32. Fejezet - Születésnapos.

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet. Most így, az utolsó évem előtt még igyekszem belehúzni, és hozni még legalább négy fejezetet, szóval folyamatosan ezen fogok dolgozni. 

Most pedig, megyek, válaszolok a kommentekre. Nektek pedig jó olvasást!

Július negyedikén tizenegy óra táján – ami tulajdonképpen nekünk még csak hat óra volt – arra ébredtem, hogy nem vagyok álmos, testem átadta magát az ébrenlétnek, és teljességgel Steve izmoktól duzzadó karjaira koncentrálódott. Édesen ölelte át a derekamat, helyben tartott és kellemes melegséggel árasztott el. Mintha kizárólag ő lenne a dolog, ami a földön tart. Odaadással. Ragaszkodással. Szeretettel.

Addig-addig fészkelődtem, míg pontosan olyan helyzetbe nem kerültem, hogy gond nélkül csodálhassam békés, kisimult arcát. A születésnaposom.

Iróniával gondoltam arra, hogy pont az országunk nemzeti ünnepét Londonban töltöttük, hiszen ez a nap nem épp az angol-amerikai együttműködést jelképezte. A szabadságunkat és a leszakadást az anyaországról – egyszóval nem azt jelentette, hogy Amerika és Nagy Britannia bármikor is legjobb barátok lennének.

Igaz, volt a barátomnak egy sajátos humora. De hát ilyenek a kilencven éves amerikai ikon szuperkatonák, nem igaz?

Végigsimítottam sűrű szőke haján, és megállapítottam, hogy igazán ráfér már egy hajvágás és hazaérkezésünk során mindenképpen meg kell említenem neki. (Bár meg kell említenem, egy részem teljesen beindult erre a lezser kisfiú viseletre – ez természetesen már egy másik történet.) Bizonyára már kényelmetlen lehet a maszkja. Mondta párszor, hogy ha nagyobb a haja a kelleténél, akkor néha viszket neki. (Gondolj csak bele, milyen bosszantó lehet robbanó épületekből kimenekülni viszkető fejjel – micsoda mélabú!)

A szarkasztikus belső monológomat a mocorgása szakította félbe – fészkelődött, mint mindig, mielőtt felébredt volna. Motyogott az orra alatt, gyanítom azonban, hogy még aludhatott, mert nem értettem belőle semmit sem.

Gyorsan előkaptam a telefonomat. Szerencsére a hotelhez járt egy alkalmazás, aminek segítségével könnyűszerrel rendelhettem kontinentális reggelit, és közben megnézhettem a közösségi oldalaimat.

Mivel a meglepetésével sajnos még nem készültem el teljesen, gyorsan bejelentkeztem az ő Facebook oldalára is – határozottan vannak előnyei annak, hogy tudom a jelszavát –, és mivel tisztában voltam a tetszik kattintások számával – körülbelül háromszor annyian nyomtak rá, mint Zuckerbergnek, ami azért szintén mulatságos – ezért nem kételkedtem: valaki biztosan akad, aki segít majd nekem.

Rámentem a kiírásra, és bepötyögtem a szöveget: „Jó reggelt Anglia! Itt Chealsea Roth, és egy kis segítségre lenne szükségem. Remélem, tudjátok, milyen nap van ma. A lényeg: Temze part és lufik, hat óra. Tudnátok segíteni?”

Láttam is, hogy egy-két ember születésnapi videókat készített neki. Kedves ötletnek tartottam, szóval beterveztem ezeknek megmutatását is a programunkba.

A telefon pityegett.

Szinte azonnal több száz komment érkezett, és elégedetten szusszantottam. Király.

Aztán átjelentkeztem a fiókomba, és lehervadt a mosolyom. Tessék?

S épp ekkor Steve ismét megmozdult.

Egy halvány, büszke mosollyal az arcomon közelebb hajoltam hozzá, hogy nyakát és arcát finom jó reggelt puszikkal halmozzam el. A hatás azonnali volt – szorosabban kezdett fogni, lélegzése felgyorsult, és nyöszörögni kezdett.

Nekiálltam simogatni a hátát, aztán a mellkasát, majd a bordáinál elkezdtem piszkálni egy pontot, ahol tudtam, hogy…

Nevetni kezdett. A kis csiklandós.

Örökké elnéztem volna a vergődését, és a még „kómás” kék szemében megbújó gyermeteg örömöt, ám inkább megálltam, hogy egy lágy csókot lehelhessek a szájára. Reggeli lélegzet vagy sem, nyelvének játéka lelkesedéssel mélyítette el a csókot, és markolt bele az ingembe. Amikor aztán szétváltunk, ragyogóan elmosolyodott és az én arcomon is hasonló jelenhetett meg.

- Boldog születésnapot – köszöntöttem a lehető leglelkesebben.  Kilencvenhat év. Nem semmi. – Szóval a kilencedik x?

- Roppant vicces – forgatta rám szemeit, ám mégis újra egy csókba invitált. – A legutóbb még csak a huszonötöt ünnepeltem. Most hirtelen már kilencvenhat vagyok. Ha valamit, ezt nehéz lesz megszoknom.

- Nem a korod a lényeg, bébi – cáfoltam rá. – Egyébként pedig hány ember tudná még elmondani, hogy kilencvenen felül is képes megsikongatni a barátnőjét?

Fontolóra vette a kérdésemet, és gúnyosan vigyorgott. Szarkasztikus kis szar vagy, Steven Rogers. Legamerikaiabb amerikai ide, példamutatás oda, tudott pontosan úgy viselkedni, mint egy húszas éveiben járó férfi.

- Tudod, igazából szerintem ennyi idősen az emberek már csak azt ünneplik, hogy életben vannak.

Megforgattam a szemeimet.

- Jól fogod érezni magad – megböktem a mellkasát. – Mert huszonhat vagy, és van egy csodálatos barátnőd, aki miután hazaérünk, kinyírja Tony Starkot.

Kérdően hunyorgott rám. Odanyújtottam neki a telefont, és elindítottam a videót.

Tony ült egy medencében, elégedetten vigyorral a képén. Steve először nem értette, miről van szó, de aztán a „kedvenc” milliárdosunk beszélni kezdett:

- Bill, barátom, köszönöm szépen a jelölést az ALS ice bucket challengre. Huszonhatezer dollárt utaltam a számlára, a kedvenc szuperkatonám tiszteletére. – Itt ismét megforgattam a szemem. – Most pedig, uszítsd rám, Miss Potts!

A következő pillanatban egy nagy vödörnyi jég és víz keverék hullott a fejére, ő pedig megrázta magát, és poénosan dideregve hozzáfűzte:

- Ez aztán kellemes volt! – Rikkantott egyet. – Na, szóval. A következőket jelölöm meg: James Rhodes, Happy Hogan és természetesen Chealsea Roth. Huszonnégy órátok van, különben perkálhattok!

Dobott még egy puszit a kamerának, aztán vége lett.

- Tehát ez azt jelenti, hogy önthetek a fejedre egy hatalmas vödör vizet? – Steve megjátszott lelkesedéssel a fenekemre csapott. – Hát, igen, ilyen a szerelem.

- A szerelmedet inkább a hasamnál érzem – javítottam ki vigyorogva. – Nem vagy te egy kicsit túlkoros a reggeli erekcióhoz, Mr. Rogers?

- Ha túlkoros vagyok, miért tetszik nekem egy ilyen fiatal kis fruska, mint te? – Közelebb húzott magához, és lábát átkulcsolta az enyéim között.

- Nem tudom. – Megvontam a vállam, aztán beleharaptam az állába. Felszisszent és a pólómba markolt. – De talán megmutathatod.

Hamarabb elértem a célomat, mint hittem. Gyanítottam, a sikeremhez nagyban hozzájárult a nekem préselődő, szinte már fájdalmasan értem lüktető férfiassága. Hiába is, Lydia egyszer azt mondta, a férfiakat többnyire a farkuk irányítja, és hogyan lehetett volna kivétel erre az én barátom? Na, nem mintha annyira ellenkeztem volna, sőt. Határozottan egálban éreztem magam vele.

Megcsókolt, és isten tudj hogyan, de megtalálta a bugyim szélét és elszakította. A francba veled Rogers, azt szerettem!

* * *

-  Boldog születésnapot, bébi – kacagtam jókedvűen, begombolva magamon az ingjét.

- Köszönöm – mormolta a hajamba. Mély lélegzetet vett, valamiért rajongott a zöldalmás samponomért. Annyi idő után is, ébredés utáni rituáléként fennmaradt ez az apró kis szokás. – Kellene rendelnünk valamit enni, nem?

Végszóra kopogtattak – remek időzítés –, ezért felálltam, megigazítottam magamon Steve ingjét, felkaptam a nadrágomat, és végigmentem a nappalin, hogy aztán az ajtó előtt ácsorgó harmincas éveiben járó férfi legnagyobb csodálatára kinyissam az ajtót. Betolta hozzánk a kiskocsit, megkérdezte, szükségünk lesz-e még valamire – eközben igyekezett nem rám nézni, valószínűleg zavarban volt, hiszen nem mindennap visz fel ételt az ember magának, Amerika Kapitánynak és a kócos, „most dugtam” hajú barátnőjének – és miután udvariasan elutasítottam, egy biccentéssel megtoldott motyogással távozott.

Szegényke, gondoltam megértéssel. Valószínűleg az ő helyében én sem viseltem volna jobban egy ilyen kínos szituációt. Legalább a hajamat kikefélhettem volna. Ó, ne már, rossz szóhasználat!

Visszatérve a hálószobába – és magammal ráncigálva a tologatós kocsit – egy csalfa vigyort varázsoltam a szülinaposra.

- Meghoztam a lakomát. Igaz, szegény srác azt sem tudta, hova nézzen.

Steve megnyalta a szája szélét.

- Igen, határozottan nyújtasz egy látványt.

Rányújtottam a nyelvemet.

- Mondja a Mr. Pucérsegg verseny nyertese. Amikor azt mondtam, szeretem a teliholdat, nem erre gondoltam. Bár kétségkívül beleharapnék.

Összeráncolta az orrát.

- Szerintem együnk – ajánlotta. – Különben, azt hittem jól laktál.

- Hát igen – bólintottam piszkálódva. – Szeretem a meleg dolgokat a hasamban.

Steve pupillája kitágult, de nem mondott semmit. Egészen kipirult, még a mellkasa is vörös lett, én pedig megdobtam egy zsemlével.

- A teára gondoltam – feleltem. – Na, ki is a perverz?

* * *

- Oké, szóval, melyiket vegyem fel a mai kis városnézésünkre? – Egy okos nőtől buta húzás, hogy megkérdezze a barátját, mit vegyen fel, de én bizakodóan fordultam felé. Elővettem a bőröndömből egy lila pólót, na, meg az Amerika Kapitány pajzsával díszített kéket. Kihívóan lóbáltam felé. – Na, melyiket?

- A lilát.

- Miért a lilát?

- Mert képmutatás a másik.

Szisszentem.

- Miért lenne képmutatás?

- Egyáltalán miért szeretnéd ezt felvenni? – Steve sóhajtott. – Az a pajzsom, kicsim. Nem látod eleget?

Arra célzott, hogy pontosan emiatt buktam ki. A pajzsa jelenleg a munkáját szimbolizálta. Én pedig nagyon makacs személyiség voltam.

- Hogy miért szeretném felvenni? – Körbenyaltam a számat, aztán megfogtam a bal mellemet. – Ezért. – Aztán a másikat. – És ezért. Borzasztóan jó melleim vannak ebben a pólóban, úgyhogy ezt választom.

- Ez aztán érv a javából. – Vicces volt szarkazmust hallani a szájából. Pokolian. – Nézd, én csak nem akarom, hogy…

- Figyelj, drágám. Ez – felemeltem az anyagot, - csak egy póló. Semmi több. Szeretem, mert puha a tapintása és a pasimra emlékeztet.

- És pontosan miattam vannak pánikrohamaid.

- Ismétlem magam. Ez csak egy póló. – Felsóhajtottam. – Máskülönben, egyáltalán nem miattad vannak pánikrohamaim. Sokkal inkább a helyzet zavar, és nem az ember. Meg az a hülye nyomasztó érzés, amit már hónapok óta érzek. Tudod, mintha figyelnének, és minden sarkon valami buta akadályt teljesítenék.

- Nem szeretném, ha így éreznél. – Felállt az ágyról. Felöltözött. Fehér inget viselt, sötétzöld nadrággal. – Tudnod kell, hogy megvédelek. Bármi is lesz, én mindig ott leszek.

- Tudom. – Megérintettem az arcát. – Felveszem a pajzsos pólót, ez nem vita tárgya. Ha esetleg megtalálnak minket a lesifotósok, nézzenek ki jól a dudáim.

- Nekem tetszenek a melleid.

- Éreztem reggel. – Megcsókoltam. – Indulás megfésülködni. Úgy nézel ki, mint akin átment egy kamion.

- Imádlak! – kiabált utánam is.

- Ajánlom is – somolyogtam. – Ajánlom is.

* * *

A városnéző túránk egész jól sikerült.

Rengeteg képet lőttünk, és míg Steve nagyon élvezte a London Eye-t, én inkább szédültem tőle és leginkább próbáltam arra gondolni, hogy ha leesünk teljesen mindegy, úgyis meghalok. Nesze neked, pozitív gondolkodás!

A Big Ben gyönyörűen mutatta meg nekünk, miért London fő látványossága. Bár a hangját Steve egy kicsit zavarónak találta, nekem tetszett.

A Buckingham palotához nincs hozzáfogható. Majdnem összepisiltem magam gyönyörömben, és titkon átkoztam a királynőt, amiért ilyen csodálatos helye van.

Elmentünk még a Nemzeti történelmi múzeumba is, nem csodálkoztam, hogy Steve is megjelent egy-két képen. Ő látszólag nagyon élvezte, bár azért erősebben szorított.

A westminsteri apátság gótikus műemléke lenyűgözte a barátomat. El sem akart menni onnan. Több mint egy órába tellett, mire lerajzolta, és a végeredmény „durva” lett.

A Tower az Tower. Hihetetlen.

A Sherlock Holmes múzeum a legélvezetesebb volt mindközül. Kisebb koromban rajongtam az angol nyomozóért.

Nem hagyhattuk ki a Benjamin Franklin házat sem, Steve zokon vette volna.

És pontosan ezért elvitt engem a Hyde parkba.

Hat óra előtt négy perccel elvittem a Temzéhez. Meglepődött, hogy mennyi ember állt ott, de szerencsére nem fogta fel, hogy miatta. Az emberek visszaszámláltak, tíztől kezdve, s Steve legnagyobb meglepetésére én is beszálltam a kiabálásra.

Aztán, amikor elértük az egyet, szinte mindenki egy emberként kiabálta, hogy „Boldog születésnapot Kapitány!”, és elengedték a kék-piros-fehér lufikat. Néhányan még egy kisebb tűzijáték sorozatot is indítottak, mások pedig a „Star spangled man”-t énekelték. Néhány kisfiú Amerika Kapitány ruhát viselt, és a pajzsukat dobálták, s kavicsokból rakták ki, hogy „isten éltessen”.

Steve néhány másodpercig csak állt, és nézte, ahogy a tömeg szertefoszlik, és néhányan még jókívánságaikat küldik neki, néhány pedig még ajándékot is adnak neki, vagy szimplán megveregetik a vállát, míg elmennek mellette.

- Tudtam, hogy hatkor születtél. Ezért vártam idáig.

- Én még sohasem kaptam ilyen ajándékot – motyogta rekedtesen Steve, mozdulatlanul és kissé ledermedten.

Aztán hirtelen megmozdult, és szorosan a karjaiba vont.

- Boldog születésnapot szerelmem – köszöntöttem fel ismét, majd megsimogattam a hátát. – És még nincs vége.

A táskámból előhúztam egy kisebb dobozt. Ékszerdoboz.

Persze Steve rögtön rákezdett. (Vártam.)

- Igazán nem kellett volna. É-Én…

- Dehogynem. – Megszorítottam a kezét, majd átadtam az ajándékot. – Valami személyeset akartam adni, de nem tudtam pontosan hogyan kezdjem. Hónapokba tellett, mire végre megtaláltam. Elég nehéz volt, mert ugye tudod, hamarosan kezdődik Washingtonban ez a kiállítás, és próbálnak mindent összegyűjteni, ami veled kapcsolatos. Szerencsére végül nyomára akadtam.

Azt hittem, sokkot kapott, mert még csak nem is pislogott, amikor végre sikerült kinyitnia a dobozt. Felismerte a tárgyat, és láttam, hogy uralkodnia kell magán, nehogy elérzékenyüljön.

- Apa órája – nyögte ki. – Kiskoromban… ezzel játszottam. Bucky és én… Azt képzeltük, hogy megváltjuk a világot. Hogy nagy és jó emberek leszünk. De anya… eladta, mert nem volt pénz az inhalálómra, mert eltörtem, amikor nyolc voltam… Több, mint nyolcvan éve nem láttam. És működik.

- Kitisztítattam, az után pedig megoldattam az ékszerésszel, hogy újfajta elemmel működhessen. – Megköszörültem a torkomat. – Tedd fel.

- Én… Nem tudom…

- Steve. – A kezeim közé vettem az arcát. – Valóra vált az álmod. Kivételesen jó ember lettél, és megváltottad a világot. Nem úgy, ahogy szeretted volna, de már nincs Hitler, és Hydra sem. Miattad a világ már nem az a hely, ami akkor volt.

Olyan erővel vont magához és csókolt meg, hogy elakadt a lélegzetem. A mellkasának simultam, erőtlenül mégis odaadóan. Néhányan fütyültek, vagy éjjeneztek a megmaradtak közül, én pedig nevettem. Bekönnyesedett a szemem.

- Add a kezed, segítek.

Közös erővel sikerült becsatolnunk a csuklójánál az órát, és elégedetten szemlélte, miközben egy pillanatig sem engedett el. Nagyon boldognak tűnt.

- Na, gyere, te hős. Tudod, hogy nem vagyok jó sütésben, és őszintén szólva sem időm, sem lehetőségem nem akadt, hogy összeüssek neked valamit, de meghívhatlak egy almás pitére. Július negyedike van.

- Július negyedike van – ismételte, aztán megpuszilta a halántékomat. – És mi lesz az ice bucket challenge dologgal?

- Majd utalok a számlájukra, és holnap megcsináljuk. Ma van a születésnapod, kicsim. – Előkaptam a telefonomat, és lőttem egy képet a kavicsokról, majd gyorsan feltettem Instagramra. Eközben Stevenek dőltem, és hozzáadtam a tageket. – Most pedig menjünk.

A szerelmem bólintott.

- Csak utánad.

* * *

Amikor este Steve bebújt mellém az ágyba, furcsának tűnt.  

Meg is kérdeztem, mi baja, de nem válaszolt semmit, inkább elterelte a témát és teljesen másról kezdett beszélni. Hirtelen azonban megfeszült, és már nem bírtam magamban tartani a panaszos sejtelmeimet.

- Most komolyan titkolózol előttem? Tudom, hogy valami baj van.

Steve az ajkába harapott. A mellkasába böktem.

- Bökd ki – bíztattam.

Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa az idegeit, aztán nyelt egy nagyot, és végre kimondta:

- Légy a feleségem.