31. Fejezet - Szenvedélyes

- Londonban vagyunk, bébi. Alap, hogy megcsináljuk ezt a tesztet. Komolyan, vedd már egy kicsit komolyabban – erősködtem játékos tekintetét figyelmen kívül hagyva, a fehér Apple laptopommal az ölemben. Felemeltem az egyik szemöldökömet, miközben a következő kérdésre kattintottam. – Szóval méreted szerint te alacsony, átlagos, vagy kifejezetten magas vagy?

- Szerintem ezt te is tudod – csókolta meg csuklómat. – Magas.

- A szemed színe kék és mivel negyedikén születtél ezért páros – nyomtam a gombot. – Oké, mire vagy a legbüszkébb? Az elszántságodra, a képzelőerődre, az eredetiségedre, a kedvességedre vagy az intelligenciádra?

- Nem tudom – megvonta a vállát. – Legyen az elszántságom.

- Három lehetőség felé mehetsz – olvastam fel. – A tengerpart mentén, a sötét erdőbe és egy kastélyba.

- Legyen a kastély.

- Miért?

- Mert senki sem menne oda be – érvelt. – Valakinek fel kell fedeznie.

Elnevettem magam. Annyira jellemző.

- Mitől félsz a legjobban? – Ez meglehetősen foglalkoztatott engem is. Vajon ő, Amerika Kapitánya, fél-e bármitől is?  Ilyenekről sohasem beszéltünk. – A sötétségtől, a tűztől, a zárt helyektől, az szűk helyektől, vagy a magasságtól?

- A zárt helyeket választanám – megnyalta az ajkát. – Igazából egyiktől sem, de kiskoromban klausztrofóbiás voltam.

Néhány kattintással később megjelent a pálcája: bükk, egyszarvúszőrrel, harmincöt centiméter és meglehetősen hajlékony. Nyelvem elégedetten csattintott a szájpadlásomon.

- Oké, ez meglenne – mondtam és megszorítottam a kezét. – Most jön a beosztás, lássuk csak. Olvasom a kérdéseket, te pedig válaszolsz, mint az előbb. Az első kérdés a következő: az alábbiak közül, ha az emberek így hívnának téged, melyiket viselnéd a legnehezebben? Gyáva, önző, tudatlan, átlagos?

Összeráncolta a homlokát.

- Gondolom, nem választhatok kettőt. – A nemleges fejbólintásomra az alsó ajkába harapott. – Talán legyen az önző.

- Minden évszázadban egy varázslatos fa új terméssel kezdi csalogatni a szemlélőit. Számodra milyen lenne az illata? Égő fahusáng, a tenger, friss pergamen, az otthon.

- Az otthon – mosolygott kedvesen. – Mert az otthonunkban csak a te illatodat érzem.

Ellágyultam, és ennek bizonyítékaként közelebb bújtam hozzá és lágyan megcsókoltam. Meztelen mellkasának dőltem.

- A következő kérdés pedig – mentem tovább. – Hát ez igazán érdekes. Figyelj. Egy troll betört az igazgató lakrészébe, és éppen arra készül, hogy szétzúzzon minden értékes relikviát, amit az igazgatók összegyűjtöttek az iskola alapításától egészen napjainkig. Köztük van ezer évre visszavezethető diákbejegyzések, a sárkányhimlő ellenszere és egy könyv furcsa kinézetű rúnákról is, ami állítólag Merlinhez tartozott. Milyen sorrendben menekítenéd ki ezeket a tárgyakat? Egyszerre csak egyet vihetsz.

Steve csodálkozva ráncolta össze az orrát, hiszen beismerhetően furcsa kérdést kapott ki, de végül mégis meghozta a döntését.

- Az első mindenképpen az ellenszer, mert az segíthet másokon – mormolta, miközben én az első keretbe húztam az üvegcsét ábrázoló képet. – Aztán legyen Merlin könyve, és a diákbejegyzések.

- Oké bébi – helyeseltem. – Az alábbiak közül melyiket tanulmányoznád a legszívesebben? A kentaurokat, a koboldokat, a sellőket, a szellemeket, a vámpírokat vagy a vérfarkasokat?

- A koboldokat. A családom Írországból jött.

- Melyik rémálom ijesztene meg a legjobban? Az első: egy olyan hangon beszéltetnének, ami szinte érthetetlen és mindenki kinevetne? A második: egy nagyon magas helyen állsz és hirtelen rájössz, hogy semmibe sem kapaszkodhatsz és semmi sem akadályoz meg tőle, hogy leess. A harmadik: egy szem néz téged a kulcslyukon, és egy ablak nélküli szobában vagy. A negyedik: arra kelni fel, hogy sem a barátaid, sem a családod nem tudja, hogy ki vagy.

- A negyedik. – Láttam, hogy elborzad a gondolatra. Gondoltam, hogy rám gondol. Megdörzsöltem erős karját.

- Erdő vagy folyó?

- Folyó.

- Fekete vagy fehér?

- Fehér.

- Ééés – színpadiasan dobolni kezdtem, aztán összezavarodottan kinyílt a szám. – Mardekár? Úgy értem, komolyan?

- Az a rossz, igaz?

- Igazából, ha belegondolsz, egyáltalán nem rossz a Mardekár – mondtam. – Oda azok mennek, akik ravaszak. Mégis, úgy gondoltam, hogy biztosan a Griffendélbe oszt be. Bár igazából, hogy ha ez valóságos lenne, akkor a Teszlek süveg biztosan figyelembe venné a szándékodat. Tudod, Harrynek is azt mondta, hogy a Mardekárban a helye, mégis a Griffendélbe osztotta be.

- Túl komolyan veszed – megcsókolta a nyakamat. – Téged is a Mardekárba osztott be, nem igaz? Hát, akkor bizony teljesen megelégednék ezzel a döntéssel.

- De te nem lennél sötét varázsló, hovatovább, halálfaló.

- Te mondtad, hogy a Mardekár nem csak erről szól. Egyébként sem érdekel ez a butaság. – Benyúlt a bugyim alá, abszolút nem zavartatta magát. Megtalálta a pontomat, s mutató és középső ujja körkörözéssel vette el az eszem. Az ajkaim rágcsálva konstatáltam, hogy testem az agyam jóváhagyása nélkül is válaszolt a mozdulataira. Folytatta a nagyon is könyörtelen kínzásomat egészen addig a pontig, míg a lábaim remegni nem kezdtek, és már nem bírtam tovább. Egyszerű mozdulattal álltam fel, perzselő tekintetemet az övébe fúrva. Azt hittem – teljesen biztos voltam benne –, hogy a nem is olyan régen végrehajtott szerepjátékunk sikeresen csillapította le a vágyainkat, de akkor úgy tűnt, inkább hatott úgy ránk, mint olaj a tűzre. Azonnal sajogni kezdtem érte, ezért is jelent meg egy türelmetlen mosoly az arcomon és csúsztattam le feleslegessé vált bugyimat, aztán kiléptem belőle.

Ő pedig nézett – csak nézett, mégis elvette az eszem.

Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólunk a szomszédok, de gyanítottam, fültanúi lettek az előző menetünk hangjainak, úgyhogy a beépített hifitorony felé vettem az irányt. Útközben felkaptam a telefonomat, és rádugtam a zenelejátszóra. Kikerestem a kedvenc Britney Spears – ne kérdezd! – albumomat, és elindítottam.

Ezek után egy gyengéd nevetéssel visszatértem a kedvesemhez.

Ledobtam magamról az ingjét, meztelen hátamat simogatta a hatalmas üvegablakon keresztül beáramló finom fény. Steve lassan felült, én pedig az ölébe másztam, s örültem, hogy volt olyan előrelátó és nem viselt alsógatyát. (Érdemes megjegyezni, hogy utálta, ha szorítja – én pedig azt szerettem, hogy egyáltalán nincs rajta.)

A térdeim találkoztak a puha szaténlepedővel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Legnagyobb meglepettségére – a szája édes „o” alakot formált – lenyomtam őt. Nem volt szükségem az irányításra. (Akármennyire is szexinek találtam.)

Ezúttal én akartam az ő uralkodója lenni.

- Az enyém vagy – állapítottam meg tagadást nem tűrően, és megcsókoltam. Teljesen és tökéletesen az enyém volt, és senki másé. Igen. 

- Te pedig az enyém – mosolygott rám, s eltűrt az arcomból egy belelógó tincset. Láttam rajta, hogy mondani szeretne még valamit, ám nekem más terveim voltak.

Felemelkedtem, hogy másodpercekkel később ráereszkedhessek.

Összemosódtak körülöttem a világ – a kellemes aranyszínűre festett falaktól kezdve a fehér ágyneműig mindegy egy összefüggő homály lett.  Ujjai belefúródtak a csípőmbe, gyanítottam, csinos nyomot fog hagyni, viszont ez a legkevésbé sem számított.

Csípőm mozgása megegyezett az ő hirtelen megtalált tempójával, és ekkortájt realizálódott bennem – abban a pillanatban egyáltalán nem számított, ki irányította az együttlétet, kizárólag a közelsége és a biztonságos melegség, amit árasztott magából. Simultam hozzá, a szívverése hajazta a sajátomat.

Olyan távol voltam, mégis annyira közel – minden egyes sóhaj és merülés egy ismert, megunhatatlan érzést hozott közelebb.

- You shook me all night long – viccelődött rekedtes, enyhén remegő hangon. Talán közelebb is volt, mint én, és meglepett a kitartása. Azt akarta, hogy én végezzek előtte.

Éppen ezért lökései sokkal hosszabbak és mélyebbek lettek, kemény kezei alatt az én bőröm selyemmé vált. Úgy csókolt, mintha sosem tudna elég gyorsan eleget kapni belőlem, úgy falta testem minden elérhető négyzetcentiméterét.

A kelleténél jóval hangosabban nyöszörögtem a nyakába, s mielőtt még felegyenesedtem volna, gondoskodtam róla, hogy beliluljon a terület, ahol a szám az ő bőrét érintette. Legalább a pénzükért mindent bevető lesifotósok is megbizonyosodhatnak róla: ő tényleg az enyém.

Alig néhány perccel később már izzadtan, a hirtelen orgazmustól szétesve és megviselten feküdtem mellette. Mindketten a plafont bámultuk, a lehető legelégedettebb arckifejezéssel, egymást szorongatva. Időközben lekapcsoltam a zenelejátszót, s immáron egymás csendjét élvezhettük. Ő törte meg:

- Ha tudtam volna, hogy ilyen közel érezlek magamhoz, ha több ezer kilométert utazunk és utána a fél délutánt szeretkezéssel töltjük, már rég megtettem volna – mondta enyhén szarkasztikusan. Hangneme szinte kényszerített arra, hogy felnézzek rá. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Sajnálom?

Valahogy mindkettőnkben ugyanaz a gondolat hasíthatott végig, mert szinte egyszerre kezdtünk el mozgolódni. Felvettem a köntösömet, ahogy ő is tette az övével.

Próbáltam nem a szemébe nézni, nem látni őt és így elfelejteni a kialakult gyomorforgató szituációt. Muszáj volt elrontani a jókedvemet?

Szükségünk volt rá, de én próbáltam addig csűrni-csavarni a helyzetet, amíg lehetséges.

- Haragszol rám? – Nem akartam sírósnak hangzani.  Nem olyannak, aki igyekszik nem leesni a szakadék széléről.

- Természetesen nem. – Úgy beszélt, mintha minden, amit mondana, teljesen egyértelmű lenne és csak én nem látnám az igazságot. Véleményem szerint nagyon sok mindent nem láttam. – Egyszerűen csak úgy érzem, sohasem foglak megérteni újra. Mintha minden csak csiki-csuki lenne. Egyet vissza, egyet előre.

- Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, Steve. – Kifakadtam. Ideje volt, hogy tudja, mi vezetett a pánikrohamaimhoz.

Megtorpant, és találkozott a tekintetünk.

- Én pedig nem tudok füstjelekből olvasni. – Még sohasem beszélt így velem. A boldogságbuborékom hirtelen pukkant ki, a visszafojtott düh egy pillanat alatt elárasztott engem is. Nem volt jó ötlet szexszel kompenzálni a gondjainkat. Pedig én azt hittem, sikerült túltennünk magunkat rajtuk.  Láthatta az arcomon a megdöbbenést majd a gyorsan áthidaló frusztrációt, mert belekapott a hajába, és magyarázni kezdett. – Nézd, Chealsea, én nagyon szeretlek téged. Valószínűleg sokkal jobban, mint azt elhiszed és viszonyulsz hozzá. A problémánk az, hogy egyáltalán nem beszélsz velem. Mindent nekem kell kihúznom belőled, holott azt hiszem tisztáztuk már többször is, hogy én mindig itt leszek neked. Van fogalmad róla, hogy ez milyen érzés nekem? Mintha valami üvegfalon át néznélek, de sohasem érlek el, mert képtelen vagy megosztani velem információkat, de elvárod, hogy értsem őket. Már nagyon régóta úgy érzem, hogy csak a szex az, ami összetart minket.

Én egyáltalán nem így gondolom, akartam mondani, hiszen ugyanannyira szeretlek, mint bármikor máskor. Jobban, mint bárkit.

Ám nem tettem semmit – csak néztem őt, némán és lefagyva.

- Tehát ellöksz?

- Ellöklek? – Meglepettség suhant át rajta, ettől függetlenül azonban semmi sem változott. – Mindent megtettem, hogy magam mellett tartsalak. Olyan kétségbeesetten vágytam rá. Elnéztem a hallgatásod, mert azt gondoltam, ha készen állsz rá, el fogod mondani nekem. De hónapok teltek el. És semmi sem változott. Te már rég ellöktél magadtól, Chealsea.

„Az enyém vagy”. „Te pedig az enyém”.

Én hülye azt hittem, minden rendben lesz közöttünk. Pedig számíthattam rá, hogy egy kis idő után valószínűleg megunja a szerencsétlenkedésemet.

És akkor – éppen felvettem a melltartómat és a pólómmal szenvedtem – belém hasított a felismerés. Komolyan megtette ezt velem? Szándékosan alakította úgy a dolgokat, hogy kétszer is jól meghúzzon, mielőtt előállna vele, hogy ő már nem bírja a kapcsolatunkat? Nem így ismertem meg. Nem ilyennek gondoltam őt.

De mégis… Mire másra engedett következtetni?

Megigazítottam magamon a felsőmet, mielőtt megszólaltam volna. Hangom szenvedélyesebben csengett a számítottnál.

- Akkor minek hoztál el ide? – Nem sírok. Nem sírok. Fejembe vettem, hogy nem leszek olyan béna, mint azok a lányok, akikkel eddig a tulajdon bátyámat láttam szakítani. – Hogy hülyét csinálj belőlem?

Azonnal mentegetőzni próbált.

- Nem…

Nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Azt akarja, hogy elmondjam neki, mit érzek? Fejembe vettem, én bizony most megteszem.

- Szóval elhoztál ide, hogy megdugj, aztán most, miután úgy érezted, végeztél, közlöd velem, hogy tulajdonképpen már nincs is rám szükséged? – Egy hisztérikus nevetést eresztettem ki. Rettenetesen fájt a mellkasom. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, még akkor sem, amikor anyám akkora lila foltot hagyott az arcomon, hogy azt kellett hazudjam a külvilágnak, nekimentem egy szekrénynek.

- Chealsea, nem erről van szó…

- Hát persze, hogy nem. – A picsába, mégis sírtam. – Igen, tudom, nehéz volt mostanában, de azt hittem, hogy együtt kilábalunk belőle. Előbb-utóbb biztosan megnyíltam volna, csak nagyon n-nehéz, ha valakinek olyan gyerekkora volt, m-mint nekem. Mert képzeld el, milyen kurva nehéz lehet elmondani a problémáidat valakinek, ha több mint tizenkilenc évig azt verték beléd, hogy s-soha senkinek.

Az arca ellágyult – rájött talán, hogy nem kellett volna? Annyira megalázó!

Remegő – ez vajon mikor tért vissza? – ujjaim végigszaladtak a hajamon.

- Még Bobbival is beszéltem, hátha az segít megnyílni.  – Gúnyosan ejtettem ki a szót, kezeim ökölbe szorultak és az oldalaim mellett pihentek meg.

El akartam menni onnan. Sétálni egyet, a lehető leggyorsabb lenyugvás érdekében. Aztán hazamenni. Volt egyáltalán még otthonom? A tudat, hogy végső esetben Nate még mindig befogadhatott, megnyugtatott.

- Nézd, egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod. – Közelebb lépett hozzám, én viszont ugyanúgy hátráltam. Ha megérintesz, összeroppanok és talán bőgve rohanok a karodba, mert annyira szeretlek téged, te seggfej. – Lehet, hogy amit mondani szeretnék, nem egészen úgy jött ki, ahogy… szándékoztam.

- Soha ne bánj meg semmit, amit először kimondtál, mert az mindig a legigazabb. – Letöröltem a könnyeimet. – Most pedig elmegyek.

Hirtelen kétségbeesett lett.

- Mi? Nem!

- Dehogynem.  – Körbenyaltam kiszáradt ajkaim. – Elmegyek sétálni. Ki kell… kapcsolnom.

- Megyek veled. – És láttam, hogy elkezd készülődni.

- Jelenleg azért megyek el, hogy ne vágjam neked azt a vázát ott. – Mutattam a virágokkal teli vázára  az ágy előtti dohányzóasztalon. – Úgyhogy szerintem ez egy nagyon rossz ötlet.

- Nem mászkálhatsz egyedül…

- Nem vagyok gyerek, Steven. – Sziszegtem, akár egy dühös kismacska. – Egyébként meg… Tudom, hogy amióta itt vagyunk, csak rá gondoltál. Ismerlek már. Elhoztál magaddal Angliába, hogy büntetlenül az exedre gondolhass, és kiélhesd rajtam.

Belegondolva, hogy nemrégen szeretkeztünk, a tudat, hogy egész végig rágondolt, rókázásra sarkallt. El kellett tűnnöm onnan. Azonnal.

- Tudod, hogy Peggy már nem azt jelenti nekem, Chealsea. Kérlek, ne beszélj be magadnak butaságot. Maradj velem, és beszéljük meg. – Szemei esdeklően fúródtak az enyémekbe.

- Hát, a butaságokról beszélésről te is nagyon sok mindent mesélhetnél – gúnyolódtam, aztán elmentem mellette. Arra nem számítottam, hogy megfog a karomnál, és szinte fájdalmasan erősen húz vissza. – Steve, engedj el!

- Nem foglak elengedni. – Tárgyilagos volt. Nem mérges. Inkább közönyös. – Nem hagyom, hogy csak úgy kisétálj azon az ajtón és ne gyere vissza.

- Vissza fogok jönni, ha lenyugodtam. Itt vannak a cuccaim.

- Szeretlek Chealsea. – Megváltozott a viselkedése. Most már szinte könyörgött. Fájt a fejem a hangulatváltozásaitól.  De annyira szerettem… Ennek az egésznek semmi értelme sem volt, hiába is kerestem.

- Én is szeretlek – zokogtam. – De hogy tehetted ezt velem?

- Nem tettem veled semmit – ellenkezett. – Én csak szerettem volna valahogy megoldani közöttünk a dolgokat, hogy ne csak a szextől érezzük jobban magunkat. Isten mentsd, hogy azt hidd, kizárólag azért hoztalak el, hogy szeretkezzünk. Persze, hogy szeretem veled, hiszen te vagy a mindenem. És igen, gondoltam Peggyre ma, egy kicsit többet is, mint kellett volna, de úristen, Chealsea. Soha nem képzelném őt a helyedbe, hiszen még csak nem is hasonlítotok, és ha mégis hasonlítanátok, akkor sem érdekelne. Beléd vagyok még mindig szerelmes. Sőt, ha belegondolok, ez sohasem fog változni. Olyan sokszor elmondtam már neked, mennyire megváltoztattad az életem, mennyire szeretem, hogy látom a cuccaidat, akár szerte-szét is az otthonunkban.

- De sohasem lesz közös családunk, Steve – nyögtem ki. – Ez is zavart engem. Nem csak ezért vannak rémálmaim, de ez részben… így van.

- Én szeretnék családot veled.

- Te vagy Amerika Kapitány – susogtam és megérintettem fájdalmasan tökéletes arcát. – Igen, valószínűleg képesek lennénk… megcsinálni azt a gyereket, de mégis milyen gyerekkora lenne? Hiszen szinte minden héten elvagy, azt sem tudom, hogy hol és látlak-e valaha még.

- Visszavehetek az akciókból – bíztatott, és most már átölelte a derekamat. Egy magamban elmondott nem túl nőies „leszarom” kíséretében belesimultam az ölelésébe. Mindketten buták voltunk. – Talán vissza is vonulhatnék.

- Most itt az idő, hogy én mondjam neked, hogy ne beszélj marhaságokat. A világnak szüksége van Amerika Kapitányra. Szüksége van egy tiszta szívre, amilyen te vagy.

- Talán ezt megbeszélhetnénk később. – Aggodalmasan simított végig az arcomon. – Jól vagy? Nagyon sápadt vagy.

- Alapból sápadt vagyok. – Tudálékos voltam. Borzasztóan tudálékos. – És egyébként most már jobb. Igazad volt, bebeszéltem magamnak, hogy megint másképp gondolod a dolgokat.

- Tudom, hogy mennyire szenvedélyes vagy. – Megcsókolta a homlokomat. – Tüzes vagy és vad. És ha bemesélsz magadnak valamit, akkor isten ments, hogy bárki is megpróbáljon lebeszélni róla.

- Tényleg szeretsz engem?

- Természetesen nagyon szeretlek – mondta magabiztosan. – Nem is értem, miképp… engedhettem, hogy egy pillanatra is megomoljon a hited ebben. Úristen, Chealsea, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.

- Kibaszott egy kapcsolat a miénk.

- Örökké – ígérte, és megcsókolt. Engedtem neki.

***

Este nyolc óra körül mentünk ki.

Furcsa, mert elméletileg a mi időzónánknak megfelelően akkor már éjfél is elmúlt, azonban egyikünk sem tűnt olyan fáradtnak.

Kéz a kézben hagytuk el a hotelt, hogy ismét végigmenjünk a hatalmas főutcán, a mesésnél mesésebb kirakatok mellett, aztán áttérjünk egy másikra, ahol legalább két kocsmából jött a jókedvű dalolászás.

Meglepetten konstatáltam, hogy az egyikbe vezetett.

- Kocsmába viszel? – nevettem.

- Csak nem gondoltad, hogy Angliában nem foglak elvinni egy ír kocsmába? – duruzsolta jókedvűen. Ő is megnyugodott. Tényleg rendben voltunk. – Ez itt a The Tipperary. Utánanéztem egy kicsit, és ez London harmadik legközkedveltebb ír kocsmája. Nagyon érdekes, mert egyébként körülbelül csak kétszer jártam ír kocsmában. Nem is tudom, miért. Bucky mindig nyúzott, hogy mivel a családom ír, miért nem megyünk el. Egyszer megtettük, és úgy berúgtam, hogy ő cipelt haza.

Kacagtam.

- Ne már! Elég gáz, hogy kettőnk közül már csak én tudok berúgni.

- Egyáltalán nem gáz, mert nem szívesen engedném, hogy úgy láss. – Megpuszilta az arcom, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Madam.

- Nagyon gáz vagy – „bíztattam” lelkes barátnőként. – Ne is mutatkozz velem, mert leégetsz.

- Ciki – értett egyet. – Egyébként ez a bár nagyon idős. 2006-ban ünnepelték a négyszáz éves évfordulójukat.

- Tehát akkor van, ami idősebb a szerelmemnél. Ez igazán bíztató.

- Ma nagyon gunyoros vagy.

- Ezért szeretsz.

- Is – kacagott. – Máskülönben… Kiegészítjük egymást.

Felemeltem a szemöldököm.

- A hisztériás, pánikbeteg barátnő kiegészíti a tökéletes Adonisz barátját?

- A szenvedélyes, kedves, aranyos, jószívű és okos barátnő kiegészíti a beszérumozott, okoskodó, túlságosan szőke barátját.

- Így van?

- Így.

- Te túlságosan szőke – hecceltem.

- Ó, fogd be! – és újra megcsókolt.

Bár elsiklott tekintetem egy furcsa kék szempáron, nem vettük észre, hogy figyelnek.