2015. december 25., péntek

43. Fejezet - Változások



Úristen. Úristen. Megérkeztem. Itt vagyok. Új fejezet. Hónapok óta először ÚJ FEJEZET. Ó, drágáim, jelenleg én vagyok a legboldogabb, amiért ezt felpakolhatom. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért sokáig vártatok. Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok! Namármost, íme a 43. fejezet, váltakozó szemszögekkel. A jövő évi fogadalmam pedig az, hogy ez a szünet soha többé nem fog megismétlődni. Ez a történet nagyon fontos nekem, ahogy ti is!!! :) Ha tetszett, esetleg küldhettek véleményt. Köszönöm, hogy vagytok. Xx.

Feszül a gyomrom.

Azt hittem, bízhatok Jamesben.

Krisztusom, ebben a pillanatban is még mindig azt teszem, mert annak ellenére, hogy tudom, túl sok mindent hallgat el előlem, úgy véd, mintha bármelyik pillanatban az életét adná értem.

A felszínen jeges és hideg vagyok, legbelül azonban egy megnyerhetetlen vitát folytatok magammal, újra és újra elmerülve a saját mocskomban. Ha egyedül lennék a semmiben, nem érdekelne, mi történik körülöttem, de nem vagyok egyedül. Nem egyedül portyázom át a német főváros utcáit, nem egyedül kucorgok egy sötét sikátorban és legfőképpen, nem egyedül nézek szembe saját magammal. Az erőm és köztem rejtőzik egy szakadék, a józanság és az erkölcsi morál között, valahol nagyon mélyen ott lakoznak a démonjaim -- James jelenléte szorongással tölt el, idegessé és bizonytalanná tesz, s mégis egyenesbe hoz, felnyitja a szemem, ha olyan messzire tévedek, ahova a józan ész ereje már nem képes azonosulni.   

Még sosem voltam ennyire kényelmetlenül ideges valaki mellett. Úgy érzem, kikészít már csak a gondolat is, hogy tudom, most is épp engem néz.

Miért érzem azt, hogy ez nem helyes? Nem kellene mellettem lennie, mert nem az én világomba való.

Valami azt súgja, az igazság a szemem előtt van, mégsem vállalom a nyilvánvalót: macska-egér játékot űzök a saját természetemmel, hátha, az istenit, az életben egyszer sikerül valóra váltanom az elmém fikcióját.

(Zsong a fejem.

Ezernyi megválaszolatlan kérdés kering bennem, epés érzést hagyva a torkomban. Mennyire emlékszik a múltjából?  Mit mond el nekem? Mit nem mond el nekem? Bízhatok benne?)

- Itt jobbra – figyelmeztet James, mert már megint nagyon előreszaladtam. Egyúttal gyengéden megragadja a karom, s egy finomabb rántással a jó útra terel. Míg elkalandoztam a gondolataimban, eszembe sem jut, hogy figyeljem, merre megyünk. Berlin egy hatalmas káosz a számomra. Kisebb, mint New York, nagyobb, mint a határ menti kisfalucska, aminek szélén közel másfél évet éltem.

Megtöltöm a tüdőm kijózanítóan hideg levegővel, a fejem tisztább és hiányolom a fázást és Oroszországot – ahogy az utcákat rójuk, csatakosan, átázva, visszagondolok az első hetekre cella nélkül. A megtörtség, a furcsállt szabadság. Már nincs jó íze. A szabadsággal most úgy érzem, az életem összezavaró.

Nem ad válaszokat, csak kész kérdéseket. Nem magyaráz, nem vitat: az agyam tulajdonképpen semmit sem tesz, csak van, és funkcionál, és rosszabbnál rosszabb gondolatokra sarkall.
James elengedi a karomat, és arra gondolok, hogy foghatna még, mert mindjárt összeesem. Szeretnék összeszedettebb lenni, koncentráltabb és valamivel előrébb a mostaninál. Pontosan tudom, mit szeretnék elérni, mit akarok kihozni az életből, de magamban… nem vagyok ennyire biztos.

S vajon James mihez kezdene, ha magára hagynám? Ha kilépnék az életéből, kirángatnám ebből a háborúból, hogy elmenekülhessen ebből a káoszból? Ha elmennék, a HYDRA – karöltve Sindrával – már nem üldözne minket? Valahogy, akármilyen bonyolult is a helyzetünk, ez sem hangzik a megfelelő döntésnek. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha baja esne. Mellettem azonban, senkinek sem teszik fel ezt a kérdést, mielőtt megölik. Nem, azok után, amit egymásért tettünk, amit értem tett, nem hagyhatom el. Mit teszel akkor, ha sem a jó, sem a rossz út nem járható? Kitaposol egy saját ösvényt, ahol nem mészárolják le a szeretteidet.

Egy egész másodpercig komolyan elhiszem, hogy megmenthetem őt. Megmenthetem őt a HYDRA karmai közül, megmenthetem saját magától, és – ami a legrosszabb – tőlem is. Nem menthetem meg, de meghalhatok, míg megpróbálom.

A halállal, éppenséggel, nincs problémám.

- Tartsd nyitva a szemed – figyelmeztet James, egy mindenre kész katona higgadtságával. Ahogy az út során már számtalanszor figyelemfelkeltő eszközként használta, elkapja az alkaromat, megállít, és laza rántással maga felé fordít, mintha csak tudná, hogy amúgy megpróbálnék nem figyelni. Azon gondolkodom, vajon mikor fog megkérni, hogy forduljak felé. – Úgy érzem, figyelnek minket.

Titkon szeretem, amikor oroszul beszél. Az angol nyelv az anyanyelve, de az orosz dallamosabb. Kellemesebb. Segít, hogy a szavakra figyelek. Én is megtanulom, míg nézem, ahogy az ajkai megformálják a mondatot. 

Féloldalas, rideg mosoly kunkorodik zsibbadt szám szélén. A nyakam már alig zsibbad el: felnézek rá és az egész olyan mocskosul groteszk, hogy kedvem támad hátratámasztott fejjel kacagni és elhinni, hogyha megteszek minden tőlem telhetőt, akkor megszabadulhatok mindentől.

Végignyalom a felső ajkam, mint a macska, mielőtt lecsap az egérre.

- Ki fél a nagy farkastól – viccelődöm kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

* * *

Beesteledik, mire elérünk a Rendőrkapitánysághoz.

A környék atmoszférájából ítélve hétköznap lehet, valamikor éjfél és hajnali három óra között. A betonból még árad a forróság annak ellenére is, hogy már négy órája szakadó eső lehűtötte a levegőt.

Szorongok—az egyik lábamról sután a másikra helyezem a testsúlyomat, és közben a gondolataimban egy mondatot skandálok.

Nagyon nincs kedvem ehhez.

Igazság szerint, nem is kellene ezen gondolkodnom, a reményeink szerint nem maradunk sokáig. Nincs hangulatom – sem türelmem – Yelenához. James múltjához végképp nincs. Csak Natalia jár a fejemben.

Automatikusan hunyorgom, miközben előre nézek, pedig nincs is szükségem rá. Mindent látok. Az érzékeim elemi erővel küldik felém az információt: látom a cseppeket, miközben végigcikáznak a levegőben és a földre pottyannak, látom a szikrákat a kapitányság harmadik emeletének egyetlen égő villanykörtéjében – s hallom a három utcára lévő német házaspár veszekedését, a közeli szórakozóhely hangos zsivaját, még azt is, hogy körülbelül harminc perc múlva egy repülő fog elhaladni a fejünk felett. Nagyon nehéz kezelni – szinte felrobban a fejem –, de még mindig jobb, mint a képességem.

Egy fix fejfájás.

A szemben álló épület egy lakótelep része, így nem túl nehéz bejutni a felsőbb szintekre. Odakint biztonsági kamerák vannak, ha törik, ha szakad, mindenképpen a tetőről kell átugranom.

Az egyetlen gondolat, ami aggaszt az, hogy nincs semmi, amivel takarhatnám az arcomat és nem szívesen látnám vissza körözési plakátokon, iránytűként Sindrának és a pincsikutyáinak. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, Steve mit gondolna róla.
James – olvas a gondolataimban – átdobja hátitáskáját a válla felett, kinyitja a legelső zsebet és előhúz belőle egy apró fekete anyagot. A jeges-kék szempár óvatosan mér végig, mielőtt átnyújtja.

(Futólag találkozik a kezünk, mire a két szemöldöke közötti ránc elmélyül. Ha az emlékeim jegyzetek lennének, ezt áthúznám, egyszer, kétszer, háromszor, amíg el nem szakad a papír a szavak alatt.)

- Ez micsoda?

Benedvesíti az ajkát, aztán mély, torokhangon választ ad:

- Vannak biztonsági kamerák – feleli monotonon, aztán már angolul teszi hozzá: – Vedd fel.

Leginkább egy hétköznapi maszkhoz hasonlítanám: fekete, mindenféle fodor-bodor nélkül. Eltakarja a homlokom, az orrom, és tulajdonképpen a szemem kivételével mindent, ami a szám felett van.

Nem a leghatásosabb, de azért megteszi.

A lábujjaim összegömbölyödnek elhasználódott, félig-a-már-a-szemetesben cipőmben, lágy melegséget árasztva az egész testemben.

Ajkaim esetlenül szétnyílnak, lassan eresztve a forró levegőt a csúf, hideg éjszakába.

Leeresztem a fejem, míg felveszem a maszkot – a kelleténél szorosabbra kötöm a csomót, de ez legalább koncentrációra sarkal –, ahogy közelebb lép, az agyában forgó vaskerekek munkája zajosabb bárminél. Egy ideig csak bámulom a koszos farmerját és a kopott, mégis jó illatú kabátját és miután nagyjából rendszerezem az arckifejezésem, megemelem az állam és felnézek. A számban lassan terjed el a furcsa íz, sűrű és keserű, miatta nehéz nyelni.

A szemeink találkoznak egy elnyújtott, torokszorongató másodpercig, és egy pillantással igyekszem megköszönni neki, mert fizikailag nem tudom kiadni magamból.

James csak áll ott, engem néz és rám koncentrál, akár a vak, aki először látja a napot; minden rezdülésemet magába szívná. Testsúlyom sután egyik lábamról a másikra helyezem, mert zavar a mustrálás.

Rubyn?

Melankóliával fülledt oxigén minden szippantását kiélvezve, szívemben káosszal és zavarodottsággal, nem tudva, mit hoz a jövő, most élnék.

Nem tudom elcsalni a tekintetem, csak figyelem, ahogy egy vízcsepp végigfolyik a homlokán és elmerészkedik egészen az álla csúcsáig. Szempilláimon megtapad a nedvesség, most súlyosabbnak érzem.

- Köszönöm – motyogom az orrom alatt.

Azt kívánom, bárcsak James kevesebb fejfájást okozna nekem. (Ha az emlékeim feljegyzések lennének, ez aláhúznám, háromszor, piros filctollal és nagy betűkkel a margóra írnám: HAZUG.)

- Loptam - magyarázza közönyösen, ám arcán teljesen más érzelem fut át. Összeráncolt szemöldököm láttán James meglepetten pislog, kifürkészhetetlenül vizslatva. – Mi a baj?

Rendületlenül állom a tekintetét, a feszültség végigfut a gerincemen, s átázott cipőmben összegömbölyödött lábujjakként összpontosul. Hogyan tudnék kizárni valakit, ellökni magamtól, ha fogalmam sincs, hogy kivel állok szemben? A kérdés megválaszolatlanul a levegőben leng.

Beleférkőzik a személyes terembe, van benne valami, amit képtelen vagyok elutasítani. Régebben azt hittem, a túlélésért küzdünk, most már tudom, hogy ez egy teljesen mély, bizalmon alapuló megegyezés.
Megijeszt, hogy bízom benne: azok után, amit tettek velem, amin keresztülmentem, ijesztő, hogy lehetőséget adok nekik – önként és dalolva –, hogy újra fogást találjanak rajtam. James egy igazi REJTÉLY a számomra.

Automatikusan felemelkedik a mellkasom.

Képzeld el, hogy vasárnap délután van. Egy hosszú, fárasztó hét vasárnap délutánja, s neked most lehetőséged van egy kis pihenésre. Lehunyod a szemed, a szoba békés, és te már majdnem elalszol, amikor megjelenik egy légy. Egy kis, apró légy, a leoltott lámpád körül repked. Zümmög. A szoba csendje már nem olyan tökéletes és te akármennyire is szeretnék figyelmen kívül hagyni a zümmögést, képtelen vagy rá. James Buchanan Barnes az én legyem.

Valahol mélyen, a bőröm alatt van.

- Rubyna?

Rubyna kifújja a levegőt, mert Rubyna dühös és Rubyna tehetetlen, de hiszen Rubyna pontosan azért dühös, mert tehetetlen.

Hús-vérbe bújtatott pokolgép vagyok: ha egyszer felrobbanok, mindent elpusztítok magam körül. James-t is, magamat is, a világot is.

- Azt hiszem, itt az ideje mennem – térek ki a válasz alól. Ez csinálom a legjobban, azt hiszem. Kitérek. Elmegyek. Elvonulok. A legviccesebb az, hogy tisztában vagyok, ez a tulajdonságom mennyire idegesíti őt. – Adj harminc percet, ha nem jövök ki, ne gyere utánam.

Meg sem fordul a fejemben, hogy betartja a kérésemet. Jamesnél makacsabb ember csak én lehetek.

Kiállok a lakóház szélére, lenézek a mélyre, és arra koncentrálok, hogy az erő most a lábaimban összpontosuljon: legyek olyan erős, olyan lendületes, amennyire csak tudok. A vállam felett még utoljára vetek egy pillantást Jamesre, bólintok, jelezvén, hogy rendben, és ugrom – úgy szökkenek át, mintha csak egy pocsolyát ugrottam volna át. Akadály nélkül, egy vadmacska lendületével, gördülékenyen landolok a talpamon.

Meglepően könnyen jutok be a tetőtérről, pusztán néhány lakat áll az utamba. Tekintetbe véve, hogy van némi szupererőm, nem aggódom: rákoncentrálok, a lehető legprecízebben, mintha cérnaszálat dugnék egy tű lyukába, s a következő pillanatban egy kattanással a lakat a kezemben. Sorra ismételem a mozdulatsort, néma elégedettséggel, hogy nem téptem ki az ajtót a helyéről. Már-már elégedetten nyitom ki, s osonok be.

Három perc alatt négyszer kívántam, bárcsak jobban odafigyeltem volna Natashára – eh – vagy Bobbira a velük töltött idő során. Most minden bizonnyal nem totojáznék a lépcső szélénél, akár egy kiskacsa, akit elhagyott az édesanyja. Megforgattam a szemeim a gondolatra.

Koncentrálj, motiválom magam.

James korábban már beavatott a tervbe. Elmondta, hogy az éjszakai műszakokat gyakran az öregebb, reumásabb alkalmazottak kapják. Ez így igaz, de azt valahogy mindenki elfelejti, hogy rengetegen és folyamatos összeköttetésben vannak. Ergo: ha az egyik eltűnik, a másik kicseszettül tudni fogja, és nem lesz sok időm.

Van B terv, bár azt inkább elkerülném.

Nem attól tartok, hogy nem tudnék elmenekülni, ha felfedeznék a jelenlétem. Sokkal inkább ismerem a képességem - legalábbis azt hiszem -, és kétlem, hogy a védelmi mechanizmusom figyelembe venné az akaratomat.

Ugyanis nem akarok gyilkolni. Ezek az emberek nem gonoszak, nem részei a gonosz erők tevékenységének, és legfőképpen nem felelősek semmiért, ami velem kapcsolatos. Sosem szándékoztam olyan embereket bántani, akik nem érdemlik meg, és bár tisztában vagyok vele, hogy a szakadárokkal kapcsolatban meglehetősen elszaladt velem a ló, még mindig ugyanazon az állásponton vagyok, mint néhány szemhunyásnyival ezelőtt.

A negyedik szinten van az osztály, ahova James utasított, azon belül is a keleti részén. Lábujjhegyen teszem meg az utat, visszatartva a lélegzetem.

Az ajtó természetesen zárva van, én pedig türelmetlen vagyok. Beleharapok az alsó ajkamba, imádkozva, hogy a lehető leghalkabban végezzem el a műveletet, és berúgom az ajtót.

Az elégedett mosolyom leolvadni látszik: gépesített rendszer van, nekem pedig nincs feltörő-kulcsom. Leülök a számítógép elé, bekapcsolom, s a körmöm kocogtatásával terelem az időt, míg be nem tölt a rendszer.

Rögtön a bejelentkezés után jelszót kér. Majdnem elnevetem magam, az ideg vékony jégen táncol a fejemben.

Jobb ötlet hiányában a gépházra csúsztatom a tenyerem, és arra kérem magam, legyek úrrá a káoszon. Fintorogva fordul meg a fejemben: két lehetőség van. Vagy sikerül, vagy felrobbanunk.

Ámulattal bámulok a tenyeremre, amikor a rendszer megadja magát. Bár a képernyő erősen vibrál - valószínűleg az erőm hatása őrjítette meg a rendszert -, és egy kisebb földrengést is éreztem, még működő képes. Erre végképp nem számítottam.

- Fura – mormolom. Nem vagyok ura ennek, nem tudom, mire vagyok képes. Csak szerencsém volt, ismételgetem.

Gyorsan gépelek, mielőtt még tényleg megadná magát a rendszer – attól tartok, hogy felrobban, még mielőtt megszerezhetném az aktát. Lassan tölt be a program, s el kell ismernem, hogy a németek értenek a titkosításhoz.

Beletelik tizenöt-húsz percbe, mire megtalálom a kívánt adatlapot. Nem vagyok egy kimondott hacker, ezért mindent körülbelül háromszor olyan lassan csinálok, mint amennyire sietnem kellene.
A szívem a torkomban dobog, miközben az adrenalin finom hullámokban dolgozik a testemben. Egy halovány, ámbár elégedett mosolyt villantok, hiszen percek idegesítő várakozása után végre megtalálom Yelenát.

"YELENA A. BELOVA // 2012212399-DE”

Gyorsan lekörmölöm az információt egy az íróasztalon talált kocka alakú post-it papírra, majd apró téglalapra hajtom, és beletömöm a farmerem hátsó zsebébe. Aztán megérzem, olyan gyorsan és olyan intenzíven, hogy a belső démonom vészjóslóan felüvölt a mellkasom legmélyében. Akkor is felismerném ezt az intenzív bámulást, ha megvakítanának – örökké a tudatomba égett.
Megnyalom az ajkamat – kihívóan és legfőképpen incselkedően –, és a lehető legmagabiztosabban felnézek a sarokban ücsörgő alakra.

- Nem tanította meg rá a HYDRA, hogy nem szabad bámulni? – kérdezem, alig láthatóan a hátsó zsebembe nyomkodva a cetlit. Azon merengek, vajon hogyan adhatnám James tudtára, hogy bajban vagyunk.

Nagyon remélem, hogy a megmagyarázhatatlan szakmai ösztönével megérzi, különben attól tartok – akarva-akaratlanul is – jelenetet rendezek. Nem tenne túl jót a terveinknek, bár így, hogy a HYDRA és Sindra előtt valószínűleg lebuktunk, egyébként sem áll a szénánk.

Brock Rumlow kilép az árnyékból, ravaszkás félmosolyával és gonosz, hatalmas barna szemeivel úgy vizslat, ahogy mindig: én vagyok a kismacska, amely sikerületlenül igyekszik elmenekülni a méretes németjuhásztól. Ettől a nézéstől visszatérek a múltba, a mélyen elásott, felfedezetlen emlékeimbe, és újra az a megerőszakolt, vérbe fagyott lány vagyok, aki kétségbeesetten – és leginkább feleslegesen – kiáltozott segítségért, amit senki sem adott meg neki. Hirtelen megint gyenge vagyok, esetlen, és a pokolba is, piszkosul félek.

Egy fegyvert tart a kezében, pont olyan súlyosat, amiket Jamesnél láttam.
Felém céloz, de nem süti el.
Még nem. Ismerem őt. Előtte játszadozni akar.

- Nem emlékszem ilyesmire – ismeri be. – Elég szabadtermészetű vagyok.

Összeszorítom az állkapcsom. Nem ijedek meg.  

A legbaljósabb jel az, hogy az iroda túl sötét a számomra. Azt mondogatom magamban, hogy nem bánthat engem, hogy soha többé nem nyúlhat hozzám, de ez a mantra nem állítja le sem a szívem eszeveszett dübörgését, sem az ösztönlényem könyörgését. Ez a Halál uralta fenevad, a valódi énem, arra kér, hogy engedjem ki, eresszem el, mutassam meg mindenkinek, hogy velem nem packázhatnak, könyörög a halott lelkekért. Legfőképpen, Brock Rumlow romlott, halott lelkéért.

Lilith biztosan élvezné, ha eljátszadozhatna vele. A sors iróniája lenne, ha Sindra szadista lánya üdvözölné őt a Purgatóriumban.

- Úgy látszik, te sem tanultál semmit sem tőlünk. Buta dolog volt azt feltételezni, hogy nem találunk meg titeket – közli Rumlow, kaján vigyorral konstatálva a hezitálásomat. Jamesért könyörgöm, miközben ő az asztalhoz sétál, sóváran figyelve a reakciómat. – És megszökni? Melyikőtök remek ötlete volt?

Tesz még egy lépés előre, másodpercenként váltogatva a pillantását az asztal és köztem – ugyanígy közelítik meg a zabolázatlan fenevadakat –, viselve egy kamu rezzenéstelen arckifejezést. Valószínűleg tarthat tőlem, főleg, mert a HYDRA számára nem ismertek a képességeim.
Fogalmuk sincs, mire vagyok képes.

Letépem magamról a maszkomat.
Erre már nem lesz szükség.

Beszívom az alsó ajkamat, a csontjaim cseppfolyós masszává olvadnak az idegességtől, ahogy felemelem a jobb kezem és megálljt parancsolok. A pentagram a kézfejemen emlékeztet arra, hogy miért vagyok most itt. Hajlandó vagyok bemocskolni a kezemet, csak, hogy az általam vélt igazságot szolgáltassak. És ezt már mióta bizonygatom magamnak.

- Hol vannak a csatlósaid, Rumlow? – térek ki a válaszadás alól. Felemelem a jobb szemöldököm, előszedem a lehető legösszeszedettebb tekintetem és oldalra biccentem a fejem, jelezve, hogy eszébe se jusson közelebb merészkedni hozzám. James elég sokszor próbálta az agyamba vésni, hogy a lehető legjobb magatartás az ellenséggel szemben a nyugodt, tiszta fejjel gondolkodás, még akkor is, ha tartok tőle.

De hol lehet James?

Fogalmam sincs, hol van.

Összefacsarodom a gondolatra.

- Nem tudom – hazudja. – Talán ahol a tiéd.

James említésére egytized másodperc törtrésze alatt a háromszorosára nő a pulzusom száma, úgy érzem, olyan kibírhatatlan melegség tör a szobára, hogy szinte a bőröm összes négyzetcentimétere lángolni kezd. Fogalmam sincs, mit érzek most – egy megállapíthatatlan vonal húzódik a gyűlölet és a félelem között –, mindenekelőtt azt viszont tudom, hogy nem haladunk előre, ha most elárulom a félelmem Rumlownak. Valahogy meg kell tanulnom átlátni az álcáján, felfedezni a gyengepontjait. Muszáj kitisztítanom a fejem, mert jelenleg csak három dologra tudok gondolni: valahányszor a szemébe nézek, csak az dereng, milyen dolgokat suttogott a fülembe, amikor elsőnek megerőszakolt; meg akarom ölni, a lehető legfájdalmasabb halált súlytani rá, azért, amiben közreműködött; s ha Jamesnek akár egy haja szála is meggörbült miatta, megfogom kínozni, mígnem az édesanyjáért könyörög, és minimum csak utána küldöm Lilithhez.

Hazudik. Hazudnia kell.
Nem bánthatta őt. James fontos a HYDRA számára. Ugye fontos?

- Legalább negyven fegyveres őr van odakint, cica – közli nagyképűen. – Biztosan nem akarsz rosszat magadnak. Ez nem személyes ügy.

Ez nem személyes ügy? Cica?
TESSÉK?

- Ilyen mélyre süllyedtél, Rumlow? – sziszegem összeszorított fogakkal. Azt hiszem, most közelebb a hányingerhez, mint átváltozásom óta valaha is. Ó, igen. Ez az. Mindjárt hányni fogok. – Követed a HYDRA összes parancsát, mint egy jól kiképzett kiskutya? Ártatlan embereket ölsz, nőket erőszakolsz, hogy piros pontokat szerezz Sindránál?

- Nem erőszakoltunk meg téged – válaszolja, most először komolyan. – Csak elvettük, ami nekünk járt. Stucker báró és Pierce annak fejében kötött üzletet Sindrával, hogy mi is részesei lehetünk valami… különlegesnek.
Ráfintorogtam.
Kérés nélkül folytatja.

- Ne értsd félre, igazság szerint kedvelem a pasijaid, mindketten ikonikus alakok és hát… én is voltam gyerek. De Őfelsége, el tudod képzelni, milyen különleges érzés volt a Kapitányod szemébe nézni, miután megkurtam a mennyasszonyát?

Steve. Steve. STEVE.
Azért hozta fel, hogy kizökkentsen – tulajdonképpen sikerült: szinte azonnal, említésre sikítani kezdenek a gondolataim. Azt akarom kiabálni, hogy hagyja őt békén és dögöljön meg, de egy hang sem hagyja el a szám.

- Szívesen elmondanám neki személyesen is, most, hogy a HYDRA visszatérése már nem titok, de attól tartok erre egy időre nincs lehetőségem. Máskülönben, egyelőre erre a kis időre egész jó társaság voltál te is. – Megköszörüli a torkát, és magasabban tartja a fegyvert. Körülbelül két másodpercen belül szíven találhat, és nem tudom, mi történne velem azután. Meghalnék? Életben maradnék? Visszatérnék Lilithhez? Ez tulajdonképpen egyet jelent a halállal, nem igaz? Fogalmam sincs, a válaszlehetőségek mennyisége végtelen. – Megígértem Bakshi barátomnak, hogy a későbbiekben behatóan megismerkedhet veled, de ő nem szereti a használt árut. Ezen aztán elgondolkodtam, feltettem magamnak a kérdést, hogy „hé, Brock, szükséged van olyanra, amit már megkaptál?”. Jó párszor, hozzáteszem.

Koncentrálok.
Olyan erősen koncentrálok arra a fegyverre, hogy noha a kezem nem is, a föld remegni kezd. Ezt Rumlow is megérezheti, mert gyorsabban kezd hadarni.

- Végignézve rajtad, talán most vadabb és sokkal… aktívabb lennél – minden egyes szóval közelebb araszol hozzám. Ugyanebben az időintervallumban menetelés zaját hallom, és tudom, hogy ez a hanga a HYDRA katonák lépteinek zaja. – Ennek ellenére, azonban, nem hiszem, hogy megéred a fáradtságot. Túl sokba került nekem a kis szökésed.

- Sindra élve akar engem – érvelek, nem is tudom, miért. – Nem ölhetsz meg.

Brock elneveti magát.

- Nos, bár meglepő húzás lenne tőled, szerintem nem utasítana el, ha most azonnal úgy döntenél, hogy visszamész hozzá. El is felejtettem, mennyire okos cica vagy. – Rumlow undorodva megnyalja a szája szélét. – Ellenben azt is mondta, hogyha nagyon szükséges, végezzünk ki. Úgy érzem, John emiatt eléggé neheztelni fog rám, hiszen ő elég sokat gondol rád.

John Garett.
Kristálytisztán emlékszem a nevére. A mai napig álmodok a durva, vad, kíméletlen érintéséről és szerintem soha az életben nem fogom elfelejteni.

- Igazán kíváncsiak vagyunk, mire lennél képes a kis… barátaid testi épségéért. Mert ugye, egyikünk sem szeretné, ha a drága, szeretett Kapitányunk megsérülne, igazam van? Nem is beszélve a társadról… hol is hagytad Barnes barátunkat?

A tüdőm kiereszti a tartalmát. Csak fenyegetőzik.

Nem…
Nem szabad bedőlnöm ennek—James megtanította, hogy a manipuláció az ilyesfajta emberek legnagyobb támpontja. Ha látja, hogy a szavai nem borítják fel a lelki világom, talán nyerhetek ellene.

A lélegzetem forró levegője kifújja a hajamat az arcomból.

- És most mi lesz? Belém lövöd a tárad? – kérdezem, csak úgy mellékesen. Igyekszem a lehető legnyugodtabb maradni, holott nem most élem meg eddigi életem legnyugodtabb perceit. Rettegek, mit tesznek majd Jamesszel, ha nem sikerül megmenekülnie.

S ha itt hagyott? Ez a lehetőség valamiért meg sem fordult a fejemben egészen idáig, s még most is bízom, hogy nem így van. Azt ígérte, hogy a tetőről fog vigyázni rám és most itt állok, teljesen tanácstalanul, miközben egy pszichopata fegyvert szegez rám.

A baljós gondolataim ellenére biztos vagyok benne, hogy nem hagyott itt. James sosem árulna el engem – ő nem tenne ilyet.

És, mi van akkor, ha baja esett? Nincs a világon olyan eshetőség, amiért magára hagynám, ami azt jelenti, hogy cselekednem kell, különben szépen visszacipelnek minket a HYDRA bázisra, és kezdődhet elölről. Annyiszor elkövettem ugyanazt a hibát, mindig idejekorán feladtam, mert gyenge voltam. Nem volt bennem a harcvágy, ami most perzseli a lelkem. S én már számtalanszor megígértem magamnak, hogy a múlt nem fog megismétlődni.

Szembenézek velük.

A menetelés ritmikus háttérzaja – melyet Rumlow tekintetéből kiolvasva ezúttal már nem csak én hallok – a tűzcsengő megszólalásával hirtelenjében abbamarad, majd hangosabb lesz. A remény szikrája hatalmas tűzet indít el bennem, a szívem egy másodperc alatt a torkomba ugrik. James.

Egészen biztos vagyok benne, hogy James az. Nem lehet más.

Ez pedig a jelem. Internacionális jelzés – minden nyelven ugyanazt jelenti.

Húzzunk innen”.

A felismeréssel egy időben Rumlow szeme gyilkos dühvel villan, a félelme átalakul egy teljesen más, kivehetetlen érzelemmé—s mielőtt még bármit is szólhatnék, elsüti a fegyverét.

Csakhogy, nem számít rám. 

Szinte felrobban a fejem, a föld alattam vadul remeg és az épület majd’ összedől alattam, de sikerül bent tartanom az erőmet úgy, hogy közben használom is, de nem adom át magam a belső ösztönnek, és nem irtom ki Berlin lakosságát. Olyan, mintha természeti katasztrófák ezrei egyszerre zajlanának le a fejemben. Azzal, hogy visszafogom, saját magamat bántom, mind lelki, mind fizikai értelemben véve.

Az agyam – noha annyira fáj a megerőltetés, hogy szinte nem látok az intenzitásától – meghajlítja a fizikális síkot, egy láthatatlan pajzsot varázsolva elém. A golyó a kérésemre megáll a levegőben.

Könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól.

Ó, kérlek, ne kelljen tovább tartanom.

Elfordítom a fejem, s a gondolat nyomán az elmém automatikusan elengedi a golyót, mire az Rumlow —és úristen, az én— legnagyobb meglepetésére a mögöttem lévő falba fúródik.

Nincs időm összeszedni a gondolataim, kieresztem a levegőt és ugyanazzal a lendülettel felemelem, és mindenestül nekicsapom az íróasztalt.

Csak az ordításból veszem le, hogy a dobásom célba ért, mert máris rohannom kell. Szinte berúgom az ajtót, s miközben hálásan konstatálom, hogy Rumlow egyelőre még nem indult meg utánam, futni kezdem. Olyan gyorsan szaladok a víz áztatta folyosón—merthogy a tűzjelző továbbra sem áll le—, amennyire életemben még sohasem. Hallom a hangokat, az elkiáltott parancsokat, a lépteket, a golyózápor ricsaját, és rettenetesen féltem a férfit, akiről az sem tudom, él-e még. A kibaszott társamat, akinek lehet, hogy a nyakát töröm, ha valami baja esik.

Arra gondolok, hogy lefelé menni minden bizonnyal nem lenne életem legkifizetődőbb döntése, ezért inkább megcélzom a felsőbb szinteket és feljebb vágtatok a lépcsőn – egyre feljebb, és feljebb megyek, a hangok élesebbek és tisztábbak, és már tudom, hogy közel járok – és az utolsó emeletre érve előszedem az egyetlen működő fegyverem: a kicseszett svájci bicskám.

Frusztráló, hogy mindegy, melyik szinten vagyok, hiszen mindegyik ugyanolyan alagútszerű—itt is nyílik egy ajtó, meg oda is vezet legalább egy. Hosszú percek telnek el, én pedig – miközben azt tervezgetem, hányféleképpen tudnám szétrúgni James hátsóját ezért a „törjünk be a rendőrkapitányságra” című zseniális ötletért – megállíthatatlanul tocsogok a bokáig érő vízben a célomhoz. A lelkemben szinte érzem, hogy Jamesnek itt kell lennie valahol, hiszen életben van és engem keres.

Éppen csak befordulok, mikor egy hatalmas, talpig egyenruhába burkolt HYDRA katona jelenik meg a sarkon, elállva az utamat James felé—s nem is rest felém lőni, még a sorozatszámát is látom a fegyvernek. Magamat is meglepő gyorsasággal kerülöm ki a golyókat, úgy tűnik, amennyire felspannolt James hiánya, hogy megfeledkeztem a fizikai korlátokról.
Nemhogy megtántorítana, az akadálya inkább csak még frusztráltabbá tesz, ezért egyenesen nekirohanok és a megfelelő pillanatban hatalmasat rúgok a mellkasába. Ezt a trükköt még James tanította nekem: egy rúgásnál sokkal kevesebb esélye van, hogy az illető magával ránt téged, ráadásul sokkal nagyobb erőt tudsz kifejteni vele. Végignézve a férfi vonaglását, úgy döntök, ez a módszer hatásos: ugyan nem veszti el az eszméletét sem a rúgástól, sem az azt követő becsapódástól, de van annyi időm, hogy fejbe rúgjam és elfussak.

Három másik érkezik, szinte azonnal. Biztosan sejtették, hogy egy HYDRA ügynök nem lesz elég.
Becsúszom közéjük, elcsenem az egyik fegyverét, és mígnem az egyiknek a karját töröm, a másik fujtogatni próbál — a hatalmas karjaival átfogja a viszonylag vékony nyakam, így mondanom sem kell, a harc eléggé kiegyenlítetlen — és a harmadikról már a lábammal rúgom le a sisakot és a társa fegyverével lövöm agyon.

- Ez nem a te estéd, nagyfiú – sziszegem, aztán mintegy egyetlen megoldásként mélyen a karjába meresztem fogaim.

Kihasználom a reakcióját, s mivel jobb felületet nem érek el, felé fordítom a fegyverem és háromszor hasba lövöm. Fájdalmában felüvölt, de nem enged el, ezért meglendítem magam és egy James által tökéletesre fejlesztett birkózódobással a földre küldöm. Azt mondogatom magamnak, hogy ez rendben van—ők is megöltek volna engem, mégis tudom, hogy a következő éjszakáim róluk fognak szólni. Róluk és a vérről, ami máris a kezeimen szárad.

Mindössze háromtized másodpercig nézem őket.
Tudatosul bennem nem csak, hogy az imént mit tettem, hanem a bűntudat hiánya is — aztán eszembe jut James és nekem most van hova mennem, tehát megint futni kezdek. A következő öt percben kilenc őrrel találkozom, ebből kettőt kikerülök a rendszerezetlen elhelyezésű irodák hozzájárulásával.

Holtesteket látok – civil áldozatokat, akik csak rossz helyen voltak rossz időben és a HYDRA hatalmának áldozatai lettek. Egy harmincas évei végén járó nő; egy az ötvenet is elhagyott férfi. Már sohasem fognak hazamenni a családjaikhoz.

Egy árnyék a semmiből olyan hirtelen kap el a lépcsőfordulónál, hogy belém ragad minden racionalitás, és azonnal megpróbálom megtámadni. Arcon karmolom, még mielőtt rájövök, hogy ki a rejtélyes támadóm.
Erélyesen megragad, nem annyira, hogy bántson, de eléggé ahhoz, hogy észhez tudjon téríteni.

- Én vagyok – sziszegi James és lefogva a karjaimat a falnak szorít. Általában hűvös, hideg, jég kék szeme most megértő, és már-már inkább kék. – Én vagyok.

- James – lihegem meglepetten. – James.

A megkönnyebbülés apró hullámokban söpör végig a testemen. James életben van. Nem ment el. Eljött értem.

Lehullnak rólam a kezei, mire én automatikusan a kezeim közé veszem az arcát, és sürgős „kárfelmérésbe” kezdek. Noha az arca kormos és nekem hála egy méretes karmolás is díszeleg rajta, s egy-két helyen újabb vágásnyomot szerzett, James tökéletes jól van—persze azzal a kivétellel, hogy ezúttal nem viseli a szokásos passzív agresszív arckifejezését. Sokkal inkább megkönnyebbült és… meglepett.

Hoppá.

Azonnal elengedem, amint észreveszem, mit tettem.

Most még túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy a fizikális közelség kínosan érintsen, és ezért inkább arra koncentrálok, hogy kiötöljek valamit, ami kijuttathatna minket innen. A meneküléshez le kell ráznunk őket, az pedig csak úgy lehetséges, ha vagy gyorsan, vagy láthatatlanul haladunk. Attól tartok ezúttal sokkal nehezebb lesz. A HYDRA tényleg nem szövöget szövetségi terveket velünk, nem akarnak újra felhasználni minket: azért jöttek, hogy kivégezzenek minket—vagy, ahogy Rumlow mondta, kíváncsiak, mire lennék hajlandó, csak, hogy megmentsem a társamat, mielőtt megölik előttem. Nem létezik olyan opció, ahol én ezt hagyom megtörténni.

- Megegyezhetünk, hogy ez egy nagyon szar ötlet volt. – A szemrehányás a hangomban eltörpül a tapintható aggodalom mellett. Nem akarok belegondolni, mi lett volna, ha valamelyikünknek komolyabb baja esik. Tudom, hogy ebben az esetben egyikünk sem adná fel a másikat és ettől még csak frusztrálóbb a helyzet. A szó szoros értelmében fuldoklom az adrenalintól: nehezebben kezdem szedni a levegőt, nem kapok egyszerre eleget, ahogy a következő gondolatot megformálom. – James, megbeszéltük, hogyha nem jövök vissza, ne gyere utánam.

- Tudtad, hogy nem fogom betartani.

- Én… azt hittem, hogy meghaltál.

Annak ellenére, hogy nem válaszol, a tekintetét nem veszi le rólam: a szemei játéka a szavaknál sokkal többet elárul. Azt hiszem, már semmi kétség. Valóban társak vagyunk.

Elnyílnak az ajkai.

- Egy pillanatra én is.

Nyelek egy nagyot.

- És most? Le nem mehetünk, rengetegen vannak.

- A tetőn leszedtem három snipert, mielőtt eljöttem ide. de biztos vagyok benne, hogy két másik még – mondja szárazon. – Nem mehetünk ki innen, anélkül, hogy észrevegyenek.

Bármelyik pillanatban megtalálhatnak minket, nincs időnk pepecselni—most azonnal cselekednünk kell, ha életben akarunk maradni. Mivel befejezetlen terveim vannak, és részben azok hajtanak előre, nem utasítom el, amikor a legostobább, legveszélyesebb gondolat futótűznél is gyorsabban szánkázik végig az agyamon.

James észreveszi az őrültséget az arcomon, mert felhorkant és felemeli a jobb szemöldökét.

- Akkor vegyenek észre minket – ajánlom, miközben magammal rántom az ablak felé. – Nincs más lehetőségünk. Bár veszélyes, és… őrült, az hiszem, csak így menekülhetünk meg. James, azt hiszem, van egy C tervem.

Steve szemszöge:

Merengtél már rajta, hány másodperc, perc, óra telik el naponta, elpazarolva?

Teszem azt, ha egy nap huszonnégy óra telik el, és abból minimum hat órát alszol, az tizennyolc óra. Abból a tizennyolc órából mennyi telik el anélkül, hogy rájönnél, ezekből hány értékes pillanatot pocsékolsz? Gondolatban is megfájdul a fejem a számsorozattól, ami most lepörög a fejemben. Én, amikor nem igyekszem megoldani a káoszt, pocsékolok.

Megdörzsölöm az államat. Már megint elfelejtettem megborotválkozni.
Képtelen vagyok koncentrálni.

Dekoncentrált vagyok az edzőteremben, evés közben, a zuhanyzóban, alvásra szánt hosszú-hosszú éjszakák alatt. Ilyenkor rendszerint egy emberre gondolok, lehunyom a szemem és próbálom felidézni.

Meg sem kell említenem a nevét és rögtön feldereng az arca.

Végletekig szerettem ezt a nőt.
Örökké szeretni fogom, de én is tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem ezt a csapattal, a világgal, a még nagyon is élő emberekkel, akiket napi szinten démonok támadnak meg—szimplán, bármilyen néven is nevezem őt, biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarná, nem ezt várná el tőlem. Megértené a fájdalmam, a gyászom, az emberségem, de tudom, hogy végül azt szeretné, hogy harcoljak az ártatlanokért. Védjem meg őket, ha már őt nem volt lehetőségem. Ezért tehát, próbálom összeszedni magam, minden nap más gondolattal kelve. Kapaszkodom az érzelmeimre, mégsem engedem, hogy tovább pusztítsanak—muszáj, hogy meglegyenek, engednem kell a dühnek és a fájdalomnak, mert ez tesz különbbé Sindra embereitől.

Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataim.

Körülnézek az ablaktalan, sivár szobában és azon gondolkodom, vajon meddig maradunk itt. A föld alatt, a hóréteg védelmében. Legtöbbször még csak azt sem tudom megmondani, a nap melyik szakaszában vagyunk—lehet éppen most is hajnalok hajnalán ébredtem fel, de nem tudom megállapítani. Vajon ezért vagyok álmos, vagy azért, mert hónapok óta szennyezettek az álmaim? Sam bevallása szerint az álmatlanság teljesen mindennapos a katonai múlttal rendelkezők körében. Talán túlreagálom, s tényleg erről van szó.

- Vajon látod odafent a csillagokat? – kérdezi képzelet-Rubyn elmélázva. Nevetgélve terül el az ágyon, mely még jelenlétem forró nyomát árasztja és a feje alatt összefűzi a kezeit, majd a jobb lábát finoman a balra helyezi. Arra gondolok, mennyiszer bámultam őt álmatlan éjszakákon, mire az arcáról eltűnik a gyermeteg vigyor és komoran felnéz rám. – Többé már nem is akarsz csillagokat nézni, igaz?

A szürke pólót nézem, amit a mai napra választottam—olyan erősen markolom, hogy az anyag összegömbölyödik a kezemben.

- A Toronyból láttad őket, nem emlékszel? – faggat a lány kedvesen, kislányos izgatottsággal. Villámsebességgel felkönyököl az ágyon, gyönyörű szemeiben kihívás öröme csillan. – Kinéztél az ablakon és láttad őket. A Torony nagyon szép hely.

- De nincs már Torony - válaszolom halkan a szoba csendjének. A lány eltűnik, csak magam maradok az emlékeimmel.

Hónapokkal ezelőtt: 

- Rendben. Tehát, összegezzük, amink van – köszörülte a torkát Natasha, magára fordítva a figyelmünk. A neszek abbamaradnak, a Fekete Özvegy parancsoló hangját senki sem kíván nemet inteni. – Szarban vagyunk.

Stark felhorkantott.

- Helyesbítek: az egész világegyetem szarban van. Marha nagy buli lesz, öröm az egész családnak, hiszen mi sem természetesebb, hogy ebbe is belerángatják a Földet! Úgy látszik, nem volt elég a múltkori balhé a chitaurival.

Figyelem, ahogy Thor hatalmas karjai összekulcsolódtak mellkasa előtt, s dús szemöldökei egyenes vonalba húzódnak a néma döbbenettől – tulajdonképpen némi felvilágosítást várok, annak ellenére, hogy tudom, nem rendelkezik több információval, mint én. Szemmel láthatólag még sohasem találkozott személyesen sem az angyalvezetővel, sem annak vezetőjével. Rubyn apjával. Istennel.

Nem lehet ő az isten, akihez anyám halálakor imádkoztam. Akihez mai napig imádkozom.

Nem fér össze. Nem marad a fejemben.

- Sindra, valamint bárki, aki a közelében lekövethetetlen a számunkra – folytatta Gabriel rezzenéstelen arccal. Stark szavai lepörögtek róla. – Az arkangyalok képességeinek kevés határa van. Az egyik leghárítóbb a statikus felépítettség, nyers démoni erő. Lekövethetetlen számunkra, mert a forrása szennyezett. Nem a Nagyúr, hanem a Sátán erejéből származik.

Bruce felemelte jobb szemöldökét, bal keze szorongva markolta remegő jobbját.

- Statikus felépítettség?

Gabriel bólint.

- Az angyalok ereje Fonseca Nagyúr dinasztiájának ajándéka – válaszolta megfontoltan, nyelve hegyén több információ is, amit esze ágában sem volt kimondani. – Egy bizonyos síkon működnek. Mivel több képességünk is van, s mindegyik másik síkon, Sindra képes blokkolni a lokációért felelős síkot. A szennyezettség oka… a felhasználási szándékuk: ők nem köteleződtek el, mindig az Alvilág uralkodóját szolgálják. Egészen eddig, Lucifer volt…

- Mert most már Sindra az – fejezte be Bruce egy mély sóhajjal.

Nem tudtam, mit gondoljak.

Az elmúlt napok, hetek, hónapok, évek eseményeivel összességében végig így éreztem. Zsongott a fejem az új információktól, szinte már fájt, hogy mindent, amiben valaha hittem a feje tetejére állítottak. Isten? Angyalok? Démonok?

- Tehát fogalmatok sincs, hogy hol van – kommentálta Stark, ajkán a leggunyorosabb mosollyal, amit valaha láttam. Összecsapta a tenyereit, pillantása Gabrielre szegeződött, aki még mindig nem volt hajlandó foglalkozni vele. – Remek! Pompás! Máris több, mint amit mi tudunk.

Barton felsóhajtott.

- És minket mikor akartatok beavatni? Amikor a világ már darabokban lángol?

Barbara lesütötte a szemeit, automatikusan magára hívva a figyelmem. Akaratlanul is elszégyelltem magam, amiért a legfontosabb kérdés még csak eszembe sem jutott.

- Hol van Nate? – kérdeztem kisvártatva, leplezetlen éllel a hangomban. Tiszteletben tartottam a kérésüket, hogy maradjak távol, bármit is terveznek, ugyanakkor Chealsea… Rubyn… nem értett volna egyet sem velem, sem velük. – Hol van most? Ugye… ugye jól van?

- Ő egy kicsit megváltozott – válaszolja. – Nate is… olyan lesz, mint Gabriel. Nate is angyallá változik. Ezen kívül azt hiszem, hogy nincs baja.

Tony megköszörülte a torkát.

- Tollas lesz? Ő is?

Megforgattam a szemem. Úgy döntöttem, egyelőre megelégszem ezzel a válasszal.

- Sejtettem.

Az említett erre tömören biccentett, pedig senki sem várt megerősítést.
A szemem sarkából láttam, hogy Natasha szinte ugyanabban a pillanatban kezdte kielemezni az arkangyal testbeszédét, réseket keresve kőoszlop sziluettjén. A férfi, az angyal kimagasló katonának tűnt, arca nem fedett fel érzéseket, ennek ellenére a kisugárzása sokkal többet mondott el róla: fegyelmezett volt, távolság tartó, és borzalmasan… ismerős.
Láttam már valahol, egészen biztos voltam benne, de az emlék nehezen úszott a felszínre az elmúlt hónapok borzadalma után. A mellettem ácsorgó elmém szüleménye vörös fejét rázva, kidülledt szemekkel sziszegett, tudatva velem, hogy ő tudta az igazságot. Ezáltal persze, én is.

Meg sem tudtam mozdulni, olyan hirtelen vakított el a méreg – felismerés szinte fejbe vágott, legalább olyan erősen, mint ahogyan Thor pörölye tette volna. A látásom kiélesedett, a fejembe olyan intenzitással szökött a vér, hogy az egész szoba csak egy meleg közegnek érződött. Pokolian melegnek. Hovatovább, ez volt a Pokol.

- Te végig tudtad az igazságot – köptem a szavakat dühtől megmérgezve. Mutatóujjam három másodpercenként megrándult, nyomatékot adva haragomnak. Legszívesebben addig ütöttem volna, míg lélegzik. – Mégis mióta voltál a közelében?

Megmenthette volna őt. Megmenthette volna, és most nem itt lennénk. Megmenthette volna, s most ő állna mögöttem. Ő tudta, hogyha Sindra visszakapja az emlékeit, abba Chealsea belehalhat. Tisztában volt vele, hogyha ez megtörténik, ő lesz az első, akit lemészárolnak – és ez is történt. MEGMENTHETTE volna, szólhatott volna nekem, de NEM TETTE.

Gabriel figurája, ha lehet, még merevebb lett – ha hangosan nem is mondta ki –, tulajdonképpen megerősítette az igazamat. Piszkosul a halálát kívántam: minden sejtem forrongott a dühtől és fuldokolva kiáltotta Gabriel nevét. A pajzs a kezemben megfeszült, azon gondolkodtam, vajon ha elég erősen dobom, eltörhetném-e a nyakát.

Remegett a kezem, ahogy felemeltem, hogy végigtúrjak a hajamon. Natasha alig halhatóan felsóhajtott, és egyik oldalról „őrzött”. A jelenléte kijózanító volt, annak ellenére is, hogy tudtam, ha el akarnám lökni az útból, hogy Gabrielhez férjek, esélye sem lenne.

Fújtatva engedtem szabadon a lélegzetem.

A többiek értetlenül váltogatták pillantásuk közöttünk. A fel nem tett kérdés kínosan lógott a levegőben, egy újfajta, emésztő csenddel társulva. Magyarázatot vártak, amit – vele ellentétben – én meg is adtam:

- Én ismerem őt – fuldokoltam, görcsösen ragaszkodva valamiféle oxigénért. A nyelvem nehezen formált szavakat, mintha a beszédképességem gátakba ütközött volna. Gabriel egy hatalmas, kétméteres, szárnyas gát volt a számomra. – Chealsea csoporttársának adta ki magát, nem sokkal azután, hogy a balesete után kiengedték a kórházból. Akkor még… akkor még nem voltak szárnyai.

A férfi keserűen elmosolyodott.

- Voltak szárnyaim – javított ki, hangja mélyebb, rekedtebb. – Évezredek óta vannak. El kellett rejtenem.

- Miért?

- Meg kellett védenem őt – válaszolta magától értetődően. Akár az "egy meg egy az kettő, ez olyan nyilvánvaló" alapállítás, szavai olyan gördülékenyen töltötték be a szoba csendjét. – Amióta megtaláltam a Földön, az lett az elsődleges feladatom, hogy megvédjem őt.

Elfehéredett a kezem, olyan erősen markoltam a pajzsom.

A hozzám legközelebb álló Clint automatikus lépést tett felém, mert akárhogyan is próbálkoztam, a véleményem kiült az arcomra.

Legszívesebben egyenként téptem volna ki a fogait.

- Megvédeni őt? Úgy gondolod, hogy megvédted őt?

Stark ismét felhorkant.

Én is megvédhettem volna őt. Megvédhettem volna, ha legalább sejtem, hogy mi zajlik körülöttünk.

- Nem maradhattam, nem sokkal később leváltottak a feladatról. – Nem magyarázta meg, miért, én pedig nem kérdeztem. Valójában a legkevésbé sem voltam kíváncsi rá. A tudatlanság egy indok volt csak, hogy a lelkifurdalás nélkül átrendezhessem az arcszerkezetét. – Gyorsan kellett cselekednünk, megvédeni Astrum népét, hisz' a háború megváltozott, és Sindra… gyorsabb volt nálunk. Nem gondoltuk, fogalmunk sem volt róla, hogyha valaha is visszatérnek az emlékei, ilyen gyorsan fog cselekedni.

Olyan gyorsan szeltem át a kettőnk közötti távolságot, hogy még ő is meglepődött. Egy ujjatlan, vastag bőrmellényt viselt, amin nehezen találtam fogást, mert szinte második bőrként feszült hozzá, s ezért inkább csak meglöktem, abban a reményben, hogy legalábbis végigszeli a tárgyalót.

Nem ez történt.

Gabriel szinte meg sem moccant.

Csak nézett engem, mintha a hallgatása felérne egyfajta nonverbális igazsággal, amit nem voltam hajlandó tudomásul venni. Csak nézett engem, nyugodt mogyoróbarna szemében fegyelmezettség, és – ami a legfurcsább – megértés lapult.

Nem akartam olyan könnyen feladni. Harcolni akartam, vagy, csak kiverni belőle a dühömet, de láthatólag semerre sem haladtam. Ez nem változtatott a problémáinkon, nem hajtott előre, sokkal inkább hátrább, az ellenségeskedés felé. Ugyanez szülte a háborút, amiért meghalt a menyasszonyom. Amikor olyan sokan meghaltak már.

- Steve – kérlelt Barbara, a vállamra helyezve egyik kezét. Nyomatékosan megszorított, hiszen nem tudott elszakítani Gabrieltől. – Steve, kérlek, ne most.

- Megváltozott a háború? – kérdezte Natasha, figyelmen hagyva engem. A pacifizmusa egy csapásra eltűnt, nyilvánvalóan elfogadta, hogy ebből a háborúból nem maradhat ki. – Miképpen?

Gabriel egyik szemöldöke finoman megemelkedett, ahogy eleresztette a tekintetemet, és Natashára szegezte a sajátját.

- Sindra áll a démon sereg élén, ők pedig némi ellenszolgáltatásért cserébe bármit megtesznek, amit óhajt.

- Ellenszolgáltatás?

- Az, amit a horrorfilmekből a démonokról hallottatok, vajnyi kevés ahhoz képest, ami a valóság. A démonok mesterkélt lények. A lelkekből táplálkoznak, az érző lélek legnagyobb félelmével. A fájdalom ad erőt nekik, ezért erősebbek és erősebbek a háborúktól, és a pusztítástól.

- Tehát Sindra lelkeket ajánlott nekik, hogy cserébe vele harcoljanak?

- Röviden erről van szó – helyeselt Gabriel. – Ehhez el kellett érnie, hogy felszínre jöhessenek. A démonok ugyanis elpusztulnak a fénytől.

Clint összeszűkíti a szemeit.

- És ez hogyan lehetséges?

- Nem kaptam engedélyt, hogy beavassalak titeket – feleli Gabriel nemes egyszerűséggel.

Fonseca ezek szerint mégsem akarta, hogy minden titkába beleüssük az orrunkat: ettől még gyanúsabbá váltak a szememben: idegesített a gondolat, miszerint ennek köze van Chealseahez. Eh, Rubynhoz.

- Atyám húszmillió asgardi katonát küldött harcba – mennydörögte az eddig csendbe burkolódzott Thor, a szintén csendestárs, Banner mellől. – Mégis úgy tűnik, vesztésre állunk ellenük. Apám vakon megbízik a vezetődben, de biztos, hogy helyesen cselekszik?

- Nem áll módomban és eszem ágában sincs kérdőre vonni a királyi családot, ahogy neked sem kellene, Odin fia – válaszolta Gabriel. – Döntéseik mindig csak a jót, az igazán jót szolgálták.

Gabriel lojalitásába nem volt kedvem hibát találni. A többieket merőben más foglalkoztatta.

- Húszmillió? - Bruce meghökkentve eresztette ki a levegőt. Az én agyam átsiklott a részleteken, ellenben az övével. - Kevés? Mégis… mennyit számlál Sindra serege?

Barbara válaszolt Gabriel helyett:

- Hatszázhatvanhat légiónyi démont.

- Bassza meg!

Clint grimaszolt.

- Ránk szakadt a kibaszott Biblia.

- Hallottam a démonseregről, még régen, apámtól, de sosem gondoltam, hogy egyszer újra visszatérnek.

- Persze, Tarzan, gondoltam, hogy te sem tudtál semmit.

- Ezzel mire akar célozni, Stark?

- Srácok, ne csináljátok már, pontosan ezt akarják…

- Ja, mert már megint bele lettünk rángatva ebbe.

- Clint!

Hangzavar csapott fel körülöttünk, mindenki egyszerre beszélt, döbbenetükben igyekeztek túlkiabálni a másikat. A jelenet automatikusan visszarepített egy régebbi jelenetre, amire abban a helyzetben a legkevésbé sem volt szükségem.

A Bosszúállók sosem lesz egy összetartó csapat. Nem, hacsak éppen nem a végveszély fenyegeti a Földet.

Ezért jutottunk el idáig, én pedig megelégeltem ezt.

Nem várakozva a megfelelő pillanatra, pajzsom a legmesszebbi falnak dobtam - át Bruce és Barbara között -, és miközben az visszarepült hozzám, a csapat végre elhalkult. Ezt a technikát régebben is alkalmazhattam volna.

- Nem kérem, hogy csatlakozzanak - szólalt fel Gabriel, ezúttal egy kicsit hangosabban. - Nem kötelességük, de a világ most nagyobb veszélyben van, mint valaha.

Nem bújhattunk ki a kötelezettségeink alól, hiába adott "menekülési" lehetőséget. Egyikünk sem szándékozott meghátrálni, ha élve akartunk maradni.

Bobbi megfeszült mellette, elfordította a fejét és látszólag nagyobb érdekeltséget tanúsított a látványnak, mint ex-férje muntsráló tekintetének. A nyaka mentén egy mély seb ült. Látszott, hogy fájdalmakkal küzd, de egy szót sem szólt. Elfogott a bűntudat, amiért keményen bántam vele és talán legbelül még meg is értettem a döntését.

- És mégis…

Nem fejezhettem be a mondatot -- minden olyan gyorsan történt, hogy alig eszméltem fel, és… és… és… nehezen emlékszem, pontosan mi történt. Bobbi felkiáltott.

Füst. Sikoltások. Robbanás.

Elrántottam Natashát az útból, mielőtt a törmelék agyonzúzhatta volna, s egyszeriben a pokol kapui nyíltak szét előttünk.

* * *

- Szóval, a Torony már nem létezik? Megsemmisült?

A képzelet-lány újra megjelenik, felül, s hatalmas, a sötétségben ezüstszínt öltött íriszei rám szegeződnek, és úgy érzem, teljesen belém lát. Hisz' így is van, én vetítem őt magam elé, én idézem fel, mert arra várom, valaki értsen meg. Hiányoznak az okos szavai, sőt, néha a buták is, meleg érintések, megértő, kedves pillantása. Ő már csak így van itt a számomra, betegként kapaszkodom a boldogságom utolsó foszlányába. Szerettem ezt a nőt, mai napig forrón szeretem.

Nem folytathatom ezt tovább. Beleőrülök.

Visszatérve a gondolatmenetemre—nem emlékszem.
Nem emlékszem, mi történt, hogyan menekültem el, meddig feküdtem eszméletlenül, és az utána következő hosszú időszak sem tiszta— ahhoz tudnám hasonlítani, amikor nem vagy benne biztos, hogy megtettél valamit, mert az az agyad máshova koncentrál.

- Már nem létezik – felelem szárazon. – De idelent azt mondják, az államok nem kritikus zóna. A többire pedig ügyelünk.

- Sokan meghaltak?

Bólintok. Túl sokan meghaltak.
Az államokban. Európában. Ázsiában. Az emberek sehol sincsenek biztonságban—valami gonosz van odakint. Ellepte a Földet.

Ismét a rettegés uralja az emberiséget, s ezt a félelmet kihasználja a HYDRA. Ugyanúgy, mint régen.
Ez volt a céljuk.
Tulajdonképpen a semmiért haltam meg hetven évvel ezelőtt—a HYDRA ugyanúgy jelen van, mindvégig a SHIELDben rejtőzködtek. Nemrégiben Washingtonban jártam, elpusztítottuk a Triskeliont, de – akár az összes többi próbálkozásunk – ezzel sem sikerült levágnunk a HYDRA fejét. Tony, én, és egy kisebb csapat megfogadta, hogy elejét veszi a dolognak és végleg elpusztítjuk a náci szervezetet.

Sajnos, valóban kisebbek vagyunk, mint hittük. Aligha bízhatunk rajtunk kívül bárkiben is, hiszen megtanultuk a leckét: a HYDRA mindenhol fejet növeszt, ahol esélyt lát a túlélésre.  

Ennél világosabb hadüzenetet aligha küldhettek volna.

* * *

Néha felteszem magamnak a kérdéseim, sokszor válaszolok és olyankor olyan, mintha jelentést adnék.
Fejemben papírforma, tollam a gondolataim, a tinta pedig az előttem fekvő nő emléke. A nőé, akit el kellene már engednem, hogy nyugodtan feküdhessen.

Arra gondolok, mennyi veszteség ért már minket.

A Toronyban tartózkodók kilencven százaléka meghalt—ártatlan emberek akaratlanul áldozták életüket a HYDRA oltárán. A dühöm embertelen.

Clint elvesztette a jobb fülét, a másikon pedig szinte egyáltalán nem hall. Szájról olvas. Azt mondja, lehetne rosszabb is.

Natasha hónapokig nem mozoghatott, mert megsérült a gerince – Thor mentette meg, ahogy Bobbit és Bartont is. Pajzsommal igyekeztem megóvni Starkot, de végül Gabriel segítségével jutottunk ki.

Thor épségben van.

Stark egyébként megúszta egy combcsonttöréssel, és váltig állítja, hogy szakértője lett már az ablakon távozásnak: hálát ad az égnek, amiért Pepper és TJ Washingtonban voltak az anyja születésnapján. Nem is akarta, hogy ő és a kisfiúk eljöjjenek velünk, de Pepper hajthatatlannak bizonyult. (Mint úgy, általában.)

Barbaráról csak annyit tudok, amit a saját szememmel látok: magának sem vallja be, hogy nincs jól.

Bruce rendben van, de a Hulknak időbe telt lenyugodni. Nehezen tartja kordában őt, idővel azonban rájött, hogy az angyalok ereje jó hatással van rá. Ennek ellenére, hozzánk hasonlóan, ő is bizonytalan.

Nem tudjuk, mit tegyünk, hogyan és miképp — csak a jelenre koncentrálok, az ősz, furcsa tekintetű férfire, akinek szemébe Gabriel ritkán néz és elveszti minden dominanciáját. Nem tudjuk, ki ő, nem sokat beszél. Ismerős és ismeretlen, sokszor úgy látom, kutat valamiért, akár egy üres szobában is és sok mindent nem árul el, hiába kérdezem. Nem értem a céljait, a személyazonossága annál is inkább kétséges. Az angyalok nem beszélnek, az angyalok nem léteznek, ha megjelenik.

Idősebb nálam. Fiamnak szólít.
Idegesítő.

Nem kedves. Nem elnéző. Nem tűr hibákat. Tőlünk pedig, amilyen hihetetlen, semmit sem vár.

A lány visszaránt a szobába, integet a szemem előtt és az ajtó felé int. Suttog, minden betű másképp nyílik szájában. K-O-P-O-G-T-A-K.

Fintorogva nyitom ki az ajtót a vendégem számára. Az igazat megvallva már számítottam az érkezésére, így most sem vagyok kifejezetten meglepett—olyan nem létezik, hogy három nap elteltével nincsenek fejlemények. Sindra folyamatosan sakkozni próbál velünk, Gabriel tekintetéből pedig kiderül, hogy ezt egyáltalán nem értékelik.

- Kapitány? - kérdezi az említett, átlépve a szobám küszöbét.

Nem örülök a belépőjének és most, hogy itt van, azt szeretném, hogy rögtön távozzon is. A kettőnk ügyét még nem játszottuk le, s szeretném, ha tudná, hogy kizárólag a közös cél miatt vagyok hajlandó egy légtérben lenni vele.
Katonaként megtanultam a kompromisszumok fontosságát. Mindenek előtt el kell ismernem, hogy Gabriel kétségtelenül egy kiváló vezető és remek harcos—de számomra egy emberi nulla.

Figyelmetlenül hagyva a jelenlétét, kinyitom a szekrényem és egy normálisabb pólót keresek magamnak. Nincs sok ruhám, az összes holmim elveszett – kivéve, ami a zsebemben lapul. Egy kissé összegyűrve, de még itt van.

A szemem sarkából éppen észreveszem, ahogy Gabriel felemeli a szemöldökét. Ahelyett, hogy megkérdezném, mi foglalkoztatja ennyire a szobámban – mert nem is igazán érdekel és valamiért most nincs kedvem egy szóváltáshoz –, inkább másfelől érdeklődöm:

- Van fejlemény?

Bólint, tömören és röviden, ahogy szokott.
Ez máris több, mint a semmi. Felkelti az érdeklődésem. Felé fordulok, kiegyenesedem, és arra gondolok, máskülönben nem csevegnék vele.

Önző vagyok, ha azt mondom, már nem érdekel? Hogy csak az emberek megmentéséért dolgozom, és nem azért, mert az idegenek segítséget kértek? Kik ők? Mi jogon jönnek ide? Ki nevezte ki őket vezetőknek, és egészen idáig miért nem mutatkoztak meg? Elkerülhető lett volna minden katasztrófa, ami az emberiséggel történt, ha már az elejétől fogva a tudtunkra adják jelenlétüket? Milyen képességekkel rendelkeznek? Miért nem mondanak semmit?

Nem lehet egyszer az életben én is önző?

Legszívesebben elhajítanám az életem, amit élek -- kidobnám az ablakon, odavetném bárkinek, mert. Létezem. Vagyok valaki, része egy egésznek, és mégis... mim van?

Lélegzetem. Szívverésem.

Ágyam az otthontalanságban.

Lábaim, kezeim, minden ép.

Meleg levegő párája a tükrömön.

Bontatlan vizes palack az asztalon.

Elégedetnek kellene lennem, amiért olyanom is van, ami másnak már nincs.
Valaki elvesztette az egész családját, s aki végtagjait, otthonát, legjobb barátját, az egész életét. Ugyanakkor, nem tudom elfelejteni, az évek során mit vesztettem el. Néha úgy érzem, mindent elvesztettem ahhoz, hogy újra legyek képes kezdeni— vagy egyáltalán hinni abban, hogy valaha is jobb lesz. Nem tudom megfogalmazni, egyszerűen üres vagyok, és nincs kivel megosszam. Vannak itt barátok, a csapatom, az életem egy része, de még sosem voltam ennyire elveszett. 

Hogy miire gondolok éjszakánként, amikor odaképzelek magam mellé egy halott nőt? S mi hajt előre?

Egy felületlen élet, össze-vissza, zavaros, akárcsak ez a gondolatmenet és a férfi arca. Rájövök, hogy jó nekem ez, léteznék, gondolatok és gondok nélkül. Bámulnám a plafont naphosszat, lennék végletekig önző, szerelmes a csigaházamba. Már nem fáj semmi, nem tudom, milyen volt otthonra lelni, elveszíteni, csak a keresést ismerem és tisztán emlékszem, mikor jöttem rá, hogy egy sírhantban fekszem, szegecselt koporsóban—és ez az ideképzelt halott lány, meg a vágy, hogy kiszabadítsam a földet a HYDRA és Sindra karmai közül tartanak még mindig életben.

Hetven évig aludtam. Még sosem voltam ennyire fáradt.

Piszkosul fáradt.

* * *

Néha összegzem, ki vagyok, hogy emlékezzek rá, ha a led-lámpák által világított folyosókon a tükörképembe ütközöm. Szükségem van rá, ismernem kell, milyen voltam, mielőtt a düh elvette az eszem, mielőtt minden más is létezett a számomra.

Azt állítom, patrióta vagyok. Amerika Kapitány. Egy negyvenkilós asztmás Brooklynból. Steven Grant Rogers. Tudom, hogy így van.

Én, Steven Grant Rogers, az amerikai történelem első szuperhőse, még mindig bosszúálló vagyok, leszek, és halálom az is maradok.


* * *

- Uram?

Gabriel kiereszti a levegőt, amint az ura felemeli a kezét és finom rándítással belendíti maga mögött az ajtót.

Hónapok óta először felnézek a vezető cipőjének hangjára, felfigyelek furcsa, légies járására és arra gondolok, vajon miért tűnik most annyira türelmetlennek. Emlékeztet a macskára, aki karnyújtásnyira van a kívánt egértől, de az mindig elszalad tőle.

Találkozik a tekintetünk - hihetetlen kék szemei átlátnak rajtam, s én úgy érzem, ismerem őket -, és míg az angyalok mögötte csendben sorakoznak, ő megáll előttem és halkan, kimérten köszön.

- Kapitány. Stark.

- Uram.

Akcentusa van, erős és tekintélyes. Látszik, hogy Stark jelenlétének ellenére csak hozzám fűzi mondanivalóját. Talán azt hiszi, hogy mivel én vagyok a Bosszúállók – vagy, legalábbis, ami megmaradt belőle – vezetője, megértem a döntések terhét és elfogadom az övéit. Hogyan tehetném, ha azt sem tudom, ki ő, és pontosan milyen szerepet tölt be ebben a háborúban? Nem akarok automatikusan összeesküvés elméleteket gyártani, de van egy elég reális elképzelésem, amire még nem találtam válaszokat.

- A fiú ismét szökni próbált – adja tudtomra, hangsúlyozva az utolsó szót. Csak próbált. A fiú. Benjamin. Valószínűleg az angyalok hamarabb elkapták, minthogy a gondolat megfogalmazódott a fejében. – Michael arkangyal elhárította a veszélyt, de áthelyeztük egy sokkal messzebbi cellába. Morse ügynök időről időre meglátogatja, bár aligha feltételezzük, hogy valaha is meggondolja magát.

Nem is hinnénk neki, válaszolnám.

A szemem sarkából észreveszem, hogy Tony grimaszt vág, aztán visszahajol a laptop kijelzőjéhez, és közben magában motyogva próbál úgy tenni, mintha köztünk sem lenne. (Csak azt hallom, hogy "áramkörök", meg "hatótávolság", és ez pont elég. A többit valószínűleg úgysem érteném.)

Odakintről sürgés-forgás nesze szűrődik be.

- És most?

Gabriel a háta mögött összevonja a szemöldökeit, egy nagyobb, mélyebb ráncot kreálva a homlokán. Amikor már elhiszem, hogy emberi érzéseket fog tükrözni az arca, észreveszi, hogy figyelem és rendbe szedi magát. Most, hogy sikerült kifigyelnem őt, teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy Gabriel egy gép.

- Tanácskozást hívattam elő – mondja a vezető, magyarázatként a folyosóról beszűrődő ricsajra.

- Mikorra?

- Azonnalra.

Összeszűkítem a szemeim. Mi történhetett még?

Nyilván oktalannak érzem, hogy csupán Benjamin sikertelen szökési kísérlete az, ami ennyire felizgatta a társaságot. Gabriel túl higgadt az ilyesmihez, és a vezetőt sem láttam még a pecsétgyűrűjét babrálni.

Milliónyi kérdés merül fel bennem, egytől egyig idegesítően megválaszolatlan. Mi történhetett? Sindrával kapcsolatos? A démonok ismét megtámadtak egy várost, ahogy Denverrel, Chicagóval, New Yorkkal, Münchennel és Velencével tették? Mi történt Natetel? Hol van a többi idegen? Miért viselkedik ilyen furcsán Gabriel? Mit nem mondanak el ismét? Nem tudom, mit tegyek, hogy a titkolódzás már ne csaljon mérget a számba.

Ökölbeszorult kezem ösztönösen hiányolja a pajzsomat. A legszívesebben még mindig betörném Gabriel arcát.

- Türelmes - jegyzi meg Tony gunyoros nyugodtsággal. Lerántja tolja kuppakját, egy post-it papírt ragaszt a laptopja hátoldalára, s egy már-már incselkedő pillantást vet a vezetőre. – Mindenki jön? Buli lesz? Tudja, mint a múltkor, amikor Őfelsége lelépett a robbantások előtt. Ó, nem, egyáltalán nem hibáztatok senkit. Áh!

Gabriel arca elsötétül, de a vezetőé azonban meg sem rebben. Stark általában a legtürelmesebb embert is könnyen kihozza a sodrából – főként azért, mert mindenre akad valami frappáns megjegyzése –, ezért meglep, amiért ilyen könnyen lepereg róla.

Próbálom más útra terelni a beszélgetést.

- Van valami hír, uram? – kérdezem ignorálva Stark motyogását a hátam mögöttről. „Hátha megtudok valami újat” szemlélettel fordulok hozzájuk, noha még mindig nem bízom bennük. (Persze, azt nem érdemes elfelejteni, hogy amíg a felsőbb hatalom nem engedélyezi, Gabriel nem árulhat el nekünk semmit. Vicces a feltételezés, egyébként, hogy egyáltalán Gabriel kinyitná a száját a közelemben.) – Megtalálták Sindrát? Vagy történt valami?

Akármi. Akármi, amibe kapaszkodhatok. Egy kis reményt szeretnék, hogy lesz okom kimozdulni innen. A bázis olyan, mint egy kalitka a föld alatt, én pedig ki nem állhatom, ha tehetetlenül kell ücsörögnöm és csak a bokszzsákot vernem.

Nem akarok több halott embert. Igazságot szeretnék. Megállítani valakit, aki egyáltalán nem tartozik a hatókörömbe.

Naiv hit. Mégis, világéletemben ezt csináltam.

Még mindig az a Steve Rogers vagyok, aki sosem rohant el, még akkor sem, ha az ellenfele háromszor nagyobb volt nála. Lehet, hogy még ma meghalok, az is lehet, hogy holnap, vagy egy hónapon, éven, órán belül. Sosem lehet tudni.

Egy biztos: nem fogok úgy meghalni, hogy nem tettem semmit. Az ingemben rejtegetett képre gondolok. Újból felálltam. Ideje újra Amerika Kapitánynak lenni.

A vezető pedig nem válaszol, csak az ajtó int.
Rendben, mondom magamnak, megyek.

* * *
Nate szemszöge:

A szakadék szélén állok, talpam egy része lelóg a sötétség felszínére, a feltörekvő forró levegő visszafújja a homlokomra lógó nehéz tincseket, s én bámulom a semmit. Úgy érzem, nehéz vagyok, akár egy súlyos kő a víz alján, mégis olyan üres, mint egy régen elhagyott csigaház. És kibaszott drámai, mert – ha a szárnyaimmal nem is, – a szavakkal még mindig jól bánok.
Lenézek a mélységbe, és miközben azt próbálom kisaccolni, körülbelül meddig zuhannék, ha most elengedném magam, a jéghideg szellő egy kellemes illatot csalogat felém. Kieresztem hát a szárnyaim, felemelem a kezem, s engedem, hogy a képzeletem messze szárnyaljon. Én, bezzeg, nem fogok elszállni. Nem szállhatok. Lefogadom, hogy most – ebben a pillanatban, hogy a szakadék sötétségét képzelem magam köré –, is figyelnek odabentről. Csodálkozom, hogy még nem kötötték az orromra, hogy nem lenne szabad ilyen tájt idekint tartózkodnom. S, nem csak ilyentájt, hanem egyáltalán, bármikor.

- Vigyázz, mert jönnek a fehér tollasok – szórakoztatom magam keserű nyugalommal. Azzal szórakoztatom magam, hogy később majd milyen fejmosást fogok kapni Gabrieltől. – Jönnek a fehér tollasok.

Bobbi nem igazán értékeli a szóviccemet, pedig tudom, hogy szereti a függetlenségi háború irodalmát. Megengedem neki, hogy azt higgye, élhetett a meglepetés erejével, és nem fordulok meg.

- Gyere be – szól a vártnál kicsit később, hangja pontosan olyan elmélázó, mint minden alkalommal, amikor a szárnyamat vizslatja.
A hó ropog a léptei alatt, és a susogásból már kiveszem, hogy felemelte a kezét. Finoman megérinti a hátamban feszülő izmokat, és lassan, olyan óvatosan, amennyire csak lehet, a szárnyamba fúrja az arcát.

- Idegesítő, hogy nem tudsz megfázni – motyogja alig halhatóan, ujjai finom játékba kezdenek az oldalamon.
- Azt hittem szereted, ha nincs rajtam póló – jegyzem meg a kellő humorommal, csakhogy megmosolyogtathassam.

Mostanában nincs jól, sosincs jól, és nem tehetek ellene semmit. Azt hiszem, elértem a képességeim határát. Nem létezik olyan világ, olyan univerzum, ahol egy ilyen helyzetben boldoggá tudnám tenni őt. Ennek ellenére nem hajlandó eltántorodni mellőlem, s én képtelen vagyok azt mondani, hogy menjen. Ő az egyetlen kulcsom a világban.

- Ezeket ők csinálják veled? – rángat vissza a valóságba. – Mit művelnek veled, Nathaniel?

Átbújtatom a szárnyam alatt, és finoman a karomba bújtatom. Nem néz fel rám, miközben simogatni kezdem a derekát, és lágy csókokat hintek a halántékára.
Szőke, meseszép haja az arcába lóg, s felszisszen, amikor felemelem a kezem, hogy elsimítsam onnan. Megragadom a tincseket, és finoman eltűröm őket, szabadon hagyva az égési sérülés tekintélyes nyomát. Az ujjaim alatt még mindig túl forrónak érződik a felület, mely körbeöleli arcának bal oldalát.
Amikor a Bosszúállók Tornyot lerombolták, súlyosan megsérült: az egész testét kisebb-nagyobb égésnyomok borítják. Azt, amit akkor átélt, a halált, amit látott és a félelmet, amit érzett nem tudom kitörölni, akármennyire is próbálkozom. Inkább arra koncentrálok, hogy elfogadtassam vele. Nem szeretem kevésbé. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy kiszeressek belőle. Sosem tudnék.

Lassan elengedem a derekát, hogy mindkét kezemmel körbeöleljem az arcát, és felhúzzam magamhoz. Finoman csókolom meg a száját, puhatolódzóan, várok, míg azt érzem, hogy készen áll, és már keményebben üdvözlöm. Nyelvem feltérképezi csodás ízű száját.

- Szeretem a spontán randevúkat – lihegem a szájába, miután a csók véget ért. Bobbi megajándékoz egy mosollyal. Szereti, ha kisfiúsan viselkedem, de sosem vallaná be. – Bár, szerintem ennél romantikusabb színhelyet is választhattam volna.
- Nem igazán vagyok oda a romantikáért – válaszolja csukott szemmel. – Talán, ha szétverhetném a feneked kickboxban… hm, az elég romantikus lenne.

Megforgatom a szemeim. Ideje visszatérni az eredeti témához, most, hogy kellően eltereltem a figyelmét Gabriel edzési technikáiról. Még ennél is kevésbé szimpatizálna vele, ha megtudná, hogy egyébként egy szadista állat. Mégsem panaszkodom: láttam, milyen harcosokat képzett a többiekből.

- Talán valami baj van? – kérdezem, bár mielőtt válaszolhatna, az arckifejezéséből már válaszra is lelek. – Bébi?

- Én szoktam kihallgatni – feleli szárazon. – A bátyádat. Én szoktam bemenni hozzá.

Helyeslően bólintok.

- Ezt tudtam.

- Nem, ez most más. – Megköszörüli a torkát, és már abból, hogy képtelen a szemembe nézni, rájövök, hogy valami igazán nincs rendben. Mint mindig, most is azonnal a legrosszabbat feltételezem és rettegek, hogy bántotta őt. – Ma megint bementem hozzá. Pont azelőtt, hogy szökni próbált. Feltettem neki ugyanazokat a kérdéseket, amiket hónapok óta minden áldott nap, és… azt hittem, ugyanúgy fog reagálni, ahogy mindig: sehogy. De most… a szemembe nézett, és csak nevetett. Nem tudom, hogy most… rajtam nevetett, vagy… tud valamiről… én… zsong a fejem. Nate, úgy érzem, hogy készül valamire. Talán… valahogy idecsalogatja Sindrát. Menjünk el innen!

Nem említem, hogy nem is tudtam a szökési kísérletéről. Mivel a kiképzések alatt aligha akad forrásom – Gabriel meggyőződése, hogy egyelőre még nem tisztem beleavatkozni a csatába, mert egy kis madárfióka vagyok a sólyomfészekben, és, mert csupán elvonná a figyelmem a kötelességeimről –, azon kívül pedig kerülöm az emberek társaságát, nem vagyok túl tájékozott. Gabriel szemmel láthatólag – és, úristen, érzem az izmaimban – nem felejti el, hogy kinek a fia vagyok. Nem engedi elfeledtetni velem sem, háromszor olyan keményen bánik az áruló arkangyal fiával, mint a többi angyallal.
Az apámért szívok, akit sosem ismertem.
Na, nem mintha szeretném: lássuk be, hogy nem szívesen találkoznék a Sátánnal. Ja, igen, az apám a Sátán. Egy vicc.

A gondolatmenetem visszatér Bobbihoz; a könnyes szemű, de büszke és erős Bobbihoz. Bárcsak képes lennék józanésszel hatni rá, de olyan makacs, hogy teljességgel lehetetlennek tűnik. Nem tudom meggyőzni.

Kissé elhúzódom, s látom rajta, hogy máris hiányolja a kontaktust, de kell annak hiánya, hogy szavaim értelmet nyerhessenek nála.

- Maradj távol tőle – szűröm ki a fogaim között, talán a szükségesnél egy kicsit durvábban. – Tudja, hogy a gyenge pontom vagy, és mindent ki fog használni, hogy hasson rád, mert ezáltal hozzám is eljut. Pontosan ez a célja.

A legijesztőbb ebben az egészben az, hogy nem tudom, mit kezdhetnék vele. Nem ismerem a bátyámat, sosem ismertem. Csak egy idegen volt, egy idegen házban – túl tökéletes, eszméletlenül tehetségesebb nálam, és minden, ami reprezentálta a tökéletes gyereket a „szüleink” számára.

Nem vettünk észre semmit sem. A bátyám – a szó savvá válik a számban, úgy érzem, felmarja a gyomromat – túl mesterkélt volt. Nem vettük észre, mert sosem láttuk. Hazugság volt minden mozdulata.

Azt sem tudom, Sindra mikor környékezte meg az „ördögi tervével”, s mit tett a feleségével és a gyermekével. S mikor vált ennyire gonosszá? Mikor ragadta el apánk nyomdoka? Chealsea és én nem vettünk észre semmit. Mindvégig átvert minket.

Összegömbölyödik a tenyerem, lassan ökölbe szorítom, s közben azon gondolkodom, milyen érzés lenne megölni őt – milyen érzés lenne, ha végignézném a halálát. Megérdemelné, hogy meghaljon? Soha többé nem bántaná a szerelmemet. Soha többé nem bántana egyetlen egy lelket sem – semmilyen körülmények között nem lehetne övé a trón. Eggyel közelebb kerülnénk a győzelemhez.

De megölni valakit – ártatlan vagy sem – valóban segítene tovább haladni? Ez az a béke, ami iránt vágyakozunk? Ez az a béke, amit Bobbi szeretne?

Ó, bazdmeg!

Szeretnék olyan ember lenni, akit megérdemel, és elvinni innen, hogy boldog lehessen. Nem akarom elveszíteni.
S mégis, ahogy rám néz, tudom, hogy kétségei vannak.

Úgy érzem, mintha a szívem húzna a mélybe, miközben a lelkem magasra vágyik. A lelkem felhőrengetegbe szállna, ahova a szárnyaim vihetnének – el innen, messze, ahol senki sem lelhet rám –, de a szívem ennél a nőnél van, és – ami még ijesztőbb – az angyaloknál. A kötelességeim. A vérem erre kötelez. Vannak lehetőségeim – senki sem kötelezett a maradásra –, ennek ellenére tudom, hogy mellettük a helyem. Ha meghalok, az harcban lesz.

Gabriel szerint az angyaloknak nem való a szerelem – elszégyellem magam már csak a gondolattól is, hogy egy tizedmásodpercre egyetértek vele. Ha nem hiányozna világító kék szemének élénk ragyogása, most nem itt lennék. Ilyenkor kívánom, legtöbbször, hogy bárcsak ugyanazok az emberek lennénk, mint amikor a Stark Torony liftajtói kinyíltak előttem, s megláttam őt.

A pilláit figyelem, ahogy pislog. Szeretem őt.

- Nem mehetek – suttogom, emberi fülnek szinte hallhatatlanul. – Régebben megtehettem volna, most már nem.

Megremeg, s engem elfog a bűntudat. Elfelejtettem, hogy ember és fázik.
Még szorosabban vonom magamhoz.

- Kötelességeid vannak – válaszolja egy hamiskás, féloldalas mosollyal. A fény a szemében most emlékeztet a nőre, akibe beleszerettem. Felemeli a kezét, finoman az arcomra helyezi, és végigsimít rajta. Nem értem, mi zajlik a fejében, most hirtelenjében olyan más. Kezdem azt hinni, hogy minden nő elengedhetetlen tartozéka ez, olyanok, mint az időjárás. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt mondod.

Lábujjhegyre áll, miközben finoman megpuszilja a szám szélét.
Amikor találkoztunk, azonos magasságúak voltunk – tulajdonképpen hozzá mérem a jelenlegi magasságom –, s most körülbelül egy fejjel magasabb vagyok nála. Nem csak a szárnyaim nőttek ki, hanem fizikálisan és mentálisan is változom. Ijesztő, hogy olyan, mintha tényleg egy teljesen más ember lennék Barbara mellett.

- Ezek szerint maradunk – leheli egy ismeretlen hangszínnel. – Sajnálom… én csak, néha, eltávolodnék ettől. Magamnak sem szeretném bevallani, de… ez sokkal több, mint amit valaha láttam.

Nem hárít. Nem megy el.

- Megvédelek – ígérem.

- Együtt birkózunk meg vele – ért egyet. – Azt hiszem, így kerek. Sajnálom, hogy kételkedtem ebben.

Megrázom a fejem, és a kezéért nyúlva finoman a mellkasomra helyezem azt.
Hogy gondolhat ilyesmit? Haragudhatnék rá azért, mert fél? Ettől még csak jobban tisztelem a partnerem.

- Szeretlek – vallom be. Régóta tudom, hogy beleszerettem, de még sosem mondtam ki. Talán féltem, ha kimondom, ő is eltűnik. – Nagyon szeretlek.

Bobbi meglepetten pislog rám, azt hiszem, nagyon megleptem. Csak állunk ott, csendbe burkolódzva, egymást olyan szorosan ölelve, ahogy az fizikailag lehetséges. Belélegzem kellemes rózsás-citromos illatát, s elveszem az otthon érzetében.

- Igazán örülök, hogy ezt megbeszéltétek – csendül fel egy erélyes, tekintélyt parancsoló hang a hátunk mögöttről. Összeszűkül a gyomrom, mert isten tudja, milyen hosszú szidalmazást fogok ezért kapni, de már csak azért is, fapofával fordulok a parancsnokomhoz. – Ha jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, emlékeztettelek, hogy mi dolgod van ma este.

Ja, a dupla edzés este hattól reggel hatig. Kicsit kiment a fejemből.

Mintha olvasna a gondolataimból, Gabriel pillantása megkeményedik.

- Igen, Uram – helyeselek, úgy kihúzva magam, hogy alig kapok levegőt. A szemem sarkából látom, hogy Bobbi a szeme sarkából engem vizslat, de Gabriel úgy néz rám, hogy nem merem elengedni a tekintetét. – Így volt.


- Mindemellett, nem emlékszem, hogy bármikor is engedélyt adtam volna ahhoz, hogy kijöhess. Ezzel nem csak magadat, hanem az egész bázist is veszélybe sodortad.

Bobbi felszisszen, de Gabriel természetesen tudomást sem vesz róla. A közös küldetés egyáltalán nem lágyította meg a szívét, sőt, ha lehet, Gabriel még távolságtartóbb lett vele. Nem vagyok benne biztos – hiszen sem időm, sem kedvem nem akadt megvizsgálni –, de azt hiszem, Gabriel mindenkivel így viselkedik.
Nem túl megnyugtató, viszont örülök, hogy legalább nem csak az én barátnőmmel van problémája.

- Nem fog többet előfordulni – ígérem, bár nem sokat nyom a lantba. – Elnézést kérek, Uram.

- Mit kerestek még itt? – A kiképzőm felemeli a szemöldökét, az arckifejezése azt sugallja, hogy amit most fogok kapni, nem fogom megköszönni a későbbiekben. – Befelé.

Fejével a visszautat jelzi, látszik, hogy a reakcióidőmmel már most elégedetlen. A többiekkel nem viselkedik így, feleannyi figyelmet sem kapnak, mint én, és ők legalább kapnak esélyt arra, hogy három egész percen át ne legyenek megfigyelve.
Nem tudom, mit vártam.

- Bassza meg – formálom meg a szavakat, s már előre sajog a hátam.

Megszorítom Barbara kezét, mielőtt előre engedem. Most, hogy beszéltünk, legalább megbizonyosodtam róla, hogy ő legalább tudja, mit szeretne – a tudatlanságom ellenére is nyugodtabb vagyok.

Csak a világ próbál a fejünkre szakadni.

Alig, hogy betesszük a lábunkat, megszólal a sárga riasztás—azt jelenti, hogy valahol nagyon nagy gáz van. Oda akarok fordulni Gabrielhez, hogy rákérdezzek, mi történhetett, de mire odafordítom a fejem, a parancsnokomnak hűlt helye. Csak a Kapitányt látom, ahogy egy futó pillantást küld felém, mielőtt jól ismert piros-fehér-kék egyenruhájában hosszú idő után a hangár felé megy: ezek szerint bármi is történt odakint, ő is részt vesz az akcióban. Talán... később én is megtudom.

Oké, lehet, hogy most kibaszott gáz van.

Szerk: Igen. Pontosan az történik, amire most gondoltok.

7 megjegyzés:

  1. Ettől a Rubyn-Bucky szeretlek-utállak kapcsolttól szite megfájdul a fejem. igazán elmozdulhatnának már valamelyik irányba,bármelyikbe,csak hogy végre egyszerűbb legyen a képlet. A betörés maga jól indult. Teljesen egyetértek Rubynnal abban,ha anno kicsit többet figyel a lányokra ezt gyorsabban és könnyebben megcsinálja De a legjobban felépített tervek is elcsúszhatnak egy banánhéjon,Rumlow pedig határozottan nem banánhéj. A pasi ennyire hülye,vagy ennyire meg akar halni?? "De Őfelsége, el tudod képzelni, milyen különleges érzés volt a Kapitányod szemébe nézni, miután megkurtam a menyasszonyát?" Őrülhet hogy csak az asztalt vágta hozzá,és nem tépte szét helyben. (Van egy olyan érzésem Steve is hozzávágja az első keze ügyébe kerülő nagy méretű dolgot,amikor ezt megtudja) "Akkor vegyenek észre minket" Uhh úgy érzem Vöröske valami nagyon látványosra készül. Meglep Steve gondolatai néha mennyire hasonlítanak Rubynéra. Mindketten szinte gépiesek napról napra élnek,és reménykednek benne hogy egy nap a csatatéren találkoznak azzal aki rájuk szabadította a Poklot. Szóval Gabriel=Ethan. Első ránézésre tényleg úgy tűnik csúfosan leszerepelt mint testőr. De ha jól értem,még ha ő szólt is volna hogy Rubyn veszélyben lehet,parancsot kapott rá hogy ne tegye.A merénylet idején pedig nem volt a Földön. Valószínűleg a saját lelek ismeret furdalása ép elég nagy büntetés neki.(De ettől még biztos vagyok benne hogy Steve lelki egyensúlya csak akkor áll helyre miután eltörte az állkapcsát:D)Tehát ha jól értem a történések láncolatát.

    1.Sindra visszanyeri az emlékezetét és az erejét
    2.Felkutatja és megöli Lucifert,megszerzi az erejét és a Démonsereg Úrnője lesz
    3.Valahogy fényben járóvá teszi a Démonokat,és megindít egy elterelő támadást,ezért Fonesca visszahívja Gabrilet az Astrumra
    4.Rubyn védtelen marad,Sindra rögtön lecsap
    5 néhány héttel később Benjamint elfogják Moszkvában,Gabriel leleplezi magát,mikor New Yorkban beavatja őket,Sindra katonái megtámadják és elpusztítják a Bosszúllótoronyt,Sindra nyílt háborúba kezd és azóta a teljes Földet,és a Világegyetemet folyamatos ostrom alatt tartja

    A csapattal is jól megjárattad a Poklot. Clint süket Bobbi összeéget,bezzeg Tony humora és egója elpusztíthatatlannak tűnik:DD Úgy érzem Stevnek már van egy elmélete róla ki-mi Donovan Úgy fest Gabriel egyik rövid távú célja hogy kikészítse Natet,Nateé pedig az hogy ezt akkor sem hagyja :D Ajaj Bobbi remek kihallgató. Ha úgy érzi,Benjamin készül valamire,pakolják össze a bázist és húzzanak el a világ túlsó felére. De előtte lehetőleg végezzék Benjamint Határozottan úgy érzem azért vijjog az összes sziréna,mert Vöröske belekezdett a látványos kitörési kísérletbe. Ami megint egy teljesen új szintre emeli a játszmát. Mert innentől kezdve a Bosszúállók és a HYDRA versenyfutásba kezd ki találja meg előbb Rubynt,és ebben a versenyben nincs ezüstérem a második befutónak.Rubyn pedig valószínűleg még mindig azt akarja hogy egyenlőre,egyik fél se találjon rá Kíváncsian várom a folytatást :) Viktor

    VálaszTörlés
  2. Szia ez csodás remélem rubin és a kapitány találkozik egymással és jamessel és sindrat kicsinaljak és a parancsnok csaknem rubin apja?? Puszi
    Ui buek

    VálaszTörlés
  3. Szia! Azthiszem normalisat nem tudok irni, csak annyit hogy rabul ejtettel, orokke olvasni akarom a torteneted! Isteni fejezetet irtal nekunk, es alig varom a kovetkezot!
    ZsAlexa

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Most akadtam rá a történetedre, kb. 3 órával ezelőtt :D Gyorsan bele is kezdtem, és most ahogy a végére érek, csak azt tudom mondani, hogy: Még, még, még fejezetet! :D
    Az elején nem nagyon bírtam Chealsea-t, nekem egy picit nyápicnak tűnt, meg folyton problémázott, de attól még jó volt olvasni, Steve nagyon szerethető alak, és annyira aranyos! Tony-n sokat röhögtem. :D S aztán mikor Chealsea meghalt, bevallom megkönnyeztem, hiába nem bírtam, addigra már hozzám nőtt, s talán mégis megkedveltem. :D Aztán mikor visszahoztad, de hogy! Aztán megkínozták, összetört, meg minden, egyszerűen király volt! Na meg az, hogy ő valójában Rubyn, az fenomenális! Na és Bucky! Imádom Bucky-t! Ő a kedvencem. :D Nagyon tetszik Rubyn és Bucky kapcsolata.
    Kíváncsian várom, hogy mikor jön rá Steve, hogy valójában a menyasszonya életben van. Na meg arra, hogy a legjobb barátja is. És vajon mit fog ahhoz szólni, hogy ők együtt bujkálnak, harcolnak? :D Alig várom a következőt! :D
    R

    VálaszTörlés
  5. Imádom a blogodat. Ez néha az őrületbe tudd kergetni. Annyira eltudok merülni egy történetben, hogy egy idő után szomjazim arra, hohy elmerülhessek benne. Mintha nem tudnék élni nélküle. És ezt néha utálom. Utálom.
    De még is imádok vissza térni ebbe a világba, a részese lenni és végre nem stomjazni, hanem kielégitteni magam.
    Öszintén most nem tudom eldönteni, hogy utáljalak vagy épp megölelgeselek.
    Tényleg, sírva fakadok, hogy ez az utolsó publikált rész. Én is próbáltam már ilyet csinálni, de sose volt meg a megfelelő történet.
    Mindegy a lényeg.
    Gondolom rengeteg dolgod van, hohy ilyen ritkán írsz. De könyörgöm, ne akarj megölni!!
    Ha tudsz létszi minél elöbb hozz egy új részt mellékesen ha ide tévednél.
    Így ismeretség nélkül is puszil.
    Cs

    VálaszTörlés
  6. Sorry a hibákért remélem azért el tudod olvasni!
    Cs

    VálaszTörlés
  7. I have been surfing online more than 3 hours today, yet I never found any interesting article like yours. It's pretty worth enough for me. In my opinion, if all web owners and bloggers made good content as you did, the web will be much more useful than ever before.

    VálaszTörlés