2014. október 5., vasárnap

35. fejezet - Nyugodj békében.



http://data3.whicdn.com/images/122203246/large.jpg
 Sziasztok. 
Nos, sokakkal beszéltem már az előző fejezetről, és tudom, hogy mennyire nehéz. Viszont: itt és most megígérem, hogy meg fogjátok érteni, hogy ennek miért kellett megtörténnie. 
Linkelek zenéket a fejezethez, majd nyissátok meg őket, miközben olvastok. :) Úgy jobb lesz majd olvasni, engem jobban inspirál így.
Tegnap volt az első évfordulója a történet ötletének, és fanfiction.net-en való publikálásának. Boldog születésnapot neki! Itt 31-én lesz, és szerintem egy különkiadást fogok csinálni. :)

(Kapcsold be: https://www.youtube.com/watch?v=8TWsexrVRA4)

- Nate! Nate! Nate! – A vörös hajú kislány izgatottan szökdécselt a fiúhoz, hatalmas vigyorral jobb oldalán lila foltos arcán. Rózsaszín kis ruhácskájával apró lökésekként játszott a szél, s noha néhol sebes térde is kilátszott a finom emelkedések hatására, őt ez a legkevésbé sem zavarta. – Láttam halacskákat! Vannak ebihalak is! Ott, a tóban! Gyere! Gyere! Nézd meg!
- Várj, ez most fontos! – Kilenc évesen mi lehetne fontosabb, mint az aktuális akciófigura és a menő barátaid? Ez olyasvalami, ami túl pasis, hogy megoszd az alig hét éves kishúgoddal. – Majd később!
A kislány nem válaszolt semmit, csak abbahagyta az ugrálást, és szinte csökönyösen a mellkasához szorította a nagyijuktól kapott kopott babát. Néhány percig nézte őket, ahogy autóversenyzőset, vagy éppen katonásdit játszottak, ám hamar rá kellett jönnie, hogy bizony senkit sem érdekelt sem a babája, sem az, hogy fel tudott mászni a környék legmagasabb fájára.
A társai nem különösebben kedvelték Chealsea-t, nem tudta pontosan definiálni, mi rejtőzhetett ennek hátterében, viszont abban biztos volt, hogy már megint el kell bújnia, mielőtt Mrs. Richardson lánya, April megtalálja, és – újra – elveszi tőle a babáját. A mamája csúnya bibit hagyott a pofiján a legutóbbi alkalommal, pedig ő nem is tett semmi rossz fát a tűzre.
Tehát összekuporodott egy tölgyfa alatt, a mellkasához húzta a térdeit, és nézte, ahogy a többiek fogócskáznak, hintáznak, vagy a fiúkhoz hasonlóan bújócskáznak. A mellkasa összeszorult, mintha a bordái számára nem szorult volna elég hely, a levegő néha-néha beakadt, és észre sem vette, hogy sírt.
Nem volt nagyravágyó típus, megtanulta, hogy ő nem különleges, és nem érdemelt ajándékokat, vagy játékokat – ő csupán egy barátra vágyott.
- Hé – huppant le valaki mellé, s noha Chealsea felismerte a hangot, nem nézett fel a tulajdonosára. Elmorzsolt egy-két makacsabb könnycseppet, megmarkolta a játékszerét, és nagyokat szippantott a levegőből. – Ne haragudj, nem akartam goromba lenni veled. – Megpuszilva a kishúga homlokát, Nate közelebb húzta őt. – Játszhatunk együtt.
- Nem kell – motyogta a kisebbik. – Nem akarsz velem játszani, nem baj.
- Megmondtam nekik, hogy inkább a kishúgommal játszom – mondta a fiú egyszerűen, majd a társai felé bökött. – Tudom, hogy buta voltam. – Újból megpuszilta a haját, aztán lehunyta a szemét. Abszolút nem érdekelte, hogy mások is nézik őt. Ha nem kedvelték a kishúgát, mert az anyjuk miatt rondábbnál rondább sebek borították, hát ne kedveljék őt sem. Mert ő és Chealsea egy „packbe” tartoztak, s ezen a tényen semmi sem változtathatott. – Tetszett, hogy kedvelnek, de aztán rájöttem, hogy megbántottalak, és már nem is olyan fontosak. Játszhatunk babásat, vagy még mindig meg szeretnéd mutatni nekem a halakat?
- Mi mindig együtt leszünk, bátyus?
Nate rákacsintott.
- Mindig.
Chealsea begörbítette a kisujját.
- Így görbülj meg? – Felnézett rá könnyáztatta pillái alól, mire Nate letörölte a cseppeket.
- Így görbüljek meg.
A kislány ezúttal már a szemeibe nézett, és bólintott.
- Ott vannak a park mögött, a hídnál – csicseregte fellelkesülten. – Megnézzük? Kéééérlek!  
- Oké. Oké. – Noha még csak kilenc éves volt, Nate már elég erősnek tarthatta magát ahhoz, hogy vele a nyakában átszelhesse a Central Parkot. A vörös odafent csak kacagott, önfeledten és boldogan, mintha nem tudta volna, hogy hamarosan vissza kell majd menniük az anyjukhoz. Nate csodálta őt. Bátor volt – amennyire egy hétéves képes rá.
- Magasabbra! – kuncogta a kislány, és összeborzolta a haját. – Magasabbra, bátyus!
Megtette. Aztán végigrohant vele a réten, egészen a fák rejtekhelyébe, míg el nem érték a hidat.
Kétségkívül ő volt az egyetlen jó dolog az életében.
* * *
Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy ember megőrüljön?
Hány elvesztegetett pillanat kell a végső elkeseredettséghez?
Mégis, hogyan dolgozhatja fel valaki azt, hogy a testvére a karjaiban leheli ki az utolsó szavait? S, hogy soha többé nem moshatja le magáról a vérét?
Hogyan képes ezt megemészteni az ember? A poklok poklát…
Az első tiszta emléke az volt, hogy valaki elvette tőle a húgát. Ő kapálódzott, kiabált, hogy ne, ne tegyék, de nem történt semmi. Lágy hangok próbálták őt szóra bírni, azonban ő csak zokogott. A kövér könnycseppek megállíthatatlanul folytak, miközben angyali kezek simogatták az arcát.
Rémlettek a fehér falak, amik a fürdőt zárták körbe, a vérrel borított kezei, és a megsemmisültség érzete. Vérrel. Vérrel. A húga vérével.
„Mi mindig együtt leszünk, bátyus?”
Beszéltek hozzá. Kérték, figyeljen rájuk. Talán még sírtak, kiabáltak is. Ő már nem látta a különbséget a saját kis világa és az övéjük között. Lehet, hogy összemosódott. Lehet, végleg megszűnt.
Nem számított.
* * *
- Natie? – Ki a franc húzogatta a takarót? Éppen csak elaludt, ugyanis órákig tanult a hétfői matekdolgozatra, amikor a halk suttogás megkezdődött. Nyöszörgött, s a párnába temetett arccal igyekezett tudomást sem venni róla. A személy azonban kitartónak bizonyult, addig-addig szipogott és szólongatta őt, míg végül a fiú megunta, és felnézett rá fáradtságtól nehéz pillái alól.
Chealsea állt az ágya mellett, a kedvenc Timon és Pumbás hálóingjében, láthatólag megviselten. Az alig tizenhárom éves tinédzser könnyes szemmel meredt a bátyjára, válla finoman rázkódott a nehéz levegővételtől. Nate igyekezett elfelejteni, mit művelt velük az anyjuk aznap este.
- Ne haragudj – kezdte –, nem akartalak felkelteni. Csak rosszat álmodtam, és nem tudok a szobában maradni.
A kezdeti morcossága ellenére Nate elmosolyodott, arrébb csúszott az ágyon, és felhúzta a takaróját, így hellyel kínálva a kishúgát. Megfogadta magának, hogy ő és Chealsea egy csapat lesznek, amíg világ a világ, és ettől nem tántoríthatták el. (Semmilyen körülmény.)
- Ha nem bánod, hogy hatkor szólni fog az ébresztő, hát tessék, van egy helyem szabadon.
A vörös elnevette magát – bár inkább bugyborékolásnak hangzott –, aztán bebújt mellé. Nate átölelte.
- Ne aggódj a matek miatt – suttogta a fülébe Chealsea, mintha Miranda bántó tényezője nem is ült volna a vállukon. – Te vagy a legjobb. Egy napon meglásd, még sokra viszed.
- A francia jobban érdekel – válaszolta a fiú egykedvűen. – Majd meglátjuk. Az is lehet, hogy balerina lesz-e belőled.
- Fúj, utálom a balettot. – Megbökte az oldalát. Valóban nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, de mivel koordináció problémái akadtak és a későbbiekben a szertorna igényelte a pontos mozgást, javaslatra beíratták. Érthető okokból nem vonzották a kényelmetlenebbnél is szörnyűbb balerinacipők, vagy az orosz származású tanárnő szőrszálhasogató akcentusa, ám mégis folytatta a következő évben. Az elbalettozott órák távolságot jelentettek Mirandától, és a kislány minden alkalmat kihasznált. Nem utolsó sorban, szerette a szertornát.  – Köszi, hogy itt aludhatok. Bár utálom a posztereidet.
Érezve a helyzet keserű komikusságát, Nate belement a játékba:
- Ne válogass. – Megcsapkodta a párnáját, aztán a hátára feküdt, majd a fejét a lányéhoz érintette, és immáron a plafont bámulták. – Ilyen az élet, néha nem azt kapunk, amit szeretnénk.
- Nyilvánvalóan ezt súghattad annak a csajnak a fülébe is, akit megdugtál az ősrégi Fordod hátsó ülésén.
Nate felkacagott.
- Martha nem ősrégi, hanem időskorú és ettől még csak értékesebb. Tulajdonképpen… nem beszélnék róla – még mindig rötyögve préselte ki magából a szavakat, ám hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. – Sok szép emléket megélt már a drága lelke.
- Nem arról volt szó, hogy nem beszélünk róla?
- Igaz… Igaz… Tizenhárom éves vagy, nem is kellene tudnod még ilyenekről.
- Tizenöt vagy – válaszolta tudálékosan a lány. – Nincs nagy különbség.
- Azért te még maradj szűz, kérlek… Úgy, körülbelül, még harminc évig. Eszedbe se jusson találkozni egy hozzám hasonlóval, különben beverem a képét.
- Ó, hagyd abba, tökfej! – Ám ezután, akármennyire is próbálkozott ignorálni a realizációt, az elhervasztotta a jókedvét, majd egy könnyed „szellővel” el is üldözte azt. Ahogy nevetett, a bordái visszhangozták a hullámokat, s emiatt egy pillanatra bent akadt a levegő. Agya automatikusan visszapörgette az eseményeket, és kiszipolyozott belőle minden jó érzést. Megköszörülte a torkát, aztán lehunyva szemeit ismét utat engedett a könnyeknek. – Meddig kell még rejtegetnem a sebeimet, Nate? Mikor lesz normális életünk?
- Cheals…
- Elegem van a rettegésből, a verésből… nem lehet ennek vége?
Maga is tudta a választ – nem kellett Nate válasza. Néhány túl hosszú másodpercig csend telepedett le a szobára, aztán a fiú megtörte azt:
- Én mindig itt leszek neked, megbeszéltünk, nem? Te vagy a világom középpontja, nem fogom engedni, hogy az anyánk elcsessze az életed. Nézd, tudom, hogy az életünk sosem lesz felhőtlen, de… mi még itt vagyunk egymásnak. El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha nem. – Megfogta a kezét, összefűzte ujjaikat, és biztatóan elmosolyodott. Megcirógatta a csuklóját, aztán a hajába fúrta az orrát. – Aludnod kellene, fáradt leszel reggel. Jó éjt, kis róka.
- Leszokhatnál róla – jegyezte meg egykedvűen, ám a mellkasát ellepte az ismerős melegség. – Neked is jó éjt, Natie.
* * *
Ha tudta volna, biztosan korábban odaér…
Volna. Volna. Utálta ezt a szót, mert már annyira nem számított, hiszen a húga… a húga már nem lélegzett. A húga – az ő kis rókája – halott volt.
Hófehér. Üres tekintetű. Jéghideg. Merev.
Próbált levegőt venni – a tüdeje sajgott a próbálkozásoktól –, mégis valahogy… nem ment. Az előtte térdelő nő arca lassan kirajzolódott, s noha a hangja jobban emlékeztette egy elromlott rádióéra, mégis áthatolt a fájdalom hártyáján.
- Kérlek, utánozz engem – könyörgött angyali hangon. Bobbi. A lelkére nehezedő hatalmas súly egy egész másodpercre könnyebbé vált. – Lélegezz utánam! Egy be, egy ki. Kérlek, Nathaniel, maradj velem.
Be és ki.
„S-Semmi b-baj.”
Nem tűnt nehéznek, mégis, abban a pillanatban lélegezni tűnt a legnehezebbnek.
* * *
Ő volt az egyetlen, aki kiment vele a repülőtérre, amikor Franciaországba költözött – és Nate borzasztóan szégyellte magát emiatt. Azonban Chealsea nem engedte, hogy – bármennyire is szívesen dagonyázott a bűntudatban – folytassa önmaga nyüstölését. Ezért, mielőtt bemondták a bátyja repülőjének indulását, két keze közé fogta annak arcát, és angyali arcán megjelent egy büszke mosoly.
- Most már követheted az álmaidat, Nate – suttogta leheletfinoman. – Tegyél engem igazán büszkévé, oké? Igaz, már most is az vagyok.
- Ez a távollét… nem fog örökké tartani – ígérte. – Meglásd, hamar hazajövök, és akkor majd segíteni fogok neked.
A húga bólintott.
- Szeretlek, Natie – suttogta, és szorosan átölelték egymást. Nate belélegezte a finom zöldalmás sampont, és örökre megjegyezte annak finom illatát. – Nem a te hibád, hogy most menned kell. Be kell indítanod az életedet, mert ez az egyetlen módja, hogy legyőzd saját magad. A múltunkat. Lépj túl rajta, büszke leszek rád. Az vagyok. Bármikor… bármi hasonló megfordul a fejedben, emlékezz rá, hogy szeretlek téged.
A bátyja megcsókolta a homlokát.
- Én is szeretlek téged, kis róka.
* * *
Bobbi a homlokának szorította a sajátját, és ez megadta a kezdőlökést ahhoz, hogy lassacskán – minden szívdobbanással közelebb – visszaszivároghasson a valóságba. Fájt. Csak most tudatosult benne. Olyan pokoli kín szelte át a mellkasát, egészen a lábujjhegyéig elbizsergett.
- Kérlek, lélegezz velem, jó?
„V-Vigyázz rá..”
Még sosem beszélt ilyen lágyan vele, a szánalom egyértelművé tette a helyzetet számára. Nem volt szüksége szánalomra.
- Elment – suttogta az önkontrol teljes hiányában. – Már… nem… lélegzett… Bobbi—én…
Barbara megcsókolta az arcát.
- Meg kell, hogy mosdassalak. – Hátratűrt egy a szemébe lógó vörösesbarna tincset, és Nate csak akkor vette észre, hogy még mindig remegett, és a ragacsos vér és a verejték szinte összetapasztotta a karján lévő bőrt a mellkasáéhoz. – Semmi gond. Megpróbálsz felállni?
Monotonon bólintott, aztán elfogadta a nő kezét és lassan felhúzta magát. Találkozott a tekintetük, az elveszett a gyengéddel lágyan összemosódott, és Seregély szíve kihagyott egy ütemet.
- Nem kell mondanod semmit – mondta a férfinak halkan. – Nekem elég, ha hallgatsz. Mindig itt leszek neked.
„Meg… megígéred?”
Közel egy évet várt, hogy a nő nyisson felé. Egy. Egész. Évet. Mégis, mikor a mondatok elhagyták a nő száját a kellemes bizsergés ezúttal csak tompán súrolta őt. A gyász mindent elmosott maga körül, de értékelte, hogy Bobbi nem hagyta magára.
A mosakodás lassan ment, tekintetbe véve, hogy Nate percenként ki-kizökkent a valóságból. Barbara egy vizes szivaccsal igyekezett lemosni róla a vért, olyan gyengéden, amennyire az lehetséges volt.
Nem szóltak egymáshoz. Nate úgy érezte, nincs mit mondania.
Gépiesen felvette magára az inget, amit odanyújtottak neki, bezárta a gombokkal, majd követte a nőt, bármerre ment.
„S-Szeretlek.”
* * *
„Igen. Igen, hozzád megyek.”
Átkozott csend honolt az emeleten, amikor Pepper remegő lábakkal áthaladt a nappalin, és három finom kopogással beinvitálta magát a hálószobájukba.  
Csend.
Nem várta semmi – zokogás, vagy kiabálás, dühkitörés, bármi, ami elvártnak minősült volna. Minden tökéletesen úgy maradt, ahogy Chealsea hagyta.
„Szeretlek Steve Rogers.”
Kivéve azt az embert, aki a sarokban ült, felhúzott térdekkel, üres tekintettel meredve előre. Vonakodva bár – tekintetbe véve, hogy attól tartott, pillanatokon belül eltörhet nála a mécses –, de Pepper úgy döntött, leül mellé.
Együtt bámultak a semmibe.
* * *
- Sammy? – hallotta a kisfiú kétségbeesett kiáltását, és csak akkor fogta fel, hogy valószínűleg az emlegetett „személy” a kezében pihen. – Hol van Sammy?!
A nő, aki a karjában tartott igyekezte megnyugtatni őt.
- Kicsim – szólongatta gyengéden, mégis erélyesen. Kedves, lágy hangja volt.
A fiú szemei automatikusan körbepásztázták a környéket, de mivel a nő magasságának – nem lehetett nagyobb 165 centinél – köszönhetően korlátokba ütközött, nem sikerült észrevennie, hogy Steve már hallótávolságon belül volt.
- Sammy?
- Shh, mindjárt megtalálom, rendben? – Néhány másodpercig megengedte magának, hogy tanulmányozza őt, noha nem igazán látott mást a sűrű – és gyönyörű – világos vörös hajzuhatagán és hófehér bőrén kívül. Az alakját kecsesen formálta meg az egyszerű fekete pólója és az új divatú „szorulós” farmer, amit gyakran látott a lányokat viselni.
Steve nehezebben lélegzett a tudattól, hogy beszélnie kellett vele, tisztán érezte, hogy izzad a tenyere. Zavarában a nadrágja hátsó részébe törölte a kellemetlen nedvességet, aztán a játék mackóra nézett, és megérintette a nő vállát.
Ekkor megfordult.
A szemei ragyogó szürkéskéken csillantak meg – pontosan úgy nézett ki, mint az égbolt egy kiadós zápor után –, metszése egészen különleges. Szép fogak haraptak bele a kissé aszimmetrikus, mégis telt ajkakba, s Steve azon kapta magát, hogy automatikusan követi útjukat.
Képzeletében sok-sok lapocska képe jelent meg, rajtuk aprólékosan kidolgozva az angyalarc, és a finom csigákban a háta közepéig lehulló vörös hajzuhatag.
- Elnézést… Az imént láttam, hogy elejtette, hölgyem. – Megvillantott egy szerény félmosolyt. A hölgy finoman összeráncolta a szemöldökét. Mi zavarhatta? Talán túl hivatalosnak tűnhetett? Még igazán volt mit szoknia, tanulnia, és feldolgoznia a huszonegyedik század embereinek viselkedésén. A világháborúk idején a nők tisztelete alap dolognak számított, most azonban már kinézték, ha előreengedett valakit a metrón.  – Gondoltam, biztosan az önöké, mert a kisfia sírni kezdett.
- Nem a kisfiam – felelte a hölgy azonnal. Feszélyezhette a téma, és Steve megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta a száját. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Az unokaöcsém.
- Ó, elnézést.
- Mindenesetre nagyon köszönöm – hálálkodott, aztán elvette tőle a játékot és haloványan elmosolyodott. – Megmentetted az életemet. Nem hiszem, hogy láttam volna a végét, ha…
A lány elpirult, s egy kósza tincset az ujjai közé fogva eltűrt az arcából. Steve csak figyelte, nem tudta, mit mondjon. Hiába töltött éveket Bucky mellett, és tanulmányozta a módszereit, ő maga sosem sajátította el őket. Többek között ezért is igyekezett olyan szerencsétlenül elrejteni, mennyire gyönyörűnek találta őt.
Maradj távolságtartó, sugallta magának, nem akarod megismerni. Nem kedvelne téged.
- Hát… Jó éjt – motyogta vörös hajú egy elnyújtott perccel később.
Éppen megfordult, amikor Steve akaratlanul is azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak sosem távozna. Ezért – a józanész mindennemű jelenléte nélkül – megmozdultak ajkai, és nyelve működésbe lépett.
- A neved! Mi a neved?
Az új ismerőse oldalra biccentette a fejét, és egy őszinte, a csillagokat lehozó mosoly szelte át az arcát.
Lélegzetelállító.
- Chealsea. Chealsea Roth. És a tiéd?
Így kezdődött – Chealsea Roth beleivódott a bőrébe.
* * *
Pepper leginkább azt figyelte, mikor pislogott, hogy megbizonyosodhasson róla, az emberi funkciói rendben vannak.
Mert Steve nem mozdult – hiába kérte, kérdezte, beszélt hozzá –, csupán egy pontot bámult a vele szemközti falon. Még mindig. Pepper attól tartott, hogy sosem hagyja abba.
Mégis, milyen érzés lehet, amikor mindenedet elveszik tőled úgy, hogy még csak nem is harcolhatsz érte?
Hogy még csak el sem búcsúzhattál…
* * *
- Ugye nem fázol?
- S-Steve – emelte fel remegő kezeit Chealsea, ezáltal elhallgattatva a túlzottan is aggódó férfit – szerintem épp elég takarót borítottál már rám.
Október közepe felé haladtak, ez volt Chealsea első estéje a terápia megkezdése óta, és Steve mindenáron vissza szerette volna hozni az életkedvét. Utálta szomorúnak látni a lányt, hiszen olyan gyönyörűen mosolygott, és minden ember megérdemelte, hogy legalább egy kisebb „szeletet” kaphasson Chealsea Roth mosolyából.
Steve kifújta a levegőt, összecsapta tenyereit, aztán engedte őket lehullani az ölébe.
Némán fontolgatta: megtegye vagy sem?
- Rendben.
Chealsea megfogta a kezét, majd egy bíztató pillantással jelezte, hogy bármit is tervezett, ő nem fogja megakadályozni semmiben. Percekig néztek farkasszemet, szürkéskék szemek találkozott az ő kékjeivel, és aztán megmozdult – Chealsea háta pedig az ő mellkasához simult, és átölelte a derekát. Meglepte, hogy a vörös nem panaszkodott, sőt! Simult hozzá.
Az égboltot néztek, az együttlétük nem a beszélgetésről szólt – remekül boldogultak szavak nélkül, és Steve tudta, hogy Chealsea került minden alkalmat, ahol szükségesnek tűnt verbálisan kommunikálni.
Órákba nyomuló percekkel később kinyitotta a száját, hangja enyhén remegett meg.
- S-Szerinted örökké ilyen m-maradok?
Steve összeráncolta a szemöldökét.
- Milyen?
- D-D-Dadogós, rem-megős – magyarázta. – Ilyen.
- Én azt mondom, kilábalsz belőle. Dr. Morse azt mondja, lehetséges, hogy néhány hónap gyakorlás után eltűnik a dadogás. – Belélegezte a hajából áradó finom zöldalma illatot. – De ha nem, hát meg fogsz tanulni élni vele. Egy valamit megtanultam: legyőzhetetlen vagy, Chealsea Roth.
- M-Mellettem állsz. U-Ugye nem b-bűntudatból?
- Természetesen nem – sóhajtotta. – Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Igen, sajnálom, hogy nem maradtam veled aznap este, de nem azért vagyok itt, mert muszáj. Azért teszem, mert fontos vagy nekem, és örökké hinni fogok benned.
Érzékelte, ahogyan Chealsea finoman megremegett a karjában, és fontolgatta, hogy elengedi, ekkor azonban a vörös finoman az ajkához emelte Steve kézfejét, és megcsókolta. A bizsergés végigfutott a karján, egészen le a gerincéig, és melegséget hagyott maga után.
Forró szenvedélyt.
* * *
Milyen érzés megsemmisülni?
Meghalni belülről, miközben élsz?
Lélegezni, de monotonon haladni tovább?
Lehet egyáltalán folytatni?
* * *

- Hé, Kapitány – üdvözölte a barátnője február környékén, takaróba temetkezve, láthatólag félig aludva még. Kislányosan kuncogva fogadta a „jó reggelt” csókokat, és az ágy süppedésére összehúzta magát, majd elterpeszkedett Steve mellkasán.  – Hmm. Sikerült megoldani az ügyet?
- Alig vártam, hogy hazajöhessek – zsémbeskedett. Ilyenkor rendszerint Chealsea azzal vádolta, hogy úgy viselkedik, mint a nagyapja, akit sosem ismert. – Stark kikészít a folyamatos megjegyzéseivel. Ilyen nagy hűhó, hogy rendszeres szexuális életem van?
- Szóval piszkál téged? – A nő felkönyökölt, haja szétterült körülötte. – Ne törődj vele. Legközelebb csak mondd meg nekem, hogy elfeledtethessem veled.
Steve odahúzta egy csókra, ám ekkor elhátrált. Jutalma egy homlokráncolás lett.
- Mi a baj?
- Lehelet – magyarázta. – Most ébredtem.
Steve vállat vont – „na és?” –, hiszen nem izgatta. Felemelte az állát, és egészen finom csókot lehelt a szájára.
Chealsea elmosolyodott.
- Olyan könnyed vagy – magyarázta a kérdő pillantást. – Mi történt veled?
- Boldog vagyok – mondta Steve. – Igazán, nagyon boldog. Még sosem éreztem hasonlót. Te vagy a minden.
- Ó kapitányom, kapitányom – idézett egy híres filmből a vörös, válaszul Steve a nyakába harapott.
Édesen kacagott.
* * *
Steve megmozdult, és egy gyűrűt vett elő a zsebéből – forgatta egy darabig, a tenyerében tanulmányozta, aztán felállt. Lassan, megfontoltan haladt ki a szobából, és Pepper nem kérdezte, merre megy.
Mert tudta.
* * *
- Nem hittem volna, hogy szentimentális alkat vagy – mondta Chealsea bizalmasan, gondosan ügyelve arra, hogy ne csöpögjön eperlé a ruhájára, amikor beleharapott a zamatos gyümölcsbe.
Kint piknikeztek a Central Parkban, éppen csak beköszöntött a május – ez azon ritka alkalmak közé esett, amikor Stevenek akadt ideje egy hosszabb szabadtéri programhoz, és természetesen minden időt kihasznált, amit a lánnyal tölthetett. Együtt éltek, mégsem találták meg a tökéletes egyensúlyt.
Ráadásul Chealsea álmai aggasztották – mindezek még olyan stádiumban voltak, hogy először inkább csak igyekeztek nem foglalkozni vele.
- Ezt hogy érted?
- Te vagy Amerika egyik legnagyobb ikonja – mutatott rá a tényre –, ami mondjuk, még kínosabbá teszi, hogy nem ismertelek fel. Lényeg a lényeg, amikor valaki megemlít téged, az ember nem asszociál automatikusan egy szerény, néha elpiruló, lágyszívű alakra. Úgy értem, legyőzted a Hydrát, mégis… néha még mindig zavarba jössz, ha azt mondom, hogy szex, vagy, hm… megemlítek egy nemi szervet.
- Előbb ismertél Steve Rogersként, mint Amerika Kapitányként, és ez nagyon fontos. – Felkönyökölt, eltűrt egy tincset az arcából, és megérintette a szája szélét. – Ha azt a nevet mondják neked, hogy Steve Rogers, mire asszociálsz?
- Egy szőke srácra, aki háromszor is rálépett a lábamra, amikor megpróbáltunk táncolni.
Steve felnevetett.
- Lehet egy éremnek két oldala? – kérdezte oldalra billentett fejjel. – Lehetek az a srác, és Amerika Kapitány egyszerre neked?
Chealsea ragyogóan elvigyorodott, a szeme körül megjelentek az apró ráncok.
- A lényeg az – folytatta –, hogy nem mindenkinek mutatom meg a másik oldalamat. Azt hiszik, merev vagyok, hogy nem töltöm semmi hasznossal a szabadidőmet, csak naphosszat azon zsörtölődöm, hova fajult a fiatalság.
- De velem kezdettől fogva ilyen voltál. – A nő közelebb hajolt, megpuszilta a férfi homlokát, aztán finoman az ölébe döntötte, így Steve feje pontosan ott landolt. Simogatta a haját, amitől ő csaknem elaludt. – Szeretném azt érezni, hogy mindig különleges voltam a számodra, de mi rendkívülit találnál egy olyan lányban, mint én?
- Önértékelési problémáid vannak. Súlyosak.
- Nem erről van szó, bébi. – Hangosan felsóhajtott. – Inkább az a lényeg, hogy nem értem, miért. Tudom, hogy ha szépen kirittyentem magam, talán még csinos is lehetek, de te sosem voltál az a személy, aki a külsőségekre alapoz. Így, amikor azon kaplak, hogy szentimentálisan viselkedsz, szerelmet vallasz és újról-újra elmondod, mennyire szeretsz, meglepődöm. Soha semmit nem tettem azért, hogy szeress engem. A legtöbbször csak szenvedtem, sajnáltattam magam, és azon gondolkodtam, nekem hogyan lehetne megfelelőbb. Hovatovább, még mindig azt teszem.
- Arra gondolsz, hogy miért vagyok szerelmes beléd? – Steve szkeptikusan nézett rá. – Mindennek kell pontos indok? Azért szeretlek, mert ilyen vagy. Mindeneddel együtt.
Chealsea lehunyta a szemét.
- Még sosem voltam szerelmes – vallotta be. – Előtted még sosem… Ez bizonytalanná tesz. Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod semmit, Chealsea – válaszolta jókedvűen. – Szóval akkor, hogy ha szentimentálisnak minősülök, teljes joggal mondhatok olyat, hogy nincs értelme sajnálnod ezt, mert a szerelmed a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem?
A lány hátradőlt a pokrócon, és a keze megtalálta a férfijét. A fény átszűrődött a fák levelei között, megvilágítva az arcukat.
- Én néha elképzelem, hogy örökké együtt maradunk – mesélte –, és összeházasodunk, meg gyerekeink lesznek. Tudod, egy olyan tipikusan amerikai álomszerű otthonra vágyom, egy kiskutyával, és a többi.
- El tudnám képzelni.
- Velem? – Halványan fontolgatta, hogy lehetnének később gyerekeik, de sosem merészkedett mélyebben az elképzelésbe.
Amerika Kapitányként volt egyáltalán esélye rá?
Családra? Először gondolt arra, hogy ez mekkora veszéllyel járhat. Mégis, amikor oldalra sandított Chealsea arcára, tudta, hogy ezt akarja.
- Csak veled.
* * *

(Kapcsold be: https://www.youtube.com/watch?v=r0YXt2nVMw4)
 
A hófehér takaró olyan könnyedén hullott le a testről, hogy jóformán hozzá sem kellett érnie. Annak ellenére, hogy a – számára – fekete foltokkal teli – kiestek hosszú-hosszú percek – megérkezésekor már láthatta őt – a testet –, a szívverése így is felgyorsult. Nyelt egyet, akaratlanul is nehezebben kezdte szedni a levegőt.
Olyan fehér volt. Élettelen.
Nem egészen tizenkét órája még a karjában tartotta és…
És. Most. Ott. Feküdt. Holtan.
A gyűrűre pillantott, és összeszorult a torka.
Arra gondolt, hogy Chealsea mennyire szerette volna megkapni, és milyen büszke volt rá, amikor megegyeztek. Még aznap este készült odaadni neki, egyfajta meglepetésként, és kárpótlásként, amiért el kellett mennie, de…
- Elkéstem – suttogta rekedtesen, és csak akkor vette észre, hogy nedves az arca. Gyengéden megfogta a lány jéghideg kezét, és a lehető legfinomabban ráhelyezte a gyűrűt az ujjára. – Mindig is… mindig is nálad volt a helye
Pepper átöltöztethette – gyanította, a temetésre –, mert immáron a kedvenc kékszínű ruhája volt rajta, eltakarva a mellkasi sebeket. Az arcán ugyan éktelenkedtek a lila foltok – hullafoltok –, de még így is szívszorítóan gyönyörű volt.
Lehajolt, és megcsókolta a homlokát.
Bár ő maga nem kommunikált velük – főként Tonyval és Pepperrel –, azért hallotta a beszélgetést, miszerint eltemettetik reggel. Őt mégsem mozgatta meg a gesztus.
Nem érzett hálát, amiért nem neki kellett elintéznie a temetést.
Nem érzett semmit.
Valami ott, akkor visszavonhatatlanul meghalt benne – lehet, hogy lélegzett, dobogott a szíve, és gondolkodott, mindezek ellenére azonban minden, amiben hitt és szeretett, elment a mennyasszonyával együtt.
„Te és én, mindig.”
* * *
 Bobbi egyenletesen simogatta a haját, miközben ő a nyakába zokogott. Nem tudta visszatartani, és elért egy olyan pontra, ahol már nem is szándékozott.
Kiengedte, de különösebben ez sem segített – nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé, csak… valóságosabbá. Igazzá tette a tényt, hogy már semmi sem hozza vissza a kishúgát.
- Nem vagy egyedül – suttogta a nő a fülébe, és egy kicsit szorosabban ölelte magához. Nate csak most vette észre, hogy az ő hangja is remegett. – Nem vagy egyedül…
A fájdalom nem semmisül meg. Örökké a szívünkben marad.
Emlékeztet rá, hogy mit vesztettünk el, és mit nem kapunk vissza soha sem.
* * *
Steve egyedül állt a temetésen.
Kerülte mások pillantását, a szánalom a szemükben elég volt ahhoz, hogy azt kívánja, bárcsak örökké kivonhatná magát a közelükből. Észre sem vette, milyen gyorsan elszigetelődött – a fájdalom ezt teszi az emberrel.
 Mindenkit elvesztett, szépen sorjában.
Az édesapját sohasem ismerhette, meghalt mustárgázban, mielőtt egyáltalán emléke lehetett volna róla.
Szemtanúja volt, ahogy az édesanyja szépen lassan leépül, vért köhög, mígnem a teste szépen lassan elsorvadt és az enyészeté lesz. Ő temetette el, végignézte, ahogy a koporsó lassan eltűnik a számára ásott gödörben. Joseph mellé temették.
Az egyetlen ember, aki segített neki folytatni a rögös utat, átsegítette az akadályokon és végig mellette maradt, az Bucky volt. Lezuhant a vonatról. Sosem találták meg.
Vonzódott Peggyhez. Egy gyönyörű nő volt, és támogatta, amikor szüksége volt rá, de Steve már nem tartozott az ő életébe.
Belecsöppent egy olyan korszakba, ami a legkevésbé sem hasonlított a sajátjához. Idegen emberekkel, egy idegen helyen. Alkalmazkodnia kellett – tudott is –, mégsem tartozott közéjük.
Aztán jött Chealsea, és az elveszettség már nagyon távolinak tűnt. Megadott neki mindent, ami emberileg lehetséges – az a vékony, alacsony alakja tökéletesen illett az övéhez, a cserfes szája kiegészítette az ő hallgatását, a mosolya megolvasztotta a falait, majd fokozatosan le is rombolta azokat. A boldogság – az idegen érzés – beépítette magát az életébe, és szerves része lett.
Meghalt.
Vele együtt minden elment. A fények kialudtak, a verőfényes napsütés ellenére is sötétben járt.
* * *
- Nem tudom, hogyan mondhatnék beszédet valakinek a temetésén, aki számomra sosem lesz halott személy – kezdte halkan. A tekintete nem állapodott meg senkin, inkább az egyre közeledő koporsót nézte. Egy papírlapon szedte össze a gondolatait, azt nézte. Könnyek gyűltek a szemébe, de Nate a fejébe vette, hogy muszáj végigmondania. – Valamint azt sem tudom, hogyan mehetne tovább az élet a kishúgom nélkül. A legelső emlékem is róla szól, tulajdonképpen az egész köré fonódott, és most, hogy már… már… nincs – itt elhalt a hangja, és erősebben szorította magához a papírt – velünk, olyan mintha én magam is megszűntem volna.
Bobbi lassan mellé sétált, és csak ekkor vette észre, hogy remeg.
- Michelle Moran mondta egyszer: „Amikor meghalunk, nem az marad utánunk, amit a síremlékművünkre vésnek, hanem az, amit mások életébe szőttünk”. – Vett egy mély levegőt, megfogta Barbara kezét, és megszorította. – Én emlékszem rá, milyen nyeletlen kétéves volt. Pirospozsgás, pufók arc, hatalmas kék szemek… olyan életvidáman állt mindenhez, mintha elfeledhetne mindent egy szempillantás alatt. Ő volt a… legjobb dolog az életemben. De már nincs… és soha többé nem lesz… S-Szeretném, ha úgy emlékeznétek… a húgomra, amilyen volt… és ne arra, ahogyan meghalt… Mert a halál egy olyan… dolog, ami a legmesszebb állt a személyéhez…
Ekkor Nate zihálni kezdett, szédülni, a látása elhomályosodott a könnyektől. Egy zokogásszerű hang tört elő a mellkasából, a képek a vérben fürdő húgáról ellepték az elméjét, és nem bírta folytatni. Bobbi magához szorította, és a nyakát cirógatta.
Lydia lépett elő, az arca nedves volt, de szemében elszántság bújt meg. Elvette a papírt, és halványan elmosolyodott.
- Ha Chealsea most itt volna, nevetne rajtunk, hiszen egy olyan személyt gyászolunk, aki sosem fog elhagyni minket. Örökké velünk marad, ahogy mondani szokás, a szívünkben él. – Kihúzta magát, sírástól kipirult arcán nosztalgikus érzelem jelent meg. – Mindannyian másként tartottuk fontosnak őt. Valakinek a húga volt – itt Natere nézett, hiszen Benjamin nem jelent meg a temetésen –, valakinek a szerelme – Steve nem nézett vissza rá –, és a barátja. Pokolian fáj, hogy elment, mert most úgy érezzük, senki sem pótolhatja. És ez így fog maradni. Nem lesz még egy Chealsea Roth, nem lesz még egy ilyen testvér, menyasszony, vagy legjobb barát. Az üresség, amit okozott, itt fog maradni bennünk. – A mellkasára mutatott. – De meg kell tisztelnünk őt azzal, hogy megőrizzük önmagunkat. Ő azt akarná, hogy tovább lépjünk, s éljünk tovább az életünket. Nem tettethetjük, hogy minden rendben, mert nincs. Mégis… Fel fogunk állni. Chealsea emlékéért. Emlékezzetek, hogy mit adott nektek, mert azt nem veheti el tőletek senki.
Steve csak nézte, ahogy finoman behelyezik a koporsót, és szorosabban fogta a kezében lévő frézia csokrot. Lehunyta a szemét, és bedobta az elsőt.
- Örökké – suttogta némán.
Felemelte a fejét, és lassan kinyitotta a szemét. Esküdni mert volna, hogy Chealsea ott állt az egyik fa tövében, rá mosolygott, és lassan integetni kezdett.
Valamilyen formában eljött elbúcsúzni.
És a szíve újabb százezer darabra tört, ahogy lelki szemei előtt – eközben a koporsót lassan kezdte belepni a földi – elhalványult a lány alakja.  Ne, akarta mondani, maradj még, könyörgöm. A lány azonban nem hallgatott rá, és egy szeretetteljes pillantással eltűnt a fa árnyékában…
* * *
Chealsea Evangeline Roth
1992-2014
Örökké a szívünkben.

Nate a sírkő előtt térdelt.
Steve eltűnt, a többiek pedig hazamentek. Megkérte Bobbit, had tölthessen egy kis időt a húgával, „négy szem közt”.
- Egyszer azt mondtad, tegyelek büszkévé. – Összeráncolta a homlokát. – Azt kívánom, bárcsak így lehetne. Bárcsak ne vágynék a bosszúra ilyen pokolian… de nem tudok mit tenni, Chealsea.
- Bosszúra, fiam? – Egy idegen hang szólította a fák mögül. Nate nyaka fájdalmasan megreccsent a hirtelen mozdulattól. Felkapta a fejét. – A bosszú egy igen vehemens érzelem.
Nate összehúzta a szemeit.
- Ki maga?
Sajogni kezdett a háta, mint néhány órával ezelőtt, ám most intenzívebben.
- A nevem Gabriel arkangyal – mutatkozott be rejtélyesen mosolyogva. – És Nathaniel arkangyalért jöttem.

Emlékeztetőül, ha esetleg nem vagytok jártasok: Gabriel arkangyal egyike a hét arkangyalnak. Biblia személy, pontosan úgy, mint Lucifer. :)

12 megjegyzés:

  1. Szívbe markoló. Elsirattuk. Annyira profin adtad át a megélt gyászt, hogy abba én is belemerültem. Gyászoltam.
    Minden személy érzéseit a saját karaktere szerint hoztad, megőrizve annak egyéni stílusát, ekkora érzelmi sokk közepette ez igazán magas fokú szakértést mutat. Más szóval: király vagy.

    Le vagyok sokkolódva. Még mindig nem tértem magamhoz. Én is könnyeztem, az utolsó előtti sorig. Akkor az asztalra csaptam, elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Leborultam a billentyűzet elé. Hát persze. Ekkora csavart is csak te vághatsz hozzám... a legnagyobb mélységben úgy kupán találsz vele, hogy a megszédülésemben azt sem tudom, merre vagyok arccal előre.

    Ott a megoldás. Hát persze. Kézenfekvő volt. Ott volt, ám én mégsem láttam, mert nem vettem észre ezt a lényeges részletet, hiába adtad a kezembe. És tessék. Fantasztikus vagy.

    Kitéped a lelkem, felaprítod, meg is taposod az acélbetétessel, a megmaradt cafatokat még felgyújtod, aztán búcsúzóul rádobsz egy sebtapaszt és egy varrótűt cérnával. Basszus. Zseniális vagy, de még mindig nem térek magamhoz.

    Angyalok. Imádom az angyalokat, de hát ez neked nem újdonság. És Gabriel... XD Neh. Ekkora visszaköszönést.... Imádlak.

    Köszönöm a munkádat és kitartásodat. Kicsit még meg vagyok zavarodva, szóval nézd el nekem a kusza soraimat... Imádat érted. A frissért és a sztoriért.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Azt kívánom, bárcsak tartalmas választ adhatnék neked, de mostanra olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon. Na mindegy, azért megpróbálok összehozni egy /részben/ értelmes hozzászólást. :D

      Örülök, hogy ilyen hatást váltottam ki belőled, mert pontosan ez volt a célom. :D Gabrielre úgy hiszem, senki sem számított, pedig, ha már Lucifert belehoztam, mi akadályozna meg abban, hogy ezt a fiatal embert is felszereltessem? :D

      KITÉPTEM A LELKED? :3 HELYES. HELYES. HELYES.

      MUHAHAHHAHAHHAHAHHA.

      És igen, én is imádom az angyalokat. Te is az vagy. <3
      De ugye tudod, hogy ez nem az SPN Gabriel? (Szinte nem is tudok róla semmit, szóval nem is lehet).

      Imádlak.

      Törlés
  2. tetszettek a visszaemlékezések,még ha ilyen szomorú alkalom miatt is kerültek elő. Jó volt pár dolgot Steve szemszögéből is megismerni.Kár hogy az nem derült ki mért kezdte Natet Finnic-nek hívni:) Vagy csak a külső hasonlóság miatt? Szegény Steve:( Reméelm valahogy visszatalál a fényre,mert ha Miranda beindul,akkor lesz rá mindenkinek a legnagyobb szüksége. Mért van egy olyan érzésem hogy Steve-vel nem a képzelete játszott? Simán kinézném Chealseae-ből hogy megjelenik valamilyen formában a saját temetésén. Az utolsó jelenetre pedig csak azt mondhatom hűha:) Gabriel?? Azt hiszem Natre egy érdekes utazás,ránk olvasókra meg újabb állejtés vár:) Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Örülök, hogy tetszettek a visszaemlékezések, sok szükséges volt és meglehetősen kézenfekvő.
      Gondolom azután kezdte el őt annak hívni, miután egyszer a kezébe vette a Futótűzet. :D
      Igazából erre a képzelgősre nem tudok értelmes választ adni. Többször is hallottam, hogy egy elhunyt valamilyen formában eljött elköszönni.
      De én is kinézném belőle, hogy elmegy elköszönni.
      Érdekes utazás lesz, és remélem, élvezni fogjátok!
      :)

      Törlés
  3. Szia!

    Hát ez egy írtó szomorú fejezet volt. Bekönnyezett a szemem, de szerencsére nem sírtam el magam.
    A visszaemlékezések nagyon tetszettek benne. Egy picit jó volt látni, milyen lehetett Steve szemszögéből Chealsea. Milyen emlékek maradtak róla a szerettükről.
    Az idézetek pedig pont még jobban ütöttek az emberen, miközben olvasta a zene alatt a temetést. Hát nem semmi, így összehozni.
    A arkangyal? Na erre kíváncsi leszek, hogy mi lesz a kövi részben.
    Remélem hamar jön és nem lesz ilyen szomorú fejezet, mint a mostani.
    Köszi a frisst.
    üdc: crucio

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Igen, szomorú fejezet volt, és ez sajnos várhatóan következett be, hiszen megöltem a főszereplőmet. (Mu-ha-ha-ha-ha.)
      Steve szemszögéből Chealsea egy angyal volt. Imádta a hibáiért, és ez volt a szép bennük.
      ARKANGYAL. <3
      Avada kedavra.

      Törlés
  4. Ajh, komolyan Sorror, ez már a második olyan fejezet amivel eléred, hogy éjnek évadján pityeregjek. Pedig mindig úgy indulok nekik, hogy BE STRONG BABY nem fogsz bőgni. Hát ez most sem jött össze.
    Teljesen beleéltem magam szegény kicsi Nate helyzetébe - talán azért, mert személyes tapasztalataim is vannak, hogy milyen egy közeli családtagot elveszíteni -. Teljesen rámült, RÁMTELEPEDETT a gyász, láttam a koporsót lelki szemeim előtt, láttam Chealst a fák között sétálni, ahogy rámosolyog szegény Steve-re. Hallottam ahogy a föld egyre hangosabban koppan amikor rázúdítják a koporsóra. Összeszorult a gyomrom. Azt hiszem, ennél nagyobb érzelmi bombát már rég nem zúdítottak rám.
    Gabriel felbukkanása meglepő volt, bár számítottam rá - midőn én vagyok minden titkod tudója muhahaha -. Remélem Stevenek sikerül kicsit kilábalnia ebből a kilátástalan helyzetből, talán megpróbálhatna nyomozni Cheals halálának körülményei után, mivel Sindra/Miranda egyelőre csak röhög a markában, de kijárna neki azért egy néhány Amerika Kapitányos tasli, és talán ezzel Steve a saját lelkiismeretén is könnyíthetne!
    Hajrá Sorror, szeretés van! Imádlak! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahj! Még mindig nem hiszem el, hogy én - ÉN - megsirattalak TÉGED. :D Tényleg nem hiszem el, akárhogyan is próbálsz meggyőzni.
      Titkaim tudója.
      Imádlak téged, és nagyon köszönöm, hogy írtál!
      HAJRÁ STEVE. HAJRÁ STEVE. Hozd a pom-ponokat, lecsapunk!
      szeretlek.

      Törlés
  5. Drága Missy,
    Nem is tudom idejét annak, mikor olvashattam ilyen jó történetet. Teljesen a rabja lettem, vagyis a TE rabod! Tegnap, megtaláltam, és azt hittem, hogy az első két fejezet után majd szépen leteszem a telefont, és fekszek aludni. Ahhoz képes hajnali háromkor hagytam abba a huszadik résznél, de csakis azért, mert reggel munkába kellett mennem.
    Most fejeztem be, azt hiszem fél órája, és egyszerűen nem tudok SEMMIT se csinálni! Annyira jól írsz, hogy az már bűn :)
    Teljesen bele tudtam élni magam minden részletbe, szemeim előtt láttam az összes jelenetet, és sírtam, a legutóbbin, de nagyon!
    Aztán, mikor azt hittem vége.... GABRIEL!
    Azt hiszem, nem kell aggódnom, iszonyatosan várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. :D
      Ez volt minden álmom: embereket ébren tartani. Komolyan mondom, ez a legnagyobb dicséret, főleg, hogy én magam is gyakran maradtam fel hajnalok hajnalán is azért, hogy elolvassak egy fanficcet. :D
      Köszönöm szépen a dicséreteket, komolyan mondom, még a végén elpirulok. :D
      Nagyon örülök, hogy csatlakoztál, remélem okozok még meglepetéseket a számodra.
      puszi!

      Törlés
  6. Szia!
    Most végre ennyi idő után végig tudtam olvasni. Most, hogy írom ide a kommentet is még gombóc van a torkomban és próbálom legyűrni, hogy ne sírjam el magam. Fantasztikus és hihetetlenül realisztikusan leírtad ezt az egészet. Biztos édes lehetett Cheals piciként. De a végével nagyon megleptél... Gabriel arkangyal? Bár nem is tudom miért lepődöm meg hiszen ha Lucifert beleraktad ebbe, akkor a többi Bibliai alaknak is meg kell jelennie, hisz úgy illő. :) Légy pajkos.
    Szandra voltam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Szandra.
      Legszögezem: imádlak. Köszönöm szépen, hogy kommentet írtál, és azt még jobban köszönöm, hogy sírtál is. :D
      (Azért szögezek itt, mert ez az utolsó komment, amire válaszolnom kell, és baromi fáradt vagyok, szóval, hogyha valamit elírok, akkor légy szíves, írd fel a fáradtságom számlájára).
      Szeretem a mitológiai alakokat, ami nem feltétlenül jelenti, hogy az egész Bibliát belefogom rakni, vagy más népektől átveszek dolgokat. Egyedül az angyalokat tartottam meg, mert ők a szívem csücskei. :D
      Légy pajkos!

      Törlés