40. Fejezet - Ösztönlény

Sziasztok!

Egy kicsit dühös vagyok magamra, amiért mindig ilyen későn hozom a fejezeteket, és mindig megígérem magamnak, hogy ezúttal másképp lesz. Eddig nem igazán tartottam be, de most már komolyan igyekezni fogok.

Annyit szeretnék mondani, hogy valószínűleg lesznek furcsa és értelmetlen dolgok ebben a fejezetben. Tudom. Ez így van rendjét, tekintetbe véve, hogy egy lelkileg - és most egy kicsit mentálisan is - sérült elmének szemszögével olvastok.

Angst. Angst. Angst.

Köszönöm, hogy olvastok és kitartotok. :) Puszi! (A fejezet még bétázatlan.)

Ásom.

Ásom. Ásom. Ásom.

Nem emlékszem – visszagondolva, tulajdonképpen semmire sem emlékszem –, honnan lophattam az ásót, csak az ránt vissza a valóságba, valahányszor összehúzódnak az izmaim. Meglehet, hogy a teherautón találtam, meg az is, hogy az erdőben. Nem tiszta.

Fogalmam sincs.

Ostoba vagy! Ostoba! Ostoba!

Órákig, talán napokig ásom. A végkimerülés határán vagyok – már régóta talpon vagyok, hiszen ásnom kell.

Ásnom. Ásnom.

Azt hiszem ez az egyetlen dolog, amire most képes vagyok.

Semmirekellő! Mocskos! Gyenge!

Te ostoba! Te ostoba! Te ostoba!

Ásom. Ásom. Ásom. Nem figyelek a hangra, megpróbálok nem.

Mindent elvettek.

Elvettek. Elvettek. Elvettek.

Ne is gondolkodj, semmi értelme. Áss!

Ásom. Ásom. Ásom.

Bolond vagy! Ostoba! Ostoba!

Ásom. Ásom. Ásom.

Nézz magadra! Nézz magadra!

Matt meghalt. Meghalt. Meghalt.

FOGD BE!

A sikoly belém fagy, nem hallatok szavakat, csak kétségbeesett, fuldokló nyögéseket. Hallom a sípolást, miközben levegőért kapkodom, kétségbeesetten szorongatva a rozsdás ásó szélét.

Meghalt. Meghalt.

A mantra – a hang – nem múlik el. Megmarad. Továbbra is emlékeztet.

Matt. Matt. Matt.

TE GYÁVA!

- Nincs vele a macija – suttogom halkan, mintha az erdő némaságával megértenénk egymást. A hányinger hullámai lassan érnek el, a táj fehérsége próbára teszi látásom. A hajamba túrok, mocskos ujjaim végigszaladnak a még koszosabb tincseken. A sírás fojtogat, szó szerint, alig kapok levegőt. – Biztos… Biztos fél. Kérlek. Kérlek, ne…

Ránézek a halott kisfiúra, akit épp eltemetni készülök, s közben könyörgöm. Kihez? Kinek? Fogalmam sincs.

Elvesztem. Elvesztem.  Elvesztettem mindent.

BOLOND. Flúgos. Gyáva. Ostoba. Gyenge. Mocskos.

Nyertek. Nyertek. Nyertek.

- Kérlek ne… Kérlek ne… Kérlek… Kérlek…

* * *

- Sosem engedném, hogy bántsanak – suttogta Steve egyik este, a holdfényben fürdő hátamat simogatva. Épp egy elég kemény veszekedést tudtunk magunk mögött, a téma a személyes biztonságom volt.

- Épp ez az, Steve – motyogtam a párnának, tüntetőleg a nem fordulva felé. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg nem kapok levegőt, de rá kellett döbbennie, hogy az én véleményem ugyanolyan fontos, mint az ő meggyőződései. – Te vagy az egyetlen, aki emiatt aggódik.

- Meg kell ígérned nekem valamit – kért gyengéden, már-már elhallóan.

Meguntam a várakozást – másrészt, pontosan tudta, mit „használjon ellenem” –, egy megadó sóhajjal közelebb csusszantam hozzá.

- Micsodát?

Eltűrte a hajam az útból, hogy egy apró puszit nyomhasson a nyakamra. Elmosolyodtam, mint mindig, amikor ezt csinálta.

- Hogyha történik valami, ami miatt nem lehetünk együtt… baleset, vagy valami komolyabb, mindig erős maradsz.

- Steve? Nem mondasz el valamit?

- Veszélyes életet élek – mondta kedvesen. – Meg kell ígérned, hogy kitartasz.

A gyomrom egy csapásra összezsugorodott a gondolatra. Lassan fészkelődni kezdtem, amíg szembe nem kerültem vele. A kéz kezem közé fogtam az arcát.

- Megígérem.

Képtelenségnek tűnt, hogy bármi is elszakíthat tőle.

* * *

Miért nem hozhatom vissza?

A halál istennőjeként – egy szánalmas kudarcként – hittem, hogy jogom van hozzá. Nincs. Hiába gondolok rá, feleslegesen sodródom ezen az úton. Egy szakadék szélén állok, mögöttem szorosan az árnyékom, arra várva, hogy lelökhessen.

A percek telnek.

Tik. Tak. Tik. Tak. Szoros egyformaságban.

Némán. Egyedül.

Mondani akarom, hogy tudom, mit csinálok.

Ásnom kellett.

Rosszabb volt, mint háromszor kisütni az agyam egy nap.

Ástam. Megvolt.

Emlékszem, hogy leöntöttek vízzel. A víz vezeti az áramot.

Elástam. Ástam.

Nem voltak virágok, ezért kövekkel raktam keresztet.

Nem hiszek Istenben.

Nem létezik. Az apámat hiszik a mindenhatónak. Ő van.

A hányinger kerülget.

Gondolkodnom kell, de rosszul vagyok. Megállok.

Végignézek magamon.

Tetőtől talpig sáros vagyok, térdig merülök a hóban.

Elborzadok. Elborzadok.

Felszakadtak a körmeim, több sebből vérzem.

Hánynom kell. Most. Most.

Hetvenkét órája nem ettem egy falatot sem.

Hát mi jöhetne ki belőlem?

Fogalmam sincs, merre lehetek, melyik kontinens, melyik féltekéjén. Hiába hurcolom magam kilométereken át, nem találok menedéket.

OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. Nézz magadra!

Miért kiabálok? A fejemben nem hallanak meg, nincs értelme. Nem fog menni, nem megy így.

Azt hiszem, követnek. Lehet, hogy megtébolyodtam?

Örülnék, ha megölnének.

Sok dologra nem emlékszem. Hogyan? Miért?

Nem vagy logikus, Chealsea.

RUBYN. CHEALSRUBYN. RUBYN. CHEALSRUBYN.

Mikor hagyott magamra?

Huszonháromórahatvankétmásodperc. Mondd!

Huszonháromórahatvankétmásodperc..

Ekkor néztem az órára. Aha.

Megvan. Meg van. Huszonháromórahatvankét…

Kiugrottam a kocsiból. Nem.

Onnan loptam ásót, Bucky fel sem nézett. Ő nem.

Tudta, hogy huszonhárom…

Ki fogok ugrani. Tudta. A halott gyermeket vittem.

Nem az enyém. De az enyém.

Végigcsúszom a fa törzse mentén, nehézkesen találkozva a talajjal. Végighorzsolom a bőröm, mit sem törődve az épségemmel. Nem érdekel.

Vicces vagy. Vicces. Annyira!

Nevetnem kell. Pedig előbb még hánytam.

Zokogom. Mint egy megsebzett…

Állat. Állat vagyok. Le akarnak vadászni. Ők!

Látsz most engem, anyám?

Felnézek az égboltra, szakad a hó. Nevetek.

Zokogok. Nevetek. Egyszerre.

Az agyam számítógépként működik – egy ócska, lejárt szoftverű számítógépként, ami folyton újraindul. Visszapörgetem a gondolataim és elszégyellem magam.

Rubyn vagyok. Rubyn vagyok.

Nem tudhatja, hogy én vagyok az – a halál.

Ő, tudod, hogy milyen ez. Ez. Ez.

Halált hozok mindenkire, aki szeret engem.

Mindenki meghal körülöttem.

Hogy halhatnék meg én is? Visszaküldenének.

- Látsz engem most, apám? – Hangosan beszélek. Hangosan. Beszélek. Felnézek az égre, vigyorom fájdalmas grimaszba torzul. Összeszorítom az öklömet az oldalaim mellett. – Látod mi tettél?

Nevetek. Szánalmas vagyok – apám nem hallhat engem. Apám? Gyűlölöm a szót. Hiszen nincsenek szüleim. Biológiai szülők, igen.

- Ugyanaz megy mindenhol. Egy emberért milliót.

A körmöm felhasítja a tenyerem.

Biztosan nevetnek rajtam. Ők. Ő.

Bárcsak lekaparhatnám az arcomat.

GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE.

* * *

- Anyának igaza van, nem vagyok jó ebben – motyogtam könnyáztatta szemekkel, amikor már harmadszorra rontottam el a koreográfiát, s sértődötten huppantam le a padra. Büszkévé szerettem volna tenni a bátyámat, hiszen ez volt az első olyan alkalom, hogy a fociedzések és a különórák mellett volt ideje eljönni az egyik próbámra. Alig múltam kilenc éves, s rajongtam a bátyámért.

- Szerintem csodálatos volt – ellenkezett a bátyám. Hátratűrte szemébe lógó tincseit, aztán megérintette a lábam és a cipőimért nyúlt. – Tedd vissza, és próbáld meg újra.

- Hisz béna vagyok!

- Ez nem igaz. – Nate elmosolyodott, már-már szelíden és türelmesen. Nem hasonlított egy tizenegy éves fiúra. Túl korán nőttünk fel. – Én tudom, hogy képes vagy rá. Erre kell gondolnod, valahányszor elesel. Nem mindig, sőt, a legtöbb esetben valószínűleg nem leszek ott, hogy felsegítselek, de egy idő után már nem is lesz rá szükséged.

Összeráncoltam a homlokom.

- Mi lesz, ha most sem sikerül?

Nate megpuszilta a homlokomat.

- Akkor felállsz, újrakezded, és ha akkor sem megy, hát addig próbálkozol, míg végül sikerrel nem jársz. Most pedig menj, mert elkezdik nélküled!

Rámosolyogtam.

Megint elestem, de nem számított, mert újrakezdtem.

* * *

Errefelé nincsenek menedékek.

Csak fák, meg hó – rengeteg hó. Lefagynak a lábaim, de már nem vagyok képes tovább haladni. Összekuporodom egy fa alatt, s a csillagok állásából próbálom megjósolni, körülbelül mennyi idő lehet. Néha azon kapom magam, hogy sírok – vagy, ami ennél is rosszabb, hallgatok a hangokra.

Gyáva! Gyáva! Gyáva!

Olyan gyorsan váltakoznak a gondolataim, hogy már belefáradtam. Beletúrok mocskos, nedves hajamba, engedem, hogy az ujjaim erősen meghúzzák az összeragadt tincseket. Masszírozom a fejbőröm, miközben megpróbálok egyenletesen, lassan lélegezni. A tompa fájdalom felébreszt a kábulatból, ugyanakkor másodpercekkel később vissza is ránt.

Emlékszem a gyakorlatokra, amikre Bobbi tanított – és annak ellenére, hogy minden egyes szó tisztán cseng a fülemben –, most azonban… olyan messzinek tűnik minden. Elszigetelődtem.  Egy üvegfal választ el a külvilágtól, az emlékeimtől – egy hógömbben vagyok, amit felráztak.

Gyenge. GYENGE. Ostoba!

Kiabálni szeretnék. Kiabálni, hogy hagyja abba, de rájövök… rájövök, hogy saját magammal veszekszem – mégis mintha más beszélne hozzám.  Az egyik pillanatban felismerem a helyzetem – a szeretetem a halott kisfiú iránt, a honvágyam a hazám és családom iránt, s a düh a hazugságokért –, a következőben pedig már kétségbeesetten vonaglom, menekülve egy olyan hang elől, ami csak a fejemben létezik.

Erősebben markolom a hajam.

Sindra mindvégig tudta, hogy ez fog történni, mert ismert már – tudja, hogy milyen gyenge vagy!

A hangnak igaza van, ez némiképp kitisztítja az elmém. Sindra tisztában volt vele, hogy nem maradok örökké halott. Azért küldette oda a katonát – huszonhárom óra hatvankét másodperc –, mert fel volt készülve a visszatérésemre.

Mindent kitervelt. Szándékosan hagyott megszökni, hogy előtte megölhesse az egyetlen személyt, aki észnél tarthatott.

Gyáva vagy! Bolond! Gyenge!

Engedted, hogy megverjenek. Megerőszakoljanak. Leköpjenek. Megkínozzanak. Megöljék a fiút, akit mindig is fiadként szerettél. Elvettek az életed, a szerelmed, a bátorságod – és te csak nézted. Földbetiportak. Elpusztítottak téged. Saját magad ellensége lettél. Látod, Rubyn? Látod, mi tettek veled?

Hol van az apád?

Hol van az anyád?

És te hol vagy, Rubyn?

- Hagyj – nyekergem fojtottan. A fülemre szorítom a tenyereimet, hogy ne halljam. – Hagyj! Hagyj! Hagyj!

RUBYN.

- HAGYJ!

RUBYN!

Körülöttem ezernyi –nem, milliónyi – darabra szakad a világ; bumm, bumm, bumm. Ledönt a lábamról az érzés, pillanatokig észre sem veszem, hogy remeg a föld a talpam alatt. A szél felkapja a hatalmas hóbuckákat, szétszórva a megfagyott nedvességet, hófehér takarót borítva a hajnal leplére. A fák ágai panaszosan reccsennek a nyers erő hatalma alatt. 

A hang a fejemben erősödik – bumm, bumm, bumm –, egyre hangosabb – bumm, bumm, bumm – lesz.

ÉBREDJ FEL!

Valaki megfogja a karomat, s olyan emberfeletti erővel húzza el a fülemtől, hogy kínomban felkiáltok.

Felnézek rá.

Az ösztönöm azt suttogja, rohanj, amíg megteheted, de én maradok. Nem fogok megmozdulni. Bárhova is megyek, minden elpusztul körülöttem – talán pontosan ezért lettem én a halál istennője. Egy pusztító szörnyeteg vagyok.

 Az ő szándékai egy teljesen más lapra tartozik.

Az elképzelése, melyet azonnal meg is mutat, azzal kezdődik, hogy felrángat a földről. Nem tudom, hogy azért teszi-e, mert másmilyen módszereket nem ismer, vagy pedig szimplán fittyet hány az állapotomra. Tulajdonképpen teljesen mindegy, nem hatja meg, hogy kapálódzva kiabálok. Amikor végre kicsusszanok a szorításából, az arca eltorzul.

Teszek egy bizonytalan lépést hátra. Aztán még kettőt, s utána – amilyen gyorsan csak képes vagyok rá – futni kezdek. Hatástalanul, mert gyorsabb nálam. Hónapok óta nem ettem rendes ételt, a szervezetem alig haladja meg a minimális teljesítésképességét.

Elkapja a hajamat, és úgy húz. Talán métereket is haladhatunk így, mire végre megáll, és most már szinte önként nyújtom át a kezem. Zsibbad, az agyam lassan továbbítja a fájdalmat.

* * *

- Ha így folytatod, sosem fogsz felépülni – „bíztatott” a saját, már megszokott stílusában a legjobb barátnőm, lehúzva rólam a takarót. Egy panaszos sóhajjal felnyitottam a szemeimet, egyenesen szembetalálkozva elégedett arckifejezésével. – Mozognod kell egy kicsit. Tudod, beindítani a gépezetet.

Felemeltem az egyik szemöldököm.

- F-Fáradt va-vagyok.

- Kifogás – vádolt megrovóan. – Csak nem akarsz emberek közé menni, mert félsz. Ez érthető, és hidd el, hogy nem erőltetném, ha nem tudnám, hogy szükséged van erre. Te nem ilyen vagy.

Felültem az ágyon, mert valahol mélyen egyetértettem vele, ugyanakkor a legkevésbé sem akartam kimozdulni a biztonságos négy fal közül. Az elmúlt hetekben a szobám jelentette a menedékem. Most, hogy Lydia igyekezett kitessékelni a komfort zónámból, megijedtem. Még Steve sem próbálkozott hasonlóval.

- Lydia, k-kérlek…

- Nem!

Körülbelül tizenöt masszív percbe került, mire elfogadható kinézetet varázsoltam magamnak. Sapkával pótoltam a bizonyos helyekről foltokban hiányzó hajam, ám a ruhával nem vacakoltam. Melegítőalsó. Szuperül megfelel.

Lydia már ott várt az ajtó előtt, vékony ajkain barátságos, szeretetteli mosoly.

Végigsétáltunk a Central Parkon, az időjárás… nos, az időjárás a lehető legpocsékabb volt. A havat csupán részben mosta el az eső, a „latyak” minden próbálkozásom ellenére befolyt a cipőmbe. Mindezek ellenére, kimondottan jól éreztem magam.

Azt gondoltam, ha ott meghaltam volna, így emlékeznék rá. A legjobb barátnőmként.

* * *

A hang csendben van a fejemben. Úgy látszik, már nem tudok mit mondani.

Körülbelül másfél óra gyaloglás után érünk egy kisebb útszakaszhoz. Van ott egy autó, gyanítom lopott. Órák telnek el, csendben, szinte már-már feszülten ülünk egy légtérben. Belesüppedek az ülésbe, le sem véve a tekintetemet a visszapillantó tükörről.

Beesett arcomra rétegesen tapadt a sár, s bár a sebek begyógyultak, én mégis látom őket. Ott vannak. Ékes bizonyítékai a „cellában” történteknek. John Garett, Brock Rumlow és társai örökre megbélyegeztek.

Visszaszorítom az öklendezést – undorodom magamtól. Legszívesebben kikaparnám a szemeimet, hogy soha többé ne nézhessek tükörbe. Elfog a gondolat, vajon hogyan tovább?

A Télkatona még csak felém sem pillant, ezért zöld utat adok a forró könnycseppeknek. Nem látok magam előtt jövőt. Visszamenni Amerikába képtelenségnek tűnik. Nem mehetek. Már nem tartoztam oda – sem a barátaimhoz, sem Stevehez. Csak remélni tudom, hogy megállják a helyüket.

Steve.

Halkan felzokogom.

* * *

Elhagyjuk az autót, amikor már nincs több benzin – nem kockáztathatjuk, hogy benzinkútra megyünk. Kamerák lehetnek mindenhol, ez pedig hozzáférést jelent. Ha a Hydra hozzáfér mindenhez a SHIELD által – vagyis a kettő tulajdonképpen ugyan az –, akkor arcfelismerő programmal megtalálhatnak minket. A Télkatona mindezzel teljesen tisztában van.

* * *

- Chealsea? – Pukkasztotta ki gondolataim buborékát Benjamin, amikor szőke feje kikukkantott a váróterembe. Nem volt jó a viszonyunk, sosem jöttünk ki, hiszen csak akkor keresett, amikor szüksége volt valamire, ám most határozottan örültem, hogy megláttam őt. Már tizenkét órája ücsörögtem a teremben, várva arra, hogy mikor jelentik be, megszületett az unokaöcsém.

Felpattantam a székről, hogy közelebb mehessek. Benjamin nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót a számomra, bebocsátást engedve a szobába. Lassú léptekkel sétáltam oda Sarah ágyához, s a szőkeség rám mosolygott.

Egy apró életet fogott a karjaiban, elcsodálkoztam, vajon normális-e, hogy a takaró, amibe bugyolálták nagyobb volt, mint maga a test. Hát, ő volt az unokaöcsém.

- Nekem mennem kell – szólt Benjamin fennhangon, s mikor a felesége ráemelte tekintetét, csak megvonta a vállát.

Nem hagyhattam szó nélkül.

- De hát… a fiad… Nem maradsz?

- Halaszthatatlan – hivatkozott, mintha nem akarna belemenni a témába. Összehúztam a szemöldökeimet, nyíltan ellenezve a szándékait. A legkevésbé sem hatotta meg, a következő pillanatban már ki is viharzott a szobából.

Sarah – mint akinek fel sem tűnik, hogy a férje harminc perccel a szülés után ott hagyta egy „halaszthatatlan” ügy miatt – felnézett rám, és kétkedve megkérdezte:

- Szeretnéd megfogni?

Megfogni? Én? Őt?

- Öhm. – Haboztam. Még sosem fogtam gyermeket a kezemben, féltem, hogy összetöröm azt a drága, apró csöppséget. – Hát… Rendben.

- Megmutatom, hogyan kell – ajánlotta a sógornőm. Bólintottam.

Bugyuta pozícióba tettem kezem, de Sarah bíztatott, hogy így kell. Lassan, óvatosan a karjaimba vettem, egy kicsit közelebb emelve magamhoz. Ekkor kinyitotta hatalmas szemeit, egy pillanatra elhitetve velem, hogy sírni fog.

De nem sírt. Csak nézett rám.

Fiatal fejjel is megértettem, hogy milyen fontos lett a számomra: egy ilyen kis teremtés hirtelen mindent jelentett – a semmiből egy pillanat alatt minden lett. Kicsit úgy éreztem, hogy ő az én fiam.

Én mentem el minden előadására.

Én vigyáztam rá.

Velem látta elsőnek a tengert.

Kizárólag én meséltem neki elalvás előtt.

Én szerettem a legjobban a világon.

* * *

Már nem kell fognia – hisz nincs hova menekülnöm.

Nincs olyan hely a világon, amit otthonomnak mondhatok. Nincs menedékem. Se hazám. Se családom. Az elmúlt hónapok formáltak azzá, aki lettem.

Alig bírok mozogni.

A végkimerülés határán vagyok, de nem fogok megállni. Menekülünk – nyilvánvalóan a Télkatona nem azért hajt, mert jókedvében van.

Azt sem értem, miért segít nekem. Nem vagyok fontos, a jelenlegi állapotomban semmire sem vagyok jó. Mégsem hagyja, hogy egyedül legyek.

Egy erdőben vagyunk, méteres vörösfenyők vesznek körül. Hatalmasak, magasztosan takarják el az eget, így azt az összhatást keltik, hogy már sötétbe borult az ég. Pedig nem – bizonyos réseken még látszanak a nap gyenge sugarai. Olyan tájon lehetünk, ahol a ritka, gyenge napsütés a jellemző. Európa?

Azt hiszem, az utunk zökkenőmentesen fog haladni. Sindra okkal nem támadott meg – az ok pedig az, hogy semmi értelme. Megkapta, amit akart. Élve vagy holtan, nem gátolhatom a győzelmét.

A Katona máshogy gondolja.

Szemmel láthatólag óvatosan közlekedik, szemei pásztázzák a környéket, de még véletlenül sem néz rám. (Eddig még egyetlen egyszer sem találkozott a tekintetünk, amióta megláttam odalent a laborban.)

A gally ropog a lábaink alatt, síri csend honol.

Gyanús.

Összerezzenek, valahányszor rálépek egy faágra, automatikusan közelebb férkőzve a Katonához. A cselekedeteim nem mutatnak racionalitást, tekintetbe véve, hogy nem egészen néhány órával ezelőtt még menekültem volna tőle, most viszont űzött „vadállatként” tapadok hozzá, menedéket keresve erős háta mögött. A bizalom kölcsönösen nincs meg – ő nem bízik bennem, és én sem benne. Mindketten ugyanolyan beszámíthatatlanok vagyunk.

Talán megvédene, ha kellene. Talán nem.

Ez egyelőre elég.

A későbbiekre csupán akkor szeretnék gondolni, ha végre normális övezetbe kerülünk. Most minden olyan kilátástalan.

Bucky megtorpan, a kezem automatikusan a hátára simul, amit azonnal elkapok. Emlékeztetnem kell magam, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, és kitörheti a nyakam. Az egyetlen ok, amiért engedem, hogy a közel legyen hozzám az ősi, belénk táplált ösztön – nem akarunk meghalni. (Legalábbis… tudatalattiban nem.)

Fegyverzörgést hallok.

A Télkatona gyorsan reagál – meglök, épp időben ahhoz, hogy a fa mögé préselődjek a ránk lövő kisebb katonai sereg golyói ellen. Összeszorul a gyomrom, amikor látom, hogy az egyik golyó eltalálja a jó karját. Meg sem rezzen. Nem érdekli.

Ez a hideg, agymosott, orgyilkos magatartás rádöbbent, hogy ki ő. Mi ő.

Előrántja a hátára helyezett fegyvert, miközben az ujjaival jelez, hogy maradjak a fa mögött. Tehetetlennek és esetlennek érzem magam, ami meglehetősen frusztrál. Nem akarom, hogy megöljék őt. Tartozom neki.

Tüzelnek egymásra. Úgy hangzik: bumm, bumm, bumm, bumm. Legszívesebben a fülemre szorítanám a kezeim, hogy ne halljam.

Inkább Buckyra figyelek, imádkozom, hogy életben maradjon.

Professzionálisan „dolgozik”, a vállai merevek, a lélegzete bennakad, valahányszor meghúzza a ravaszt. Hidegvérrel öli őket, a szemében a megbánás vagy bűntudat legkisebb jele nélkül. Titkon azt kívánom, bárcsak én is így meg tudnám védeni magam.

De ez kevés. Túl sokan vannak – még ő sem sérthetetlen.

Meg fognak ölni minket, tudatosul bennem, hogyha nem teszünk valamit. Ha nem teszek valamit. A kérdés az, mit tehetnék?

Bucky tudta ő mihez fog kezdeni – itt hagy, futni kezd.

Vacillálok. Mit tegyek? Ő mit tesz?

Elmegy? Itt hagy? Harcol? Megsérül? Elvérzik? Meghal?  Maradjak? Fussak el?

A szívem ezerszer gyorsabban pumpálja a vért, ráeszmélek, hogy noha órákkal ezelőtt még pontosan erre vágytam, most ugyanannyira nem szeretnék visszamenni Lilithhez. Mennyivel lenne rosszabb? Most határozottan nem szeretnék erre gondolni.

Tehát, mit tehetnék? Koncentrálj!

Kinézek.

Nem ment el. Hovatovább, valószínűleg – velem ellentétben – vannak tervei. Őt megtanították, hogyan kezelje a hirtelen támadásokat, a fenébe is, a Hydra előtt még a háborúban is részt vett és az ilyesmi nem múlik el. Ez ösztön.

Ő a világ legképzettebb szuperkémje. Elképesztő, mégis undorító.

Szégyellem magam.

Bucky harcol, én pedig egy fa mögött reszketek – harcol azért, hogy megmentse az én bőrömet is, én pedig azon gondolkodom, hogy ez mennyire visszataszító. Visszataszító, mégis… nem tudom definiálni a gondolataimat vele kapcsolatban. Zavarosak. Az egész lényem egyetlen megfejthetetlen zavar.

Bucky csak hab a tortán – Bucky, Katona, Télkatona, nem is tudom, minek nevezzem.

Látok benne valamit, elképesztő, félelmetes és Jézusom, hányingerem van. Az adrenalin forró hullámokban szalad végig testemen, mint egy hőhullám és a perspektívám egy teljesen más szögre vált– minden kiélesedik körülöttem. A látásom tisztább, szinte úgy érzem, minden tudok a nélkül is, hogy felnéznék. A hangokról – ó, a hangokról – nem is beszélve.

Veszek egy mély levegőt, az ismerős bizsergés visszatér a tenyerembe. Régi ismerősként, „nyitott karokkal” fogadom azt az istenátka erőt, ezúttal kinyitom a lelkem és mindent befogadok – ez a kulcs.

Vibrál a levegő, a föld már-már haláltáncot jár az ügynökök lába alatt. Kezdem azt hinni, hogy akarva-akaratlanul is, a végkifejlet adott.

Kihúzom magam, nyelek egy nagyot – közben imádkozom, mert bármit is készülök tenni, öngyilkosságnak, egyenesen baromságnak tűnik –, és a következő pillanatban gondolkodás nélkül elindulok.

Futni kezdem, olyan erőből, ahogy csak tudok. A hatás azonnali: egy csapásra rám összpontosulnak – nyilvánvalóvá válik, hogy én vagyok a célpont.

A támadók két csoportra oszlanak: az egyik fele a Télkatonát támadja, a másik engem vesz célul.

Kiss híján eltalálják a mellkasom – épp csak kitérek előle –, azonban a jobb vádlim már nem olyan szerencsés. A golyó mélyen fúródik a húsba, majdhogynem megbénítva a lábam.

Még látom, ahogy Bucky egy macska ügyességével kapja el az egyiket, lerántja a védő fejfedőjét és összezúzza a koponyáját. Furcsa elégedettséget érzek, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy nem tenné meg ugyanezt velem.

A földre zuhanok, hátam keményen préselődik a fenyőhöz.

A sebet nézem a lábamon, legszívesebben ordítanék, de nem ez a célom. Nem érek rá ezzel foglalkozni.

Szédülök és zihálok, a levegő bennszorul a tüdőmben. Nem tudom, mi történik velem – magával ragad, érzem, hogy a testem ilyen módon reagál a fájdalomra.

Aztán megjelenik valaki, akire végképp nincs szükségem.

MENEKÜLJ! MENEKÜLJ! ÚGY SEM TUDOD MEGMENTENI!

Gyáva! Gyáva! Gyáva!

GYENGE!

Bassza meg! Sajog a fejem.

Látod mit csinálsz, Rubyn?

Ne gondolj rá. Ne gondolj rá. Ne gondolj rá. Hiába mondogatom magamnak, hogy ne gondoljak semmire sem, beleférkőzik az agyamba és nem hagy el.  Beleférkőztem. Saját magam csinálom. Mégsem én irányítom. Hiába próbálom kizárni… a saját tudatalattim, visszatér, valahányszor sebezhetőbb érzelmi állapotba kerülök.  

Tudod, hogy igazam van. Tudod, hogy igazunk van.

Tudod, tudod, tudod.

A hangom zaja összemosódik a lövések és nyögések keverékével – minden lélegzetvételem egy fájdalmas mellkas mozgás.

A saját véremmel bemocskolt kezeimre pillantok és tudatosul bennem, hogyha hamarosan nem történik valami, mindketten meghalunk – a legfurcsább az, hogy amit érzek, az nem félelem. Már nem.

Az utad halállal van kikövezve és vérrel beszennyezve – mocskos vagy, Rubyn.

Nevetnék. Az egyetlen érzés, amit hordozom már nem a fájdalom, a magány, a szomorúság vagy a félelem – ez színtiszta düh. Düh. Düh. Düh.

Ökölbe szorul a kezem.

Ez vagy te.

Nem a halál istennője vagy, pláne nem az életé – hanem egy vicc. Egy csúnya, gonosz tréfa a természettől.

Megtagadod az ösztöneid, mocskos, mocskos, mocskos kislány!

Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Elszámolok egészen harmincig, mire nagyjából sikerül kiűznöm az ártó gondolatokat. Nehézséget okoz, hogy közel kilencven százalékban tudatlanul ostoroz a bennem lakozó vad érzelemgóc. Elgondolkodom, vajon beteg vagyok-e, aztán elrévedek, és úgy döntök, nem fontos. Nem számít.

Nem tudom körülírni: ez nyers, mégis színtiszta, s minden porcikámra hatással van. A vádlimba fúródott golyótól egészen a gondosan elrejtett boldog emlékeimig átjárt, meghódít, ural.

Minden izmom összehúzódik, az égő kín olyan szintekre visz, amiket korábban nem ismertem. Fehérséget látok – a finom fájdalom fenséges takaróját. Lepelként fed el a külvilágról, egy fóliába csavart valóságot kapok.

Ösztönlény lettél, ne tagadd meg a természeted.

Ne tagadd a természeted, azt mondja. Nem értem, mire gondol.

Ösztönlény?

Lassan ellazítom a kezeimet és a tenyeremet felém fordítom. A bizsergés… felerősödik. A vérem szó szerint pezseg, mégis olyan érzésem van, mintha szomjaznék. Nem folyadékra… nincs szükségem innivalóra. Nem értem. Nem értem.

Ettől csupán még inkább összezavarodom.

Abbamarad a fegyvercsörgés és már csak azt veszem észre, hogy – zajos panaszom ellenére – felrángatnak a földről. Csomóban markolják a hajam, felkényszerítenek, miközben valamilyen idegen, szláv hangzású nyelven beszélnek hozzám. Talán orosz, mert felismerem a „zima” és a „soldat” szavakat. Azt jelentik: tél, katona. Télkatona. Buckyról van szó.

Hiába hurcolnak, így is van időm megpillantani Bucky-t – a tekintetünk találkozik, és tudom, hogy mit kell tennem. Csendben szövődik az egyezség; nem fognak visszavinni minket, mert nem engedetjük meg magunknak.

A különbség a zárkában töltött engedékeny időszak és a mostani között az, hogy ezúttal nem hagyom magam. Nem egy állat vagyok, amit rugdoshatnak. Többé nem.

Legfőképpen Mattért kell felállnom, és annak a lánynak az emlékéért, aki voltam – aki már nem vagyok.

Tudod, hogy mit kell tenned.

Ne légy gyenge!

Ne félj!

A nélkül is tudom, hogy remeg a föld, hogy felnéznék – és tudatosul bennem, hogy ezt én idézem elő. Az erő egyetlen mozgatórugója a lelkem kopársága; amikor megjelenik, mindig kicsit meghalok legbelül. Nem tudom kezelni, sem kontrolálni, és pontosan ezért vagyok annyira veszélyes a számukra. Azért szeretnének, és mindvégig azért próbáltak megszelídíteni, mert agymosottan, hidegvérű gyilkosként minden bizonnyal jól járnának velem.

Csakhogy én már nem Chealsea vagyok. Nem lehetek örökké a kedves, naiv, fiatal lány. Ő már rég halott, elvérzett a Bosszúállók Torony harminckilencedik emeletén.

Ahogy felnézek az őrre, aki visszahurcolna Sindrához – a pokol mély bugyraiba –, rájövök, mit jelent a tudatalattim suttogásra: „ne tagadd meg a természeted”. Mindvégig ott lebegett a válasz a szemeim előtt, de nem vettem észre. Elvakított a fájdalom, a megsemmisülés apró szilánkjai felhasították az ítélőképességem.

Nem tagadhatom meg az életet, amiért kaphattam egy második esélyt – nem zárhatom ki a halált sem, aki mindez alatt végig feszegette a falaim. A tudatalattim és a halál egy és ugyanaz. Tisztában vagyok vele, hogy egy olyan visszavonhatatlan döntés hozok most meg, ami hatással lesz az egész hátralévő életemre. Érzem, hogy a halál felemelhet, ugyanakkor… megváltoztat.

Meg kell változnom, feladni mindent, amit eddig ismertem, hogy egy olyan személy lehessek, akit megedzett ez a mocskos, gonosz világ. Legyen a nevem az, amit a „szüleim” adtak nevem. Szólítsanak Rubynnak, nincstelen Rubynnak. Legyek acélból, szolgáljak rá a halálra – már így is egyenrangúnak hisz. Nem győzhetett le engem, mert tudta, hogy mire lehetek képes. Én azonban nem próbálom meg legyőzni – én használni fogom.

A lelkemet ellepi egy sötét ködfátyol, nem látok át a színén. Teljesen… bekebelezi. Akár egy fertőzés, átterjed mindenre, ami a rendelkezésére áll. Minden pozitív és negatív emlékem az övé, az összes szó, az összes érintés, az összes… pillantás.

Övé a múltam. A jelenem. A jövőm.

Az élet és halál istennője vagyok. Azért választottak ki, mert így látták jó döntésnek. Nincs értelme megkérdőjelezni ezt.

Ugyanakkor, én vagyok az egyetlen, aki még mindig ódzkodik. Legbelül érzem, hogy mire lennék képes – nem szeretnék Sindrává válni.

Van egyáltalán választási lehetőségem?

Veszek egy mély levegőt, látom a leheletem a hideg levegőben. Számukra síri csend honol, de fejlettebb hallásommal hallom. Bucky-t nem iktatták ki, habár látszólag ezt hiszik. A Télkatona több néhány golyónál és egy mestergyilkos eszénél.

Dübörög a szívem, minden dobbanás még több vért pumpál a szívemhez. Az ereimben energiaként csörgedezik a vér, meglep, mennyire nem érzem a hideget.

Az egész olyan, mint egy kártyavár. Egy rossz lépés ledöntheti az egészet.

Lehunyom a szemeim.

A nevem Rubyn.

Az univerzum legnagyobb hatalommal bíró helyén, az Astrumban születtem, körülbelül huszonhárom évvel ezelőtt.

A szüleim uralkodók.

Huszonkét évig azt a nőt hittem anyámnak, aki tönkretette az életemet. Megölt. Megalázott

A nevem Rubyn.

Tudom, hogy mit jelent meghalni, s azt is, hogy léteznek rosszabb dolgok. Tudom, milyen könyörögni azért, hogy aznap ne erőszakoljanak meg. Tudom, milyen azért imádkozni, hogy száraz kenyeret és némi vizet kaphassak. Tudom, milyen érzés, amikor túl erősen ütnek, és utána órákig nem érzem a lábam. Tudom, milyen, amikor az elektromosság ellepi az agyad és mégsem öl meg. Van

A nevem Rubyn.

Gyűlölöm Sindrát. Az egyetlen életcélom az, hogy megöljem. Ez tart még életben.

Nincs választásom. Sosem volt és sosem lesz, ahogy Lilithnek sem – én és Lilith azért születtünk, hogy meghaljunk.

Egy apró nesz töri meg a síri csendet.

A katonák megállnak a mozdulatban, szemügyre veszem a fekete egyenruhájukon kirajzolódó Hydra jelet. Az undorom, a bosszúvágyam, a célom, hogy teszek valamit teret ad egy teljesen más érzelemnek. Nem tudom körülírni vagy megmagyarázni, csak a testem észleli.

Holttesteket látunk.

Körülbelül húsz embertetem, a Télkatona végzett velük.

Állatnak érzem magam, ahogy az engem hurcoló katonákra nézek. Ketten vannak az oldalaimon, három előttem és talán kettő mögöttem. Szó szerint hurcolnak, mert nem tudok járni.

Én csak várok. Buckyra. Azt hiszik, hogy megölték. Azért nem figyelnek rá, nehogy szem elől tévesszenek. Ebből is látszik, hogy mennyivel fontosabb vagyok Sindrának, a Hydra nem mer ellent mondani a parancsainak.

Megállok.

Nem tudok tovább menni, legszívesebben ordítanék, annyira fáj. Kiabálnak hozzám, s a hajamnál fogva kényszerítenek arra, hogy felnézzek. Meglepetésként ér, amikor az egyikük meztelen tenyere az arcomnak csattan.

Fellobban a szomjam és az, aki visszafordítja a fejét már nem én vagyok.

- Ezt nem kellett volna – hallom magam suttogni, aztán artikulálatlanul felüvöltök és szinte rámászok. Háromszor lőnek rám, ebből kétszer eltalálnak, de tombol bennem annyira az adrenalin, hogy elzárjam a fájdalmat.

Lerángatom róla a sisakot, aztán megérintem az arcát – az egész egyetlen ösztönös cselekedet. Felkiált – miközben a katonák össztűzbe keverednek a Télkatonával –, a tekintete nem engedi el az enyéimet, s én elszívok mindent, amit tudok. Emlékeket látok, gyerekkori és részben tinédzserkori perceket, családot, barátokat, fájdalmat, boldogságot, irigységet és vágyat a hatalomra. Érzem, amit ő, látom, amit ő. Az íriszei ragyogó vörösben úsznak, visszatükröződnek az én teljesen fehér szemeim.

Aztán összeesik és meghal. Én öltem meg.

Zihálni kezdek, a fejem szinte felrobban a rengeteg megemésztetlen információtól. Tüzelnek rám és legfőképpen Buckyra, és…

- BUCKY, FUSS!

…aztán felsikítok és a bennem nyugvó nyers erő kiteljesedik.

Pusztítok. Az első, amit észreveszek az, hogy az emberek körülöttem atomjaikra bomlanak szét, majd egyszer csak… eltűnnek. Egy mindent elsöprő szürke homályba vesznek, elmerülnek a megsemmisülés utolsó szunnyadásában.

Eltűnnek. Eltűnnek. Eltűnnek.

Rubyn!

A fák megadják magukat hatalmam alatta föld remeg és végül— végül egy összefüggő erőkibocsátásba züllenek. Bizsereg a tenyerem, feltámad a szél, s a föld együttes elemével elpusztíthatatlan egységet képeznek. Ők élnek, onnan irányítom őket.

A testem felemelkedik, a szám még sikolyra nyílik… Hirtelen azonban elhagy az erőm – a térdeimre zuhanok, s próbálok levegőt venni, ám helyette csak köpök.

Vért.

A sebeim. Több sebből vérzem.

Legalább négy lőtt seb. Hogyan lehetek még egyáltalán életben?

Elfekszem a földön. Napok, órák, percek telhetnek el, mire meghallom a léptek zaját. Egy pillanatra azt hiszem, hogy visszatértek a Hydra ügynökei, de sejtésemet megcáfolja az arcát megvilágító gyenge fény.

Lassan felemel a földről, már-már gyengéden vesz karjaiba. Még mindig félek tőle, most mégis ellep a bizonytalan, ámbár létező biztonságérzet.

A nevem Rubyn.

Az Astrumban születtem, megközelítőleg huszonhárom évvel ezelőtt. Már előre megpecsételték sorsom, amikor még beszélni sem tudtam.

A nagynéném nevelt fel, aki tönkretette az életem. Gyűlölöm őt, és meg akarom ölni.

Gyűlölöm a szüleimet is.

Az élet és halál istennője vagyok, s a mai nap embereket öltem. A legrosszabb az, hogy egy szemernyi bűntudatot sem érzek.

A nevem Rubyn.

És a Télkatonával tartok.