Húha! Hát, nagyon régen nem posztoltam már blogspot-on fejezetet és egy nagyon kicsit furán érzem magam ettől. Mindenesetre, ez egy hatalmas lelki megnyugvás, hogy végre ismét eljutottam idáig. Ez a történet egy angol portálon angol nyelven is megjelenik. (Igen-igen, sikerült ott is posztolnom). Viszont! A magyar részekben egy kicsit több minden benne lesz, elvégre mégis anyanyelv. :) Xoxo.Lezseren sétáltam át a Central Parkon, néha-néha belekortyolgatva a szokásos reggeli kávém maradékába. Ahogy a vakító napfény átszűrődött a fák levelein, azonnal fel kellett emelnem kezeimet, hogy megvédjem szemeimet a hirtelen rám irányuló fénytől. Noha viszonylag gyorsan cselekedtem, néhány pillanatig mégis kénytelen voltam megállni, hogy kipisloghassam a látásomat gátló fekete foltocskákat. Ez arra késztett, hogy halkan ugyan, de egy nyöszörgéssel kommentáljam a természet csúnya tréfáját.
Könnyek gyűltek a szemembe, s igyekeztem őket úgy elmorzsolni, hogy ne tegyen kárt a sminkemben. Annak ellenére, hogy viszonylag fiúsnak mondhattam magamat – amivel megjegyezném semmi problémám nem akadt az évek során – a reggeli cicomázást kinézetem javítására sohasem hanyagoltam el. Nőből lennék én is, nem igaz?
Hamar hozzászoktam az új látási
körülményekhez, s immáron felbátorodva haladtam a Starbucks felé vezető úton.
Nyár volt, Július hónap kezdete, s nekem – Miranda és Nicholas Roth egyetlen dédelgetett kislányának – ez az évszak kizárólag a munkával töltött perceket jelképezte. Annak ellenére, hogy édesapámék bőre alatt is pénz rejtőzött – hiszen évtizedek óta megalapult cégük, a Roth Industries hatalmas bevételre tett szert –, és sohasem szenvedtem hiányt semmiben, a legnagyobb célom mégis a függetlenség volt. Nem kértem a pénzükből, szerettem volna érvényesülni saját magam erőfeszítései által. Tudom, butaságnak hangzik, de sohasem éreztem magam otthon a tőzsdecápák és „elitkirályságok” által rendezett puccos összejöveteleken, vagy állíthattam a vásárlást és hajnalig tartó bulizást számomra előnyös tevékenységnek. Én voltam a rút kiskacsa, aki megpróbálta átverekedni magát a cicababák és dollármilliók tengerében.
Tisztában voltam vele, hogy ezzel a– a szüleim által „nem előnyösnek” titulált – viselkedéssel csak azt értem el, hogy sohasem fognak immár – ahogy ők szíveskedtek felvilágosítani költözésem napján – komolyan venni. Ez azonban akkoriban kit érdekelt? Húsz éves voltam, tele vággyal és szenvedéllyel, fuldokolva szabadság csalfa fényéért.
Újságírói pályára készültem, megtörve a megszentelt hagyományt, hogy továbbvigyem a Roth-név csillogását. Mindkét idősebb testvérem – Nathaniel és Benjamin – vagy akkoriban utazott el Franciaországba, hogy tolmácskodhasson összeköttetései által, vagy pedig beindított egy sikeres lemezkiadót. Benjamin például annak ellenére, hogy a Roth Records gyümölcsözésének következtében szinte folyamatosan ingázott Los Angeles és New York között, már családdal rendelkezett, s négy éves kisfiúkat remekül ellátták minden földi jóval. Nathaniel tökéletes franciatudása kapós árucikknek tűnt a nők körében, s akárhányszor nála jártam radarként követték a vihogó lányok. Hozzájuk képest az én firkálmányain eltörpültek, arról nem is beszélve, hogy anyuék mellkasa dülledt a büszkeségtől – de nem panaszkodtam. Talán egyszer majd én is rendelkezem egy Pulitzer díjjal, a csüggedés felesleg!
Lenyelve az utolsó kortyokat kedvenc fekete szenvedélyemtől, a már üres dobozkát egy elegáns mozdulattal behajtottam a kukába. Ezzel a mozdulattal kezemet is emeltem annak reményében, hogy kiügyeskedek magamnak egy taxit.
Amikor az ismerős sárga autó megállt előttem, a homlokom összeráncolódott. Valami nagyon bizsergett a zsebemben, s annak ellenére, hogy egy órával ezelőtt ébredtem, még mindig nehezebben fogott az agyam a kelleténél. Amikor végre sikerült kihalásznom zsebe mélyéről – buta szokás, de sohasem mertem a táskámba rakni a telefonomat, félve, hogy szükség esetén nem hallom meg a csörgést – ráncolódott homlokkal vettem tudomásul, hogy a telefonom az.
- Hello? – kérdeztem és beszálltam a koszos hátsó ülésre. Gyorsan eldaráltam az instrukciókat a sofőrnek, s újra a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia, hugi – hallottam idősebbik bátyám hangján, hogy valószínűleg azokban a percekben ébredhetett fel és ezt furcsálltam. Mi lehetett annyira fontos? Rögtön ébredés után felhívni a testvérünket, nehogy elfelejtsük.
- Történt valami?
- Nem, dehogyis – lelki szemeim előtt szinte láttam, hogy legyintett. – Csak krízishelyzet van és szükségem lenne egy szívességre.
- Szívességre? Mégis miben? – Őszintén reméltem az ő érdekében, hogy ezúttal nem azt kéri, kísérjem el apuék társaságában egy közös üzleti vacsorára. Abba aztán tényleg nem mentem volna bele, hiszen ez előző alkalom katasztrofális eredményekkel zárult: anyu ismét kismajomként próbált kontrolálni, s én nemtetszésem kimutatása érdekében a desszert előtt ráléptem a távozás hímes mezejére. – Ben, mondd, hogy nem…
- Nem, semmi olyasmi! – vágott gyorsan a szavamba. – Mattről van szó. Ma Sarah és én elmegyünk Los Angelesbe, hogy sikerüljön megkötnünk egy szerződést, viszont őt nem tudjuk elvinni az iskolai kirándulása miatt.
- Szóval vigyáznom kellene rá, míg meg nem jöttök, ugye? – Szinte már tudtam a választ, így meg sem vártam azt. – Egész hétvégés a dolog, vagy csak ma este?
- Egész hétvégés – mondta halkabban a kelleténél. Csak akkor tudatosult bennem, hogy megérkeztem a helyszínre, s a kopaszodó férfi követeli rajtam a pénzét. (Megjegyezném, Manhattanben horribilis összeget képesek elkérni egy fuvarért.) Odacsúsztattam a kért összeget, s mielőtt még kiszálltam volna, gyorsan hozzátettem.
- Rendben, nincs semmi tervem.
- Király – hallottam vigyorogni. – Bocsánat, hogy szétbombázom a terveidet Péntek estére, de egyszerűen már nem tudtam máshoz fordulni. Utálok apáéktól szívességet kérni, te voltál az utolsó reményem.
- Semmi baj – vontam meg a vállam. – De most mennem kell, elküldhetnéd a részleteket SMS-ben.
- Hív a kötelesség?
- Pontosan. – Megengedtem magamnak egy lágy mosolyt. Habár „őseimmel” nem jöttem ki annyira jól, mint az várható lehetett volna, bátyáimmal remek kapcsolatot ápoltam. – Jól van. Hát akkor… szia.
- Szia.
xXxXx
- Jó reggelt szépségem – üdvözölt
legjobb barátnőm, amint beléptem a helyiségbe. – Milyen volt a hétvége
Párizsban? Nem találkoztunk, amikor megjöttél.
Lydia Northwell hasonlóan
piszkosul gazdag felmenőkkel rendelkezett, valószínűleg anno így találtunk meg
olyan gyorsan a közös hangot. Az ő esete merően más volt, hiszen rá szülei
parancsoltak, hogy kezdjen valamit az életével, s küldték el New York városába „világot
látni”. Lakásomat egyedül foglaltam el a kezdetek kezdetén, de egy „gikszer”
következtében ő is hozzám csatolódott. Történt ugyanis, hogy miután
beköltöztem, a főbérlő közölte velem, hogy elfelejtette leszedni a hirdetést a
világhálóról, s akadt még egy jelentkező, aki szívesen osztotta volna meg a lakást
velem. Nem mondtam nemet, elvégre elég nagy a helyről beszéltünk, elfértünk
benne gondtalanul ketten is. Sőt, a megfelezett rezsi jól hangzott, tekintve,
hogy nem kerestem halálra magam a pincérnői állásommal. A második hónap elején
kezdtünk el összekovácsolódni, eljártunk bizonyos helyekre, vagy ketten főzőcskéztünk
– csak ő, én pedig próbálkoztam nem felégetni a konyhánkat – és sokat
nevettünk. Akarva akaratlanul is megosztottunk egymással dolgokat, s ettől úgy
tűnt, passzolunk.
- Szia – pusziltam meg az arcát
egy gyors ölelés keretében. – Remek. Fantasztikus volt Párizs, most már értem,
miért vannak annyira oda érte.
- Azért biztos jobb lett volna,
ha a szerelmeddel vagy ott – csicseregte. – Apropó, szerelem. Noah meglepett Szombat
este. Gyertyafény, romantikus zene, kaja az ágyban.
- Oh – emeltem fel a kezem, hogy
megállítsam. – Értem, nincs szükség részletezésre. Ti. Ketten. Ágy. Ölelkezés. Szerelemmadarak.
Lydia heherészett.
- Ne vágj már ennyire fancsali
képet! Megértenéd, ha…
A fogaim összekoccantak és komoly
erőfeszítésbe telt, hogy ne nyögjek fel hangosan. Túlságosan sokszor hallottam
már ezt a kis okosságot, s akkorra már elegem lett belőle.
-… felszednél végre valami helyes
pasit, fogtam – túrtam bele hosszú vörös hajamba, s raktam a névtáblámat a
mellem felé. – Azután, hogy James milyen bénán elbánt velem, nem hiszem, hogy
mostanában várnám Ámort. Ne értsd félre, nincs ellenemre, de jobb, ha nem
dédelgetek ilyen álmokat mostanság. A szabadság király.
- A szabadság király? Ne
idegesíts, Cheals, csak félénk vagy flörtölni!
- Hanyagoljuk a témát – védtem
meg magamat rögtön és emeltem fel a szemöldökömet.
- Mindegy, ez a te dolgot –
sóhajtozott bőszen. – Mondjuk, ha feladnád ezt a Bella-Swan-viselkedést, minden
egyszerűbb lenne.
- Bella-Swan-viselkedést? Lydia,
ez tényleg túlzás – ráztam meg a fejemet. – Esküszöm, én tökéletesen megvagyok
így, de nem azt jelenti, hogy elzárkózom vagy Bella Swanként viselkedem.
Különben is… semmi bajom Bellával.
- Jól van. Maradj szűz és várj a
vámpírodra – kuncogott. Pipacsvörös arcomat látva hozzáfűzte. – Nyugi.
- Nem vagyok szűz – mondtam a
kelleténél hangosabban és beszereztem néhány furcsálló pillantást. – De kérlek,
hagyjuk ezt abba.
- De…
- Lydia, kérlek.
Elvigyorodott.
- Még, hogy Bella-Swan-viselkedés
– pufogtam percekkel később, mielőtt felvettem volna egy rendelést.
xXxXx
- Cheals néni! – egy barna hajú
kisfiú hangos kiáltásban tört ki, én pedig szélesen mosolyogva tártam ki a
karjaimat és vontam őt ölelésembe.
- Szia, krapek – borzoltam össze
a haját és csókoltam meg a homlokát. – Nem tudom, anyukádék elmondták-e, de a
hétvégét velem kell, hogy töltsd.
- Tudom – fonta át kis karjait a
nyakam körül. Öt éves létére igazán okos kisfiú volt, nagyon szerettem vele tölteni
a szabadidőmet. Őszintén megvallva, addig nem a saját nyomorom – pasik terén –
foglalkoztatott. Ő egy élő „elterelő hadműveletnek” bizonyult néha.
- Remek.
- Fogunk fagyit enni? – tudakolta
hatalmas, kék szemeit kérlelően rám függesztve. Édesapjáé ugyanebben a színben
pompázott, bár amikor holdfényben világosabbnak tűnt, akkor pedig az enyémre
hasonlítottak. A családban hagyományszerűségnek bizonyult a kék szem, s az
egyetlen kivétel egyedül a nemrég elhalálozott nagymamám volt.
- Beszélhetünk róla, de kizárólag
csak vacsora után. Nem akarom, hogy anyukádék megharagudjanak, amiért sok
cukorral etetlek. - Szorosan megfogtam a kezét. – Ugye tudod, mi a szabály, ha
felnőttel közlekedsz itt?
- Persze – villantotta meg
gyönyörű fogacskáit.
Megigazítottam a kiskabátját.
Habár nyár volt, New Yorkban esténként őszies időjárás is előfordult, így
szükségesnek tűntem felvetetni vele a dzsekijét.
- És? Had halljam, mennyire okos
vagy.
- Meg kell fogni a kezedet és nem
engedni el addig, míg azt nem mondod - sorolta lelkesen. – Nem beszélgethetek
engedély nélkül idegenekkel és nem szaladhatok el.
- Pompás – dicsértem,
megcsiklandozva a derekát. – Büszke vagyok. Most pedig megyünk, és betérünk egy
McDonald’sba. Mit gondolsz?
- Kaphatok sajtos burgert?
Nehezen álltam meg, hogy ne
kuncogjam el magamat.
- Sajtburgert? Hogyan mondhatnék
neked nemet? Na, gyerünk!
xXxXx
Két nagy adag sajtburger után
teli hassal lépkedtünk át a zebrán, s ő engedelmesen egy tapodtat sem mozdult mellőlem,
kedvenc játékát – Sammy-t a macit – a másik oldalához szorongatva. A hozzá
hasonló kissrácoknál általában furcsának tűnik, ha jól viselkednek, épp ezért
néha meglepetten csodáltam őt.
Megsimogattam apró kézfejét
hüvelykujjammal.
- Álmos vagy már kicsikém?
- Igen – dörzsölte meg szemeit
ásítva.
- Ne izgulj, hamarosan
megérkezünk, és Szombaton egész nap csak szunyálunk. Mit szólsz?
Egy fáradt kuncogás lett az
eredmény. Arra lettem figyelmes, hogy egyre fáradtabban húzza maga után
lábacskáit, így megállva a karjaimba vettem. Aztán akkor megtörtént a végzetes
eset: a maci már nem volt nála. Gyanítottam, hogy elejthette, de nem szerettem
volna pánikba sodorni őt. Elkerülhetőbbnek tűnt megelőzni a vihart mint
csillapítani azt.
- Sammy? – nyöszörgött Matt és
hangosan felsóhajtottam. – Hol van Sammy?
- Kicsim…
- Sammy?!
- Shh, mindjárt megtalálom,
rendben?
Ijedtemben majdnem ugrottam
egyet, amikor egy kéz megérintette a vállamat, s villámgyorsan megpördültem,
természetesen ügyelve a kisfiúra a karomban.
- Elnézést… Az imént láttam, hogy
elejtette, hölgyem – mondta a szőke férfi egy félmosoly kíséretében.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Hölgyem? Úgy néztem ki, mint egy „hölgy”? –
Gondoltam biztosan az önöké, mert a kisfia sírni kezdett.
- Nem a kisfiam – vágtam rá
gyorsan. – Az unokaöcsém.
- Ó, elnézést.
- Mindenesetre nagyon köszönöm –
vettem el tőle a játékot és halványan a szám széle felfelé görbült. –
Megmentetted az életemet. Nem hiszem, hogy láttam volna a végét, ha…
Szándékosan nem fejeztem be a
mondatot. Lepillantottam unokaöcsémre, aki úgy szorította magához a kedvencét,
mintha az életébe került, s közben békésen szunyókált. Nem zavartatta magát,
valószínűleg megszokta már a járókelők és autók alapzaját.
A szabad kezemmel a fülem mögé söpörtem
néhány kósza hajtincset, zavaromban a pirulásomat a melegre fogtam. Rettentően
zavarban éreztem magamat figyelmetlenségem okán.
- Hát… Jó éjt – suttogtam és már
indultam meg az otthonom irányába, amikor összeszedte magát és gyorsan megkérdezte.
- A neved! Mi a neved?
Oldalra biccentettem a fejemet.
- Chealsea. Chealsea Roth. És a
tiéd?
- Steve. Steve Rogers.
Felé nyújtottam a kezemet, amit
készséggel megfogott, habár láttam rajta, hogy nem várta ezt a gesztust.
- Örülök a találkozásnak, Steve
Rogers.
