42. Fejezet - Megtört jég

Sziasztok! Megérkezett a friss fejezet. Nagyon sajnálom a túl hosszúra sikerült késést, de, mint korábbi bejegyzésekben is említettem, érettségi vizsgát tettem. (Sikerrel!!) Köszönöm a türelmet, innentől kezdve már gördülékenyebben fog menni. Jó olvasást. :) :)

Már meg sem nyikkanok, amikor egy határozott, koponyaszaggató ütés után rongybábuként a földre zuhanok, egyenesen a hosszan tartó esőzések kreálta sártócsába. Tulajdonképpen már megszoktam, hogy a természet nem mindig kedvez az edzéseinknek, és ahogy az idő múlásával keményebbek lettek a körülmények, én annál szívósabbá váltam. James egész egyszerűen lefektette elém a szabályokat: megszoksz vagy megszöksz, és én a nehezebbik utat választottam.

Feltérdelek, küldök neki egy szemrehányó, már-már incselkedő pillantást és egy kézrándítással sikeresen kicselezem: azt hiszi, a jobb karomat fogom használni, hogy kivédjem a következő lehetséges ütését, én azonban a gondolatmeneténél gyorsabban rúgom hasba. Igyekszem gyengédebb lenni vele, hiszen az elmúlt időszakban bizonyos tendenciát mutattam a hirtelen erőnövekedésre.

Minden tekintetben megváltozom – nem csak emberfeletti erő, gyorsaság vagy remek anyagcsere jár a folyamathoz, hanem lelkileg is kicserélődöm. Önkéntesen engedem át a halál sötét auráját az enyémen: együtt fejlődünk.

Az erőm napról napra hatalmasabb, szinte szétfeszíti az ereimet. Körülírhatatlan fehér áradat – vad és kontrolálatlan, csak úgy, mint én. Tudom, hogy sokkal magasabb szintekre evezhetnék, ha megpróbálnám megszelídíteni, de nem hinném, hogy készen állok rá. A lényem fizikai részének készen kell lennie arra, amit a lelki magára vállal. A kettő külön-külön nem működhet.

James nem kímél az edzések során. Semmi könyörület nincs abban, ahogy bánik velem és hálás vagyok érte, mert csak így fejlődhetek – nem számít, mennyit üt és milyen erősen, tudom, hogy az ellenség sokkalta könyörtelenebb. Emlékszem, hogy mit tettek velem a zárkában. Az emlékeim ösztökélnek arra, hogy mindig felálljak.

(Hallgatok a gyűrűről, amit damillal a nyakamba kötöttem. James nem látja és éjszakánként, amikor az eget bámulom, azt állítom magamnak, én sem.)

Intenzíven esik – a jéghideg vízcseppek egybeolvadnak forró testemmel, lemos minden helytelen gondolatot és csak arra koncentrálok, hogy térdeim megfelelő szöget zárjanak, miközben lábaim átkulcsoltan fogják satuba őt.

Felhorkanok, amikor leránt magáról és körülbelül három métert csúszom a sárban, és megforgatom a szemeim. Jellemző. Ezt látnom kellett volna előre. Még mindig elővigyázatlan vagyok.

- Újra – kérem oroszul. Az elmúlt hónapokban kitapasztaltam, hogy sokkal kényelmesebben beszél ruszin nyelveken. Gyorsabban tanulok, mint régebben, bár még így is nehezen szokom meg a ragozást. – Mutasd, hogy kell.

Ehelyett azt mondom, „mutasd, hogyan csinál”, erős hibás orosszal, de James megérti. Segít felmászni a nyakába, miközben fémkarja elkapja a bal lábamat és az álla alá helyezi. Megszorítja, jelezvén, hogy erősebben kapaszkodjak. Hamar elsajátítom a technikát és a következő három alkalommal már erőteljesebben cselekszem, a következőben pedig már nem tud levakarni magáról.

Újrakezdjük, és ezúttal azt követeli, hogy csak a lábamat használjam – hátrakötözi a kezemet és megfoszt a koordinációs képességem egy részétől. Biztosabbnak érzem magam, ha a kezemmel védekezhetem és tudja, mennyire hagyatkozom rá.

Aligha engedem, hogy ez megállítson.

Másodperceken belül már a combjaim között fogom satuba a fejét, nem engedve még akkor sem, mikor szinte már-már mechanikus bikaként próbált ledobni magáról. Kissé erősebb szorítás és egy figyelmetlen pillanat jóvoltából még a koponyáját is összezúzhatnám. Bevetem a technikáját aztán lepattanok, megmosolyogva az arckifejezését.

Gyorsan tanulok.

Elégedetten szusszantok, amikor megrázza a fejét – vége az edzésnek. Befáslizom a kezem és reménykedem, hogy az elkövetkezendő három percben eltűnik a duzzanat.

Visszatérünk a menedékházba, csurom vizesen és éhségtől kopogó szemekkel. Meg sem fontolom, hogy száraz ruhát vegyek, hiszen konkrét elképzeléseim vannak a következő óráról és nagyrészt kint fogom tölteni.

James megtörli az arcát – mintha fel szeretné ébreszteni magát a kábulatból – egy törölközőben, indokolatlanul sokáig tartva arcát a puha anyagban. Magának sem vallja be, hogy mennyire fáradt.

Az elmúlt egy hétben nem láttam aludni. (Megjegyzem; ha visszajövök és megvacsoráztunk, addig nyüstölöm, míg el nem ismeri a veszteségét és alszik. Más opció? Aligha.)

Türelmesen figyelem őt. Megvárom, amíg elkészül – persze, valószínűleg a „nem túl feltűnő” bámulásom közepette már feltűnhetett neki, hogy szeretnék elérni valamit –, és csak utána vetem fel a témát:

- Le kell mennem a faluba. – Még mindig meglep, mennyire furcsábban cseng a hangom egy idegen nyelven, különösen, ha határozott, mégis kérlelő szeretnék lenni. James hajlamos túl óvó lenni és ez lenne az első igazi alkalom, hogy lent járhatnék a faluban a jelenléte nélkül. – Nincs elég hús mindkettőnknek és ilyen esőben nem tudok vadászni. Talán szerezhetnék valami… gyümölcsöt.

Az utolsó szót már angolul teszem hozzá, kínosan oldalra biccentve a fejem. Nem jut eszembe a szó.

- Gyümölcs – ismétli. Bólintok. – Nem.

Ácsi, mit ért azon, hogy „nem”?

Huszonnégy éves vagyok.

- Miért ne? Már egy jó ideje nem jönnek erre – makacskodom, nem engedve az elképzelésemből. Akármennyire is tapasztaltabb nálam, nem főnökösödhet felettem. Egyenrangúak vagyunk, és ha menni szeretnék, hát menni fogok. – Lehet, hogy leléptek. Lehet, hogy biztonságos. Szakad az eső odakint, James. Talán észre sem vesznek, ha még a közelben vannak.

- Nem jó ötlet.

- Feltűnőbb vagy nálam – mutattam rá a nyilvánvalóra. Megértem, hogy tartózkodik az ötlettől; egyetlen egy baki elronthat mindent és újra menekülnünk kellene. Na, nem mintha nem fontolgatnánk már egy ideje, hogy tovább állunk. (Legalábbis én fontolgatom, James pedig sodródik.) – Nem lesz semmi baj. Nem lesz baj.

James úgy tűnik, harcol a késztetéssel, hogy szemet forgasson. Hónapok óta ez az első, normális emberi reakciója.

Hogy megnyugtassam, felveszem a kapucnis felsőmet, a szíjamra kötöm a revolveremet és ráhúzom. Szükségtelenül nem terveztem nekiállni mesterlövészt játszani, de akadt már olyan alkalom, hogy jól jött. (Nem tagadom, hogy önerőből kiloccsantani valakinek az agyvelejét igazán… furcsa érzés. Nem viszolygok, ha szükséges.)

A fejemre húzom a kapucnit, elcsenem az egyik hátitáskát és eltűnök, mielőtt meggondolná magát.

* * *

Mivel közel vagyunk az ukrán-orosz határhoz a környéken rengeteg a szakadár. Az emberek rettegnek, valahányszor embereket látok az ablakon át leskelődni nyilvánvaló a félelem a szemükben. Nem tudják, melyik nap és mikor fogják rájuk verni az ajtót valamilyen mondvacsinált indokkal és ölik meg szeretteiket – és ez már évek óta tart. Rendkívül bizalmatlanok az idegenekkel, kicsit furcsállják is, hogy bárki is betévedne egy olyan faluba, ahol hemzsegnek a szakadárok. Az egyetlen szerencsém az, hogy az eső úgy fest, nem szándékozik elállni.

Káposztát, répát és almát lopok a kertekből – eleget ahhoz, hogy mindkettőnknek elég legyen. Mindeközben azon tűnődöm, vajon a szeparatisták munkájában részt vesz-e a HYDRA és rádöbbenek, hogy tulajdonképpen rengeteg konfliktus – gondolok itt például az Észak-Korea Amerikával folytatott „kakasviadalára”, az ikertornyok megtámadására, sőt, még anno Kennedy meggyilkolására – a HYDRA cselszövéseiből is eredeztethető. Meg sem lepődnék, ha igen.

Kerülő úton megyek vissza a menedékházba, hiszen a tankok hemzsegnek a közelben. Nemrég érkeztek, gyanítom még James is hallja, olyan hangosan bőgnek – megfordul a fejemben, hogy visszamegyek és egyesével felrobbantom őket. Lilith biztosan nagyon értékelné a friss lelkeket a Purgatóriumban, de James számít arra, hogy minden zökkenőmentesen elintézek. Akármennyire is húz a szívem, tartozom neki ennyivel. (Sőt, sokkal többel.)

Nemet mondok a reszkető kezemnek és összeszorítom a fogaimat.

A halál szinte sóvárog a kiontott vérért. Visszautasítani a kínálkozó alkalmat a lehető legnehezebb dolog, amit az elmúlt hónapokban tettem.

* * *

- Megjöttem – jelentem ki halkan, miközben sután becsúsztatom az ajtót a lábammal. Annak ellenére, hogy heteket bírnék ki alvás nélkül most bármit megadnék azért, hogy lehunyhassam a szemeim. – Tele van szakadárokkal. Szerintem hamarosan odébb kellene állnunk.

James nem válaszol, és én nem várom el. Vannak rosszabb és jobb napjai, már megszoktam, hogy általában nem a társalgás szerelmese. Az esetek többségében szavak nélkül kommunikálunk.

Leteszem a táskát a földre, és bemegyek a fürdőbe, hogy átöltözzek. Elég túlzás fürdőszobának hinni, hiszen tulajdonképpen nincs benne semmi csak egy mosdókagyló és egy törött tükör.

(Én törtem össze.)

A patakban szoktunk fürödni, de az elmúlt tél során behordtuk a vizet és felmelegítettük.  Szinte már nem is emlékszem, milyen a forró fürdő egy fárasztó nap után.

Leveszem a ruháimat, és egy egész merengő másodpercig a nem létező sebeimet keresem. Eltűntek, mintha az életem a menedékház előtt sosem létezett volna – mind, mind, mind a kárhozatom martaléka.

A nyakamban lógó gyűrűre pillantok, kiűzöm a gondolatokat a fejemből. Ha túl sokat merengek, nem leszek képes koncentrálni az előttem álló jövőre. Felveszem a felsőmet és elrejtem a damilt. Túl messzire vagyunk egymástól – olyan messzire, hogy jelen pillanatban azt gondolom, sosem fogjuk újra megtalálni egymást. (Szeretem? Szeretem? Tudom, milyen az? Ismerem? Érzek bármit is a bosszúvágyon kívül?)

Összeszorítom a fogaimat.

A hajamat dörzsölve hagyom el a helyiséget, visszatérve a padlón ülő társamhoz. (Mivel nincsen villanyunk, általában csak a kandalló tüze világítja be a szobát. James olykor-olykor dob a tűzre.)

James már kipakolta a táska tartalmát.

Nem eszik, szokásunkká vált, hogy megvárjuk a másikat. Egészen emberien viselkedünk egymással a minket ért traumák ellenére is – fogalmam sincs a HYDRA mire kényszeríthette őt az elmúlt évek során, de úgy érzem, ha most szembesítenének az igazsággal, nem érdekelne. Ez az ember megmentette az életemet, több ízben, a saját módján. Hálás vagyok érte. (Ugyanakkor túl sokat töprengek ezen – akaratlanul is elmerengek.)

Leülök mellé a földre, újságpapírt rakok az ölembe és meghámozom a zöldségeket. Mondhatni, hogy tulajdonképpen semmilyen használható tárgyunk sincs, csupán néhány lopott tányér, edények és kések. Egyikünk sem panaszkodik.

Apró szeletekre darabolom az almákat és egy hirtelen ötlettől vezérelve előhalászom a fóliát a táskám mélyéből. Vadászat közben praktikus, ha van nálam. Beletekerem a darabokat és a tűzbe dobom. James felemeli a szemöldökét.

- Sült alma – magyarázom. – Intenzívebb az íze. Használjuk ki, amink van.

- Holnap elmegyünk – tereli a témát, miközben a répákon csámcsogunk.

Némán bólintok, jobbnak látom nem kérdezni, merre tartunk. Tulajdonképpen nem is hiszem, hogy tudja.

Másfél évig kihúztuk a kunyhóban. Másfél évig fogalmam sincs, mi történt a világban, d egy biztos: Sindra nem támad. Miért nem támad?

A kérdéseimre nem kapok választ.

- Rengeteg a szakadár odakint – suttogom alig halhatóan. – Szerintem nem lenne jó ötlet átmenni Ukrajnába.

- Nincs más lehetőségünk – állítja szárazon, tekintete tükrözi a hangszínét.

- Beépülünk a szakadárok közé? – Halál elégedetten dorombol a mellkasomban, szinte sóvárogva nyújtja kezét a lehetséges áldozatokért. Megköszörülöm a torkom, közelebb húzva a lábaimat. – Tankot nem lophatunk, de vannak telepjáróik. Láttam, amikor lövészgyakorlatokat tartottak keletre.

- Néhány kilométerig rendben – egyezik bele. – Lopunk fegyvert.

- Nem mehetünk több menedékházba. – Megrázom a fejem, miközben odakúszom a kandallóhoz, hogy kiszedjem a krumplikat a parázsból. Kicsomagolom őket és egyenként a táblára rakom. – Csodálom, hogy ezzel még nem buktunk le. Majd… majd útközben kitalálunk valamit.

James bólint sötét hajzuhataga mögül.

Odanyújtom a tányérját és akkor újra találkozik a tekintetünk. Felsóhajtok, és lassan elhúzom a számat – bizonytalannak tűnik, pedig nem kellene annak lennie.

- Soha többé nem megyünk vissza oda – suttogom alig halhatóan, leülve mellé. – Nem fognak elkapni minket.

Mély lélegzetet vesz.

Kettőnk közül ő a lelkileg sérült és minden oka megvan rá. Én csak… megfertőződtem a halál ízében. Itt én vagyok a szörnyeteg.

Fogva tartom a tekintetét, az ajkaim lassan formálják a szavakat:

- Előbb halnak meg.

James nem lepődik meg – pontosan tudja, hogy mire vagyok képes az erőmmel és a nélkül is. Nem becsül alá, nem próbál visszaszorítani a harctól és a lelkem legmélyén elhiszem, hogy mindezt a bizalma okozza.

Enged szörnyeteg lenni. Nem akadályoz meg abban, hogy teljesen elszigeteljem magam az előző életemtől és talán ez a legjobb dolog, amit tehet.  Ő az egyetlen ember, aki valamelyest megért engem. Ugyanazon helyről jöttünk, a múltunk pedig… már valóban csak múlt. Ők odabent formáltak azokká, akik most vagyunk.

Csak vele viselkedem emberiesen és ugyanez fordítva. Ha korábban terveztük is, hogy szétválnak útjaink, most megváltoztak az elképzeléseink.

Az utolsó falatokon csámcsogok, amikor ő már feláll és a szokásos rituáléját kezdi el az esti őrjárata előtt: kést élez.

- Ma este én jövök, James. – Visszanéz rám, összeráncolja a homlokát és már látom, hogy nemet intene, de egy pillantással én is jelzek. – Feküdj le.

- Nem.

Látványosan megforgatom a szemeim. Úgy tűnik, tényleg a férfibüszkesége hajtja.

Felállok és lassú, megfontolt léptekkel odasétálok. Végig tartom a szemkontaktust, nem is pislogok – bízom abban, hogy nem veszi sértésnek, amiért most átvenném a helyét az éjszakára. Szeretném, ha kipihenné magát.

Kinyújtom a kezem, aztán megfordítom és már a tenyeremet mutatom – felhívásként, hogy adja át a kést.

-  Nem kell mindig a nehezebb utat választanod – suttogom alig halhatóan. Megváltozik az arckifejezése, szinte ellazul a hangomra. Összeszorítja a gyomromat a gondolat, hogy mennyi éven át kezelték férgeket megszégyenítő módon.  Csak én látok át mindezen? Csak én nem értem, hogyan voltak képesek egy ilyen jó embert bántani? Steve órákon át mesélt róla… arról, aki volt. James Buchanan Barnes. – Engedd, hogy én csináljam.

Nem mozdul, bár úgy tűnik, megfontolja.

- James – kérem kedvesen. – Holnap el kell mennünk innen. Jobban bízom a te ítélőképességedben, mint a sajátomban és szükség lesz rá. Ki kell pihenned magad.

Összeráncolja a homlokát, én pedig türelmesen várok. Megijeszt, hogy mennyire Chealseaként viselkedem ebben a pillanatban – az a személy, akitől menekülök, mintha pestis lenne. Visszahúznám a falaim és lehetnék jéghideg, de a szemei arra késztetnek, ne tegyem. Olyan sebezhető, olyan nyitott velem. Nem győzöm hangsúlyozni, ez tart vissza a szakadék szélétől.

Mindketten őrültek vagyunk, a lehető legveszélyesebb fajtából – egymás mellett mégis mások. Mintha nem tapadna vér a kezünkhöz, mintha nem állna fájdalom és gyász a hátunk mögött. A halál többször lihegett a nyakunkban, mint napfelkeltét láttunk.

Ironikus, hogy egy olyan ember, akinek tulajdonképpen fogalma sincs a kilétéről, aki hetven évig embereket ölt és játékszere volt magának a HYDRA szervezetének, pont ő, segít egy hozzám hasonlónak. Ahelyett, hogy kisétálna a veszélyzónából és próbálná összeszedni magát inkább megment engem. Engem, a halál egyenrangúját.

James a barátom. Sosem fogom elfelejteni, hogy megmentett, még akkor is, ha a saját életemmel az utam végén már más terveim vannak.

- James – ismétlem.

A kés markolata szinte végigsimít a tenyeremen, de nem nézek le. Haloványan rámosolygok.

Nem merem remélni, hogy barátok vagyunk.

* * *

Hajnali órákban lehetünk, egy mukkanást sem hallok.

Már háromszor körbementem a környéken, de hála istennek úgy tűnik kifogtunk egy békésebb éjszakát.

Jót tesz a levegő idekint, talán egy kicsit el is búcsúzom a környezettől. Az erdő minden zuga ismerős – itt tanultam meg vadászni, itt fedeztem fel lelkem minden egyes fekete foltját, itt váltam harcossá. Minden megváltozott körülöttem és ez egészen idáig nem is zavart.

Felnézek az égre, már-már szemrehányóan. Tudom, hogy nem vagyok egyedül – minden lépésemet figyelik és ez az őrületbe kerget.

Egész idáig elfojtottam az ilyen és ehhez hasonló gondolataimat, hiszen úgy gondoltam, ezen a helyen biztonságban lehetek.  Megvetettem a lábamat valahol, és nem akartam elereszteni. Most azonban újra minden megváltozik – a legfurcsább az, hogy nem félek, inkább aggaszt, hogy ennyire sivár vagyok. Nem érzek semmit.

Lenézek a tenyeremre, szinte még mindig látom rajta az áldozataim vérét. Tudnom kell, hogyha tovább folytatjuk a vándorlást, akkor még több embert kell majd megöljek, és ezt tisztáznom kell magammal.

Visszapillantok a menedékházra és hangosan felsóhajtok.

A természet kitagadottai vagyunk.

Felemelem a kezeim, a tenyeremen gömb alakú fényenergia formálódik, lassan pattog, akár a tűz szikrái. Magabiztos, úgy érzem, valahonnan a lelkem mélyéről jött, annak darabja, melyet saját magam szakítottam ki – teljesen magával ragad.  Én vagyok. Én vagyok ennyire erős.

Világokat pusztíthatnék el.

Akárcsak Sindra.

Bármi is készül odakint – márpedig biztos vagyok benne, hogy a mi buborékunkon kívül komoly háború folyik – az ő halála az én kezem által fog megtörténni.

Gondoskodni fogok róla, hogy szenvedjen, mielőtt ez megtörténik. Szenvedjen úgy, ahogy én.  Veszítsen el mindent, hulljon darabokra, vérbe fagyva – könyörögjön azért, hogy meghalhasson.

A béke nem lehetőség. Az, hogy visszamegyek hozzá és boldogan élünk csak egy eldobott vágyakozás emléke a sarokban.

Remélem, hogy jól van és vigyáznak rá, mert én nem tehetem.

- Sajnálom Steve – motyogom az orrom alatt. Újból felemelem a fejem, hogy szembenézzek az égbolttal.

Ott kora este van, még nem látja a csillagokat.

Lehunyom a szemeim.

* * *

Nyöszörög álmában – forgolódik, dobálódzik, néha még beszél is.

Nyugtalanít a fenyegetettség, ami a hangjából árad valahányszor felnyög. Olyan, mintha egy kutya próbálna menedéket találni a vihar elől.

Egy ideig hallgatom, nem teszek semmit, de amikor már remegni kezd és forgolódni, megelégelem a semmittevést. Lecsusszanok az ablakpárkányról és apránként átszelem a közöttünk lévő távolságot. A térdeimre csusszanok és megérintem a karját.

A tudatalattim azt súgja, nem jó ötlet és legbelül én is tudom; nem szabadna felébresztenem őt. Nincs olyan állapotban és fogalmam sincs, az átmosás milyen mértékben befolyásolta a reakcióképességét. Vajon mennyi időbe telhet neki, mire felfogja, hogy nem vagyok veszélyforrás? (Vagy – ha az is vagyok – nem az ő számára.)

Finoman megrázom, egész óvatosan igyekszem lefejteni róla a takarót. Egészen maga köré csavarta, szinte tapad izzadságtól nedves testéhez.

- James?

Felhörög és a következő pillanatban lecsusszan a kanapéról és olyan erővel nyom a földre, hogy a fejem kongva pattan vissza.  Fémkarja a torkomra zárul, miközben rám hörög.

Ez nem volt egy túl jó ötlet. Igyekszem visszatartani Halál javaslatait – nem, eszemben sincs használni rajta a képességem – és nem a tettek helyett inkább a várakozást választom.

Nyugodtan, türelmesen tekintek fel rá.

Kinyújtom a kezem és megérintem a fémkézfejét, végighúzva hüvelykujjam a hideg felületen.

Visszahőköl, mintha a legrosszabb rémálmát látná maga előtt. Köhögök ugyan, de egy percet sem szándékozom vesztegetni azzal, hogy a fájdalommal törődjek.

- Bocsáss meg – kérem halkan, a térdeimre helyezkedve. – Nem akartam rád ijeszteni.

James hitetlenkedő, már-már megvetően csodálkozó íriszeibe nézek. Pupillái teljesen kitágultak, jég kék szemét hosszú szempillák keretezik, amin izzadságcseppek csillognak.
Szomorúan rámosolygok.

- Nem szégyen, ha megijedsz – kezdem kedvese, miközben felállok a padlóról. – Ez az én hibám volt. Óvatlan voltam.

Felemeli a fejét, lélektükrei nem eresztenek el egy pillanatra sem – nem tudom eldönteni, mi zajlik benne. Néha jobb nem tudni.

- Nem akartalak bántani.

Szelíden bólintok, az ajtófélfának támaszkodva, mielőtt eltűnök a fürdőszobában.

- Tudom.

Megfogom az egyik tisztább rongyunkat és a vízbe mártom. Futólag elkapom a tükörképemet és megnyugszom, amikor látom, hogy a kéznyoma már lilul és néhány másodpercen belül el is tűnik. Ez messzemenően nem a legrosszabb seb, amit valaha kaptam. (Nem gondolok a HYDRA laborra, kiűzöm a fejemből.)

Nedves, alig-kicsavart eszközömmel térek vissza hozzá. Ugyanott ül és szinte meg sem lepődik, amikor letérdelek elé.

Felemelem az egyik szemöldököm, a konyharuhának már régóta nem nevezhető rongycafattal lassan közeledve felé. Bízom benne, tudom, nem bántana most már, ugyanakkor tiszteletben tartom a magánszféráját.  

- Megengeded?

Bólint.

Hosszú haja az arcába hullik – az egyik kezem automatikusan odanyúl és kisöpri a tincseket.

Hozzáérintem a rongyot a nyakához és finoman végighúzom rajta. Nem tudom megállni a somolygást halk sóhaja hallatán.

- Lassacskán visszatér a múltad – susogom, megtörölve izzadt homlokát. Árad a testéből a forróság. – A te választásod, miként birkózol meg vele, de nem kell egyedül végigcsinálnod, James.

Feljebb viszem az anyagot és megtisztítom az arcát, leszedem a kormot. Ha más tenné ezt meg, már halott lenne – egymással kivételezünk.

- Amikor felébredek – kezdem bizonytalanul –, másra sem tudok gondolni… csak az áldozataimra. A legrosszabb az egészben, hogy nincs bűntudatom, bármit is érzek, nem övezi megbánás. Ilyenkor elgondolkodom rajta, vajon ez az őrület jele vagy csak egy olyan szörnyeteg lettem, aki véletlenül elfogadja a saját természetét.

Veszek egy mély levegőt, az orromon távozik az elhasználódott levegő.

Végigmosom a mellkasát,

- Nem csinálták ezt velem odabent – meséli elmélázottan. Még sosem vettem észre az enyhe brooklyn-i akcentusát. Stevenek is van. (Persze, megjegyzem, még nem sokszor beszélt az anyanyelvén.) – Mielőtt a Hűtőbe kerültem… kabinba tettek.

- Meg fognak fizetni mindenért, James – válaszolom ösztökélten. – Ha nem most azonnal, hát miután megerősödtünk. Tudod, nem tervezek örökké menekülni.

- A vezetők… a nőt… nem ismerem őket – ismeri el. Úgy látom, összezavarják a gondolatai és ezért egyre inkább dühösebb lesz.

- Nem ismered Sindrát – tapintok rá a lényegre. Ez egy jó jel; tehát nemrég köthették ezt a megállapodást. Nem lehet idősebb két-három évnél. – Szerintem én sem. Már senkit sem ismerek ezen a világon, nem tudom, mik a szándékaik, bár valójában nem is érdekel.

Megköszörülöm a torkomat. James az ajkába harap és egy viszonylag békés csend alakul ki köztünk.

- Ne tedd ezt megint.

- Nem félek tőled.

James lehunyja a szemeit.

- Nem tudod, mi rejlik bennem – biztosít, még mindig nehezen szedve a levegőt és, hogy teljesen őszinte legyek, igazat adok neki. Valóban nem ismerem az indíttatásait, a vágyait vagy bármi mást vele kapcsolatban; de soha senki sem állíthatja, hogy nem ismerem őt magát.

Ő a társam – tudom, hogyan mozog, ha dühös vagy épp nyugodt, a tekintetéből megállapítom a véleményét és istenkém, még azt tudom, hányszor engedi ki a levegőt, mielőtt tüzelni kezdene.

Mindig hangtalanul tűri a fájdalmat, sohasem szólal meg, ha kényelmetlenül érzi magát és hónapokba tellett rábeszélnem, hogy végre a kanapénkon aludjon. Makacs, egy része furcsán udvarias, de amikor az életünkről van szó, nem ismer kegyelmet. Nap, mint nap küzd a démonaival, akárcsak én. Akadnak olyan pillanatok, amelyekben nem hiszem, hogy valaha is változni fogunk. Sosem fogunk előrelépni, nem nyerünk egy csatát sem, csak újakat kezdünk.

- Induljunk el, mielőtt hajnalodik – indítványozom, elkerülve a konfliktust. Ezt nem itt és nem most kell megvitatnunk. – Pakoljuk össze a legszükségesebbeket. Nincs sok időnk.

* * *

Ismét a határnál vagyunk.

Fegyveres erőktől hemzseg a terület, alig tudunk feltűnés nélkül átjutni az első ponton. Feszengve ügyelek James hátára, s mindeközben feszülten szorongatom a revolveremet, követve a fák rezdülését.

Szorosan tart a háta mögött, nem enged előre – tényleg meg akar védeni. Néha a hátára teszem a kezem, hogy megnyugtassam, de összességében két hideg, koncentráló specialistákként viselkedünk.

Futni kezdünk és tüzelést hallunk. James azt mondja, ne nézzek hátra.

Szerezni akarunk egy kocsit, de nem tudjuk, hol találunk olyat, amit nem őriznek – tulajdonképpen a létszükséget jelentik a telepjárók, hiszen így szállítják nem csak a fegyvereket, hanem az élelmiszert és egymást is. Olyan ez, mint egy úthálózat, és a szakadárok modernebb fegyverekkel rendelkeznek.

Sakkban tartják az ellenfelüket.

Minket nem fognak.

Szeretném minél hamarabb magam mögött hagyni ezt a területet, mielőtt még szánalmat kezdenék táplálni az itt élő áldozatokért. Nem engedhetem meg magamnak, hogy érzéseim legyenek.

Nem lehetnek érzéseim. Nem így.

A Télkatona mélyen él benne, minden mozdulata egy ragadozóéhoz hasonlít – úgy mozog, mint egy macska, lassan és megfontoltan. Elámulok, mennyire légiesen, már-már kecsesen közlekedik, s én, mint koala a fatörzshöz, simulok a hátához.

- James – motyogom az orrom alatt. – Csend van.

Kilépek a háta mögül és az út további részét inkább mellette folytatom. Több szem többet lát alapon nemet intek a kérésének és nem maradok hátra. Társak vagyunk, bármennyire is szeretné, nem védhet meg örökké. Nem maradok az árnyékában, nem fogok alárendeltként elmenekülni a harc elől.

Lövések dördülnek, innen nem messziről.

James megtorpan, automatikusan megszorítva a fegyverét. Megfogom a karját, ezzel magamra hívva a kiérdemelt figyelmét.

Megfagy közöttünk a levegő. Nem töröm meg a szemkontaktust.

- Felmászom az egyik fára, és megnézem, mi van odaát – határozom el. Ez nem javaslat, sokkal inkább megállapítás. – Fedezz!

Alig kell másznom olyan magasat sikerül ugranom. Egészen a tetejéig kúszom fel, elővigyázatosságból elbújok a lombok között.

Úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ki akarták használni a hajnali órákat. Nap, mint nap akadnak olyanok, akik menekülni próbálnak. Ugyan sokaknak sikerül, sajnos a legtöbb esetben agyonlövik őket.

Kifújom a benntartott levegőt, a mellkasomban furcsa tűz lángja gyúl. Halál szinte azonnal reagál – nem érzek sem szánalmat, sem szomorúságot, amiért ez történik az emberekkel.  Nem tapad hozzám más érzelem csak a megvetés és a bosszúszomj. Ők nem Sindra, ők nem a HYDRA, hanem hozzánk hasonlóan a körülmények alávetettjei.

Leugrom a fáról, a lábam elegánsan éri a talajt. Nem fáj, a csontjaim erősebbek és strapabíróbbak.

- Rögtönzött nyilvános kivégzés van – vetem oda a vállam felett. – Körülvesznek mindent. Hamarosan rosszabbak lesznek, mint az ISIS.

Szeretném egyesével elhozni a halálukat, könyörtelenül végignézni, ahogy a saját vérükben fuldokolnak – felvágnám a torkukat és nézném, ahogy elpusztulnak. A saját országukra is szégyent hoznak. Szánalmas az emberi faj.

Dühös vagyok, kontrolálatlan fenevadként marcangolok minden lehetséges pszichológiai felületet – saját magam pusztítom el az emberségemet. Végig igazam volt: nem vagyok menthető.  Ilyenkor teljesen elvesztem az emberségem.

James látja rajtam, hogy valami nincs rendben.

Nehezen pislogok, túlságosan világosan látom őt. Valószínűleg újból áttranszformálódott a szemem – nem tudom megállítani. A Halál vérszomjas szörnyetegként terpeszkedik a már jól befészkelt helyén.

Elindulok, hogy fojtassam az utam, de megállít és a könyökömnél fogva olyan erősen ránt meg, hogy a mellkasának csapódok, s azzal a lendülettel hátra is rázkódik a testem. Meglepetten hördülök fel, kizökkent a Halál által kreált mesterség energiahullámomból. Újból besötétedik körülöttem.

Már-már kétségbeesetten kapaszkodom a realitásba, azon belül is James Barnes karjába. Nincs szó rá, mennyire élvezem, amikor feladhatom az emberségemet és szabadjára engedhetem az erőmet, de most… most a végünket jelenthetni. Sindra ismét tudná, hogy merre talál minket és ezúttal aligha tévesztenének szem elől – és féltem James épségét.
Én más vagyok. Engem megölhetnek, de el nem pusztíthatnak.

Akárcsak a halált.

- Maradj észnél – morogja az orra alatt.

- Hát tarts ott – válaszolom, szemlátomást meglepve őt. Van valami kimondatlan közöttünk, bár ez nem csoda: az egész szövetségünk egy kimondatlan megegyezésen alapszik.

James összeráncolja a szemöldökeit.

- Csak benned bízom – fojtatom ismeretlen, szinte monoton hangon. Még mindig az erőm hatása alatt vagyok, megrészegülten kapkodva a józanságért. Most az egyszer el kell löknöm a hatalmam, hogy ésszerűen gondolkozhassak. – És te bízol bennem?

Nem válaszol. Tulajdonképpen nem is várom el.

- Menjünk tovább – indítványozom néhány perc csend után. Megvártam, hogy a lélegzetem ismét rendszerezett legyen és csak utána szólaltam újra meg. Miközben sétálunk, markolom a fegyveremet és csak arra gondolok, hogy muszáj nyugodtnak lennem, hisz meg kell védenem magunkat. Kettőnk közül én vagyok a hatalmasabb és James tapasztalta képességeivel párosítva talán kihoz minket a bajból. Ahogy néhány perce mondtam, valóban megbízom benne.

Mozgásokat hallok; kemény acélcipők tapossák a talajt, jól kirajzolódó lábnyomokat hagyva maguk után.

Minden megváltozik körülöttünk. A nap lassacskán visszatér nyugvó helyzetéből, körülbelül hat és hét óra között lehetünk.

Kilométereket gyalogolunk, semmi jel ellopható kocsi után, mígnem egy táborba nem érünk – itt nincsenek sátrak sem étel. Kemény fegyverarzenál, koszos, levetett ruhák és ürülék veszik körül őket. Összeráncolom az orromat, a felerősödött szaglásomat kifejezetten zavarja.

Bepréselődünk egy romos épület fala mögé, James teste nekinyom a téglaépületnek és nem ereszt.

Ahhoz, hogy ellophassuk az egyik telepjárót, el kell terelnünk a figyelmüket. Legbelül zsörtölődöm, hogy miért nem mehettünk máshova kocsit lopni – aztán rádöbbenek, hogy négyszáz kilométeres körzetben mindenkit elüldöztek. Az emberek, akik értékekkel rendelkeznek már régen nincsenek a közelben.

Máskülönben… honnan máshonnan szerezhetnénk fegyvert? Nem keltünk feltűnést, hiszen ha nem veszik észre… egyszerű lopásnak minősül. Sindra honnan tudhatná, hogy mi loptuk el éppen azt a kocsit?

- És most? – kérdezem kisvártatva.  Fegyverropogást hallok, talán nem vettek még észre minket, de úgy gondolom, ennek csak idő kérdése. (Ami, ha megjegyezhetem, türelmetlenné tesz engem és belső démonjaimat.) Halál némán várakozik, az izgatottsága arra sarkal, hogy harcoljak a vágyainkért. Alapvetően nem hiszem, hogy rosszat akarna nekem, hisz nem csak gazdateste vagyok, hanem legfőbb uralkodója. - James, tudod, hogy...

- Nem.

- Túl sokan vannak. – A gyomromban feszülő érzés kicsit olyan, mintha heroinért ácsingóznék; összehúzódik és forróságot küld a mellkasomba. Az adrenalin hullámokban árad szét a testemben, a lábujjhegyeimtől egészen a fejem búbjáig. Az erőm megdöbbentő, a sóvárgásom iránta még inkább.  Ha megtanulom kezelni elpusztíthatatlan leszek; én fogom a térdére küldeni Sindrát, miután végignézem, ahogy a többiek elvégzik a piszkos munkát, azután pedig az édesapám fog könyörületért esedezni. Halál elégedetten dorombol a lelkemben kiérdemelt helyén. James nem tudja értelmezni a sóvárgó pillantásom és nem is várom el. Szavak nélkül kérem, hogy bízzon bennem. Elég bátor vagyok, elég merész. Nincs mitől félnem, a vele töltött idő megerősített a feltételezéseimben. James nem szörnyeteg, kettőnk közül még mindig én vagyok a vérszomjas fenevad. – Ebbe belehalhatsz.

- Nem hívjuk fel rád a figyelmet – sziszegi át a résen, melyet ajkai képzenek. A maga beteg, összezavarodott és kissé világtalan elméjében megvédene a veszélytől. Talán az előző életéből megmaradt ösztön, talán az elmúlt év alatt kialakult szokás. Amennyire megbízhatatlanul szeszélyes, annyira nyújtanám a kezébe az életem.  – Amint megtudják, hogy hol vagyunk, máris halottak vagyunk. Ne merészkedj ismeretlen terepre.

Összezsugorodik a gyomrom a stílusától. Legszívesebben újból elfelejtkeznék magamról, az összes hasonló gyengeséget eltemetném. Végleg. Megijeszt ez a furcsa, megmagyarázhatatlan kapocs és én soha többé nem fogok félni.

Ugyanakkor, képtelen lennék bármikor is eltaszítani őt.

Közel vagyunk egyáltalán? Fizikailag, lelkileg, édes mindegy.

- Hát támogass! Akármennyire is viszolyogsz, James, a társad vagyok.  – A szarkazmust kétségtelenül elsajátítottam, ugyanakkor egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam meglepődni; ez a harmadik alkalom. Pupillái kitágulnak, bebocsátva a jelenlétemet. Az agyam automatikusan az övére kapcsolódik, pszichés kapocs van közöttünk és a nélkül is tudom, mire gondol, hogy valóban megpróbálnék behatolni. Ez a kapocs valójában szimbolikus, mindenkinél jobban tisztelem a lelke moraját. – Elvették az egész életünket odabent. Voltak jó emlékeim, emberek, akiket szerettem, és akiket te szerettél, de minden… odaveszett. Meg kell bosszulnom, mert már csak ez maradt nekem.

Összeráncolja a szemöldökeit, agresszívebben hajol közelebb. Hatszáz lépés tettünk hátra, de hétszázat előre. Ha az agresszió az elsődleges érzelme felém, remek, legalább intenzív. A legkevésbé sem félek.

- Kérlek – suttogom lágyan, már-már kérlelően. Erre a hangszínre eddig hallgatott, talán kihozza az ítélőképességét. – Kérlek.

- Miből gondolod, hogy követni foglak?

Merészen felhúzom az állam.

- Egy ideje már ezt teszed.

Az orrán keresztül ereszti ki a levegőt, dühös, eltökélt és a lehető legveszélyesebb – már akinek. A szemem azt sugallja, „tégy próbára”, de ajkam mosolyra áll.

A legnagyobb meglepetésemre megragadja az egyik szemembe lógó tincsem, visszafogott agresszivitással fülem mögé nyomja, és úgy hajol el, mintha egy kétszer is megfontolná, mi legyen a következő lépése. Dacból megtartom a szemkontaktust, de az egyik karjára csúsztatom a kezem. Nem érzek hideget, szóval nem a fémre tettem.

- Még most sem bízol bennem.

Lenéz az ujjaimra. Nem vesz levegőt, a két szemöldöke közötti hely összeráncolódik.

Az ő élete egy berögződésen alapul – szerintem sosem fogja megszokni a legapróbb emberi érintést sem. Retteg tőle – tulajdonképpen röviden összefoglalva mindenfajta érintkezéstől rémült, bizonytalan és emiatt agresszív lesz –, bármennyire is igyekszik leplezni előttem már nem titok.

Másfél éve ismerem, mégis tökéletesen átlátok rajta. Nem olyan nehéz, hiszen körülöttem találja meg ismét az útján, és noha most még inkább lassított felvételként haladjuk meg a dolgot, tudom, hogy előbb-utóbb eljutunk oda is, hogy bízzon bennem. Elég fura, hogy ő nagyobb eséllyel mutatna velem szemben bármi pozitivitást, mint saját magam. Egy teljesen új szintre fejlesztettem a belső tükrömet, hadilábon állok magammal szemben. (Ez persze még így sem vezet önutálathoz – túlságosan ragaszkodom minden újjáépített lélekdarabhoz ahhoz, hogy azt megengedhessem.)

Visszatérve Jameshez, közel lenni hozzá olyan, mintha jelen lettem volna egy remekmű újjáépítésénél – hovatovább, én voltam a főépítész. Még mindig én vagyok.

Kiveszi a revolvert a kezemből és a tokjába csúsztatja. Nincs a mozdulatban semmi gyöngéd, de valami azt súgja, hogy aggódik az épségem miatt – sokkal inkább a lelki része az, ami az én vonatkozásomban fontos.

- Semmi robbantás. – A hangja úgy cseng, ígéretet vár. – Semmi.

- Semmi dráma – mondom engedelmes kiskutyusként.

James arca nyugodt, miközben lefejti kesztyűbe tuszkolt kezemet a fémkarjáról és lassan leszedi rólam a bőranyagot. Mostanában azért veszem fel, hogy még véletlenül se jusson eszembe megérinteni valakit, ámbár most – úgy tűnik az áldásával – ez megváltozik. Nincs kimondottan szükségem az engedélyére, de mivel csapatban dolgozunk, szükségesnek tartom, hogy mindenről jól tájékozódjon. Ez az első nagyobb lépés és úgy tűnik, hajlandó közreműködni. Hogyan lehetséges az, hogy szinte idegenekként is az életünket adnánk a másikért? Létezhet ilyesmi? Alakulhat ki ilyen kapcsolat két ember között?

Nem is vagyok ember.

Megfogom a kesztyűt, és tartva vele a szemkontaktust a dzsekije zsebébe csúsztatom. Olyan közel van… és furcsa. Puskapor illata van. Puskapor, füst és valami érdekes, azt hiszem virágillat.

Jót tesz, felébreszt az illat, szinte lehűti forrongó kedélyeimet. Percekbe telik rájönnöm, hogy valójában James az, aki eléri ezt a hatást. Tudja magáról?

- Ha elvesztem a kontrolt, ha olyat teszek, ami veszélyeztet téged, akkor meg kell állítanod. – Sosem lennék képes bántani őt. Józanésszel sosem. – Amíg veled vagyok, nem megyünk oda vissza. Míg tehetek bármit is, soha többé nem fognak átprogramozni téged.

James lehunyja a szemeit, sóhajt, és újból felnyitja azokat.  

- Én bízom benned – folytatom rekedtes hangon. – Bízom benned és tudom, hogy együtt sikerülni fog. Elmenekülünk innen is.

Emberi reakció – egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam rajta bármi hasonlót. Talán a fagyasztás az oka, hogy lassan „oldódik fel”, talán az, hogy túl sokszor kínozták, túl sokszor mosták újra. Most azonban… most azonban esküdni mernék rá, hogy megrándul az arca. Megrándul az arca, egy elszánt, már-már ösztönösen makacs ábrázatot ölt és azt suttogja:

- Együtt.

* * *

- Most már elmondod, miért is gondoltad a legbiztosabb útnak, hogy kivégezzünk hatvan szakadárt?

Körülbelül másfél órája vagyunk úton és most már elég biztonságban érzem magam ahhoz, hogy bekapcsoljam a rádiót. Jó ideje nem ültem kocsiban és a nyilvánvaló körülmények között nem ez a legmenőbb járgány, de van benne benzin, működik a motor és csodák csodájára a rádió is fogadást.

Nem kimondottan vágyom a zenére, de szükségem van arra, hogy kikapcsolódjon az agyam. James előtt is titkolom, néha mennyire felkavar az erőm – megbénít, lelassít, ugyanakkor feltölt és sosem voltam még ennyire feltöltve.

Eredetileg nem akartunk megölni senkit – de lebuktunk.

- Nem éreztem biztosabbnak – közli tömören, az országútra függesztve a tekintetét.

Megforgatom a szemem, felhúzom a lábaimat és a combomon lévő sebet tanulmányozom. Már begyógyult.

- Örülök, hogy megtettük, nem számít, mennyire kockázatos volt – suttogom az ablaküvegnek döntve forró arcom. Nem csinálok ügyet az állapotomból, annak ellenére, hogy legszívesebben – Nem kell felvilágosítanod, tudom, hogy a HYDRA számít az oroszokra. Nem lepődnék meg, ha a terrorszervezetek mögött is ők állnának.

- Az oroszok mindig is partnerek voltak – mondja, egy lopott pillantásra biccentve fejét.

- Nem szeretsz róla beszélni – válaszolom vonakodva, jelezve, hogy valójában nem kell megmagyaráznia – Tudod, hogy nem kötelezlek semmire.

- Néha szolgáltam náluk – folytatja egyfajta „nemtörődöm” hangsúllyal, de tudom, milyen nehéz újra átélnie. Felmerül bennem, vajon az ő helyében, visszaakarnám-e kapni az emlékeimet? A Télkatonát nem rázza meg, mennyi embert öl és mikor, de James Buchanan Barnes… ő más.

- Szolgáltál? Úgy érted, kölcsönadtak?

James lassan biccent, megfontolja a kérdéseim és megnyalja a felső ajkát.

- Emberkereskedelem – suttogom magamnak, s a szó keserű szájízt hagy maga után. Felfogtam, hogy a Télkatona a HYDRA elsődleges kivégzőosztaga és papucsállata egy személyben, dehogy „prostituáltként” is kezeljék, még dühösebbé tesz. Szégyellem magam, amiért több információt nyüstölnék ki belőle, viszont most beszélni kezdett és nem akarom, hogy újból bezárkózzon. – A KGB? Az ő kezük is benne van?

Felsóhajt. Igen.

Ugyan a nyelvem hegyén van, nem hozom fel Natasha Romanoffot. Valószínűleg egyébként sem emlékszik rá.

- Derengenek… dolgok. Kevés.

- Kialakul – hagyom rá. A „vagy nem” a levegőben marad. Valahányszor közelebb kerülünk egymáshoz, úgy érzem, elszaladok előle, és ez szintúgy fordítva is igaz. Nem egymástól félünk, hanem minden mástól, ami érzelemmel jár. Ilyenek vagyunk.

Elbaszottak.

Kinézek az ablakon, mellettem ritkuló erdő, jobbomon kopár föld.

A semmi közepén vagyunk, hatórányira – legalább – egy tisztességes várostól, körül-belül négyórányi benzinnel.

Kihúzom a dzsekim mélyében rejtegetett cigarettát – halk imát mormolok, amikor egyben találom – és rágyújtok. Mélyen a tüdőmbe szívom a nikotint, aztán James felé hajolok és finoman a szájába helyezem. Hangosan fújja ki a levegőt, és már-már hálásan pislog felém.

James egy fura szerzet -- nála kiigazodhatatlanabb személlyel még életemben nem találkoztam --, néha azon tűnödöm, vajon tudja-e, mit tesz. Olykor simogat, emberi és szinte olyan, mint egy nyári szellő, aztán a következő pillanatban vad, durva és ösztönös, mint egy hurrikán.

Nem hibátlan. Nem kedves. Nem tapintatos. Nem gyengéd. Nem mondhatom, hogy a mögöttünk álló idő végig felhőtlen volt, de boldogultunk, mert végig ott voltunk egymásnak. Szavakkal vagy azok nélkül, elnézéssel vagy szemkontaktussal, vérben, sárban, esőben és homokban. Amikor a dolgok rosszabbak lettek, amikor elvesztettem a maradékot is önmagamból, megtanított harcolni a jelenért. Jövőm, amikor a múltban vájkálok. Nem a legjobb ember. Nem a legjobb beszélgetőpartnert. Nem a legemberibb.

S mégis ő a falkám.

A kézfejére csúsztatom kesztyű burkolta kezem, hogy érezzem a jelenlétét a közelemben, s átengedem magam a hívogató álomnak.

Nem feszélyez semmi, hisz James mellettem van.

Nem vagyok egyedül.

* * *

Nem sokkal a határátlépés után megadja magát az autó, kilehelve utolsó benzinért sóvárgó lélegzetét.

Napokig menekülünk, s nem állíthatom, hogy James tekintettel van a női mivoltomra; alig állunk meg, nem eszünk és alig iszunk, de megvan az eredménye, hiszen harmadnapra már Pozsonyban  vagyunk.

Kénytelenek vagyunk ruhát lopni és tisztább holmira cserélni koszos gönceinket, nem akarunk sem a városban, sem a vonaton feltűnést kelteni.

Miután úgy ítélem, hogy elég civilizáltan festünk, James bevezet a tervbe -- a pályaudvarra megyünk, a legelső Berlinbe tartó járatra szállunk és mindezt a lehető legzökkenőmentesen tesszük.

Egymásba karolva tesszük meg az utat, az arcom gyakran a nyakába bújtatom és nevetés színlelek. Úgy tűnik, beválik, mert valahányszor pillantásokat kapok el rögtön zavarba jönnek.

Nem engedem a pulcsim zsebébe rejtett bicskát -- éberebb, résebb és halálosabb vagyok, mint valaha.

James meg... reszelősen lélegzik. A be-kiből inkább be-be-ki lesz.

Fenyő és füst illata van.

Puskapor.

Nem ölel gyengéden, ő kemény.

Színjáték az egész, nem azért nevetek, mert jó a kedvem és ő sem szereti, ha az arcát a nyakamba kell nyomnia, de mégis tudom, hogy biztonságban vagyok vele.

Biztonságos.

Újabb technikát sajátítottam el.

* * *

Nem tudok aludni. Nem tudok mozogni.

Sötét van és mindenem fáj -- ilyen és ehhez hasonló képek pörögnek le lelki szemeim előtt.  Mindennapos képek, megszokott, de még mindig nem tudok megszökni előlük.

A szívem ugyanúgy ver, a lelkem fáj és érzem azt a bizonyos kötelet a nyakam körül.

- Ne.. Ne... Kérem, ne...

Sikítanék és vergődnék, de satuba fog a kínzó fájdalom -- a tüdőm ég, a gerincemen végigfutó borzongás elér a az agyam félelem központjához és egy izzó lélegzettel felnyitom a szemem.

Egy vonat kényelmes bőrülésén ülök, a neonlámpák sárgás fényében fürödve. A gondolataim nehezen szoknak a jelen helyzethez, másodpercekbe is beletelik, mire felismerem az előttem térdelő alakot.

- Jól vagyok - nyöszörgöm összeszedetlenül, letörölve az izzadtságcseppeket a homlokomról. - Jól vagyok.

Szótlanul néz rám, én pedig... csendben összerakom magam. Elég régóta szem-és fültanúi vagyunk egymás tipródásának, adunk egymásnak magánszférát, de mindig... mindig ott vagyunk.

- A kalauz nem jött vissza, igaz? Minden rendben? - kérdezem rekedten.

Megrázza a fejét.

Néhány órával ezelőtt lépett be a kabinunkba egy kék egyenruhás, furcsa sapkás fazon, s mivel Amerikában már csak néhány területen nem automatizálták a vonatközlekedést, meglepődtem. Azt hiszem sikerült elhitetnem vele, hogy sohasem látott minket -- zavarosan működik a képességem, nem teljesen vagyok az ura és még mindig nem sikerült eljutnom arra a szintre, hogy egyáltalán megfogalmazódjon bennem, mit is teszek és mire használhatom, minden esetre, nem öltem meg. Ez már határozottan egy jó irány.

James benyúl a hátitáskánkba, s egy flaskát húz elő, kicsalva belőlem egy meglepett sóhajt.

Fogalmam sincs, honnan szerzett piát. Annak ellenére, hogy az alkohol már rég nincs hatással ránk, mindketten hűségesen kortyoljuk a hűs nedűt.

Vodka.

Tipikus orosz ital, nevetséges cliché, ugyanakkor jelenleg többet ér egy kedves mosolynál.

- Miért megyünk Berlinbe? - Megtapogatom a helyet mellettem és csodák csodájára, James leül. - Lakik ott valaki, akit ismersz?

- Igen.

Az alsó ajkamba harapok.

- Régen... kölcsönadtak, az orosz titkosszolgálatnak, azon belül is egy  Vörös  Szoba nevű kiképző szervezetnek. - James vesz egy mély levegőt. - Nem sokra emlékszem, a legtöbb emlékem... homályos... vagy épp zajos. Összezavarodom és akkor jobb nem emlékezni.

Bólintok.

- Napról napra több dolog jut eszembe... onnan. Sokan voltak, de ebből csak egyre kellett igazán figyelnem. Ő volt a legtehetségesebb... Natalia. Vele voltam, amikor fiatal volt és... aztán amikor felnőtt... arra emlékszem, hogy nem lett volna szabad.

Van egy olyan érzésem, hogy hiába beszél Nataliáról, nem hozzá tartunk épp. Nem szakítom félbe, nem teszem fel a kérdéseim -- engedem, hogy kibontakozzon.

Fogalmam sincs, ki Natalia, de egyben biztos vagyok: okkal nem említi Steve Rogers-t. Emlékszik rá? Nem emlékszik?

Őszintén? Teljesen mindegy.

Nem tudok Steveről beszélni. Képtelen vagyok rá -- inkább a szőnyeg alá hessegetem, mint sok minden mást is.

- Szóval miután Natalia és én... megkaptuk a... büntetést, új Fekete Özvegyet kerestek.

Felugranak a szemöldökeim. Fekete Özvegyet?

Fekete Özvegyet?

Az agyam puzzleként rakja össze a hiányzó részeket.

Natasha Romanoff.

Bassza meg.

Nem sokat tudok Natasha Romanoffról -- annyit, hogy a neve csak felvett, orosz származású és Clint Barton a felettes tisztje. Harminc körüli lehet, bosszúálló és több álneve van, mint másnak szempillája. Könnyen megeshet, hogy a KGB-ből állt át. James beleszeretett? Beleszerettek egymásba? Ha így van, miért nem mondott semmit Stevenek? Fel sem ismerte őt? Kétlem, hogy sosem hallott még Bucky Barnesról, hisz' biztosan megkapta Steve aktáját már az iniciatíva előtt.

Forog a gyomrom.

James úgy taszít rám ilyen sok információt, hogy ő maga nincs is tisztában vele.

Lenyelem a hányingert, s tovább hallgatom őt.

- Ezek után lefagyasztottak - folytatja -, és új küldetést adtak. Meg kellett ölnöm az új Özvegyet. Újraprogramoztak, kétszer, mielőtt terepre küldtek, és le is lőttem. Tizenöt éves volt, de... remekül kiképezték, nem tűnt gyereknek és amúgy sem gondolhattam ilyesmire. Nem akartam, hogy újraprogramozzanak, mégis... volt valami bennem... volt valami bennem, ami azt... azt... súgta, hogy ezt nem szabad.

- Harcoltál a program ellen - válaszolom harcias vadsággal. A mellkasom megduzzad a büszkeségtől.

- Ez nem harc volt - visszakozik, a szeme nem engedi el az enyémet. Őszinte akar lenni. - Képtelen voltam harcolni ellene.

- Szerintem ez nem igaz. Végül, ezek szerint, nem ölted meg.

- Alkaron lőttem. Túlélte. - Megköszörüli a torkát, kiegyenesedik és összenyomja jobb ujjait a ballal. - Berlinbe vittem és hamis jelentést adtam le. Nem emlékszem, utána mi történt.

Nem csodálkozom.

- Honnan tudod, hogy még ott van?

James vállat von, tanácstalannak tűnik, mégis bízom benne.

- Néhány évvel később újra találkoztam vele, egy küldetésen nem messze Münchentől.

- Beszéltetek?

Felemeli a szemöldökét.

- Nem vagyok... beszédes típus.

- Nem viccelsz, Sherlock.

Még sosem hallottam ennyit beszélni ezelőtt. Lehetne mindig ilyen? Talán kevesebb időt fordítanék a saját gondolataimnak, ha az övéivel foglalkozhatnék. Felfogtam, hogy menthetetlen vagyok, de James arcán látom a törekvést, s lám -- a kettőnk közül ki fejlődött?

Egy valamit megtanultam: sosem lesz jobb. Nem számít, mennyi időt szánok belső monológokra, töltök ébren forgolódva, ásom magam bűntudatba a kisfiú halála miatt vagy idézem fel az áldozataim arcát.

Nem számít, nem hozza vissza a múltat.

Lehet, hogy James jobban van, és most már nyitottabb -- ez nem hozza James Buchanan Barnes őrmestert. Ez a férfi örökre az én Télkatonám marad, a vörös csillaggal fémkarján, kócos hajával és a furcsa, elveszett pillantásával.

- Nem beszéltem vele - válaszolja percekkel később, amikor már a felkelő nap narancssárga csíkokat fest az égboltra. Hajnalodik, hamarosan megérkezünk a végállomásra. - Tudom, hogy a német rendőrkapitányságnak dolgozik, mint kiképzőtiszt. Egy küldetés során, még négy évvel ezelőtt, újra találkoztunk. Szilánkosra törtem a kezét, de hagytam menekülni.

Beszívom az alsó ajkam.

Jogosan merül bennem a kérdés, hogy vajon Natasha... Natalia miatt hagyta életben? Megkérdőjelezhetem az ítélőképességét? Semmi közöm a... régi ügyeihez.

- James, azok után... honnan gondolod, hogy az oldalunkra áll? Könnyűszerrel felnyomhatna minket.

- Nem bízom benne - feleli keserű sötétséggel. - Amikor utoljára láttam, egy tetoválást viselt a csuklóján. Egy földöntúli... szövetségé. Felismertem, mert sokszor láttam ezelőtt.

Meghűl bennem a levegő.

- Köze van hozzám.

- Azt hiszem.

Összeszorítom az öklöm, a gyűlölet forrón lángol bennem.

- Honnan tudod?  - A szívem hangosan dobol, alig tartván másodpercnyi szünetet, mielőtt a következő súlyos dobbanás lecsap. Az adrenalin nem vicc, szinte új személyiséget ölt bennem. - Mit tudsz, amit én nem?

- Évekig álmodtam róla... azt hiszem, régen ismertem. - James egy másodpercnyi szünetet tart, homlokán három vékony vonal formálódik,  

* * *

Hell's Kitchen, New York.

Karen gépel ­-- ujjai gyors egymásutánban ütik a billentyűket, a lágy pattogás elvonja Matt figyelmét a tegnapi húzós bunyóról, amit egy orosz emberkereskedő verőemberei és a Fenegyerek között zajlott. Megúszta egy sebbel a szája alatt, de Claire esküdözött, hogy valószínűleg a bordája is eltört. (Ő, persze, nem hallgat rá.)

Matt, köszöni szépen, jól van.

Nem bővelkednek kliensekben, de határozottan többet keresnek, mint előző hónapban, köszönhetően a Fisk-ügyben folytatott részvételüknek. Foggy elcsendesedett, már nem panaszkodik. (Legalábbis, nem amennyit szokott.)

Foggy... nos, Foggy szintúgy jól van.

Nem tudják elégszer meghálálni Karennek, amiért a legrosszabb időkben ő szolgált horgonyként Foggy és Matt között. Helyesbítésképp: Matt nem képes fokozni, mennyire hálás.

Karen... fogalmuk sincs, hogy van Karen.

Nem gondolkodnak ezen, s a titkárnőjük sem igyekszik kiönteni a szívét a gondjairól. Matt úgy gondolja, jobb, mintha hazudna.

Szóval, Karen gépel, hangosan és gyorsan, egészen addig, mígnem három határozott kopogás megszakítja munkarendjük csendes és a legkevésbé sem mozgalmas menetét

Aztán, Karen felnéz, feláll és Matt is kikecmereg az irodarészéről. A titkárnő egy halovány mosolyt villant, feláll és nyolc másodpercen belül már ajtót is nyit.

- Jó napot - köszön udvariasan, kitárva a bejáratot a látogatójuk számára. Matt szeme világa most még világosabb, tüzesebb, és egyszerre egy kicsit nyugtalanabb is.

Matt követi Karen példáját, valamivel visszafogottabb komolysággal.

- Szép napot - válaszolja egy mély, férfihang, s átlépi a küszöböt. Három másik személy követi.

Matt összeráncolja a szemöldökét.

- Miben segíthetek?

- Már semmiben - mosolyog az idősödő férfi rejtélyesen, és Karen lélegzete egy pillanatra eláll, amikor felismeri az új jövevény társaságát.

Steve Rogers, Amerika Kapitány, életnagyságban a Nelson & Murdock ügyvédi irodában.

Steve Rogers, Amerika Kapitány, le sem veszi róla a tekintetét.

Steve Rogers, Amerika Kapitány, baromira fáradtnak tűnik.

Steve Rogers, Amerika Kapitány, szoborként áll.

- Megtaláltam, akiket kerestem - közli az úr nemes egyszerűséggel, majd ugyanolyan közönyösséggel Matthez fordul. - Ajánlatom lenne a Fenegyerekhez és Önhöz.

Karen tesz egy lépést hátra, mintha félne, de arcán mégis elszántság.

- Mit akar tőlem?

- Hasonlítasz valakire - válaszolja az idegen.