32. Fejezet - Születésnapos.

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet. Most így, az utolsó évem előtt még igyekszem belehúzni, és hozni még legalább négy fejezetet, szóval folyamatosan ezen fogok dolgozni. 

Most pedig, megyek, válaszolok a kommentekre. Nektek pedig jó olvasást!

Július negyedikén tizenegy óra táján – ami tulajdonképpen nekünk még csak hat óra volt – arra ébredtem, hogy nem vagyok álmos, testem átadta magát az ébrenlétnek, és teljességgel Steve izmoktól duzzadó karjaira koncentrálódott. Édesen ölelte át a derekamat, helyben tartott és kellemes melegséggel árasztott el. Mintha kizárólag ő lenne a dolog, ami a földön tart. Odaadással. Ragaszkodással. Szeretettel.

Addig-addig fészkelődtem, míg pontosan olyan helyzetbe nem kerültem, hogy gond nélkül csodálhassam békés, kisimult arcát. A születésnaposom.

Iróniával gondoltam arra, hogy pont az országunk nemzeti ünnepét Londonban töltöttük, hiszen ez a nap nem épp az angol-amerikai együttműködést jelképezte. A szabadságunkat és a leszakadást az anyaországról – egyszóval nem azt jelentette, hogy Amerika és Nagy Britannia bármikor is legjobb barátok lennének.

Igaz, volt a barátomnak egy sajátos humora. De hát ilyenek a kilencven éves amerikai ikon szuperkatonák, nem igaz?

Végigsimítottam sűrű szőke haján, és megállapítottam, hogy igazán ráfér már egy hajvágás és hazaérkezésünk során mindenképpen meg kell említenem neki. (Bár meg kell említenem, egy részem teljesen beindult erre a lezser kisfiú viseletre – ez természetesen már egy másik történet.) Bizonyára már kényelmetlen lehet a maszkja. Mondta párszor, hogy ha nagyobb a haja a kelleténél, akkor néha viszket neki. (Gondolj csak bele, milyen bosszantó lehet robbanó épületekből kimenekülni viszkető fejjel – micsoda mélabú!)

A szarkasztikus belső monológomat a mocorgása szakította félbe – fészkelődött, mint mindig, mielőtt felébredt volna. Motyogott az orra alatt, gyanítom azonban, hogy még aludhatott, mert nem értettem belőle semmit sem.

Gyorsan előkaptam a telefonomat. Szerencsére a hotelhez járt egy alkalmazás, aminek segítségével könnyűszerrel rendelhettem kontinentális reggelit, és közben megnézhettem a közösségi oldalaimat.

Mivel a meglepetésével sajnos még nem készültem el teljesen, gyorsan bejelentkeztem az ő Facebook oldalára is – határozottan vannak előnyei annak, hogy tudom a jelszavát –, és mivel tisztában voltam a tetszik kattintások számával – körülbelül háromszor annyian nyomtak rá, mint Zuckerbergnek, ami azért szintén mulatságos – ezért nem kételkedtem: valaki biztosan akad, aki segít majd nekem.

Rámentem a kiírásra, és bepötyögtem a szöveget: „Jó reggelt Anglia! Itt Chealsea Roth, és egy kis segítségre lenne szükségem. Remélem, tudjátok, milyen nap van ma. A lényeg: Temze part és lufik, hat óra. Tudnátok segíteni?”

Láttam is, hogy egy-két ember születésnapi videókat készített neki. Kedves ötletnek tartottam, szóval beterveztem ezeknek megmutatását is a programunkba.

A telefon pityegett.

Szinte azonnal több száz komment érkezett, és elégedetten szusszantottam. Király.

Aztán átjelentkeztem a fiókomba, és lehervadt a mosolyom. Tessék?

S épp ekkor Steve ismét megmozdult.

Egy halvány, büszke mosollyal az arcomon közelebb hajoltam hozzá, hogy nyakát és arcát finom jó reggelt puszikkal halmozzam el. A hatás azonnali volt – szorosabban kezdett fogni, lélegzése felgyorsult, és nyöszörögni kezdett.

Nekiálltam simogatni a hátát, aztán a mellkasát, majd a bordáinál elkezdtem piszkálni egy pontot, ahol tudtam, hogy…

Nevetni kezdett. A kis csiklandós.

Örökké elnéztem volna a vergődését, és a még „kómás” kék szemében megbújó gyermeteg örömöt, ám inkább megálltam, hogy egy lágy csókot lehelhessek a szájára. Reggeli lélegzet vagy sem, nyelvének játéka lelkesedéssel mélyítette el a csókot, és markolt bele az ingembe. Amikor aztán szétváltunk, ragyogóan elmosolyodott és az én arcomon is hasonló jelenhetett meg.

- Boldog születésnapot – köszöntöttem a lehető leglelkesebben.  Kilencvenhat év. Nem semmi. – Szóval a kilencedik x?

- Roppant vicces – forgatta rám szemeit, ám mégis újra egy csókba invitált. – A legutóbb még csak a huszonötöt ünnepeltem. Most hirtelen már kilencvenhat vagyok. Ha valamit, ezt nehéz lesz megszoknom.

- Nem a korod a lényeg, bébi – cáfoltam rá. – Egyébként pedig hány ember tudná még elmondani, hogy kilencvenen felül is képes megsikongatni a barátnőjét?

Fontolóra vette a kérdésemet, és gúnyosan vigyorgott. Szarkasztikus kis szar vagy, Steven Rogers. Legamerikaiabb amerikai ide, példamutatás oda, tudott pontosan úgy viselkedni, mint egy húszas éveiben járó férfi.

- Tudod, igazából szerintem ennyi idősen az emberek már csak azt ünneplik, hogy életben vannak.

Megforgattam a szemeimet.

- Jól fogod érezni magad – megböktem a mellkasát. – Mert huszonhat vagy, és van egy csodálatos barátnőd, aki miután hazaérünk, kinyírja Tony Starkot.

Kérdően hunyorgott rám. Odanyújtottam neki a telefont, és elindítottam a videót.

Tony ült egy medencében, elégedetten vigyorral a képén. Steve először nem értette, miről van szó, de aztán a „kedvenc” milliárdosunk beszélni kezdett:

- Bill, barátom, köszönöm szépen a jelölést az ALS ice bucket challengre. Huszonhatezer dollárt utaltam a számlára, a kedvenc szuperkatonám tiszteletére. – Itt ismét megforgattam a szemem. – Most pedig, uszítsd rám, Miss Potts!

A következő pillanatban egy nagy vödörnyi jég és víz keverék hullott a fejére, ő pedig megrázta magát, és poénosan dideregve hozzáfűzte:

- Ez aztán kellemes volt! – Rikkantott egyet. – Na, szóval. A következőket jelölöm meg: James Rhodes, Happy Hogan és természetesen Chealsea Roth. Huszonnégy órátok van, különben perkálhattok!

Dobott még egy puszit a kamerának, aztán vége lett.

- Tehát ez azt jelenti, hogy önthetek a fejedre egy hatalmas vödör vizet? – Steve megjátszott lelkesedéssel a fenekemre csapott. – Hát, igen, ilyen a szerelem.

- A szerelmedet inkább a hasamnál érzem – javítottam ki vigyorogva. – Nem vagy te egy kicsit túlkoros a reggeli erekcióhoz, Mr. Rogers?

- Ha túlkoros vagyok, miért tetszik nekem egy ilyen fiatal kis fruska, mint te? – Közelebb húzott magához, és lábát átkulcsolta az enyéim között.

- Nem tudom. – Megvontam a vállam, aztán beleharaptam az állába. Felszisszent és a pólómba markolt. – De talán megmutathatod.

Hamarabb elértem a célomat, mint hittem. Gyanítottam, a sikeremhez nagyban hozzájárult a nekem préselődő, szinte már fájdalmasan értem lüktető férfiassága. Hiába is, Lydia egyszer azt mondta, a férfiakat többnyire a farkuk irányítja, és hogyan lehetett volna kivétel erre az én barátom? Na, nem mintha annyira ellenkeztem volna, sőt. Határozottan egálban éreztem magam vele.

Megcsókolt, és isten tudj hogyan, de megtalálta a bugyim szélét és elszakította. A francba veled Rogers, azt szerettem!

* * *

-  Boldog születésnapot, bébi – kacagtam jókedvűen, begombolva magamon az ingjét.

- Köszönöm – mormolta a hajamba. Mély lélegzetet vett, valamiért rajongott a zöldalmás samponomért. Annyi idő után is, ébredés utáni rituáléként fennmaradt ez az apró kis szokás. – Kellene rendelnünk valamit enni, nem?

Végszóra kopogtattak – remek időzítés –, ezért felálltam, megigazítottam magamon Steve ingjét, felkaptam a nadrágomat, és végigmentem a nappalin, hogy aztán az ajtó előtt ácsorgó harmincas éveiben járó férfi legnagyobb csodálatára kinyissam az ajtót. Betolta hozzánk a kiskocsit, megkérdezte, szükségünk lesz-e még valamire – eközben igyekezett nem rám nézni, valószínűleg zavarban volt, hiszen nem mindennap visz fel ételt az ember magának, Amerika Kapitánynak és a kócos, „most dugtam” hajú barátnőjének – és miután udvariasan elutasítottam, egy biccentéssel megtoldott motyogással távozott.

Szegényke, gondoltam megértéssel. Valószínűleg az ő helyében én sem viseltem volna jobban egy ilyen kínos szituációt. Legalább a hajamat kikefélhettem volna. Ó, ne már, rossz szóhasználat!

Visszatérve a hálószobába – és magammal ráncigálva a tologatós kocsit – egy csalfa vigyort varázsoltam a szülinaposra.

- Meghoztam a lakomát. Igaz, szegény srác azt sem tudta, hova nézzen.

Steve megnyalta a szája szélét.

- Igen, határozottan nyújtasz egy látványt.

Rányújtottam a nyelvemet.

- Mondja a Mr. Pucérsegg verseny nyertese. Amikor azt mondtam, szeretem a teliholdat, nem erre gondoltam. Bár kétségkívül beleharapnék.

Összeráncolta az orrát.

- Szerintem együnk – ajánlotta. – Különben, azt hittem jól laktál.

- Hát igen – bólintottam piszkálódva. – Szeretem a meleg dolgokat a hasamban.

Steve pupillája kitágult, de nem mondott semmit. Egészen kipirult, még a mellkasa is vörös lett, én pedig megdobtam egy zsemlével.

- A teára gondoltam – feleltem. – Na, ki is a perverz?

* * *

- Oké, szóval, melyiket vegyem fel a mai kis városnézésünkre? – Egy okos nőtől buta húzás, hogy megkérdezze a barátját, mit vegyen fel, de én bizakodóan fordultam felé. Elővettem a bőröndömből egy lila pólót, na, meg az Amerika Kapitány pajzsával díszített kéket. Kihívóan lóbáltam felé. – Na, melyiket?

- A lilát.

- Miért a lilát?

- Mert képmutatás a másik.

Szisszentem.

- Miért lenne képmutatás?

- Egyáltalán miért szeretnéd ezt felvenni? – Steve sóhajtott. – Az a pajzsom, kicsim. Nem látod eleget?

Arra célzott, hogy pontosan emiatt buktam ki. A pajzsa jelenleg a munkáját szimbolizálta. Én pedig nagyon makacs személyiség voltam.

- Hogy miért szeretném felvenni? – Körbenyaltam a számat, aztán megfogtam a bal mellemet. – Ezért. – Aztán a másikat. – És ezért. Borzasztóan jó melleim vannak ebben a pólóban, úgyhogy ezt választom.

- Ez aztán érv a javából. – Vicces volt szarkazmust hallani a szájából. Pokolian. – Nézd, én csak nem akarom, hogy…

- Figyelj, drágám. Ez – felemeltem az anyagot, - csak egy póló. Semmi több. Szeretem, mert puha a tapintása és a pasimra emlékeztet.

- És pontosan miattam vannak pánikrohamaid.

- Ismétlem magam. Ez csak egy póló. – Felsóhajtottam. – Máskülönben, egyáltalán nem miattad vannak pánikrohamaim. Sokkal inkább a helyzet zavar, és nem az ember. Meg az a hülye nyomasztó érzés, amit már hónapok óta érzek. Tudod, mintha figyelnének, és minden sarkon valami buta akadályt teljesítenék.

- Nem szeretném, ha így éreznél. – Felállt az ágyról. Felöltözött. Fehér inget viselt, sötétzöld nadrággal. – Tudnod kell, hogy megvédelek. Bármi is lesz, én mindig ott leszek.

- Tudom. – Megérintettem az arcát. – Felveszem a pajzsos pólót, ez nem vita tárgya. Ha esetleg megtalálnak minket a lesifotósok, nézzenek ki jól a dudáim.

- Nekem tetszenek a melleid.

- Éreztem reggel. – Megcsókoltam. – Indulás megfésülködni. Úgy nézel ki, mint akin átment egy kamion.

- Imádlak! – kiabált utánam is.

- Ajánlom is – somolyogtam. – Ajánlom is.

* * *

A városnéző túránk egész jól sikerült.

Rengeteg képet lőttünk, és míg Steve nagyon élvezte a London Eye-t, én inkább szédültem tőle és leginkább próbáltam arra gondolni, hogy ha leesünk teljesen mindegy, úgyis meghalok. Nesze neked, pozitív gondolkodás!

A Big Ben gyönyörűen mutatta meg nekünk, miért London fő látványossága. Bár a hangját Steve egy kicsit zavarónak találta, nekem tetszett.

A Buckingham palotához nincs hozzáfogható. Majdnem összepisiltem magam gyönyörömben, és titkon átkoztam a királynőt, amiért ilyen csodálatos helye van.

Elmentünk még a Nemzeti történelmi múzeumba is, nem csodálkoztam, hogy Steve is megjelent egy-két képen. Ő látszólag nagyon élvezte, bár azért erősebben szorított.

A westminsteri apátság gótikus műemléke lenyűgözte a barátomat. El sem akart menni onnan. Több mint egy órába tellett, mire lerajzolta, és a végeredmény „durva” lett.

A Tower az Tower. Hihetetlen.

A Sherlock Holmes múzeum a legélvezetesebb volt mindközül. Kisebb koromban rajongtam az angol nyomozóért.

Nem hagyhattuk ki a Benjamin Franklin házat sem, Steve zokon vette volna.

És pontosan ezért elvitt engem a Hyde parkba.

Hat óra előtt négy perccel elvittem a Temzéhez. Meglepődött, hogy mennyi ember állt ott, de szerencsére nem fogta fel, hogy miatta. Az emberek visszaszámláltak, tíztől kezdve, s Steve legnagyobb meglepetésére én is beszálltam a kiabálásra.

Aztán, amikor elértük az egyet, szinte mindenki egy emberként kiabálta, hogy „Boldog születésnapot Kapitány!”, és elengedték a kék-piros-fehér lufikat. Néhányan még egy kisebb tűzijáték sorozatot is indítottak, mások pedig a „Star spangled man”-t énekelték. Néhány kisfiú Amerika Kapitány ruhát viselt, és a pajzsukat dobálták, s kavicsokból rakták ki, hogy „isten éltessen”.

Steve néhány másodpercig csak állt, és nézte, ahogy a tömeg szertefoszlik, és néhányan még jókívánságaikat küldik neki, néhány pedig még ajándékot is adnak neki, vagy szimplán megveregetik a vállát, míg elmennek mellette.

- Tudtam, hogy hatkor születtél. Ezért vártam idáig.

- Én még sohasem kaptam ilyen ajándékot – motyogta rekedtesen Steve, mozdulatlanul és kissé ledermedten.

Aztán hirtelen megmozdult, és szorosan a karjaiba vont.

- Boldog születésnapot szerelmem – köszöntöttem fel ismét, majd megsimogattam a hátát. – És még nincs vége.

A táskámból előhúztam egy kisebb dobozt. Ékszerdoboz.

Persze Steve rögtön rákezdett. (Vártam.)

- Igazán nem kellett volna. É-Én…

- Dehogynem. – Megszorítottam a kezét, majd átadtam az ajándékot. – Valami személyeset akartam adni, de nem tudtam pontosan hogyan kezdjem. Hónapokba tellett, mire végre megtaláltam. Elég nehéz volt, mert ugye tudod, hamarosan kezdődik Washingtonban ez a kiállítás, és próbálnak mindent összegyűjteni, ami veled kapcsolatos. Szerencsére végül nyomára akadtam.

Azt hittem, sokkot kapott, mert még csak nem is pislogott, amikor végre sikerült kinyitnia a dobozt. Felismerte a tárgyat, és láttam, hogy uralkodnia kell magán, nehogy elérzékenyüljön.

- Apa órája – nyögte ki. – Kiskoromban… ezzel játszottam. Bucky és én… Azt képzeltük, hogy megváltjuk a világot. Hogy nagy és jó emberek leszünk. De anya… eladta, mert nem volt pénz az inhalálómra, mert eltörtem, amikor nyolc voltam… Több, mint nyolcvan éve nem láttam. És működik.

- Kitisztítattam, az után pedig megoldattam az ékszerésszel, hogy újfajta elemmel működhessen. – Megköszörültem a torkomat. – Tedd fel.

- Én… Nem tudom…

- Steve. – A kezeim közé vettem az arcát. – Valóra vált az álmod. Kivételesen jó ember lettél, és megváltottad a világot. Nem úgy, ahogy szeretted volna, de már nincs Hitler, és Hydra sem. Miattad a világ már nem az a hely, ami akkor volt.

Olyan erővel vont magához és csókolt meg, hogy elakadt a lélegzetem. A mellkasának simultam, erőtlenül mégis odaadóan. Néhányan fütyültek, vagy éjjeneztek a megmaradtak közül, én pedig nevettem. Bekönnyesedett a szemem.

- Add a kezed, segítek.

Közös erővel sikerült becsatolnunk a csuklójánál az órát, és elégedetten szemlélte, miközben egy pillanatig sem engedett el. Nagyon boldognak tűnt.

- Na, gyere, te hős. Tudod, hogy nem vagyok jó sütésben, és őszintén szólva sem időm, sem lehetőségem nem akadt, hogy összeüssek neked valamit, de meghívhatlak egy almás pitére. Július negyedike van.

- Július negyedike van – ismételte, aztán megpuszilta a halántékomat. – És mi lesz az ice bucket challenge dologgal?

- Majd utalok a számlájukra, és holnap megcsináljuk. Ma van a születésnapod, kicsim. – Előkaptam a telefonomat, és lőttem egy képet a kavicsokról, majd gyorsan feltettem Instagramra. Eközben Stevenek dőltem, és hozzáadtam a tageket. – Most pedig menjünk.

A szerelmem bólintott.

- Csak utánad.

* * *

Amikor este Steve bebújt mellém az ágyba, furcsának tűnt.  

Meg is kérdeztem, mi baja, de nem válaszolt semmit, inkább elterelte a témát és teljesen másról kezdett beszélni. Hirtelen azonban megfeszült, és már nem bírtam magamban tartani a panaszos sejtelmeimet.

- Most komolyan titkolózol előttem? Tudom, hogy valami baj van.

Steve az ajkába harapott. A mellkasába böktem.

- Bökd ki – bíztattam.

Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa az idegeit, aztán nyelt egy nagyot, és végre kimondta:

- Légy a feleségem.

31. Fejezet - Szenvedélyes

- Londonban vagyunk, bébi. Alap, hogy megcsináljuk ezt a tesztet. Komolyan, vedd már egy kicsit komolyabban – erősködtem játékos tekintetét figyelmen kívül hagyva, a fehér Apple laptopommal az ölemben. Felemeltem az egyik szemöldökömet, miközben a következő kérdésre kattintottam. – Szóval méreted szerint te alacsony, átlagos, vagy kifejezetten magas vagy?

- Szerintem ezt te is tudod – csókolta meg csuklómat. – Magas.

- A szemed színe kék és mivel negyedikén születtél ezért páros – nyomtam a gombot. – Oké, mire vagy a legbüszkébb? Az elszántságodra, a képzelőerődre, az eredetiségedre, a kedvességedre vagy az intelligenciádra?

- Nem tudom – megvonta a vállát. – Legyen az elszántságom.

- Három lehetőség felé mehetsz – olvastam fel. – A tengerpart mentén, a sötét erdőbe és egy kastélyba.

- Legyen a kastély.

- Miért?

- Mert senki sem menne oda be – érvelt. – Valakinek fel kell fedeznie.

Elnevettem magam. Annyira jellemző.

- Mitől félsz a legjobban? – Ez meglehetősen foglalkoztatott engem is. Vajon ő, Amerika Kapitánya, fél-e bármitől is?  Ilyenekről sohasem beszéltünk. – A sötétségtől, a tűztől, a zárt helyektől, az szűk helyektől, vagy a magasságtól?

- A zárt helyeket választanám – megnyalta az ajkát. – Igazából egyiktől sem, de kiskoromban klausztrofóbiás voltam.

Néhány kattintással később megjelent a pálcája: bükk, egyszarvúszőrrel, harmincöt centiméter és meglehetősen hajlékony. Nyelvem elégedetten csattintott a szájpadlásomon.

- Oké, ez meglenne – mondtam és megszorítottam a kezét. – Most jön a beosztás, lássuk csak. Olvasom a kérdéseket, te pedig válaszolsz, mint az előbb. Az első kérdés a következő: az alábbiak közül, ha az emberek így hívnának téged, melyiket viselnéd a legnehezebben? Gyáva, önző, tudatlan, átlagos?

Összeráncolta a homlokát.

- Gondolom, nem választhatok kettőt. – A nemleges fejbólintásomra az alsó ajkába harapott. – Talán legyen az önző.

- Minden évszázadban egy varázslatos fa új terméssel kezdi csalogatni a szemlélőit. Számodra milyen lenne az illata? Égő fahusáng, a tenger, friss pergamen, az otthon.

- Az otthon – mosolygott kedvesen. – Mert az otthonunkban csak a te illatodat érzem.

Ellágyultam, és ennek bizonyítékaként közelebb bújtam hozzá és lágyan megcsókoltam. Meztelen mellkasának dőltem.

- A következő kérdés pedig – mentem tovább. – Hát ez igazán érdekes. Figyelj. Egy troll betört az igazgató lakrészébe, és éppen arra készül, hogy szétzúzzon minden értékes relikviát, amit az igazgatók összegyűjtöttek az iskola alapításától egészen napjainkig. Köztük van ezer évre visszavezethető diákbejegyzések, a sárkányhimlő ellenszere és egy könyv furcsa kinézetű rúnákról is, ami állítólag Merlinhez tartozott. Milyen sorrendben menekítenéd ki ezeket a tárgyakat? Egyszerre csak egyet vihetsz.

Steve csodálkozva ráncolta össze az orrát, hiszen beismerhetően furcsa kérdést kapott ki, de végül mégis meghozta a döntését.

- Az első mindenképpen az ellenszer, mert az segíthet másokon – mormolta, miközben én az első keretbe húztam az üvegcsét ábrázoló képet. – Aztán legyen Merlin könyve, és a diákbejegyzések.

- Oké bébi – helyeseltem. – Az alábbiak közül melyiket tanulmányoznád a legszívesebben? A kentaurokat, a koboldokat, a sellőket, a szellemeket, a vámpírokat vagy a vérfarkasokat?

- A koboldokat. A családom Írországból jött.

- Melyik rémálom ijesztene meg a legjobban? Az első: egy olyan hangon beszéltetnének, ami szinte érthetetlen és mindenki kinevetne? A második: egy nagyon magas helyen állsz és hirtelen rájössz, hogy semmibe sem kapaszkodhatsz és semmi sem akadályoz meg tőle, hogy leess. A harmadik: egy szem néz téged a kulcslyukon, és egy ablak nélküli szobában vagy. A negyedik: arra kelni fel, hogy sem a barátaid, sem a családod nem tudja, hogy ki vagy.

- A negyedik. – Láttam, hogy elborzad a gondolatra. Gondoltam, hogy rám gondol. Megdörzsöltem erős karját.

- Erdő vagy folyó?

- Folyó.

- Fekete vagy fehér?

- Fehér.

- Ééés – színpadiasan dobolni kezdtem, aztán összezavarodottan kinyílt a szám. – Mardekár? Úgy értem, komolyan?

- Az a rossz, igaz?

- Igazából, ha belegondolsz, egyáltalán nem rossz a Mardekár – mondtam. – Oda azok mennek, akik ravaszak. Mégis, úgy gondoltam, hogy biztosan a Griffendélbe oszt be. Bár igazából, hogy ha ez valóságos lenne, akkor a Teszlek süveg biztosan figyelembe venné a szándékodat. Tudod, Harrynek is azt mondta, hogy a Mardekárban a helye, mégis a Griffendélbe osztotta be.

- Túl komolyan veszed – megcsókolta a nyakamat. – Téged is a Mardekárba osztott be, nem igaz? Hát, akkor bizony teljesen megelégednék ezzel a döntéssel.

- De te nem lennél sötét varázsló, hovatovább, halálfaló.

- Te mondtad, hogy a Mardekár nem csak erről szól. Egyébként sem érdekel ez a butaság. – Benyúlt a bugyim alá, abszolút nem zavartatta magát. Megtalálta a pontomat, s mutató és középső ujja körkörözéssel vette el az eszem. Az ajkaim rágcsálva konstatáltam, hogy testem az agyam jóváhagyása nélkül is válaszolt a mozdulataira. Folytatta a nagyon is könyörtelen kínzásomat egészen addig a pontig, míg a lábaim remegni nem kezdtek, és már nem bírtam tovább. Egyszerű mozdulattal álltam fel, perzselő tekintetemet az övébe fúrva. Azt hittem – teljesen biztos voltam benne –, hogy a nem is olyan régen végrehajtott szerepjátékunk sikeresen csillapította le a vágyainkat, de akkor úgy tűnt, inkább hatott úgy ránk, mint olaj a tűzre. Azonnal sajogni kezdtem érte, ezért is jelent meg egy türelmetlen mosoly az arcomon és csúsztattam le feleslegessé vált bugyimat, aztán kiléptem belőle.

Ő pedig nézett – csak nézett, mégis elvette az eszem.

Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólunk a szomszédok, de gyanítottam, fültanúi lettek az előző menetünk hangjainak, úgyhogy a beépített hifitorony felé vettem az irányt. Útközben felkaptam a telefonomat, és rádugtam a zenelejátszóra. Kikerestem a kedvenc Britney Spears – ne kérdezd! – albumomat, és elindítottam.

Ezek után egy gyengéd nevetéssel visszatértem a kedvesemhez.

Ledobtam magamról az ingjét, meztelen hátamat simogatta a hatalmas üvegablakon keresztül beáramló finom fény. Steve lassan felült, én pedig az ölébe másztam, s örültem, hogy volt olyan előrelátó és nem viselt alsógatyát. (Érdemes megjegyezni, hogy utálta, ha szorítja – én pedig azt szerettem, hogy egyáltalán nincs rajta.)

A térdeim találkoztak a puha szaténlepedővel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Legnagyobb meglepettségére – a szája édes „o” alakot formált – lenyomtam őt. Nem volt szükségem az irányításra. (Akármennyire is szexinek találtam.)

Ezúttal én akartam az ő uralkodója lenni.

- Az enyém vagy – állapítottam meg tagadást nem tűrően, és megcsókoltam. Teljesen és tökéletesen az enyém volt, és senki másé. Igen. 

- Te pedig az enyém – mosolygott rám, s eltűrt az arcomból egy belelógó tincset. Láttam rajta, hogy mondani szeretne még valamit, ám nekem más terveim voltak.

Felemelkedtem, hogy másodpercekkel később ráereszkedhessek.

Összemosódtak körülöttem a világ – a kellemes aranyszínűre festett falaktól kezdve a fehér ágyneműig mindegy egy összefüggő homály lett.  Ujjai belefúródtak a csípőmbe, gyanítottam, csinos nyomot fog hagyni, viszont ez a legkevésbé sem számított.

Csípőm mozgása megegyezett az ő hirtelen megtalált tempójával, és ekkortájt realizálódott bennem – abban a pillanatban egyáltalán nem számított, ki irányította az együttlétet, kizárólag a közelsége és a biztonságos melegség, amit árasztott magából. Simultam hozzá, a szívverése hajazta a sajátomat.

Olyan távol voltam, mégis annyira közel – minden egyes sóhaj és merülés egy ismert, megunhatatlan érzést hozott közelebb.

- You shook me all night long – viccelődött rekedtes, enyhén remegő hangon. Talán közelebb is volt, mint én, és meglepett a kitartása. Azt akarta, hogy én végezzek előtte.

Éppen ezért lökései sokkal hosszabbak és mélyebbek lettek, kemény kezei alatt az én bőröm selyemmé vált. Úgy csókolt, mintha sosem tudna elég gyorsan eleget kapni belőlem, úgy falta testem minden elérhető négyzetcentiméterét.

A kelleténél jóval hangosabban nyöszörögtem a nyakába, s mielőtt még felegyenesedtem volna, gondoskodtam róla, hogy beliluljon a terület, ahol a szám az ő bőrét érintette. Legalább a pénzükért mindent bevető lesifotósok is megbizonyosodhatnak róla: ő tényleg az enyém.

Alig néhány perccel később már izzadtan, a hirtelen orgazmustól szétesve és megviselten feküdtem mellette. Mindketten a plafont bámultuk, a lehető legelégedettebb arckifejezéssel, egymást szorongatva. Időközben lekapcsoltam a zenelejátszót, s immáron egymás csendjét élvezhettük. Ő törte meg:

- Ha tudtam volna, hogy ilyen közel érezlek magamhoz, ha több ezer kilométert utazunk és utána a fél délutánt szeretkezéssel töltjük, már rég megtettem volna – mondta enyhén szarkasztikusan. Hangneme szinte kényszerített arra, hogy felnézzek rá. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Sajnálom?

Valahogy mindkettőnkben ugyanaz a gondolat hasíthatott végig, mert szinte egyszerre kezdtünk el mozgolódni. Felvettem a köntösömet, ahogy ő is tette az övével.

Próbáltam nem a szemébe nézni, nem látni őt és így elfelejteni a kialakult gyomorforgató szituációt. Muszáj volt elrontani a jókedvemet?

Szükségünk volt rá, de én próbáltam addig csűrni-csavarni a helyzetet, amíg lehetséges.

- Haragszol rám? – Nem akartam sírósnak hangzani.  Nem olyannak, aki igyekszik nem leesni a szakadék széléről.

- Természetesen nem. – Úgy beszélt, mintha minden, amit mondana, teljesen egyértelmű lenne és csak én nem látnám az igazságot. Véleményem szerint nagyon sok mindent nem láttam. – Egyszerűen csak úgy érzem, sohasem foglak megérteni újra. Mintha minden csak csiki-csuki lenne. Egyet vissza, egyet előre.

- Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, Steve. – Kifakadtam. Ideje volt, hogy tudja, mi vezetett a pánikrohamaimhoz.

Megtorpant, és találkozott a tekintetünk.

- Én pedig nem tudok füstjelekből olvasni. – Még sohasem beszélt így velem. A boldogságbuborékom hirtelen pukkant ki, a visszafojtott düh egy pillanat alatt elárasztott engem is. Nem volt jó ötlet szexszel kompenzálni a gondjainkat. Pedig én azt hittem, sikerült túltennünk magunkat rajtuk.  Láthatta az arcomon a megdöbbenést majd a gyorsan áthidaló frusztrációt, mert belekapott a hajába, és magyarázni kezdett. – Nézd, Chealsea, én nagyon szeretlek téged. Valószínűleg sokkal jobban, mint azt elhiszed és viszonyulsz hozzá. A problémánk az, hogy egyáltalán nem beszélsz velem. Mindent nekem kell kihúznom belőled, holott azt hiszem tisztáztuk már többször is, hogy én mindig itt leszek neked. Van fogalmad róla, hogy ez milyen érzés nekem? Mintha valami üvegfalon át néznélek, de sohasem érlek el, mert képtelen vagy megosztani velem információkat, de elvárod, hogy értsem őket. Már nagyon régóta úgy érzem, hogy csak a szex az, ami összetart minket.

Én egyáltalán nem így gondolom, akartam mondani, hiszen ugyanannyira szeretlek, mint bármikor máskor. Jobban, mint bárkit.

Ám nem tettem semmit – csak néztem őt, némán és lefagyva.

- Tehát ellöksz?

- Ellöklek? – Meglepettség suhant át rajta, ettől függetlenül azonban semmi sem változott. – Mindent megtettem, hogy magam mellett tartsalak. Olyan kétségbeesetten vágytam rá. Elnéztem a hallgatásod, mert azt gondoltam, ha készen állsz rá, el fogod mondani nekem. De hónapok teltek el. És semmi sem változott. Te már rég ellöktél magadtól, Chealsea.

„Az enyém vagy”. „Te pedig az enyém”.

Én hülye azt hittem, minden rendben lesz közöttünk. Pedig számíthattam rá, hogy egy kis idő után valószínűleg megunja a szerencsétlenkedésemet.

És akkor – éppen felvettem a melltartómat és a pólómmal szenvedtem – belém hasított a felismerés. Komolyan megtette ezt velem? Szándékosan alakította úgy a dolgokat, hogy kétszer is jól meghúzzon, mielőtt előállna vele, hogy ő már nem bírja a kapcsolatunkat? Nem így ismertem meg. Nem ilyennek gondoltam őt.

De mégis… Mire másra engedett következtetni?

Megigazítottam magamon a felsőmet, mielőtt megszólaltam volna. Hangom szenvedélyesebben csengett a számítottnál.

- Akkor minek hoztál el ide? – Nem sírok. Nem sírok. Fejembe vettem, hogy nem leszek olyan béna, mint azok a lányok, akikkel eddig a tulajdon bátyámat láttam szakítani. – Hogy hülyét csinálj belőlem?

Azonnal mentegetőzni próbált.

- Nem…

Nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Azt akarja, hogy elmondjam neki, mit érzek? Fejembe vettem, én bizony most megteszem.

- Szóval elhoztál ide, hogy megdugj, aztán most, miután úgy érezted, végeztél, közlöd velem, hogy tulajdonképpen már nincs is rám szükséged? – Egy hisztérikus nevetést eresztettem ki. Rettenetesen fájt a mellkasom. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, még akkor sem, amikor anyám akkora lila foltot hagyott az arcomon, hogy azt kellett hazudjam a külvilágnak, nekimentem egy szekrénynek.

- Chealsea, nem erről van szó…

- Hát persze, hogy nem. – A picsába, mégis sírtam. – Igen, tudom, nehéz volt mostanában, de azt hittem, hogy együtt kilábalunk belőle. Előbb-utóbb biztosan megnyíltam volna, csak nagyon n-nehéz, ha valakinek olyan gyerekkora volt, m-mint nekem. Mert képzeld el, milyen kurva nehéz lehet elmondani a problémáidat valakinek, ha több mint tizenkilenc évig azt verték beléd, hogy s-soha senkinek.

Az arca ellágyult – rájött talán, hogy nem kellett volna? Annyira megalázó!

Remegő – ez vajon mikor tért vissza? – ujjaim végigszaladtak a hajamon.

- Még Bobbival is beszéltem, hátha az segít megnyílni.  – Gúnyosan ejtettem ki a szót, kezeim ökölbe szorultak és az oldalaim mellett pihentek meg.

El akartam menni onnan. Sétálni egyet, a lehető leggyorsabb lenyugvás érdekében. Aztán hazamenni. Volt egyáltalán még otthonom? A tudat, hogy végső esetben Nate még mindig befogadhatott, megnyugtatott.

- Nézd, egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod. – Közelebb lépett hozzám, én viszont ugyanúgy hátráltam. Ha megérintesz, összeroppanok és talán bőgve rohanok a karodba, mert annyira szeretlek téged, te seggfej. – Lehet, hogy amit mondani szeretnék, nem egészen úgy jött ki, ahogy… szándékoztam.

- Soha ne bánj meg semmit, amit először kimondtál, mert az mindig a legigazabb. – Letöröltem a könnyeimet. – Most pedig elmegyek.

Hirtelen kétségbeesett lett.

- Mi? Nem!

- Dehogynem.  – Körbenyaltam kiszáradt ajkaim. – Elmegyek sétálni. Ki kell… kapcsolnom.

- Megyek veled. – És láttam, hogy elkezd készülődni.

- Jelenleg azért megyek el, hogy ne vágjam neked azt a vázát ott. – Mutattam a virágokkal teli vázára  az ágy előtti dohányzóasztalon. – Úgyhogy szerintem ez egy nagyon rossz ötlet.

- Nem mászkálhatsz egyedül…

- Nem vagyok gyerek, Steven. – Sziszegtem, akár egy dühös kismacska. – Egyébként meg… Tudom, hogy amióta itt vagyunk, csak rá gondoltál. Ismerlek már. Elhoztál magaddal Angliába, hogy büntetlenül az exedre gondolhass, és kiélhesd rajtam.

Belegondolva, hogy nemrégen szeretkeztünk, a tudat, hogy egész végig rágondolt, rókázásra sarkallt. El kellett tűnnöm onnan. Azonnal.

- Tudod, hogy Peggy már nem azt jelenti nekem, Chealsea. Kérlek, ne beszélj be magadnak butaságot. Maradj velem, és beszéljük meg. – Szemei esdeklően fúródtak az enyémekbe.

- Hát, a butaságokról beszélésről te is nagyon sok mindent mesélhetnél – gúnyolódtam, aztán elmentem mellette. Arra nem számítottam, hogy megfog a karomnál, és szinte fájdalmasan erősen húz vissza. – Steve, engedj el!

- Nem foglak elengedni. – Tárgyilagos volt. Nem mérges. Inkább közönyös. – Nem hagyom, hogy csak úgy kisétálj azon az ajtón és ne gyere vissza.

- Vissza fogok jönni, ha lenyugodtam. Itt vannak a cuccaim.

- Szeretlek Chealsea. – Megváltozott a viselkedése. Most már szinte könyörgött. Fájt a fejem a hangulatváltozásaitól.  De annyira szerettem… Ennek az egésznek semmi értelme sem volt, hiába is kerestem.

- Én is szeretlek – zokogtam. – De hogy tehetted ezt velem?

- Nem tettem veled semmit – ellenkezett. – Én csak szerettem volna valahogy megoldani közöttünk a dolgokat, hogy ne csak a szextől érezzük jobban magunkat. Isten mentsd, hogy azt hidd, kizárólag azért hoztalak el, hogy szeretkezzünk. Persze, hogy szeretem veled, hiszen te vagy a mindenem. És igen, gondoltam Peggyre ma, egy kicsit többet is, mint kellett volna, de úristen, Chealsea. Soha nem képzelném őt a helyedbe, hiszen még csak nem is hasonlítotok, és ha mégis hasonlítanátok, akkor sem érdekelne. Beléd vagyok még mindig szerelmes. Sőt, ha belegondolok, ez sohasem fog változni. Olyan sokszor elmondtam már neked, mennyire megváltoztattad az életem, mennyire szeretem, hogy látom a cuccaidat, akár szerte-szét is az otthonunkban.

- De sohasem lesz közös családunk, Steve – nyögtem ki. – Ez is zavart engem. Nem csak ezért vannak rémálmaim, de ez részben… így van.

- Én szeretnék családot veled.

- Te vagy Amerika Kapitány – susogtam és megérintettem fájdalmasan tökéletes arcát. – Igen, valószínűleg képesek lennénk… megcsinálni azt a gyereket, de mégis milyen gyerekkora lenne? Hiszen szinte minden héten elvagy, azt sem tudom, hogy hol és látlak-e valaha még.

- Visszavehetek az akciókból – bíztatott, és most már átölelte a derekamat. Egy magamban elmondott nem túl nőies „leszarom” kíséretében belesimultam az ölelésébe. Mindketten buták voltunk. – Talán vissza is vonulhatnék.

- Most itt az idő, hogy én mondjam neked, hogy ne beszélj marhaságokat. A világnak szüksége van Amerika Kapitányra. Szüksége van egy tiszta szívre, amilyen te vagy.

- Talán ezt megbeszélhetnénk később. – Aggodalmasan simított végig az arcomon. – Jól vagy? Nagyon sápadt vagy.

- Alapból sápadt vagyok. – Tudálékos voltam. Borzasztóan tudálékos. – És egyébként most már jobb. Igazad volt, bebeszéltem magamnak, hogy megint másképp gondolod a dolgokat.

- Tudom, hogy mennyire szenvedélyes vagy. – Megcsókolta a homlokomat. – Tüzes vagy és vad. És ha bemesélsz magadnak valamit, akkor isten ments, hogy bárki is megpróbáljon lebeszélni róla.

- Tényleg szeretsz engem?

- Természetesen nagyon szeretlek – mondta magabiztosan. – Nem is értem, miképp… engedhettem, hogy egy pillanatra is megomoljon a hited ebben. Úristen, Chealsea, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.

- Kibaszott egy kapcsolat a miénk.

- Örökké – ígérte, és megcsókolt. Engedtem neki.

***

Este nyolc óra körül mentünk ki.

Furcsa, mert elméletileg a mi időzónánknak megfelelően akkor már éjfél is elmúlt, azonban egyikünk sem tűnt olyan fáradtnak.

Kéz a kézben hagytuk el a hotelt, hogy ismét végigmenjünk a hatalmas főutcán, a mesésnél mesésebb kirakatok mellett, aztán áttérjünk egy másikra, ahol legalább két kocsmából jött a jókedvű dalolászás.

Meglepetten konstatáltam, hogy az egyikbe vezetett.

- Kocsmába viszel? – nevettem.

- Csak nem gondoltad, hogy Angliában nem foglak elvinni egy ír kocsmába? – duruzsolta jókedvűen. Ő is megnyugodott. Tényleg rendben voltunk. – Ez itt a The Tipperary. Utánanéztem egy kicsit, és ez London harmadik legközkedveltebb ír kocsmája. Nagyon érdekes, mert egyébként körülbelül csak kétszer jártam ír kocsmában. Nem is tudom, miért. Bucky mindig nyúzott, hogy mivel a családom ír, miért nem megyünk el. Egyszer megtettük, és úgy berúgtam, hogy ő cipelt haza.

Kacagtam.

- Ne már! Elég gáz, hogy kettőnk közül már csak én tudok berúgni.

- Egyáltalán nem gáz, mert nem szívesen engedném, hogy úgy láss. – Megpuszilta az arcom, aztán kinyitotta nekem az ajtót. – Madam.

- Nagyon gáz vagy – „bíztattam” lelkes barátnőként. – Ne is mutatkozz velem, mert leégetsz.

- Ciki – értett egyet. – Egyébként ez a bár nagyon idős. 2006-ban ünnepelték a négyszáz éves évfordulójukat.

- Tehát akkor van, ami idősebb a szerelmemnél. Ez igazán bíztató.

- Ma nagyon gunyoros vagy.

- Ezért szeretsz.

- Is – kacagott. – Máskülönben… Kiegészítjük egymást.

Felemeltem a szemöldököm.

- A hisztériás, pánikbeteg barátnő kiegészíti a tökéletes Adonisz barátját?

- A szenvedélyes, kedves, aranyos, jószívű és okos barátnő kiegészíti a beszérumozott, okoskodó, túlságosan szőke barátját.

- Így van?

- Így.

- Te túlságosan szőke – hecceltem.

- Ó, fogd be! – és újra megcsókolt.

Bár elsiklott tekintetem egy furcsa kék szempáron, nem vettük észre, hogy figyelnek.

30. Fejezet - Bukkanók.

Úristen. Nem kapok levegőt. Úgy örülök, hogy végre posztolhatok, azt hiszem, mindjárt elsírom magam. Nem is tudom, hirtelen mit mondjak, annyi minden szerettem volna megosztani veletek. Ja, na igen.

Na, képzeljétek, a lány, akiről Chealsea-t mintáztam főszerepet kapott egy Marvel sorozatban, a Daredevilben. Ugye milyen durva? Mintha valami jósnő lennék -- tudtam, hogy a csajnak a Marvelban a helye.:D

Találkoztam Lugiával. :D Imádtam. Ha valaki a közelben van, szívesen találkozom vele is. (Megvitathatjuk majd, mi az a közel.:D)

Jaj, és 23 rendszeres olvasó. Egy Marvel blogon. Az első komolyabb Marvel blogon. Ez olyan jó. Köszönöm szépen fiúk-lányok. Ti vagytok a legjobbak! Puszi.

Utálok repülni.

Utálom a turbulenciát, az engem leszorító övek kényelmetlen érzetét, a pocsék ételt és a még kellemetlenebb érzést, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, s életemet idegenekre bízom. Hívhattok paranoiásnak, de nekem nem pálya a repülés.

Emlékszem, eléggé vonakodva mentem bele az ötletbe, miszerint ruccanjunk ki egy kicsit, és látogassuk meg a jó öreg Angliát. Barbara javasolta a környezetváltozást – amolyan „terápiás” célból, de határozottan húztam a szám a megfogalmazáson, hiszen egyáltalán nem éreztem magam… betegnek – és mivel Pepper valamilyen csodának köszönhetően lefixálta a főnökömmel is, semmi akadályát nem láttuk a távozásnak.

Persze – mint mondtam – utálok repülni.

A légi utaskísérő számomra túlságosan rövid szoknyájában tipegett hozzánk, tekintetével teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet. A pasim érdekelte – ó, micsoda egy céda!

Birtoklóan kulcsoltam át bal kezem az ő izmos karján, vállára hajtva a fejem. A szőke csinibaba meg sem rezzent, Steve pedig egyáltalán nem zavartatta magát. Egy rövid nemleges válasszal, elintézte a felé irányuló kérdést – „Hozhatnék valamit, uram?” –, és egy csókot nyomva a homlokomra lehunyta a szemét.

Rá nem volt hatással a paranoiám. Miért is lett volna? Ejtőernyők nélkül – fogalmatok sincs, hányszor korholtam meg a felelőtlensége miatt – szokott kiugrani a bevetéseken. Neki ez olyan mindennapos dolognak számított.

Míg én paráztam nyolc órán át.

- Voltál már Angliában?

Hangja rekedtesen törte meg a csendet, akaratlanul is végigfuttatva rajtam a borzongást.

- Még gyerekkoromban – meséltem szárazon. – Nem sokat láttam belőle, csak a gyerekmegőrzőt. Miranda nem igazán szívlelte a jelenlétemet, de a lány, aki vigyázott rám, lázzal feküdt otthon.

- Bosszant, hogy édesanyád így viselkedett veled.

- Tudom bébi, de nem változtathatunk rajta. – Beszívtam csodálatos illatát. Axe. A kedvencem.  – Máskülönben, talán sosem lett volna ilyen jó kapcsolatom a bátyámmal.

- Minden rosszban van valami jó – értett egyet.

- Például ez a póló – incselkedtem, végigsimítva mellkasán. – A minta szörnyű, de ami alatta van…

- Utálod a pólómat?

Felnéztem rá. Összeráncolt homlokkal lesett fel szőke pillái alól. Ó Adonis, Adonis!

-  Igazság szerint nem vagyok kibékülve ezért a bandáért, bár tudom, hogy te igen – kezdtem heherészve. – De leginkább az zavar, hogy feszül, és mi nagyon nem vagyunk egyedül. Ha rajtam múlna, már…

- Nagyon kipihent vagy – csúfolódott.

- Nem mered kimondani, hogy szex mániás? – Felemeltem a szemöldökömet, míg ő elsöpört egy tincset az arcomból. – Mert határozottan az vagyok, ha rólad van szó.

Tudtam, hogy élvezettel tölti el a gondolat – komolyan, nem tudom leírni, milyen elégedettség ült meg világoskék szemei mögött –, hogy szinte megszállottként vágyom a közelségére – nevezd, ahogy akarod.  Felsóhajtott.

- Nehogy azt hidd, hogy annyira prűd vagyok – cáfolt meg hitetlenkedve. – Egyszerűen csak az Amerika, amiből én jöttem olyan más volt. Tabu volt a szex, az alkoholizmus és a homoszexualitás. Szinte mindenki csinálta, de nem beszéltünk róla nyilvánosan.

- A homoszexualitást?

- Nem úgy értettem – megforgatta a szemét. – Azt nem mindenki, de jelen volt. Betegségnek hitték, ami kezelhető.

- Ez szörnyű. Nem kedvelem a homofóbiát.

- Szerintem te magad is tudod, hogy nekem mi a véleményem róla.

Na, igen, Mr. Amerika előbújt rejtekhelyéről. Mindenkinek joga van a szerelemhez, a szeretethez és – ó, igen – a szabadsághoz.

- Elhoztam azt a repülés-biztos Stark kütyüt – vetettem fel az ötletet.  – Letöltöttem annak a sorozatnak az új évadát, amit mostanában néztünk.

- Tényleg? Oké.

Gyors csókot váltottunk, aztán a kistáskámból – amit nem voltam hajlandó odaadni – előhalásztam a Starkpadet. A kedves kis készülék pillanatok alatt bekapcsolt – „Üdvözlöm, Miss Roth!” – s megnyitva a megfelelő mappát rákattintottam a médiafájlra. Beállítottam a kellő hangot, bedugtam a fülhallgatót, és odanyújtottam az ő részét. Szerencsére elég hangos volt mindkettőnknek.

Hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az első osztályra kaptunk helyet, mert a bőrülésekben könnyen nyújtózkodhattam. Sejtettem, nem maradok sokáig ébren. Odakint sötéten terült a vízfelszínre az éjszaka takarója, s bár a helyiséget betöltötte a fény, kezdtem érezni testem válaszát. Az utóbbi néhány napban sikerült rémálmoktól mentesen aludnom. Többé-kevésbé.

Már majdnem elszenderegtem, amikor Steve nevetni kezdett. Elfojtottam a morgást.

Castiel. Kedvelte Castielt.

- Előjött belőled a Destiel fangörcs? – piszkálódtam a hirtelen ébredéstől durcásan.

- Nem értem a Tumblr nyelvet – vágott vissza. – Fangörcs?

- Tudod, pontosan ezt csinálod. – Megbökdöstem az oldalát, s heherészve fúrtam nyakába megnyúzott arcomat. Orrom játékosan piszkálta a bőrét. – Kicsit furcsa, hogy lassan már jobban kiismered magad ebben a kis… világban.

- Úgy érted, a fandomban?

Felkönyököltem.

- Steve, te mégis honnan tudod, hogy mi az a fandom? Várj… te beleolvastál a Tumblr oldalamba! – Megjátszott sértődöttséggel arrébb húzódtam. – Megígérted, hogy nem teszed.

- Unatkoztam. – Odahajolt, és nem akarásom teljes tudatában tapasztotta ajkát az enyémre. Habár próbálkoztam elkerülni a nyilvánvalót, testem automatikusan válaszolt. Közelebb dörgölődztem, keresve a belőle pislákoló forróságot.  Annyira imádtam az illatát!  – Máskülönben, engem is érdekelt, de semmi kedvem sem volt regisztrálni.

- Te rebloggoltad azt a gifsetet! - pufogtam. – Tudtam. Tudtam.

Rám nevetett.

- Csak várd meg, míg beérünk a hotelbe – figyelmeztettem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a közelünkben tartózkodók vagy nem figyelnek, vagy éppen már az igazak álmás alusszák, játékos ujjaim végigsimítottak ágyékán. – Azt hiszem, hasznát veszem a tanultaknak.

- Milyen tanultaknak?

- Mit gondolsz, miért olvastam a Szürke ötven árnyalatát mostanában? – Oké, nem terveztem megkorbácsolni őt, de lekötni és birtokolni… na, az tetszett. – Úgy gondoltam talán… kipróbálhatnánk ezt-azt.

- Ezt-azt – ismételte.

Elpirultam. Fészkelődni kezdett.

- Ezt-azt. – Elengedtem vágyakozásának bizonyítékát, aztán a nemrégiben osztogatott pokrócokat magamhoz véve magunkra borítottam őket. Kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig megcsókolta a homlokom.

- Szép álmokat, kicsim.

Nem szándékozott semmi rosszat mondani, én mégis iróniával értelmeztem.

- Laters, bébi.

***

Néhány órával később ébredtem fel, a pilóta hangjára. Figyelmeztetett minket, hogy hamarosan megkezdjük a leszállást, ideje lenne bekapcsolni a biztonsági öveket és felkészülni rá. Még álmosan dörzsölgettem szemeimet, amikor  hullámokban kezdett végigsöpörni rajtam a kellemetlen, szorító-húzó érzés, ahogy mellkasomba mélyedtek az övek.

Steve erősebben markolászta a kezem. Tudta, hogy ilyenkor erősen kerülget a hányinger az idegességtől, és igyekezett könnyebbé tenni.

A sikeres leszállás bejelentése után elégedetten – és megkönnyebbülten – eresztettem ki a belém szorult levegőt. Ennyi gonddal kevesebb.

- És most? – kérdeztem csak úgy mellékesen, nem igazán érdekelve a dolog. Addig, amíg mellette maradhattam semmi sem számított. Hiszen pontosan ezért is mentünk el egy kicsit lazítani, nem? Úgy gondoltam, a kapcsolatunkon segíthet, ha együtt töltünk egy kis időt.

Bántott a gondolat, hogy egy ideig teljesen elzártam magam tőle, neki pedig túl sok munkája akadt, hogy ezen segíthessen.

Tudtam, hogy elcsesztem. Én beszéltem állandóan az őszinteségtől – de én voltam az első, aki elrontotta.

Steve mégsem sértődött meg.

Nem is értettem.

- Gondoltam elmehetnénk reggelizni, itt is van Starbucks. – Segített felállni, kezeit védelmezően a derekam körül tartotta. – A hotelba tizenegykor kellene bejelentkeznünk. Még csak nyolc van. Aztán rendbe szedhetnénk magunkat, és megnézhetnénk a várost.

Ragyogóan rámosolyogtam. Úristen, mennyire jól esett az alvás!

És szerettem a Starbucks fánkot.

- Oké bébi.

***

- És te? Voltál már itt? – A vaníliás latte még melegen füstölgött a finom poharamban, miközben végigmentünk a Bond Streeten. Belékarolva közlekedtem, szorosan követve az ő menetét.

- A háború idején.

Gondolhattam volna. Hirtelen tapintatlanságtól furdalt a lelkiismeretem.

Nem szeretett sokat beszélni a második világháborúról. Utálta, hogy embereket kellett ölnie. És Bucky is meghalt.

- Még a Howling Commandoval. – Halványan elmosolyodott. – Dum-Dum és Bucky ivóversenyt tartottak, és kocsmai bunyó lett belőle.

- Kocsmai bunyó?

- Vicces volt. – A megállapítása ellenére megforgatta meseszerű kék szemeit. – Valaki kiverte Morita kezéből a sört. Hirtelen mindenki úgy érezte, ki kell állni mellette.

- Tesztoszteron vegyítve alkohollal?

- Valami olyasmi – hagyta rám.

- Hiányzik?

- Néha. – Valamin elgondolkodhatott, mert egy darabig csak szótlanul lépdelt mellettem. Igyekeztem megfeledkezni a feszültségről kettőnk között, és a gyomromban lüktető annál még furcsább zűrzavartól. Legszívesebben kidobtam volna a taccsot.

Miért nem tudtam elfelejteni a gondolatot, hogy nem szeret annyira, mint azt a nőt? Hiába is igyekezett bebizonyítani, tisztában voltam vele, Peggy Carter nem csak egy futó kalandnak minősült az ő szemében. Ő idős volt, én fiatal, és mégis…

Mondhatott bármit, én kételkedtem.

És ezt borzasztóan rosszul fogadtam.

De nem mondtam semmit. Hagytam, had élje át újból az emlékeket, fürdőzzön bennük, mert megérdemli. Oly’ sok mindent vesztett el, ezzel szemben keveset kapott.

Barbara – nem neveztem Dr. Morsenak – nem örült volna, ha megtudja, milyen negatívak a gondolataim.

Négy nappal ezelőtt:

Idegesített. Komolyan frusztrált.

Mégis minek ülök be egy másfél órás „beszélgetésre” – nem terápia, nem vagyok beteg –, ha annak a háromnegyed részében kizárólag bámuljuk egymást?

Barbara Morse nem szólt, átható égszínkék tekintete az enyémbe meredt. Azon kaptam magam, hogy elgondolkodom: ha valaki orvos, az egyből azt eredményezi, hogy pszichológiai ismeretekkel is rendelkezik? Nem kellene ahhoz még egy diploma? Vagy van neki?

A fene se tudta.

Talán nem is az bökte a csőröm, hogy engem néz. Lehet, hogy magát a tudatot kerültem, hogy belém láthat. Mitől kezdtem félni?

Mitől kezdtem bujkálni?

Hiszen már lassan egy éve berendezkedtem a nem teljesen nyugodt, felettébb nem átlagos, de boldog életembe. Legalábbis azt hittem, boldog vagyok. Hogy jól van ez így. Nem érezhetem mindig a vonzást, a melegséget, a biztonságot.

Valahogy belefáradtam a tudatba, hogy Steve bármikor csak… eltűnhet. És soha többet nem látom.

A buborék, amiben éltem – vagy reméltem, hogy élek – kipukkant körülöttem. Nem arról van szó, hogy nem szerettem – mert igenis szerettem, jobban, mint az emberileg lehetséges –, de ez kezdett kevés lenni.

Hosszú távra készültem vele, mégis megfordult bennem a gondolat, ilyen módon – hogy a barátom folyamatosan veszélyes küldetésekre jár –, miképp lehetne családot alapítani? Letelepedni és csak boldogan élni, happy ever after, meg minden.

Lehet a szerelem – az a bonyolult, forrón égető szerelem – elég nekem?

Még nem álltam készen arra, hogy ezt végiggondoljam. Barbara azt mondta, talán egyszerűbb lenne, ha tényleg csigalépésekben haladunk.

Megköszörültem tehát a torkom, a feszengető csend megtörése érdekében.

- Én nem vagyok beteg – szögeztem le. – Egyszerűen csak rosszakat álmodom.

- Minden éjszaka?

Vállat vontam.

- Az esetek többségében.

- És ilyenkor mi történik?

Úgy éreztem, fulladok.  Hogy mi történik? Mik a tünetek? Ez fontos. Fontos. De rossz volt belegondolni.

Láthatta az arcomra kiülő intenzív félelmet, ezért előrehajolt, és nagyon gyengéden rásimította tenyerét a kézfejemre.

-  Nem kell elmondanod – biztosított róla. – Ez a „megbeszélés” arról szól, hogy elmondod nekem, mi bánt. Úgy, ahogy te akarod. Mint mondtam, csigaléptek. Ha te úgy szeretnéd, hónapokig csak ülhetünk és nézhetjük egymást.

- Beszélnem kell róla – tört ki belőlem hirtelen. Észleltem a megfeszülését. Talán megijesztettem? Ne vicceljünk! – Beszélnem kell róla, mert muszáj.

- Ez nem jó hozzáállás.  Csak az gyógyul meg, aki valóban akar.

- De nem kell meggyógyulnom, mert nem vagyok beteg. – És kérlek, ne gyere a harmadik fázis a „tagadás” szöveggel. Csak magamban egészítettem ki a mondatot. A hangomból azonban sikított a kérés. Nem akarom. Nem akarom. – Nem kell a szánalom.

- Nem szánunk téged, Chealsea. A lehető legdiszkrétebben kezeljük a dolgot, igen, ez viszont nem esik egybe a szánalommal. Szeretünk.

- Rosszul érzem magam, oké? Egyszerűen menekülök. – És valószínűleg ezért futok egy kicseszett pipacsos réten. Az álmos könyvben azt olvastam, a pipacs a szexuális vágyat jelképezi.

- Mitől?

Összekulcsolt lábaira meredtem.

- Fogalmam sincs. Megfulladok. Mintha nem lenne elég levegő körülöttem.

- És ez miért lehet?

- Mert túl sok dolog történik körülöttem, és hiába vagytok olyan sokan mellettem, én nagyon egyedül vagyok.

- Egyedül? Miért lennél egyedül? Talán csak nem veszed észre a melletted lévőket. Mi a helyzet a bátyáddal? Lydiával?

- Nate nagyon sokat dolgozik. – Ahogy Steve is. Lydia meg, nos, nonstop kefél.

- És Lydia?

- Szerintem mindketten tudjuk, hogy fülig szerelmes. Már alig látom, és semmi kedvem végignézni, ahogyan ledugják egymás nyelvét a torkukon, miközben kétségbeesetten próbálok… figyelmet kérni.

- Erről lenne szó?

- Erről van szó. Önző vagyok. Úgy érzem, szükségem van a figyelemre, amit nem kapok meg sem a barátaimtól, sem a családomtól és legkevésbé sem a szerelmemtől. Utálom magam, amiért az, amit visszajeleztek nem elég nekem.  – A sós könnyek előtörtek, nem tudtam visszatartani, patakokban gyűltek. – Egy hisztériás kislány vagyok. Talán hiba az, hogy amim most van… nem elég?

- Mit szeretnél még?

- Semmi különöset, csak… Nem is tudom. Egy nyugodt vasárnap délutánt a barátommal, a nélkül rettegve, hogy bármelyik pillanatban elküldik valahova, ahonnan sosem tér vissza.

- Úgy gondolod, hogy ez fair vele szemben?

- Éppen ez a probléma – ismertem el. – Tényleg egy hisztériás kislány vagyok. Túl kevés ehhez a szituációhoz. Figyelmeztettek erre, korábban. Hogy nem fogom bírni és előbb-utóbb feladom, de valahányszor ez megfordul a fejemben hányingerem van. Mert szeretem őt. Talán jobban, mint a saját álmaimat.

- Álmaidat?

- Gyerekeket szeretnék. Házasságot. Békességet. Talán egy kutyát is. Nem most, de talán néhány éven belül.

- És szerinted ezt Steve nem adhatja meg neked?

Megráztam a fejem.

- Megadhatná, de akkor már nem lenne önmaga. Mégis miképp vehetném el tőle ezt? Ő Amerika Kapitány.

- Szerintem ez a kettő nem…

- Dehogynem. – Idegesen megmarkoltam a hajam. – Nem csak erről van szó. Nem csak a folyamatos rettegés van bennem, és nem tudok mit kezdeni vele.

- Erről szeretnél beszélni?

- Nem, egyelőre nem - feleltem. Megráztam a fejem. – Talán… iszom egy teát.

- Próbálj meg pihenni egy kicsit.  Regulázd meg a gondolataidat, mert annyira negatív vagy. Ha egy kicsit másképp látnád a világod, magadat és mindenki mást, biztosan megváltozna a véleményed. Tényleg, Chealsea. – Barbara nyugtatóan elmosolyodott, mintha átlátott volna rajtam. Most az egyszer fordult meg bennem, hogy a reakcióm normális. Kinőhetem. Meglehet, hogy igaza van. A kettő talán nem keresztezi egymást.

***

- Csodálatos ez a város – jegyezte meg kisvártatva, s kinyitotta előttem a 342-es szoba ajtaját. Gyorsan lepakolta a cuccainkat, London egyik legszebb hoteljában szálltunk meg, csodálatos kilátással az egyedülálló épületekre. – Tudtad, hogy csak itt többen laknak, mint bizonyos országokban?

- Éppenséggel nem. – Dehogynem.  Ezt mindenki tudja, de nem oktattam ki. - És én most veszek egy gyors zuhanyt és a zuhanyrózsa alatt remélhetőleg két ember fog állni.

Vette az adást, rögtön a gombaiért nyúlt.

Nem tudtam, miért váltogatom a gondolataimat, észre sem vettem, hogy össze-vissza pörögnek. Kismillió dolgon rágódtam – a gondom Peggyvel, a rémálmaim, a kapcsolatunk, London, London, London – viszonylag egy időintervallumban.

Azt hiszem, megérdemeltem volna egy ébresztő ütést a koponyámra. Csak észhez térítés céljából.

Vagy talán végre kezdtem úgy viselkedni, mint egy ember? Kezdtem észrevenni, hogy igenis léteznek emberek körülöttük – rosszak és jók –, vannak válságaink, és a kapcsolatunk – akármennyire is úgy tűnt, kiegészítjük egymást – kisebb fajta zökkenőben akadt?

Talán csak én éreztem, hogy nem haladunk előre?

Pedig én szerettem őt – és akkor, abban a pillanatban talán mindkettőnknek ugyanez juthatott eszébe – nem tudom, nem tárgyaltam meg vele –, mert kétségbeesetten, szinte lélegzetünket visszafojtva kaptunk a másik után. Fogunk is összekoccant a szenvedélyes csókcsatában, mikor is végre sikerült kibújtatnia a blúzomból és meztelen mellkasának préselődtem belém hasított a felismerés: nem érdekel. Semmi sem érdekel.

Olyan sokat vesződtem olyan dolgokon, amik ráértek még. Tudtam, hogy Steve előbb-utóbb mesélni fog nekem, elmondja az emlékeit, ha úgy érzi, fontosak, vagy megtartja magának, mert joga van hozzá. Borzalmas dolgokon ment keresztül.

Én pedig nem csupán a saját helyzetemen nehezítettem a felesleges hisztériával – mert nem tudom máshogy leírni, én akkor totálisan úgy éreztem, hogy jogos a feltételezés, a kiborulásom nem érthető és világos –, hanem az övét is. A miénket. Talán ez a jobb szó.

Kisvártatva lekapta a melltartómat – hogyan csinálta? –, én pedig automatikusan a nadrágja övének csatjához nyúltam. Igen. Igen. Igen.

A falnak nyomott, és a legnagyobb meglepetésemre megfogta mindkét csuklómat és a fejem fölé nyomta őket. Ahogy elváltunk, kérdően néztem rá.

Ő – kissé félénken – elmosolyodott.

- Nem csak te olvastad azt a könyvet – mormolta. Kihallottam a hangjából az idegességet, nyilván érdekelte, hogyan fogok reagálni.

- Akkor dugj meg – duruzsoltam. Szándékosan használtam a kifejezést – általában mégis csak szebb szavakkal illettem – és úgy tűnt, tetszik neki. Mikor is nem vettem észre, hogy beindul, ha mocskos a szám? Ezt hogyan lehet szexinek találni?

- Akkor ki kinek az alávetettje pontosan?

Nevettem.

- Állok szolgálatára, uram. – Valami bennem az suttogta: igen, igen, igen. Szerepjáték. Menő.

A kapcsolatunk nem volt tökéletes. Semmilyen kapcsolat sem az.

De annyira szerettük egymást és – piszok jó volt a szex.

Jóóóóó hír

Sziasztok.
Jelentkezem, hogy tudjátok, most már minden megoldódott, s gőzerővel dolgozom a fejezeten. A helyzet az volt, hogy tönkre ment a laptopom, és sajnos ezzel hatalmas problémákat okozott. Dolgoznom kellett - ami egyáltalán nem rossz -, hogy pénzem legyen és vehessek. Nos, ez a mai napon megtörtént, ami mit is eredményez? Új laptopoooot.
Na szóval, elég a rizsából. Dolgozom. Dolgozom. Dolgozom.
Chealsea és a többiek hamarosan visszatérnek!
Laters, bébik.