2014. augusztus 8., péntek

30. Fejezet - Bukkanók.

Úristen. Nem kapok levegőt. Úgy örülök, hogy végre posztolhatok, azt hiszem, mindjárt elsírom magam. Nem is tudom, hirtelen mit mondjak, annyi minden szerettem volna megosztani veletek. Ja, na igen.
Na, képzeljétek, a lány, akiről Chealsea-t mintáztam főszerepet kapott egy Marvel sorozatban, a Daredevilben. Ugye milyen durva? Mintha valami jósnő lennék -- tudtam, hogy a csajnak a Marvelban a helye.:D
Találkoztam Lugiával. :D Imádtam. Ha valaki a közelben van, szívesen találkozom vele is. (Megvitathatjuk majd, mi az a közel.:D)
Jaj, és 23 rendszeres olvasó. Egy Marvel blogon. Az első komolyabb Marvel blogon. Ez olyan jó. Köszönöm szépen fiúk-lányok. Ti vagytok a legjobbak! Puszi.


Utálok repülni.
Utálom a turbulenciát, az engem leszorító övek kényelmetlen érzetét, a pocsék ételt és a még kellemetlenebb érzést, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, s életemet idegenekre bízom. Hívhattok paranoiásnak, de nekem nem pálya a repülés.
Emlékszem, eléggé vonakodva mentem bele az ötletbe, miszerint ruccanjunk ki egy kicsit, és látogassuk meg a jó öreg Angliát. Barbara javasolta a környezetváltozást – amolyan „terápiás” célból, de határozottan húztam a szám a megfogalmazáson, hiszen egyáltalán nem éreztem magam… betegnek – és mivel Pepper valamilyen csodának köszönhetően lefixálta a főnökömmel is, semmi akadályát nem láttuk a távozásnak.
Persze – mint mondtam – utálok repülni.
A légi utaskísérő számomra túlságosan rövid szoknyájában tipegett hozzánk, tekintetével teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet. A pasim érdekelte – ó, micsoda egy céda!
Birtoklóan kulcsoltam át bal kezem az ő izmos karján, vállára hajtva a fejem. A szőke csinibaba meg sem rezzent, Steve pedig egyáltalán nem zavartatta magát. Egy rövid nemleges válasszal, elintézte a felé irányuló kérdést – „Hozhatnék valamit, uram?” –, és egy csókot nyomva a homlokomra lehunyta a szemét.
Rá nem volt hatással a paranoiám. Miért is lett volna? Ejtőernyők nélkül – fogalmatok sincs, hányszor korholtam meg a felelőtlensége miatt – szokott kiugrani a bevetéseken. Neki ez olyan mindennapos dolognak számított.
Míg én paráztam nyolc órán át.
- Voltál már Angliában?
Hangja rekedtesen törte meg a csendet, akaratlanul is végigfuttatva rajtam a borzongást.
- Még gyerekkoromban – meséltem szárazon. – Nem sokat láttam belőle, csak a gyerekmegőrzőt. Miranda nem igazán szívlelte a jelenlétemet, de a lány, aki vigyázott rám, lázzal feküdt otthon.
- Bosszant, hogy édesanyád így viselkedett veled.
- Tudom bébi, de nem változtathatunk rajta. – Beszívtam csodálatos illatát. Axe. A kedvencem.  – Máskülönben, talán sosem lett volna ilyen jó kapcsolatom a bátyámmal.
- Minden rosszban van valami jó – értett egyet.
- Például ez a póló – incselkedtem, végigsimítva mellkasán. – A minta szörnyű, de ami alatta van…
- Utálod a pólómat?
Felnéztem rá. Összeráncolt homlokkal lesett fel szőke pillái alól. Ó Adonis, Adonis!
-  Igazság szerint nem vagyok kibékülve ezért a bandáért, bár tudom, hogy te igen – kezdtem heherészve. – De leginkább az zavar, hogy feszül, és mi nagyon nem vagyunk egyedül. Ha rajtam múlna, már…
- Nagyon kipihent vagy – csúfolódott.
- Nem mered kimondani, hogy szex mániás? – Felemeltem a szemöldökömet, míg ő elsöpört egy tincset az arcomból. – Mert határozottan az vagyok, ha rólad van szó.
Tudtam, hogy élvezettel tölti el a gondolat – komolyan, nem tudom leírni, milyen elégedettség ült meg világoskék szemei mögött –, hogy szinte megszállottként vágyom a közelségére – nevezd, ahogy akarod.  Felsóhajtott.
- Nehogy azt hidd, hogy annyira prűd vagyok – cáfolt meg hitetlenkedve. – Egyszerűen csak az Amerika, amiből én jöttem olyan más volt. Tabu volt a szex, az alkoholizmus és a homoszexualitás. Szinte mindenki csinálta, de nem beszéltünk róla nyilvánosan.
- A homoszexualitást?
- Nem úgy értettem – megforgatta a szemét. – Azt nem mindenki, de jelen volt. Betegségnek hitték, ami kezelhető.
- Ez szörnyű. Nem kedvelem a homofóbiát.
- Szerintem te magad is tudod, hogy nekem mi a véleményem róla.
Na, igen, Mr. Amerika előbújt rejtekhelyéről. Mindenkinek joga van a szerelemhez, a szeretethez és – ó, igen – a szabadsághoz.
- Elhoztam azt a repülés-biztos Stark kütyüt – vetettem fel az ötletet.  – Letöltöttem annak a sorozatnak az új évadát, amit mostanában néztünk.
- Tényleg? Oké.
Gyors csókot váltottunk, aztán a kistáskámból – amit nem voltam hajlandó odaadni – előhalásztam a Starkpadet. A kedves kis készülék pillanatok alatt bekapcsolt – „Üdvözlöm, Miss Roth!” – s megnyitva a megfelelő mappát rákattintottam a médiafájlra. Beállítottam a kellő hangot, bedugtam a fülhallgatót, és odanyújtottam az ő részét. Szerencsére elég hangos volt mindkettőnknek.
Hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az első osztályra kaptunk helyet, mert a bőrülésekben könnyen nyújtózkodhattam. Sejtettem, nem maradok sokáig ébren. Odakint sötéten terült a vízfelszínre az éjszaka takarója, s bár a helyiséget betöltötte a fény, kezdtem érezni testem válaszát. Az utóbbi néhány napban sikerült rémálmoktól mentesen aludnom. Többé-kevésbé.
Már majdnem elszenderegtem, amikor Steve nevetni kezdett. Elfojtottam a morgást.
Castiel. Kedvelte Castielt.
- Előjött belőled a Destiel fangörcs? – piszkálódtam a hirtelen ébredéstől durcásan.
- Nem értem a Tumblr nyelvet – vágott vissza. – Fangörcs?
- Tudod, pontosan ezt csinálod. – Megbökdöstem az oldalát, s heherészve fúrtam nyakába megnyúzott arcomat. Orrom játékosan piszkálta a bőrét. – Kicsit furcsa, hogy lassan már jobban kiismered magad ebben a kis… világban.
- Úgy érted, a fandomban?
Felkönyököltem.
- Steve, te mégis honnan tudod, hogy mi az a fandom? Várj… te beleolvastál a Tumblr oldalamba! – Megjátszott sértődöttséggel arrébb húzódtam. – Megígérted, hogy nem teszed.
- Unatkoztam. – Odahajolt, és nem akarásom teljes tudatában tapasztotta ajkát az enyémre. Habár próbálkoztam elkerülni a nyilvánvalót, testem automatikusan válaszolt. Közelebb dörgölődztem, keresve a belőle pislákoló forróságot.  Annyira imádtam az illatát!  – Máskülönben, engem is érdekelt, de semmi kedvem sem volt regisztrálni.
- Te rebloggoltad azt a gifsetet! - pufogtam. – Tudtam. Tudtam.
Rám nevetett.
- Csak várd meg, míg beérünk a hotelbe – figyelmeztettem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a közelünkben tartózkodók vagy nem figyelnek, vagy éppen már az igazak álmás alusszák, játékos ujjaim végigsimítottak ágyékán. – Azt hiszem, hasznát veszem a tanultaknak.
- Milyen tanultaknak?
- Mit gondolsz, miért olvastam a Szürke ötven árnyalatát mostanában? – Oké, nem terveztem megkorbácsolni őt, de lekötni és birtokolni… na, az tetszett. – Úgy gondoltam talán… kipróbálhatnánk ezt-azt.
- Ezt-azt – ismételte.
Elpirultam. Fészkelődni kezdett.
- Ezt-azt. – Elengedtem vágyakozásának bizonyítékát, aztán a nemrégiben osztogatott pokrócokat magamhoz véve magunkra borítottam őket. Kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig megcsókolta a homlokom.
- Szép álmokat, kicsim.
Nem szándékozott semmi rosszat mondani, én mégis iróniával értelmeztem.
- Laters, bébi.

***


Néhány órával később ébredtem fel, a pilóta hangjára. Figyelmeztetett minket, hogy hamarosan megkezdjük a leszállást, ideje lenne bekapcsolni a biztonsági öveket és felkészülni rá. Még álmosan dörzsölgettem szemeimet, amikor  hullámokban kezdett végigsöpörni rajtam a kellemetlen, szorító-húzó érzés, ahogy mellkasomba mélyedtek az övek.
Steve erősebben markolászta a kezem. Tudta, hogy ilyenkor erősen kerülget a hányinger az idegességtől, és igyekezett könnyebbé tenni.
A sikeres leszállás bejelentése után elégedetten – és megkönnyebbülten – eresztettem ki a belém szorult levegőt. Ennyi gonddal kevesebb.
- És most? – kérdeztem csak úgy mellékesen, nem igazán érdekelve a dolog. Addig, amíg mellette maradhattam semmi sem számított. Hiszen pontosan ezért is mentünk el egy kicsit lazítani, nem? Úgy gondoltam, a kapcsolatunkon segíthet, ha együtt töltünk egy kis időt.
Bántott a gondolat, hogy egy ideig teljesen elzártam magam tőle, neki pedig túl sok munkája akadt, hogy ezen segíthessen.
Tudtam, hogy elcsesztem. Én beszéltem állandóan az őszinteségtől – de én voltam az első, aki elrontotta.
Steve mégsem sértődött meg.
Nem is értettem.
- Gondoltam elmehetnénk reggelizni, itt is van Starbucks. – Segített felállni, kezeit védelmezően a derekam körül tartotta. – A hotelba tizenegykor kellene bejelentkeznünk. Még csak nyolc van. Aztán rendbe szedhetnénk magunkat, és megnézhetnénk a várost.
Ragyogóan rámosolyogtam. Úristen, mennyire jól esett az alvás!
És szerettem a Starbucks fánkot.
- Oké bébi.
***
- És te? Voltál már itt? – A vaníliás latte még melegen füstölgött a finom poharamban, miközben végigmentünk a Bond Streeten. Belékarolva közlekedtem, szorosan követve az ő menetét.
- A háború idején.
Gondolhattam volna. Hirtelen tapintatlanságtól furdalt a lelkiismeretem.
Nem szeretett sokat beszélni a második világháborúról. Utálta, hogy embereket kellett ölnie. És Bucky is meghalt.
- Még a Howling Commandoval. – Halványan elmosolyodott. – Dum-Dum és Bucky ivóversenyt tartottak, és kocsmai bunyó lett belőle.
- Kocsmai bunyó?
- Vicces volt. – A megállapítása ellenére megforgatta meseszerű kék szemeit. – Valaki kiverte Morita kezéből a sört. Hirtelen mindenki úgy érezte, ki kell állni mellette.
- Tesztoszteron vegyítve alkohollal?
- Valami olyasmi – hagyta rám.
- Hiányzik?
- Néha. – Valamin elgondolkodhatott, mert egy darabig csak szótlanul lépdelt mellettem. Igyekeztem megfeledkezni a feszültségről kettőnk között, és a gyomromban lüktető annál még furcsább zűrzavartól. Legszívesebben kidobtam volna a taccsot.
Miért nem tudtam elfelejteni a gondolatot, hogy nem szeret annyira, mint azt a nőt? Hiába is igyekezett bebizonyítani, tisztában voltam vele, Peggy Carter nem csak egy futó kalandnak minősült az ő szemében. Ő idős volt, én fiatal, és mégis…
Mondhatott bármit, én kételkedtem.
És ezt borzasztóan rosszul fogadtam.
De nem mondtam semmit. Hagytam, had élje át újból az emlékeket, fürdőzzön bennük, mert megérdemli. Oly’ sok mindent vesztett el, ezzel szemben keveset kapott.
Barbara – nem neveztem Dr. Morsenak – nem örült volna, ha megtudja, milyen negatívak a gondolataim.

Négy nappal ezelőtt:

Idegesített. Komolyan frusztrált.
Mégis minek ülök be egy másfél órás „beszélgetésre” – nem terápia, nem vagyok beteg –, ha annak a háromnegyed részében kizárólag bámuljuk egymást?
Barbara Morse nem szólt, átható égszínkék tekintete az enyémbe meredt. Azon kaptam magam, hogy elgondolkodom: ha valaki orvos, az egyből azt eredményezi, hogy pszichológiai ismeretekkel is rendelkezik? Nem kellene ahhoz még egy diploma? Vagy van neki?
A fene se tudta.
Talán nem is az bökte a csőröm, hogy engem néz. Lehet, hogy magát a tudatot kerültem, hogy belém láthat. Mitől kezdtem félni?
Mitől kezdtem bujkálni?
Hiszen már lassan egy éve berendezkedtem a nem teljesen nyugodt, felettébb nem átlagos, de boldog életembe. Legalábbis azt hittem, boldog vagyok. Hogy jól van ez így. Nem érezhetem mindig a vonzást, a melegséget, a biztonságot.
Valahogy belefáradtam a tudatba, hogy Steve bármikor csak… eltűnhet. És soha többet nem látom.
A buborék, amiben éltem – vagy reméltem, hogy élek – kipukkant körülöttem. Nem arról van szó, hogy nem szerettem – mert igenis szerettem, jobban, mint az emberileg lehetséges –, de ez kezdett kevés lenni.
Hosszú távra készültem vele, mégis megfordult bennem a gondolat, ilyen módon – hogy a barátom folyamatosan veszélyes küldetésekre jár –, miképp lehetne családot alapítani? Letelepedni és csak boldogan élni, happy ever after, meg minden.
Lehet a szerelem – az a bonyolult, forrón égető szerelem – elég nekem?
Még nem álltam készen arra, hogy ezt végiggondoljam. Barbara azt mondta, talán egyszerűbb lenne, ha tényleg csigalépésekben haladunk.
Megköszörültem tehát a torkom, a feszengető csend megtörése érdekében.
- Én nem vagyok beteg – szögeztem le. – Egyszerűen csak rosszakat álmodom.
- Minden éjszaka?
Vállat vontam.
- Az esetek többségében.
- És ilyenkor mi történik?
Úgy éreztem, fulladok.  Hogy mi történik? Mik a tünetek? Ez fontos. Fontos. De rossz volt belegondolni.
Láthatta az arcomra kiülő intenzív félelmet, ezért előrehajolt, és nagyon gyengéden rásimította tenyerét a kézfejemre.
-  Nem kell elmondanod – biztosított róla. – Ez a „megbeszélés” arról szól, hogy elmondod nekem, mi bánt. Úgy, ahogy te akarod. Mint mondtam, csigaléptek. Ha te úgy szeretnéd, hónapokig csak ülhetünk és nézhetjük egymást.
- Beszélnem kell róla – tört ki belőlem hirtelen. Észleltem a megfeszülését. Talán megijesztettem? Ne vicceljünk! – Beszélnem kell róla, mert muszáj.
- Ez nem jó hozzáállás.  Csak az gyógyul meg, aki valóban akar.
- De nem kell meggyógyulnom, mert nem vagyok beteg. – És kérlek, ne gyere a harmadik fázis a „tagadás” szöveggel. Csak magamban egészítettem ki a mondatot. A hangomból azonban sikított a kérés. Nem akarom. Nem akarom. – Nem kell a szánalom.
- Nem szánunk téged, Chealsea. A lehető legdiszkrétebben kezeljük a dolgot, igen, ez viszont nem esik egybe a szánalommal. Szeretünk.
- Rosszul érzem magam, oké? Egyszerűen menekülök. – És valószínűleg ezért futok egy kicseszett pipacsos réten. Az álmos könyvben azt olvastam, a pipacs a szexuális vágyat jelképezi.
- Mitől?
Összekulcsolt lábaira meredtem.
- Fogalmam sincs. Megfulladok. Mintha nem lenne elég levegő körülöttem.
- És ez miért lehet?
- Mert túl sok dolog történik körülöttem, és hiába vagytok olyan sokan mellettem, én nagyon egyedül vagyok.
- Egyedül? Miért lennél egyedül? Talán csak nem veszed észre a melletted lévőket. Mi a helyzet a bátyáddal? Lydiával?
- Nate nagyon sokat dolgozik. – Ahogy Steve is. Lydia meg, nos, nonstop kefél.
- És Lydia?
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy fülig szerelmes. Már alig látom, és semmi kedvem végignézni, ahogyan ledugják egymás nyelvét a torkukon, miközben kétségbeesetten próbálok… figyelmet kérni.
- Erről lenne szó?
- Erről van szó. Önző vagyok. Úgy érzem, szükségem van a figyelemre, amit nem kapok meg sem a barátaimtól, sem a családomtól és legkevésbé sem a szerelmemtől. Utálom magam, amiért az, amit visszajeleztek nem elég nekem.  – A sós könnyek előtörtek, nem tudtam visszatartani, patakokban gyűltek. – Egy hisztériás kislány vagyok. Talán hiba az, hogy amim most van… nem elég?
- Mit szeretnél még?
- Semmi különöset, csak… Nem is tudom. Egy nyugodt vasárnap délutánt a barátommal, a nélkül rettegve, hogy bármelyik pillanatban elküldik valahova, ahonnan sosem tér vissza.
- Úgy gondolod, hogy ez fair vele szemben?
- Éppen ez a probléma – ismertem el. – Tényleg egy hisztériás kislány vagyok. Túl kevés ehhez a szituációhoz. Figyelmeztettek erre, korábban. Hogy nem fogom bírni és előbb-utóbb feladom, de valahányszor ez megfordul a fejemben hányingerem van. Mert szeretem őt. Talán jobban, mint a saját álmaimat.
- Álmaidat?
- Gyerekeket szeretnék. Házasságot. Békességet. Talán egy kutyát is. Nem most, de talán néhány éven belül.
- És szerinted ezt Steve nem adhatja meg neked?
Megráztam a fejem.
- Megadhatná, de akkor már nem lenne önmaga. Mégis miképp vehetném el tőle ezt? Ő Amerika Kapitány.
- Szerintem ez a kettő nem…
- Dehogynem. – Idegesen megmarkoltam a hajam. – Nem csak erről van szó. Nem csak a folyamatos rettegés van bennem, és nem tudok mit kezdeni vele.
- Erről szeretnél beszélni?
- Nem, egyelőre nem - feleltem. Megráztam a fejem. – Talán… iszom egy teát.
- Próbálj meg pihenni egy kicsit.  Regulázd meg a gondolataidat, mert annyira negatív vagy. Ha egy kicsit másképp látnád a világod, magadat és mindenki mást, biztosan megváltozna a véleményed. Tényleg, Chealsea. – Barbara nyugtatóan elmosolyodott, mintha átlátott volna rajtam. Most az egyszer fordult meg bennem, hogy a reakcióm normális. Kinőhetem. Meglehet, hogy igaza van. A kettő talán nem keresztezi egymást.
***

- Csodálatos ez a város – jegyezte meg kisvártatva, s kinyitotta előttem a 342-es szoba ajtaját. Gyorsan lepakolta a cuccainkat, London egyik legszebb hoteljában szálltunk meg, csodálatos kilátással az egyedülálló épületekre. – Tudtad, hogy csak itt többen laknak, mint bizonyos országokban?
- Éppenséggel nem. – Dehogynem.  Ezt mindenki tudja, de nem oktattam ki. - És én most veszek egy gyors zuhanyt és a zuhanyrózsa alatt remélhetőleg két ember fog állni.
Vette az adást, rögtön a gombaiért nyúlt.
Nem tudtam, miért váltogatom a gondolataimat, észre sem vettem, hogy össze-vissza pörögnek. Kismillió dolgon rágódtam – a gondom Peggyvel, a rémálmaim, a kapcsolatunk, London, London, London – viszonylag egy időintervallumban.
Azt hiszem, megérdemeltem volna egy ébresztő ütést a koponyámra. Csak észhez térítés céljából.
Vagy talán végre kezdtem úgy viselkedni, mint egy ember? Kezdtem észrevenni, hogy igenis léteznek emberek körülöttük – rosszak és jók –, vannak válságaink, és a kapcsolatunk – akármennyire is úgy tűnt, kiegészítjük egymást – kisebb fajta zökkenőben akadt?
Talán csak én éreztem, hogy nem haladunk előre?
Pedig én szerettem őt – és akkor, abban a pillanatban talán mindkettőnknek ugyanez juthatott eszébe – nem tudom, nem tárgyaltam meg vele –, mert kétségbeesetten, szinte lélegzetünket visszafojtva kaptunk a másik után. Fogunk is összekoccant a szenvedélyes csókcsatában, mikor is végre sikerült kibújtatnia a blúzomból és meztelen mellkasának préselődtem belém hasított a felismerés: nem érdekel. Semmi sem érdekel.
Olyan sokat vesződtem olyan dolgokon, amik ráértek még. Tudtam, hogy Steve előbb-utóbb mesélni fog nekem, elmondja az emlékeit, ha úgy érzi, fontosak, vagy megtartja magának, mert joga van hozzá. Borzalmas dolgokon ment keresztül.

Én pedig nem csupán a saját helyzetemen nehezítettem a felesleges hisztériával – mert nem tudom máshogy leírni, én akkor totálisan úgy éreztem, hogy jogos a feltételezés, a kiborulásom nem érthető és világos –, hanem az övét is. A miénket. Talán ez a jobb szó.
Kisvártatva lekapta a melltartómat – hogyan csinálta? –, én pedig automatikusan a nadrágja övének csatjához nyúltam. Igen. Igen. Igen.
A falnak nyomott, és a legnagyobb meglepetésemre megfogta mindkét csuklómat és a fejem fölé nyomta őket. Ahogy elváltunk, kérdően néztem rá.
Ő – kissé félénken – elmosolyodott.
- Nem csak te olvastad azt a könyvet – mormolta. Kihallottam a hangjából az idegességet, nyilván érdekelte, hogyan fogok reagálni.
- Akkor dugj meg – duruzsoltam. Szándékosan használtam a kifejezést – általában mégis csak szebb szavakkal illettem – és úgy tűnt, tetszik neki. Mikor is nem vettem észre, hogy beindul, ha mocskos a szám? Ezt hogyan lehet szexinek találni?
- Akkor ki kinek az alávetettje pontosan?
Nevettem.
- Állok szolgálatára, uram. – Valami bennem az suttogta: igen, igen, igen. Szerepjáték. Menő.
A kapcsolatunk nem volt tökéletes. Semmilyen kapcsolat sem az.

De annyira szerettük egymást és – piszok jó volt a szex.

10 megjegyzés:

  1. Szia!
    Jaj de jó már olvasni az új fejezetet. Tényleg azt hittem, hogy nem lesz több, de örülök, hogy visszatértél. :D
    Nem hiszem el Castielt néz Steve :D Vigyorgok, mint a hülye, imádtam. S azok a beszólások a repülőgépen. De most már az a könyv is felkeltette a kíváncsiságomat rendesen, leheth. belenézek majd :D
    Örülök, hogy kiderült mi Chealea baja, és teljesen megértem. Jó ha az ember egy nyugodt délutánt napot akar a párjával, de ilyen férfi mellett ez nehéz. Remélem sikerül megoldaniuk a problémát.
    Aztán Steve átvette az irányítást és a falhoz nyomta. Ahhh, ebből még kérek folytatást :D
    Köszi, és várom a következő fejezetet is.
    Pussz crucio

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.Szia.Szia.
      Mondtam, hogy ha ettem, akkor válaszolok, és most itt, teli pocival és elégedetten meg is teszem.
      Nagyon örülök, hogy újra itt lehetek és végre írhatok neked és a többieknek. Köszönöm, hogy vártál.:D Látod az eredményét. Sohasem hagyom el ezt a történetet.
      Direkt neked és Lugiának raktam bele.:D Nem akartam részletezni, mert nagyon nem ismerem az SP-t. Steve Destiel fan. haha.
      Bezony-bezony, Rogers Kapitány átment uralkodóba.
      Én bírnám.:D
      Pusziiii

      Törlés
  2. Végre új rész :)) nagyon nagyon jó lett , kövit

    VálaszTörlés
  3. Wow ez ám a kellemes meglepetés:) Magángéppel gyorsabb és kényelmesebb lett volna nem?:) jó látni hogy Steve mindent megtesz hogy naprakész legyen a popkultúrában:) Chealsea aggályai tényleg érthetőek,de én is Barbarával értek egyet. Hm végül is Peggy angol szóval érthető hogy Chasea tudatalattija összekapcsolja Londonnal hát nem hittem volna hogy Steve beleolvas a szürke ötven árnyalatába,de ahogy mondtam jó látni hogy próbál naprakész lenni:) .Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Na, most van egy kis időm, jöttem válaszolgatni a kommentekre, amikre még nem sikerült.
      Igen, hát, azt kell mondjam, nekem is egy hatalmas meglepetés volt az a laptop. Noha az én fizetésemből teremtettük elő, én aznap tudtam meg, hogy lecsekkoljuk a dolgokat, mert találtak nekem egy alkalmasat. (Na, ennyit a magánéleti locsogásomból, olyan bőven kaphatsz a Facebookon is.:D)

      Igazság szerint sokan azt gondoljátok most, hogy Chealsea hisztis. Erről nem mondhatok túl sok mindent, hiszen egy bizonyos ponton érthető, egy másikon pedig elmondható, hogy hát ilyen a karaktere. Huszonkét éves, nem lehet rögtön bölcs vénasszony.

      Igaz, ebben a Peggy és London dologban, megadom, van valami.

      ÉS IGEN. Határozottan naprakészebb lett, bár inkább azért olvasta el a Szürkét, mert érdekelte, miért tetszik annyira a vörinknek.

      pusszi.

      Törlés
  4. HŰŰŰHAAAA.... :D Mire a rész végére értem ez volt az első "értelmes" gondolatom. Hihetetlenül jó lett ez a rész is. Cheals néha (szinte mindig) olyan mint egy hisztis kislány és kicsit (nagyon) túlspilázza a dolgokat. És tényleg szexmániás (bár Steve-ről beszélünk, mellette melyik nőnemű egyed nem lenne az :P). Érdekes fordulatok lettek bemutatva. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy milyek banda is volt azon a pólon.... Szürke ötven árnyalata...??? :D
    Légy rossz. Szandra voltam. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. HŰŰŰŰŰ.
      Nyaaa, a hisztizésről alkotott véleményedre tulajdonképpen válaszol a eggyel feljebb lévő komment válaszom. :D Igazat adok neked, mert persze, néha nekem is túl sokat mérlegel és nyavalyog dolgokon. Ilyenkor jön be az elv, hogy nem, nem én vagyok Chealsea Roth, szóval néha már saját magát irányítja. Van egy külön személyiség bennem, ami Chealsea Roth. Nem. Nem. Ezt felejtsük el, olyan furcsán hangzik. :D Többszörös személyiségzavar?!

      Egyébként a banda akár hiszed akár nem, de a Kiss.

      SZÜRKE ÖTVEN ÁRNYALATA, béjbi.

      Nemrégen arról kérdeztem Lugiát, hogy vajon melyikük lenne az uralkodó és melyik az alárendelt. Kapásból azt mondta, hogy Chealsea lenne az uralkodó, ami nekem egyrészt tetszett, másrészt nem, és meg akartam mutatni, hogy csak mert Steve szerelmes, még igenis férfias és domináns. HÁÁÁ.

      puszi.

      Törlés
  5. ÚRISTEEEEEEEN Neeeeeeeeeeeeeeh! :D :D :D Nem hiszem el! Ez szándékos volt, egészen teljesen tudom, hogy az volt :D Spn.... :D És Castiel... jaj, óhhh! Úgy imádlak! :D

    Újra itt és írsz és ennek úgy örülök, szóval VÉGRE, üdv újra itt!

    Végre kiderült, mi nyomasztja Chealsea-t, ami az álmait okozza. :S Jogos és teljesen érthető az igénye és az aggodalma. Nehéz egy helyzet, mert ugye azok, amiket szeretne, alapnak kéne lennie egy kapcsolatban, de Steve miatt az egészhez máshogy kell hozzáállni, többet kell lenyelnie Chealsea-nek (nem, nem azt, te perverz!).

    Igen okos ötlet volt a kirándulás, szerintem ez egy jó kis mentőöv, ami időt ad és lehetőséget a további külső gondolkodásra az asszonynak. :D
    És hát az a könyv..... és nem hiszem el, hogy itt abbahagytad! Komolyan?! Ne máááááár... ahhww, te tollas kis gonoszka! :D

    Örülök, hogy visszatértél! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szándékosan a te kommentedet hagytam utoljára, hogy átgondolkodhassam rajta, mit válaszoljak neked, mert babám, nekem röhögőgörcsöm akadt már az első mondatodtól.

      CASTIEL. DESTIEL. Persze, hogy szándékos volt, hiszen talán nem emlékszel rá, de mondtam, hogy lesz egy meglepetésem. Eredetileg azt akartam, hogy Misha rajta legyen a repülőgépen - XDDDDDDDD -, de aztán elvetettem az ötletet, mert nem illett oda.

      I'M BACK BITCHIES.

      Azt mondod, jogos? Most egy centivel jobban szeretlek, ami elég furcsa, mert totál lehetetlen. :D Na, ezt a mondatot értelmezd. Lehetetlen mert nem tudom.:D Lenyelnie? Nem tudom, te mire gondoltál, de nekem rögtön az a néhány hónappal ezelőtti kérdésed ugrott be, meg egy ominózus jelent, amit írtam, és fuuuck. Sírok.

      Kellett az a kirándulás. Idegösszeomlást kap a sok gondolkodástól.

      Viccet félretéve, Steve teljesen be van szarva attól, hogy Cheals nem fogja tovább bírni és ott hagyja.

      NEM IS OLVASTAD A KÖNYVET, HÖ.

      Laters, bébi.

      Törlés