2014. január 11., szombat

6. fejezet - Frézia.


<3

Sziasztok. Hoztam egy új fejezetet, nem túl eseménydús és nekem nem is tetszik. Köszönöm szépen a támogatásokat, srácok, nélkületek nem jönne össze ez az egész történet. Ti adtok támogatást nekem, és baromira szerencsésnek mondhatom magam, hogy vagytok. Nem győzöm ezt hangsúlyozni.
Jaj! Nézzetek ide be! Találtok itt egy gif sorozatot. Ez az én tumblr linkem, a ChealseaxSteve gifeket én csináltam! ->> http://omgomgitsmadge.tumblr.com/
Szóval itt az új fejezet. Nem mondom, hogy remélem tetszik, mert nekem nem, de mindegy.:D
Puszi!

Valaki folyamatosan beszélt hozzám.

A legtöbbször azt bizonygatta, hogy erős vagyok, de akadt olyan alkalom is, amikor elmesélt nekem egy kedves történetet, vagy szimplán csak megkért, ha képes vagyok bármilyen reakciót produkálni – legtöbbször kézszorításra célzott –, akkor biztosítsam arról, legalább hallom őt. Mivel ezeknek sajnos nem tehettem eleget, azon kaptam magam, hogy a folyamatos önsanyargatásom helyett már sokkal inkább jobban figyelek rá.

Ahogy az idő telt – fogalmam sincs, hány órát, napot, hetet vagy hónapot tölthettem ott – sikerült rájönnöm, mennyire tetszik nekem az érintése. A keze az enyémben melegséggel árasztott el, finom – mégis kemény – ujjai tapintatosan simogatták az érzékeny bőrömet. (Azon töprengtem, a betonon való súrolás mennyire sebezhetett meg, de amint az orvosok – a nő olyan gyakran beszélt hozzá, gyanítottam, ismerik egymást – lekezelték őket, sejtettem, hogy eléggé súlyosan. Annak ellenére, hogy krém, amivel bekentek csípett, lassacskán kezdtem megszokni.)

Már-már üresnek éreztem magam, ha nem tartózkodott a közelemben, bár ez az esetek többségében nem fordult elő. Néha még az éjszakát is az ágyamnál vészelhette át, mert alkalmakként csak egy halk, egyenletes szuszogás töltötte be a szobára nehezedő csendet.

Azt is megállapítottam, hogy ő és Lydia szerettek „csevegni”, a témának mindig én bizonyultam. A legjobb barátnőm előszeretettel oltotta magából a közös élményeinket, egy-egy gázos esetnél legszívesebb a hajamat – vagy az övét? – téptem volna ki. Elmenekülésképp inkább álomba szenderültem.

Egy napon hirtelen minden megváltozott, többé már nem csak tehetetlenül feküdtem a kórházi ágyban, kezdtem átvenni a kontrollt a testem felett. Amint úgy éreztem, képes vagyok rá, megmarkoltam az illető kezét. Gyengén, mégis erősen.

- Köszönöm – mormolta alig hallhatóan, egy apró puszit hintve az ujjaimra. A szívdobbanásaim ritmusa felgyorsult, amit a mellettem lévő monitor éles csipogása mellett a fülembe lévő sípolás is jelzett. – Minden rendben lesz.

Elhittem neki.

Aztán felfedeztünk egy új játékot – jobban mondva ő, mivel a szám még mindig használhatatlannak tűnt. Kérdezgetett tőlem eldöntendő dolgokat, én pedig válaszoltam róluk. Ennek a módja egyszerű; két szorítás jelentette a nemet, egy pedig az igent. Nem csak azt szerette volna tudni, jól vagyok-e, éhesen vagy szomjasan, gyakran hétköznapi információk is kibuktak belőle. Annyira hálás voltam Steve Rogersnek, amennyire azt emberi jelzőkkel megfogalmazni lehetetlenség. Tartotta bennem a lelket, azt sugározta felém, nem veszett el a remény teljesen. Igyekezett derűs dolgokkal ellátni, sokszor olyan butaságokat is összehordott, azt kívántam, bárcsak mosolyoghatnék.

- Szóval – kezdte el egy délutánon. – Mi a kedvenc virágod? Rózsa.

Két markolás és egy elégedetlen sóhaj után újból próbálkozott:

- Ez eltarthat egy darabig. – A teste megremegett, kuncogott. – Tulipán?

Ismét. Egy kis idő után…

- Frézia?

Egy szorítás.

- Még sohasem soroltam fel ennyi virágot egyszerre – újságolta nevetősen. – Egyszerűbb lenne, ha beszélhetnél. Megspórolhatnál egy kis időt.

Tudtam, csak jobb kedvre szeretne deríteni – honnan tudta, hogy rosszul vagyok? –, ezért ugrat. A mutató ujjam megérintette a tenyerét.

- Nem sok filmet ismerek – vallotta be. – De Lydia elmondta melyik a kedvenced, és gondoltam, utána nézek egy kicsit. Azt mondta, ez egy könyvadaptáció, szóval megkerestem a legközelebbi könyvesboltot. Egész jó, bár voltak fenntartásaim

A gép ismét átváltott a nyugodt pityegésből.

- Személy szerint nem értem a logikáját. – Nevetett. – És mi lett a többi kontinenssel? Elpusztították? Hogy lenne képes valaki megsemmisíteni a többit olyan egyszerűen?

Egy jelzés.

- Ez butaság – sóhajtotta. – Bevallom, furcsálltam, hogy egy olyan könyv a kedvenced, amiben a gyerekek lemészárolják egymást, de aztán tovább olvastam.

Vettem egy mélyebb lélegzetet, akadozva. Fájt a tüdőm, valószínűleg sérülés érhette, Steve nem említette. Valószínűleg nem akarta, hogy felizgassam magam és ez is gátolja a lehetőségemet a gyógyulásra.  Hitt bennem és az akaraterőmben.

- Amikor jobban leszel, megnézhetnénk együtt a filmet is.

Két szorítás. Nem azt mondta ha, hanem amikor.

- Megvárlak vele. Aztán megvitatjuk.

Talán csak véletlenül, vagy teljesen szándékosan, az ajkam megmozdult. Nem beszéltem, csak megrándult a szám széle. Elmosolyodtam.

- Remekül csinálod – jegyezte meg ámulattal telien. A bennem lévő vágyakozó hang arról zengett ódákat, mennyire kellemes lenne láthatni a derültséget az arcán, azonban józanabbik fele tisztában volt vele, kicsiny esélyem nem garantálta, hogy ez valaha is megtörténik. – Csak így tovább.

Elbóbiskolhattam, mert többé nem hallottam a hangját. Másnap csak este érkezett, Lydia elmesélte neki, hogy egész végig aludtam – nélküle unalmasnak tűnt a pihenés, még úgy is, hogy a legjobb barátnőm felajánlotta, olvas nekem valami könyvet a szabadidejében. Én kizárólag Steve közelségére vágyakoztam azokban az időkben – persze örültem, Lydia sem restellte nálam tölteni az idejét, a kettő összehasonlíthatatlan –, önzőségemről nem is véve tudomást.

A csúcstörés akkor következett be, amikor rosszat álmodtam. Árnyak suhantak el mellettem, maszkos alakok üldöztek és nevetésük hangja akárhova is mentem, mindig megtalált. Arctalan emberek próbáltam belém kapaszkodni, lehúzni a mélybe, miközben nem találtam menekülési lehetőséget. Lángolt körülöttem a világ, beleértve engem is. Elkaptak, zuhanni kezdtem és akkor…

…a szemeim felpattantak.

Az első ember, akin megakadt a tekintetem ő volt. Halkan horkolt mellettem, lehelete csiklandozta a csuklómat, ami mellett feje pihent. Úgy tűnt, az ő álma valamivel kellemesebb színekre evezett, hiszen nyugodtan vette a levegőt, egyenletesen emelkedett fel és le. Utáltam magam, amiért annyira örültem neki, és nem hagyott el. Bizonyára fájhatott már a háta a folyamatos megpróbáltatásoktól, kizárólag csak miattam.

Körülnéztem a szobában - ezek szerint már képes voltam mozgásra is -, s a legnagyobb döbbenetemre tele volt virágokkal. Napraforgók, vörös és fehér rózsák, valamint rengetek frézia. Az egyik oldalon narancssárgák, lilák, ezernyi árnyalatban és változatban, a másik lilák és citromsárgák. Mindegyik számon egy dátum állt, az okáról úgy döntöttem, majd kérdezem.

Nem értettem, miért nem éreztem eddig a mesés illatot, valószínűleg a figyelmetlenség és a folyamatos alvás miatt. Steve elkezdett mocorogni.

Rövidebb lett a haja, állapítottam meg. A legutóbbi találkozásunkkor – jobban mondva, mikor legutoljára láttam – sokkal hosszabb volt. Lassan megemeltem a kezemet, hogy ujjaim végigszánthassanak rajta. Elértem a nyakát, s onnan inkább már az arcát kezdtem simogatni. Egy elégedett sóhajjal simult az ölelésembe. Aludt.

Hajnali órák lehettek, hiszen a látásomat már nem gátolta a sötét, ugyanakkor okot adott arra, miért szundikált mellettem Steve. Egy újabb cirógatás, semmi válasz. Összeszorított ajkakkal néztem őt. Észbe kaptam, mennyire lányregénybe illően viselkedtem, mégsem zavart. Kiélveztem, hogy élvezhettem helyes arcának lélegzetelállító látványát. Olyasvalakinek, aki már régóta elvesztette ezt a képességét, minden pillanat aranyat ért. Abban a pillanatban megértettem a vak emberek sanyarú sorsát, ugyanakkor hálát rebegtem Istennek a segítségért. Azt nem állítottam, hívő vagyok, alkalomadtán azonban megengedhettem magamnak, hogy „eltársalogjak” azzal az úgy nevezett „Úrral”.

Steve, vettem egy mély lélegzetet. Köszönöm Steve Rogers-t.

Engedtem, hogy az sötétség ismét magával rántson. Ráértem még beszélni vele. Már tudtam, menni fog.

Reggel már nem éreztem a közelségét. Lassacskán engedtem pilláimnak, hogy biztosítsák a látásteret, egyenesen legjobb barátnőm arcába nézve. Hatalmas vigyor terült el az arcán, buta módon integetve nekem.

- Szia – csiripelte. – Úristen!

- Ne – krákogtam. – Ne l-legyél t-t-túl optim-m-mista.

Bekönnyesedett a szeme.

- Annyira aggódtunk miattad! – Megérintette az arcomat. – El sem hiszem, hogy ébren vagy!

- Már f-felk-keltem egyszer – dadogtam. Dadogtam. S-Steve?

- Nem mozdult innen. Hazament, hogy átöltözzön, de gyanítom hamarosan itt lesz.

Elmosolyodtam.

- Azt mesélted, hogy helyes, de… - Látványosan legyezni kezdte magát. – Azt nem mondtad, hogy ennyire cuki. Itt virrasztott melletted egész idő alatt, vagy ha nem sikerült fent maradnia, akkor aludt.

- Ő h-h-hozta a v-virágokat?

Bólintott.

- Minden nap egyet… - Az ajkába harapott. – Azt mondta, sikerült kitalálnia, mi a kedvenc virágod, úgyhogy azóta már csak fréziákat hozott. Előtte rózsákat, nárciszt, napraforgót. Jaj, és rengeteg csokit. Ha segítek neked megenni az összeset olyan kövérek leszünk, hogy nem férünk majd ki az ajtón!

Akadozva felnevettem. Puhatolózva folytatta.

- Ő talált rád – mondta. – Fel szeretett volna hívni, de kikapcsoltad a telefonod. Keresett itthon és megmondtam neki, hogy nem jöttél még haza. Az úton odafelé bukkant rád és értesített minket. Halálra ijesztettél mindannyiunkat. A rendőrség azt mondta, nem te voltál a hibás, mivel a gázoló áthajtott a piroson és le is lécelt. Cserbenhagyásos gázolásért fogják lesittelni, ha megtalálják.

- N-Nem f-figyeltem. Anyával v-veszekedtünk és… - Könnyek gyűltek a szemembe, gyűlöltem a gyengeségemet, visszafojtani mégsem tudtam. Azt tanították, sohase tárulkozzak ki senki előtt, mert könnyen kihasználhatnak érte, Lydia azonban szánt szándékkal nem bántott sohasem. – Mennyi idő t-t-telt el?

- Három hét.

- B-Basszus.

Amilyen gyorsan az ajtó kinyílt, olyan sebességgel pattant fel a legjobb barátnőm. Halványan rám mosolygott, aztán Steve felé bökött.

- Kettesben hagylak titeket egy kicsit, rendben? Haza kellene mennem, hogy csináljak valamit enni. Talán neked is hozok be valamit.

Hálásan viszonoztam a gesztust.

- O-Oké.

Ő csak állt ott és nézett. Meredt rám, mint a vak, aki most látta először a Napot. Sem az arckifejezéséből, sem pedig a szeméből nem tudtam kivenni, mit gondolhatott. Még akkor sem árult el semmit, amikor az ajtó becsukódott mögötte és léptei zaja megtörte a csendet. Átjárt a melegség, a szívem olyan gyorsan zakatolt, hogy azt hittem, mentem szívinfarktust kapok. Elfoglalta a széket mellettem és kínzóan lassan végigcirógatta az arcomat.

- Szia.

- S-szia – habogtam. – K-Köszönöm a virágokat.

- Köszönöm, hogy jobban vagy. – Összefűzte az ujjainkat, ezzel is támogatott engem. – Minden rendben lesz.

- R-Remélem.

Előrehajolt, s a legnagyobb meglepetésemre megcsókolta a homlokomat.

- Én viszont tudom.


Igen. Tudta.

13 megjegyzés:

  1. Daaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaamn duuuuuuuuuuuuuuuuuuuude... Megérte fent maradni :D Kérsz áldozatot az új részért?

    VálaszTörlés
  2. úúúúúúúúúúúúúúúúú..... hát Steve annyira édes lett, mint egy kürtős kalács, amibe a beleharapás után heveny cukormérgezést kapsz és sokkot. Annyira láw, rózsaszín felhők, illatos virágok és az az igazi flufftenger :D Hogy csak na! Megolvadtam én is ebbe a nagy melegben....
    Ebben tényleg nem volt nagy izgalom, elmaradt az emberrablás és az autós üldözés is, így bár egy cseppet csalódott vagyok, de hát csak az én féltisem az agresszió és az akció ;)

    Köszönöm a frisst, bár épp belecsúszott egy.... hkhmmm itókázásba, de nagyon vártam már. Most rágyorsítok még néhány hosszra, hogy kiérjek ebből a láw-tengerből :D De nem is biztos, hogy ki akarok-e érni... hiszen Steve-ről van szó <3

    VálaszTörlés
  3. És jól látom, hogy az angolnál már tizenhat fejezetnél tartasz?! TIZENHAT??? :'( Akaroooooooom őőőket.... nagyon!!! :'(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már igen, a tizenhatodiknál járunk. Teljesen más a két verzió, nem maradtál le még semmiről!

      Törlés
  4. Nekem bejött:) Az ilyen nyugisabb átvezető részek is kellenek:) Mivel kedvelem az Éhezők Viadalát,tetszik hogy ők is így vannak vele:) Ha Steve végigolvasta mind a 3 kötetet, biztos tetszett neki a sztori. 3 hét? Azt hinné az ember hogy kerít egy S.H.I.E.L.D-es csodakütyüt és felgyorsítja a dolgokat. Vagy az túl gyanús lett volna? Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Chealsea kedvence az Éhezők Viadala, és örültem, hogy felismerted! Én is szeretem, bár Katniss-t nem kedvelem annyira.:D Ez van!
      Egy kicsit feltűnő lett volna, Steve igyekszik kihagyni Chealsea-t a veszélyes világból.
      Köszönöm, hogy mindig írsz nekem, jól esnek a szavaid.

      Törlés
  5. Három hét! Jó sokáig aludt. Kicsit rövidke lett ez a fejezet, de kárpótol, hogy ilyen gyorsan jött. Várom a többit. S jók lettek a gif-ek is. :D
    Üdv: crucio

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, elég rendes agyrázkódást szenvedett!
      Azért tűnik olyan rövidnek, mert kevesebb a beszélgetés és több a leírás. Köszönöm szépen, igyekeztem a giffekkel is!

      Törlés
  6. will make sure to bookmark your blog and definitely will come back down the road. I want to encourage that you continue your great writing, have a nice morning!

    VálaszTörlés