40. Fejezet - Ösztönlény

Sziasztok!

Egy kicsit dühös vagyok magamra, amiért mindig ilyen későn hozom a fejezeteket, és mindig megígérem magamnak, hogy ezúttal másképp lesz. Eddig nem igazán tartottam be, de most már komolyan igyekezni fogok.

Annyit szeretnék mondani, hogy valószínűleg lesznek furcsa és értelmetlen dolgok ebben a fejezetben. Tudom. Ez így van rendjét, tekintetbe véve, hogy egy lelkileg - és most egy kicsit mentálisan is - sérült elmének szemszögével olvastok.

Angst. Angst. Angst.

Köszönöm, hogy olvastok és kitartotok. :) Puszi! (A fejezet még bétázatlan.)

Ásom.

Ásom. Ásom. Ásom.

Nem emlékszem – visszagondolva, tulajdonképpen semmire sem emlékszem –, honnan lophattam az ásót, csak az ránt vissza a valóságba, valahányszor összehúzódnak az izmaim. Meglehet, hogy a teherautón találtam, meg az is, hogy az erdőben. Nem tiszta.

Fogalmam sincs.

Ostoba vagy! Ostoba! Ostoba!

Órákig, talán napokig ásom. A végkimerülés határán vagyok – már régóta talpon vagyok, hiszen ásnom kell.

Ásnom. Ásnom.

Azt hiszem ez az egyetlen dolog, amire most képes vagyok.

Semmirekellő! Mocskos! Gyenge!

Te ostoba! Te ostoba! Te ostoba!

Ásom. Ásom. Ásom. Nem figyelek a hangra, megpróbálok nem.

Mindent elvettek.

Elvettek. Elvettek. Elvettek.

Ne is gondolkodj, semmi értelme. Áss!

Ásom. Ásom. Ásom.

Bolond vagy! Ostoba! Ostoba!

Ásom. Ásom. Ásom.

Nézz magadra! Nézz magadra!

Matt meghalt. Meghalt. Meghalt.

FOGD BE!

A sikoly belém fagy, nem hallatok szavakat, csak kétségbeesett, fuldokló nyögéseket. Hallom a sípolást, miközben levegőért kapkodom, kétségbeesetten szorongatva a rozsdás ásó szélét.

Meghalt. Meghalt.

A mantra – a hang – nem múlik el. Megmarad. Továbbra is emlékeztet.

Matt. Matt. Matt.

TE GYÁVA!

- Nincs vele a macija – suttogom halkan, mintha az erdő némaságával megértenénk egymást. A hányinger hullámai lassan érnek el, a táj fehérsége próbára teszi látásom. A hajamba túrok, mocskos ujjaim végigszaladnak a még koszosabb tincseken. A sírás fojtogat, szó szerint, alig kapok levegőt. – Biztos… Biztos fél. Kérlek. Kérlek, ne…

Ránézek a halott kisfiúra, akit épp eltemetni készülök, s közben könyörgöm. Kihez? Kinek? Fogalmam sincs.

Elvesztem. Elvesztem.  Elvesztettem mindent.

BOLOND. Flúgos. Gyáva. Ostoba. Gyenge. Mocskos.

Nyertek. Nyertek. Nyertek.

- Kérlek ne… Kérlek ne… Kérlek… Kérlek…

* * *

- Sosem engedném, hogy bántsanak – suttogta Steve egyik este, a holdfényben fürdő hátamat simogatva. Épp egy elég kemény veszekedést tudtunk magunk mögött, a téma a személyes biztonságom volt.

- Épp ez az, Steve – motyogtam a párnának, tüntetőleg a nem fordulva felé. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg nem kapok levegőt, de rá kellett döbbennie, hogy az én véleményem ugyanolyan fontos, mint az ő meggyőződései. – Te vagy az egyetlen, aki emiatt aggódik.

- Meg kell ígérned nekem valamit – kért gyengéden, már-már elhallóan.

Meguntam a várakozást – másrészt, pontosan tudta, mit „használjon ellenem” –, egy megadó sóhajjal közelebb csusszantam hozzá.

- Micsodát?

Eltűrte a hajam az útból, hogy egy apró puszit nyomhasson a nyakamra. Elmosolyodtam, mint mindig, amikor ezt csinálta.

- Hogyha történik valami, ami miatt nem lehetünk együtt… baleset, vagy valami komolyabb, mindig erős maradsz.

- Steve? Nem mondasz el valamit?

- Veszélyes életet élek – mondta kedvesen. – Meg kell ígérned, hogy kitartasz.

A gyomrom egy csapásra összezsugorodott a gondolatra. Lassan fészkelődni kezdtem, amíg szembe nem kerültem vele. A kéz kezem közé fogtam az arcát.

- Megígérem.

Képtelenségnek tűnt, hogy bármi is elszakíthat tőle.

* * *

Miért nem hozhatom vissza?

A halál istennőjeként – egy szánalmas kudarcként – hittem, hogy jogom van hozzá. Nincs. Hiába gondolok rá, feleslegesen sodródom ezen az úton. Egy szakadék szélén állok, mögöttem szorosan az árnyékom, arra várva, hogy lelökhessen.

A percek telnek.

Tik. Tak. Tik. Tak. Szoros egyformaságban.

Némán. Egyedül.

Mondani akarom, hogy tudom, mit csinálok.

Ásnom kellett.

Rosszabb volt, mint háromszor kisütni az agyam egy nap.

Ástam. Megvolt.

Emlékszem, hogy leöntöttek vízzel. A víz vezeti az áramot.

Elástam. Ástam.

Nem voltak virágok, ezért kövekkel raktam keresztet.

Nem hiszek Istenben.

Nem létezik. Az apámat hiszik a mindenhatónak. Ő van.

A hányinger kerülget.

Gondolkodnom kell, de rosszul vagyok. Megállok.

Végignézek magamon.

Tetőtől talpig sáros vagyok, térdig merülök a hóban.

Elborzadok. Elborzadok.

Felszakadtak a körmeim, több sebből vérzem.

Hánynom kell. Most. Most.

Hetvenkét órája nem ettem egy falatot sem.

Hát mi jöhetne ki belőlem?

Fogalmam sincs, merre lehetek, melyik kontinens, melyik féltekéjén. Hiába hurcolom magam kilométereken át, nem találok menedéket.

OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. OSTOBA. Nézz magadra!

Miért kiabálok? A fejemben nem hallanak meg, nincs értelme. Nem fog menni, nem megy így.

Azt hiszem, követnek. Lehet, hogy megtébolyodtam?

Örülnék, ha megölnének.

Sok dologra nem emlékszem. Hogyan? Miért?

Nem vagy logikus, Chealsea.

RUBYN. CHEALSRUBYN. RUBYN. CHEALSRUBYN.

Mikor hagyott magamra?

Huszonháromórahatvankétmásodperc. Mondd!

Huszonháromórahatvankétmásodperc..

Ekkor néztem az órára. Aha.

Megvan. Meg van. Huszonháromórahatvankét…

Kiugrottam a kocsiból. Nem.

Onnan loptam ásót, Bucky fel sem nézett. Ő nem.

Tudta, hogy huszonhárom…

Ki fogok ugrani. Tudta. A halott gyermeket vittem.

Nem az enyém. De az enyém.

Végigcsúszom a fa törzse mentén, nehézkesen találkozva a talajjal. Végighorzsolom a bőröm, mit sem törődve az épségemmel. Nem érdekel.

Vicces vagy. Vicces. Annyira!

Nevetnem kell. Pedig előbb még hánytam.

Zokogom. Mint egy megsebzett…

Állat. Állat vagyok. Le akarnak vadászni. Ők!

Látsz most engem, anyám?

Felnézek az égboltra, szakad a hó. Nevetek.

Zokogok. Nevetek. Egyszerre.

Az agyam számítógépként működik – egy ócska, lejárt szoftverű számítógépként, ami folyton újraindul. Visszapörgetem a gondolataim és elszégyellem magam.

Rubyn vagyok. Rubyn vagyok.

Nem tudhatja, hogy én vagyok az – a halál.

Ő, tudod, hogy milyen ez. Ez. Ez.

Halált hozok mindenkire, aki szeret engem.

Mindenki meghal körülöttem.

Hogy halhatnék meg én is? Visszaküldenének.

- Látsz engem most, apám? – Hangosan beszélek. Hangosan. Beszélek. Felnézek az égre, vigyorom fájdalmas grimaszba torzul. Összeszorítom az öklömet az oldalaim mellett. – Látod mi tettél?

Nevetek. Szánalmas vagyok – apám nem hallhat engem. Apám? Gyűlölöm a szót. Hiszen nincsenek szüleim. Biológiai szülők, igen.

- Ugyanaz megy mindenhol. Egy emberért milliót.

A körmöm felhasítja a tenyerem.

Biztosan nevetnek rajtam. Ők. Ő.

Bárcsak lekaparhatnám az arcomat.

GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE. GYENGE.

* * *

- Anyának igaza van, nem vagyok jó ebben – motyogtam könnyáztatta szemekkel, amikor már harmadszorra rontottam el a koreográfiát, s sértődötten huppantam le a padra. Büszkévé szerettem volna tenni a bátyámat, hiszen ez volt az első olyan alkalom, hogy a fociedzések és a különórák mellett volt ideje eljönni az egyik próbámra. Alig múltam kilenc éves, s rajongtam a bátyámért.

- Szerintem csodálatos volt – ellenkezett a bátyám. Hátratűrte szemébe lógó tincseit, aztán megérintette a lábam és a cipőimért nyúlt. – Tedd vissza, és próbáld meg újra.

- Hisz béna vagyok!

- Ez nem igaz. – Nate elmosolyodott, már-már szelíden és türelmesen. Nem hasonlított egy tizenegy éves fiúra. Túl korán nőttünk fel. – Én tudom, hogy képes vagy rá. Erre kell gondolnod, valahányszor elesel. Nem mindig, sőt, a legtöbb esetben valószínűleg nem leszek ott, hogy felsegítselek, de egy idő után már nem is lesz rá szükséged.

Összeráncoltam a homlokom.

- Mi lesz, ha most sem sikerül?

Nate megpuszilta a homlokomat.

- Akkor felállsz, újrakezded, és ha akkor sem megy, hát addig próbálkozol, míg végül sikerrel nem jársz. Most pedig menj, mert elkezdik nélküled!

Rámosolyogtam.

Megint elestem, de nem számított, mert újrakezdtem.

* * *

Errefelé nincsenek menedékek.

Csak fák, meg hó – rengeteg hó. Lefagynak a lábaim, de már nem vagyok képes tovább haladni. Összekuporodom egy fa alatt, s a csillagok állásából próbálom megjósolni, körülbelül mennyi idő lehet. Néha azon kapom magam, hogy sírok – vagy, ami ennél is rosszabb, hallgatok a hangokra.

Gyáva! Gyáva! Gyáva!

Olyan gyorsan váltakoznak a gondolataim, hogy már belefáradtam. Beletúrok mocskos, nedves hajamba, engedem, hogy az ujjaim erősen meghúzzák az összeragadt tincseket. Masszírozom a fejbőröm, miközben megpróbálok egyenletesen, lassan lélegezni. A tompa fájdalom felébreszt a kábulatból, ugyanakkor másodpercekkel később vissza is ránt.

Emlékszem a gyakorlatokra, amikre Bobbi tanított – és annak ellenére, hogy minden egyes szó tisztán cseng a fülemben –, most azonban… olyan messzinek tűnik minden. Elszigetelődtem.  Egy üvegfal választ el a külvilágtól, az emlékeimtől – egy hógömbben vagyok, amit felráztak.

Gyenge. GYENGE. Ostoba!

Kiabálni szeretnék. Kiabálni, hogy hagyja abba, de rájövök… rájövök, hogy saját magammal veszekszem – mégis mintha más beszélne hozzám.  Az egyik pillanatban felismerem a helyzetem – a szeretetem a halott kisfiú iránt, a honvágyam a hazám és családom iránt, s a düh a hazugságokért –, a következőben pedig már kétségbeesetten vonaglom, menekülve egy olyan hang elől, ami csak a fejemben létezik.

Erősebben markolom a hajam.

Sindra mindvégig tudta, hogy ez fog történni, mert ismert már – tudja, hogy milyen gyenge vagy!

A hangnak igaza van, ez némiképp kitisztítja az elmém. Sindra tisztában volt vele, hogy nem maradok örökké halott. Azért küldette oda a katonát – huszonhárom óra hatvankét másodperc –, mert fel volt készülve a visszatérésemre.

Mindent kitervelt. Szándékosan hagyott megszökni, hogy előtte megölhesse az egyetlen személyt, aki észnél tarthatott.

Gyáva vagy! Bolond! Gyenge!

Engedted, hogy megverjenek. Megerőszakoljanak. Leköpjenek. Megkínozzanak. Megöljék a fiút, akit mindig is fiadként szerettél. Elvettek az életed, a szerelmed, a bátorságod – és te csak nézted. Földbetiportak. Elpusztítottak téged. Saját magad ellensége lettél. Látod, Rubyn? Látod, mi tettek veled?

Hol van az apád?

Hol van az anyád?

És te hol vagy, Rubyn?

- Hagyj – nyekergem fojtottan. A fülemre szorítom a tenyereimet, hogy ne halljam. – Hagyj! Hagyj! Hagyj!

RUBYN.

- HAGYJ!

RUBYN!

Körülöttem ezernyi –nem, milliónyi – darabra szakad a világ; bumm, bumm, bumm. Ledönt a lábamról az érzés, pillanatokig észre sem veszem, hogy remeg a föld a talpam alatt. A szél felkapja a hatalmas hóbuckákat, szétszórva a megfagyott nedvességet, hófehér takarót borítva a hajnal leplére. A fák ágai panaszosan reccsennek a nyers erő hatalma alatt. 

A hang a fejemben erősödik – bumm, bumm, bumm –, egyre hangosabb – bumm, bumm, bumm – lesz.

ÉBREDJ FEL!

Valaki megfogja a karomat, s olyan emberfeletti erővel húzza el a fülemtől, hogy kínomban felkiáltok.

Felnézek rá.

Az ösztönöm azt suttogja, rohanj, amíg megteheted, de én maradok. Nem fogok megmozdulni. Bárhova is megyek, minden elpusztul körülöttem – talán pontosan ezért lettem én a halál istennője. Egy pusztító szörnyeteg vagyok.

 Az ő szándékai egy teljesen más lapra tartozik.

Az elképzelése, melyet azonnal meg is mutat, azzal kezdődik, hogy felrángat a földről. Nem tudom, hogy azért teszi-e, mert másmilyen módszereket nem ismer, vagy pedig szimplán fittyet hány az állapotomra. Tulajdonképpen teljesen mindegy, nem hatja meg, hogy kapálódzva kiabálok. Amikor végre kicsusszanok a szorításából, az arca eltorzul.

Teszek egy bizonytalan lépést hátra. Aztán még kettőt, s utána – amilyen gyorsan csak képes vagyok rá – futni kezdek. Hatástalanul, mert gyorsabb nálam. Hónapok óta nem ettem rendes ételt, a szervezetem alig haladja meg a minimális teljesítésképességét.

Elkapja a hajamat, és úgy húz. Talán métereket is haladhatunk így, mire végre megáll, és most már szinte önként nyújtom át a kezem. Zsibbad, az agyam lassan továbbítja a fájdalmat.

* * *

- Ha így folytatod, sosem fogsz felépülni – „bíztatott” a saját, már megszokott stílusában a legjobb barátnőm, lehúzva rólam a takarót. Egy panaszos sóhajjal felnyitottam a szemeimet, egyenesen szembetalálkozva elégedett arckifejezésével. – Mozognod kell egy kicsit. Tudod, beindítani a gépezetet.

Felemeltem az egyik szemöldököm.

- F-Fáradt va-vagyok.

- Kifogás – vádolt megrovóan. – Csak nem akarsz emberek közé menni, mert félsz. Ez érthető, és hidd el, hogy nem erőltetném, ha nem tudnám, hogy szükséged van erre. Te nem ilyen vagy.

Felültem az ágyon, mert valahol mélyen egyetértettem vele, ugyanakkor a legkevésbé sem akartam kimozdulni a biztonságos négy fal közül. Az elmúlt hetekben a szobám jelentette a menedékem. Most, hogy Lydia igyekezett kitessékelni a komfort zónámból, megijedtem. Még Steve sem próbálkozott hasonlóval.

- Lydia, k-kérlek…

- Nem!

Körülbelül tizenöt masszív percbe került, mire elfogadható kinézetet varázsoltam magamnak. Sapkával pótoltam a bizonyos helyekről foltokban hiányzó hajam, ám a ruhával nem vacakoltam. Melegítőalsó. Szuperül megfelel.

Lydia már ott várt az ajtó előtt, vékony ajkain barátságos, szeretetteli mosoly.

Végigsétáltunk a Central Parkon, az időjárás… nos, az időjárás a lehető legpocsékabb volt. A havat csupán részben mosta el az eső, a „latyak” minden próbálkozásom ellenére befolyt a cipőmbe. Mindezek ellenére, kimondottan jól éreztem magam.

Azt gondoltam, ha ott meghaltam volna, így emlékeznék rá. A legjobb barátnőmként.

* * *

A hang csendben van a fejemben. Úgy látszik, már nem tudok mit mondani.

Körülbelül másfél óra gyaloglás után érünk egy kisebb útszakaszhoz. Van ott egy autó, gyanítom lopott. Órák telnek el, csendben, szinte már-már feszülten ülünk egy légtérben. Belesüppedek az ülésbe, le sem véve a tekintetemet a visszapillantó tükörről.

Beesett arcomra rétegesen tapadt a sár, s bár a sebek begyógyultak, én mégis látom őket. Ott vannak. Ékes bizonyítékai a „cellában” történteknek. John Garett, Brock Rumlow és társai örökre megbélyegeztek.

Visszaszorítom az öklendezést – undorodom magamtól. Legszívesebben kikaparnám a szemeimet, hogy soha többé ne nézhessek tükörbe. Elfog a gondolat, vajon hogyan tovább?

A Télkatona még csak felém sem pillant, ezért zöld utat adok a forró könnycseppeknek. Nem látok magam előtt jövőt. Visszamenni Amerikába képtelenségnek tűnik. Nem mehetek. Már nem tartoztam oda – sem a barátaimhoz, sem Stevehez. Csak remélni tudom, hogy megállják a helyüket.

Steve.

Halkan felzokogom.

* * *

Elhagyjuk az autót, amikor már nincs több benzin – nem kockáztathatjuk, hogy benzinkútra megyünk. Kamerák lehetnek mindenhol, ez pedig hozzáférést jelent. Ha a Hydra hozzáfér mindenhez a SHIELD által – vagyis a kettő tulajdonképpen ugyan az –, akkor arcfelismerő programmal megtalálhatnak minket. A Télkatona mindezzel teljesen tisztában van.

* * *

- Chealsea? – Pukkasztotta ki gondolataim buborékát Benjamin, amikor szőke feje kikukkantott a váróterembe. Nem volt jó a viszonyunk, sosem jöttünk ki, hiszen csak akkor keresett, amikor szüksége volt valamire, ám most határozottan örültem, hogy megláttam őt. Már tizenkét órája ücsörögtem a teremben, várva arra, hogy mikor jelentik be, megszületett az unokaöcsém.

Felpattantam a székről, hogy közelebb mehessek. Benjamin nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót a számomra, bebocsátást engedve a szobába. Lassú léptekkel sétáltam oda Sarah ágyához, s a szőkeség rám mosolygott.

Egy apró életet fogott a karjaiban, elcsodálkoztam, vajon normális-e, hogy a takaró, amibe bugyolálták nagyobb volt, mint maga a test. Hát, ő volt az unokaöcsém.

- Nekem mennem kell – szólt Benjamin fennhangon, s mikor a felesége ráemelte tekintetét, csak megvonta a vállát.

Nem hagyhattam szó nélkül.

- De hát… a fiad… Nem maradsz?

- Halaszthatatlan – hivatkozott, mintha nem akarna belemenni a témába. Összehúztam a szemöldökeimet, nyíltan ellenezve a szándékait. A legkevésbé sem hatotta meg, a következő pillanatban már ki is viharzott a szobából.

Sarah – mint akinek fel sem tűnik, hogy a férje harminc perccel a szülés után ott hagyta egy „halaszthatatlan” ügy miatt – felnézett rám, és kétkedve megkérdezte:

- Szeretnéd megfogni?

Megfogni? Én? Őt?

- Öhm. – Haboztam. Még sosem fogtam gyermeket a kezemben, féltem, hogy összetöröm azt a drága, apró csöppséget. – Hát… Rendben.

- Megmutatom, hogyan kell – ajánlotta a sógornőm. Bólintottam.

Bugyuta pozícióba tettem kezem, de Sarah bíztatott, hogy így kell. Lassan, óvatosan a karjaimba vettem, egy kicsit közelebb emelve magamhoz. Ekkor kinyitotta hatalmas szemeit, egy pillanatra elhitetve velem, hogy sírni fog.

De nem sírt. Csak nézett rám.

Fiatal fejjel is megértettem, hogy milyen fontos lett a számomra: egy ilyen kis teremtés hirtelen mindent jelentett – a semmiből egy pillanat alatt minden lett. Kicsit úgy éreztem, hogy ő az én fiam.

Én mentem el minden előadására.

Én vigyáztam rá.

Velem látta elsőnek a tengert.

Kizárólag én meséltem neki elalvás előtt.

Én szerettem a legjobban a világon.

* * *

Már nem kell fognia – hisz nincs hova menekülnöm.

Nincs olyan hely a világon, amit otthonomnak mondhatok. Nincs menedékem. Se hazám. Se családom. Az elmúlt hónapok formáltak azzá, aki lettem.

Alig bírok mozogni.

A végkimerülés határán vagyok, de nem fogok megállni. Menekülünk – nyilvánvalóan a Télkatona nem azért hajt, mert jókedvében van.

Azt sem értem, miért segít nekem. Nem vagyok fontos, a jelenlegi állapotomban semmire sem vagyok jó. Mégsem hagyja, hogy egyedül legyek.

Egy erdőben vagyunk, méteres vörösfenyők vesznek körül. Hatalmasak, magasztosan takarják el az eget, így azt az összhatást keltik, hogy már sötétbe borult az ég. Pedig nem – bizonyos réseken még látszanak a nap gyenge sugarai. Olyan tájon lehetünk, ahol a ritka, gyenge napsütés a jellemző. Európa?

Azt hiszem, az utunk zökkenőmentesen fog haladni. Sindra okkal nem támadott meg – az ok pedig az, hogy semmi értelme. Megkapta, amit akart. Élve vagy holtan, nem gátolhatom a győzelmét.

A Katona máshogy gondolja.

Szemmel láthatólag óvatosan közlekedik, szemei pásztázzák a környéket, de még véletlenül sem néz rám. (Eddig még egyetlen egyszer sem találkozott a tekintetünk, amióta megláttam odalent a laborban.)

A gally ropog a lábaink alatt, síri csend honol.

Gyanús.

Összerezzenek, valahányszor rálépek egy faágra, automatikusan közelebb férkőzve a Katonához. A cselekedeteim nem mutatnak racionalitást, tekintetbe véve, hogy nem egészen néhány órával ezelőtt még menekültem volna tőle, most viszont űzött „vadállatként” tapadok hozzá, menedéket keresve erős háta mögött. A bizalom kölcsönösen nincs meg – ő nem bízik bennem, és én sem benne. Mindketten ugyanolyan beszámíthatatlanok vagyunk.

Talán megvédene, ha kellene. Talán nem.

Ez egyelőre elég.

A későbbiekre csupán akkor szeretnék gondolni, ha végre normális övezetbe kerülünk. Most minden olyan kilátástalan.

Bucky megtorpan, a kezem automatikusan a hátára simul, amit azonnal elkapok. Emlékeztetnem kell magam, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, és kitörheti a nyakam. Az egyetlen ok, amiért engedem, hogy a közel legyen hozzám az ősi, belénk táplált ösztön – nem akarunk meghalni. (Legalábbis… tudatalattiban nem.)

Fegyverzörgést hallok.

A Télkatona gyorsan reagál – meglök, épp időben ahhoz, hogy a fa mögé préselődjek a ránk lövő kisebb katonai sereg golyói ellen. Összeszorul a gyomrom, amikor látom, hogy az egyik golyó eltalálja a jó karját. Meg sem rezzen. Nem érdekli.

Ez a hideg, agymosott, orgyilkos magatartás rádöbbent, hogy ki ő. Mi ő.

Előrántja a hátára helyezett fegyvert, miközben az ujjaival jelez, hogy maradjak a fa mögött. Tehetetlennek és esetlennek érzem magam, ami meglehetősen frusztrál. Nem akarom, hogy megöljék őt. Tartozom neki.

Tüzelnek egymásra. Úgy hangzik: bumm, bumm, bumm, bumm. Legszívesebben a fülemre szorítanám a kezeim, hogy ne halljam.

Inkább Buckyra figyelek, imádkozom, hogy életben maradjon.

Professzionálisan „dolgozik”, a vállai merevek, a lélegzete bennakad, valahányszor meghúzza a ravaszt. Hidegvérrel öli őket, a szemében a megbánás vagy bűntudat legkisebb jele nélkül. Titkon azt kívánom, bárcsak én is így meg tudnám védeni magam.

De ez kevés. Túl sokan vannak – még ő sem sérthetetlen.

Meg fognak ölni minket, tudatosul bennem, hogyha nem teszünk valamit. Ha nem teszek valamit. A kérdés az, mit tehetnék?

Bucky tudta ő mihez fog kezdeni – itt hagy, futni kezd.

Vacillálok. Mit tegyek? Ő mit tesz?

Elmegy? Itt hagy? Harcol? Megsérül? Elvérzik? Meghal?  Maradjak? Fussak el?

A szívem ezerszer gyorsabban pumpálja a vért, ráeszmélek, hogy noha órákkal ezelőtt még pontosan erre vágytam, most ugyanannyira nem szeretnék visszamenni Lilithhez. Mennyivel lenne rosszabb? Most határozottan nem szeretnék erre gondolni.

Tehát, mit tehetnék? Koncentrálj!

Kinézek.

Nem ment el. Hovatovább, valószínűleg – velem ellentétben – vannak tervei. Őt megtanították, hogyan kezelje a hirtelen támadásokat, a fenébe is, a Hydra előtt még a háborúban is részt vett és az ilyesmi nem múlik el. Ez ösztön.

Ő a világ legképzettebb szuperkémje. Elképesztő, mégis undorító.

Szégyellem magam.

Bucky harcol, én pedig egy fa mögött reszketek – harcol azért, hogy megmentse az én bőrömet is, én pedig azon gondolkodom, hogy ez mennyire visszataszító. Visszataszító, mégis… nem tudom definiálni a gondolataimat vele kapcsolatban. Zavarosak. Az egész lényem egyetlen megfejthetetlen zavar.

Bucky csak hab a tortán – Bucky, Katona, Télkatona, nem is tudom, minek nevezzem.

Látok benne valamit, elképesztő, félelmetes és Jézusom, hányingerem van. Az adrenalin forró hullámokban szalad végig testemen, mint egy hőhullám és a perspektívám egy teljesen más szögre vált– minden kiélesedik körülöttem. A látásom tisztább, szinte úgy érzem, minden tudok a nélkül is, hogy felnéznék. A hangokról – ó, a hangokról – nem is beszélve.

Veszek egy mély levegőt, az ismerős bizsergés visszatér a tenyerembe. Régi ismerősként, „nyitott karokkal” fogadom azt az istenátka erőt, ezúttal kinyitom a lelkem és mindent befogadok – ez a kulcs.

Vibrál a levegő, a föld már-már haláltáncot jár az ügynökök lába alatt. Kezdem azt hinni, hogy akarva-akaratlanul is, a végkifejlet adott.

Kihúzom magam, nyelek egy nagyot – közben imádkozom, mert bármit is készülök tenni, öngyilkosságnak, egyenesen baromságnak tűnik –, és a következő pillanatban gondolkodás nélkül elindulok.

Futni kezdem, olyan erőből, ahogy csak tudok. A hatás azonnali: egy csapásra rám összpontosulnak – nyilvánvalóvá válik, hogy én vagyok a célpont.

A támadók két csoportra oszlanak: az egyik fele a Télkatonát támadja, a másik engem vesz célul.

Kiss híján eltalálják a mellkasom – épp csak kitérek előle –, azonban a jobb vádlim már nem olyan szerencsés. A golyó mélyen fúródik a húsba, majdhogynem megbénítva a lábam.

Még látom, ahogy Bucky egy macska ügyességével kapja el az egyiket, lerántja a védő fejfedőjét és összezúzza a koponyáját. Furcsa elégedettséget érzek, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy nem tenné meg ugyanezt velem.

A földre zuhanok, hátam keményen préselődik a fenyőhöz.

A sebet nézem a lábamon, legszívesebben ordítanék, de nem ez a célom. Nem érek rá ezzel foglalkozni.

Szédülök és zihálok, a levegő bennszorul a tüdőmben. Nem tudom, mi történik velem – magával ragad, érzem, hogy a testem ilyen módon reagál a fájdalomra.

Aztán megjelenik valaki, akire végképp nincs szükségem.

MENEKÜLJ! MENEKÜLJ! ÚGY SEM TUDOD MEGMENTENI!

Gyáva! Gyáva! Gyáva!

GYENGE!

Bassza meg! Sajog a fejem.

Látod mit csinálsz, Rubyn?

Ne gondolj rá. Ne gondolj rá. Ne gondolj rá. Hiába mondogatom magamnak, hogy ne gondoljak semmire sem, beleférkőzik az agyamba és nem hagy el.  Beleférkőztem. Saját magam csinálom. Mégsem én irányítom. Hiába próbálom kizárni… a saját tudatalattim, visszatér, valahányszor sebezhetőbb érzelmi állapotba kerülök.  

Tudod, hogy igazam van. Tudod, hogy igazunk van.

Tudod, tudod, tudod.

A hangom zaja összemosódik a lövések és nyögések keverékével – minden lélegzetvételem egy fájdalmas mellkas mozgás.

A saját véremmel bemocskolt kezeimre pillantok és tudatosul bennem, hogyha hamarosan nem történik valami, mindketten meghalunk – a legfurcsább az, hogy amit érzek, az nem félelem. Már nem.

Az utad halállal van kikövezve és vérrel beszennyezve – mocskos vagy, Rubyn.

Nevetnék. Az egyetlen érzés, amit hordozom már nem a fájdalom, a magány, a szomorúság vagy a félelem – ez színtiszta düh. Düh. Düh. Düh.

Ökölbe szorul a kezem.

Ez vagy te.

Nem a halál istennője vagy, pláne nem az életé – hanem egy vicc. Egy csúnya, gonosz tréfa a természettől.

Megtagadod az ösztöneid, mocskos, mocskos, mocskos kislány!

Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Elszámolok egészen harmincig, mire nagyjából sikerül kiűznöm az ártó gondolatokat. Nehézséget okoz, hogy közel kilencven százalékban tudatlanul ostoroz a bennem lakozó vad érzelemgóc. Elgondolkodom, vajon beteg vagyok-e, aztán elrévedek, és úgy döntök, nem fontos. Nem számít.

Nem tudom körülírni: ez nyers, mégis színtiszta, s minden porcikámra hatással van. A vádlimba fúródott golyótól egészen a gondosan elrejtett boldog emlékeimig átjárt, meghódít, ural.

Minden izmom összehúzódik, az égő kín olyan szintekre visz, amiket korábban nem ismertem. Fehérséget látok – a finom fájdalom fenséges takaróját. Lepelként fed el a külvilágról, egy fóliába csavart valóságot kapok.

Ösztönlény lettél, ne tagadd meg a természeted.

Ne tagadd a természeted, azt mondja. Nem értem, mire gondol.

Ösztönlény?

Lassan ellazítom a kezeimet és a tenyeremet felém fordítom. A bizsergés… felerősödik. A vérem szó szerint pezseg, mégis olyan érzésem van, mintha szomjaznék. Nem folyadékra… nincs szükségem innivalóra. Nem értem. Nem értem.

Ettől csupán még inkább összezavarodom.

Abbamarad a fegyvercsörgés és már csak azt veszem észre, hogy – zajos panaszom ellenére – felrángatnak a földről. Csomóban markolják a hajam, felkényszerítenek, miközben valamilyen idegen, szláv hangzású nyelven beszélnek hozzám. Talán orosz, mert felismerem a „zima” és a „soldat” szavakat. Azt jelentik: tél, katona. Télkatona. Buckyról van szó.

Hiába hurcolnak, így is van időm megpillantani Bucky-t – a tekintetünk találkozik, és tudom, hogy mit kell tennem. Csendben szövődik az egyezség; nem fognak visszavinni minket, mert nem engedetjük meg magunknak.

A különbség a zárkában töltött engedékeny időszak és a mostani között az, hogy ezúttal nem hagyom magam. Nem egy állat vagyok, amit rugdoshatnak. Többé nem.

Legfőképpen Mattért kell felállnom, és annak a lánynak az emlékéért, aki voltam – aki már nem vagyok.

Tudod, hogy mit kell tenned.

Ne légy gyenge!

Ne félj!

A nélkül is tudom, hogy remeg a föld, hogy felnéznék – és tudatosul bennem, hogy ezt én idézem elő. Az erő egyetlen mozgatórugója a lelkem kopársága; amikor megjelenik, mindig kicsit meghalok legbelül. Nem tudom kezelni, sem kontrolálni, és pontosan ezért vagyok annyira veszélyes a számukra. Azért szeretnének, és mindvégig azért próbáltak megszelídíteni, mert agymosottan, hidegvérű gyilkosként minden bizonnyal jól járnának velem.

Csakhogy én már nem Chealsea vagyok. Nem lehetek örökké a kedves, naiv, fiatal lány. Ő már rég halott, elvérzett a Bosszúállók Torony harminckilencedik emeletén.

Ahogy felnézek az őrre, aki visszahurcolna Sindrához – a pokol mély bugyraiba –, rájövök, mit jelent a tudatalattim suttogásra: „ne tagadd meg a természeted”. Mindvégig ott lebegett a válasz a szemeim előtt, de nem vettem észre. Elvakított a fájdalom, a megsemmisülés apró szilánkjai felhasították az ítélőképességem.

Nem tagadhatom meg az életet, amiért kaphattam egy második esélyt – nem zárhatom ki a halált sem, aki mindez alatt végig feszegette a falaim. A tudatalattim és a halál egy és ugyanaz. Tisztában vagyok vele, hogy egy olyan visszavonhatatlan döntés hozok most meg, ami hatással lesz az egész hátralévő életemre. Érzem, hogy a halál felemelhet, ugyanakkor… megváltoztat.

Meg kell változnom, feladni mindent, amit eddig ismertem, hogy egy olyan személy lehessek, akit megedzett ez a mocskos, gonosz világ. Legyen a nevem az, amit a „szüleim” adtak nevem. Szólítsanak Rubynnak, nincstelen Rubynnak. Legyek acélból, szolgáljak rá a halálra – már így is egyenrangúnak hisz. Nem győzhetett le engem, mert tudta, hogy mire lehetek képes. Én azonban nem próbálom meg legyőzni – én használni fogom.

A lelkemet ellepi egy sötét ködfátyol, nem látok át a színén. Teljesen… bekebelezi. Akár egy fertőzés, átterjed mindenre, ami a rendelkezésére áll. Minden pozitív és negatív emlékem az övé, az összes szó, az összes érintés, az összes… pillantás.

Övé a múltam. A jelenem. A jövőm.

Az élet és halál istennője vagyok. Azért választottak ki, mert így látták jó döntésnek. Nincs értelme megkérdőjelezni ezt.

Ugyanakkor, én vagyok az egyetlen, aki még mindig ódzkodik. Legbelül érzem, hogy mire lennék képes – nem szeretnék Sindrává válni.

Van egyáltalán választási lehetőségem?

Veszek egy mély levegőt, látom a leheletem a hideg levegőben. Számukra síri csend honol, de fejlettebb hallásommal hallom. Bucky-t nem iktatták ki, habár látszólag ezt hiszik. A Télkatona több néhány golyónál és egy mestergyilkos eszénél.

Dübörög a szívem, minden dobbanás még több vért pumpál a szívemhez. Az ereimben energiaként csörgedezik a vér, meglep, mennyire nem érzem a hideget.

Az egész olyan, mint egy kártyavár. Egy rossz lépés ledöntheti az egészet.

Lehunyom a szemeim.

A nevem Rubyn.

Az univerzum legnagyobb hatalommal bíró helyén, az Astrumban születtem, körülbelül huszonhárom évvel ezelőtt.

A szüleim uralkodók.

Huszonkét évig azt a nőt hittem anyámnak, aki tönkretette az életemet. Megölt. Megalázott

A nevem Rubyn.

Tudom, hogy mit jelent meghalni, s azt is, hogy léteznek rosszabb dolgok. Tudom, milyen könyörögni azért, hogy aznap ne erőszakoljanak meg. Tudom, milyen azért imádkozni, hogy száraz kenyeret és némi vizet kaphassak. Tudom, milyen érzés, amikor túl erősen ütnek, és utána órákig nem érzem a lábam. Tudom, milyen, amikor az elektromosság ellepi az agyad és mégsem öl meg. Van

A nevem Rubyn.

Gyűlölöm Sindrát. Az egyetlen életcélom az, hogy megöljem. Ez tart még életben.

Nincs választásom. Sosem volt és sosem lesz, ahogy Lilithnek sem – én és Lilith azért születtünk, hogy meghaljunk.

Egy apró nesz töri meg a síri csendet.

A katonák megállnak a mozdulatban, szemügyre veszem a fekete egyenruhájukon kirajzolódó Hydra jelet. Az undorom, a bosszúvágyam, a célom, hogy teszek valamit teret ad egy teljesen más érzelemnek. Nem tudom körülírni vagy megmagyarázni, csak a testem észleli.

Holttesteket látunk.

Körülbelül húsz embertetem, a Télkatona végzett velük.

Állatnak érzem magam, ahogy az engem hurcoló katonákra nézek. Ketten vannak az oldalaimon, három előttem és talán kettő mögöttem. Szó szerint hurcolnak, mert nem tudok járni.

Én csak várok. Buckyra. Azt hiszik, hogy megölték. Azért nem figyelnek rá, nehogy szem elől tévesszenek. Ebből is látszik, hogy mennyivel fontosabb vagyok Sindrának, a Hydra nem mer ellent mondani a parancsainak.

Megállok.

Nem tudok tovább menni, legszívesebben ordítanék, annyira fáj. Kiabálnak hozzám, s a hajamnál fogva kényszerítenek arra, hogy felnézzek. Meglepetésként ér, amikor az egyikük meztelen tenyere az arcomnak csattan.

Fellobban a szomjam és az, aki visszafordítja a fejét már nem én vagyok.

- Ezt nem kellett volna – hallom magam suttogni, aztán artikulálatlanul felüvöltök és szinte rámászok. Háromszor lőnek rám, ebből kétszer eltalálnak, de tombol bennem annyira az adrenalin, hogy elzárjam a fájdalmat.

Lerángatom róla a sisakot, aztán megérintem az arcát – az egész egyetlen ösztönös cselekedet. Felkiált – miközben a katonák össztűzbe keverednek a Télkatonával –, a tekintete nem engedi el az enyéimet, s én elszívok mindent, amit tudok. Emlékeket látok, gyerekkori és részben tinédzserkori perceket, családot, barátokat, fájdalmat, boldogságot, irigységet és vágyat a hatalomra. Érzem, amit ő, látom, amit ő. Az íriszei ragyogó vörösben úsznak, visszatükröződnek az én teljesen fehér szemeim.

Aztán összeesik és meghal. Én öltem meg.

Zihálni kezdek, a fejem szinte felrobban a rengeteg megemésztetlen információtól. Tüzelnek rám és legfőképpen Buckyra, és…

- BUCKY, FUSS!

…aztán felsikítok és a bennem nyugvó nyers erő kiteljesedik.

Pusztítok. Az első, amit észreveszek az, hogy az emberek körülöttem atomjaikra bomlanak szét, majd egyszer csak… eltűnnek. Egy mindent elsöprő szürke homályba vesznek, elmerülnek a megsemmisülés utolsó szunnyadásában.

Eltűnnek. Eltűnnek. Eltűnnek.

Rubyn!

A fák megadják magukat hatalmam alatta föld remeg és végül— végül egy összefüggő erőkibocsátásba züllenek. Bizsereg a tenyerem, feltámad a szél, s a föld együttes elemével elpusztíthatatlan egységet képeznek. Ők élnek, onnan irányítom őket.

A testem felemelkedik, a szám még sikolyra nyílik… Hirtelen azonban elhagy az erőm – a térdeimre zuhanok, s próbálok levegőt venni, ám helyette csak köpök.

Vért.

A sebeim. Több sebből vérzem.

Legalább négy lőtt seb. Hogyan lehetek még egyáltalán életben?

Elfekszem a földön. Napok, órák, percek telhetnek el, mire meghallom a léptek zaját. Egy pillanatra azt hiszem, hogy visszatértek a Hydra ügynökei, de sejtésemet megcáfolja az arcát megvilágító gyenge fény.

Lassan felemel a földről, már-már gyengéden vesz karjaiba. Még mindig félek tőle, most mégis ellep a bizonytalan, ámbár létező biztonságérzet.

A nevem Rubyn.

Az Astrumban születtem, megközelítőleg huszonhárom évvel ezelőtt. Már előre megpecsételték sorsom, amikor még beszélni sem tudtam.

A nagynéném nevelt fel, aki tönkretette az életem. Gyűlölöm őt, és meg akarom ölni.

Gyűlölöm a szüleimet is.

Az élet és halál istennője vagyok, s a mai nap embereket öltem. A legrosszabb az, hogy egy szemernyi bűntudatot sem érzek.

A nevem Rubyn.

És a Télkatonával tartok. 

KHM.

Szóvalazértna.

Úgy érzem, magyarázattal tartozom. Nem mindenkivel kommunikálok rendszeresen, ezért az olyan olvasóimnak is értesülnie kell bizonyos dolgokról, akikkel nem tartom olyan szorosan a kapcsolatot.

Mindannyian észre vettétek, hogy késnek a frissek. Sajnos, elég sokat. Ennek az oka az, hogy elképesztően elfoglalt vagyok -- de bármely kevés is az időm, szorítok helyet az írásra. Csak sajnos, sokszor ez nem elég. Nem, még véletlenül sem zárom be a blogot, vagy ilyesmi.

Ez egyszerűen csak egy magyarázat. Megpróbálom hétvégére hozni a frisst.

Sajnálom, hogy ennyire csúszik az egész.

Igyekszem most már.

Szeretlek titeket.

Puszi. :)

39. Fejezet - Halott szava

Sziasztok! 

Nos, végre-valahára meg tudtam hozni nektek a frisst, aminek személy szerint nagyon örülök. Sajnos elég sokat késtem, s ennek oka van. 

Köszönöm a megértéseteket és azt, hogy a történettel maradtok. Remélem kárpótol ez a hosszú fejezet. 

Figyelem! 

A helyzet az, hogy ezzel a fejezettel megváltozik a történet leírásának módja. Mostantól jelen időről beszélünk. Nagyon remélem, hogy ez nem okoz problémát. ÉS AMI A LEGFONTOSABB: EZ EGY KEMÉNY FEJEZET. A kemény alatt azt értem, hogy sokaknak zavaró lehet a tartalma. ANGST. (A bétázás hamarosan -- bocsánat a hibákért.) Csókollak titeket! 

Az íráshoz a Leander Rising - 27 év című dalát ajánlom! (Katt a címre)

"Úgy hal majd belé, ahol a fény az éjbe, kéz a kézben."

Nem tudom, ki az, s merre visz – csupán azt tudom, hogy erős fémkarjával olyan szorosan tart, mintha bármelyik pillanatban készen állna összezúzni a gerincemet. Nehezen lélegzem, a tüdőm vonakodva fogadja be, majd szűri meg a beáramló oxigént. 

Zavarodott és megdöbbent vagyok, a félelem vad hullámokban söpör végig testemen, miközben az érzékszerveim lassan a helyére állnak és tudatosul bennem: bárki is tart magánál, nem jó szándékkal teszi. Ez a felismerés egy hatalmas, nálam százszorta erősebb adrenalin löketet indít végig az ereimben – szinte újraindítja az elhalt sejteket –, a szívem kalapál bordáim börtönében.

Automatikusan a legtermészetesebb emberi reakcióval élek: szökni próbálok. Felpattannak a szemeim, a maszkkal fedett arcába bámulok. Nem látok rajta fedetlen pontot, ezért kapálózni kezdek. A megtalálómat is meglepem vele, mert hallom a megváltozott lélegzetvételét – egy teljes pillanatig engedi, hogy sikoltozzam és karmoljam a kevlárját, ahol csak érem. Néhány hosszú másodpercig megadja nekem a lehetőséget, hogy elhiggyem, megmenekülhetek. Ezek után egyetlen határozott, ijesztően pontos ütéssel megcélozza a tarkómat, eltalál, és a sötétségbe küld.

***

Leöntenek.

Nem akármivel – jeges, már-már a fagyásponthoz közelítő vízzel. Ostorcsattanásként ér a pofon, mely szinte rögtön azután érkezik.

Bénultan nyitom ki a szememet, mire valaki felnevet, díjazza az erőmet.

Alig látok, olyan sötét van.

Egy cellában vagyok, koszos falak és döglött hús szag vesz körül. Mindenem nedves, az öltözékem csapzott és hiányos. Ugyan a vérnek – amely a Purgatóriumban szerzett sebesüléseimmel járt – nyomát nem találom a gyors leltár közben, a pentagramma bőrömbe vésett jele még mindig a kézfejemen éktelenkedik. (Erős gyanú fog el, hogy sosem fogok megszabadulni tőle.)

Újabb pofon ér és megszámolhatatlanul sok követi, mire sikerül felnéznem a bántalmazóm arcára. Valahonnan ismerős nekem. Érzéketlen barna szemei kiegészítik hideg, de markáns arcát. Egyenruhát visel, megszemlélem, s ijedten ugrom hátra: megismerem a polipot. HYDRA.

Rengeteg kérdésem van – többek között, mit akar tőlem a HYDRA? –, ám kétlem, hogy bármikor is választ kapok rájuk. Lógva maradnak, mint a többi kérdőjel a fejem felett.

Észre sem veszem, hogy vért köpök. Csak őt nézem, a néma elégedettségét és a sötét íriszeiben megbúvó szadizmus élvezetének örömét. Kéjsóváran bámul, tisztában vagyok vele, mit akar, és azzal is, hogy bármikor élhet a lehetőséggel.

Amikor meghátrál, és nem teszi, egy részem megkönnyebbül – ugyanakkor még gyanakvóbbá tesz és ezzel együtt a félelmem is felszínre tör.

Először nem beszél, hallgat és szemlél, minden forrón távozó sóhaja feszültebbé teszi a csendet. Igyekszem láthatatlanul remegni, mert visszatartani már nem jut elég erőm. Egyszeriben elmosolyodik, megérinti az arcomat, majd a fülében elhelyezett head-setjét megérintve beszél:

- Felébredt. Ismétlem: felébredt.

A hangját hallva felelevenítődnek az emlékek, és felismerem őt: Brock Rumlow, a rohamosztagosoktól. Steve nem egy bevetésen vett részt vele. Elfog az undor, egyszeriben üvölteni tudnék.

Elképzelem őt a HYDRA karmaiban és fáj a gondolat, mert féltem. Csak remélni tudom, hogy eléggé visszatért önmagához – érte imádkozom. A saját sorsom olyan bizonytalan, szinte már csak sodródom az árral. Az övé viszont még nincs eldőlve, s a remény szikrája még melengeti testem.

 A Kapitányomnak élnie kell, így másokat életben tarthat. Élnie kell, hiszen az egyetlen olyan ember, aki képes megküzdeni a hozzájuk rohamosan közelgő veszéllyel kizárólag Steve Rogers. A Bosszúállóknak szükségük van a támogatására – a világ még sosem igényelte ennyire a beavatkozást. A rossz szinte bekebelezi a jót.

Példának okán Rumlowra fintorgok.

Nem szól semmit, én sem teszem. Látja és tudja, már nem idegen számomra.

Ezúttal beszélnek hozzá, a füleséből tisztán megállapítható a feminin hangszín. Brock arca átveszi azt az engedelmes, vezérért kiáltó kifejezést – és katonásan, fegyelmezetten kisétál az ajtón.

Míg egyedül vagyok, figyelmen kívül hagyom a zsibbadtságot és megmozdítom magam. Fehér fájdalomba ütközöm.

Láncokkal vagyok lekötve, akár egy kutya. Vasbilincsek járnak hozzá – a kezeimen túl nehezek, nem bírom felemelni őket –, a nyakam köré elhelyezett „nyakörv” pedig túl szoros.

Ha istennő vagyok, elmélkedem az utolsó megmaradt sugárba kapaszkodva, hol az erőm?

Várom, hogy átélhessem azt a magasztos borzongást, amit az „átalakulásom” alatt szaladt végig bennem. Segítséget keresek a fejemben, reménykedem, hogy meghallják.

Miért nem érzem, hogy annyira különleges vagyok? Az elemek – hacsak nem az egész őrültek háza a fejemben zajlott végbe – azt mondták a halál nem győzött le engem.

Holott ez határozottan egy kiütéses győzelemnek tűnt.

Miért nem segítenek a szüleim? Végre minden kirakós darab összeillik, a titok lelepleződött, és már nem úszom homályban.  De ez sem segít. Ez sem ment meg.

Erre születtem?

Újból köpök, a szám széléről csordogál a vér, de nem tudom letörölni. Még sosem éreztem magam ennyire megalázottnak, ilyen kiszolgáltatottnak.

Összeszorított fogakkal emelem fel a kezeimet, s rántom meg a láncot. Nem engedelmeskedik, kizárt, hogy bármikor is kibújhatok alóla.

Visszahajlik a körmöm, ahogy kaparok.

Felnyögök, de nem vesz rá a lelkem, hogy abbahagyjam.

Attól tartok, hogy megfojtom magam, amikor az ajtó felé nézek. A „nyakörvem” szorosabban tekeredik a nyakam köré, mégis úgy maradok.

Próbálok koncentrálni.

Megállapítom, hogy a zár nem kilincses, így képtelen vagyok berúgni a lábammal. (Bár kizárt, hogy egyáltalán odaérne.) Automatikus működtetésű, valószínűleg kívülről mozgásérzékelős.

A hely – legalábbis a zárkám – kinézete alapján a második világháborúban kialakított bázisok egyike lehet.

Talán ez lehet a főhadiszállásuk.

Várok, valami bizonytalanra. Nem az első alkalom, hogy bizonyos tényezők miatt nem látok magam előtt jövőt, mégis ez közel a legintenzívebb, legtaszítóbb élmény.

Még mindig csurom vizes vagyok.

Félek.

Rettegek.

Nyikorgást hallok – valaki a karmait élesíti az ajtón. Nem tudom eldönteni, hogy vajon kedvtelésből csinálja, vagy a megfélemlítésemre pályázik.

Felkavarodik a gyomrom.

Elcsap a hányinger, s minden távozna a gyomromból – pedig tulajdonképpen jó ideje semmit sem étkeztem –, ha nem lenne annyi önkontrollom, hogy visszatartsam.

- Bátor vagy – suttogom. – Nem lesz semmi baj. Erős vagy. Sok mindenen mentél már keresztül és… mindig átvészelted őket.

Nevetségesen festhetek. Az egyetlen ember, akire idebent számíthatok az saját magam.

Gondolj Stevere, teszem hozzá gondolatban. Gondolj arra, hogy életben vagy. Ha valahogyan… megszöksz, lehetőséged lesz újra látni őt. Csak várnod kell. Ki kell bírnod.

Kitárulnak az acélajtók, a neonlámpák fénye egy pillanatra elvakít, s csak foltokban látok.

Elakad a lélegzetem, hiszen kissé megvakultan is felismerem a cipője kopogását. Tudatosul bennem, hogy minden, ami tartotta bennem a lelket, semmit sem ér.

Nem szökhetek el, ha Sindra is itt van.

Mintha csak olvasna a gondolataimban, elneveti magát: hisztérikusan kuncog, egyik kezét a mellkasára helyezve. Látom gyűrűjének liliomot megformázó mintáját.

- Erre aztán nem számítottam – vallja be szórakozottan. – Az apád mindenre megtalálja a megoldást, mégis fél kilépni a komfortzónájából. Csodálatos, milyen mocskos, undorító módon szegett szabályokat csak azért, hogy megmentse a semmirekellő lányát.

Nem vagyok semmirekellő. Tudom, hogy nem.

Annyi idő után végre belelátok, úgy érzem, a legmélyebb gondolatait is ismerem.

Mit válaszolhatnék? A legkevésbé sem ismerem az apámat, egyébként sem szeretnék Sindrával társalogni. Elkapom a tekintetem, s a padlóra szegezem minden figyelmem. Furcsa anyagból van, nem teljesen kő a tapintása, mégis úgy árasztja a hideget.

Sindra néz engem, miközben a Purgatórium és Lilith jár a fejemben.

Újból dereng, hogy milliónyi kérdésem van.

Vajon tudja, hogy a lánya életben van? Tisztában van vele, hogy noha nem ő nevelte, Lilith hozzá hasonlóan egy szadista szörnyeteg lett? Tudnia kellene, hogy Lilith életben van, s az apám nem ölte meg? Másképp viselkedne ennek tudatában?  Nem tudom, és ez megijeszt. Mégis, mire készül velem? Miért nem öl meg azonnal? Terve van? Szórakozik?

- Hogy lehetséges ez? – morogja az orra alatt. Szinte látom, ahogy kilábal az újra találkozásunk kábulatából. Megfogja a „nyakörvem”, megrántja, kényszerítve magára a pillantásom. Könnyek gyűlnek a szemembe. Automatikusan elhajolnék, de a vasláncok ott tartanak. – Válaszolj!

Nem tehetem.

Elgondolkodom azon, miért nem. Múlik rajta bármi is?

Aztán rájövök: Sindra semmiképp sem létesíthet kapcsolatot a lányával, amíg ilyen hatalom van a kezében.

S ez mindkét félre egyaránt vonatkozik.

Elhiszem, hogy apám megpróbálja megmenteni a világot.  Feltételezem, hogy több van az események mögött, mint amit látni vélünk – talán neki köszönhetem, hogy huszonhárom éves korom előtt átváltozhattam, ezzel kiszabadulva Lilith karmai közül. Tisztában vagyok a feladataival, nem csupán egy ember sorsáról gondoskodik, hanem az egész univerzum érdekeit nézi.

Az más kérdés, hogy most miért nem segít – egy teljesen más lapra tartozik, és nem szívesen gondolok rá. Úgy hiszem, nem ítélkezhetek egy olyan ember felett, akit nem ismerek.

- Nem gyakran érnek meglepetések… Őszintén szólva, számítottam erre – ismeri el, hosszú körmei kisöpörnek egy hajtincset az arcomból. Automatikusan felnézek rá, hideg és kiismerhetetlenül rejtélyes pillantását állva. Fogalmam sincs, mit gondol. Régebben talál még rájöhettem volna, de már mindketten megváltoztunk, más emberek lettünk. (Tulajdonképpen, mindvégig mások voltunk.) – Ezért küldtem a katonát, hogy szedjen ki téged, mielőtt Fonseca megkaparinthatna. Nem tud követni engem, nem lát engem… erősebb vagyok valamennyi trükkjénél. S ez által már téged sem. Ne várj mentőseregre, Rubyn. Nem ment meg senki.

Ez sok mindent megmagyaráz.

- Lehetséges – kezdi kedvtelve –, hogy drága Rubyn, életedben először a hasznomra válhatsz. Cserébe csupán… el kell mondanod mindent, amit láttál.

Összerántom a szemöldökeimet, a szám automatikusan kinyílik:

- Nem.

Sindra sikítva heherészik.

Kijózanító a közelsége, most először mérem végig: talpig feketében van, fején csuklyát visel, ám az nem teljesen takarja el tűzvörös haját. Szemei megismertetnek velem egy különleges árnyalatot, mintha egyik pillanatról a másikra megváltoztak volna. Most méregzöld, akár a smaragd.

A halálra emlékeztet, s mindezt higgadt fejjel realizálom.

Amennyire ijedt voltam a kezdetben, ebben a pillanatban éppannyira nyugodtam vagyok.

Olyan sok évig féltem tőle. Sindra megkeserítette az életemet, nem engedhetem, hogy mindenki másét is tönkretegye. A barátaimra gondolok, akik lassacskán a családommá váltak. A szerelmemre gondolok a brooklyn-i srác iránt. Értük teszem – értük fogok ellenállni.

- Sejtettem, hogy önszántadból nem fogod elmondani – közli bazsalyogva. – Ezért nem is szándékoztam megvárni, míg eldadogod.

Tessék?

 - Tudod, amíg a gyermekeim apjával éltem, kiismertem az erejét. Tisztában voltam vele, hogy nem azért kellek neki, mert történetesen magas vagyok, szép szemekkel. Azért kellettem neki, hogy segítsek hatalomra juttatni őt. Legyőzni a szüleimet, aztán a leghatalmasabbat, az apádat. Ez volt a terve. Csakhogy, én tudtam, hogy amíg a gyermekeink fel nem nőnek, esélye sincs Fonseca ellen. – A mutatóujja végigkövet egy fájdalmas pontot a tarkómon. Feldagadhatott az ütésektől. – Épp ezért, tanulmányoztam, pontosan mire képes, hogy aztán a megfelelő pillanatban elvegyem tőle.

Lehunyom a szemem. Nem bírok ránézni.

Valahol mélyen tudom, hogy mit fog tenni, s minden idegszálam a visszaverésére összpontosul.

- Egy kis érintés elég volt hozzá – mondja ámulattól rekedten. – Itt az ideje, hogy kinyílj előttem, Rubyn.

Elakadt a lélegzetem.

Ne, ne, ne, ne, ne, ne.

Ne!

* * *

Percekig nem tudom, mi történik. Valahol… valahol odabent megtörténik az, amire egyikőnk sem számított.

Az elmémbe hatol, elkezdi elszívni azt, amit keres. A legmélyén van, az emlékeim tárházában, s már majdnem eléri – ám ekkor változást idézek elő.

Eltaszítom magamból – a bennem szunnyadó erő felszínre tör, egészen addig, míg az egykoron anyámnak hitt szörnyeteg távozik onnan. A halál társamként ural engem, alávetett vagyok, mégis egyenrangú.

Eközben a képzeletem – az élet eleme – játszik velem: egy szobában vagyok, melynek falai hatalmas tükrökből állnak. Homály burkol, sötétség és a rejtély, mely arra késztet, hogy jobban kinyissam a szemem, és meglássam magam.

Árnyék vetül rám.

- Most láss engem – suttogom, de nem érzem mozogni a számat.

Szétrepednek a tükrök, s Sindra távozik – a halál kitakarítja a mocskot, azt a beteg, megromlott aurát.

Ekkor fellélegzem, s szembenézek vele.

Meglepetten zihál, aztán szinte azonnal pofozni kezd.

Kiabál, de nem értem, nem tudok kiigazodni a szavakon. Aztán a keze megáll, abbahagyja, és megrekedten bámul engem. Az ereje szinte vibrál közöttünk, mégsem használja

- Tehát erről van szó.

Higgadt. Miért lett hirtelen ennyire higgadt?

Felkapom a fejem, ő pedig letérdel elém, majd a kezei közé veszi az arcom.  Méregzöld szemeibe nézek, ő pedig mosolyog. 

A fülemhez hajol.

- Pontosan azt mutattad, amit vártam.

* * *

Összemosódnak a napok.

Gyakran azon kapom magam, hogy számolok.

Éhes vagyok. Nem tudom, meddig bírom száraz kenyéren.

Szomjas vagyok. Sáros a víz.

A higiénia mindennél rosszabb – valahonnan előkerültek a patkányok. Ha nem húzom be eléggé a lábam, megpróbálják rágcsálni a lábujjaim.

Sötét van. Hetek óta nem láttam a napot.

Sokszor vagyok egyedül, de néha bejönnek… olyankor megvernek. Nem tudom elfutni, s mikor megpróbálok védekezni csak erősebben, kíméletlenebbül csinálják. Sosem árulom el a titkomat, ezért addig teszik, mígnem elvesztem az eszméletem.

Kezdem úgy érezni, hogy bármit is művelnek velem, fele annyira sem tesz tönkre, mint a gondolataim. Többségében csak arról álmodozom, hogy megölnek – de van… van, amikor inkább arról fantáziálok, hogy megölöm őket.

Megtenném.

Esküszöm, megtenném, ha lenne bármim is, amit használhatnék. Az erőm nem jelentkezik – sem a halál, sem az élet nem segít nekem.

Fegyverem sincs.

Tulajdonképpen teljesen kiszolgáltatott vagyok.

* * *

Egy pillanatra azt hiszem, azért jönnek, hogy megverjenek – aztán elkezdik leszedni a láncaim.

Nem fognak elengedni, nem ringatom magam ebben a reményben. Helyette valami sokkal borzalmasabb dolgot tesznek.

Elvisznek.

A szemem nehezen szokik hozzá a folyosón uralkodó zöldes pislákoláshoz. A lámpák nem működnek túl jól, de sokkal jobb, mint a koszfészkem.

Cirill betűkkel ellátott feliratok vesznek körül.

Az a katona… hogy vihetett el ennyire messzire úgy, hogy nem ébredtem fel? Valahol Oroszországban lehetek, vagy Ukrajnában. Mögöttem oroszul kiabálnak, miközben Rumlow és társai végigcibálnak a szűk folyosókon.

Percek telnek el, mire odaérünk. Legalább hat fegyveres őr követ, meg sem próbálok ellenszegülni.

Sindra nincs ott, ellenben rengeteg fehér köpenyes HYDRA tudós szorgosan dolgozik. Fel sem néznek, amikor Rumlow megnyomja a – valószínűleg – biztonsági zárat. Közelebb megyünk, és akkor jövök rá, hogy valaki mással foglalkoznak.

Felismerem a fémkarjáról. Ő rángatott ki a koporsóból és hozott el ide.

Pont elég időt kapok a végigméréséhez. Nem visel felsőt, s még azt a részt is látom, ahol a fémkarja csatlakozik a húsához. Szinte beleváj a bőrébe, ami repedezik a súlytól – látszik, hogy a fájdalmat használták a megszelídítésére.

Képzelem, mekkora kín lehet akár a felemelése is.

Borzasztó látvány.

A haja barna, csapzott és hosszú, s szinte tapadt izzadtságcseppektől nedves bőréhez. De az arca…

Ismerem az arcát.

Rengetegszer láttam már fotókon. Három egész, lélekhasító másodpercbe telik összetársítanom az külsejét a fényképalbumba – amit Stevenek készítettem múlt karácsonyra – ragasztott férfiéval.

Olyan… üres a tekintete. Maga elé mered, a fogai végigsiklanak az alsó ajkán, miközben az egyik fehér köpenyes összeilleszti a fémdarabokat az alkarjánál.

A hányinger elemi erővel csap le rám. Már-már ösztönösen kiabálni kezdek:

- Bucky! Bucky!

Felnéz rám – összezavarodott, mégis érzelemmentes pillantást küld –, de csak azért, mert nem érti, miért kiabálok. Úgy tekint rám, mint a sikerrel végrehajtott, egykori missziójára, és ez rendben van, hiszen másképp nem ismer.

- Bucky!

Csak akkor hagyom abba a mantrát, amikor ismét megütnek – olyan intenzitással, hogy a földre kerülök.

Lenézek a tenyeremre. Vörös vércseppek színezik át a padlót.

Vérzik az orrom.

Felhúznak a földről, és egy székbe ültetnek.

Újból felnézek, egyenesen Buckyra. Nem értem, hogyan lehet életben, mégsem ez aggaszt a legjobban. Mit tettek vele?

- Bucky – suttogom. Más nem illik a számra. – Bucky.

Kapálódzom, s örömmel konstatálom, hogy az egyik hurcolóm arcán jókora sebet ejtettem. Rumlow megszorítja a csuklóm, majd leszíjazza, míg a jobbomon álló őr ugyanezt teszi a másikkal.

Visszatér az eszem:

- Steve életben van! – kiabálom, reménykedve, hogy előcsalok valamilyen emléket. – Steve Rogers!

Hatástalanul rugdalódzom, mert a következő pillanatban egy méretes tű szúrja át a combomat. A sikolyom a torkomra forr, keserű fémgolyóval tömik be a számat.

Elbénulok. Most először érzem az alvás hiányát.

Ekkor hátrafeszítik a fejem.

- Szívműködés?

Mintha egy romlott, régi rádión keresztül hallanám a szinte fülem mellett elharsogott szavakat. Kábultak bámulok magam elé, a pánik lusta hullámokban ér el hozzám. Százszorta lassabban érzékelem a helyzetet.

- Normális.

A tüdőm sípolva ereszti a levegőt. Jéghideg vizet borítanak rám.

Nem is értem. Először azt hiszem, megmosnak – de nem ezt tervezik, tudom.

- Az agyfunkciók?

A halántékomat egy tompa, mégis tekintélyes nyomás éri, kiszorítva minden más gondolatot a fejemből. A rettegés elemi erővel uralkodik el rajtam, mozgok és nyögök, de egyik sem használ. Mit akarhatnak tőlem?

- Megfelelőek.

Nem ártottam senkinek.

Nem érdemlem ezt.

Felnézek az egyik férfire, s esküszöm, soha többé nem fogom elfelejteni az arcát. A szemeim könyörögnek neki, az övéi azonban meg sem rebbennek.

Meglepetésszerűen ér az első elektromos löket.

Ívbe feszül a hátam.

Megértem, miért mondják, hogy a villamosszék az egyik legrosszabb halálbüntetési forma. Az elektromosság végigszalad az egész testeden, egy szívdobbanásnyi időig nem is érzékeled, hogy mennyire fáj. Elvakít. Éget kívülről, de belülről…

Ó, belülről sokkal rosszabb.

Szinte felrobbant. Eltöröl, megsemmisít, majd újraindítja a fájdalomszektort és megkétszerezi a hatást.

A legrosszabb az, hogy nem igazán vagyok képes mozgásra. A kezeim leszíjazva pihennek, nem tudom megfogni a fejemet és eltaszítani az eszközt. A védekezés nem opció.

Könnyek gyűlnek a szemembe, az újabb, ezúttal hosszabb csapásnál.

Ráharapok a golyóra. Megsajdul a fogam. Talán le is törik.

Nem látok. Nem látok.

Minden homályos. Homály. Forró. Véres. Alig eszmélek fel.

Kínozni fognak, amíg lehetőségük nyílik rá.

Teszik, teszik, és teszik. Nem állnak le. A másodikat a harmadik követi, a harmadik után a negyedikkel. Egyre hosszabbak, kínkeservesebbek.

Az orrom tovább vérzik – állapítom meg a számba csöpögő íztelen ragacs alapján.

Az érzékeim kiélesednek, de már nyöszörögni sem tudok, annyira fáj.

Nem tudok a jó dolgokra gondolni, mint a verések közben. A barátaim szeretete, kedvessége és odaadása már nem kárpótol… Steve lángoló szerelme nem enyhíti a kínokat.

Kezdem végleg elveszíteni önmagam.

* * *

Napok telnek el.

Nem beszélek. Egy szót sem.

Már nem kívánom, hogy bárcsak halott lennék. Inkább ők. Legyenek mind halottak. Részletesen álmodozom róla, milyen lenne fordított helyzetben. Lassú halált szánnék nekik.

Újra visznek a laborba. Most nem találkozom Buckyval, de látom, hogy valaki eltörte az egyik köpenyes karját. Érzem, hogy ő tette.

Az elektromos adagok között észlelem az agyam bizsergését. Esküdni merek rá, hogy a lelkemben megindul valami.

Valami borzalmas.

* * *

Felhúzom a lábaim, miután elrugdosom az egyik patkányt. Nyivákolva csapódik a falnak, mégsem adja fel. Megcélozza a földre ejtett morzsákat.

Ma elég csúnyán megvertek, alig bírom kinyitni a szám, hogy megegyem a száraz kenyerem. Muszáj ennem, mert holnapra még szárazabb lesz, és nehezebben tudom majd harapni. Hetente csak egyszer kapok, szóval minden falat ajándék. Máskülönben, nem akarom, hogy megrágják a patkányok. Gyorsabbnak kell mennem.

Gyenge vagyok. Alig tudom felemelni a kezeimet.

Sajog az egész testem, az égésnyomok a karomon nem gyógyulnak.

Nyikorgást hallok. Mit akarnak?

Felkapom a fejem, s noha az állkapcsomba nyilalló fájdalom igen jelentős, meg sem mukkanok. Nem láthatják meg, hogy szenvedem. El kell rejtenem előlük minden sérelmemet.

Megalázták. Megvertek. Megkínoztak.

De. Nem. Nyerhetnek.

Kinyílik az ajtó, s a szokásosnál többen jönnek be, Rumlow kivételével mindenki ismeretlen.

Nevetnek. Gyanítom, hogy én vagyok a vicc tárgya.

Félek. Rettegek.

Segítségért kiabálnék, de nem jönne senki. Csupán magamra számíthatok.

Egy idősebb, ötven-körüli férfi letérdel elém, kinyújtja jobb kezét, és megérint. Kisimítja az arcomra tapadt hajam, a mosolya megijeszt. Olajzöld szemei vannak. Sötétek… megbízhatatlanul sötétek. Ő nem jó ember, sikít a józan eszem.

Elhúzódom. Észre sem veszem, hogy reszketek.

- A nevem John Garett – mutatkozik be a férfi, a karom után nyúlva. Megrántja a láncomat, így a lábai elé esek. Nyelem a port, a seb a térdemen felhasad. Köhögök. – Ígérem, hogy nagyon gyengédek leszünk, felség.

Nevetnek.

Összezsugorodik a gyomrom. Nevetnek!  

Rumlow feljebb húzza a kezeim, talán élvezi is, hogy karmolom őt. Garett lehúzza a nadrágom, miközben a másik a combomnál bajlódik.

Most már sírok.

Zokogok. Könyörgök.

Kérlek, ne tedd ezt, akarom mondani. Kérlek.

Verj. Üss. Ameddig csak bírod. Azt meg tudom emészteni.

Vezess áramot a testembe.

Éheztess hetekig. Nem kell ivóvíz sem.

A patkányokkal is megélek.

Ezt… ezt ne… Nem érdemlek ilyesmit… Nem voltam mindig a legjobb ember, de esküszöm, esküszöm, hogy… hogy…

Édes Istenem, könyörülj meg!

Nevetnek rajtam.

* * *

Fekszem. Vérben. Mocsokban.

A ruhám félig nyitva. Nem is próbálom megigazítani.

Alattam a föld most hűvösebbnek tűnik. Minden sötétebb. A sebek jobban fájnak.

De semmi… semmi nem ér fel a lelkem fájdalmával.

A plafont nézem – minden más távolinak tűnik. Sós könnyekkel teli a szemem, lassan gördülnek végig sebes arcomon.

Amikor elvisznek, hogy egy kisebb, vízzel teli medencébe fektessenek, nem teszek semmit.

Nem reagálok az áramra. 

Sokáig nem reagálok a kisfiúra sem, akivel immáron megosztom a zárkámat.

Napokba telik rájönnöm, hogy az unokaöcsém az.

Matt.

Azt hiszem, kezdek megőrülni.

* * *

- Chealsea néni?

Halk a hangja, hallom, hogy sírt.

Benjamin… Benjamin miért engedi, hogy Sindra itt tartsa a fiát? És az édesanyja? Megölték? Miért? Miért? Ő a rokona. Ő még befolyásolható.

Isten a tanúm, sokkal jobban viselném, ha átmosná az agyát és uralkodna felette. Inkább, minthogy ezt tegyék vele.

Mi történt veled, Sindra? Egy életért a saját véredet is megöletnéd?

Nem a karja megölni, győzködöm magam, csak engem akar befolyásolni. Kérlek, mondd, hogy ez történik.

Istenem, kérlek, mondd!

Felé fordítom a tekintetem. Szeretném mondani neki, hogy ne szólítson így. A Chealsea furcsán cseng nekem. Egy boldog emberre emlékeztet. Chealseanek jó élete volt, hiába érezte néha nehéznek. Én Rubyn vagyok. Rubyn.

- Fájt, amit a bácsik csináltak veled?

Nemrég itt voltak. Megosztoztak. Szórakoztak. Rájöttem, ha engedem, gyorsabban végeznek.

A kisfiú előtt.

- Edd a kenyered – nyekergem. Átadom a csücsköt is, az én adagom. Úgysem tudnék enni. – Fázol?

Bólint. Könnyes a szeme.

Megsimogatom az arcát, és leveszem a felsőmet. Szakadt már, de egy rétegnek pont elég lesz. Segítek neki belebújni, s megállapítom, hogy határozottan nőtt, mióta utoljára láttam.

Nem kérdezősködik tovább, talán felfogja, hogy nem tudok beszélni. Odabújik hozzám, átkarolja a derekam, megpróbálva elég melegséget átadni nekem. Ujjaim a hajával játszanak.

Ő az emberségem utolsó darabkája.

A világon a legjobban szeretem.

Szorosan tartom, mert tudom, előbb-utóbb elveszik tőlem, és abba belehalok.

* * *

Fent újra találkozom Buckyval – és felismer.

Tudom, hogy felismer, mert látom a szemében.

Nem kommunikálunk – mégis, a lelkem szinte védelmébe veszi őt, amikor megpróbálják újraprogramozni. Fogalmam sincs, mit teszek, de hatásos lehet, mert amikor kikapcsol a szerkezet, Bucky felém pillant.

Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és elképzelhetetlen – ott lóg a levegőben. Rájövök, hogy igenis kommunikálunk.

Ő nem ismer engem – vagy, ha mégis, csupán a küldetéseként –, nem tudja, ki az a Steve, s miért tűnik fontosnak nekem, hogy tudja, életben van. Bucky Barnes nincs tisztában a személyazonosságával.

Én viszont nagyon is tudom, hogy kicsoda ő. A saját erőmmel nem vagyok tisztában, azt sem vagyok képes megmondani, miképpen segítettem neki átvészelni az agymosást. A kis szörnyeteg a fejemben azt súgja, védelmi funkció. Az elmém ellenzi.

Rumlow észreveszi, hogy szemezünk, ezért elszakítom a tekintetem, és rávicsorgom.

Sötét gondolatok lepnek el – kivájnám a szemeit, kikaparnám, élvezve, ahogy kínjában vonaglik és segítségért kiabál.

Újra megkínoznak. Vonaglom a kínpadon.

Az égés nyomok örökre ott maradnak, biztosra veszem.

* * *

Sindra megérezheti, hogy készülök valamire, mert másnap meglátogat. Tekintete elködösült az őrülettől, kezdem úgy érezni, hogy néha maga sem képes követni.

Matt közelebb húzódik hozzám, retteg a nagyanyjától. Igyekszem magam mögé tuszkolni.

- Tudod jól, miért vagyok itt – közli hidegen. – Hónapok teltek el, Rubyn.

Összeszűkítem a szemeimet.

- Azt hittem, őt beküldeni nyilvánvaló üzenetnek minősült, még a te gyenge elmédnek is. – Közelebb lép, íriszei ismét méregzölden világítanak a sötétben. – Így nem kezdhetek veled semmit. Haszontalan vagy a számomra.

Meg akar ölni.

Vele együtt Matt-et is.

A gondolat, hogy az unokaöcsém – vagyis tulajdonképpen nem az unokaöcsém, de ez lényegtelen – meghalhat, furcsa adrenalin löketet futtat végig az ereimben, elérve a szívemet. A szörnyeteg, mely eddig a negatív, bosszúszomjas énemet irányította most szárnyra kap. Elakad a lélegzetem – érzem. Érzem, amint a nyers, elpusztíthatatlan erő, forró tűzként terjed szét a mellkasomban. Meglep, mennyire intenzív.

Sindra összeráncolja a szemöldökét, én pedig még inkább magam mögé tuszkolom a kisfiút. Tudom, hogy készülődik valami.

A gondolatra kinyílik az ajtó, John Garett lép be.

Meglepetten pislogok, mikor nem érzem a bilincsek nyomát a lábamon. Mattre pillantok, aki pajkos mosollyal néz fel rám. Nem tudom, hogyan sikerült megbütykölni a zárat, de áldom érte.

Garettre pillantok. Most nem a szokott nyugodtsággal áll odakint.

Noha akaratlanul is ökölbe szorítom a kezeimet, féken tartom magam. Megvárom, mit akar Garett, mielőtt bármit is cselekednék.

- Úrnőm, a Télkatona…

Végszó, gondolom és felemelem a kezem. A sötét erő, mely eddig átjárta az egész testemet, most a jobb tenyeremben összpontosul, és hatalmas robbanást idéz elő.

Nem látok a porfelhőtől, ám amilyen gyorsan csak lehet, felkapom a kisfiút, és szaladni kezdek vele.

Sindra átüti a falat, ami körülbelül kétpercnyi előnyt adhat nekem.

Futok, ahogy csak tudok. Az egyik folyosón kénytelen vagyok útvonalat változtatni – tulajdonképpen nem is tudom, merre van a kijárat –, mert fegyveres őrök jönnek utánam. Újból útirányt változtatok, az sem jó, s kezdek kétségbeesni.

Matt csendben bújik a nyakamhoz.

Lövéseket hallok, és valaki kiabál.

Felmászok egy létrán, mely egy újabb szinte visz. Onnan jönnek a kiabálások, úgyhogy igyekszem gyorsan lelépni.

Bucky az, látom, miközben megbújok a fal mögött. Éppen lelövi az egyik HYDRA egyenruhás katonát.

Matt megmozdul, Bucky pedig a legkisebb neszre is felfigyel.

Hátrébb bukok, de észrevesz. Legnagyobb meglepetésemre azonban fapofával int nekem.  Nem tudom, miért bízok benne, mégis megyek utána.

Gyorsan kell mennem, hogy lépést tartsak vele.

Amikor jönnek utánunk, Bucky elintézi őket. Hármat fejbe, kettőt hasba lő. Ijesztően pontos, gyanítom sosem tévesztett még célt. Egy gyilkos hűvös nyugalmával megy előre, én pedig nem kérdőjelezem meg.

Egy régi gyárépületben lehetünk, mert most már kilátok az ablakon át. Odakint vastag köd lohol, nem látunk semmit odakintről. Nem messze autópálya lehet, mert dudaszót hallok.

Barnes kinyitja az ablakot, és felé mutat.

- Tessék? – nyöszörgöm.

Újra megismétli. Azt akarja, hogy ugorjak ki.

Tessék?!

Bíznom kell benne, mert tudja, mit csinál, vagy ha mégsem, nagyon jól leplezi.

Sindra szinte berobbantja az ajtót. Nincs időm gondolkodni, átbújok és esem. Erősen ölelem Mattet, aki sikít – és ekkor vörös fény villan.

Nem veszek tudomást róla, hiszen puha felületre esem.

Bucky kéttized másodperc eltéréssel követ. Nem bajlódik azzal, hogy megfenyegeti a sofőrt, vagy hasonló – leüti, és berohanok az anyósülésre.

Csodálkozom, Sindra miért enged el csak úgy.

Bucky beindítja a motort, s villámsebességgel haladunk előre.

Ekkor tűnik fel, hogy Matt nem mozdul. Először azt hiszem, hogy megijedt, de aztán rájövök, hogy tényleg nem mozdul.

Nem lélegzik.

Lassan elhúzom magamtól és…

…a halott kisfiú élettelen szemeibe nézek.

Őt találta el a vörös fény.

Sindra azért engedett el minket – azért nem követnek –, mert tudta, hogy… mivel pusztítson el.

Így elpusztítom saját magam.
Az én hibám.