35. fejezet - Nyugodj békében.

 Sziasztok. 

Nos, sokakkal beszéltem már az előző fejezetről, és tudom, hogy mennyire nehéz. Viszont: itt és most megígérem, hogy meg fogjátok érteni, hogy ennek miért kellett megtörténnie. 

Linkelek zenéket a fejezethez, majd nyissátok meg őket, miközben olvastok. :) Úgy jobb lesz majd olvasni, engem jobban inspirál így.

Tegnap volt az első évfordulója a történet ötletének, és fanfiction.net-en való publikálásának. Boldog születésnapot neki! Itt 31-én lesz, és szerintem egy különkiadást fogok csinálni. :)

(Kapcsold be: https://www.youtube.com/watch?v=8TWsexrVRA4)

- Nate! Nate! Nate! – A vörös hajú kislány izgatottan szökdécselt a fiúhoz, hatalmas vigyorral jobb oldalán lila foltos arcán. Rózsaszín kis ruhácskájával apró lökésekként játszott a szél, s noha néhol sebes térde is kilátszott a finom emelkedések hatására, őt ez a legkevésbé sem zavarta. – Láttam halacskákat! Vannak ebihalak is! Ott, a tóban! Gyere! Gyere! Nézd meg!

- Várj, ez most fontos! – Kilenc évesen mi lehetne fontosabb, mint az aktuális akciófigura és a menő barátaid? Ez olyasvalami, ami túl pasis, hogy megoszd az alig hét éves kishúgoddal. – Majd később!

A kislány nem válaszolt semmit, csak abbahagyta az ugrálást, és szinte csökönyösen a mellkasához szorította a nagyijuktól kapott kopott babát. Néhány percig nézte őket, ahogy autóversenyzőset, vagy éppen katonásdit játszottak, ám hamar rá kellett jönnie, hogy bizony senkit sem érdekelt sem a babája, sem az, hogy fel tudott mászni a környék legmagasabb fájára.

A társai nem különösebben kedvelték Chealsea-t, nem tudta pontosan definiálni, mi rejtőzhetett ennek hátterében, viszont abban biztos volt, hogy már megint el kell bújnia, mielőtt Mrs. Richardson lánya, April megtalálja, és – újra – elveszi tőle a babáját. A mamája csúnya bibit hagyott a pofiján a legutóbbi alkalommal, pedig ő nem is tett semmi rossz fát a tűzre.

Tehát összekuporodott egy tölgyfa alatt, a mellkasához húzta a térdeit, és nézte, ahogy a többiek fogócskáznak, hintáznak, vagy a fiúkhoz hasonlóan bújócskáznak. A mellkasa összeszorult, mintha a bordái számára nem szorult volna elég hely, a levegő néha-néha beakadt, és észre sem vette, hogy sírt.

Nem volt nagyravágyó típus, megtanulta, hogy ő nem különleges, és nem érdemelt ajándékokat, vagy játékokat – ő csupán egy barátra vágyott.

- Hé – huppant le valaki mellé, s noha Chealsea felismerte a hangot, nem nézett fel a tulajdonosára. Elmorzsolt egy-két makacsabb könnycseppet, megmarkolta a játékszerét, és nagyokat szippantott a levegőből. – Ne haragudj, nem akartam goromba lenni veled. – Megpuszilva a kishúga homlokát, Nate közelebb húzta őt. – Játszhatunk együtt.

- Nem kell – motyogta a kisebbik. – Nem akarsz velem játszani, nem baj.

- Megmondtam nekik, hogy inkább a kishúgommal játszom – mondta a fiú egyszerűen, majd a társai felé bökött. – Tudom, hogy buta voltam. – Újból megpuszilta a haját, aztán lehunyta a szemét. Abszolút nem érdekelte, hogy mások is nézik őt. Ha nem kedvelték a kishúgát, mert az anyjuk miatt rondábbnál rondább sebek borították, hát ne kedveljék őt sem. Mert ő és Chealsea egy „packbe” tartoztak, s ezen a tényen semmi sem változtathatott. – Tetszett, hogy kedvelnek, de aztán rájöttem, hogy megbántottalak, és már nem is olyan fontosak. Játszhatunk babásat, vagy még mindig meg szeretnéd mutatni nekem a halakat?

- Mi mindig együtt leszünk, bátyus?

Nate rákacsintott.

- Mindig.

Chealsea begörbítette a kisujját.

- Így görbülj meg? – Felnézett rá könnyáztatta pillái alól, mire Nate letörölte a cseppeket.

- Így görbüljek meg.

A kislány ezúttal már a szemeibe nézett, és bólintott.

- Ott vannak a park mögött, a hídnál – csicseregte fellelkesülten. – Megnézzük? Kéééérlek!  

- Oké. Oké. – Noha még csak kilenc éves volt, Nate már elég erősnek tarthatta magát ahhoz, hogy vele a nyakában átszelhesse a Central Parkot. A vörös odafent csak kacagott, önfeledten és boldogan, mintha nem tudta volna, hogy hamarosan vissza kell majd menniük az anyjukhoz. Nate csodálta őt. Bátor volt – amennyire egy hétéves képes rá.

- Magasabbra! – kuncogta a kislány, és összeborzolta a haját. – Magasabbra, bátyus!

Megtette. Aztán végigrohant vele a réten, egészen a fák rejtekhelyébe, míg el nem érték a hidat.

Kétségkívül ő volt az egyetlen jó dolog az életében.

* * *

Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy ember megőrüljön?

Hány elvesztegetett pillanat kell a végső elkeseredettséghez?

Mégis, hogyan dolgozhatja fel valaki azt, hogy a testvére a karjaiban leheli ki az utolsó szavait? S, hogy soha többé nem moshatja le magáról a vérét?

Hogyan képes ezt megemészteni az ember? A poklok poklát…

Az első tiszta emléke az volt, hogy valaki elvette tőle a húgát. Ő kapálódzott, kiabált, hogy ne, ne tegyék, de nem történt semmi. Lágy hangok próbálták őt szóra bírni, azonban ő csak zokogott. A kövér könnycseppek megállíthatatlanul folytak, miközben angyali kezek simogatták az arcát.

Rémlettek a fehér falak, amik a fürdőt zárták körbe, a vérrel borított kezei, és a megsemmisültség érzete. Vérrel. Vérrel. A húga vérével.

„Mi mindig együtt leszünk, bátyus?”

Beszéltek hozzá. Kérték, figyeljen rájuk. Talán még sírtak, kiabáltak is. Ő már nem látta a különbséget a saját kis világa és az övéjük között. Lehet, hogy összemosódott. Lehet, végleg megszűnt.

Nem számított.

* * *

- Natie? – Ki a franc húzogatta a takarót? Éppen csak elaludt, ugyanis órákig tanult a hétfői matekdolgozatra, amikor a halk suttogás megkezdődött. Nyöszörgött, s a párnába temetett arccal igyekezett tudomást sem venni róla. A személy azonban kitartónak bizonyult, addig-addig szipogott és szólongatta őt, míg végül a fiú megunta, és felnézett rá fáradtságtól nehéz pillái alól.

Chealsea állt az ágya mellett, a kedvenc Timon és Pumbás hálóingjében, láthatólag megviselten. Az alig tizenhárom éves tinédzser könnyes szemmel meredt a bátyjára, válla finoman rázkódott a nehéz levegővételtől. Nate igyekezett elfelejteni, mit művelt velük az anyjuk aznap este.

- Ne haragudj – kezdte –, nem akartalak felkelteni. Csak rosszat álmodtam, és nem tudok a szobában maradni.

A kezdeti morcossága ellenére Nate elmosolyodott, arrébb csúszott az ágyon, és felhúzta a takaróját, így hellyel kínálva a kishúgát. Megfogadta magának, hogy ő és Chealsea egy csapat lesznek, amíg világ a világ, és ettől nem tántoríthatták el. (Semmilyen körülmény.)

- Ha nem bánod, hogy hatkor szólni fog az ébresztő, hát tessék, van egy helyem szabadon.

A vörös elnevette magát – bár inkább bugyborékolásnak hangzott –, aztán bebújt mellé. Nate átölelte.

- Ne aggódj a matek miatt – suttogta a fülébe Chealsea, mintha Miranda bántó tényezője nem is ült volna a vállukon. – Te vagy a legjobb. Egy napon meglásd, még sokra viszed.

- A francia jobban érdekel – válaszolta a fiú egykedvűen. – Majd meglátjuk. Az is lehet, hogy balerina lesz-e belőled.

- Fúj, utálom a balettot. – Megbökte az oldalát. Valóban nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, de mivel koordináció problémái akadtak és a későbbiekben a szertorna igényelte a pontos mozgást, javaslatra beíratták. Érthető okokból nem vonzották a kényelmetlenebbnél is szörnyűbb balerinacipők, vagy az orosz származású tanárnő szőrszálhasogató akcentusa, ám mégis folytatta a következő évben. Az elbalettozott órák távolságot jelentettek Mirandától, és a kislány minden alkalmat kihasznált. Nem utolsó sorban, szerette a szertornát.  – Köszi, hogy itt aludhatok. Bár utálom a posztereidet.

Érezve a helyzet keserű komikusságát, Nate belement a játékba:

- Ne válogass. – Megcsapkodta a párnáját, aztán a hátára feküdt, majd a fejét a lányéhoz érintette, és immáron a plafont bámulták. – Ilyen az élet, néha nem azt kapunk, amit szeretnénk.

- Nyilvánvalóan ezt súghattad annak a csajnak a fülébe is, akit megdugtál az ősrégi Fordod hátsó ülésén.

Nate felkacagott.

- Martha nem ősrégi, hanem időskorú és ettől még csak értékesebb. Tulajdonképpen… nem beszélnék róla – még mindig rötyögve préselte ki magából a szavakat, ám hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. – Sok szép emléket megélt már a drága lelke.

- Nem arról volt szó, hogy nem beszélünk róla?

- Igaz… Igaz… Tizenhárom éves vagy, nem is kellene tudnod még ilyenekről.

- Tizenöt vagy – válaszolta tudálékosan a lány. – Nincs nagy különbség.

- Azért te még maradj szűz, kérlek… Úgy, körülbelül, még harminc évig. Eszedbe se jusson találkozni egy hozzám hasonlóval, különben beverem a képét.

- Ó, hagyd abba, tökfej! – Ám ezután, akármennyire is próbálkozott ignorálni a realizációt, az elhervasztotta a jókedvét, majd egy könnyed „szellővel” el is üldözte azt. Ahogy nevetett, a bordái visszhangozták a hullámokat, s emiatt egy pillanatra bent akadt a levegő. Agya automatikusan visszapörgette az eseményeket, és kiszipolyozott belőle minden jó érzést. Megköszörülte a torkát, aztán lehunyva szemeit ismét utat engedett a könnyeknek. – Meddig kell még rejtegetnem a sebeimet, Nate? Mikor lesz normális életünk?

- Cheals…

- Elegem van a rettegésből, a verésből… nem lehet ennek vége?

Maga is tudta a választ – nem kellett Nate válasza. Néhány túl hosszú másodpercig csend telepedett le a szobára, aztán a fiú megtörte azt:

- Én mindig itt leszek neked, megbeszéltünk, nem? Te vagy a világom középpontja, nem fogom engedni, hogy az anyánk elcsessze az életed. Nézd, tudom, hogy az életünk sosem lesz felhőtlen, de… mi még itt vagyunk egymásnak. El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha nem. – Megfogta a kezét, összefűzte ujjaikat, és biztatóan elmosolyodott. Megcirógatta a csuklóját, aztán a hajába fúrta az orrát. – Aludnod kellene, fáradt leszel reggel. Jó éjt, kis róka.

- Leszokhatnál róla – jegyezte meg egykedvűen, ám a mellkasát ellepte az ismerős melegség. – Neked is jó éjt, Natie.

* * *

Ha tudta volna, biztosan korábban odaér…

Volna. Volna. Utálta ezt a szót, mert már annyira nem számított, hiszen a húga… a húga már nem lélegzett. A húga – az ő kis rókája – halott volt.

Hófehér. Üres tekintetű. Jéghideg. Merev.

Próbált levegőt venni – a tüdeje sajgott a próbálkozásoktól –, mégis valahogy… nem ment. Az előtte térdelő nő arca lassan kirajzolódott, s noha a hangja jobban emlékeztette egy elromlott rádióéra, mégis áthatolt a fájdalom hártyáján.

- Kérlek, utánozz engem – könyörgött angyali hangon. Bobbi. A lelkére nehezedő hatalmas súly egy egész másodpercre könnyebbé vált. – Lélegezz utánam! Egy be, egy ki. Kérlek, Nathaniel, maradj velem.

Be és ki.

„S-Semmi b-baj.”

Nem tűnt nehéznek, mégis, abban a pillanatban lélegezni tűnt a legnehezebbnek.

* * *

Ő volt az egyetlen, aki kiment vele a repülőtérre, amikor Franciaországba költözött – és Nate borzasztóan szégyellte magát emiatt. Azonban Chealsea nem engedte, hogy – bármennyire is szívesen dagonyázott a bűntudatban – folytassa önmaga nyüstölését. Ezért, mielőtt bemondták a bátyja repülőjének indulását, két keze közé fogta annak arcát, és angyali arcán megjelent egy büszke mosoly.

- Most már követheted az álmaidat, Nate – suttogta leheletfinoman. – Tegyél engem igazán büszkévé, oké? Igaz, már most is az vagyok.

- Ez a távollét… nem fog örökké tartani – ígérte. – Meglásd, hamar hazajövök, és akkor majd segíteni fogok neked.

A húga bólintott.

- Szeretlek, Natie – suttogta, és szorosan átölelték egymást. Nate belélegezte a finom zöldalmás sampont, és örökre megjegyezte annak finom illatát. – Nem a te hibád, hogy most menned kell. Be kell indítanod az életedet, mert ez az egyetlen módja, hogy legyőzd saját magad. A múltunkat. Lépj túl rajta, büszke leszek rád. Az vagyok. Bármikor… bármi hasonló megfordul a fejedben, emlékezz rá, hogy szeretlek téged.

A bátyja megcsókolta a homlokát.

- Én is szeretlek téged, kis róka.

* * *

Bobbi a homlokának szorította a sajátját, és ez megadta a kezdőlökést ahhoz, hogy lassacskán – minden szívdobbanással közelebb – visszaszivároghasson a valóságba. Fájt. Csak most tudatosult benne. Olyan pokoli kín szelte át a mellkasát, egészen a lábujjhegyéig elbizsergett.

- Kérlek, lélegezz velem, jó?

„V-Vigyázz rá..”

Még sosem beszélt ilyen lágyan vele, a szánalom egyértelművé tette a helyzetet számára. Nem volt szüksége szánalomra.

- Elment – suttogta az önkontrol teljes hiányában. – Már… nem… lélegzett… Bobbi—én…

Barbara megcsókolta az arcát.

- Meg kell, hogy mosdassalak. – Hátratűrt egy a szemébe lógó vörösesbarna tincset, és Nate csak akkor vette észre, hogy még mindig remegett, és a ragacsos vér és a verejték szinte összetapasztotta a karján lévő bőrt a mellkasáéhoz. – Semmi gond. Megpróbálsz felállni?

Monotonon bólintott, aztán elfogadta a nő kezét és lassan felhúzta magát. Találkozott a tekintetük, az elveszett a gyengéddel lágyan összemosódott, és Seregély szíve kihagyott egy ütemet.

- Nem kell mondanod semmit – mondta a férfinak halkan. – Nekem elég, ha hallgatsz. Mindig itt leszek neked.

„Meg… megígéred?”

Közel egy évet várt, hogy a nő nyisson felé. Egy. Egész. Évet. Mégis, mikor a mondatok elhagyták a nő száját a kellemes bizsergés ezúttal csak tompán súrolta őt. A gyász mindent elmosott maga körül, de értékelte, hogy Bobbi nem hagyta magára.

A mosakodás lassan ment, tekintetbe véve, hogy Nate percenként ki-kizökkent a valóságból. Barbara egy vizes szivaccsal igyekezett lemosni róla a vért, olyan gyengéden, amennyire az lehetséges volt.

Nem szóltak egymáshoz. Nate úgy érezte, nincs mit mondania.

Gépiesen felvette magára az inget, amit odanyújtottak neki, bezárta a gombokkal, majd követte a nőt, bármerre ment.

„S-Szeretlek.”

* * *

„Igen. Igen, hozzád megyek.”

Átkozott csend honolt az emeleten, amikor Pepper remegő lábakkal áthaladt a nappalin, és három finom kopogással beinvitálta magát a hálószobájukba.  

Csend.

Nem várta semmi – zokogás, vagy kiabálás, dühkitörés, bármi, ami elvártnak minősült volna. Minden tökéletesen úgy maradt, ahogy Chealsea hagyta.

„Szeretlek Steve Rogers.”

Kivéve azt az embert, aki a sarokban ült, felhúzott térdekkel, üres tekintettel meredve előre. Vonakodva bár – tekintetbe véve, hogy attól tartott, pillanatokon belül eltörhet nála a mécses –, de Pepper úgy döntött, leül mellé.

Együtt bámultak a semmibe.

* * *

- Sammy? – hallotta a kisfiú kétségbeesett kiáltását, és csak akkor fogta fel, hogy valószínűleg az emlegetett „személy” a kezében pihen. – Hol van Sammy?!

A nő, aki a karjában tartott igyekezte megnyugtatni őt.

- Kicsim – szólongatta gyengéden, mégis erélyesen. Kedves, lágy hangja volt.

A fiú szemei automatikusan körbepásztázták a környéket, de mivel a nő magasságának – nem lehetett nagyobb 165 centinél – köszönhetően korlátokba ütközött, nem sikerült észrevennie, hogy Steve már hallótávolságon belül volt.

- Sammy?

- Shh, mindjárt megtalálom, rendben? – Néhány másodpercig megengedte magának, hogy tanulmányozza őt, noha nem igazán látott mást a sűrű – és gyönyörű – világos vörös hajzuhatagán és hófehér bőrén kívül. Az alakját kecsesen formálta meg az egyszerű fekete pólója és az új divatú „szorulós” farmer, amit gyakran látott a lányokat viselni.

Steve nehezebben lélegzett a tudattól, hogy beszélnie kellett vele, tisztán érezte, hogy izzad a tenyere. Zavarában a nadrágja hátsó részébe törölte a kellemetlen nedvességet, aztán a játék mackóra nézett, és megérintette a nő vállát.

Ekkor megfordult.

A szemei ragyogó szürkéskéken csillantak meg – pontosan úgy nézett ki, mint az égbolt egy kiadós zápor után –, metszése egészen különleges. Szép fogak haraptak bele a kissé aszimmetrikus, mégis telt ajkakba, s Steve azon kapta magát, hogy automatikusan követi útjukat.

Képzeletében sok-sok lapocska képe jelent meg, rajtuk aprólékosan kidolgozva az angyalarc, és a finom csigákban a háta közepéig lehulló vörös hajzuhatag.

- Elnézést… Az imént láttam, hogy elejtette, hölgyem. – Megvillantott egy szerény félmosolyt. A hölgy finoman összeráncolta a szemöldökét. Mi zavarhatta? Talán túl hivatalosnak tűnhetett? Még igazán volt mit szoknia, tanulnia, és feldolgoznia a huszonegyedik század embereinek viselkedésén. A világháborúk idején a nők tisztelete alap dolognak számított, most azonban már kinézték, ha előreengedett valakit a metrón.  – Gondoltam, biztosan az önöké, mert a kisfia sírni kezdett.

- Nem a kisfiam – felelte a hölgy azonnal. Feszélyezhette a téma, és Steve megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta a száját. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Az unokaöcsém.

- Ó, elnézést.

- Mindenesetre nagyon köszönöm – hálálkodott, aztán elvette tőle a játékot és haloványan elmosolyodott. – Megmentetted az életemet. Nem hiszem, hogy láttam volna a végét, ha…

A lány elpirult, s egy kósza tincset az ujjai közé fogva eltűrt az arcából. Steve csak figyelte, nem tudta, mit mondjon. Hiába töltött éveket Bucky mellett, és tanulmányozta a módszereit, ő maga sosem sajátította el őket. Többek között ezért is igyekezett olyan szerencsétlenül elrejteni, mennyire gyönyörűnek találta őt.

Maradj távolságtartó, sugallta magának, nem akarod megismerni. Nem kedvelne téged.

- Hát… Jó éjt – motyogta vörös hajú egy elnyújtott perccel később.

Éppen megfordult, amikor Steve akaratlanul is azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak sosem távozna. Ezért – a józanész mindennemű jelenléte nélkül – megmozdultak ajkai, és nyelve működésbe lépett.

- A neved! Mi a neved?

Az új ismerőse oldalra biccentette a fejét, és egy őszinte, a csillagokat lehozó mosoly szelte át az arcát.

Lélegzetelállító.

- Chealsea. Chealsea Roth. És a tiéd?

Így kezdődött – Chealsea Roth beleivódott a bőrébe.

* * *

Pepper leginkább azt figyelte, mikor pislogott, hogy megbizonyosodhasson róla, az emberi funkciói rendben vannak.

Mert Steve nem mozdult – hiába kérte, kérdezte, beszélt hozzá –, csupán egy pontot bámult a vele szemközti falon. Még mindig. Pepper attól tartott, hogy sosem hagyja abba.

Mégis, milyen érzés lehet, amikor mindenedet elveszik tőled úgy, hogy még csak nem is harcolhatsz érte?

Hogy még csak el sem búcsúzhattál…

* * *

- Ugye nem fázol?

- S-Steve – emelte fel remegő kezeit Chealsea, ezáltal elhallgattatva a túlzottan is aggódó férfit – szerintem épp elég takarót borítottál már rám.

Október közepe felé haladtak, ez volt Chealsea első estéje a terápia megkezdése óta, és Steve mindenáron vissza szerette volna hozni az életkedvét. Utálta szomorúnak látni a lányt, hiszen olyan gyönyörűen mosolygott, és minden ember megérdemelte, hogy legalább egy kisebb „szeletet” kaphasson Chealsea Roth mosolyából.

Steve kifújta a levegőt, összecsapta tenyereit, aztán engedte őket lehullani az ölébe.

Némán fontolgatta: megtegye vagy sem?

- Rendben.

Chealsea megfogta a kezét, majd egy bíztató pillantással jelezte, hogy bármit is tervezett, ő nem fogja megakadályozni semmiben. Percekig néztek farkasszemet, szürkéskék szemek találkozott az ő kékjeivel, és aztán megmozdult – Chealsea háta pedig az ő mellkasához simult, és átölelte a derekát. Meglepte, hogy a vörös nem panaszkodott, sőt! Simult hozzá.

Az égboltot néztek, az együttlétük nem a beszélgetésről szólt – remekül boldogultak szavak nélkül, és Steve tudta, hogy Chealsea került minden alkalmat, ahol szükségesnek tűnt verbálisan kommunikálni.

Órákba nyomuló percekkel később kinyitotta a száját, hangja enyhén remegett meg.

- S-Szerinted örökké ilyen m-maradok?

Steve összeráncolta a szemöldökét.

- Milyen?

- D-D-Dadogós, rem-megős – magyarázta. – Ilyen.

- Én azt mondom, kilábalsz belőle. Dr. Morse azt mondja, lehetséges, hogy néhány hónap gyakorlás után eltűnik a dadogás. – Belélegezte a hajából áradó finom zöldalma illatot. – De ha nem, hát meg fogsz tanulni élni vele. Egy valamit megtanultam: legyőzhetetlen vagy, Chealsea Roth.

- M-Mellettem állsz. U-Ugye nem b-bűntudatból?

- Természetesen nem – sóhajtotta. – Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? Igen, sajnálom, hogy nem maradtam veled aznap este, de nem azért vagyok itt, mert muszáj. Azért teszem, mert fontos vagy nekem, és örökké hinni fogok benned.

Érzékelte, ahogyan Chealsea finoman megremegett a karjában, és fontolgatta, hogy elengedi, ekkor azonban a vörös finoman az ajkához emelte Steve kézfejét, és megcsókolta. A bizsergés végigfutott a karján, egészen le a gerincéig, és melegséget hagyott maga után.

Forró szenvedélyt.

* * *

Milyen érzés megsemmisülni?

Meghalni belülről, miközben élsz?

Lélegezni, de monotonon haladni tovább?

Lehet egyáltalán folytatni?

* * *

- Hé, Kapitány – üdvözölte a barátnője február környékén, takaróba temetkezve, láthatólag félig aludva még. Kislányosan kuncogva fogadta a „jó reggelt” csókokat, és az ágy süppedésére összehúzta magát, majd elterpeszkedett Steve mellkasán.  – Hmm. Sikerült megoldani az ügyet?

- Alig vártam, hogy hazajöhessek – zsémbeskedett. Ilyenkor rendszerint Chealsea azzal vádolta, hogy úgy viselkedik, mint a nagyapja, akit sosem ismert. – Stark kikészít a folyamatos megjegyzéseivel. Ilyen nagy hűhó, hogy rendszeres szexuális életem van?

- Szóval piszkál téged? – A nő felkönyökölt, haja szétterült körülötte. – Ne törődj vele. Legközelebb csak mondd meg nekem, hogy elfeledtethessem veled.

Steve odahúzta egy csókra, ám ekkor elhátrált. Jutalma egy homlokráncolás lett.

- Mi a baj?

- Lehelet – magyarázta. – Most ébredtem.

Steve vállat vont – „na és?” –, hiszen nem izgatta. Felemelte az állát, és egészen finom csókot lehelt a szájára.

Chealsea elmosolyodott.

- Olyan könnyed vagy – magyarázta a kérdő pillantást. – Mi történt veled?

- Boldog vagyok – mondta Steve. – Igazán, nagyon boldog. Még sosem éreztem hasonlót. Te vagy a minden.

- Ó kapitányom, kapitányom – idézett egy híres filmből a vörös, válaszul Steve a nyakába harapott.

Édesen kacagott.

* * *

Steve megmozdult, és egy gyűrűt vett elő a zsebéből – forgatta egy darabig, a tenyerében tanulmányozta, aztán felállt. Lassan, megfontoltan haladt ki a szobából, és Pepper nem kérdezte, merre megy.

Mert tudta.

* * *

- Nem hittem volna, hogy szentimentális alkat vagy – mondta Chealsea bizalmasan, gondosan ügyelve arra, hogy ne csöpögjön eperlé a ruhájára, amikor beleharapott a zamatos gyümölcsbe.

Kint piknikeztek a Central Parkban, éppen csak beköszöntött a május – ez azon ritka alkalmak közé esett, amikor Stevenek akadt ideje egy hosszabb szabadtéri programhoz, és természetesen minden időt kihasznált, amit a lánnyal tölthetett. Együtt éltek, mégsem találták meg a tökéletes egyensúlyt.

Ráadásul Chealsea álmai aggasztották – mindezek még olyan stádiumban voltak, hogy először inkább csak igyekeztek nem foglalkozni vele.

- Ezt hogy érted?

- Te vagy Amerika egyik legnagyobb ikonja – mutatott rá a tényre –, ami mondjuk, még kínosabbá teszi, hogy nem ismertelek fel. Lényeg a lényeg, amikor valaki megemlít téged, az ember nem asszociál automatikusan egy szerény, néha elpiruló, lágyszívű alakra. Úgy értem, legyőzted a Hydrát, mégis… néha még mindig zavarba jössz, ha azt mondom, hogy szex, vagy, hm… megemlítek egy nemi szervet.

- Előbb ismertél Steve Rogersként, mint Amerika Kapitányként, és ez nagyon fontos. – Felkönyökölt, eltűrt egy tincset az arcából, és megérintette a szája szélét. – Ha azt a nevet mondják neked, hogy Steve Rogers, mire asszociálsz?

- Egy szőke srácra, aki háromszor is rálépett a lábamra, amikor megpróbáltunk táncolni.

Steve felnevetett.

- Lehet egy éremnek két oldala? – kérdezte oldalra billentett fejjel. – Lehetek az a srác, és Amerika Kapitány egyszerre neked?

Chealsea ragyogóan elvigyorodott, a szeme körül megjelentek az apró ráncok.

- A lényeg az – folytatta –, hogy nem mindenkinek mutatom meg a másik oldalamat. Azt hiszik, merev vagyok, hogy nem töltöm semmi hasznossal a szabadidőmet, csak naphosszat azon zsörtölődöm, hova fajult a fiatalság.

- De velem kezdettől fogva ilyen voltál. – A nő közelebb hajolt, megpuszilta a férfi homlokát, aztán finoman az ölébe döntötte, így Steve feje pontosan ott landolt. Simogatta a haját, amitől ő csaknem elaludt. – Szeretném azt érezni, hogy mindig különleges voltam a számodra, de mi rendkívülit találnál egy olyan lányban, mint én?

- Önértékelési problémáid vannak. Súlyosak.

- Nem erről van szó, bébi. – Hangosan felsóhajtott. – Inkább az a lényeg, hogy nem értem, miért. Tudom, hogy ha szépen kirittyentem magam, talán még csinos is lehetek, de te sosem voltál az a személy, aki a külsőségekre alapoz. Így, amikor azon kaplak, hogy szentimentálisan viselkedsz, szerelmet vallasz és újról-újra elmondod, mennyire szeretsz, meglepődöm. Soha semmit nem tettem azért, hogy szeress engem. A legtöbbször csak szenvedtem, sajnáltattam magam, és azon gondolkodtam, nekem hogyan lehetne megfelelőbb. Hovatovább, még mindig azt teszem.

- Arra gondolsz, hogy miért vagyok szerelmes beléd? – Steve szkeptikusan nézett rá. – Mindennek kell pontos indok? Azért szeretlek, mert ilyen vagy. Mindeneddel együtt.

Chealsea lehunyta a szemét.

- Még sosem voltam szerelmes – vallotta be. – Előtted még sosem… Ez bizonytalanná tesz. Sajnálom.

- Nem kell sajnálnod semmit, Chealsea – válaszolta jókedvűen. – Szóval akkor, hogy ha szentimentálisnak minősülök, teljes joggal mondhatok olyat, hogy nincs értelme sajnálnod ezt, mert a szerelmed a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem?

A lány hátradőlt a pokrócon, és a keze megtalálta a férfijét. A fény átszűrődött a fák levelei között, megvilágítva az arcukat.

- Én néha elképzelem, hogy örökké együtt maradunk – mesélte –, és összeházasodunk, meg gyerekeink lesznek. Tudod, egy olyan tipikusan amerikai álomszerű otthonra vágyom, egy kiskutyával, és a többi.

- El tudnám képzelni.

- Velem? – Halványan fontolgatta, hogy lehetnének később gyerekeik, de sosem merészkedett mélyebben az elképzelésbe.

Amerika Kapitányként volt egyáltalán esélye rá?

Családra? Először gondolt arra, hogy ez mekkora veszéllyel járhat. Mégis, amikor oldalra sandított Chealsea arcára, tudta, hogy ezt akarja.

- Csak veled.

* * *

(Kapcsold be: https://www.youtube.com/watch?v=r0YXt2nVMw4)

 

A hófehér takaró olyan könnyedén hullott le a testről, hogy jóformán hozzá sem kellett érnie. Annak ellenére, hogy a – számára – fekete foltokkal teli – kiestek hosszú-hosszú percek – megérkezésekor már láthatta őt – a testet –, a szívverése így is felgyorsult. Nyelt egyet, akaratlanul is nehezebben kezdte szedni a levegőt.

Olyan fehér volt. Élettelen.

Nem egészen tizenkét órája még a karjában tartotta és…

És. Most. Ott. Feküdt. Holtan.

A gyűrűre pillantott, és összeszorult a torka.

Arra gondolt, hogy Chealsea mennyire szerette volna megkapni, és milyen büszke volt rá, amikor megegyeztek. Még aznap este készült odaadni neki, egyfajta meglepetésként, és kárpótlásként, amiért el kellett mennie, de…

- Elkéstem – suttogta rekedtesen, és csak akkor vette észre, hogy nedves az arca. Gyengéden megfogta a lány jéghideg kezét, és a lehető legfinomabban ráhelyezte a gyűrűt az ujjára. – Mindig is… mindig is nálad volt a helye

Pepper átöltöztethette – gyanította, a temetésre –, mert immáron a kedvenc kékszínű ruhája volt rajta, eltakarva a mellkasi sebeket. Az arcán ugyan éktelenkedtek a lila foltok – hullafoltok –, de még így is szívszorítóan gyönyörű volt.

Lehajolt, és megcsókolta a homlokát.

Bár ő maga nem kommunikált velük – főként Tonyval és Pepperrel –, azért hallotta a beszélgetést, miszerint eltemettetik reggel. Őt mégsem mozgatta meg a gesztus.

Nem érzett hálát, amiért nem neki kellett elintéznie a temetést.

Nem érzett semmit.

Valami ott, akkor visszavonhatatlanul meghalt benne – lehet, hogy lélegzett, dobogott a szíve, és gondolkodott, mindezek ellenére azonban minden, amiben hitt és szeretett, elment a mennyasszonyával együtt.

„Te és én, mindig.”

* * *

 Bobbi egyenletesen simogatta a haját, miközben ő a nyakába zokogott. Nem tudta visszatartani, és elért egy olyan pontra, ahol már nem is szándékozott.

Kiengedte, de különösebben ez sem segített – nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé, csak… valóságosabbá. Igazzá tette a tényt, hogy már semmi sem hozza vissza a kishúgát.

- Nem vagy egyedül – suttogta a nő a fülébe, és egy kicsit szorosabban ölelte magához. Nate csak most vette észre, hogy az ő hangja is remegett. – Nem vagy egyedül…

A fájdalom nem semmisül meg. Örökké a szívünkben marad.

Emlékeztet rá, hogy mit vesztettünk el, és mit nem kapunk vissza soha sem.

* * *

Steve egyedül állt a temetésen.

Kerülte mások pillantását, a szánalom a szemükben elég volt ahhoz, hogy azt kívánja, bárcsak örökké kivonhatná magát a közelükből. Észre sem vette, milyen gyorsan elszigetelődött – a fájdalom ezt teszi az emberrel.

 Mindenkit elvesztett, szépen sorjában.

Az édesapját sohasem ismerhette, meghalt mustárgázban, mielőtt egyáltalán emléke lehetett volna róla.

Szemtanúja volt, ahogy az édesanyja szépen lassan leépül, vért köhög, mígnem a teste szépen lassan elsorvadt és az enyészeté lesz. Ő temetette el, végignézte, ahogy a koporsó lassan eltűnik a számára ásott gödörben. Joseph mellé temették.

Az egyetlen ember, aki segített neki folytatni a rögös utat, átsegítette az akadályokon és végig mellette maradt, az Bucky volt. Lezuhant a vonatról. Sosem találták meg.

Vonzódott Peggyhez. Egy gyönyörű nő volt, és támogatta, amikor szüksége volt rá, de Steve már nem tartozott az ő életébe.

Belecsöppent egy olyan korszakba, ami a legkevésbé sem hasonlított a sajátjához. Idegen emberekkel, egy idegen helyen. Alkalmazkodnia kellett – tudott is –, mégsem tartozott közéjük.

Aztán jött Chealsea, és az elveszettség már nagyon távolinak tűnt. Megadott neki mindent, ami emberileg lehetséges – az a vékony, alacsony alakja tökéletesen illett az övéhez, a cserfes szája kiegészítette az ő hallgatását, a mosolya megolvasztotta a falait, majd fokozatosan le is rombolta azokat. A boldogság – az idegen érzés – beépítette magát az életébe, és szerves része lett.

Meghalt.

Vele együtt minden elment. A fények kialudtak, a verőfényes napsütés ellenére is sötétben járt.

* * *

- Nem tudom, hogyan mondhatnék beszédet valakinek a temetésén, aki számomra sosem lesz halott személy – kezdte halkan. A tekintete nem állapodott meg senkin, inkább az egyre közeledő koporsót nézte. Egy papírlapon szedte össze a gondolatait, azt nézte. Könnyek gyűltek a szemébe, de Nate a fejébe vette, hogy muszáj végigmondania. – Valamint azt sem tudom, hogyan mehetne tovább az élet a kishúgom nélkül. A legelső emlékem is róla szól, tulajdonképpen az egész köré fonódott, és most, hogy már… már… nincs – itt elhalt a hangja, és erősebben szorította magához a papírt – velünk, olyan mintha én magam is megszűntem volna.

Bobbi lassan mellé sétált, és csak ekkor vette észre, hogy remeg.

- Michelle Moran mondta egyszer: „Amikor meghalunk, nem az marad utánunk, amit a síremlékművünkre vésnek, hanem az, amit mások életébe szőttünk”. – Vett egy mély levegőt, megfogta Barbara kezét, és megszorította. – Én emlékszem rá, milyen nyeletlen kétéves volt. Pirospozsgás, pufók arc, hatalmas kék szemek… olyan életvidáman állt mindenhez, mintha elfeledhetne mindent egy szempillantás alatt. Ő volt a… legjobb dolog az életemben. De már nincs… és soha többé nem lesz… S-Szeretném, ha úgy emlékeznétek… a húgomra, amilyen volt… és ne arra, ahogyan meghalt… Mert a halál egy olyan… dolog, ami a legmesszebb állt a személyéhez…

Ekkor Nate zihálni kezdett, szédülni, a látása elhomályosodott a könnyektől. Egy zokogásszerű hang tört elő a mellkasából, a képek a vérben fürdő húgáról ellepték az elméjét, és nem bírta folytatni. Bobbi magához szorította, és a nyakát cirógatta.

Lydia lépett elő, az arca nedves volt, de szemében elszántság bújt meg. Elvette a papírt, és halványan elmosolyodott.

- Ha Chealsea most itt volna, nevetne rajtunk, hiszen egy olyan személyt gyászolunk, aki sosem fog elhagyni minket. Örökké velünk marad, ahogy mondani szokás, a szívünkben él. – Kihúzta magát, sírástól kipirult arcán nosztalgikus érzelem jelent meg. – Mindannyian másként tartottuk fontosnak őt. Valakinek a húga volt – itt Natere nézett, hiszen Benjamin nem jelent meg a temetésen –, valakinek a szerelme – Steve nem nézett vissza rá –, és a barátja. Pokolian fáj, hogy elment, mert most úgy érezzük, senki sem pótolhatja. És ez így fog maradni. Nem lesz még egy Chealsea Roth, nem lesz még egy ilyen testvér, menyasszony, vagy legjobb barát. Az üresség, amit okozott, itt fog maradni bennünk. – A mellkasára mutatott. – De meg kell tisztelnünk őt azzal, hogy megőrizzük önmagunkat. Ő azt akarná, hogy tovább lépjünk, s éljünk tovább az életünket. Nem tettethetjük, hogy minden rendben, mert nincs. Mégis… Fel fogunk állni. Chealsea emlékéért. Emlékezzetek, hogy mit adott nektek, mert azt nem veheti el tőletek senki.

Steve csak nézte, ahogy finoman behelyezik a koporsót, és szorosabban fogta a kezében lévő frézia csokrot. Lehunyta a szemét, és bedobta az elsőt.

- Örökké – suttogta némán.

Felemelte a fejét, és lassan kinyitotta a szemét. Esküdni mert volna, hogy Chealsea ott állt az egyik fa tövében, rá mosolygott, és lassan integetni kezdett.

Valamilyen formában eljött elbúcsúzni.

És a szíve újabb százezer darabra tört, ahogy lelki szemei előtt – eközben a koporsót lassan kezdte belepni a földi – elhalványult a lány alakja.  Ne, akarta mondani, maradj még, könyörgöm. A lány azonban nem hallgatott rá, és egy szeretetteljes pillantással eltűnt a fa árnyékában…

* * *

Chealsea Evangeline Roth

1992-2014

Örökké a szívünkben.

Nate a sírkő előtt térdelt.

Steve eltűnt, a többiek pedig hazamentek. Megkérte Bobbit, had tölthessen egy kis időt a húgával, „négy szem közt”.

- Egyszer azt mondtad, tegyelek büszkévé. – Összeráncolta a homlokát. – Azt kívánom, bárcsak így lehetne. Bárcsak ne vágynék a bosszúra ilyen pokolian… de nem tudok mit tenni, Chealsea.

- Bosszúra, fiam? – Egy idegen hang szólította a fák mögül. Nate nyaka fájdalmasan megreccsent a hirtelen mozdulattól. Felkapta a fejét. – A bosszú egy igen vehemens érzelem.

Nate összehúzta a szemeit.

- Ki maga?

Sajogni kezdett a háta, mint néhány órával ezelőtt, ám most intenzívebben.

- A nevem Gabriel arkangyal – mutatkozott be rejtélyesen mosolyogva. – És Nathaniel arkangyalért jöttem.

Emlékeztetőül, ha esetleg nem vagytok jártasok: Gabriel arkangyal egyike a hét arkangyalnak. Biblia személy, pontosan úgy, mint Lucifer. :)

34. Fejezet - Végzetek

Sziasztok. Majd.. Majd leírom a fejezet végén. Nem... nem tudom.

- Nézd – kezdett el magyarázkodni, mielőtt bárminemű hozzáfűzni valóm lehetett volna a kéréséhez. Pánikszerűen hadovált, idegességében nem tudta, vajon az én szemembe nézzen-e, vagy azt a bizonyos pontot bámulja a plafonon. – Tudom, hogy lehet egy kicsit gyors és nem pont így képzelted el, de pontosan azért jöttünk el ide, hogy valami normalitást adjunk a kapcsolatunkhoz. Nézd, én megértem, ha nem akarod a házasságot, én csak… Szeretlek. Őrülten és megmásíthatatlanul szeretlek, és tudom, hogy le szeretném élni veled az életemet.

Felemelt mutatóujjal állítottam meg, a szavak megakadtak és végül nem jöttek ki száján.

Nem tudtam, mi pörgött le bennem abban a pillanatban. Megmagyarázni, megfogalmazni, értelmezni képtelen lettem volna, a szívem zakatolt, a tenyerem benedvesedett és hirtelen olyan hangosan kezdtek sikoltozni a gondolatok a fejemben, hogy egy pillanatra be kellett hunynom a szemem és mély lélegzetet vennem. A gombóc a torkomban egyre nagyobbodott, azt hittem, menten rosszul leszek, ám ekkor belém hasított a felismerés: pontosan azt tette, amiről mindig is álmodtam. Közel álltam a bőgéshez, a mentális megadásnak, hirtelen annyira boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.

Ezt akartam. Teljesen az övé lenni, vele tölteni a hátra lévő időt.

Boldogan és szerelmesen.

Közelebb kúsztam hozzá, addig-addig fészkelődtem, míg neki nem préselődtem. Jobb kezem a mellkasára simult, aztán az orrát súrolva a szám finoman érintette az övét.

- Igen – válaszoltam szerelemmel csordultan és átkozottul sírós hangon. Nem tudtam hova tenni a rám törő hirtelen érzelmi hullámot, egyszerre forrongtam belülről és hűltem le teljesen. Végigsöpört egy ismeretlen éhség, szomjaztam a figyelmére. Az imádatára és az odaadására. Ő egy végtelenül jó ember volt – néha túl jó is hozzám képest –, mégis engem szeretet. – Igen. Hozzád megyek.

A Steve arcán megjelenő csodálat mindent megért – minden fájdalom, minden pánikroham, szenvedés és kétségbeesés elillant. A teste finoman megremegett, megmerevedett majd ellazult finom érintésem jóvoltából. Kieresztette a belészoruló levegőt, finom eper illatot árasztott a nemrég elfogyasztott gyümölcs miatt. Aztán hirtelen megmozdult, a kezei felfedező útra indultak.

Nem tétovázott, rá nem jellemző módon határozottan csókolt meg. Az önkontrolom legkisebb jele nélkül nyögtem bele a csatánkba, míg ő egy ügyes mozdulattal lehúzta a bugyimat. Igen.

Mindkettőnknek szükségünk lett egy gyors kielégülésre, mert noha a legutóbbi szeretkezésünk egyáltalán nem tűnt messzi időpontnak, mégis mintha egy évezred telt volna el. Mindent a vágy és szerelem diktált, és ezt tökéletesen rendben volt.

Amint a bugyim valahol földet ért, már a hátamra csusszantam, s ő fölém tornyosult. Elragadtatottan a hajába túrtam, körmeim végigszántottam meztelen hátán, s örömmel konstatáltam az ujjaim alatt megfeszülő izmokat.

Végigcsókolta a kulcscsontomat, a nyelve lassan ízlelte a bőrömet, miközben én addig ügyeskedtem, mígnem megszabadulhattunk az alsójától. Nem várt addig, hogy teljesen letolja, egyáltalán nem érdekelte. Gyorsan kellett, szenvedélyesen, fűtötten és vadul. Annyira nem Amerika Kapitányosan.

- Szeretlek bébi – motyogtam a fülébe, mire ő finoman szétnyitotta a lábaimat, és várakozás vagy egyéb kérdés nélkül mélyen belém temetkezett. Egy a legkevésbé sem nőies káromkodással fogadtam a teltséget, ő pedig erősebben szorított magához. Én mozogni akartam, próbáltam is, de ő még várt egy kicsit, kiélvezte a helyét, mielőtt elkezdte a lassú, birtokló lökéseket.  Az ágy egyre kisebb helynek tűnt szétnyílt lábaimnak – a takaró selymesen cirógatta őket –, s hogy visszatartsam a sikoltási vágyamat - tudomásul véve a szomszédjainkat – finomnak nem nevezhető módon a vállába haraptam. Steve fojtottan hörgött fel, és keményebben döfött. Az ágy recsegésével és folyamatos falnak ütközésével nem foglalkoztunk különösképpen.

A gerincemen feltörő bizsegés tudatta velem, mennyire közel voltam, s Steve megérezhette, mert finoman a fenekembe markolt és egy cseppet megemelt. A lélegzetem elakadt, a szemeimet erősen – már-már fájóan – becsukva találkoztam a lökéseivel, csípős egy ritmusra mozogva az övével. Kapaszkodtam belé, mert az volt az egyetlen dolog, ami igazán számított.

Csak mi. A közös jövőnk.

Hittem benne, hogy elpusztíthatatlanok voltunk – és ezzel a tudattal értem el a legvégső pontot, ő pedig szorosan utánam követett.

* * *

- Mikor kapom meg a gyűrűmet? – piszkálódtam vigyorogva, a mellkasán könyökölve. Nem volt számára túl előnyös a pozíciónk, lényegében, mert teljesen köré tekeredtem, elfoglaltam mellkasát, ő pedig csak feküdt, tehetetlenül, ahogy fészkelődtem. Azonban egy pillanatra sem panaszkodott, sőt! Határozottan elégedettnek látszott. Hiszen igent mondtam.

- Úgy gondoltam, ketten kiválaszthatnánk, ha visszatértünk New Yorkba – hintette el a gondolatot. – Igazság szerint, másról is szerettem volna beszélni veled.

- Tehát nem Sarah gyűrűjét kapom meg? – Csalódottság lepett el. A bizonyos, sokkal önzőbb részem azt remélte, egy napon majd méltó leszek édesanyja gyűrűjére.

Meglepettség suhant át az arcán, mire szinte levegőért kapkodva kezdtem mentegetőzni. Az arcom lángolt a szégyentől. Rossz témát hozhattam fel.

- Nem gondoltam bele, hogy szeretnéd – ismerte el vonakodva. – Nincsenek benne kövek, sem gyémánt. Egyszerű ezüst gyűrű.

- Nincs szükségem kövekre – ráztam a fejem serényen. – De te nem akarod nekem adni, amit teljesen megértek.

- Nem erről van szó – mondta, őszinteséggel csillogó szeme kissé összeszűkült, ahogy a homlokát ráncolta. – Én lennék a legboldogabb, ha viselnéd. Csupán azt hittem, valami különlegesebbre vágynál. A különleges alatt azt értem, hogy egyedi.

- Steve. – Ellágyult a tekintetem. – Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak megismerhettem volna az anyukádat, mert mindig mesélsz róla. Azonban így, ismeretség nélkül is azt mondanám, Sarah egy hős volt. – Megpusziltam az arcát. – Egyedül felnevelt téged, bébi. – Élvezettel ittam magamba a mosolya látványát. – És talán a gyűrű lehetne valami családi tradíció, nem? Oké, tudom, az apukád még Brooklynban vette, és nem az őshazádból való, de mi elkezdhetnénk. Aztán, ha egyszer… esetleg gyerekeink lesznek, vagy nem tudom…

Finoman megcsókolt. Azon kaptam magam, hogy elvesztem a valóságot.  Túl szép volt ez, hogy igaz legyen.

- Elköltözhetnénk – vetette fel az ötletet. – Erről akartam veled beszélni.

- Hova? – Elköltözni? Hova? Világ életemben New Yorkban éltem, ott vetettem meg a lábam, mégis hova mehetnék?

Immáron az oldalunkon feküdtünk, egymással szemben, mellkasaink érintkeztek.

- Egyelőre ezen nem gondolkodtam, tekintetbe véve, hogy szerintem ezt kettőnknek kellene megbeszélni. – Tudálékos. – Viszont, ha valóban családot tervezünk, a saját kis kuckónk megfelelőbb hely lenne, mint a nagy és csúnya Stark torony.

- Ne engedd, hogy meghallja ezt – kacagtam, a szívem hevesebben vert, mint valaha. A saját kis kuckónk ötlete remekül hangzott. – Nem szeretnék elszigetelődni a többiektől. Főleg most, hogy a keresztszülei lettünk T. J.-nek. Ráadásul, azt hiszem, révbe ér a bátyám.

- Én sem úgy gondoltam. – Ennivalóan a nyakamba puszilt, ízlelgetve a finom bőr a torkomnál. Csiklandozott a harmadnapos borostája.

Megmarkoltam a fenekét – a reakciója azonnal nekem feszült. Ó, ez jó.

 - Mrs. Rogers. Hmm, jól hangzik – susogta a fülembe, aztán hirtelen megmozdított, és rajta ültem.

Felemeltem az egyik szemöldökömet, kíváncsisággal vegyülő ámulattal lesve le rá. A mutatóujjam megtalálta a számat.

- Á, szóval ismét terveid vannak? – Megnyaltam az ujjpercem. Finoman bólintott, aztán lassan fészkelődni kezdett alattam. – Szóval erről van szó, Mr. Rogers. Érdekesnek tervnek tűnik.

- Bizonyára izgatottan várod.

Jól meggondoltam ezt? Az igennel megpecsételtem a sorsomat, „aláírtam”, hogy Mrs. Steven Grant Szarkasztikus Szarházi Rogers leszek?

Elnevettem magam.

Igen.

Szerettem. Nagyon szerettem.

* * *

 - Csalódott vagy, hogy haza kell mennünk? – kérdezte puhatolózva, miután elhelyezkedtünk az első osztály kényelmes bőrülésein, másnap olyan éjjel tizenegy körül. – Nem hívnának vissza, ha nem lenne fontos.

Hozzábújtam, az orrom az arcához dörgöltem.

- Nem tartott sokáig a kiruccanásunk – sóhajtottam a bőrébe. – Mégis, szerintem elég tartalmas volt, nem?

- Sokkal jobban érzem magam – motyogta. – Ugye te is?

Jobban belegondolva, igen. Ezerszer kényelmesebbnek tűnt vele lenni a lerendezetlen problémáink nélkül.

- Király volt. – A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, aztán gyorsan megcsókoltam. – De vissza kell rázódnunk a való életbe. Még mindig Amerika Kapitány vagy, ez nem is lesz másképp, és szükségük van rád.

Elmosolyodott.

- Megkérlek rá, hogy ne aggódj miattam. – Tisztán csengett a hangja, ahogy a fülembe duruzsolt. Az egész lényem ellazult tőle, és már nyugodtabban dőltem a vállának. Gyanítottam, hogy hamarosan elszunyókálok, azért finoman összefűztem ujjainkat és lehunytam a szemem. – Mindig haza fogok menni hozzád, és mindig megvédelek.

- Hm.

- Aludj kicsit – bíztatott. – Jó éjt, kicsim.

Nem sokkal később – legalábbis úgy érzékeltem, hiszen bóbiskoltam – egy hang rángatott ki a virágokkal teli álmomból. Az órámra pillantva állapítottam meg, csaknem átaludtam az egész repülőutat, és már csak arra eszméltem fel, hogy a pilóta figyelmeztet minket, kapcsoljuk be az öveinket, mielőtt megkezdi a leszállást. Álmosan pislogva tettem eleget a kérésnek, és ez idő alatt Steve kedveskedve simogatta a karomat.

Tudta, hogy nem vagyok egy korán kelő típus – ismert már –, ezért nem erőltette a beszélgetést. Vezetett, amerre mennünk kellett, én pedig igyekeztem legyőzni a pilláimat. Képes lettem volna állva elaludni.

A hazafele utat taxival tettük meg, szorosan egymás mellett jelentkeztünk be a toronyban, aztán a lift kódját bepötyögve már felfelé haladtunk.

Kezdett kitisztulni az agyam. Legalább már láttam, merre haladunk.

Az otthonunkba érve rájöttem, hogy az a bugyuta vigyor, ami nemrégen formálódott az arcomon újra megjelent, és szinte táncolva mentem be a fürdőszobába felfrissülésért. A vőlegényem mindezt vigyorogva nézte végig.

Beállt mellém a zuhan alá, segített megmosni a hátamat.

- Furcsa, már a hegeid sem látszódnak. – Noha nem láttam az arckifejezését, sejtettem, hogy a homlokát ráncolja. Megpuszilta a vállamat. – Lehet, hogy csak este jövök haza.

- Semmi gond, bébi – motyogtam, és megfordultam. Átkaroltam a nyakát. – Ez a munkád, és dolgoznod kell. Már tisztáztuk.

- Biztosra akarok menni, hogy a helyes dolgot teszem – adta tudtomra finoman, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ennyi az egész.

- Nem élhetünk örökké bizonytalanságban. Az nem megy.

A homlokát az enyémnek döntötte.

- Oké, megbeszéltük. – Végigsimított a hátamon, én pedig elzártam a vizet. Törölközőbe bugyoláltam magam, míg ő szimplán áttörölte magát, szárazra törölte a haját és elindult megkeresni az Amerika Kapitány ruháját. Figyelve, hogyan sétál ki a fürdőszobából, a szárítóért nyúltam. Sokáig tartott, mire átmentem fürtökön. Sorra begöndörödtek, és lehullottak a vállamra.

Gyorsan magamra kaptam egy otthoni farmert és valami kopott Aerosmith felsőt, Steve már a konyhában várt. Összerakott egy-két szendvicset, és főzött nekem kávét.

Bátorítóan mosolyogtam rá. Megértettem, miért viselkedett annyira óvatosan, ugyanakkor zavart is.

- Szia, Kapitány – üdvözöltem újra, a mellkasára csúsztatva kezeimet. – Mintha megváltoztatták volna az egyenruhádat.

- Igen, Stark elvégzett néhány apróbb változtatást. – Beleszagolt a hajamba. – Imádom ezt az illatot.

Elpirultam.

- Tudom. Azért használom. – Egy pillanatra elhallgattam. – Menj csak, bébi. Bizonyára már késésben vagy. Ne várasd meg őket.

- Gondoltam megvárlak, hogy elköszönhessek a menyasszonyomtól.

Megforgattam a szemem, ám a lábujjaimra állva finoman megcsókoltam.

- Vigyázz magadra, te hős. – A hangom lágyan, nyugodtan szelte át a köztünk lévő távolságot. Pontosan így akartam. Tudnia kellett, hogy jól vagyok, hiszen boldoggá tett.– Próbálj meg épségben hazajönni.

- Megígérem. – Azzal játékosan szalutált, majd elengedett, és még egy utolsó csókot nyomva a homlokomra távozott.

Kifújtam a levegőt, aztán leültem reggelizni.

Steve már megint túl sok vajat tett rá.

Mindezek ellenére mosolyogtam, mint egy őrült.

* * *

- Egész nap viszket a hátam, az őrületbe kerget – panaszkodott Nate, amikor végre lementem, hogy üdvözöljem őt, és átadjam a szuvenír ajándékomat. Megölelgetett, aztán leültünk a kanapéra és beindítottunk valami filmet. Annak ellenére, hogy elméletileg egy elég jó Jason Statham tűnt, egyikünk sem figyelt igazán rá. Kevés olyan idő akadt, amikor időnk lett volna egymásra, ezért kihasználtuk azokat a ritka alkalmakat, amikor volt.

- Mi a helyzet veled és Bobbival?

Megvakarta a tarkóját.

- Nem tudom – sóhajtotta tanácstalanul. – Az egyik pillanatban kedves, nevetünk, és úgy érzem, végre közelebb enged magához. Máskor pedig hideg és elutasító, és fejfájásom van, mert fogalma sincs, mit akar.

- Ez azért van, mert a legtöbb nőnek csak a bugyijában jártál, és nem próbáltad megérteni őket. – Teljesen őszintének kellett lennem vele, s megmondanom az igazságot. Nyilván ő is tudta ezt. – Így most, hogy kifogtál egy nehezebb gondolkodásút, nem tudod, mit tegyél.

- Azért nem maradtam senkivel, mert nem találtam önmagam. – Megvonta a vállát. – Nem csak neked voltak rossz élményeid, de ezt te is tudod.

- Úgy gondolod, hogy anyánk miatt nem vállaltál komoly kapcsolatot? – Felemeltem az egyik szemöldökömet, és közelebb bújtam hozzá.

- Részben. – Nyelt egyet. – Talán egy kicsit, hogy a cselekedeteimben visszalátom majd őt. Tudod, a komoly kapcsolatokból néha család lesz, és ha gyermekeink lennének, talán én is elrontanám őket.

Megfogtam a kezét.

- Nem szabad ennyire negatívan állni a dolgokhoz. – Finoman beszívtam az alsó ajkamat. Olyan képmutatásnak hangzott az iménti mondatom, hiszen tulajdonképpen Steve előtt én is hasonlóan láttam a világot. Azonban rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen, aki irányíthatja a sorsomat és meghozhatja a döntéseimet, én vagyok. Ezt Natenek is tudnia kellett. – Szerintem már így is hatalmas lépés, amit tettél. Nézd, nem akarom, hogy a múltadat a nőkkel ennyire rossznak lásd. A legtöbb biztosan ugyanazt kereste, mint te. Nem volt rossz, csak elszigetelt. De látom, hogy mennyi mindenben változtál, amióta ismered Bobbit, és hiszed vagy sem, ő is változott.

- Hogy érted?

- Amikor még nem voltál itt, esküszöm nem láttam ennyire jókedvűnek. – A gondolat engem is bazsalygásra késztetett. – Nagyon nehéz lehetett neki, hiszen tudod, hogy ő és Clint házasok voltak.

- Sokáig tartott, mire elértem, hogy egyáltalán meghallgasson engem. – Az arcán lévő karmolásokra mutatott. Anyára gondoltam. – Nem mondom, hogy ez a seb egy jó dolog, de ez adta meg a kezdőlökést.

- Miatta nem mentél vissza Franciaországba?

- Nem csak miatta – itt jelentőségteljesen rám nézett –, de nyilvánvalóan ő is közrejátszott a döntésemben. Az, hogy elmentem anno, egy piszkosul rossz döntés volt. Úgy érzem, hogy elárultalak.

- Egyáltalán nem árultál el engem – tagadtam felháborodva. Megértettem az indokait, ugyanakkor felháborított a feltételezés, hogy csak azért, mert véghezvitte az álmait cserbenhagyott engem. – Követted az álmaid, ezért senki sem hibáztathat.

- Én csak… megfulladtam itt. – Eltorzultak meglepően szép arcvonásai. –  Te vagy az egyetlen, aki nem gondolja, hogy itt hagyni téged gyávaság volt. Ez azért van, mert te mindenből és mindenkiből a legjobbat feltételezed. Igen, jogomban állt tolmáccsá válni, és elköltözni. Kérdés az, hogy ez mennyire volt morálisan helyes.

- Bármit is teszel, bárhova mész, mindig a testvérem leszel – szögeztem le lágyan, végigsimítva az arcán. Lehunyta a szemét az érintésemre, mintha fájna neki. – Nem számít, mi jön, mink marad és távozik. Szeretlek téged.

- Én is szeretlek téged, kis róka.

Rákacsintottam, aztán játékosan belebokszoltam a karjába. Békés csendben ültünk, és végre a filmre koncentráltunk.

- Hamarosan mennem kell – mondta Nate körülbelül egy órával később, a stáblista lemenetele közben.

- Merre mész, virágszál? – piszkálódtam.

- Nos, úgy tűnik, hogy találok a közelben egy állást. – Elvigyorodott. – Nagyon izgi.

- Szurkolni fogok neked.

- Tudom. – Megcsókolta a homlokomat. – Mennem kell készülődni, de mi lenne, ha este hoznék kínait, és te meg a szíved szottya megennétek velem és Bobbival?

- Nem mondod komolyan, hogy dupla randit szeretnél!

- Ne mondd, hogy randi.  Nem tudom, Barbara mit gondolna róla. – Húzogatni kezdte a szemöldökét, én pedig hirtelen rosszul éreztem magam, amiért még nem mondtam el neki, hogy Steve meg én összeházasodunk. Úgy gondoltam, ezt a legjobb lenne ketten közölni a többiekkel. – Ez egy baráti összejövetel.

- Sok sikert, remélem, összejön. – Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem. Bólintott, aztán hallva a cipője kopogását, végigfeküdtem a kanapén. Eltelhetett egy kis idő, nem igazán érzékeltem.

Pepper és T. J. Malibuban voltak, a többiek a szupertitkos küldetésükön, Bobbi pedig Washingtonban, így nagyjából senki sem maradt, akivel elcseveghettem volna.  Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor a liftajtó egy kattanással kitárult. Azt hittem, Nate tért vissza.

- Na, mi az, itthon hagytál… - Megálltam a mondatban, s realizálódott bennem, hogy ki az. – Anya?

Elnevette magát, mintha maga a megnevezés is vicces lenne a számára. Elrettentem a belőle sugárzó negatív érzelmektől.

- Bejöhetek?

Sóhajtottam – nem volt szüksége invitálásra –, és felálltam. Nem akartam látni őt, a legkevésbé sem beszélni vele. Azt sem tudtam, ki és hogyan engedhették be. Emlékeim szerint Steve határozottan utasította őket – márpedig a Kapitány szava szent és sérthetetlen –, hogy Miranda nem teheti be a lábát az épületbe.

Úgy tudtam, ügynökök vesznek körül.

 Magától is betessékelte magát, és a legnagyobb meglepetésemre teljesen máshogy nézett ki. Hófehéren ragyogó arcát – legalább tíz évet lejjebb tagadhatott volna magáról – hosszú vörös haja keretezte, már-már szürkébe hajoló szemei égtek a dühtől. Mégis mit tettem megint, ami ennyire feldühítette?

Aztán hirtelen kacagni kezdett, és lenézett a tenyerére.

- Milyen furcsa az élet, nem? – Finoman oldalra döntötte a fejét, és esküszöm, hogy kirajzolódott rajta egy éles, fekete tetoválás. Valami virág lehetett, hasonló, mint amit karácsonykor észrevettem a csuklóját. Mivel régen szinte rajongásig szerettem a biológiát, azon belül is a virágokat, messziről is rájöttem, hogy az egy liliom. – Mindenféle szemetet az arcodba söpört. Vagy inkább… az otthonodba.

A homlokom összeráncolódott – Steve mellett gyakori habitussá vált –, és beszívva az alsó ajkamat végre kiböktem:

- Anya, mi ez az egész? Miért jöttél?

Ismét kacagott. Hisztérikusan, szinte szárazon.

- Pontosan olyan vagy, mint az édesanyád – motyogta, aztán felerősödött a hangja és már sziszegésként szelte át a levegőt –, egy tudatlan bolond.

He?

- Bár belsőre inkább az apád vagy. – Lépett néhány magabiztos lépést előre, én ugyanezzel a lendülettel hátrébb is vetődtem. Miranda gúnyosan elmosolyodott. – Félsz tőlem? Gyáva vagy. Pontosan olyan, mint ők!

Színpadiasan a mennyezetre pillantott, mintha azt várná, hogy valaki visszaszól neki. Természetesen nem érkezett „válasz”.

- Mindig mások háta mögé bújtatok, vártátok a sült galambot, míg a többi szenvedett a hátatok mögött. Nem érdekelt más, csak a saját érdeketek.

- Anya…

- Ne nevezz anyának! – artikulálatlanul kiabált, és olyan gyorsan termett előttem, hogy jóformán lebénultam. A hideg futkosott a hátamon, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Szinte éreztem a nyakamban dagadó erek lüktetését, minden lélegzetvételen éles ricsajként ért el hozzám. – Remélem, hogy végignézi… én pedig minden egyes pillanatát élvezni fogom. – Közelebb hajolt hozzám, aztán a karmai közé fogta az arcomat. Erősen szorított, körmei belevájtak a bőrömbe és kisercent a vérem. Felszisszentem, és önvédelmi reflexeim abban a pillanatban kapcsoltak be.  Ütöttem, rúgtam, haraptam és kiabáltam, de semmi sem segített.

Senki sem jött. Egyedül maradtam.

Egy hang – a sajátom – csendült a fejemben: Védd magad!

Annyira erős volt, túl erős nekem.

Az üvegfalnak lökött, egy apró rezzenés adta tudtomra, hogy az üveg bereped a fejemnél.

- Meg kell tudnod, mielőtt meghalsz – nyelve végigszántott a duzzadt alsó ajkán. Lélegzete az enyémet nyelte, olyan közel állt hozzám. – Sosem voltam az anyád. Az a kurva, odafent van egy helyen, amit Astrumnak hívnak. Mondják, az apád a leghatalmasabbik. A vezető. A támasz. Az útmutató. A mindenható, aki mindenek felett áll. És ez nagyon vicces, hát tudod miért? – Borotvaéles körmei egy X-et rajzoltak bőrömbe. Éles fájdalom nyílalt a fejembe, de pillantásomat nem tudtam elvenni az övétől. Velőtrázóan felsikítottam, ezzel együtt újra vergődni kezdtem, ám egy idő után rájöttem, hogy hiába. Vajon mindenkit megölt? Miről beszél? Normális? Igaz, amit mond? Ilyen, és ehhez hasonlók szaladtak végig a gondolatmenetemen, ám nem tudtam egyszerre ilyen sok mindenre koncentrálni. A szoba besötétedett, akár Miranda gonosz, sötét lelke. – Mert lehet, hogy ő mindenkinek parancsolhat, mindent áthatolhat és megkaphat. De a saját lányát, a fattyát, téged, képtelen megvédeni. Azzal, hogy a béna anyádra hagyta, hogy manipuláljon engem, aláírta a halálos ítéletedet. – Már csak ő tartott, a térdeim remegtek, az oxigénhiánytól homályos lett a látásom. Ennek ellenére kituszkoltam magamból a szavakat.

- Te… beteg… vagy…

Hörögtem. A vér felgyülemlett a számban. Gyengültem.

Ott, ahol megérintett, egyfajta bizsergést éreztem. Aztán hirtelen meglendített, és a dohányzóasztalnak estem – olyan rosszul, hogy szinte hallottam a csigolyáim repedését. Vértől tocsogó hajam a szemembe lógott, ő pedig kacagott a szerencsétlen próbálkozásaimon, miszerint feltérdelek, és valahogyan megpróbálok elmászni a kijárathoz. Elektromos áramhoz hasonló fájdalom hasított belém, és a következő pillanatban már mellettem állt. (Olyan irracionálisan erős és gyors volt, a reakcióidőm ehhez képest csupán egy szánalmas semmi.)

Annyira élni akartam. Már csak azért is.

Belső monológom – ami ezúttal csak a magam bíztatásáról, és a szeretteim képe célként elém vetüléséről szólt – egyre kuszább lett, szinte fel sem fogtam, mi történt körülöttem.

Ekkor megrángatta a hajam, olyan gyorsan, hogy majdnem megpördültem.

- Nem érdemelsz méltó halált – duruzsolta édesdeden. – Sem kegyelmet, sem figyelmet. Minek mocskolnám be a kezemet veled? Amikor csak – itt égésszerű kínt éreztem a vállamnál – egy szánalmas – a nyakamnál –, értéktelen – mintha egyenként tépte volna ki a hajszálaimat –, erőtlen – a saját kiáltásomat visszhangozta a szoba, eltörte a karomat –, és szánalmas kis emberi lény vagy.

- A fiaimat királynak szántam. – A nyelvembe haraphattam, véreztem és fáztam. Piszkosul fáztam. Nem éreztem. Nem. Nem… Szinte magába szippantott. – Trónörökösnek. De csak az egyik fiam követ engem, a másik… most megtapasztalja, hogy mi a döntésének következménye…

Felemelkedtem, de már nem ő tartott. Valami sötét.

(EZT KAPCSOLJÁTOK BE: https://www.youtube.com/watch?v=hYgJAN1Ol5g)

Nate. Ne! Őt ne!

- Mondani szeretnél valamit? – kuncogott. – Nyisd ki a szemeid, látni akarom a fájdalmat. Látni akarom, ahogy szépen, lassan elvérzel…

Nem mondhattam nemet. Elfogott a hirtelen vágy, hogy kinyissam a szemem.

Megtettem. És szembeköptem.

Steve, tudtam, hogy nem hallja meg, de azt szerettem volna, hogy ő és a többiek legyenek az utolsó gondolataim, Nate.  Matt. Lydia. Bobbi. Pepper. Tony. T. J. Bruce. Még Natasha is. Clint. Thor. Jane.

Az a sok boldog emlék, amiben azt hittem, még részem lesz.

Minden mosoly.

Minden érintés.

Minden nevetés.

Minden apró piszkálódás.

Minden buta dolog, amit akkor olyan félelmetesnek találtam.

Elcsépelt félmondatok.

Elpazarolt pillanatok.

Kattant a liftajtó. Miranda egy pillanatra eleresztett, és nem tudom, ki léphetett be rajta, de hirtelen kitágultak a pupillái, én pedig összeszorított ajkakkal készültem újra a földre zuhanni, mikor is…

Mintha a testem csupán puha vaj lett volna, egyszerűen…

…átdöfött, a kezével. Simán. Egyszerűen. Nem voltam én semmi, csak egy papírbábú.

Mondott valamit, mielőtt még összerogytam a padlón, de engem már nem érdekelt. Három hosszú másodpercen keresztül nézett farkasszemet velem, aztán felkacagott, ravasz félmosolyt küldött az emeleten tartózkodó személynek, és egy fekete ködfelhővel elillant.

A férfi térdkalácsa erőteljesen koppant a földön, ahogy letérdelt mellém, és az ölébe húzott.

- Chealsea – kérlelt kétségbeesetten Nate. – Maradj velem… Maradj velem… hívom a mentőket, csak maradj velem…

Tudtam, hogy nem érnek oda, míg lehetett volna.

- N… Ne… - köhögtem. Az ingje csupa vér lett. Az én vérem. – S-Semmi… b-baj… V-Vigyázz rá… meg.. megígéred?

Stevere gondoltam, ő is tudta.

Fáztam.

- Kérlek, ne hagyj itt… - Sírt.  A nagy, erős bátyám sír. Nem akartam, hogy sírjon. Fájt így látni őt. Jobban, mint bármi más. Szinte leszakította magáról az ingjét, és körém tekerte. Erősen meghúzta, s az anyag azonnal átitatódott a vörös vérözönnel. – Megígérem… csak ne hagyj itt. K-Könyörgöm....

- S-Szeretlek.  

Akkor jöttem rá, mennyire szerettem élni. A sok szenvedés, a sok fájdalom és keserűség semmit sem jelentett már a számomra. A jóra emlékeztem.

Olyan hideg volt, még a meleg karjaiban is.

Az álom meleg takaróként vetült rám, nehezen tartottam nyitva a szemem.

El akartam búcsúzni. Megköszönni neki, amiért mindig megvédett. Megkérni arra, hogy mondja el Stevenek, mennyire szerettem. Hogy védje meg őt, és a többieket Miranda elől.

Élni akartam még. Megöregedni. Gyermekeket Stevevel. Egy szőke kislányt, ragyogó kék szemekkel.

Unokákat.

Karriert. Kiadni egy könyvet.

Hozzámenni Stevehez.

Látni, ahogy a keresztfiam férfivá nő.

Még több furcsa Bosszúállók estet, és elfuserált partit. 

Nevetést. Sírást. Könnyeket. Mosolyokat.

Jó álmokat és rosszakat.

Veszekedést. Az összeset.

Mondják, lepörögnek előtted életed képei, amikor meghalsz.

És így van. Én láttam.

Steve szégyenlősen néz le rám a gyertyák fényében, aztán hirtelen már Mattel látom. Integetnek nekem, az állatkertben. Matt Steve nyakán csüng. Emlékeztem erre.

Nate-et láttam, ahogy megpörget a hintában, aztán virágot szedünk. Kis rókának hív.

Lydia magabiztosan pörög a tükör előtt, a karácsonyi ajándékát nézegeti. Őszintén örül. Aztán kakaót iszunk a kandallójuk előtt.

Bobbi veszekszik a bátyámmal, de látom, hogy elpirul.

A terhes Pepper egy hatalmas csoki halom mögül pislog rám. A kisgyermek megmozdul a hasában.

Amikor Tony megkér, hogy legyünk keresztszülők.

Natasha és Clint felváltva mesélnek az élményeikről. Natasha szemei csillog, ahogy Clintre néz, és tudom, hogy szerelmesek.

Még Benjamin is helyet kap. Arcon puszil, amikor átadom neki a saját készítésű rajzomat karácsonyra. Nagyon béna.

Bruce, Jane és én felváltva nevetünk a karácsonyi béna táncokon. Tényleg, senki sem tudott táncolni.

Thor nem fogja fel, hogy ne hívjon Midgard lángolóhajújának.

Pipacserdők. Egy női kacaj.

Egy gyermekdal.

Miranda megpofoz, amiért ajándékot akartam neki adni. Nicolas rám sem néz.

És megint Steve az. Csak alszik.

Valami megmagyarázhatatlan, felsőbb hatalom magába szippantotta mindenemet – az emlékeket, a kínt, a boldogságot, mindent.

Aztán már nem lélegeztem.

Igen... Igen.. tudom.