41. Fejezet -James

Sziasztok skacok! Lassan minden fejezetet úgy kezdek, hogy "sajnálom a késésért", és "igyekszem", "nem fog előfordulni". Az a helyzet, hogy lassan már vége. Egy hónap és túlvagyok az írásbelin, utána pedig már sokkal lazább ritmust diktálhatok. A következő hónapban igyekszem legalább két frisst hozni, de nem ígérem száz százalékosra. Nemsokára túl vagyunk rajta, és a történet még tovább bontakozhat. Nagyon köszönöm, hogy velem tartotok, inspiráltok engem. Ami a történetet illeti, megértem, hogy egyes olvasók túl durvának találják a mostani fejezeteket, de meg kell értenetek: már az elejétől hangsúlyoztam, hogy nem minden lesz napfény és unikormisok. Háború van és a főszereplő olyan dolgokon ment keresztül és olyan sebeket kapott, amik nem múlnak el. Ő nem egy tipikus "Mary Sue". Rubynnak meg kell találnia a saját útját -- és az, hogy a halál és az élet választotta nem maradhat nyomtalanul sem ő benne, sem a körülötte lévő emberekben. Jó olvasást! Xx.

Amikor kinyitom a szemeim csupán egy ventillátort látok a csillárra aggatva. Az agyam automatikusan számolni kezdi az egy másodpercre adódó körzéseket, olyan gyorsan és alaposan dolgozik, hogy megállapítom, egészen pontosan egy és fél kört tesz meg kéttized másodperc alatt. Néha összemosódik a kép, és egy pillanatra elcsodálkozom, vajon miért babonáz meg annyira a négy kis deszkából mondvacsinált ventillátor látványa, s tulajdonképpen mi az oka a mozdulatlanságomnak. Ugyanis észreveszem, hogy teljesen mereven fekszem, az érzelmeim és a körülöttem történő események egy másik sarokban eltaszítottan hevernek. Az agyam két oldalról funkcionál, egyrészt totálkáros és nem működik, másrészt most olyan dolgokra is képes, amikre eddig aligha – egyszóval sokkal hamarabb tudnék hatszázkettőből fejben köbgyököt vonni, mintsem tiszta fejjel összeszedni az elmúlt negyvennyolc óra eseményeit.

Laposan pislogom, a szemeim álomra hajlanak, és már majdnem elszenderedem, amikor a testem ívbe feszül és hirtelenjében minden levegő egyszerre távozik a tüdőmből. Nem tudom, mi történik és ettől – ha lehet – még inkább pánikba esem. Mintha egy buborékban lennék, még a saját zihálásom sem hallom, a világ erőtlenül összemosódik és az életem reménysugara egy vértől mocskos fémkarban rejlik. Lassan, óvatosan nyom vissza a felületre, amin fekszem és még egy tompa mozdulattal Egy fiolát látok – sárgásszínű anyaggal –, egy ijesztően hosszú injekciós tű kíséretével. A Télkatona arca összemosódik a szemem előtt, nem látom, milyen kifejezéssel él, mielőtt belém szúrja. A tüdőm egyszeriben megtelik oxigénnel, friss, finom, megváltó levegővel. A pánik távozóban van, egyszeriben elnyom a mély álom.

* * *

Annak ellenére, hogy a szemem előtt szinte képkockánként villannak el a szürreálisabbnál szürreálisabb képek, nem álltatom magam. Ezek nem álmok – valós emlékek, és ami a legrosszabb, nem az enyémek. A tudatalattim igyekszik kiszorítani az oda nem való tényezőket, ám ezzel csupán megfájdítja a fejemet és a képességeim még szeszélyesebb irányba sodornak. A kis hangnak – mely most csodák csodájára nincs jelen az elmémben – igaza van, nem tagadhatom meg a természetemet, bármit is jelentsen az. A halál azért teremtett újjá, mert egyenrangúnak talált; a saját, kedvenc ösztönlényének. Tudta – hovatovább, most még biztosabb benne –, hogy be fogom tölteni a nekem szánt szerepet. Ehhez meg kell erősödnöm, kitapasztalnom a határaim.

Már nem érzem rosszul magam, nincs bennem egy szemernyi hajlam sem a gyászra vagy a fájdalomra. A gyászom a halott kisfiú után, a szerelmem Steve Rogers iránt, a szeretetem Nate és a Bosszúállók iránt – mind, mind, mind átalakult. Nem tűnődöm el azon, mit szólnának a többiek, ha meghallanák, hogy életben vagyok. Amikor a lelkem egy sötétebb része úgy döntött, használni fogom a halál erejét, végleg elköteleződtem. Nem számít, Steve mit gondolna rólam. Az egész egy halott ügy.

Fizikai és lelki kielégülést jelentett, amikor szabadjára engedhettem a bennem lakozó ösztönlényt. Vajon hogyan nézne rám, ha elmondanám neki, hogy egyáltalán nem érzem rosszul magam? Nem övez hányinger, nincs bűntudat – tulajdonképpen semmi más sincs. Azt tettem, amire kényszerítettek.

Megtanultam a leckét – ölsz vagy megölnek, idekint így megy az élet.

Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztam. Fogalmam sincs, vajon ez-e a jó oldal, ahol most vagyok, de nem is szeretném tudni.

Nem tartozom Fonsecahoz, ugyanannyira Sindrához sem. Valahol a lelkem legsötétebb mélyén azt tervezem, hogy kialakítom a saját oldalam. A saját utam. Nem vezetnék semmit és senkit, csak saját magam.

 Ellököm magamtól a hangokat, a képeket és a gondolatokat – jelenleg csak arra van szükségem, hogy elég energiát gyűjtsek.

Most inkább alszom.

* * *

Fény van idebent, akárhol is vagyok.

Meglepő, hogy nem fáj semmim, amikor felülök – leszámítva az oldalaim enyhe zsibbadását, teljesen rendben vagyok.

A ruháim szinte végleg megadták magukat – azt is csodálom, hogy eddig kibírták. Teljesen lényegtelen, hogy szinte melltartóban és egy farmerből lett shortban ücsörgök, olyan vastagon takar a kosz.

Felállok és teszek pár bizonytalan lépést. Az ablak a célom, de nem érek el odáig. A semmiből megjelenve az ismerős fémkar megragad, és a nyakamnál fogva a falnak présel.

Panaszosan hörgök. Valami azt súgja, nézzek fel rá és megteszem. Ő még nálam is összezavarodottabb, ami a múltját tekintve nem csoda. Azt azért remélem, hogy nagyjából összeeszkábált egy használható tervet, míg én egy halott Hydra ügynök emlékeit szemléltem. Vagy nem.

Csodálom, hogy nem hagyott itt. Könnyűszerrel megöletném, ha ismét… felrobbannék az energiától.

Lehet, most sem lenne bűntudatom… Előfordulhat, hogy innen szerzem az energiát? Mármint, másokból?

Ki kell űznöm ezeket a gondolatokat, legalábbis, egy időre. Ha muszáj is lenne folytatnom a mészárlást, nem szerencsés az egyetlen olyan embert megölnöm, aki – akármilyen elbaszott is – segített nekem. Nem fogok más halmára játszani és a lehető legönzőbb leszek, de a Katona… a Télkatona hozzám hasonlóan csupán egy eltévedt áldozat.

Állom a tekintetét. A legkevésbé sem félek tőle.

Ellenben olyan erősen nyom, hogy elhomályosodik a tekintetem – az előző elmefuttatásom ellenére nem szeretném, ha a képességem akár védelmező szándékkal is megjelenne. Mint már említettem, eszem ágában sincs megölni őt, ellenben elvárnám, hogy ő se támadjon rám csak úgy, a semmiből. Egyáltalán, miért nem vettem észre a jelenlétét?

Összeszedetten veszem a levegőt, hunyorítom a szemem és aztán rájövök, hogy kiprodukáltam a reakcióját. Nem szabadott volna az ajtóhoz mennem.

- Bocsánat – mormogom az orrom alatt. – Nem fordul elő többet.

Nem válaszol. Nem várom el.

Csendben maradok és próbálok a lehető leglogikusabban elemezni a helyzetet, az lesz a legjobb.

Néhány hosszú percig még meredten bámuljuk egymást – ő keres valami jelet, ami szerint megbízható vagyok, míg én csak… tanulmányozom. Láttam már őt, mármint képeken. Steve őriz néhányat.

Elengedi a nyakam. Visszatartom a köhögést, majd ráfintorgom. Az, hogy segített és együtt öltük meg a többieket még nem jelent semmit. A bajtársiasság és a bizalom nem fedi egymást.

A lényeg az, hogy biztonságban végezzük, aztán…

Aztán fogalmam sincs. Korábban említettem, hogy hamarabb tudnék hatszázkettőből köbgyököt vonni, mint összeszedetten gondolkodni és rá kell döbbenjek, ez még mindig érvényes.

Tehát megfontolás nélkül hagyom ott és egyenesen a fürdőszobába megyek. Valószínűleg egy olcsóbb motelban vagyunk – és feltételezem, a Télkatona nem szeretne fizetni a szolgáltatásért –, ezért minimum kihasználom a lehetőséges és megfürdök, mielőtt le kell lépnünk. Muszáj lemosnom magamról a hónapok óta felgyülemlett koszt.

Attól tartok azonban, hogy a mocskot sosem leszek képes eltávolítani. Örökké velem marad, emlékeztet majd arra, amit tettem – jó és rossz időkben.

Bezárom magam mögött az ajtót, amolyan „biztonsági szférát” megtartva. Lehúzom a felsőm maradékát, lecincálom a nadrágom és beállok a zuhany alá. Csak langyos a víz, ám ez a legkevesebb. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, milyen fekete a víz, ahogy a leszivárog a lábujjaim között a lefolyóba.

Alaposan megtörölközöm, még akkor is folytatom, amikor már nem vagyok nedves. Visszaveszem az elhasználódott ruhám és reménykedem, hogy akad majd lehetőség… lopni egy másikat.

Belenézek a tükörbe – egy teljesen más embert látok, ugyanazzal az arccal. Túl sokat fogytam ahhoz, hogy egészségesnek tűnjek, mégsem vagyok a „mindjárt összeesem” állapotban. Egyenesen a szemeimbe nézek, mintha arra számítanék, hogy a tükörképem elkapja a tekintetét. De nem fogja, mert én sem teszem – nem szégyenkezem semmiért. Nem engedhetem, hogy valami olyasmiért hibáztassam magam, amire rákényszerítettek.

Újból megmosom az arcom, aztán kilépek a fürdőszobából.

Megkérdezném, merre készül, de gyanítom, nem fog válaszolni. Még sosem hallottam a hangját, azt sem értem, miért érdekel ennyire. Az ágy melletti fiókban találok egy hajgumit, copfba kötöm és a fürdőszobában talált csattal feltűzöm a hajam és a lehető legelszántabb arckifejezéssel az ágyon heverő sporttáskáért nyúlok. A Télkatona összerezzen és megmarkolja a karom.

- Semmi baj, csak gondoltam segítek – suttogom. Felnéz rám és most először egy valódi, emberies érzelem fut végig az arcvonásain. – Értem. Semmi hirtelen mozdulat.

A szórólapokra pillantok, amiket – nyilvánvalóan egy dolgozó hagyott ott – az asztalra hánytak. Nem tudok cirill betűket olvasni, de most már legalább biztosra tudom, hogy orosz területen vagyunk. Ukrajnára tippelek, de az is lehet, hogy Szibéria. Innen is látom, hogy rengeteg hó van odakint.

Csodálkozom, hogy a bőröm már egyáltalán nem érzékeli a hideget. Mintha a saját külön bejáratatott kályhám tüzelne belülről. A helyzet komikussága, hogy szétszakadt ruhámban legalább nem fagyok halálra.

Visszanézek a karomat még mindig görcsösen markoló katonára, és összeszorított fogakkal igyekszem visszafogni a nyögést. Bármiféle istenség vagyok is, egyik faj sem szereti, ha szilánkosra törik a kezét.

Már-már kérlelően nézek rá. Semmi hirtelen mozdulat, semmi meggondolatlan butaság vagy hasonlók, különben hamarosan már nem a karomat fogja eltörni, hanem a nyakamat is.

Aligha hiszem, hogy valójában a nyaktörés képes lenne megölni, de nem kockáztatok még egy Lilith Purgatóriumában töltött randevút.

Kicsusszanok a vas– err, fém –markából, védelmezően a mellkasomhoz húzva a sajtó végtagom.

Eltűrök egy oda nem illő hajtincset, aztán beszívom az áporodott levegőt és felé nézek.

- Hova megyünk ezek után? – Tulajdonképpen most is csak magamhoz beszélek, mert alighanem még mindig tart a csendkirály. Nem hibáztatom érte, túl sokáig kellett csendben maradnia. Jobban értem őt, mint bárki más ezen a világon és a józanságának töredéke felismeri ezt. Nincs benne jóság, ahogy bennem sincs. – Nézd, te nem bízol bennem, és én sem benned, de ha… ha meg akarjuk semmisíteni őket, akkor bíznom kell benned legalább annyira, hogy nem töröd ki a nyakam, ha hátat fordítok neked. Ugyanezért cserébe, nem foglak megölni, meg még egyszer megpróbálod szétzúzni a karomat. Rendben?

A Télkatona felemeli a szemöldökét, és tulajdonképpen hidegen hagyja a törekvésem. Ez egy pofon, de muszáj felfognom, hogy ez nem megy majd egyszerűen.

Legszívesebben visszafeküdnék aludni, mert más mire jelen pillanatban nem vagyok képes. Odakint sötét van, de talán épp ez lenne a legjobb alkalom, hogy lelépjünk innen.

Hirtelen áll fel, nem ijeszt meg, bár meglepődöm. A földre dobja a sporttáskát – egyenesen a lábaim elé. Egy kérdő pillantással válaszolok.

Felkapom a táskát, és a fürdőszobába megyek vele. Pakolok néhány törülközőt, mert noha nem számítok hatalmas „fürdőzésekre”, azon kívül még sok dologra hasznos lehet. Elteszem a gyufásdobozokat, amiket a ott felejtve találtam az ágy alatt – és ignorálom a csótányokat –, aztán a maradék gyógyszert és kötszert is besüllyesztem. (Fogalmam sincs, honnan lopta, de feljegyzem, hogy egyszer majd megköszönöm neki.)

Megfordul a fejemben, hogy átmászok a párkányon át egy másik szobába, de nem akarom kockáztatni a lebukást. (Még az kellene, hogy a rendőrség is hajtóvadászatot indítson ellenünk… Teljesen logikus egy halott nőt és egy még halottabb háborús hőst keresni a hegyekben, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen alig van rajtam ruha és legalább mínusz negyven fok van…)

Vajon mennyire messze lehetünk az erdőtől, amit kiirtottam? Biztos vagyok a meglátásomban, miszerint anno nem láttam hegyeket – ami azt jelenti, hogy vagy nagyon sokáig elhurcolt, vagy lopott egy kocsit. Bármi is történt, az autót nem vihetnénk magunkkal túl sokáig.

- Mindent elpakoltam, amit találtam.  – Semmi étel. Még egy elmohásodott kekszet sem találtam, ami elkeserítő. – Nem várhatjuk meg a napkeltét, igaz?

Buta kérdés volt – ahogy maga a próbálkozás is, hogy társalognék vele.

Ismeretlen a terep számomra, és gyanítom, neki is. Nem tudjuk, mivel nézünk szembe és azt sem, mivel védekezzünk. (Habár egy cseppet sem kételkedem a túlélési képességében, és a mögöttem rejlő utat tekintetbe véve… a sajátomban sem.)

Nem használhatom az erőmet, amíg nem tudom száz százalékosan kontrolálni – ha meg is próbálom, biztosan nem lehet jó vége. Félreszorítom a halált és elraktározom végszükség esetére.

Bucky felnyitja az ablakot. Azt hiszem, viccel, habár az arckifejezése és az eddigi ismereteim alapján halál komolyan gondolja. Mivel az elmúlt néhány hónap ennél sokkalta durvább helyzeteket is átvészeltem, nem adom jelét a félelemnek. Bezipzárazom a táskát, aztán Bucky mellé lépek és egy határozott mozdulattal elhajítom. Meglep az erőm, sokkal messzebbre dobom, mint képzeltem.

Nem pocsékolom az időt, átvetem a lábamat a párkányon és ugrom. A talpam puhán éri a talajt, nem fáj, csupán tompán ég a bokám. Felkapom a táskát és várakozás nélkül futni kezdek. Egy macska ügyességével ér utol, ő nem néz rám és én sem rá.

Innen tovább? Fogalmam sincs.

Őszintén remélem, hogy nem csak arra megyünk, amerre látunk, hanem van valami összetettebb terve. (Vagy legalább nem vezet akarva-akaratlanul egy HYDRA bázishoz.)

* * *

Ezen a területen már nincs hó.

Órákig meg sem állunk. Annak ellenére, hogy fizikailag szinte nem is érzékelem a hideget, mindent megadnék egy bakancsért.

Szorosan haladok a Katona mellett, aligha engedne el maga mellől. Érthető a reakciója, hisz valahányszor magamra maradtam csak bajt hoztam a fejemre. Ennek most még nagyobb az esélye.

Visszakanyarodva az elejére, egy gondolatmenet kezdetére; körülbelül öt órája vagyunk úton, ebből tizenöt perc céltudatos tereléssel telik – ugyanis követnek minket.  A legjobb színészi tehetségemre van szükség, hogy nyugodt maradhassak. Nem félek, ám a bennem élő szörnyeteg – a halál – máris lelkekre éhes és nehezen tudom megtagadni, ami jár neki.

A racionális énem – ami órákkal ezelőtt megfogadtatta velem, hogy csak végszükség esetén használom az erőmet – komoly csatát vív az új természetét elfogadóval. Többen lehetnek, mi pedig csak ketten vagyunk. Talán, ha egy kicsit…

Lehunyom a szemeimet.

Körülbelül négyen lehetnek, cselekednünk kell, mielőtt erősítést hívnának.

Bíznom kell a Katonában.

Ugyanakkor gyűlölöm, hogy nem tudom megvédeni magam anélkül, hogy használnám az erőmet.

Soha többé nem leszek gyenge – a halál helyeselve dorombol a mellkasomban, a fehér köd édesgetve szorongat magához, régi barátként üdvözöl, és újra szövetséget köt velem.

Tisztában vagyunk vele, hogy nem tudom kontrolálni. Veszélyes a Katonára is, és ezért egy pillanatig habozom. Ameddig nem tanítanak meg – vagy tanítom saját magam – használni fennáll a veszélye, hogy bármelyik kósza percben akár az egész emberiséget is kipusztíthatom.

 Veszek egy mély levegőt – eljuttatom jó mélyre a tüdőmbe –, aztán kifújom. 

A pilláim alól fellesek a Télkatonára, az alsó ajkamba harapok, és—elszabadulunk. Nem tudok fizikai kifejtést használni, mert nem értek hozzá, de gyorsabb vagyok az embereknél.

Kitérek a golyók elől – a Katona golyókkal válaszol –, melyek ezúttal szinte lassított felvétel módjára száguldoznak el mellettem. Nem okoznak gondot.

Eltűnök az erdő sötétjében, hiába próbálkoznak a lámpáikkal. Az első áldozatomat szinte pofonegyszerűen ejtem meg – épp a Katonára lő, amikor megragadom hátulról. A golyóálló mellény és a rohamosztagos egyenruha könnyűszerrel megadja magát nekem és nem marad más hátra, csupán a kellemes megkönnyebbülés. Ezúttal nem jön a szánalom.

- Figyeljetek! Ott van! – kiabálja az egyik rohamosztagos, előidézve a golyók kellemetlen suhanását. Nem találnak el, holott a társuk mellébe két lövedék is.

Ezek nem érdemelnek könyörületet. Legszívesebben egyenként kínoznám meg őket, figyelném, ahogy a kezem által lassan Lilith markaiba érkeznek. Nincs bűntudat. Félelem. Szégyenérzet.

Átlépek egy testen, akinek három ijesztően pontos lövés „díszeleg” a lábain. Bebújok az árnyékba, nekilapulok a nehéz sziklának és hallgatózom. A megfelelő pillanatra várok.

Ekkor egy hangra leszek figyelmes: vízcsobogás.

Először azt hiszem, hogy az ő lépteik közelednek felém, s felkészülök egy újabb támadásra, ámbár csak a Télkatona az. Mellém simul, lélegzése furcsa, de nincs időm rájönni, miért.

Egy fénycsóva szeli körbe az erdőt, szél és elviselhetetlen szirénahang követi. Rendőrségi helikopter?

Hát persze. Bevonták az orosz rendőrséget is. Bizonyára Oroszország sem volt kivétel a HYDRA elterjedésében.

Pokolian dühös vagyok – annyira ellep a gyűlölet.

-  Van egy tervem – suttogom alig halhatóan. A leheletem melegen tör át a hideg levegőn, a zajok egyszerre eltompulnak körülöttem, s már arra koncentrálok, hogyan tarthatnám őt is életben. Saját magam is meglepetem. – De ahhoz, hogy sikerüljön, meg kell bíznod bennem. Nincs más út.

Rezzenéstelen az arca; nem bólint, nem ellenkezik.

Megmarkolja a fegyverét – beleegyezik. Röviden vázolom az elképzelésem és miközben igyekszem minél gyorsabban beszélni, elkap az érzés, hogy túl világos van.

A helikopter felettünk van, fegyveresek vesznek körül és telepjárók parkolnak néhány méterrel odébb. Ha nem indulunk el hamarosan, előbb-utóbb elkapnak minket. Nem becsülöm alá a képességeinket, de jelen állapotban nem lennénk képesek felvenni a harcot. Legfőképpen magamban nem bízom.

Végszóra, a halál felháborodik a lelkem mélyén, mintha az ő… a mi személyes becsületünket sértegetném; remegni kezd a föld. Érzem a jelenlétet, az erdő és maga a Földbolygó életenergiáját. Átengedem magam, mert ez az egyetlen dolog, amit jelen pillanatban kifogástalanul teszek.

Felsóhajtok, aztán elrugaszkodom.

- Jó étvágyat, Lilith.

Mindenki a miénk lehet, gondolom céltudatosan, mindenki rajta kívül.

Két fa között cikázom, gyors vagyok és halálos. Egyenesen nekifutok az egyiknek, felugrom és egyenesen az engem üldöző katona nyakába ugrom. Ő is gyorsan reagál, erős és határozott, de én okosabb vagyok. Épp időben ugrom le ahhoz, hogy a saját társai találják el, s lőjék agyon.

Nem állhatok le – a szemem sarkából látom, hogy a Télkatona mindennemű erőlködés nélkül, hideg nyugalommal veri vissza a támadásokat. Elcsodálkozom, hogyan képes valaki négy emberrel is végezni… három másodperc alatt. Talán butaság volt félteni őt.

Egyre többen vannak, mi pedig… mi pedig nem elegen. A gondolattól felspannolva egyszerre két katonával végzek, s habár az egyik golyó súrolja a lábamat, nem olyan vészes. Csodálkozom, hogy eddig nem lőttek még agyon. (Vagy, err, nem próbálkoztak jobban.)

- Hé – motyogom, ahogy egy kombinált támadás után egymás hátának dőlünk. Hullák vesznek körül, de még sosem éreztem magam ennyire biztonságban, a halál oltalmában és a Télkatonával a hátam mögött. – Keletre, háromra…

Keleten van a helikopter. Nyugat felől még több katona érkezik, nem várhatunk.

Oké, sziszegi a hang a fejemben, meg tudjuk csinálni.

Alighogy feleszmélek, a Katona megfogja a csuklómat és futni kezd. Golyók záporoznak körülöttünk, aztán hirtelen…

A felnyög, majd szemtanúja leszek, ahogy lábai megadják magukat, és majdnem összeesik. Azonban én megtartom, a keze a nyakam körül erősen támaszkodik. A jobb lábából ömlik a vér.

Odaérünk a sziklákhoz, egyenesen a vízeséshez. Nagyon zavaros a víz és sötét, de nincs más lehetőségünk.

- Bízz bennem – suttogom, és belelököm egyenesen a vízesés közepébe. Nem látom, hogy feljön-e a víz alól, mert már el is rugaszkodom.

Ott a helikopter a vízhez közel, a fényszórója egyesen rám világít. El kell érnem és le kell szednem – az adrenalin végigfut az ereimen, felfrissít és forrok. Körülbelül fél másodpercig elemzem a paramétereket, majd elrugaszkodom, és éppen csak elérem a kapaszkodót. Áldom az isteni erőm.

Összeszorítom a fogaim, keményen küzdöm – próbálom kiszélesíteni az erőmet, hogy valahogy felrobbantsam. A Télkatonának minél előbb segítségre van szüksége…

Bucky, gondolom elkeseredetten, Bucky.

- Kérlek – nyögöm. – Működj!

Hálás vagyok az energialöketnek, mely plazmát képezve elhagyja a testem. Egy sikoltás keretében elengedem, és éppen csak elengedem a kapaszkodót, a helikopter becsapódik, és máris robban. Remélem, hogy mindannyian meghaltak – fájdalmas halállal.

Ne mondd, hogy nem teszek érted semmit sem, Lilith.

A vízbe zuhanok. Borzasztóan fagyos.

Alig jut levegő a tüdőmbe, de nem szeretnék felszínre menni, amíg meg nem találtam őt. 

A gyomrom összezsugorodik, amikor végre megtalálom. A látásom elhomályosodik, ezért azonnal megfogom a kezét és amilyen gyorsan csak lehet, felhúzom.

Zihálva kapkodom a levegőt, miközben megpróbálok úszni. Legtöbbször inkább csak az ár visz – jó messzire.

* * *

Kimászunk.

Nagyrészt én próbálom húzni, ő pedig idegenkedik az érintésemtől – azt hinné az ember, hogyha több mint hetven éven át folyamatosan átmossák az agyát és lefagyasztva tartják, legalább a férfi büszkeség távozik belőle.

Azonban az is előfordulhat, hogy… fél. Ezt ismerem.

Messze vagyunk már, habár most is azon kapom magam, hogy körültekintek, hátha figyelnek. Egy kósza pillantást vetek a kézfejemre, a csillag most mélyebbnek tűnik – ma este újra öltem és jól esett. Megszokom ezt valaha?

A Katona előtt térdelek, ő felhúzott lábakkal ül.

- Had nézzem a sebed – kérem halkan, és megérintem a lábát. Elhúzódik, szemei most szürkén marnak belém.

Valahol a nagy rohanásban elhagytam a sporttáskát. Remek.

Eltűrök egy kósza, vizes tincset az arcomból, és egy kicsit közelebb férkőzöm. Nem fogom feladni, csak mert ő így gondolja.

- Muszáj megnéznem – kérem, megtalálva a tekintetét. Eközben hallgatózom, hátha hallok valami autópályát, vagy esetleg egy közeli falu zaját. Valahol, körülbelül két-három kilométerre, keletre van egy vasútállomás, felismerem az ismerés zakatolást. Fellélegezve, lélekben visszatérek a Katonához. A szemeimmel arra kérem, ne húzzon fel. Miközben a HYDRA katonákkal harcoltuk, rádöbbentem, hogy az érzelemváltozásaim kórós hatással vannak az erőmhöz. Vele nem akarok dühös lenni, ő többször is megmentette az életem. Mindenki más már egy teljesen más lapra tartozik. – Ki kell vennem a golyót. Még mindig vérzel.

Ez alkalommal nem húzódik el, amikor hozzáérek a sebéhez. Még sosem csináltam ilyet, de nem szabad megijednem.

Kellene valami eszköz, amivel kiszedhetem – és ekkor beugrik, hogy van egy hullámcsat a hajamban. Kiszedem a hajamból, felhúzom a nadrágját és magam felé fordítom. Veszek egy mély, nyugtató levegőt, és nekilátok.

A seb nagyon mély és öt nehéz próbálkozás után végre sikerül kivennem. Tudom, hogy be kell kötnöm, ezért a farmeromról lógó cafatot használom. Így már tényleg csak egy short. Szorosan megkötöm, aztán felnézek rá. Legnagyobb meglepetésemre kinyújtja fémkarját és elveszi a golyót. Összemorzsolja.

Egymás szemébe nézünk. A nap lassan ébred, túléltünk egy újabb éjszakát. Kizárólag gyűlölettel és soha el nem múló dühvel tekintek az elmúlt hónapokra, de mindezek ösztönöznek.

Ő feláll, elindul kelet felé, majd visszanéz. Csendben követem.

Vonatozni fogunk.

* * *

Felszállunk egy expressz vonatra.

Az egyetlen, amit lopni tudunk az némi étel, de azzal is megvagyunk egy darabig. Két zsemlénk van, egy rúd szalámink. Elosztjuk a szalámit is, aztán elkábítjuk a minket rajta kapó kalauzt.

Körülbelül négy óráig utazunk, aztán leszállunk.

Már megint hó van.

* * *

Újabb három órát gyalogolunk, aztán egyszer csak megállunk – tulajdonképpen a semmi közepén vagyunk. Beljebb sétálunk, alig pár lépésnyire már megértem, hogy miért hozott erre. Ez egy kunyhó.

Pontosabban, egy menedékház – a stílusából ítélve valószínűleg világháborús. Elég elhagyatott, poros és használt. Valószínűleg legalább harminc-negyven éve nem láthatott embert.

Észre sem veszem, mennyire álmos vagyok, csak amikor megpillantom a kanapét. Nagyon régi, valószínűleg tele van poratkákkal, de nem érdekel. Bármit megadnék egy kiadós alvásért.

- Le kellene feküdnöd – javaslom a Katonának.

Felnéz rám, aztán megrázza a fejét – figyeli, ahogy a szekrényhez lépek és egy kis kutakodás után előveszek két pokrócot. Ezek az egyetlen darabok, amiket még nem rágta moly. Kimegyek, mindkettőt alaposan kiporolom, aztán visszamegyek, és lassan leülök a kanapéra.

- Ha te nem alszol, én sem – szögezem le magabiztosan. Az arca kifejezéstelenről összezavarodottá válik, valószínűleg nem érti a reakciómat. Elmélázom egy kicsit rajta. Vajon miért ő az egyetlen ember, aki… aki más? Őt is megkínozták, több módon és sokszor. Őt is használták. Átmosták. Jégre tették. Újra és újra. A Télkatona az egyetlen ember, akinek a gondolatára nem fog el a gyűlölet, így vagy úgy.

Hosszú út áll előttünk.

Hirtelen mozdul meg, lassan nyúl hozzám, s minden próbálkozásom ellenére fekvő helyzetben találom magam. Makacs vagyok és próbálok nem elaludni, bár… ez a kanapé nem is olyan kényelmetlen. Kit érdekelnek a poratkák? Csak pihentetem a szemem…

- Nem is mutatkoztam be – motyogom félálomban. – A nevem Ch… most már Rubyn.

Nem várok választ, ezért meglep, amikor azt suttogja:

- James.

* * *

Lassan elolvad a hó, gyakrabban süt a nap, így most kénytelen vagyok sárban dagonyázni – nem maradhattam odabent örökre, muszáj kimennem a menedékházból.

Általában James – merthogy mostanában így hívom – nem enged vadászni, de most kivételt tett. Amilyen öreg a kunyhó, nem csodálkozom, hogy beszakadt a tető. Most az szereli, míg én megpróbálok elkapni egy-két mókust, nyulat, vagy jobb esetben egy szarvast. Oroszország e részén sok az ágas, de gyakran vannak csordában és úgy nehezebb elkapni őket.

Összecopfoztam a hajam, hogy a szél ne vigye tovább a szagom, szemeim körül festék hiányában sárral rajzoltam álcázó vonalat. Meglapulok egy szikla mentén, a magamhoz emeletem a fából fabrikált íjamat. Nem vagyok egy Katniss Everdeen – és a legkevésbé sem tenném „büszkévé” Clintet sem –, de néha megvannak a magam pillanatai. Jobban szeretem a késemet.

Letettem a csapdáimat, most már csak várok.

Tőlem körülbelül négy méterre egy nyúl falatozik – összeszűkítem a szemeim, miközben célzom, kiegyenesedem és beszívom a levegőt. Ekkor azonban a nyúl megmerevedik, szaglászni kezd, és végül elszalad. Visszatartom a frusztrált nyögést, és inkább arra koncentrálok, mi ijeszthette el. Halk beszédet hallok, bakancsok ropogtatják a gallyakat.

Megforgatom a szemem, és felmászom a legközelebbi fára. A halállal a lelkemben magabiztosságot nyertem, ugyanakkor ilyenkor előjön egy másik énem. A gyűlölet hajt, a fájdalom és a mérhetetlen gyilkolás vágy. Napról napra egyre mélyebben vagyok.

Ketten vannak, természetesen egyenruhában.

Már megint a HYDRA, zsörtölődöm halálból elégedetlenséget kiváltva, nem szakítjuk meg a vadászatot.

Meg kell tudnunk, van-e erősítésük, vagy ez csak rutin ellenőrzés.

Miután megtudtuk, pillantok sötéten az irányukba, végzünk velük.

Tökéletesen beleolvadok a környezetembe, a Jamestől ellesett praktikák tényleg beválnak. Később megköszönöm neki.

Behunyom a szemem, elszámolok háromig és végül ugrom. Egyenesen nyakat török – elégedetten nyugtázom az édeskés hangot, ami a csigolyái törését bizonyítja. Azt kívánom, bárcsak képzettebb lennék a harcművészetekben.

Felállok, és nem lepődöm meg, amikor a társa egyenesen a halántékomhoz tartja a fegyver csövét. Lerántja magáról a maszkot, hogy nyugodtan beszélhessen – nyilvánvalóan kommunikációs feladatot is kapott.

- Ha megmozdulsz, szétloccsantom az agyad – fenyeget sötét, mély hangon. Akcentusa idegesítő, orosz és fennkölt.

Pimaszul kacagni kezdek.

- Ki küldött?

Ököllel arcon üt – meg sem rezzenek. Annyiszor megvertek már az elmúlt hónapokban, hogy egy ilyen kis semmiség nem okoz problémát.

- Ez John Garett személyes ajándéka.

- Ó, szóval Garett – vihogom a markomba. – Ez édes.

Újból a halántékomhoz nyomja a fegyverét, én pedig még hangosabban kacagok. Lökdös, hogy induljak, amikor megrázom a fejem.

- Én a helyedben nem siettetném annyira az indulást – javaslom rosszallóan sziszegve, a szemem sarkából az arckifejezését kémlelve. Akarom látni, ahogy szenved, mielőtt megérdemlem. Ha ő is azok között van, akik Sindra, John Garett és ezzel együtt a HYDRA követői, nem érdemel könyörületet. Sem tőlem, sem senkitől.

Végignézem, ahogy látványosan elfehéredik.

- Igen-igen, kis drágám – dorombolom sötéten, a szemeim ismét világosságra érzékenyek lesznek. – Az egy medvecsapda.

Gyorsabban cselekszem, még nem mozdul ki a stuporból, amikor én elmozdítom a fejem és kitérek a fegyver elől. Elrántom a kezéből, de ő nem adja magát annyira könnyen. Nem véletlenül csak kettőt küldtek erre belőlük – a férfi jól képzett és okos.

Megnyalom az ajkaimat. Szemtől szembe vagyunk, kés tart a kezében és most ő lep meg azzal, hogy kibújik a medvecsapdából és megtámad. Erős és szívós természet, biztos vagyok benne, hogy lebirkózni nem tudnám.

A kés felsérti a combomat, ám végül én kerekedem felül és megmarkolom az arcát.

- Itt a vége, kiscsillagom – játszom magam. – De előtte, szükségem van egy kis információra. Képes vagy megadni nekem?

Véreset köp.

- Éljen a Hydra – nyögi.

- Próbálkozz. – Minden egyes szóval közelebb jutok a fejében. A legnagyobb meglepetésre azonban az erőm sokkal szerteágazóbb és egy kósza pillanatra irányíthatom, milyen irányba menjek. – Egyedül voltatok.

Nem akar válaszolni, de én kényszerítem. Az érintésemtől mozdulni sem bír, így előszeretettel megragadom az alkalmat, hogy a késemmel szebbnél szebb mintákat rajzoljak az arcára.

- Ha nem válaszolsz, ugye nincs is szükséged a nyelvedre? – Csodálkozva oldalra döntöm a fejem. – Sokkal jobb katona lehetnél, csendben elfogadva a parancsokat. John szereti, ha valaki nem ellenkezik a vágyai ellen, nem igaz? Legyen ez a mi kis titkunk és megkímélem az életed.

Pontosan emlékszem, miket tett velem John Garett. Sosem fogom elfelejteni, hogy órákig feküdtem vérezve a koszos földön, arra várva, hogy elmúljon a fájdalom.

- Ketten vagyunk – válaszolja remegve. Kitágulnak a pupillái. Úgy látszik, mégsem tanították meg arra, hogyan leplezze a félelmét. Olajzöld szemei bizonytalanul figyelik az én most világító fehér szempárom. – A nyomok Odesszába vezettek, ez csak egy rutinellenőrzés volt.

Mosolygom.

- Helyes. Mire készülnek még?

- Nem tudhatom. – Erősebben szorítóm. – A felettes tisztem irányít mindent, én csak… én csak egy specialista vagyok.

- Specialista vagy? – Felemelem a szemöldökömet és várok, amíg bólint. – Csak voltál.

Belenyomom a fejét a medvecsapdába, aztán végignézem, ahogy elvérzik, mint egy kutya.

* * *

Két nyúllal térek vissza a vadászatból, James addigra már megjavította a tetőt és mostanra a tűzzel foglalkozik. Legtöbbször nem töltünk sok időt kint, általában csak főzéskor.

Leteszem elé a tetemeket, de nem várom el, hogy ne vegye észre a sebeimet. Felnéz rám, mire megrántom a vállaimat.

- Ketten voltak – közlöm halkan. – Megöltem őket, aztán a folyóba dobtam a testeket. Mostanra már messze járnak.

Bólint.

- Szereztem fegyvereket – mondom. – Átnéztem őket. A nyomkövetőket egy madárra kötöttem.

Az egyik egy revolver, három kés és két géppuska. James a revolverre néz, aztán biccent – ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy megtarthatom. Talán ő is biztonságosabbnak találná a vadászatokat, ha lenne nálam egy sokkal munkaképesebb fegyver.

A vacsoránál már bent ülünk a kanapénál, figyeljünk, ahogy a hasábok lassan a tűz martalékává válnak. Tartunk fűszereket; van egy olyan település, ami közel van Ukrajnához és onnan sok furcsa is beérkezik. Ukrajna alapból egy szomszédos országból szerzi. Életemben nem ettem még ennyire fűszeres ételt, de határozottan szeretem a pirospaprikát. Gyakran teszek az ételbe, bár általában inkább csirkeragún és babkonzerven élünk.

Az elmúlt hetekben megosztottuk a munkát. Ő hozza a fát és intézi a tüzet, míg én főzök, és nagyjából megpróbálom élhetőbbé tenni a menedékházat. A közelben van egy kisebb patak, ott szoktam elmosogatni az edényeket.

A vadászat már megosztottabb. Sokszor ő megy, de akadnak olyan alkalmak – mint a mai –, amikor én megyek.

Tulajdonképpen napról napra élünk. Nehéz így, mert mindig attól tartok, hogy megtámadnak. Ilyenkor James odaül a kanapéhoz, és noha jelét sem mutatja, azért teszi, hogy legalább aludhassak egy kicsit. Másnaponként viszonzom a szívességet.

Bajtársak vagyunk, a körülmények formáltak minket. Nem beszélgetünk, de néha amikor felébredek egy rémálomból és esetenként összetörök előtte… úgy érzem, hogy tudja. Tudja, milyen szörnyűségeken mentem keresztül és ez milyen sebet hagyott rajtam. Néha egymás szemébe nézünk.

Egyszer megkérdeztem, honnan emlékszik a nevére. Azt mondja, csak erre szeretne emlékezni. Elmondom neki, hogy Chealsea voltam és már Rubyn vagyok.

Most gyorsabban lapátolom magamba az ételt, mert nagyon éhes vagyok. Miután végeztem, iszom egy pohár vizet. Nem túl tiszta a víz, flakonokból hordjuk őket, viszont nincs más lehetőségünk.

A mai nap eseményein gondolkodom, főleg a vadászaton. Már az óta boncolgatom, amióta megérkeztem. Szükségem van Jamesre.

- Taníts meg harcolni – bököm ki végül, miután látom, hogy végzett. – Ma is… a képességem nélkül már halott lennék. Szükségem van erre, James.

James a szeme sarkából rám néz, aztán bólint.

Reggel ötkor kelt és futunk. Futunk, erősítünk és mozdulatokat tanít – az első három napot csak azzal töltjük, hogy ütünk.

Rajta gyakorolok, „kéz-a-kéz” harcnak hívom. Az első két hétben szinte csak ő talál el, úgy tűnik, nem fejlődöm.

A tizenkilencedik napon sikerül megütnöm, és sikerül arrébb löknöm.

Bólint, és folytatjuk. Sosem fogom feladni, hogy jobb legyek. Az hajt, hogy bosszút kell állnom azokon, akik bántottak engem és azokat, akiket szerettem. James megtartja az emberi énem, ugyanakkor látom magamon a javulást.

Tovább edzem. James segít.