29. Fejezet - Rémálmok.

Sajnálom, hogy egy borzalmas fejezetet hoztam. Tényleg. Elnézést, ha csalódtatok. Az is oké, ha nem értetek semmit. Én sem. Remélem megértitek, hogy Chealsea agya mennyire zavaros. (Ha olvassátok a fejezetet, megértitek, hogy miért. Legalábbis nagyjából megértitek, azt remélem.) Szeretlek titeket. Millió puszi.

8 hónappal később:

Csend volt odalent.

Békesség. Nyugalom. Sötétség.

Még sosem éreztem ekkora fellendülést, állapítottam meg, téve egy-két bizonytalankodó mozdulatot előre. Kinyújtottam jobb karom, egyenesen a messzeségbe. Szárnyaltam, súlytalanul. Élőlények százai csusszantak ki érintésem alól, mintha én lennék a legbecsesebb ragadozó, kibújtak az ujjaim közötti réseken, majd meg sem állva fojtatták útjukat. Egy halovány mosoly bújt szám szélein, gondolataim olyan széles sávon elkalandoztak az elmúlt hónapok eseményein. Szívem egyenletes ritmusa zeneként, ritmusosan szelte át a körülöttem kialakult csendet. Legszívesebben örökké ott maradtam volna, átszelve a lehetetlen határait is, de a tüdőkapacitásom lehetetlenné tette, hogy néhány másodpercnél huzamosabb időt töltsek odalent. A baleset óta – noha elmúlt a dadogásom – akadtak hátrányosságaim.

Megmozdultam tehát, egyenesen előre törve, de egy elég kemény, átlátszó betonfalszerű akadálynak ütköztem. Fájt a homlokom, a vöröslő folyadék a vízzel együtt kezdett ugyanabba az irányba folyni, mint amerre én terveztem menni, a gravitáció törvényeinek teljesen ellent mondva. Csak akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen egy álomban vagyok, és a körülöttem lévő dolgok kizárólag a képzeletem szüleményei. Ennek oka kétségtelenül a meglepő valóságérzet volt. A csípést magaménak tartottam, beleértve a mellkasomban elnyúló szorítást is. És az égést. Ó, az égést!

A sós víz tényleg marta a torkom. Sikítani akartam – lehetőleg valami segítségért az egyértelmű lehetetlensége ellenére is –, betörni az akadályt. Kapartam, löktem és – lehetőségeimhez adottan, természetesen – rúgtam. Mondanom sem kell, sikertelenül.

Jobb ötlet híján hunyorítva próbáltam kivenni, hányan tartózkodnak odafent, és miért nem engednek ki. Hallottam, hogy beszélnek. Tisztán. Érthetően. Rajtam és a szerencsétlen próbálkozásaimon nevettek. A levegőm még inkább megfogyatkozott, majd teljesen megszűnt.

Gyors halálra számítottam.

Egyszerűre. Felébredésre.

Nem arra, ami azután következett.

Az idegenek taposni kezdték a milliméternyi falat. Lábnyomaik homályos látásom ellenére is tökéletesen kirajzolódtak. Könyörtelenül sújtottak le. Először hatalmas rések keletkeztek, vészjóslóan a betörést sugallva – a nyelőcsövem megtelt vízzel. Felkészülni sem maradt időm, mire üvegszilánk esőt zúdítottak rám.

Végigszántották meztelen bőrömet, bizonyos pontokon élesen kirajzolódó sebeket hagyva. Régi ismerősként köszöntöttem a fájdalmat, mert ez nyitotta ki az utamat.

De nem mertem feljebb úszni. Iróniával gondoltam arra, hogy a gyűlöletük megszabadított, ugyanakkor belém ültették a félelmet. A paranoiát.

Hiába tudtam kiszabadulni, gyáva lettem.

Mert figyeltek. Ott voltak körülöttem. Láthatatlanként maradtak, nem tűntek el.

Susogtak – átkozottul hangosan. Nem rejtegették el mondanivalójukat, némelyikük figyelmeztetett a kockázatokra, átkozódott, halálra bíztatott.

Nem maradt időm elemezni a szituációmat, egy pislogással eltűnt a helyszín, és már egy hatalmas réten találtam magam. Még sosem láttam az égboltot annyira kéknek, a fűt olyan zöldnek. A vérvörös pipacsokkal tarkított talaj nem bántotta talpamat. Nem vettem fel cipőt.

Egy fehér ruhát viseltem. Futásom könnyedén lebegtette a puha anyagot. Érzékeim a minimálisra csökkentek, nem figyeltem a körülöttem megbújó potenciális gonoszt. Az út végén Steve állt, hatalmas mosollyal és kitárt karokkal.

Elkapott, derekam körül keményen ölelt. A nyakamba temette arcát, mélyet szippantva a bőröm illatából.

- Érzed. – Hangja megváltozott. Sziszegett. Megrémisztett. Egyáltalán nem beszélt velem ilyen hangnemben. Értetlenül húzódtam el, rámeredve vádló íriszeire. – Érzed.

- Mit? – hebegtem összezavarodottan. – Steve?

Ugyanazt a szót skandálva lökött el magától. A föld alattam áthatolhatóan simult a hátam alá. Meredtem Steve alakjára, keresve-kutatva a válaszokat. Nem tudom, miért homályosodott el látásom, s miért püfölt úgy a szívem. Végül, mint derült égből villámcsapás az álom ismét váltott, és immáron zuhanórepülésben közelítve meg az ismeretlen végállomást.

Ekkor azonban felébredtem.

***

Oxigénért kapkodva ültem fel az ágyon, végigfuttatva jobb kezem izzadtságtól nedves hajamon. Steve ingje átázva tapadt bőrömhöz, szinte fojtogatott. Ezért – miután nagyjából sikerült realizálnom a tartózkodási helyem – úgy döntöttem, nem ártana letusolni. Az éjjeli szekrényre pillantva egy fejcsóválással konstatáltam, már megint borzalmasan korán keltem. Hat óra. Lüktetett a szemem.

Ráadásul Steve sem volt mellettem. Nyilvánvalóan ismét belevetette magát a munkába.

Menedék híján kibújtam a paplan alól, elbotladozva a fürdőszobába. Lassan kigomboltam az inget, aztán fürdőkád helyett inkább beálltam a zuhanyzókabinba.

Nekidőltem a hideg csempének, miközben a meleg vízcseppek forróan elterültek fájó testemen. A rémálmaim egyre gyakrabban jöttek – valószínűleg Steve megsokasodott akciói miatt –, teljesen elvéve minden megmaradt energiámat.

A tény, hogy nagyjából semmit sem pihentem egyáltalán nem segített a mindennapi életemben. Néha éjszakákba nyúlóan dolgoztam, Osborn egyre inkább terhelt a kampánysajtózással és a kötelező üzleti körutakkal. Én írtam a beszédeit, terveztem meg a napirendjét. Gyakran nem ettem – emiatt Steve rendszeresen veszekedett velem –, mert nem akadt rá időm. Na, igaz, Steve.

Nem ment minden karikacsapásra. Mindketten számításba vettük, hogy valószínűleg ütközünk majd bukkanókba. Néha elfajultak a dolgok, és kint aludt a kanapén. Előfordul az ilyen egy párkapcsolatban. Másnap megbeszéltük a dolgokat, és hatalmasat szeretkeztünk.

Nagyon féltett engem. Egyre inkább. Én azonban – legnagyobb ellenkezéseit teljesen figyelmen kívül hagyva – nem engedhettem meg, hogy aggodalma problémákat eredményezzen köreikben. Unszoltam, erőltesse a fonalat, amire „ráléptek”. Nem akartam, hogy Nick Fury ismételten megejtse azt a bizonyos beszélgetést velem, amit néhány hónappal ezelőtt kezdeményezett. Jobbnak láttam kimaradni a „buliból”.

Épp elég problémám volt, így is.

Csendben megszárítottam a hajam. Májusban vágattattam le, az államig ért. Steve imádta, mert így könnyűszerrel férhetett hozzá a nyakamhoz. Én, nos, nem ellenkeztem ez esetben. Annak ellenére sem, hogy imádott foltokat hagyni.

Nem bajlódtam sminkkel, hiszen nem szándékoztam kitenni a lábam az épületből azon a napon.

Pepper terhessége végső szakaszába ért, ezért én – mivel a többiek túl elfoglaltak voltak – maradtam itthon vele és viseltem gondját. Szerencsére Stark lefixálta Osbornnal – fogalmam sincs, hogyan vagy miképp – a következő két hét kiadását, ezáltal gond nélkül segíthettem neki. Egyre nehezebben járt, gyakran zsörtölődött és hozzám hasonlóan morcosan viselte szerelmeink elfoglaltságát. Barbara távollétében – mikor néhány hónapra visszament Bostonba – kialakítatták az orvosi szobát a baba fogadásához. Minden készen állt. Tűkön ültem.

Bobbit emlegetve eszembe jutott Nate. Furcsálltam, hogy annyi piszkálódás után végül egész jól összeszoktak. Mindannyian láttuk, hogy sokkal több van közöttük ennél. A lopott összenézések, a mosolyok, és a barátnőm távollétében lezajlott videós beszélgetések.

Felvettem az egyik kedvenc pólómat, hozzá pedig egy rövidnadrágot húztam. Megmostam a fogam, rituálészerűen megbámultam magam a tükörben, aztán távoztam. Lementem a közös konyhába, mivel – elfelejtettem bevásárolni – elfogyott a kávé. Kómásan kapcsoltam be a gépet, s felültem a konyhapultra. Nem számítottam senkire sem a közelben, míg meg nem ütötte a fülem egy beszélgetés. Felismertem a hangokat, és ettől halványan elmosolyodtam.

Elkészítettem a kedvenc fekete szenvedélyem – sok cukorral – aztán egy „szimpatikus” bögrét választva bementem a nappaliba.

- Sziasztok – köszöntöttem őket. A barátom szinte azonnal felém fordult. Láttam rajta, hogy nem igazán örül. – Zavarok? Ugye minden rendben?

Tony megvonta a vállát, jelezve, hogy nem érti Steve reakcióját. Megközelítettem őt, aztán szabad kezemmel megérintettem az övét.

- Megint? – sóhajtotta. Nem kellett válaszolnom, tudta ő magától is. Szokásunkká vált, hogy kitaláltuk egymás gondolatait. Sokszor egy pillantásából is tudtam, mire gondol, és ugyanez fordítva.

- Jól vagyok. – Kár, hogy csak félig volt igaz. – Tényleg. Majd este próbálok aludni egy kicsit.

- Ma nem megyünk el. – Megcsókolta a homlokom, majd átkarolt. – Szóval ott leszek, és gondoskodom róla.

- Akkor abból megint nem lesz alvás – jegyezte meg heherészve Tony. Nagyon csúnyán meredtem rá, mire védekezően felmutatta tenyereit. – Bocs, vöröske. Tudod, hogy szeretlek.

Megforgattam a szemem, de engedtem, hogy megpuszilja az arcom.

- Azért sikerült nyomra akadni? – tereltem a témát. Ugyan nem akartam belekeveredni az ügybe, mégis inkább beszéltem róla, mintsem magamról. Eleget aggódott már értem.

Steve bólintott.

- Nagyon összetett ez az ügy – susogta gyengéden, mutatóujja köré csavarva egyik göndörebb fürtömet. – Az a helyzet, hogy tulajdonképpen rengeteg dologra sikerült… következtetnünk, most mégis úgy érzem, valójában semmit sem tudunk.

- Ez hogy lehet? – Belekortyoltam a kávémba. Égette a szájpadlásom.

- Emlékszel a kis „vendégünkre” odalent? – kérdezte Stark. Bólintottam. – Azt hiszem, körülbelül nyolc hónapja foghattuk el. Lent tartjuk, komoly zárkában. Úgy tűnik, nem akar beszélni, de Romanoff ügynök igyekszik manipulálni.

- Tud angolul, mert reagál. Bár néha átvált, és valami különös, idegen nyelven beszél – vette át a szót Steve. – Nem tudjunk megfejteni.

- Jarvis dolgozik az ügyön – mondta Tony. – Olyan, mintha macskát kínoznának. Sziszeg.

Az ajkamba haraptam. Kirázott a hideg.

 - Egyébként vörös a szeme – mesélte a barátom. – Ilyen spéci fekete lángnyelvekkel. Haláli.

 Megfagytam egy kicsit, majdnem el is ejtettem a bögrét. Bizonyára semmi összefüggés nem lehetett az álmomban vörös pipacsokkal, de automatikusan arra terelődtem. Emlékeztem a szavakra, az elsuttogott vészjelzésekre. Teljesen elkapott a paranoia, már azt sem tudtam, mit miért teszek. – Ebből is gondoljuk, jó, hogy Thor most itt van, mert talán megmondhatja nekünk, honnan származik. Vagy legalább sejtéseket adhat. Bármit.

- Biztos sikerülni fog – bíztattam szelíden. Belül tomboltam. Próbáltam kitalálni, mi a baj velem, s miért emelkedett fel a pulzusom. Erőltettem egy mosolyt, noha remegett a kezem, mikor felemeltem a bögrémet. Steve tekintete azonnal aggodalommal telt meg, ezért úgy döntöttem, menekülőre fogom. – Most megyek. Nézek valamit a tévében, míg Pepper fel nem ébred.

Zúgott a fejem a gondolatoktól. Mégis mi zajlott bennem? Már hónapok óta egy percre sem tudtam lenyugodni. Kezdtem azt hinni, megőrülök.

Indokolatlanul jöttek a kisebb-nagyobb „rohamaim”. Előrejelzés nélkül.

Ezt nem a fáradtság okozta. Már régóta nem a fáradtság volt a problémám. Nem amiatt nem aludtam rendesen, ettem normálisan, vagy képtelennek tűnt a nagyobb távú koncentráció létesítése. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az agyam kattogott tőle. Az álombeli Stevenek igaza volt. Éreztem.

De miért? Nem tudtam. És ez kikészített.

Valami szorított a mellkasomban. Olyan erősen, hogy fulladoztam tőle. Az egész testem remegett az ismeretlen félelemtől. Sikítottam belülről, azonban egy szó sem hagyta el összeharapdált számat.

A kis hang a fejemben próbált meggyőzni, talán ennem kellene, mert összeesem, azonban már az étel gondolatától is összeszorult a gyomrom. A fizikai fájdalom kerülgetett, ahogy megérintettem a fájó pontot a melleim alatt.

 Nem tudtam, mit tegyek.

- Szia, Cheals – szakította félbe gondolatmenetem Pepper álmos köszöntése. – Minden rendben van? Elég sápadt vagy.

- Jó reggelt, napsugár – mosolyogtam rá hamiskásan. – Persze. Elég korán keltél.

- Egész éjszaka mozgott a baba – fintorgott. – Hamarosan vége.

Bólintottam.

***

Steve szorosan ölelt magához, nyugtató melegséget árasztva végig rajtam.

Hulla fáradtan ért haza – sajnos kiderült, hogy körül kellett még nézniük, így csak tíz óra felé érkeztek meg, miután megvacsoráztunk Pepperrel –, ezért akaratán kívül elég gyorsan elaludt. Gondolom előbb megbizonyosodott volna, nekem is sikerült álomra hajtani fejem, de saját kondíciója keresztezte számításait.

Ahogy mindig, ezúttal is nyöszörgött, ha egy kicsit elhúzódtam, ezért lábaimmal próbáltam „fészket” keríteni magamnak. Feljebb húztam térdeim, szemem erősen lehunytam, úgy próbálkoztam az elszundítással. Természetesen – láss csodát, gondoltam fanyar humorral – ezúttal sem sikerült. Egészen kora reggelig kizárólag plafonbámulással töltöttem „szabadidőm”, s mikor már majdnem lementem alfába, egy hangosabb, női kiabálás szűrődött fel lentebbről.

Steve szemei azonnal kipattantak, és felült az ágyon.

- Történt valami, Jarvis? – akarta tudni rekedtesen, kócos haja a lehető összes égtáj felé meredezett.

- Mr. Stark kérte, hogy ébredésükkor értesítsem Önöket, megkezdődött a szülés.

Majdnem felnyögtem. Ennyit az alvás kísérletéről!

- Nem viseli túl jól – jegyezte meg Steve néhány öltözködéssel eltöltött perccel később, a folyamatosan visszhangzó üvöltésre utalva. Maga felé fordított, aztán egy lágyabb csókot nyomott a homlokomra.

- Megnézném, te hogyan viselnéd, ha egy babát kellene kitolnod a legkisebb nyílásodon – pöcköltem meg mellkasát. Tartanom kellett az álcámat. A szerencsétlenkedéseim nem zavarhatták meg őt egy ilyen kivételes eseménykor. Kedvelte Starkot, örülnie kellett vele. Úgy terveztem, majd elmondom később. (Vagy megvárom, míg elmúlik.)

- Valószínűleg nem túl jól. – Összeráncolta homlokát, úgy meredt rám. A lehető legártatlanabb arckifejezésemmel drukkoltam elő. Nem szerettem hazudni neki, és sajnos nem ment olyan zökkenőmentesen. – Minden rendben van, igaz?

- Nem kellene ennyire aggódnod miattam – „szidtam” le keserűen. – Minden rendben.

Felsóhajtott.

- Persze, Chealsea. – A mondandója ellenére nem hagyta rám a dolgot. Mielőtt még bezárultak mögöttünk a liftajtók, elhangzott egy kérdés. – De akkor mik azok a karikák a szemed alatt?

Nem válaszoltam. Reménykedtem, talán elfelejti.

Nem tette.

***

Ott ültünk a folyosón, a feszültség tapintható lett közöttünk.

Clint és Natasha nem szólt semmit, de szemmel láthatólag keresték a probléma forrását. Kerültem a tekintetüket, csak úgy, mint a barátomét. Ő nem tett hasonlóképpen – olyan intenzíven nézett, hogy azt hittem, lyukat fúr a bordáimba. Nem szólt, nem mozdult, mégsem üthetett volna nagyobbat rajtam.

Gondolkodás nélkül álltam fel, és mentem kávét szerezni magamnak.

A konyhában kötöttem ki valahogy, remegve, talán valami támpontot keresve, amiből kiindulhatnék. A kávé égette a torkom, s egy pillanatra azt hittem, egyből távozik is belőlem, bár végül sikerült legyűrnöm. Nekitámaszkodtam a pultnak, erőt gyűrve a szédülési ingerem legyőzéséhez.

- Egyszer sem láttalak enni az elmúlt néhány napban – szólalt meg mögöttem Steve. – Nem értem, mi a baj, és a legnagyobb probléma az, hogy nem is avatsz be. Sőt, valljuk be, mostanában azt sem tudom, mit miért mondasz. Az egyik pillanatban még mosolyogsz, aztán elrévedsz, és távolságtartó leszel. Valahányszor megkérdezem, mi zavar téged, elutasítasz, ellöksz magadtól. – Megérintette a hátamat, de nem fordultam felé. – Én tettem valamit? Megbántottalak? Tudom, hogy mostanában nem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint régen…

- Nem tudom, hogy mi van, Steve – harsogtam a kelleténél élesebben. Megfeszültek hátizmaim, az ismeretlen érzelemhullám végigsöpört rajtam. Szembenéztem vele. Vakító kék szemei belemélyedtek az enyéimbe. – Folyamatosan ezt kérdezitek, mindannyian, hogy ’Chealsea, mi a baj?’. És én, csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség, mert fogalmam sincs. Rémálmaim vannak. Valahányszor lehunyom a szemem, mindig… Fulladozom, emberek néznek, zuhanok, futok. Te ott vagy, látlak, vádolsz, nem tudom. Félek. Reszketek. Egyedül vagyok. Meghalok. Meghalsz. Én… én nem… - Elharaptam a mondatot. Hagytam, hogy a könnyeim végigmossák az arcom. - Nem idézte elő semmi. Egyszerűen csak… nem tudom. Nem tudom. Hagyj most… Hagyj… Ne… - Védekezően felemeltem a kezem. – Most ne…

Kiviharoztam a konyhából. Hogyan érthetne meg engem, ha én sem tudtam?

***

Amikor nagyjából rendbe szedtem magam, Steve már ott volt a helyén.

Nem szólt hozzám, semmit sem tett, hogy megközelítsen újra. Natasha próbálta szóra bírni, úgy tűnt, jól kijönnek egymással, pedig ezt eddig még sosem figyeltem meg.

Órákba telt, mire végre kaptunk valami visszajelzést. Tudtam, hogy Pepper jó kezekben volt, de akkor is aggódtam érte. Megszámlálhatatlanul sokszor értesültem már rosszul sikerült szülésekről, ám a hatalmas vasajtó nyílása után minden kétségem elszállt. Tony sugárzó arccal kiabálta, hogy minden rendben van a kisfiával. Hetek óta először mosolyogtam igazán őszintén.

Kezet rázott Tonyval és Clinttel, Natashának dobott egy számomra érthetetlen – nekik vicces – kommentet, aztán felkapott, és megpörgetett.

- Köszönöm, hogy segítettel – suttogta a fülembe. – De ha bárkinek is elmondod, hogy tényleg megköszöntem, véged.

Felsóhajtottam.

- Vigyázz rájuk, Stark – kötöttem a lelkére.

- Elvitték a babát kivizsgálásra – újságolta. – Pepper pedig nagyon elfáradt, szóval azt mondta, mondjam el nektek én. – Kérdésekkel telien felemeltem jobb szemöldököm. – A nevet egyelőre még nem döntöttük el, azt viszont igen, hogy kik legyenek a keresztszülei. Szóval, mivel Rhodey még mindig a szinglik világát éli. – Megforgattam a szemem a hangsúlyától. – Szeretnénk, ha baj esetén egy szerető családba jutna. Mivel olyan sokat szaporodtok, gondolom kivitelezhető lehetne… Nem gondolod, Rogers?

- Tessék?

- Lennétek a keresztszülei? Nem akarok brománcos pillanatokat, vagy könnyeket, de azért mondjatok igent.

Steve és én összenéztük, kételyekkel és ki nem mondott problémákkal teli. Kevés dologban lehettünk biztosak, ám egy valamiben száz százalékosan. Szerettük egymást.  A korábbi kiborulásom ellenére is megsimogattam az arcát, ő pedig közelebb húzott magához és megcsókolta a hajam.

Lassan bólintottam.

- Elvállaljuk. – Rákacsintottam, noha rosszul esett a lehetséges következményekre gondolni. – Próbálj meg… nem meghalni, rendben?

Bólintott.

***

Stark karjaiban láttam először a kisfiút.

Rendesen megbámultam őt, elidőzve minden részleten: az orrocskája apró – hasonló Pepperéhez –, szája kicsinyke – mint minden testrésze –, alsó ajka teltebb a felsőnél. Szemhéjai imádni valóan rezdültek meg, csodálkozva a nagyvilágba.

Meglepően jól érezte magát az ölelésben. Csodálkozva nyögött fel, aztán lassan áthelyezték őt a karjaimba.

Fogtam már kisbabát régebben, többek között az unokaöcsémet is, de ott, a hátam mögött Steve bíztató jelenlétével teljesen más élményt kölcsönzött. A kisfiú tanulmányozta az arcomat, minden mozdulatom és vonásom újszerű volt neki.

- Szia, kisfiú – gügyögtem alig halhatóan. – Úgy tűnik, el kell, hogy raboljalak a szüleidtől. Mert te vagy a legédesebb teremtés, akit valaha is láttam, ezért nem is szándékozlak elengedni. – Steve végigsimított a hajamon, a baba pedig picinyke markába fogta mutatóujjam. – Én vagyok a keresztanyukád, és megígérem, hogy piszkosul elkényeztetlek majd.

- Csatlakozom – mormolta Steve. – Majd megfékezem apádat, ha páncélt akar neked, és utána együtt nevetünk, mert anyukád leszidja.

Stark köhögésnek álcázta a röhögését.

***

- Nézd…

- Steve én…

- Kezd te.

- Nem, mondhatod.

- Oké – vett egy mély levegőt. – Sajnálom, hogy mostanában nem figyeltem oda rád. Iszonyatosan sajnálom és…

- Pontosan ezért nem mondtam el neked – vágtam közben indulatosan. – Mert nem akartam, hogy azt hidd, ez a te hibád. Mert nem. Nem tudod kontrolálni az agyamat. Ezek az én elmém szüleményei, az én gondjaim.

- De megoldhatjuk őket – fonódott körém, immáron a közös hálószobánkban. – Ketten. Együtt. Mert egy csapat vagyunk. Mindent megoldottunk együtt. Talán van rá valami gyógyszer, vagy beszélhetnél Barbarával. Ha kell, kiveszek néhány hét szabadságot és elmegyünk ketten valahova. – Hálásan rámeredtem, míg ő tenyereibe zárta arcomat. – Tényleg nem tudod, hogy mi válthatta ki ezeket az álmokat? Úgy értem, én? Mostanában elég sokat beszéltem neked az ügyünkről, és…

- Szerelmem – álltam lábujjhegyre. – Megmondtam, hogy nem a te hibád. Azóta nem változott a véleményem.

- Akkor hogyan segíthetek neked?

- Nem tudom, Steve. – Vettem egy mély lélegzetet. – Azt sem, hogy miért veszem ezeket ennyire komolyan. Úgy értem, máskor is voltak rémálmaim. De ezek… mindig ugyanazok. Lehunyom a szemem, és ezeket látom. Rettegek.

Engedte, hogy a nyakába bújjak.

- Holnap megkérdezem Barbarát – mondta ellentmondás nem tűrően. – Nem szeretném, ha felkelnél az ágyból. Most pedig… levetkőzöl. – Elpirult. – Úgy értem, pizsomába. Hozok neked enni.

- Nem vagyok…

- Dehogynem – erősködött. – Ha nem vagy hajlandó enni, egyenként fogom cafatokra szedni, és nyomni le a torkodon.

- Ez igazán – vettem le a felsőm menet közben – édes volt.

Elmosolyodott.

- Kicsim – szólt, mielőtt még kilépett az ajtón.

- Hmm?

- Minden rendben lesz.

- Gondolod?

- Tudom.

Nem. Nem tudta.