnia a blúzomból és meztelen mellkasának préselődtem belém hasított a felismerés: nem érdekel. Semmi sem érdekel.

Olyan sokat vesződtem olyan dolgokon, amik ráértek még. Tudtam, hogy Steve előbb-utóbb mesélni fog nekem, elmondja az emlékeit, ha úgy érzi, fontosak, vagy megtartja magának, mert joga van hozzá. Borzalmas dolgokon ment keresztül.

Én pedig nem csupán a saját helyzetemen nehezítettem a felesleges hisztériával – mert nem tudom máshogy leírni, én akkor totálisan úgy éreztem, hogy jogos a feltételezés, a kiborulásom nem érthető és világos –, hanem az övét is. A miénket. Talán ez a jobb szó.

Kisvártatva lekapta a melltartómat – hogyan csinálta? –, én pedig automatikusan a nadrágja övének csatjához nyúltam. Igen. Igen. Igen.

A falnak nyomott, és a legnagyobb meglepetésemre megfogta mindkét csuklómat és a fejem fölé nyomta őket. Ahogy elváltunk, kérdően néztem rá.

Ő – kissé félénken – elmosolyodott.

- Nem csak te olvastad azt a könyvet – mormolta. Kihallottam a hangjából az idegességet, nyilván érdekelte, hogyan fogok reagálni.

- Akkor dugj meg – duruzsoltam. Szándékosan használtam a kifejezést – általában mégis csak szebb szavakkal illettem – és úgy tűnt, tetszik neki. Mikor is nem vettem észre, hogy beindul, ha mocskos a szám? Ezt hogyan lehet szexinek találni?

- Akkor ki kinek az alávetettje pontosan?

Nevettem.

- Állok szolgálatára, uram. – Valami bennem az suttogta: igen, igen, igen. Szerepjáték. Menő.

A kapcsolatunk nem volt tökéletes. Semmilyen kapcsolat sem az.

De annyira szerettük egymást és – piszok jó volt a szex.

Jóóóóó hír

Sziasztok.
Jelentkezem, hogy tudjátok, most már minden megoldódott, s gőzerővel dolgozom a fejezeten. A helyzet az volt, hogy tönkre ment a laptopom, és sajnos ezzel hatalmas problémákat okozott. Dolgoznom kellett - ami egyáltalán nem rossz -, hogy pénzem legyen és vehessek. Nos, ez a mai napon megtörtént, ami mit is eredményez? Új laptopoooot.
Na szóval, elég a rizsából. Dolgozom. Dolgozom. Dolgozom.
Chealsea és a többiek hamarosan visszatérnek!
Laters, bébik.

29. Fejezet - Rémálmok.

Sajnálom, hogy egy borzalmas fejezetet hoztam. Tényleg. Elnézést, ha csalódtatok. Az is oké, ha nem értetek semmit. Én sem. Remélem megértitek, hogy Chealsea agya mennyire zavaros. (Ha olvassátok a fejezetet, megértitek, hogy miért. Legalábbis nagyjából megértitek, azt remélem.) Szeretlek titeket. Millió puszi.

8 hónappal később:

Csend volt odalent.

Békesség. Nyugalom. Sötétség.

Még sosem éreztem ekkora fellendülést, állapítottam meg, téve egy-két bizonytalankodó mozdulatot előre. Kinyújtottam jobb karom, egyenesen a messzeségbe. Szárnyaltam, súlytalanul. Élőlények százai csusszantak ki érintésem alól, mintha én lennék a legbecsesebb ragadozó, kibújtak az ujjaim közötti réseken, majd meg sem állva fojtatták útjukat. Egy halovány mosoly bújt szám szélein, gondolataim olyan széles sávon elkalandoztak az elmúlt hónapok eseményein. Szívem egyenletes ritmusa zeneként, ritmusosan szelte át a körülöttem kialakult csendet. Legszívesebben örökké ott maradtam volna, átszelve a lehetetlen határait is, de a tüdőkapacitásom lehetetlenné tette, hogy néhány másodpercnél huzamosabb időt töltsek odalent. A baleset óta – noha elmúlt a dadogásom – akadtak hátrányosságaim.

Megmozdultam tehát, egyenesen előre törve, de egy elég kemény, átlátszó betonfalszerű akadálynak ütköztem. Fájt a homlokom, a vöröslő folyadék a vízzel együtt kezdett ugyanabba az irányba folyni, mint amerre én terveztem menni, a gravitáció törvényeinek teljesen ellent mondva. Csak akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen egy álomban vagyok, és a körülöttem lévő dolgok kizárólag a képzeletem szüleményei. Ennek oka kétségtelenül a meglepő valóságérzet volt. A csípést magaménak tartottam, beleértve a mellkasomban elnyúló szorítást is. És az égést. Ó, az égést!

A sós víz tényleg marta a torkom. Sikítani akartam – lehetőleg valami segítségért az egyértelmű lehetetlensége ellenére is –, betörni az akadályt. Kapartam, löktem és – lehetőségeimhez adottan, természetesen – rúgtam. Mondanom sem kell, sikertelenül.

Jobb ötlet híján hunyorítva próbáltam kivenni, hányan tartózkodnak odafent, és miért nem engednek ki. Hallottam, hogy beszélnek. Tisztán. Érthetően. Rajtam és a szerencsétlen próbálkozásaimon nevettek. A levegőm még inkább megfogyatkozott, majd teljesen megszűnt.

Gyors halálra számítottam.

Egyszerűre. Felébredésre.

Nem arra, ami azután következett.

Az idegenek taposni kezdték a milliméternyi falat. Lábnyomaik homályos látásom ellenére is tökéletesen kirajzolódtak. Könyörtelenül sújtottak le. Először hatalmas rések keletkeztek, vészjóslóan a betörést sugallva – a nyelőcsövem megtelt vízzel. Felkészülni sem maradt időm, mire üvegszilánk esőt zúdítottak rám.

Végigszántották meztelen bőrömet, bizonyos pontokon élesen kirajzolódó sebeket hagyva. Régi ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, mert ez nyitotta ki az utamat.

De nem mertem feljebb úszni. Iróniával gondoltam arra, hogy a gyűlöletük megszabadított, ugyanakkor belém ültették a félelmet. A paranoiát.

Hiába tudtam kiszabadulni, gyáva lettem.

Mert figyeltek. Ott voltak körülöttem. Láthatatlanként maradtak, nem tűntek el.

Susogtak – átkozottul hangosan. Nem rejtegették el mondanivalójukat, némelyikük figyelmeztetett a kockázatokra, átkozódott, halálra bíztatott.

Nem maradt időm elemezni a szituációmat, egy pislogással eltűnt a helyszín, és már egy hatalmas réten találtam magam. Még sosem láttam az égboltot annyira kéknek, a fűt olyan zöldnek. A vérvörös pipacsokkal tarkított talaj nem bántotta talpamat. Nem vettem fel cipőt.

Egy fehér ruhát viseltem. Futásom könnyedén lebegtette a puha anyagot. Érzékeim a minimálisra csökkentek, nem figyeltem a körülöttem megbújó potenciális gonoszt. Az út végén Steve állt, hatalmas mosollyal és kitárt karokkal.

Elkapott, derekam körül keményen ölelt. A nyakamba temette arcát, mélyet szippantva a bőröm illatából.

- Érzed. – Hangja megváltozott. Sziszegett. Megrémisztett. Egyáltalán nem beszélt velem ilyen hangnemben. Értetlenül húzódtam el, rámeredve vádló íriszeire. – Érzed.

- Mit? – hebegtem összezavarodottan. – Steve?

Ugyanazt a szót skandálva lökött el magától. A föld alattam áthatolhatóan simult a hátam alá. Meredtem Steve alakjára, keresve-kutatva a válaszokat. Nem tudom, miért homályosodott el látásom, s miért püfölt úgy a szívem. Végül, mint derült égből villámcsapás az álom ismét váltott, és immáron zuhanórepülésben közelítve meg az ismeretlen végállomást.

Ekkor azonban felébredtem.

***

Oxigénért kapkodva ültem fel az ágyon, végigfuttatva jobb kezem izzadtságtól nedves hajamon. Steve ingje átázva tapadt bőrömhöz, szinte fojtogatott. Ezért – miután nagyjából sikerült realizálnom a tartózkodási helyem – úgy döntöttem, nem ártana letusolni. Az éjjeli szekrényre pillantva egy fejcsóválással konstatáltam, már megint borzalmasan korán keltem. Hat óra. Lüktetett a szemem.

Ráadásul Steve sem volt mellettem. Nyilvánvalóan ismét belevetette magát a munkába.

Menedék híján kibújtam a paplan alól, elbotladozva a fürdőszobába. Lassan kigomboltam az inget, aztán fürdőkád helyett inkább beálltam a zuhanyzókabinba.

Nekidőltem a hideg csempének, miközben a meleg vízcseppek forróan elterültek fájó testemen. A rémálmaim egyre gyakrabban jöttek – valószínűleg Steve megsokasodott akciói miatt –, teljesen elvéve minden megmaradt energiámat.

A tény, hogy nagyjából semmit sem pihentem egyáltalán nem segített a mindennapi életemben. Néha éjszakákba nyúlóan dolgoztam, Osborn egyre inkább terhelt a kampánysajtózással és a kötelező üzleti körutakkal. Én írtam a beszédeit, terveztem meg a napirendjét. Gyakran nem ettem – emiatt Steve rendszeresen veszekedett velem –, mert nem akadt rá időm. Na, igaz, Steve.

Nem ment minden karikacsapásra. Mindketten számításba vettük, hogy valószínűleg ütközünk majd bukkanókba. Néha elfajultak a dolgok, és kint aludt a kanapén. Előfordul az ilyen egy párkapcsolatban. Másnap megbeszéltük a dolgokat, és hatalmasat szeretkeztünk.

Nagyon féltett engem. Egyre inkább. Én azonban – legnagyobb ellenkezéseit teljesen figyelmen kívül hagyva – nem engedhettem meg, hogy aggodalma problémákat eredményezzen köreikben. Unszoltam, erőltesse a fonalat, amire „ráléptek”. Nem akartam, hogy Nick Fury ismételten megejtse azt a bizonyos beszélgetést velem, amit néhány hónappal ezelőtt kezdeményezett. Jobbnak láttam kimaradni a „buliból”.

Épp elég problémám volt, így is.

Csendben megszárítottam a hajam. Májusban vágattattam le, az államig ért. Steve imádta, mert így könnyűszerrel férhetett hozzá a nyakamhoz. Én, nos, nem ellenkeztem ez esetben. Annak ellenére sem, hogy imádott foltokat hagyni.

Nem bajlódtam sminkkel, hiszen nem szándékoztam kitenni a lábam az épületből azon a napon.

Pepper terhessége végső szakaszába ért, ezért én – mivel a többiek túl elfoglaltak voltak – maradtam itthon vele és viseltem gondját. Szerencsére Stark lefixálta Osbornnal – fogalmam sincs, hogyan vagy miképp – a következő két hét kiadását, ezáltal gond nélkül segíthettem neki. Egyre nehezebben járt, gyakran zsörtölődött és hozzám hasonlóan morcosan viselte szerelmeink elfoglaltságát. Barbara távollétében – mikor néhány hónapra visszament Bostonba – kialakítatták az orvosi szobát a baba fogadásához. Minden készen állt. Tűkön ültem.

Bobbit emlegetve eszembe jutott Nate. Furcsálltam, hogy annyi piszkálódás után végül egész jól összeszoktak. Mindannyian láttuk, hogy sokkal több van közöttük ennél. A lopott összenézések, a mosolyok, és a barátnőm távollétében lezajlott videós beszélgetések.

Felvettem az egyik kedvenc pólómat, hozzá pedig egy rövidnadrágot húztam. Megmostam a fogam, rituálészerűen megbámultam magam a tükörben, aztán távoztam. Lementem a közös konyhába, mivel – elfelejtettem bevásárolni – elfogyott a kávé. Kómásan kapcsoltam be a gépet, s felültem a konyhapultra. Nem számítottam senkire sem a közelben, míg meg nem ütötte a fülem egy beszélgetés. Felismertem a hangokat, és ettől halványan elmosolyodtam.

Elkészítettem a kedvenc fekete szenvedélyem – sok cukorral – aztán egy „szimpatikus” bögrét választva bementem a nappaliba.

- Sziasztok – köszöntöttem őket. A barátom szinte azonnal felém fordult. Láttam rajta, hogy nem igazán örül. – Zavarok? Ugye minden rendben?

Tony megvonta a vállát, jelezve, hogy nem érti Steve reakcióját. Megközelítettem őt, aztán szabad kezemmel megérintettem az övét.

- Megint? – sóhajtotta. Nem kellett válaszolnom, tudta ő magától is. Szokásunkká vált, hogy kitaláltuk egymás gondolatait. Sokszor egy pillantásából is tudtam, mire gondol, és ugyanez fordítva.

- Jól vagyok. – Kár, hogy csak félig volt igaz. – Tényleg. Majd este próbálok aludni egy kicsit.

- Ma nem megyünk el. – Megcsókolta a homlokom, majd átkarolt. – Szóval ott leszek, és gondoskodom róla.

- Akkor abból megint nem lesz alvás – jegyezte meg heherészve Tony. Nagyon csúnyán meredtem rá, mire védekezően felmutatta tenyereit. – Bocs, vöröske. Tudod, hogy szeretlek.

Megforgattam a szemem, de engedtem, hogy megpuszilja az arcom.

- Azért sikerült nyomra akadni? – tereltem a témát. Ugyan nem akartam belekeveredni az ügybe, mégis inkább beszéltem róla, mintsem magamról. Eleget aggódott már értem.

Steve bólintott.

- Nagyon összetett ez az ügy – susogta gyengéden, mutatóujja köré csavarva egyik göndörebb fürtömet. – Az a helyzet, hogy tulajdonképpen rengeteg dologra sikerült… következtetnünk, most mégis úgy érzem, valójában semmit sem tudunk.

- Ez hogy lehet? – Belekortyoltam a kávémba. Égette a szájpadlásom.

- Emlékszel a kis „vendégünkre” odalent? – kérdezte Stark. Bólintottam. – Azt hiszem, körülbelül nyolc hónapja foghattuk el. Lent tartjuk, komoly zárkában. Úgy tűnik, nem akar beszélni, de Romanoff ügynök igyekszik manipulálni.

- Tud angolul, mert reagál. Bár néha átvált, és valami különös, idegen nyelven beszél – vette át a szót Steve. – Nem tudjunk megfejteni.

- Jarvis dolgozik az ügyön – mondta Tony. – Olyan, mintha macskát kínoznának. Sziszeg.

Az ajkamba haraptam. Kirázott a hideg.

 - Egyébként vörös a szeme – mesélte a barátom. – Ilyen spéci fekete lángnyelvekkel. Haláli.

 Megfagytam egy kicsit, majdnem el is ejtettem a bögrét. Bizonyára semmi összefüggés nem lehetett az álmomban vörös pipacsokkal, de automatikusan arra terelődtem. Emlékeztem a szavakra, az elsuttogott vészjelzésekre. Teljesen elkapott a paranoia, már azt sem tudtam, mit miért teszek. – Ebből is gondoljuk, jó, hogy Thor most itt van, mert talán megmondhatja nekünk, honnan származik. Vagy legalább sejtéseket adhat. Bármit.

- Biztos sikerülni fog – bíztattam szelíden. Belül tomboltam. Próbáltam kitalálni, mi a baj velem, s miért emelkedett fel a pulzusom. Erőltettem egy mosolyt, noha remegett a kezem, mikor felemeltem a bögrémet. Steve tekintete azonnal aggodalommal telt meg, ezért úgy döntöttem, menekülőre fogom. – Most megyek. Nézek valamit a tévében, míg Pepper fel nem ébred.

Zúgott a fejem a gondolatoktól. Mégis mi zajlott bennem? Már hónapok óta egy percre sem tudtam lenyugodni. Kezdtem azt hinni, megőrülök.

Indokolatlanul jöttek a kisebb-nagyobb „rohamaim”. Előrejelzés nélkül.

Ezt nem a fáradtság okozta. Már régóta nem a fáradtság volt a problémám. Nem amiatt nem aludtam rendesen, ettem normálisan, vagy képtelennek tűnt a nagyobb távú koncentráció létesítése. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az agyam kattogott tőle. Az álombeli Stevenek igaza volt. Éreztem.

De miért? Nem tudtam. És ez kikészített.

Valami szorított a mellkasomban. Olyan erősen, hogy fulladoztam tőle. Az egész testem remegett az ismeretlen félelemtől. Sikítottam belülről, azonban egy szó sem hagyta el összeharapdált számat.

A kis hang a fejemben próbált meggyőzni, talán ennem kellene, mert összeesem, azonban már az étel gondolatától is összeszorult a gyomrom. A fizikai fájdalom kerülgetett, ahogy megérintettem a fájó pontot a melleim alatt.

 Nem tudtam, mit tegyek.

- Szia, Cheals – szakította félbe gondolatmenetem Pepper álmos köszöntése. – Minden rendben van? Elég sápadt vagy.

- Jó reggelt, napsugár – mosolyogtam rá hamiskásan. – Persze. Elég korán keltél.

- Egész éjszaka mozgott a baba – fintorgott. – Hamarosan vége.

Bólintottam.

***

Steve szorosan ölelt magához, nyugtató melegséget árasztva végig rajtam.

Hulla fáradtan ért haza – sajnos kiderült, hogy körül kellett még nézniük, így csak tíz óra felé érkeztek meg, miután megvacsoráztunk Pepperrel –, ezért akaratán kívül elég gyorsan elaludt. Gondolom előbb megbizonyosodott volna, nekem is sikerült álomra hajtani fejem, de saját kondíciója keresztezte számításait.

Ahogy mindig, ezúttal is nyöszörgött, ha egy kicsit elhúzódtam, ezért lábaimmal próbáltam „fészket” keríteni magamnak. Feljebb húztam térdeim, szemem erősen lehunytam, úgy próbálkoztam az elszundítással. Természetesen – láss csodát, gondoltam fanyar humorral – ezúttal sem sikerült. Egészen kora reggelig kizárólag plafonbámulással töltöttem „szabadidőm”, s mikor már majdnem lementem alfába, egy hangosabb, női kiabálás szűrődött fel lentebbről.

Steve szemei azonnal kipattantak, és felült az ágyon.

- Történt valami, Jarvis? – akarta tudni rekedtesen, kócos haja a lehető összes égtáj felé meredezett.

- Mr. Stark kérte, hogy ébredésükkor értesítsem Önöket, megkezdődött a szülés.

Majdnem felnyögtem. Ennyit az alvás kísérletéről!

- Nem viseli túl jól – jegyezte meg Steve néhány öltözködéssel eltöltött perccel később, a folyamatosan visszhangzó üvöltésre utalva. Maga felé fordított, aztán egy lágyabb csókot nyomott a homlokomra.

- Megnézném, te hogyan viselnéd, ha egy babát kellene kitolnod a legkisebb nyílásodon – pöcköltem meg mellkasát. Tartanom kellett az álcámat. A szerencsétlenkedéseim nem zavarhatták meg őt egy ilyen kivételes eseménykor. Kedvelte Starkot, örülnie kellett vele. Úgy terveztem, majd elmondom később. (Vagy megvárom, míg elmúlik.)

- Valószínűleg nem túl jól. – Összeráncolta homlokát, úgy meredt rám. A lehető legártatlanabb arckifejezésemmel drukkoltam elő. Nem szerettem hazudni neki, és sajnos nem ment olyan zökkenőmentesen. – Minden rendben van, igaz?

- Nem kellene ennyire aggódnod miattam – „szidtam” le keserűen. – Minden rendben.

Felsóhajtott.

- Persze, Chealsea. – A mondandója ellenére nem hagyta rám a dolgot. Mielőtt még bezárultak mögöttünk a liftajtók, elhangzott egy kérdés. – De akkor mik azok a karikák a szemed alatt?

Nem válaszoltam. Reménykedtem, talán elfelejti.

Nem tette.

***

Ott ültünk a folyosón, a feszültség tapintható lett közöttünk.

Clint és Natasha nem szólt semmit, de szemmel láthatólag keresték a probléma forrását. Kerültem a tekintetüket, csak úgy, mint a barátomét. Ő nem tett hasonlóképpen – olyan intenzíven nézett, hogy azt hittem, lyukat fúr a bordáimba. Nem szólt, nem mozdult, mégsem üthetett volna nagyobbat rajtam.

Gondolkodás nélkül álltam fel, és mentem kávét szerezni magamnak.

A konyhában kötöttem ki valahogy, remegve, talán valami támpontot keresve, amiből kiindulhatnék. A kávé égette a torkom, s egy pillanatra azt hittem, egyből távozik is belőlem, bár végül sikerült legyűrnöm. Nekitámaszkodtam a pultnak, erőt gyűrve a szédülési ingerem legyőzéséhez.

- Egyszer sem láttalak enni az elmúlt néhány napban – szólalt meg mögöttem Steve. – Nem értem, mi a baj, és a legnagyobb probléma az, hogy nem is avatsz be. Sőt, valljuk be, mostanában azt sem tudom, mit miért mondasz. Az egyik pillanatban még mosolyogsz, aztán elrévedsz, és távolságtartó leszel. Valahányszor megkérdezem, mi zavar téged, elutasítasz, ellöksz magadtól. – Megérintette a hátamat, de nem fordultam felé. – Én tettem valamit? Megbántottalak? Tudom, hogy mostanában nem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint régen…

- Nem tudom, hogy mi van, Steve – harsogtam a kelleténél élesebben. Megfeszültek hátizmaim, az ismeretlen érzelemhullám végigsöpört rajtam. Szembenéztem vele. Vakító kék szemei belemélyedtek az enyéimbe. – Folyamatosan ezt kérdezitek, mindannyian, hogy ’Chealsea, mi a baj?’. És én, csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség, mert fogalmam sincs. Rémálmaim vannak. Valahányszor lehunyom a szemem, mindig… Fulladozom, emberek néznek, zuhanok, futok. Te ott vagy, látlak, vádolsz, nem tudom. Félek. Reszketek. Egyedül vagyok. Meghalok. Meghalsz. Én… én nem… - Elharaptam a mondatot. Hagytam, hogy a könnyeim végigmossák az arcom. - Nem idézte elő semmi. Egyszerűen csak… nem tudom. Nem tudom. Hagyj most… Hagyj… Ne… - Védekezően felemeltem a kezem. – Most ne…

Kiviharoztam a konyhából. Hogyan érthetne meg engem, ha én sem tudtam?

***

Amikor nagyjából rendbe szedtem magam, Steve már ott volt a helyén.

Nem szólt hozzám, semmit sem tett, hogy megközelítsen újra. Natasha próbálta szóra bírni, úgy tűnt, jól kijönnek egymással, pedig ezt eddig még sosem figyeltem meg.

Órákba telt, mire végre kaptunk valami visszajelzést. Tudtam, hogy Pepper jó kezekben volt, de akkor is aggódtam érte. Megszámlálhatatlanul sokszor értesültem már rosszul sikerült szülésekről, ám a hatalmas vasajtó nyílása után minden kétségem elszállt. Tony sugárzó arccal kiabálta, hogy minden rendben van a kisfiával. Hetek óta először mosolyogtam igazán őszintén.

Kezet rázott Tonyval és Clinttel, Natashának dobott egy számomra érthetetlen – nekik vicces – kommentet, aztán felkapott, és megpörgetett.

- Köszönöm, hogy segítettel – suttogta a fülembe. – De ha bárkinek is elmondod, hogy tényleg megköszöntem, véged.

Felsóhajtottam.

- Vigyázz rájuk, Stark – kötöttem a lelkére.

- Elvitték a babát kivizsgálásra – újságolta. – Pepper pedig nagyon elfáradt, szóval azt mondta, mondjam el nektek én. – Kérdésekkel telien felemeltem jobb szemöldököm. – A nevet egyelőre még nem döntöttük el, azt viszont igen, hogy kik legyenek a keresztszülei. Szóval, mivel Rhodey még mindig a szinglik világát éli. – Megforgattam a szemem a hangsúlyától. – Szeretnénk, ha baj esetén egy szerető családba jutna. Mivel olyan sokat szaporodtok, gondolom kivitelezhető lehetne… Nem gondolod, Rogers?

- Tessék?

- Lennétek a keresztszülei? Nem akarok brománcos pillanatokat, vagy könnyeket, de azért mondjatok igent.

Steve és én összenéztük, kételyekkel és ki nem mondott problémákkal teli. Kevés dologban lehettünk biztosak, ám egy valamiben száz százalékosan. Szerettük egymást.  A korábbi kiborulásom ellenére is megsimogattam az arcát, ő pedig közelebb húzott magához és megcsókolta a hajam.

Lassan bólintottam.

- Elvállaljuk. – Rákacsintottam, noha rosszul esett a lehetséges következményekre gondolni. – Próbálj meg… nem meghalni, rendben?

Bólintott.

***

Stark karjaiban láttam először a kisfiút.

Rendesen megbámultam őt, elidőzve minden részleten: az orrocskája apró – hasonló Pepperéhez –, szája kicsinyke – mint minden testrésze –, alsó ajka teltebb a felsőnél. Szemhéjai imádni valóan rezdültek meg, csodálkozva a nagyvilágba.

Meglepően jól érezte magát az ölelésben. Csodálkozva nyögött fel, aztán lassan áthelyezték őt a karjaimba.

Fogtam már kisbabát régebben, többek között az unokaöcsémet is, de ott, a hátam mögött Steve bíztató jelenlétével teljesen más élményt kölcsönzött. A kisfiú tanulmányozta az arcomat, minden mozdulatom és vonásom újszerű volt neki.

- Szia, kisfiú – gügyögtem alig halhatóan. – Úgy tűnik, el kell, hogy raboljalak a szüleidtől. Mert te vagy a legédesebb teremtés, akit valaha is láttam, ezért nem is szándékozlak elengedni. – Steve végigsimított a hajamon, a baba pedig picinyke markába fogta mutatóujjam. – Én vagyok a keresztanyukád, és megígérem, hogy piszkosul elkényeztetlek majd.

- Csatlakozom – mormolta Steve. – Majd megfékezem apádat, ha páncélt akar neked, és utána együtt nevetünk, mert anyukád leszidja.

Stark köhögésnek álcázta a röhögését.

***

- Nézd…

- Steve én…

- Kezd te.

- Nem, mondhatod.

- Oké – vett egy mély levegőt. – Sajnálom, hogy mostanában nem figyeltem oda rád. Iszonyatosan sajnálom és…

- Pontosan ezért nem mondtam el neked – vágtam közben indulatosan. – Mert nem akartam, hogy azt hidd, ez a te hibád. Mert nem. Nem tudod kontrolálni az agyamat. Ezek az én elmém szüleményei, az én gondjaim.

- De megoldhatjuk őket – fonódott körém, immáron a közös hálószobánkban. – Ketten. Együtt. Mert egy csapat vagyunk. Mindent megoldottunk együtt. Talán van rá valami gyógyszer, vagy beszélhetnél Barbarával. Ha kell, kiveszek néhány hét szabadságot és elmegyünk ketten valahova. – Hálásan rámeredtem, míg ő tenyereibe zárta arcomat. – Tényleg nem tudod, hogy mi válthatta ki ezeket az álmokat? Úgy értem, én? Mostanában elég sokat beszéltem neked az ügyünkről, és…

- Szerelmem – álltam lábujjhegyre. – Megmondtam, hogy nem a te hibád. Azóta nem változott a véleményem.

- Akkor hogyan segíthetek neked?

- Nem tudom, Steve. – Vettem egy mély lélegzetet. – Azt sem, hogy miért veszem ezeket ennyire komolyan. Úgy értem, máskor is voltak rémálmaim. De ezek… mindig ugyanazok. Lehunyom a szemem, és ezeket látom. Rettegek.

Engedte, hogy a nyakába bújjak.

- Holnap megkérdezem Barbarát – mondta ellentmondás nem tűrően. – Nem szeretném, ha felkelnél az ágyból. Most pedig… levetkőzöl. – Elpirult. – Úgy értem, pizsomába. Hozok neked enni.

- Nem vagyok…

- Dehogynem – erősködött. – Ha nem vagy hajlandó enni, egyenként fogom cafatokra szedni, és nyomni le a torkodon.

- Ez igazán – vettem le a felsőm menet közben – édes volt.

Elmosolyodott.

- Kicsim – szólt, mielőtt még kilépett az ajtón.

- Hmm?

- Minden rendben lesz.

- Gondolod?

- Tudom.

Nem. Nem tudta. 

28. Fejezet - Karácsony

Sziasztok!:)

Nos, mint tudjátok - remélem mindenkihez eljutott az információ -, szerdán vizsgáztam, ezért előző héten semmit sem tudtam írni. Most viszont össze tudtam hozni egy fejezetet, szóval hále lúúúúja. FIGYELEM! Nagyon olvassátok ezt a fejezetet, mert innentől kezdve hivatalosan is közeledik a baj. Puszi.

Történeteket meséltek.

Úgy gondoltam, máshogy nem is lehetne jobban eltölteni a szentestét, mint rumos – Peppernek természetesen gondoskodtam egy alkoholmentes adagról – és mályvacukros forró csokoládéval, egy seregnek is elég epres-vaníliás fánk kíséretében, a kandalló biztonságot nyújtó tűzéhez közel. Mivel Lydia és Noah együtt, immáron közös lakásukban – a mi lázunk rájuk is áthatott – ünnepelték karácsony előestéjét, kizárólag ők – és természetesen Matt – nem jelenhetett meg közöttünk. Ez persze nem ronthatta el az estémet, kifogástalanul éreztem magam.

Ahogy a filmnézős esten, ezúttal is körben helyezkedtünk el, hogy mindenki lássa az aktuális beszélőt. Egyik oldalamon Steve – aki erős karjával természetesen derekamat ölelte, én pedig kényelmesen nekidőlhettem mellkasának –, a másikon számomra legkedvesebb bátyám – akármennyire titkolni akarta, akaratlanul elcsíptem, ahogy egyszer-kétszer a szeme sarkából meglesi, vajon Barbara is nevet-e – ült. Igyekeztem tekintettel lenni magánéletébe, ezért tapintatosan csak akkor néztem felé, ha ő beszélt.

Képzeletbeli monológom és merengésem idejében éppen Clint újságolt egy érdekesre sikeredett akcióról. (Gondoltam a rum, amit a fiúkkal – Tony kikérte magának pasikkal – kevertünk bele biztosan nagy hatással lehetett rá, mert általában nem nyitotta ki a száját, csak ha konkrétan őt kérdezték.) Natasha diszkrét nevetéssel, Tony pedig kifigurázással reagált. Steve kérdezett tőle valamit, én azonban nem igazán figyeltem a párbeszédükre. Néha-néha Pepper és Bobbi is közbeszóltak, én pedig csak mosolyogtam.

Mindenkinek furcsa szituációnak tűnt, hogy ilyen komoly emberek – személy szerint barátomra gondoltam – hatalmas ellentéteik – például a szakadék Tony és Steve véleményei között – ellenére is képesek leülni, s rájuk egyáltalán nem jellemző módon – Clint és Natasha az első néhány alkalommal a szobájukban magányosan ücsörgő, kevésbé beszédes alakoknak tűntek – szórakozni. Sokadik alkalommal történtek meg az ehhez hasonló összeröffenések – megalakulásuk után minden hónapban megpróbálták beszorítani legalább egyet –, és bár sok időbe telt, mire az időzített bomba állapotból stabilabb státuszba kovácsolódtak, Steve szerint is megérte a várakozást. Néha elmerengett – gyakran hangosan – azon, milyenek voltak találkozásuk első alkalmával. Meglepő, mert szavaira visszaemlékezve, és rájuk igazítva tekintetemet a végeredmény tökéletes kontrasztot alkotott. Tudtam, ez nem csak azért van, mert lassacskán csapattá formálódtak. Steve egy remek vezetőnek bizonyult, még Tony hírhedt – kissé idegesítő – modorát is sikerrel tűrte. (Oké, nem mondhattam, hogy néha napján nem gurult dühbe miatta, ezeket viszont rendszerint én vezetettem le vele.)

Egyszóval, már-már anyáskodó – annak ellenére, hogy messzemenően a legfiatalabb voltam –büszkeséggel és örömmel vegyes meghatottsággal pásztáztam végig a számomra kedves embereket. Az engem ölelő karok – talán megérezte elkalandozottságom – erősebben fogtak. Megcsókolta a pontot a jobb fülem mögött, mire az egyik humorhajcsár hangosan felköhögött. (Néha bántam, hogy Nate és Tony összebarátkoztak. Ki akarná, hogy egyszerre két ember ugrassa a szexuális életéről?)

- Minden rendben van? – susogta a fülem Steve, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló reakciókat.

- Ó, persze – heherésztem zavaromban. Minden szempár rám szegeződött. – Csak elkalandoztam.

- Túl sok volt a rum a hugicámnak? – incselkedett Nate szemöldökét vonogatva. A karmolás nyomok élénkvörösen virítottak arcán, állítása szerint már nem fájt neki. Tudtam, hogy hazudott. – Pedig nem így ismerlek.

- Lehet neki is csatlakoznia kellene Fury bandájához – kapta el azonnal a fonalat Stark. – Mi is lenne a kódneve?

- Mélytorok – vágott vissza Nate, mire Bobbi a bordáinál, én pedig a tarkójánál ütöttem hatalmasat.

Pepper dorgálóan nézett Tonyra.

- Szerintem mindketten fogjátok be – morrant fel Steve védekezően. Vörösre pirult a füle, biztosra vettem, hogy ugyanarra az „eseményre” gondoltunk.

Megérintettem a combját, megszorítottam, aztán megvontam a vállamat.

- Hagyjad, édes, csak féltékenyek – csikorgattam fogaim.

- A szívszerelmed arckifejezéséből ítélve nem járhatunk olyan messze az igazságtól – kontrázott Nate, ignorálva figyelmeztető tekintetem. – Netalántán sikerült a „jussunk be a barlangba akció”, édeseim?

- Ne butáskodj, öcsi. – Tony megveregette a bátyám vállát. – Mindig látjuk, mikor kapott az asszonytól, nem igaz, Brucie?

- Ebbe nem megyek bele – mondta a fizikus visszafogottan.

- Bruce az én haverom – kacsintottam az említettre, elérve elpirulását. Steve a hajamba szimatolt, persze nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni a hasam környéki simogató, birtokló mozdulatait.

Felhorkantottam.

Tony lekonyította száját.

- Elárulsz engem?

- Most összetörted a szívét – szállt bele a piszkálódásba Pepper. – Most akkor egész éjszaka sírni fog a vállamon?

- Kétséget kizárólag érzékeny lélek – állapította meg Clint merő gúnnyal. Natasha megforgatta a szemét.

- Élcelődjetek csak rajtam – legyintett nemtörődöm stílusban Tony. Dobtam neki egy puszit a levegőbe. – Megtisztelt, édes. Szóval most elhagyod a fickódat értem?

Steve felmorrant.

- Dehogyis – duruzsoltam sokkal inkább a barátomnak. – Tudod, sokkal inkább bukom az egyenruhás pasikra, sajnálom.

- Jól van. Pepper, visszafogadsz?

- Álmodhatsz róla – hessegette el nevetgélve a gyereke apját, majd komolyabb témára váltott. Közelebb hajolt hozzánk, mintha valami bizalmasat mondana. – Gondolkozunk rajta, hogy itt maradunk.

- Úgy érted, New Yorkban? – csillant fel Bobbi szeme. Noha tudtam, Pepper és Seregély remekül kijöttek egymással, a szőkeség inkább a baba közelségének gondolatától lett izgatott. Tudtam, mennyire szeretne már gyereket. Kizárólag a helyes társra vágyott.

Furcsa érzés keletkezett a gyomromban ennek gondolatára. Én vajon megtaláltam az enyémet? Stevere sandítva, végigsimítva helyes profilján, rájöttem: igen.

- Mostanában egyébként is túl sokat ingáztunk – tette hozzá Tony.

Pepper megfogta a kezét.

- A babának pedig egyáltalán nem jó a folyamatos repülés, én pedig nem szeretnék egyedül maradni abban a nagy házban, ha Tony távol van.

- Ez remek – csatlakoztam az örvendezéshez. Steve szintén rájuk mosolygott. Éreztem, valamit el akar mondani nekem. Nem tette. Ráhagytam.

- Nate, odaadnád azt a tányért? – kérte Barbara néhány perccel később. A bátyám először csak pislogott, aztán flörtölni kezdett vele.

- Mit adsz cserébe?

A szőkeség megforgatta szemeit.

- Ööö, semmit?

- Ismét megsértesz.

- Mondd, még sosem mondták, hogy a kezed járjon, ne a szád? – szegezte neki a kérdést.

- Hát, általában mindkettőt egyszerre használom – válaszolta Nate gondolkodás nélkül. – Még sosem panaszkodtak a nyelvérzékemre sem.

- Nem tudnál egy pillanatra másra gondolni? – túrta hajába Bobbi.

- Ó, te nem a tolmácskodásomra gondoltál? – vigyorodott el ravaszul. – Rossz, aki rosszra gondol, Miss Morse.

Legnagyobb meglepetésemre Bobbi nem vágott vissza, csupán nézte őt. Ajaj, gondoltam vészjóslóan.

Bátyám belebokszolt Tony vállába.

- Te jössz, ember.

***

Éjféltájt, amikor fáradtságra hivatkozva Pepper és Tony visszavonultak, a többiekkel úgy döntöttük, zárjon be a mókagyár. Bobbi egy sokat sejtető pillantást küldött nekem, hiszen kizárólag őt és Lydiát avattam be Steve egyik ajándékának részletébe, s aztán megkérte barátomat, maradjon vele egy pillanatra, mert valami fontosat szeretne megbeszélni vele.

Futólag megcsókoltam, mielőtt azt mondtam, felmegyek, és megvárom odafent. Minden a terveim szerint haladt.

Barbara remekül hazudhatott, mert tíz percbe is eltelt, mire a liftajtók ismerős kattanása jelezte: az emeletre egy személy érkezett. Ledőltem az ágyra, könyökömmel megtámaszkodva, odébb tűrtem rakoncátlan fürtjeimet. Épp időben nyílt az ajtó.

Először nem is nézett rám, a tarkóját vakargatta, de az arckifejezése verhetetlenbe váltott, ahogyan megakadt rajtam.

Néhány nappal azelőtt futott át rajtam a gondolat, vajon miért nem terelem extrémebb vizekre az ajándék témát? Persze nem ez volt az egyetlen meglepetés, amit neki szántam, szentestére viszont ez is szorosan betáblázta a felesleges óráimat. Bobbi teljes mértékben támogatta az ötletet, még el is kísért, hogy együtt válasszuk ki a legkihívóbb darabot?

Nem szerettem a Victoria’s Secretet. A választék természetesen csodálatos, különböző színű, fazonú fehérneműkkel volt tele, de valahogy mégsem találtam meg az igazit. Így eshetett meg az, hogy végül egy eddig még felfedezetlen, ismeretlenebb butikban találtuk meg a nekem valót. Vörös csipke, olyan finoman simult tenyerembe, akár az emberi kéz által alkotott legnemesebb anyag. Erőltetés nélkül is tökéletesen emelte ki dekoltázsomat, a bugyi pedig falatnyinál is kevesebb volt. A harisnya alatt hála Istennek nem viszketett a lábam, ám úgy döntöttem, magas sarkú cipőt nem fogok magamra erőltetni, ha hamarosan úgyis lekerül rólam. Kissé aggódtam a túlságosan fehér bőröm miatt, de az összehatás nem tűnt olyan rossznak. Reméltem: leszedem a lábáról, és „kitessékeli” belőlem a levegőt is. Elterveztem, hogy különlegessé teszem az első karácsonyunkat. Így lett.

Szótlanul állt a helyén, hirtelen nem tudhatta, hova nézzen.

Kinyitotta a száját, ám nem beszélt: nem jött ki hang belőle.

- Tetszik, amit látsz? – kacérkodtam vele, az alsó ajkamat rágcsálva. – Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved?

A lehető leglassabb tempóban álltam fel, jól begyakorolt kecses járással megközelítve őt. Doromboló kiscicaként dörgölődztem hozzá, egyik kezem szolidan landolt erős mellkasán.

- Azt hittem, hogy al…

- Alszunk? – Közelebb hajoltam, hogy belesuttoghassak a fülébe. – Nem terveztem aludni, bébi. Talán fáradt vagy?

- Nem... Nem igazán – vette hatalmas tenyerei közé arcomat, és mielőtt még tovább húzhattam volna, szenvedélyesen magához vont. Tüzesen forrtunk össze, a szenvedély hevétől egy egészen rövid pillanatig még a nevemet is elfelejtettem. Térdem alatt emelt fel, s cipelt az ágyhoz. Körmeim utat találtak ingje alatt, s olyan erősen, hogy felszisszenjen, végighúztam őket a hátán. Tudtam, valószínűleg nehézséggel tud majd rajta aludni. Akkor az érdekelt a legkevésbé.

Még mielőtt a finom selyemtakarón landolhattam volna, szétnyitottam a zavaró anyagot, a gombok szanaszét repültek a szoba minden tájékába. Elégedetten felsóhajtottam az ujjperceim alatt melegen bizsergő felsőtestét érezve. Hasonlított a lenti kandallóból sugárzó forróságra. Nyelvem végigszántott a szájpadlásomon.

- Szóval te vagy a meglepetésem? – kérdezte egy fokkal nyugodtabban. Végigméricskélt, vehemensen és birtoklóan.

- Az egyik része – szusszantottam, a hátam mögé söpörve vörös hajam. – Gondoltam szeretnéd kibontani idő előtt.

- Ez nagyon aljas volt – dorgált meg, ámbár nem szánta komolynak. Hangsúlya és csillogó kéksége egyáltalán nem erről árulkodott.

- Ezek szerint Amerika Kapitánynak meg kellene büntetnie, jól gondolom?

Engedtem, hogy hátra döntsön, és utána engem követve ezúttal lágyabban, szerelmesebben tapassza rám bámulatos ajkait. Nem maradt sokáig a számon, elhaladt a nyakamnál, a kulcscsontomnál, a melleim közötti résen – a kedvencén –, a hasamnál, a köldökömnél, végül elérte a combjaimat. Szétnyitotta őket, bajlódva a harisnyakötőmmel. Elheherészgettem szerencsétlenkedésén, mire végre sikerült összehoznia a „lehetetlent”. Azután, nos, már nem volt kedvem nevetni. Hangszálaimat már teljesen másra használtam…

***

Az egész testem égett a gyönyörtől, ugyanakkor remegett a beburkoló izzadságtól és a hirtelen hidegérzettől. Odabújtam hozzá, s ő erős, biztonságot nyújtó karjaiba vont. Jobb lábát összekulcsolta az enyémmel, miközben egyenletesen simogatta a hátamat. Kézfejemen tartottam magam mellkasán, úgy lestem őt. Elgondolkodhatott, mert nem nézett rám.

- Minden rendben? – susogtam lágyan. – Hallgatag vagy.

- Szeretném megkérni a kezed - mondta lágyan, a plafonra meredve. Egy kicsit megijedtem, nem azért, mert elrémisztett az ötlet maga, de túl gyorsnak, elhamarkodottnak éreztem. Érezhette, hogy megfeszültem a karjaiban, ezért a helyzet megmentése érdekében azonnal mentegetőzni kezdett. Hadart, miközben füle élénkvörösre színeződött. Talán nem is tudta, mit beszél. - Na, nem most. Úgy értem, hogy egyszer. A távoli jövőben. Azaz nem... Vagyis nem olyan messze. Ööö... De nem olyan közel, vagyis… Izé...

Ragyogóan elvigyorodtam. Jól esett a tudat, hogy ő is hosszabb távra - talán örökre? - tervezte életét velem. Nem csak megnyugtatott, egyfajta masszívvitást is kölcsönzött. Többé - ha eddig egy részem tette is - már nem kételkedtem a kettőnk viszonyában. Kapcsolatunk acélként erősödött, gumiként rugalmasodott, s a bizonytalanság szénéből ragyogó gyémántként csiszolódott elpusztíthatatlanná. Régebben elhatárolódtam azoktól a lányoktól, kik már az első hónapokban eldöntik, az aktuális barátjuk lesz a férjük. Az ilyesmit nem lehet tudni, győzködtem magam. Nem tudtam elképzelni James-t férjemként, sem tizenhét évesen, sem máskor.

Stevevel azonban teljesen más volt a helyzet.

- Szívesen leszek majd Mrs. Rogers – mormoltam lelkesen.

Még sosem láttam ilyen szélesen mosolyogni.

- Odaadom az ajándékodat – döntötte el, s már a bokszerét kereste az ágy melletti résznél, ahol eldobhattam.

- Várhatunk reggelig, nem olyan fontos.

Megcsókolta a homlokom. Ha eldöntötte, senki sem állíthatta meg.

- Tulajdonképpen – küldött az órának az éjjeliszekrényen egy gyors pillantást – már reggel van.

Felkuncogtam, jól megbámulva őt hátulról. Mikor elmentem mellette, megcsapkodtam kerek hátsóját.

- Szeretem a feneked.

Felhorkantott.

A szekrényben kutakodott, míg én az ágy alól ügyeskedtem ki az ajándékát.

- Remélem nem költöttél rám túl sokat – motyogtam az orrom alatt. Az ablaknál „találkoztunk”, a kintről áradó városi lámpafény megvilágította az arcát. – Nem igazán szeretem a puccos ajándékokat.

- Ahogy én sem. – Lassan kinyitotta a kis dobozkát, majd kivett belőle valamit. – Ez a legszemélyesebb ajándék, amit valaha adhattam. Nem költöttem rá semmit, mert az anyukámé volt, csak kitisztítattam.

A hátam mögé lépett. Felhúztam a hajam, hogy gond nélkül becsatolhassa a nyakamnál a láncot. Elengedte, és megéreztem kellemesen kevés súlyát. Mintha nem is viseltem volna semmit.

Kezem ölelésébe fogtam, s a lélegzetem is elakadt a szépségtől.

Az arany nyaklánc kiemelte bőrömet, a rajta lévő aprócska kereszt hátulján egy idegen – valószínűleg latin – felirat díszelgett.

- M-Mit jelent?

Végigsimított a vállamon.

- Spes autem vivificat – megborzongtam tökéletes kiejtésétől. – Anya azt mondta, azt jelenti, hogy „a remény életet ad”.

- Az édesapámtól kapta, mielőtt elindult a háborúba – szólt mély tónussal. – Még a halálos ágyán adta nekem, akkor láttam utoljára. Anya azt mondta, annak adjam oda, aki ugyanúgy reményt ad nekem, mint ő az apámnak. Ők reménykedtek benne, hogy az élet lehet másmilyen. Ennek fényében jöttek át Írországból, s telepedtek le Brooklynban. A háború bekövetkeztével apa már nem hitt ebben, de anyám mindvégig mellette állt. Sosem adta fel és aztán… megszült engem. Szerinte apa tudta, hogy volt értelme élnie. Anya reménye nem csak nekem adott életet. Neki is. – Megköszörülte a torkát. – Amikor azt mondtad, hogy „csak az kezelheti hercegnőként a szerelmét, akit egy királynő nevelt”, tudtam, hogy neked kell adnom. Hónapokon át próbáltam megemészteni, hogy jégbe fagytam, és egy új évszázadban kell folytatnom az életem. Olyan piszkosul fájt, és olyan dühös voltam, hogy elfelejtettem, mit miért tettem. A vezetője lettem egy olyan csapatnak, ami nagyrészt kontrolálatlan tagokkal bírt. Bennük kerestem a hibát, eszemben sem volt, hogy talán velem van a baj. Megnyertük a háborút, de nem tudtam lenyugodni. Tombolt bennem az összes olyan érzelem, amiket elfojtani próbáltam.

Könnyek szöktek a szemembe, a torkom pedig elszorult.

 - Akármennyire csöpögősnek, és férfiatlannak tűnik, jöttél te és megváltoztattál. Bevallom, kerülni akartalak. Egyszerűen csak… látni téged és beismerni a saját hibáimat sokkal nehezebb volt, mint elmenekülni a nyilvánvaló elől. Gyáva voltam. De aztán megismertelek. Az élet fintora, hogy attól, amitől… akitől a leginkább tartottam adta meg az okot, hogy ismét élőnek érezhessem magam. A te reményed adta vissza az én életem. Azt szeretném, bármi is történne, s bármikor, emlékezz erre. Mindent megadtál nekem, ami emberileg lehetséges.

Nem bírtam tovább, előtört belőlem a zokogás. Megfordultam, hogy láthassam az arcát. Mielőtt még bármit is mondhatott volna – valószínűleg csitítást – a lábujjhegyeimre állva megcsókoltam. Könnyeim végigúsztak az arcomon, éreztem sós ízűket a nyelvemen.

- Szeretlek – fuldokoltam.

A nyakamba puszilt.

- Én is téged. – Felmutatott egy kisebb könyvecskét. – Emlékszel, amikor Nate átjött, hogy megnézzünk egy focimeccset? Tényleg néztük, de közben ezt csináltuk, úgyhogy ez amolyan közös ajándék.

Sejtettem, hogy szervezkednek valamiben, hasonlóra mégsem gondoltam. Megcsodáltam a világoskék – az egyik kedvenc színem – borítót, lassan kinyitva azt. Elámultam. Képek. Fényképek.

Körülbelül hét-nyolc oldala lehetett, telerakva gyermek-, tinédzser- és felnőttkorom emlékezetesebb pillanataival. Az óvodás és iskolai ballagásom, Nate és én a játszótéren, én a homokozóban, az arcom csokis. A kedvenc – megfoltozott, az eltelt idő alatt jelentősen megviselt – félfülű játék mackóm – ami még mindig ott lapult valamelyik szekrényemben –, Szürke Úr. (Nem nevezném túl kreatívnak az öt éves énem.) Nate és én hintázunk. Aztán jöttek a képek rólam és Lydiáról – ezek szerint, gondoltam, egy kicsit Lydiát is beleavatták –, valamint néhány kép Mattről. Steve ügyes karikatúrákat rajzolt a betöltetlen helyekre, Nate pedig idézeteket írt. Az utolsó oldalon már csak én és Steve díszelegtünk.

- Köszönöm – visszhangoztam meghatottan. – Gyönyörű. Vicces, mert én is albumot adok neked.

Összeráncolta a szemöldökét.

- Tényleg?

- Elég sok időbe telt, mire nagyjából összeszedtem a képeket – sóhajtottam. – Szívességet kellett kérnem, nos, Bobbitól, és egy antikváriumos férfitól is. – Átadtam neki a precízen becsomagolt nagyobb albumot, s közben végigsimítottam kézfején. – Tudom, hogy néha mennyire hiányzik a múltad, és attól tartasz, egyszer mindenkit elfelejtesz. Valószínűleg ezzel inkább szomorúvá teszlek, mintsem boldoggá, mégis szerintem szükséged van erre.

Leszedte az ajándékot takaró anyagot, kíváncsisággal vegyes jókedvvel nyitotta ki. Halványan elmosolyodott a szülei képétől. Az ütött-kopott fényképből is kivehettem, mennyire gyönyörű édesanyja volt, noha inkább az apukájára hasonlított. Egy újabb lapozással hatalmas lélegzetet vett, és megérintette a fényképeken szereplő ember arcán. A legjobb barátja. Tudtam, hogy gyakran voltak rémálmai vele, pedig már nagyon régen meghalt. Bobbi segített megtalálni darabokat a gyerekkorukból, és az akcióik után készülteket is. Az osztagáról egy antikváriumban találtam – a pasas drágán akarta adni, mert Amerika Kapitány szerepelt rajtuk, szóval be kellett vetnem meggyőző képességem –, és Peggyről is beleraktam néhányat. Végül – én sem hagyhattam ki – magunkról is.

- Köszönöm szépen – fonta át karjait derekam körül a becsukása után. A homlokát az enyémnek döntötte. – A legjobb karácsony.

- Tényleg?

Elnevette magát.

- Tényleg.

***

E/3

Donovan felemelte egyik megőszült szemöldökét, s várakozással teli szemekkel nézett látogatójának már-már jég kék íriszébe. Az illető csupán megvonta a szemöldökét, jelezvén, hogy teljesítette a küldetést, s ha nincs más annál fontosabb – márpedig nem lehetett – feladata, hát visszaindul az amerikai nagyvárosba. A mester lassan bólintott, ámbár akadt néhány tisztázni valója.

- Még mindig biztos a dolgában?

- Ha nem bízik bennem – krákogta még mindig rekedtes hangján –, az a maga dolga.

- Bízom magában – mondta Donovan. Látva, hogy lejjebb simítja a látszatból felvett kabátja ujját. – És pontosan tudja, miért teszem.

- Meg tudom védeni ellene.

- Ő jó ember – sóhajtott fel a mester. – Érzem az auráján. Sajnálatos módon azonban, még mindig vannak kilengései.

- Eljött magához?

- Igen – helyeselt. – Ugyanazt szeretné, amit hetekkel ezelőtt is. Lát valamit benne. Az ereklyében Egyelőre nem tudom biztosan.

- Szóljon, ha tudja – vágta rá, az ajtó felé haladva.

- Majd észhez téríti. Az ereklye segít majd neki, láttam.

- És nem fogjuk idehozni az ereklyét? Egyáltalán miért hívjuk ereklyének?

- Sajnos nem.

- Miért?

- Mert nem tehetjük – válaszolta. – Attól tartok jelenleg semmit sem tehetünk a várakozáson kívül. Az út nincs kitaposva.

- Az út nincs kitaposva? – sziszegte a látogató. – A minap még azt mondta, megérezték a növekvő erejét. Saját meglátásaim szerint ez azt jelenti, hogy veszélyben van. Donovan, ha nem teszünk semmit… Ha hagyjuk…

- Én is tudom – felelte Donovan. – Én is tudom.